[568-549] [548-529] [528-509] [508-489] [488-469] [468-449] [448-429] [428-409] [408-389] [388-369] [368-349] [348-329] [328-309] [308-289] [288-269] [268-249] [248-229] [228-209] [208-189] [188-169] [168-149] [148-129] [128-109] [108-89] [88-69] [68-49] [48-29] [28-9] [8-1]
Nem, nem. Azt nem lehet. Gondolta. Nem és nem!
- Tudod mit...? - kezdte. - Elviszlek... Meilisbe. - ült föl az asztalon. Feje hasogatott, végtagjaiból kezdett elpárologni a fájdalom. Rosszul volt. Végül leszálltt az asztalról. Elindult, Dylan felé. Mellette megállt, s megvetően nézett rá. Aljas, szemét disznó... Majd újra elindult az ajtó felé.
- Akkor nem jössz? - nézett vissza.
Baromira rosszul volt, de ezt nem mutatta. Most nem. Még lehajolt a táskáért, amiben a cucca volt, s vállára dobta. |
Egyszerűen képtelen rávennie magát, hogy egy kicsit is érdekelje, mi történt a nővel. Idegesíti, hogy valamiről nem tud, hogy valami épp nem úgy zajlott, ahogyan azt ő előre eltervezte. Agya szüntelenül csak egyetlen mondatot képes visszhangozni: Nyomozz, Dylan.
Képtelen kizárni a fejéből ezt az egyetlen utasítást, melyet most úgy követ, akár egy kutya a gazdáját. Még maga sem érti, miért kezdte el ennyire érdekelni ez a bizonyos Christopher Matthews, de valami oka biztosan van.
Undorodva rántja el a kezét Callieophe érintése alól, mintha az valamilyen halálos, fertőző betegség lenne. Megvetően szűkíti össze szemeit, elrévedve pillant csupán az erőtlen alakra, mielőtt a plafonon világító neon felé fordítaná zöldesszínben úszó tekintetét. Hunyorogni kezd, ahogyan az erőteljes fény átsiklik az arcán, de nem tesz semmiféle reakciót.
- Mi vagy te? Valami besúgó? Bérgyilkos? Egyszerű meilisi tinédzser, aki azért dolgozik, hogy ne haljon meg? Vagy csak szórakozásból vállalsz el ilyeneket, Callieophe? - fordul vissza, mélyen a borostyán szemekbe vésve saját pillantását.
Flegmán lép el néhány lépésnyire a kihűlt asztaltól, hogy az egyik közeli polcról magához vegyen egy kékes folyadékkal telt ampullát. Amint maga elé fordítja, annak hegyén aprón csillan a fény, és néhány cseppnyi folyadék is lecsöppen az oldalán.
- Tudod, most bármit megtehetnék veled... Senki nem lát, senki nem tudja, hogy itt vagy velem. De gondolom még azért valamilyen módon vissza akarsz kerülni a megbízódhoz. - önelégült vigyor jelenik meg az arcán - Ha elviszel hozzá, akkor téged elengedlek, kislány. Áll az alku? |
Szemei előtt fehér körök táncoltak, hányingere volt, és végtagjait hasogatta a fájdalom.. Homlokán apró izzadság cseppek gyöngyöztek..
- Én.. - kezdett bele mondandójába, miközben összeszorította szemét. A látomások mindig ilyen hatással vannak rá.. Utálta..
- Megbíztak.. - mondta végre ki.. - Egy meilisi pasi.. - nézett egyenesen Dylan-re. Szemei fáradságot tükröztek. Tudta, hogy a férfi nem fogja elengedni.. Nem, az nem Dylan lenne, ezek után.. Valamit még forralt, és, amíg ilyen tehetetlen állapotban van.. Semmit sem tehet.. Dylan keze az asztalon pihent a nő teste mellett. Erőtlenül megfogta a férfi kezét.. |
- Mitől feküdtél így ki, Miss? - morogja maga elé, miközben gyors léptekkel behúzza maga után a nő testét a laborba.
Becsukja maga mögött az ajtót, majd az egyik asztalra felemeli Callieophe törékeny alakját. Ő maga leül az íróasztala előtt lévő kartámlás, forgós székre, a biztonság kedvéért azonban még mindig nem rakja el fegyverét. Kezére visszahúzza a fekete, ujjatlan bőrkesztyűt, szemeivel azonban mindvégig a nő mozdulatlan alakját nézi.
Mivel már jónéhány perce nem történik semmi, elfordul Callieophe alakjától, a számítógépe felé. Nyugodt mozdulatokkal bekapcsolja, mert még mindig annyira kíváncsi, hogy ki lehetett ez az ember. Christopher Matthews... Olyan ismeretlen neve van. Még soha nem is hallott róla.
Mi...
- Na mivan, felkelt őkelme? - vigyorodikel gúnyosan, azonban csak egy futó pillantás erejéig fordul hátra, aztán újra a monitor felé fordítja a fejét.
Név nem létezik.
- A francba! - sziszegi maga elé; kezével dühösen rácsap az asztal lapjára, mielőtt felállna. Sietős léptekkel lép a nőhöz, eltorzult tekintettel kutatja az arcvonások között rejlő hazugságot. - Na regélj csak egy kicsikét! Ki a franc volt ez az ember, he? Vajon a laptopodban benne van...? - mutat az íróasztalon heverőtáskára, amit nem is olyan régen rakott oda. - Kiszedem belőled, ne félj. Bárhogyan, bármivel... |
Amikor kinyitottam a szememet egy vakítóan fehér, homokos tenger part tárult elém... Még a hullámok ritmikus moraját is hallani véltem... Legalább 5 éve nem mentem el Norlanaból... Nem is akartam elszakadni a munkámtól. Mindig akadt egy fontos ügy, amit el kellett végeznem... Az ébrenlét 1. pár másodpercében rájöttem, hogy a tengerpart valójában a plafon, a hullámok moraja pedig egy számítógép volt, ami nem messze tőlem búgott... Ajkaim cserepesek voltak, szám kiszáradt...
- Mi... - szólaltam volna meg, de csak értelmetlenül krákogtam, és vad köhögésban törtem ki... |
Fogalmam sem volt mióta ülhetek a hűvös betonon, de újjaim már újra kezdtek átfagyosodni. Fejem lüktetett, szívem zakatolt. Észre sem vettem azt a pár embert aki elhaladt melletettem. Szemeimet lesütöttem látásom hol elhomályosult, hol kiélesedett. Összeszedtem magam és ropogva felálltam. Kinyújtóztattam elzsibbatűdt végtagjaimat, és igyekeztem visszanyerni testhőmérsékletemet. Körbenéztem. Sehol neki. Újra ugyanaz a kihalt sikátor. Sötétebb és kísértetiesebb mint eddig. Az idő úgy szállhatott el mellettem, mint lágy szellő a meggyötört tölgyfa körül. Megráztama fejemet, hogy némiképp kitisztuljanak a gondolataim. Kezemre visszahúztama kesztyűt, megígazítoottam a pulóveremet, és sötét szoknyámat. Újra összefogtam a hajamat, és elsétáltm onnan. Egy pillantást se vetettem a férfire. Nem érdekelt igazán. Úgyis tudom, hogy túléli, nem fogok aggódni az életéért. Az újjonan kivilágított utca fénye bántotta szememet. Hunyorognom kellett mire végre megszoktam. Úgy döntöttewm ezek után nem megyek le Meilisbe. A szórakozóhelyekről kártyapartik, és erősen ittas vendégek zaja hallatszott ki. Viszont ezeken kívül kevés hely volt már nyitva. Lépéseim automatikusan követték egymást, míg elmém máshol járt. |
Mindabból, amit Dylan mondott semmit sem hallottam... Semmit sem éreztem... Tehetetlen voltam... És üres, teljesen üres... Nem gondoltam semmire, nem mozdultam, nem éreztem... A fájdalom tovatűntt. A vér nem folyik tovább. Emberek futnak el. Még olyan sok mindent kell ma megtennem, de... Eltüntem... A lelkem a halott testemben ragadt, és kitudja mikor térek magamhoz... Történnek dolgok. De nem mindet tudjuk megmagyarázni, nem tudjuk őket irányítani. De megtörténnek. Mindennap, bármi megtörténhet. Csak nem mindig akkor, amikor szükségünk van rájuk... Mi a rosszabb, új sebek, amik szörnyen fájnak, vagy a régi sebek, amiknek rég meg kellett volna gyógyulni, de nem tették? Talán a régi sebeink megtanítanak valami. Emlékeztetnek rá, hol jártunk, és mit győztünk le. Leckét adnak, hogy mit kerüljünk a jövőben. Szeretnénk ezt hinni... De ez nem így van, ugye? Vannak dolgok, amiket meg kell tanulnunk, újra és újra és újra... A tervekkel az a helyzet, hogy nem lehet számításba venni a váratlant. Szóval, ha dobunk egy csavart labdát, improvizálnunk kell. Persze, némelyikünk jobb ebben, mint mások... Némelyikünknek egyszerűen tovább kell lépnie a B tervre, és kihozni belőle a legtöbbet. De olykor, amit akarunk, amire szükségünk van, az egy új terv... |
Akaratlanul is felnyög, ahogyan beléhasít a fájdalom; azonban még mielőtt a nő elsuhanó alakja felé kapna, muszáj körbenéznie, hogy látta-e valaki őket. Csak ezután nyújtja ki reflexszerűen a karját, bár már régen eltűnt Callieophe a folyosó kanyarában. Néhány pillanatig tart csak, amíg újra olyan méltóságteljesen felegyenesedik, mint amilyen eddig volt, majd néhány apró mozdulattal lesöpri a kabátjára került port.
Szerencséje, hogy ezt a részét a norlanai laboroknak jól ismeri, s míg valaki idegennek valamiféle labirintusnak tűnik, ő tökéletesen ismer minden fordulatot és ajtót, akár a tenyerét. Egy pillanatra sem bizonytalanodik el; tudja hogy a lány merre mehetett, legalábbis ha logikusan gondolkodik. Ammerről jöttek. Mert ott lesz a kijárat. Csakhogy itt könnyű eltévedni.
Útközben lehúzza kezéről a kézfejét takaró éjfekete bőrkesztyűt, hogy használni tudja fegyverét, ha szükség lenne rá. Még mindig zavarja, hogy annak idején nem sikerült tökéletesre megcsinálnia, a csatlakoztatások túlságosan is látszanak, ezért folyamatosan hordania kell valamit, ami eltakarja őket.
Másik kezébe egy egyszerű pisztolyt fog, ez azonban csak kisebb sérülést okoz. Mikor meglátja a földön fetrengő alakot, mérhetetlen önbizalommal indul el felé, majd áll meg tőle néhány lépésre.
- Azt hittem nehezebb dolgom lesz veled. De mindegy, így is jó - szegezi neki a mozdulatlan nőnek a fegyverét - Rohadtul elegem van már belőled, kislány. Úgyhogy most ha lehet, fogd be a pofád, és gyere velem, ha nem akarod, hogy szétlőjem a búrádat.
Merev mozdulatokkal rántja föl a földről Callieophe-t, majd maga mellé rántja, ujjaival szorosan megragadva a fémesen csendülő bilicset. A másik karjában lévő fegyver csövét biztos mozdulatokkal szegezi a nő halántékának, lépéseivel pedig félig beoldalazik mögé, hogy esélye se legyen eltűnni.
- Innen úgy sem találsz ki, mint a mellékelt ábra is mutatja. Különben meg ne próbálkozz, mert már így is kétszeresen fogod visszakapni. |
Már elég közel voltam az ajtóhoz, mikoris megálltam. A fejem hasogatni kezdtek, homlokomon izzadságcseppek gyöngyöztek. Kezemnet ökölbe szorítottam, hogy ne remegjen. Fogaimat és szememet is összeszorítottam, a fájdalom miatt, ami végigfutott a testemen. Amikor kinyitottam a szememet fehér körök táncoltak előttem. Nem hiszem el... Ez nem velem történhet... Úgy éreztem, hogy szétesek, az izmok a testemben lüktettek, és nem éreztem semmi mást, csak a mérhetetlen fájdalmat... Egy légjáró volt... Ezüst színű... De... Ez nem jó... Nem láttam ki volt benne, de... Meg fog ölni egy csomó embert... Kinyitottam a szememet, a fehér karikák már mindent elleptek, és mást nem is láttam, csak a vakító fénységet... Pár másodperc múlva összeroskadtam... Még próbáltam felkelni, de... Mind hiába... Végem... Dylan elkap, és a legsebezhetőbb pillanatban megöl... Csak ez járt a fejemben... |
Elengedi a füle mellett a fiú szavait, végül arra az elhatározásra jut, hogy jobban jár, ha többet nem is szól hozzá. Semmi kedve nem volt most hozzá, ezért megkönnyebbülten eresztette ki a levegőt, amikor becsukódott mögötte az ajtó, bár az ígérete, hogy pár perc múlva visszajön inkább fenyegetés volt számára. Egy darabig csak állt egy helyben, és meg sem mozdult. Nem tudta mit kellene most tennie. Mintha minden eltűnt volna a fejéből. A legegyszerűbb dolgokra sem emlékezett volna. Csak egy pontra bámult a falon, amíg végül meg nem mozdult és le nem ült a falnak támasztva a hátát. Nem tudta, hogy mi fog most rá várni, hogy hogyan lesz tovább, de ez most nem is zavarta. Nem is akarta most tudni. Nem akart semmit sem tudni, úgysem tudott volna egyetlen információt sem hosszabb időre megtartani. Az egész világ a feje tetejére állt és ő már semmivel sem tudott mihez kezdeni.
Megpróbált visszaemlékezni a történtekre, de ez is nehezére esett, így elég hamar feladta ezt a próbálkozást. Végül aztán behunyta a szemét és hátrahajtotta a fejét. Bár nem tett ki túl nagy különbségeet, hiszen pár kósza fényhasábon kívül egyáltalán nem volt világítás a cellában, de mégis így könnyebben menekülhetett a valóság elől. Bár így jobban tudatosultak benne a fájdalmak is. Teste minden egyes porcikája sajgott a fájdalomtól, fáradt volt, a torka száraz és éhes is. Mégsem mozdult meg, csak laposan és egyenletesen vette a levegőt és abban reménykedett, hogy nem jön vissza a férfi, hanem teljesen megfeledkezik róla. Nem akarta az újabb sértegetéseit hallani. Nem volt hozzá ereje, hogy visszavágjon neki, bár legszívesebben nekiesett volna és kitöltötte volna rajta a dühét. Végül a valóság összefolyt az álomvilággal, és már ő maga sem tudta volna megmondani, hogy mikor aludt el, de a lélegzete az eddigieknél is nyugodtabb lett, végtagjai pedig elernyedtek és kicsit jobban oldalra csúszott, ahogy akaratlanul is álomba merült. Az elmúlt napok és órák eseményei annyira megviselték és kikészítették, hogy egy percig sem tudott volna tovább ébren maradni, még ha ez csak most tudatosult is benne. De mindez már nem számított, most végre megkapta a nyugalmát és álommentesen aludhatott.
|
-Kár volt megbíznom benned, szemét, norlanai! Az ilyen fajták miatt gyilkolok! - rivalltam Dylan-re. Rángattam a "karperecet", de semmi sem használt... Késöbb...: Beértünk egy fehér, steril norlanai laborba... - Szemét! Engedj már el! - kiáltottam Dylan-re! - Hé! Mit csinálsz?! - tajtékoztam, miközben elvette a cuccomat. - Tán nem félsz egy "kiscsajtól"? - mondtam gúnyosan, majd nekilöktem a mellettünk elvonuló falnak, és hasába könyököltem, majd, amikor összeroskad, elrohantam az ellenkező irányba. Ki kell jutnom innen... El kell mennem... Meilisbe... Leadni a cuccot, onnantól kezdve... Szabad vagyok... Futottak végig ezek a gondolatok a fejemben, míg a fegyvereimhez éltem. Lehajoltam, a bilincset a "az akhillesz-inamhoz" közel, a földre tettem, és egy lépést tettem hátra, így a bilincs most elöttem volt. Fölkaptam a cuccomat a földről, és futottam tovább. Gyors voltam, de nem nagyon ismertem a terepet. Végre megpillantottam az ajtót, amin beléptünk a laborba... |
Gerince tompa zajjal ütődik neki a jeges üveghez; kissé talán meg is csuklik eddig magabiztos alakja, néhány pillanat múlva azonban már ugyanolyan idegesítő vigyorral néz szembe az éles pengével, mintha nem is az ő torkához szorítanák. Büszkén tűri a nő gyűlölettől izzó tekintetét, és egy pillanatra sem bizonytalanodik el.
- De igen, egy kiscsaj vagy. Hozzám képest mindenképp. Lehet, hogy nem vagy meilisi, de ugyanúgy viselkedsz, mint azok a lenti férgek - egyik ujját finoman végighúzza a kard élén, mint aki egy eladó árut néz meg, hogy milyen állapotban van - Seggfej norlanai... Milyen hízelgő - mosolyodik el öntelten, majd miután végre szabaddá vált az útja, újra közel lép a nőhöz.
- Rendben, megígérem - suttogja maga elé, miközben végig Callieophe borostyánszínű szemeibe néz - Most aztán nagyon boldog a kicsi szívem.
Behátrál a nő háta mögé, majd erősen összeszorítva annak két karját, rácsattolja a fémesen csillogó bilincset. A kulcsot pimasz vigyor kíséretében forgatja meg Callieophe szemei előtt, mielőtt belecsúsztatná farmerének zsebébe.
- Ha akármi baromságot csinálsz, akkor megöllek - sziszegi maga elé, majd hirtelen elfordulva visszalép a pult előtti irányító székéhez.
Miután leült, finom mozdulatokkal mozgatja a kart jobbra, majd balra, hogy óvatosan lerakja a gépet a norlanai laborok leszállójára. Kissé megremegnek a légjáró falai, amikor talajt fog, azonban nem sokkal később teljesen el is hal minden hang, ahogyan a motorok is leállnak.
Gyors mozdulatokkal ragadja meg a nő vállát, hogy az nehogy elmeneküljön. Ahogyan a rámpa is lecsukódik, maga után rántja Callieophet, egyenesen a saját részlegéhez vezető ajtó felé. Út közben beletúr annak kabátjába, hogy elvegye tőle a kardot, és a pisztolyt is. Mikor tető alá érnek, csak odadobja az ajtó mellé a fegyvereket, és már tovább is lépked a kihalt folyosón. |
Végighallgattam. Nem vágtam a szavába. Azon járt az eszem, hogy fogom megölni... Úgy néztem Dylanre, mint egy patkányra... Az is volt... Egy seggfej... Tettem egy lépést előre, mintha mondani akartam volna neki valamit, de aztán az ablaknak löktem, és nyakához érintettem kardom éles pengéjét. - 1.: Nem vagyok kiscsaj! 2.: Nem vagyok Meilisi állat, akit láncra kell verni! És 3.: Te is csak egy seggfej norlanai vagy, aki azt hiszi bárkivel, bármit megtehet, de nem! Nem bánhatsz úgy másokkal, mint az állatokkal... Nem vagy Isten... Közöd sincs hozzá... - néztem végig a szemébe, majd elvettem a kést a torkától, és hátrébb léptem. - Oké, hogy boldog legyen a kicsi szíved, elmegyek veled... Ígérd meg, hogy elengedsz, ha elmondom, amit akarsz, és nincs bilincs... - valahogy éreztem, hogy nem túl jó ötlet Dylannel elmenni, de... Máshogy nem szabadulhatok... Nem nagyon bíztam benne, dehát... Ha nem enged el, majd kitalálok valamit... |
Még vár néhány pillanatot, miután a nő fellépett a légjáró rámpájára, csak azután nyomja meg a gombot. Kettejük mögött sisteregve bezárul az ajtó; ezzel egyidőben pedig egy furcsa, önelégült vigyor jelenik meg a képén.
- Profi gyilkos, mi? Csak víz volt az ampullában. - nevet fel halkan, de kárörvendve - Úgy tűnik, téged bármire rá lehet szedni.
Nyugodt mozdulatokkal foglal helyet a hatalmas, masszív üvegablak előtt, a rengeteg gomb, és kar középpontjában. Oda sem figyel arra, hogy mit csinál Callieophe; eltűnni úgysem tud, hiszen a légjáró rámpája kóddal nyílik, az üveg pedig törhetetlen. Ujjai gyorsan mozognak a gombok között, majd néhány pillanat múlva az egész gépezet kissé megremegve a levegőbe emelkedik.
- Egy olyan negyed óra, míg a laboromhoz érünk. Addig regélhetsz egy kicsit. - még csak rá sem néz a nem sokkal mögötte veszteglő lányra, tekintetét meredten szegezi előre, az esti Norlana villogó fényeibe.
Alattuk gyorsan suhannak el a szállodák, házak, és utcák; az emberek pedig sietősen jákálnak lennt. A város ébredezik. Most kezdődik az élet, amint a nap lenyugodott. Norlana egy világító, zenétől hangos metropolisszá változik, ami egészen hajnalig olyan éber, mintha egész nap aludt volna.
- Te nem tűnsz meilisinek. Akkor miért gyilkolsz olyanokat, akik fontosak ennek a városnak? - tűnődik el, s bár nem vár semmiféle választ, egy pillanatra mégis Callieophe-ra téved a tekintete - Mert ha egy lenti féreg lennél, akkor megérteném, de így... semmi logikát nem találok benned.
Felemelkedik a székéből; és magabiztos léptekkel a női alak felé indul. Kezében egy vékony bilincset szorongat, mely halványan megcsillan a falakról visszaverődő fényekben.
- Nem sokára odaérünk. Néhány perc. Addig is adok neked egy kis választási lehetőséget, hogy törhesd valamin azt az okos kis fejecskédet - gyorsan megpördíti egyik ujja körül a bilincset, mely amint összecsuklik, fémesen csendül fel - Ezt muszáj lesz valahogy rádraknom. Különben még azt hiszik, hogy beleszerettem egy ilyen kiscsajba, mint te. Úgyhogy vagy megbízol bennem, és hagyod magad; vagy nem engeded. Ha az elsőt választod, utána elengedlek, és normális ember módjára beszélek veled. Ellenkező esetben nem foglak emberként számon tartani, és mehetsz a meilisi pajtásaid közé egy cuki kis cellára. A te kedvedért befesthetem a rácsokat rózsaszínre, ha nagyon szeretnéd - halkan felnevet a saját, általa jónak tartott poénon, mielőtt újra visszaereszkedne az ülésébe, hogy irányba fordítsa a gépet. |
Amikor elakartam menni a férfi mellett, az megragadott, és valami injekciót belé fecskendezett. Rövid idő múlva azt is megmondta, hogy pontosan mit... - Te szemét! - mondtam dütől tajtékozva... Nem értettem, hogy miért nem számítottam erre... Dühös voltam Dylan-re, de magamra inkább, amiért nem voltam elég gyors... A talajt kémleltem... Elszúrtam... Ostoroztam magam... Hogy lehetek ilyen hülye? Pedig megígértem... Megígértem, hogy elviszem neki a laptopot... A szavamat pedig nem szegem meg... Majd egy terven kezdtem agyalni... Valahogy őt is ki lehet kosarazni... Mert... Mert csak! De neki is van gyenge pontja... Így külsőleg nem tudtam mi lehet az... Keménynek látszott... De ez csak egy álarc... Sokmindenkinek van... Többek közt nekem is... Valahogy a pár percel ezelőtti haragom egyszerűen... Elpárolgott... Nem értettem miért... Az előbb akár meg is tudtam volna folytani Dylant, de most... Most más volt... A férfire néztem, vettem egy nagy levegőt, és mivel nem igazán volt más választásom, felléptem a rámpára... - De ne hívj "kicsi lánynak"... - vetettem rá egy szúrós pillantást. |
Ahogyan a nő alakja egyre közelebb ér a léghajó felé, gyors léptekkel lép elé, hogy ne tudjon újra elmenekülni.
- Mesélj nyugodtan. Úgy legalább nem fogod elunni azt az időt, amit velem töltesz majd. - magabiztos vigyrát felvillantja Callieophe felé, mielőtt lassacskán felé kezdene oldalogni.
Na és most? Azt mondták keressem meg.
Túlságosan hajtja a kíváncsiság, hogy miért volt olyan fontos ez a Christopher, akit megöltek. Ismeretlen egy név, nem lehet valami nagy sztár. Még csak a laborokban sem dolgozhat, különben ismerné, vagy legalább rémlene valami a névről. De így; semmi.
- Ha viszont nem regéled el nekem marha gyorsan, hogy ki a franc küldött, és ki volt ez az ember, akkor muszáj lesz valahogyan kiszednem belőled. - a másodperc töredéke csupán, amíg gyors mozdulatokkal odaugrik a nő mögé.
Egyik kazével hátraszorítja annak karjait, a másikban pedig egy apró, átlátszó folyadékkal teli ampullát forgat meg. Nem tart sok ideig, amíg a szérum eltűnik Callieophe testében.
- Viszont abból már nagyon elegem van, hogy állandóan faképnél hagysz,úgyhogy egy kicsit segítek magamnak, ha nem baj. Ne aggódj, nem megmérgeztelek. Ez csak egy lötty, ami valahogyan blokkolja az izmaidat. Ezt is én fejlesztettem ki, hasznos kis cucc. - lép oldalra egy apró lépést, mintha meg akarná szemlélni a művét; majd egy öntelt vigyor kíséretében újra és újra körüljárja az alakot - Ja. És ne fuss el, mert nem múlik el a hatása. Az ellenszer meg nálam van.
Ráérős léptekkel indul el a légjárója felé, melynek ajtaja - mielőtt odaérne - halk sistergés után kinylíik, hogy be tudjon rajta lépni. Lassan felsétál a rámpán, majd annak tetejéről visszafordulva lenéz a nő alakjára.
- Gyere utánam, ha nem akarod életed hátralévő részét mozdulatlanul tölteni, valahol itt a közelben, kicsi lány. |
A laptopot szorosan fogva rohantam, a fegyver a kezemben volt, és befordultam a 2. lehetőségnél jobra. De éreztem, hogy nagy hiba volt, ugyanis ez zsákutca volt. - Remek... - Dohogtam magam elé. Nem volt se tűzlépcső, se más, amin felmászhattam volna a tetőre. Egy erős fényszóró lámpája vílágított meg az éjszakában. Hátranéztem, és kit látnak szemeim...: A vörös hajú férfit. Elszántan néztem rá. A meilisi férfihez kell jutnom... Csak erre tudtam gondolni... A túl későre és a hölgynekre elhúztam a számat... - Chh... Tudok vigyázni magamra... - vontam vállat. - Christophet Matthew volt az, akit megöltem, de ezt gondolom te is tudod... Egy barátom miatt csináltam... De már így is túl sokat mondtam... - válaszoltam, majd elindultam lassan a járműve felé, hogy kikerüljem, és elmenjek végre Meilisbe... |
Rezdületlen vonásokkal tűri, ahogyan a nő a falhoz szorítja. Tudja, hogy akármelyik pillanatban képes lenne arrébblökni az útból, vagy akár szét is lőhetné, egyetlen kis mozdulattal, de nem teszi. Nem érdekli túlzottan a dolog, egyáltalán nem is akart sem idejönni, sem valamelyik felettese helyett rendőrösdit játszani, mert annak éppen valami sürgős dolga akadt. Így aztán az sem tudná túlságosan mélyen érinteni, ha a lány megszökne.
- Nem vagy az esetem, ne simogass. - sziszegi maga elé, kimérten szegezve neki zöldes tekintetét a nőnek.
Gerince halk koppanással csapódik neki az érdes falnak, de ez egy pillanatra sem bizonytalanítja el; bár tényleg nem számított rá. Csak halkan felciccen, amikor Callieophe gyors mozdulatait egy enyhe szellő követi, miután kiugrott az ablakon. Némán, kimért léptekkel indul el utána, mint aki egyáltalán nem siet sehova. Kihajol a nyitott ablakon, és még éppen elcsípi, ahogyan a sötétbe merülő alak elfut a kietlen utcán.
- Unalmas egy alak vagy. Máris elmész? - kiált utána, mielőtt megfordulna.
Az ajtó felé menet leporoja kabátjáról a port, ujjaival végigsimítja vörös tincseit, mintha valamiféle bálba készülne. Amint újra kinnt találja magát, kimérten indul el légjárója felé, hogy újra a laborjai felé vegye az irányt.
Ebben a körzetében Norlanának rengeteg a gyilkosság. Sokan ölnek, sokan isszák el az agyukat, sok az őrült. Szinte már egy második Meilist lehetne itt létrehozni, a különbség csupán annyi, hogy ide még eljut némi modern technika, élelem, és víz; nem úgy, mint a földi városba. Itt nem uralkodik akkora szenny, és az utcákon sem vörösek a pocsolyák.
Úgy irányítja a gépet, hogy arra menjen, amerre a nő elfutott. Végigpásztázza az elhagyatott utcákat, valamilyen nyom után kutatva. Felsőbb utasítás. Ki a franc lehetett az az ember, akit megöltek, ha ennyire fontos a fejeseknek? Talán valamiféle jutalomban is részesülhet az, aki megtalálja a gyilkosát. Egy ilyen lehetőséget nem lehet elszalasztani, még akkor sem, ha a fene nem kíván egy ilyen feladatot végrehajtani.
Néhány kínosan csöndes perc után végre megpillant odalennt egy sötét, sietősen mozgó alakot. Arra irányítja a légjárót, hogy közvetlenül mögötte leszálhasson, elzárva ezzel az útját, ugyanis az utca egy zsákutca. A gép oldalán sisteregve nyílik fel az ajtó, ő pedig türelmetlenül várja, hogy végre kiléphessen rajta.
- Nincs túl késő egy ilyen fiatal hölgynek, hogy egyedül mászkáljon? Vannak itt rossz emberek is... - vigyorodik el gúnyosan, tekintetét egy pillanatra sem fordítva el a borostyán szempárról - De most ne menekülj el. Inkább mesélj, hogy ki volt az, akit megöltél. Borzasztóan érdekelne, ki küldött, és mi volt a célod - szólal meg újra nyájasan. |
A sötét éjszakai utcán szél söpört végig. Nem törődött azzal mi történik körülötte, mintha a megszokott látvány már untatná kicsit. Lassan kavarta fel az állott levegőt és távozott a sarkon, búcsúszó nélkül. Az elöttem terpeszkedő férfi kést szorított a nyakamhoz. Ügyelnem kellet minden egyes nyelésemre, ha nem akartam összebarátkozni az élével. Halántékomon izzadságcseppek folytak végig, éreztem a szembogaram ideges remegését. Miért pánikolok, hisz' eltehetném láb alól! Idős férfi volt, állát borosta mintázta, arcát hosszú ősz haja és mély ráncai keretezték. Egyenlőre kerültem a tekintetét. Nem érdekelt mit érez, vagy mit gondol, csak az hogy szálljon le rólam. Karját a mellkasomra nyomta, hozzászorítrva ezzel az érdes, és vérfagyasztóan hideg falhoz. Épp Meilisbe igyekeztem mikor az egyik ház mögül rám rontott. Igazából fogalmam sem volt mit akarhat, de volt pár ötletem. A város külső szélén nem először akadok össze hozzáhasonlóval. Mind pénzt, vagy más kiváltságot, megint más lakást akar, vagy csak egyszerűen valahogy sikerült felszöknie az őrületbe kergetett nyomorból és nem tudja mit csinál. Olyan is volt, hogy csak a házamra pályázott, mivel a sajátját eljástszotta. Szörnyű, hogy egyes meberek mikre nem képesek. Miket nem hagynak! Hogy nem veszik észre mi zajlik körülöttük? Mondom én most ezt, nem sejtve még mire készülök. Az agyam előbbre járt a tetteimnél. Magam mellé szorított kezemet, lassan és a hidegtől fájdalmasan emeltem fel. A hasam elé húztam, hogy másik kézfejemmel le tudjam húzni róla a kesztyűmet. Átfagyott csontjaim ropogva engedelmeskedtek csak. Lassú mozdulataim nem tűntek fel az alaknak, aki csak állt, és a kését szorongatta, mint utolsó lehetőségét. Véleményem szerint még maga sem tudta mit akar. Fogytán volt az általában huzamosabb türelmem, és igyekeztem parancsolni remegő végtagjaimnak. Visszatartottam a levegőt. Más esélyem nem is volt, mert a szikár de erős kar az utolsó szuszt is kiszorította volna belőlem. Végül elértem dermett ujjaimat és akadozva sikerült lehúznom a sötét bőrkesztyűt. Megmozgattam kicsit, hogy valamennyire átmelegedjenek és amilyen hirtelen csak tudtam a férfi arcára tapasztottam a tenyerem. Az őrült tekintet mit sem vett észre a mesterkedésemből, de érintésemre fájdalmsan kiáltott bele az éjszaklába. Éreztem az energiáját végigáramlani a karomban, fel egyenesen a mellkasomba, amit már nem nyomott semmi. A kar sokkal inkább azzal volt elfoglalva hogy az én tenyerem távolítsa el. Légzésem egyre gyosabb lett. Fokozatosan melegedtem, álltam fel és távolodtam a hideg betontömbtől. Az idegen teste összerándult. Áramként vezette át a testembe minden csepp életenergiáját. Végül összeesett, én pedig gyorsan visszarántottam a kezem. Még egy perc és úgy járok mint ő... Néztem le a földön fekvő szerencsétlenre. Tudtam, hogy pár nap múlva felkel, gyengén ugyan és elveszetten, mint aki egy nehéz éjszaka után másnapossággal küzd, és már halovány emlékfoszlánya sem lesz a történtekről. Arcom elé emeltem a tenyerem. Forró volt. Olyannyira hogy a sötétben a gyér fény melett, szinte láttam ahogy felszáll belőle a pára. Fájdalmasan nyeltem egyet, leszorítottam a szemhéjam majd térdre rogytam. A szívem nyilalt, mellkasom rohamosan emelkedett és süllyedt. Ökölbe font ujjaimat rászorítottam és összegombölyödtem. Lófarkamból elszabadultak a tincsek, és fájdalmas táncot jártak, a nézőként visszatérő és üvöltő széllel. |
Összerezzentem, amikor berúgták az ajtót, de nem mozdultam, csak hallgatóztam. Egy férfi lépett az ajtó elé. Teljes nyugalommal rá néztem. - Kiszámítható... Talán... - Mosolyodtam el gúnyosan. Közben kimentem a csizmámért, és felhúztam, de a tekintetemet nem vettem le róla. Hirtelen mozdulattal kitugtam kezéből a fegyvert, és a fürdőszobával szembeni falnak szorítottam. Éreztem, hogy nem számít rá, hogy nem gyenge kiscica karjaim vannak... Elmosolyodtam. Már ki is találtam, mit fogok csinálni... - Miért nem egy rendőrt küldek? Úgyis annyian vannak, mint a szemét... - sóhajtottam fel. - Káár... - Mondtam lemondóan, majd mutatóújjammal végigsimítottam az arcát, a nyakát, és a mellkasát, de utóbbinál megálltam, és újra a falnak löktem, majd gyors mozdulattal felvettem a táskámat a földről, és a nappalim ablaka felé rohantam, majd kiugrottam. Egy újabb ablak... Miközben zuhantam lefelé, kivettem a laptopot és a kardomat, majd az éles fegyver, boxer szerű végét megfogtam, és a fegyver hegyes, tüskés részét a falba méllyesztettem, majd pár méter csúszás után megálltam. Megjegyzés: SOHA többet! Lenéztem, még ígyis 4-5 emelet volt alattam... Jobb ötletem nem volt: A kardot a falba fájtam, és a láncon lefelé csúsztam. Amikor talajt fogott a lábam, kirántottam a falból a kardot, és felnéztem. Majd a laptopra néztem: Nincs mese, most viszem le Meilisbe! Gondoltam, majd futásnak eredtem a földalatti-város felé.
/folytatás a Meilis "tpoicban", ha írt reagot Dylan ^^/ |
[568-549] [548-529] [528-509] [508-489] [488-469] [468-449] [448-429] [428-409] [408-389] [388-369] [368-349] [348-329] [328-309] [308-289] [288-269] [268-249] [248-229] [228-209] [208-189] [188-169] [168-149] [148-129] [128-109] [108-89] [88-69] [68-49] [48-29] [28-9] [8-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Új bejegyzés
Frissítés
