Dylan Dye                                     .
Név: Dylan Dye
Becenevei: általában senki nem becézi
Született: 2179. október 26.
Csillagjegye: skorpió
Nem: férfi
Magasság: 183cm
Súly: 60kg
Haj: élénk vörös, alul fekete árnyalatú, félhosszú
Szem: zöldeskék
Lakhely: Norlana

|||||||  Múltja ||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
„A szüleim az ksíérleti laborok közül az egyik részleget vezették. A nevére különösebben nem emlékszem, állandóan gyógyászati kellékeket, és szépségipari cuccokat gyártottak, és teszteltek. Sokszor nem sikerült a kísérlet, és halál unalmas volt egész nap ott állni, és arra várni, hogy a gépek végre kinyögjék magukból, hogy melyik anyagból van benne túl sok, vagy épp kevés.
Dy, szaladj már át a 2-es laborba néhány dokumentumért, és papírért... Ott vannak az asztalon, egy kék mappában! – és hasonló kérések elintézése közben sokszor átlógtam egy másik részlegbe.
Ott különböző biotechnikai dolgokkal foglalkoztak. Érdekes volt látni, ahogyan beillesztik az igazi, élő emberi testekbe a fémet. Különböző, őrült elképzeléseim voltak ezzel kapcsolatban, mindig is szerettem volna többet látni belőle, de nem maradhattam sokáig. Különben szagot fognak az ősök, és eltiltanak. Szerintük ha ők már kiöregszenek a tesztelésből, a részleget nekem kell majd tovább vinnem, mese nincs. Dögunalom.
Ez így ment évekig, csupán távolról láthattam azt, ami a legjobban érdekelt. Végül aztán meguntam ezt az állandó parancsolgatást, és nem mentem vissza a lapokkal, amik kellettek volna az adminisztrációhoz. Anyámék persze teljes kutatócsoportot rendeltek utánam, hogy vajon hol is lehetek. Miután hazarángattak, egy egész értelmes beszélgetés után sikerült megértetnem velük, hogy engem aztán abszolút nem érdekelnek ezek a kozmetikai krémek, és gyógyszerek, soha nem is figyeltem oda.
Másnap nem szidtak le azért, mert nem őket bámultam egész nap, azon gondolkozva, hogy vajon mi lenne olyan értelmes elfoglaltság ebben az unalmas laborban, amivel legalább egy kicsit felgyorsíthatom az időt. Nyugodtan átsétálhattam máshová, ha akartam – persze kikötés, hogy a nap nagyobbik részét a közelükben töltsem -, így mostmár sokkal gyakoribb látogatója lettem a biotechnikai-fejlesztői laboroknak.
Bár akkoriban még csak 15-16 éves lehettem, mindenki megbízott bennem azok közül, akik ott dolgoztak. Néhány hónap múlva sokan köszöntek is, sőt, úgy tekintettek rám, mintha közéjük tartoznék. Úgy is éreztem magam. Sokkal jobban, mint anyámék unalmas, csöndes, nyomasztó kis helyiségükben.
Pár év múlva végre elkezdhettem magam is dolgozni. Sokáig güriztem mindenféle apró munkával, akár takarítottam is. Kísérletekben csak sokkal később segíthettem.De azt hiszem, rászolgáltam. 18 éves koromra már szinte teljes állásban ott lehettem, és a legtöbb beavatkozásban részt vettem.
Volt saját elhatározásom, mint minden fiatalnak, őrültebbnél őrültebbek. Nem érdekelt mások véleménye, engem borzasztóan izgattak ezek a mechanikus, mégis biológiai dolgok. Mindenféle fegyvert beleképzeltem a dologba, és minden áron meg akartam valósítani az álmaimat.
Szerencsém volt, hogy valamilyen út során a részleg vezetője olyan súlyosan sérült, hogy nem tudta már ellátni a feladatait, így valakit a helyére kellett rakni. Én voltam az a szerencsés kiválasztott, akit megválasztottak erre a nemes feladatra. Örültem neki.
Az első dolgom az volt, hogy megvalósítsam azokat a dolgokat, amiket akartam. Néhány nap szünetet rendeltem el a kísérletekben, addig azok a nyomorék Meilisiek legalább egy kicsit pihenhettek, hogy jobban bírják az elkövetkezendő hetet. Úgy hullanak mint a legyek.
Bezárkóztam a laborba napokra, az egyik legjobb barátommal, Dave-vel. Olyan fegyvereket álmodtam meg magamnak, amiket mindig is éltettem a gondolataimban. Végre megvolt hozzá a technikám, és a jogom, hogy ezeket megvalósítsam.
Nagyobbrészt én csináltam saját magamnak a beavatkozást, néha besegített a barátom, amikor valami kényes részhez értem, amihez nem elég az egyik kezem. A műtét lényege az volt, hogy a bal karomba olyan chipeket, fegyvereket, és fém-műszereket helyezzünk, amivel szinte bármit meg tudok tenni. Ehhez a csontjaim helyére be kellett rakni a dolgokat, az új idegeket, és minden mást. Olyan, mint egy robotkéz, csak éppen ugyanúgy visszavarrva fölé az eredeti, élő szövet. Kivéve a kézfejemnél, ott ez nem volt megoldható, ugyanis ott vannak a csatlakozások, és ott tudom használni ezeket a berendezéseket. A karom funkcionál egyszerre pisztolyként és kézként, majdnem hogy bármit képes vagyok vele megtenni.
A kísérletet még soha senkin nem próbáltuk, én voltam az első. Nem volt fájdalmas, előtte rengeteg érzéstelenítőt szúrt belém Dave, annak ellenére, hogy megpróbáltam lebeszélni róla. Gyorsan rendbejöttem, csupán pár hónapot vett igénybe, amíg a testem hozzászokott a fém alkatrészekhez, és befogadta azokat. Addig azonban szörnyen le voltam gyengülve, volt, hogy felállni sem tudtam az ágyból.
Ezután ugyanúgy folyt tovább az élet, mint eddig, és bár a legtöbben a mai napig nem nézik jó szemmel ezt a fajta kis munkámat, mégis sokan térnek ki előlem a folyosóm, amikor szembe megyek velük. Tisztelet?”