Új bejegyzés Frissítés

2010.06.22. 19:11 Daniel Barth

Idegesíti az a kínzó csönd, ami körbeveszi őket, most talán még nyomasztóbban, mint bármikor máskor. Tudja, hogy mit jelent az, hogy ennyi ideig gondolkodik a lány a válaszon. Meg sem hallja a halk magyarázatot, egyszerűen csak összefolynak a szavak, mintha valami nem is evilági beszéd lenne.  Megígérem neked... Soha nem foglak magadra hagyni, soha nem leszel magányos, és... Összeszorítja a szemeit, miközben megrázza a fejét. El akarja tűntetni a fejéből azokat az ismerős, kedves hangokat, amikbe eddig annyira bele volt bolondulva. Nem akar emlékezni. - Soha, igaz? A francokat soha. - sziszegi maga elé, mielőtt imbolygó mozdulatokkal állásba tornázná magát. Még a lány múltja sem tudja most felkavarni, amikor pedig annak közeledő légzését hallja, akaratlanul is elfordul. Mérhetetlenül dühös Mizukira, de ez szinte eltörpül a zavarodottsága mellett. Olyan nincs, hogy valaki örökre Boldog legyen. Olyan nincs... Nem szól egyetlen szót sem, csak meredten néz maga elé. Még arra sincs ereje, hogy a lányra nézzen. Képtelen rá, hogy ránézzen. Úgy áll ott, vállát a hideg falnak támasztva, mintha senki nem is állna előtte. Nem hallja Mizuki légzését, viszont a távoldó léptek zaját sem. Szemei most talán annyira elszürkülnek, mint még soha, már felfedezni sem lehet benne a valaha voltkékes árnyalatot. Könnyeket viszont képtelen előcsalni elhalt tekintetének mélyéről, pedig most annyira szeretné. Visszaemlékezik azokra a dolgokra, amikre azt gondolta, hogy örökké tarthatnak. Egy ölelés. Egy csók. Egy kép, amin egy gyönyörű lány van. Egy gyönyörű lány, aki miatt egy normális világban a legtöbben irigykedtek volna rá. Egy csók. Egy olyan csók, amit soha nem felejthet el. Semmi sem tarthat örökké. Mért mindig én esek pofára azzal, hogy azt hiszem, hogy mégis? Úgy kicseszik ez a világ velem, ahogy csak tud. Éppen megszólalna, amikor tudatosul benne az egyre jobban elhaló lépések zaja. Bár egy része reménykedik, hogy azok nem Mizuki lépései, a másik része mégispontosan tudja, hogy ő az. Visszaroskad a fal aljába, ahonnan az előbb állt fel. - Ó fantasztikus, rohadt jó! - Csapja bele az öklét a mellette elterülő falba, amint néhány perccel azután, hogy a lány eltűnt, kezdenek visszaténi a folyosó vonalai, és a nem messze lévő közös helyiségben lévőemberek lépéseinek az üteme - Marha jól időzítesz, kösz szépen... Öt perccel ezelőtt nem lehetett volna?!

2010.06.15. 14:09 Khiara Laken

Teljes kiszolgáltatottságba süllyed, mégsem fél. Szemeivel azt akarná kutatni, hol tengődik a robot és az ember választója, de kezd letenni erről a reakcióról. Józanésszel tudja, mi a hazugság és a teljes képtelenség. Eleget ült a laborokban és eleget forgatta a fegyvert, hogy rájöjjön, a vágyakozás egy ponton túl már a tökéletes lehetetlenség határvonalát pengeti.  Most mégis vadul kapaszkodik a simogató szavakba és az érintésekbe, mint akinek már csak ezek az örömök akadnak a beteges életben. Tudja, hogy az önzetlenséget is a gúny temette végig; ez a csábítás azonban felejtet vele mindent. Talán mert túl fáradt, hogy tovább ellenkezzen, értelmetlen győzködni, vagy a hataloméhes szempár túl fenyegető, hogy az elvakult igézés ellen támadjon. Hosszú pillanatokig csendesen vár, de gondolatai nyomottan zsibbadnak. Most, hogy ennyire fűtik az érzelmek, képtelen kitérni a köd elől. Most nyíltan nem tudná bevallani, de szüksége van az erős kézre, aki vezeti őt. Hinni akarja, hogy minden igaz.  Nyaka megfeszül a követelő húzásban. Maga előtt le tudja játszani a jelenetet, amiben fojtogatja őt az Első. Kínzón elmélyült lélegzetei az arcot érik, szívverése elcsitul, elbódult kómába zuhan. Vére úgy áramlik ereiben, mintha megkötni készülne. Ahelyett azonban, hogy elhúzódna, arrébb dönti a fejét, hogy a válaszcsók, amit ad, elég mély lehessen. Hosszasan ízleli az arcátlan fiút, mintha nem hinné el, hogy van, akinek sikerült teljesen elcsavarnia a fejét ilyen átlátszó dumával. Keze a has ívét szántja, majd a mellkasét, míg el nem ér az arcig. Mindezt kínzó lassúsággal érintve - kíváncsiabban és feltüzeltebben, mint ahogy azt emberek tennék.  A becsvágytól és viszálykodástól fűtött csók abbamarad, ahogy elengedi a másik száját egy elégedetlen, tompa hümmögés kíséretében. Fogait összeszorítja a szégyentelenség miatt, hogy büszkeségét teljesen eltiporták. Mielőtt még bármit is mondhatna vagy mondhatnának neki, egy erőteljes pofont mér a robot arcára. A fémes csattanás fülébe tömörül, nem ereszti el; valóban egy mocskos alak. Megőrül, és őt is rántja magával. - Mindent csak magadnak akarsz. – sziszegi, megpróbálva összeragasztgatni megtörtségét. - És én közben soha nem létezetté válok...  Azt akarta volna mondani, bolond vagy, mégsem képes ezzel vádolni. Nemrég ő is halálmegvetéssel vetette magát a csatákba, hogy aztán elérje Norlanat, és megszerezve átformálhassa. Tudja, mi a nagyravágyás, és mi az elvakultság. Komoly tekintete nem változik, ahogy megmarkolja a széket és megpróbál visszafordulni az ablak elé; azt nem gondolta volna, hogy ilyen hamar eldobják maguktól.

2010.06.14. 20:36 Zev Owen

Kajánul mosolyog, mint aki igazán jól szórakozik a vádló szavakon. Teljesen biztos önmagában, mert ő az, akinek a világon mindenre van válasza. Aki egyszerűen képtelen beismerni a saját hibáit. Egyik keze még mindig zsibbad, az érzés már csak elenyésző, azonban másik kezét kell használja arra, hogy állásba tudja tornázni magát. Diadalittasan áll meg a lány előtt, mint aki már most biztos saját sikerében, az aranyszínű íriszek a felsőbbrendűség mámorát szikrázzák és ettől újra olyanná válik a tekintete, mint egy vérre szomjazó ragadozónak. - Márpedig az lesz, amit én mondok. – suttogja erélyes, mégis gyengéd hangján, mikor egyik térdével ránehezedik a székre. Tenyere rögtön a cyborg arcára simul, hogy sakkban tudja tartani, míg ajka le nem csap a puha szájra. Belé akarja fojtani a szót, azt akarja, hogy hallgasson és figyeljen, hogy egy pillanatra se próbáljon ellenkezni. - Az ajánlatomban nincs semmi önzetlenség. Nem Te akarsz Norlanaban élni, hanem én. Nem Te akarsz normális életet, hanem én. De szerintem mindketten tudunk várni a másikra. – jéghideg homlokát a félroboténak dönti, ujjai lejjebb csúsznak, hogy a vonások helyett a láncon függő medált tapinthassák. Kamaszos mosoly ül az arcán, ahogy lepillant a holdfényben szikrázó ékszerre, melyet játékosan forgat ide-oda, mielőtt elkezdené maga felé húzni, hogy Khiara kénytelen legyen még közelebb kerülni hozzá. – Végigcsinálnám, és mikor alkalmam adódna rá, visszaszöknék hozzád. Nem tudná meg senki. Csak egy esélyt adj nekem és rendbe hozok mindent. Mindent, érted? A Tiéd lesz egész Norlana. Mindent megadok majd neked, amire csak vágysz. Érzékien suttog, mély hangjában hallani a teljes átéltséget, a kínzó vágyakozást. Mióta gép nem volt nagyobb vágya annál, hogy emberként éljen és most, hogy a szerelmet már megszerezte magának mohóbbá és kiszámíthatatlanabbá vált, még többet akar magának - az egész Világot.

2010.06.14. 16:55 Khiara Laken

Nem néz a robotra, miközben beszél. Valahová a végtelen semmibe réved, hagyva, hogy fásult lélegzetei alatt megülje mellkasát a hűvös. A szenvtelenség hirtelen tűnt el, mintha szíve zsugorodott volna akkorára, hogy már csak elenyésző dobbanásokra lehessen képes. A szavak az Első szavainak hatottak, és ilyenkor örökké ugyanazok az érzések fogják el – a magány, a megfáradt akarat, a gyilkos gúny ölelkezése. Hosszasan sóhajt, megemeli a szemeit, mintha könyörögni akarna Istenhez, miközben nagyon jól tudja, hogy ő ott ül mellette. - Hogy mit szólok? – suttogja gyerekesen, majd kikattintva a széket kissé arrébb fordul, hogy teljesen a robotra láthasson. Töményen színtelen vonásait csak oldalról körvonalazza ki az elhaló fény; jól ismert, torzan rideg mosolyt erőltet az ajkaira, mintha versenyre akarna kelni a fiú arcjátékával. Elszámol magában tízig, hogy visszafoghassa szavait. - Igazad lehet. Azok után, hogy otthagytam Meilist, meg minden, már csak egy normális élet hiányzik. Talán bele tudnék olvadni a tömegbe, miután mindent elfelejtettem. Lehet, találnék valakit, aki hozzám hasonlóan rokkant, vagy ilyesmi. Mondjuk egy háztartási gépet. Nekem rohadtul tetszik. Kösz.  Légzése elmélyül és fájdalmassá válik, mint aki alig bírja leszorítani feltörő, vádaskodó indulatát. A beetetettnek ható műmosoly egy cinikus másodperc alatt lohad le, hogy visszavegye helyét a hideg áthatóság. Állkapcsa megfeszül, de semmi más nem mutatja sötétbe mélyedt testén a parázsló feszülést. Nagy erőt kell vennie magán, hogy ne essenek neki annyira rosszul az átlátszónak tűnő mondatok, és ne döntsék le őt akkora hévvel.  Elmélyült szemeit zenegépére veti, melyet tökéletesen elfed a nagy tenyér. Mintha azt mutatná, megvédi őt, de eközben az ujjak alatt már repedezik és némán sikolt a sokat megélt fa.  Könnyeden dől hátra, lábát tartózkodón átveti a másikon, mint ahogy a váz is tette a bakancsaival. A légjáró automatikus emelkedésbe kezd, majd újra egyenesbe teszi magát. Körülöttük magasodni kezdtek az épületek, mintha azok is Norlana felé akarnák terelni a járművet. Csak a műszerfal világít most, mely nem kapcsolt le. A fények elérik arcát, haja függönye bódító vörösen töri meg őket vonalaira. Titokzatosan bűvöli a felhőtlenségbe mélyült alakot, mint aki a padlóra akarja őt küldeni, de valójában csak kiélezi az ellenséges pillanatokat. Lehet, hogy bárki másnak elég egy hízelgő mosoly, de őt ezzel nem lehet félrevezetni. - Meghat ez a hirtelen jött önzetlenség. - suttogja immár komolyan. - De jobban szeretem, mikor nem játszod el, hogy valójában nem önző vagy.  Testtartása megmerevedik, mikor eléri őt a kimerültség hulláma. Ledöntik a vágy utóhatásai, figyelme elveszik, majd visszazökken a valóságba. Mérhetetlenül csábítja a másik testtartása – mintha szándékosan húzni akarná vele az agyát. Gondolatait kényezteti az öntudatlanság illúziója, de nem akarja, hogy ez kitűnjön a másiknak. Még az is megfordul a fejében, hogy teljesen elgyengül, ha tovább nézi a szenvtelen arcot, vagy elhallgat még egy taktusnyi csendes dúdolást.

2010.06.14. 13:06 Mizuki Sawa

Bár eljutottak hozzá a fiú szavai, mégis csak ül egy helyben hosszú percekig és nem szól semmit. Végül aztán vesz egy mély levegőt és ráveszi magát, hogy megszólaljon, bár már maga a hallgatása elég válasz volt. - Igen. - mondta teljes magabiztosággal a hangjában, bár teljesen mást gondolt. Dehogy akarlak itt hagyni, veled akarok maradni örökre... Mégsem ezt mondta. Nem tehette. - Így lesz a legjobb. Ha együtt maradunk csak kiszívjuk a másik erejét. Nézz magadra, hogy mit tettem veled...! Mikor megismertelek sokkal erősebb voltál, és semmi és senki nem tudta volna elnyomni az akaraterődet. De nekem sikerült, még ha nem is akartam... Nem áll szándékomban továbbra is ezt tenni veled. És kérlek, ne ellenkezz, még ha most nem is így látod, akkor is ez lesz a legjobb. Neked és nekem is. Gyűlölte magát érte, amiért kimondta ezeket a szavakat, gyűlölte, hogy ezt kellett tennie, de bízott benne, hogy így visszahozhatja a Danielt. Azt a Danielt, akit egykor ő tönkretett. Megpróbálta rendbehozni a hibáit. Nem akart többé senkinek a terhére lenni, és senkinek sem a halálához vezetni. - Azt akarod, hogy meséljek? Ellentétben sokakkal ebben a városban nekem egy boldog családom volt. Nem volt meg midnenünk, sőt, sok mindent nélkülözünk kellett, és sokszor teljesen legyengültünk és megbetegedtünk, mint ahogy az a meilisiektől elvárható. Mégis boldogok voltunk, mert tudtuk, hogy van valaki körülöttünk, aki szeret minket, és egy összetartó családunk volt. Egészen addig, amíg el nem jöttek onnan fentről és mindezt tönkre nem tették. Egy éjszaka - legalábbis azt hiszem éjszaka volt, mindig ugyan olyan sötét volt, megkülönböztetni nem lehetett, de aludtunk - jöttek... Először a szüleimmel végeztek, a bátyámmal hallottuk. Hallottuk, ahogy könyörögnek, ahogy síkitanak, minden egyes zajt hallottunk. A bátyám volt az, aki reagált, felkapott és elindult velem. Menekülni akart, elbújni... és vigyázni rám. Óvni, ahogy azt a szüleink is tették és tették volna, ha nem haltak volna meg. De őt is elkapták. Nem voltunk elég gyorsak. Ellenállt, nem akarta, hogy felvigyék, mindent megtett, hogy ezt megakadályozza. Végül neki is az életével kellett fizetni, és nekem mindezt végig kellett néznem. A következő amire emlékszem, hogy fent voltam a laborokban. Nem fogom ezt még egyszer végigcsinálni, nem hagyom, hogy még akit szeertek meghaljon. Nem miattam. Tekintete, amit eddig a messzeségbe szegezett a fiú felé fordult, majd a lába elé, és végül felállt, leporolta a ruháját, majd lassan odalépett a fiú elé. - Pihend ki és ne strapáld túl magad. Találd meg a régi éned,az akaraterőd és a büszkeséged, többé nem leszek itt, hogy megakadályozzalak ebben. De egyet ígérj meg nekem, ne menj fel vakmerő módon Norlanába. Tudom, nem áll jogomban bármit is kérni tőled, nem azok után, amit tettem, de mégis, kérlek... könyörgöm... - Lehajolt és egy gyengéd csókot lehelt a fiú homlokára, majd végigsimított az arcán. - Felejtsd el, hogy szeretettelek! Végül újra felegyenesedett, megfrodult és elindult a folyosón. Maga sem tudta, hogy hova indul, vagy mi a célja, egyszerűen csak ment előre és mindig tovább. Megvárta, amíg elég messze került a fiútól és csak akkor hagyta, hogy a könnyei végigfolyanak az arcán és halk zokogásba tört ki. Egyáltalán nem volt könnyű ezt megtenni, de bízott benne, hogy a fiúnak jobb lesz nélküle.

2010.06.13. 16:50 Zev Owen

Rekedtesen felnevet, porral fedett tüdeje teljesen kitisztul az apró, de erőteljes léghullámoktól. A kaján, gúnyos vigyor arcán marad, ahogy félszemmel a lányra tekint, majd még jobban a bőrszék támlájának passzírozza magát, mint akiben a feszültség olyan vad játékokba kezdett, amiket már képtelen fékezni. A székbe szerelt fémek ropogni és súrlódni kezdenek az embertelen terheléstől, mikor az egész ülés hátrébb billen. Szinte fekvő pozícióba helyezkedik, sötét, homokkal fedett bakancsait keresztezi a műszerfalon és hagyja, hogy a váz teljesen kinyújtózhasson az éjszaka halotti fényeiben. - Aljas... - lehunyt szemekkel, és egy sejtelmes mosollyal az arcán suttog fel, hangja nyájas és olyan könnyed, hogy simogatja a tintafekete levegőt. – Hát rájöttél, hogy maga az aljasság lett a férjed? Gratulálok. Mély, borzongató dúdolásba kezd, a zenedoboz dallamát idézi, melynek csengését az együttlétük előtt hallott utoljára. - Tudod, nem csak a tiéd vagyok. Sok szerelmem van. – résnyire nyitja a szemeit, hogy a mennyezetet fürkészhesse; egyik karja feljebb emelkedik, hogy ujjai fekete tincsei közé szántsanak a tarkóján. Laza testtartással támasztja a fejét, közben másik keze automatikusan a zenedobozért nyúl, hogy hatalmas tenyere teljesen befedje. – Szerelmes vagyok helyekbe, hangokba... ízekbe. Bármibe, ami csak megtetszik. Egy gép nem engedhetné ezt meg magának, de ezt úgysem értheted. Gépnek lenni nem hiba, az csak egy állapot. De ha úgy vagy gép, hogy emberi lelked van, akkor csak egy korcs vagy. Egy féléletű, kitaszított. Ha gép lennék, akkor legalább nem lennének vágyaim. Erőltetetten felsóhajt, majd oldalra fordítja a fejét. Még percekig méregeti a Norlana felé navigáló lányt, mielőtt újra megszólalna. - Az viszont nagy hiba, hogy ilyen mocskosul jóképű vagyok, nem? – kamaszosan ráncolja össze a szemöldökét, tekintete közben a távolba mélyed, mint aki erősen gondolkodik a dolgon. – Elég lenne egy hízelgő mosoly az egyik fejesnek odafent. Biztos vannak pénzes igazgatónők meg hasonlók. Tudnék neked normális életet biztosítani. Vannak szabad cyborgok, akik leszereltek, mert megrokkantak vagy ilyesmi. Gondolj bele Khiara, ha én nem is igazán, de Te élhetnél végre. Mit szólsz? A lány sötétlő alakját bűvöli, miközben gondtalan, kihívó mosoly szökik az arcára, mint aki nem érti miért nem jutott eszébe még eddig ez a kézenfekvő ötlet.

2010.06.10. 21:18 Khiara Laken

Szaggatottat sóhajt, majd elengedi a kormányt, hogy hajába szántson. Egy pillanatra a tenyereibe temeti az arcát, remegő alkarjaival támasztva meg előrebukó felsőtestét. Halántéka forrón lüktet, állkapcsa vészesen roppan meg a robotban felizzó düh miatt. Kivár tíz egész szívhullámot, miután a szavak elcsitultak, majd még párat, melyek már egyre lassulnak a lefokozott méregtől. Színtelen vonásai fáradtan merednek; úgy érzi, kiragadták őt az életből, majd újra besorozták a létezésbe. Újra felvette egy katona álruháját, pedig csak meg akarta óvni a legértékesebb kincset. Gyengén elhúzza a száját, ahogy oldalra fordulva vet egy pillantást az önző fiúra. A két ülés között falként húzódik a sötétség, melyet, ha hosszasan kinyújtózna, híd szelné át – nincs olyan messze a robottól, el tudná érni. - Nahát. Csak nem jobban lettünk? – acsarkodik, de inkább csitítva, mint hergelve. Több robajszerű szívdobbanást nem tudna elviselni, melyek szinte emésztgetik mellkasának remegő ívét. – Csak tudd, hogy késő. A sorsod könyvében akaratlanul már én is ott szerepelek. Akarhatod, de ahhoz engem is el kell viselned, Te senki, Norlana szolgája.  Ujjai a karfa borításán vezetik le a bizsergő, fásult energiát. Tekintete messzebb réved, mint ahol Zev ül, valahová a semmibe mélyed, lázasan csillogó, tintakék íriszekkel. Érzi, ahogy a vér szétfeszíti őt belülről, miközben gondolatai emberi zavartsággal lüktetnek fel fejében. Felizzítja a másik viselkedése, keveredik benne több szenvedélyes ösztön is; saját szájával némítaná el a hirtelen jött kitörést és fojtaná belé a szavakat, vagy azonnal megküzdene vele, hogy kiharcoljon egy sosem létezett igazságot maguknak. - Sosem fogadnának el. – mordul fel rekedten, hogy kitöltse a beálló csend hangjait. - Egyébként meg le vagy ragadva a robotnál, tudod? Mert vannak sokkal aljasabb hibáid is azon túl, hogy gép vagy.  Kissé megdönti a fejét, ahogy visszatér a székbe mélyedt sziluetthez pillantásával. Úgy nézi őt, mintha magába akarná szipolyozni a lelkét, hogy önzőn elzárja a Világ elől. Zenegépébe csomagolná, hogy senki más ne tépjen ki belőle többé semmi mást. Inkább csak magának akarja, mint megvédeni attól, ami már úgyis mélyen a vénáik közé ivódott.  Arcára hirtelen ül ki a dermesztő gúnyosság. Kajánul tapintja ki a nyakán függő ékszert, beleborzongva a hideg kis kapcsokba, melyek ujjai alá simulnak. - Például ez. – lélegzi kihívóan, mélybíbor erősségű tónussal. – Téged teljesen megbélyegzett Norlana, mégis elvettél egy Meilisben született roncsot. Imádhatod a városod, szeretheted az emlékeid miatt, bizonygathatod, hogy mi lenne, ha, de a lényeg… hogy már az enyém vagy. Látod?  Megemeli a nyakláncot, hagyva, hogy az apró medál finoman ringatózzon előre-hátra. Mintha emlékeztetnie kéne a fiút, mekkora baklövést követett el mindezzel. Szenvtelen cinikussággal ívelteti meg szemöldökét, incselkedve a köztük megrekedt, parázsló dühvel, mint aki tovább akarja feszíteni a húrt, a legvégső őrületig, amiben már csak nekik maradt két józan hely.

2010.06.10. 19:34 Zev Owen

Ökölbe feszített ujjakkal a szék támlájára csap és hagyja végigzubogni testén a fémcsontjain áthaladó, pezsgő rezonanciát. Khiara felé fordul; ragadozószerű szemei elkeskenyednek, szinte felfalják és darabokra szaggatják az elé táruló látványt. A vállakra omló csapzottvörös hajat, az elszántan szikrázó kék szemeket, a sápadtan fehérlő bőrt, amit a holdfény csak még vakítóbbá meszel. A fájdalom helyét átvette a makacs düh és nem akar mozdulni, egészen lelkének szövevényei közé itta magát, hogy fekete vérét tovább mérgezze. - Miért hősködsz még mindig? Nem volt elég?! Minden a te felelősséged, a te problémád, mindent neked kell megoldanod. Mi ez valami hitvallás, amit odalent beléd vertek? Vagy azt hiszed erre születik az ember?! Érzi, hogy minden amit mond saját gyerekes közönyéből és önzéséből fakad, hogy már jó ideje képtelen megítélni mi helyes és mi helytelen. Csak szomjazik az életre, mégsem nyel belőle egy kortyot sem. Csak fogalma van arról mi a boldogság és most, hogy megérintette rettegni kezdett; inkább örökre eltaszítaná magától, szabad akarattal, minthogy bárki is elragadhassa tőle. - Mi van, ha nem akarom, hogy megvédj? Mi van, ha hagyni akarom az egészet a francba? Mi van, ha nincs szükségem arra, hogy pátyolgass? – indulattól fűtve előre mered, a változatlan koromsötétbe. – Mi van ha csak a sorsomat akarom? Az utolsó mondat már csak suttogva hangzik el, miközben megfáradt tekintete lesiklik egészen maga elé. Nem akart így kifakadni, mégis megtörtént és egyáltalán nem bánja. Nem akar soha többé, semmit magába fojtani, mert ha megtenné, újra üres géppé válna, és talán elfelejtene érezni. Veszettül ingoványos talajon jár, gyilkolásra fent pengeélen táncol, miközben csak önmagát látja egy egészen más, normális világban. - Miért lenne baj, ha egyszer az életben a tömegbe szürkülnék? Micsoda nemes eszmék... Se betegség, se halál. Mindenki bekajálta a maszlagot. Pusztán ezért feküdtek fel olyan sokan a műtőasztalra. Én meg önző módon a helyükbe kívánkoztam és csak azért sújtott le a haláluk, mert minden egyes kudarccal távolabb kerültem a normális élettől. Mert, ha léteznének rajtam kívül más robotok, egy idő után nem keltenének feltűnést, nem igaz? Ha nem lennék egyedül... akkor talán képesek lennének emberként elfogadni engem is. Hiszen a gépeknek is ugyanolyan lelke van, mint mindenki másnak... Csak ezt az egy apróságot képtelenek felfogni. Norlanaban akarok élni. Szerelmes vagyok a városba. Az az én városom az összes mocskával, hiúságával, kegyetlenségével együtt és nem veheti el tőlem senki. Ugyanolyan nyersen fogalmaz, mint a cyborg, kertelés nélkül. Talán a saját átka, hogy nem képes megszabadulni az égi várostól; hogy a bélyegét örökre magán kell, hogy hordozza. Belesajdul a lelke, ha csak Norlana közelségére gondol, a gyerekkorára, amely olyan mélyen húzza, mintha a múlt valósággal magába olvaszthatná a jelennel együtt. Azt akarja, hogy minden a régi legyen és Khiara is együtt létezzen benne, vele együtt.

2010.06.10. 17:39 Khiara Laken

Addig nézi a suhanó tájat, míg meg nem bizonyosodik, hogy csak a Hold követi őket. Megégetődött ujjai még mindig remegnek, tekintete elszűkül a lázas, kínzó dobogástól. Most érzi meg igazán, mennyire erőtlen az a szív mellkasa bal oldalában. Vergődik a zsibbasztó áram miatt, mely ugyanúgy végigvonult fémmel teletűzdelt izmain, mint a robot dróterein.  Szinte szükség sem volt a férfi szavaira, csak megerősítették saját akaratát. A légjáró már akkor Norlana irányába fordult, mikor gondolatai felülkerekedtek a hirtelen jött zavartságon. Nem tudja, hogyan képzelték el a közös halált, csak egy valami pulzál beteges erővel bőre alatt; nem akarja, hogy így haljon meg. Se azt, hogy elkapják, és mocskos szidalmak közepette kelljen elszabadulnia vagy elvesznie. Már régóta csábítja őt is a vég – valahol reménykedett benne, hogy a robot elregél neki egy humánus módszert, amibe belecsábíthatja, most mégis olyan vakmerő, mintha egy csatát akarna levezényelni. - A lendület? – lélegzi borzongató lassúsággal, mint aki másra koncentrál. – Én a légjáró helyében biztos összekapnám magamat… Hacsak Te nem kívánod meilisiek vagy norlanaiak karjában bevégezni. Úgy értem, most.  Újra a visszapillantót vizslatja, némán jelezve a fiúnak az esetleges támadás eshetőségét, ha nem jött volna rá a kapkodás miértjére. A légjáró belseje is árnyak szőtte sötét, mely tovább fokozza az idegtépő, átmeneti szélcsendet. Csak előre mered, próbálja légzését és sebesen verdeső szívét lenyugtatni. A testében keringő nyomás kezdi kikészíteni. Az alvástalansággal összefonódva lüktet koponyája minden szegletében, figyelme azonban egy pillanatig sem lankadhat, ha egyszerre akarja szemmel tartani Zevet és a kutató járműveket. Talán végzetes hibát követne el, ha egy elvétett másodpercre is meginogna. - Igazság szerint egész életemben arra vágytam, hogy megölhesselek. – veti fel erőltetett, erőtlen hangú gúnnyal, miközben arca továbbra is fájdalom ittas komoly marad. Szinte csak ő tudja, mikor vicc és mikor vérre menőek a szavai. – De tudom, hogy most még habozni kezdenél a halálod előtti utolsó pillanatban, és hirtelen azt gondolnád, talán nem kellett volna. Képtelen lennék elviselni…  Fásult mozdulata elvágja szavait. A műszerek után kap, hogy minél inkább elrejtse magukat, közben felhasználva a legutolsó csepp erőtartalékokat is. - Lehet, nem lesz elég. – mormogja őszinte nyersséggel, elhidegülten, mikor ujjai az üzemanyag tartály jelzőjére siklanak. – De attól még elérjük Norlanat. Nem tűnsz el, csak bízd ide magad.  Suttogása heves légzéssé mélyül, mint aki a tüdejéből ki és beáramló levegő ritmusával akarná fenntartani a fiút. Tenyerei mintha a kormányhoz ragadtak volna, pedig a gép már egyenesbe állt. Hangtalanul hasít, közel a földhöz, hogy minél inkább a kinti árnyak védelmében maradhassanak. Görcsösen mered, összeszorított ajkakkal állva rendszertelenül felvibráló mellkasát, melynek fájdalma érzéketlennek hat a lecsillapodó őrületben.

2010.06.09. 20:21 Zev Owen

Fagyos a tekintete. Merev, mintha jégből faragták volna ki és a szobor eleven arcot öltött volna. Sápadtan fénylenek vonásain az éjszakai fények, amik csak még bábszerűbbé teszik ezt az üres, zord ábrázatot. Ajkai mereven feszülnek egymásnak. Végig Khiara elszánt tekintetében fürdik, megemészti a támadó gúnyt és az elemi akaratot; olyan dolgokat, amik számára mind értelmüket vesztették. Nem érez fájdalmat, fogalma sincs róla miért kell ilyen vadul sakkban tartani, mint a közveszélyes őrülteket. Egy pillanat alatt elhalnak benne a kínok, a váz enged a görcsös feszülésből, hogy végleg átadhassa magát a lezser könnyedségnek. Szinte eggyé olvad a székkel, mikor a nő utasítást ad neki, de a szavak értelmét már nem képes feldolgozni. Minden elnémul és lelassul egy pillanatra, a színek is egészen összemosódnak és eggyé válnak a sötét, haldokló éjszakával. Az ablakon bámul kifelé, a folytonosan zsugorodó, kietlen tájra; képtelen hová tenni a mellkasában gyökeret vert, érzéketlen ürességet. Még mindig olyan közel érzi magához a halált, mégsem érheti el és képtelen rájönni, miért. - Van egy találós kérdésem. – hangja monoton mégis incselkedő. – Vajon meddig képes elmenni ez a vasdarab ekkora energiával? Tanácstalanul vonja fel a szemöldökét, ezen kívül azonban egyetlen rezdüléssel sem változik az a sémaszerű, futószalagon gyártott tekintet, amit maszkként magára öltött. - Ne érts félre. Komoly a kérdés. Elég-e a lendület Norlanaig? Mert ha nem ölsz meg most... ha nem vagy képes elengedni, akkor vissza kell vinned oda, ahol ez az egész elkezdődött. Máskülönben el fogok tűnni ebben a testben. Miközben mély, színtelen hangján beszél egy pillanatra sem mozdul, továbbra is a mélykék eget fürkészi, kopott csillogású, fakóarany szemekkel.

2010.06.09. 17:31 Khiara Laken

Mélyet szív az éjféli levegőből, melyet csordultig tölt a ringatózó gyötrelem. Az edzett komolyság már nem csak szavain, de arcán is megül, ahogy előre meredve próbál úrrá lenni a káoszon. Hajszolt vad, aki azt hitte, már éppen megmenekült, mikor a legváratlanabb pillanatban csaptak le rá a sötétből. Vonásai megrándulnak, de hosszú pillanatokig nem hozakodik elő egyetlen hanggal sem. A másodpercet várja; mikor valami koppan mellette a földön, vagy mikor rájön, hogy végleg elernyedt a fiú, aki az előbb még elhúzódott. Lassan minden elfordul tőle, mint egy elvétett hibától, egy betegségtől. Ledönti a higanyszerű keserűség. Úgy érzi, sosem fogják meglátni a Napot, mert nem kel fel többé.  Ujjai tökéletesen dobolják a szívhangot valahol a zenegép tetején. Gondolkodni próbál, de ez a taktus egyszerre válik idegesítően hangossá, elég feltűnővé ahhoz, hogy kettészeljen minden mást. Az ő lélekszámlájára íródik minden sérülés, könnycsepp és vércsepp, norlanai és meilisi, ember, cyborg, a robot. Fel van bolygatva a világ. - Csábít az óhajod, de később megbánnád. – fagyossá vált tónusa cinikusan ejti a mondatot. Kissé megemeli a fejét, elsötétült szemmel méregetve az ablakon túli űrt. Saját légszomja kezd elviselhetetlenné válni. - Jobban teszed, ha nem gúnyolódsz most velem. Egyszer az is érdekelhetne valakit, hogy nekem mi felel meg. Fantasztikusan nagy kérés, igaz?  Szavai kiélezett suttogássá mélyülnek. Zevhez beszél, az Elsőhöz, magának, a semminek; az embereknek intézné, ha egyetlen mondatát is meghallanák. A mellette ülő az öngyilkosság és a halál csúf oldalával igéz, mintha őt akarná felkészíteni a magányra. Ridegen védekezik a feltámadó kétségbeesés ellen.  Apró pontok csillannak fel az égen. Szemei felugranak, hogy a Hold pásztázta éjsötétet kémlelhesse. Csendesen telnek a másodpercek, melyekben feldobogó szíve könyörög az agyának, hogy űzzön vele megint csalóka illúziójátékot. A megkönnyebbülés azonban elmarad. Már csak átkoz, mikor a messzi árnyak újra feltűnnek, akár egy közeledő, éhes raj.  Talán emiatt ülte meg érzékeny lelkét a zordság. Meilis vagy Norlana – egyre megy. - A pokolba veletek. – vicsorog, majd habozás nélkül pattan fel az ülésről. Mire feleszmél, már a fiú karjai alatt nyúlva át próbálja egyenes állásba tornázni magukat. Dereka a műszerfalnak csapódik, mikor minden izmát megfeszítő karjaiban elgyengül a test, és ránehezedik a súly. Préselve a levegőt zihál. Halántékában mintha forró méreg lüktetne, reszket mindene a néma, siettető hév miatt. Egy adrenalintól csorduló mozdulattal ülteti át a robotot a másodpilóta székébe, hogy ő maga férhessen a vezetőüléshez és az azokat körülvevő műszerekhez. Saját teste is elsodródik egy pillanatra a lendületben. Lehet, még nagyobb fájdalmat okozott neki.   Vehemensen, egy gyerekes gondolattól vezérelve teszi emlékdobozát a férfi ölébe. Felemelkedik, hogy visszafordulhasson, de ekkor megtorpan. Helyette, mintha mindig is erre készült volna, ragadja meg a műszerfal alatt húzódó sávot, hogy kipattinthasson pár drótot. Fekete, sötétszürke, még két fekete, egy piros – lázasan kutatja az ehhez tartozó áramkör vonulását. A legutolsó, legapróbb gyilkoló eszközök után nyúl kabátjába vak szerencsével. Néhány pillanatra rá borotvapengékhez hasonló fémtárgyak csilingelnek fel, ahogy a földnek ütődnek, és gyengén reszketnek tovább.  Csak egyre van szüksége. Magával rántja a piros drótot, miközben hidegvértől feltüzelve magasodik az Első fölé. Térdét a székre helyezve támasztja meg magát. Türelmetlenül feszegeti le az egyik megmerevedett kart fedő inganyagot – minden keze foglalt -, majd elvágva a vezetéket hagyja kihunyni a körülöttük automatikusan izzó neonokat. Szemeit a másikéba mélyíti, mintha ez a kósza pillantás űzte volna el a fényt. - Ez a megértő és a kedves kárára fog menni. – lélegzi sötét, kaján részvéttel. - Harapj a nyelvedre, drága.  Hasadáshang, ahogy a könyökhajlat ízületi csatlakozáspontját metszi. Itt szabadon futnak a drótok, akár a vértől duzzadó erek. Mint aki vénát keres, tapintja a parázsló szövet alatt megbúvó hálókat, közben erőteljesen szorítva a kart, ha megpróbálnák elrántani. A légjáró készletei ki vannak fogyva, szomjazik az áram után – vér helyett ezt csapol a vázból, vagy legalább megpróbál enyhíteni a túltengésen.  Átkozódva szisszen fel, de nem kapja el az ujjait. Megégette őt a felhalmozódott, káros elektromosság, mely oda-vissza cikázik a testben. Kézfeje elzsibbad, ahogy összefűzi a két elvágott gépvénát. - Szorítsd. – utasítja elfulladtan. A gyengén felszikrázó töltés szívéig hatolt, csontjaiba férkőzött. Ritmusát vesztett dobogással veti magát a másik ülésbe, görcsösen beindítva és felhúzva a járművet, makacsul kiharcolva maguknak az utolsó kilométereket.  Kiverte a víz, de nem inog meg. Írisze a monitorszerű visszapillantóra rebben. Erőteljesen szuszog, próbálja kivenni az utat enyhén megzavarodott látásával, a sápadtan megvilágított sötétben, mely előttük és mögöttük is fogadja. Sürgősen ki kell találnia valamit, különben itt fognak elpusztulni, a semmi közepén.

2010.06.07. 22:50 Zev Owen

Testében parázslanak a szikrák, bőre majd meggyullad, a füle cseng, szíve pedig belefacsarodik az idegtépő, folytonos fájdalomba. Tudja, hogy ez nem fog sokáig tartani és ha a kín elmúlik ő sem kívánja majd annyira saját halálát. De most benne lüktet, elemi, gyilkos erőivel, mely egy félgépet már régen megölt volna. Lehet, hogy vele is ezt fogja tenni, hiszen úgy sem jó a halálon kívül semmi másra. Még arra sem képes, hogy a lányt boldoggá tegye. Fejét hátra veti, érzi tarkóján a támla élét, mely durván csatlakoztatási köréhez nyomódik. A zsibbasztó fájdalom szinte teljesen érzéketlenné tette azt a helyet és ettől elfogja a hűvös borzongás, annak ellenére, hogy szövete majd meggyullad a vázban keringő elektromosságtól. Ujjai a begombolatlan, szakadt ing szélébe markolnak, mintha le akarná tépni magáról, fájdalomban eltorzult arca gúnyos mosollyá válik, mikor lehunyt szemekkel végleg átadja magát a gyötrő érzések hullámainak. - Nahát, ez kedves tőled. Akkor csókolj meg és engedd, hogy belehaljak. Az nekem tökéletesen megfelel. – csupán elrekedt, félhangos mondatokat képes kicsalni magából, ez a pár szó mégis sokkal emberibbé válik a fájdalom hevében. Egyszerre érezni rajta az elnyűtt, megfáradt küzdelmet és a halál utáni irdatlan vágyat, mintha a mélyzengésű hang folyamatosan az életet gyászolná, amelyben neki már nem maradt több hely.

2010.06.04. 23:30 Khiara Laken

Még egy rövid ideig elnézi a félrefordult arcot. A tartózkodó testtartást, mely úgy remeg, mint egy haldokló, aki vagy a fájdalmában fetreng vagy az idegek utolsó csapásai rázzák. Nem tudja, mit kéne tennie. Túl természetes, ahogy szemei befogadják az ismerős látványt. Idegenek már ezerszer eljárták neki a haláltáncot; csakhogy a robotot ismeri kívül-belül, és ez mindent megváltoztat.  Fáradt tekintete arra az ablakra siklik, amelyen a fiúé is pihen, hátha ott megtalálja mindenre a választ. Lassan magasodik fel, térdelő lábát elnehezíti a visszacsorgó vér. Még a támlára támaszkodik, szédül, de pillantása makacsul tapad az üvegre. Csak most látja igazán, mennyire különböznek. Neki mindene dermesztő és sebzett, a robot azonban még ennyire megtörten is forróbb tud lenni. A tükörképek elmosódottak, csak két kísértetet bűvöl. A mélyenszántó színek, mint a fekete vagy a vörös, elvesztették árnyalatukat, borúsak, és a vonások is enyhén kettőződnek a törhetetlen üveg lapja miatt. A halál, ami a levegőben kering, a szavak, amik képviselik, az csak tetszhalál. Egy dolog, ami van is és nincs is, mint a vak fantomfájdalom. - Azért kérdeztem, hogy meg akarsz-e halni – szólal meg, hosszas szünet után -, mert a legszebb halált érdemled tőlem.  Saját üléséig hátrál, tiszteletben tartva a gyengeséggel küzdő gép néma óhajait. Mozdulatai folyamatosak de kimerültek, csak sodródik a hullámok tetején. Ujjai közé veszi zenegépét, mely eddig magányosan vesztegelt a másodpilóta székén. Hallani se hallja a nyikorgást, mikor visszaereszkedik ülésbe; meredten néz maga elé, küzdve a levegővételekkel. Úgy érzi, a nyaklánc bőrébe égetődik, és súlya egész fejét lehúzza. - Ne haragudj. Most, először az életben nem készültem erre. – mondja olyan hangon, mint aki mosolyog, de a valóságban arcán csak ellágyult fáradtság ül. - Annyi minden jutott az eszembe. Tervezgetni kezdtem, és… én annyira ostoba vagyok.  Összeszorítja fogait, hagyja, hogy a hideg megülje mellkasát. Vissza akarna menni a szobába, de tudja, akkor bele fog akadni a vérrel és könnyekkel eltemetett férfi testébe. A halál tud fájdalmas lenni. Egy világ haldoklik odalent, és szembesülnie kell vele újra meg újra. Inkább nem akarta hallani az igazságot. Inkább lenne egyszerűen csak hűséges – könnyűnek hangzik, mint az emberi tudat, hogy valamikor saját gyereke is lehet.  Szomjasan nyel, hogy enyhítsen a felkavarodott érzelmek durvaságán. Gondolatai pislákolnak, eszébe jut valami, azután elveszti a fonalat. Legszívesebben Zev ölébe telepedne, mint egy gyerek az édesanyjáéba, aki betakarja őt a karjaival, még ha az az utolsó érintése is. Csúfolódva a háborún gondolkodik el, mit értett a robot kettejük alatt. Megfordul a fejében, hogy kiről is beszélt – magáról és az Elsőről, vagy magáról és róla. - Zev és Khiara szép halált érdemel. – ugrik neki még egyszer, miután megerősítette magát. – Nem olyat, mint a gépek. Az emberek csúfnak hisznek bennünket… de én tudom, hogy gyönyörűek vagyunk.  Megborzongatja a csend, ami szavai után ül meg a levegőben. Elfojtja köhögését, mely görcsösen készült feltörni mellkasának legmélyéről. A halál tudata az ő gyengeségeit is kezdi kikészíteni, a tétlenség pedig az őrületbe kergetni.

2010.06.04. 20:32 Zev Owen

Makacsul és megfáradtan kezdi csóválni a fejét. Érzi kezén a nyomást, de nem fordítja el a fejét, hogy a lányra nézhessen. Szemei félig lehunyva merednek valahová a sötétbe, ahol saját lábának sziluettjét sem képes már kivenni a körülöttük kavargó éjfeketéből. Meg akar halni? Ha nem, mihez kezdhetne még ezek után? Miért fészkelte magát pont most belé az a gyilkos empátia, ami mindent tönkre tehet? Talán a halál közelsége teszi ezt vele. A lelki megfáradtság, amely olyan erősen megkörnyékezte mindazok után, hogy a tökéletes, földöntúli boldogságból vissza kellett zuhannia a kietlen valóságba. Látnia kellett a férfi vérét szétkenődni a homokon sós könnyeivel együtt. Hallania kellett azt a jajveszékelést, a fájdalmas hörgést, ami mély nyomokat hagyott benne, még akkor is, ha ezt minden erejével igyekezett saját kegyetlenségébe fojtani. - Hűségről beszélsz, de Te is nagyon jól tudod, hogy ez sosem lesz ilyen egyszerű. Miért hittem, hogy megfűz? Mert egy világ haldoklik odalent, akik eddig csak rád támaszkodhattak. Nem őmiatta, miattuk. – elenyésző, elrekedt hangon beszél, mint akit már teljesen elhagyott az ereje. Testtartásáról is lerí, hogy lassan már saját magát sem lesz képes támaszték nélkül megtartani. Szépen lassan elenyészik a váz, mint minden haldokló emberi test az utolsó pillanatai előtt. - Egy gép sosem hal meg. Nincs számomra ekkora jutalom. Pedig ha lehetne, én élnék vele. A halál nem fájdalmas. Ha elragad, nem érzel se bűntudatot se örömet, csak a megkönnyebbülést. A tudatot, hogy ez így van jól, ennek így kellett történnie. – lassan húzza el a kezét, hogy megszabaduljon az erőteljes szorítástól. Ez az érintés csak bűntudatot ébreszt benne és megakasztja saját, meggyengült szavait. - Zev halála nem ilyen volt. Olyan emlékeket láttam, amik nem voltak ismerősek. Nem a saját életem pergett le előttem, hanem egy gép agyába táplált kódrendszer. Jelképek és számok kombinációi. Rettentően fájt, amikor elszakítottam magam az emberi világtól, az érzékletektől. A szívem fájdalma nem hasonlítható ahhoz az érzéshez. Sokkal hűvösebb és kiszámítottabb volt, mert megölt és tudatta, hogy már sosem térhetek vissza. A támla tompán megnyikordul, mikor nagy nehezen leveszi róla a váz súlyát, hogy a cyborg felé hajoljon. Szemei fakón csillognak a szürkén derengő hold fényében, mikor fekete tincsei mögül a lányra pillant. - Én addig élek, amíg ez a háború tart. Kikapcsolhatnak, elhasználódhatok, de mindig feltámasztanak majd. Újra és újra. Ennek a féktelen vérontásnak semmi értelme. Csak kettőnknek van értelme. Csak nekünk... Szemöldökét mélyen összevonja, arca eltorzul az újra beléhasító fájdalomtól. Egyre nehezebben beszél, karja néha megremeg a szabadon száguldozó áramtól, mely vénáiban kering és áramlik szerteszét. Ajkait egymáshoz préseli, állkapcsa megfeszül a szégyentől, hogy ilyen gyengének kell mutatkoznia Khiara előtt. Hatalmas erőt kell vennie magán, hogy el tudjon fordulni; a másik oldalon lévő ablak sötétjébe bámul, de csak neonok közt vibráló tükörképét látja, mely olyan, mintha saját halálával, az érzéketlen jövővel nézne szembe.

2010.06.03. 18:02 Khiara Laken

Mutatóujja a doboz kivésett mintáin csúszkál. Elrévedve lélegzik, vergődő lelkét próbálja kordában tartani, mintha el akarna szárnyalni valahová messzire. A szavak gépiesen ivódnak belé. Dacosan mered a félelmetes tájra, és hirtelen rokonszenvezni kezd vele, amiért már semmit nem képes érzékelni a hideg szél simogatásából. - Óvatlan voltál…! – csattan fel hirtelen, felpattanva a székről. Hangja nem szaggatja a csendet, elfojtottan, hevesen szakad fel és olvad bele a sötétbe; az aggodalom olyan elviselhetetlen, hogy újra úgy érzi, hús-vér szíve fémmé változott, hogy aztán ő legyen a gyilkosa. Hangosan szuszog, fújtat, pedig tudja, hogy mindezzel semmit se segít. Léptei tehetetlenül kopognak a jármű padlóján, ahogy pár lépéssel az ülés mögé sétál. Lehunyt szemmel kezdi átadni magát az emésztő valóságnak, melyből még semmit nem fogott fel. Hűvös burokba temetkezik, miközben légszomj kínozza, a kimerültség és tétlen reszketés. - Miért? Miért hitted, hogy megfűz? Ennyire tűnök hűségesnek? – sziszegi elfordulva, csupán fél arcát mutatva a fiúnak. Nem akar támadni, mégis a leglényegtelenebb dolgokkal próbálja nyerni az időt. Gondolatai a fáradtság közepette mozgolódnak, taszít, és emiatt a tömény iszonyat kezd teljesen eluralkodni rajta. – Hozzád mentem, Zev, nem hozzá. Még csak most vetettem el a nevemet! Csak most voltunk igazán együtt. Csak most.  Csak most kellett volna elkezdődnie az életüknek. Elkeseredetten feszül meg állkapcsa a visszafojtott indulattól. Eljátssza magában, hogy kimegy, és tovább kínozza a halálos fájdalmában fürdő férfit, amiért megsebesítette a robotot, és amiért lassan emésztő gyötrelmet okozott neki. Hogy a végtelenségig megnyomorítja. Nemrég még meg volt róla győződve, hogy minden rendben lesz; most olyan elveszett, mint a fiú vázában keringő, áramütésszerű láz, a kiszolgáltatottság, mely vakon pulzál a remegő erekben. Belé akarna kapaszkodni, de most neki van nagyobb szüksége őrá. Az az egy szó – haldoklom – minden mást értelmetlenné zsugorít önmaga körül.  Ajkai szomjasan tátogják a semmit. Kezdi megérezni a víz és a gyógyszerek hiányát a kínnal feltöltött térben. Mintha fogyna az oxigén, és egyre csak a mérget nyelnék vissza. Elsötétült szemei lassan nyílnak tágra. Elgyötörten merednek a semmibe, majd hirtelen lágyulnak el, ahogyan megadóan megfordul. - Játszottam már a gondolattal. Többször ez alatt a pár év alatt, mint kellett volna. Legutóbb én akartam, hogy hagyjuk hátra a testünket. – hangja mélyenszántó és elhalkult, mintha egyenesen a lélek mélyére akarna szólni, és azt akarná gyógyítani. Zevhez lépdel, letérdel mellé, de nem kezdi fürkészni az elfordított vonásokat. – De ez nem hirtelen jött logikusság volt vagy menekülés. Ha vagy még annyira erős… ha van még rá egy kevésnyi esély…  Bocsánatkérően nyúl a fiúért, mint aki egy haldoklót próbál élesztgetni. Önzőn tartja magánál. Alkarját a karfára támasztja, kezét óvatosan csúsztatja a másik tenyerébe, majd megszorítja, hogy ujjai finoman a bőrébe vájjanak. Látja, hogy fáj neki, látja a bele-bele nyilalló kínszenvedést. Arra gondol, bárcsak átvehetné legalább a felét. Megpróbálja leküzdeni az éretlen pánikot, egyenletesen lélegezni; csak szíve dörömböl úgy, mintha görcsösen köhögne. - Meg akarsz halni?  Lassan emeli meg a fejét, hogy komolynak tetsző tekintetét a fekete tincseken túlra fúrja. Nehéz ennyire összeroskadtnak látni a tekintélyt, de tudnia kell. Minden sápadt mentőöv megfordul a fejében – szerez valahol üzemanyagot, megvédi magukat, odaviszi őt, ahol megjavíthatja magát, bárhová elvezeti -, és ha a robotban egyetlen csepp kételyt lát, a lehetetlent is megpróbálja.

2010.06.02. 17:33 Zev Owen

Az ablaküvegen túli sötétet nézi. Innen már nem látni a földön vergődő alakot, szemeinek neonfényei is elcsitultak, hogy vonásait végleg elfedhesse a sötétszürke homály. Csak maga elé mered, kezei hasztalanul markolják a kormányt, mint aki a haldokló férfit gyászolja némán és elmerengve. Amíg a lány hangját hallgatta és megvárta, hogy mellé vetődjön, tudatosult benne a tény, hogy alig maradt benzin a légjáró tartályában. Hogy ilyen mennyiséggel egy kilométernél tovább sem jutnak. Ajkait szorosra zárja, majd hagyja, hogy teste magától mozduljon Khiara felé. Kezei lecsúsznak a kormányról, feje a cyborg felé fordul, ahogy tehetetlen, csüggedt indulattal az alig kivehető sziluettre néz. - Azt hittem majd megfűz. Hogy elmész vele. Fáradtan az ablak felé biccent. Még mindig érzi testében a zsibbadást, mely teljesen lebénítja és a bőrülésbe süppeszti. Nem akar többet mozdulni. Egyre közelebbinek érzi az édes tudatlanságot, a semmit, amit csak a halál hozhat magával. Meg akar állni itt és most mielőtt még kitörne a káosz; mielőtt még olyat kéne látnia, ami végtelen időkre elkíséri. Néhány percig elmélkedve hallgat, elgyötört vonásokkal bűvöli a sápadt holdfényben alakot öltő, hófehér arcot, mely most olyan üres, mint ez a kihalt, kopár éjszaka az agyonszáradt földel és a hamuvá aszalódott fákkal. Lassan válnak el egymástól ajkai, majd úgy fordul vissza, semmivé téve a mozdulatot, mintha már most megbánta volna a kimondatlan szavakat. - Khiara. – belesúgja a nevet a tömény feketeségbe, csak hogy megerősíthesse magát vele, mielőtt végleg belekezdene. – Gondolkodtál már a halálon? Az öngyilkosságon. A békés végen, amit önszántadból követsz el, nem pedig azon, hogy valaki egyszer brutálisan meggyilkol majd egy harc hevében. Szeme sarkából a lányra pillant, az aranybarna íriszek kopott csillogása elhagyatottan fénylik fel a tintasötétben. Vesz egy mély levegőt, ujjait gyengén ökölbe szorítja, mint aki egy láthatatlan dologba kapaszkodik bele. - Ez a váz már nem tartja magát sokáig. Nem tudom hány támadást bír még elviselni, de az állapotából ítélve nem sokat. Idegen chip van a testemben és egyre gyengül. A váz leterheli. Kicserélhetem, de egyre rövidebb életük lesz a fejemben. Ez a rendszer sokkal összetettebb, mint gondolnád... - elakad a hangja; mélyet szív a tiszta, homok illatú levegőből. – A lényeg az... hogy haldoklom. És nem bírnám elviselni ha ez még egyszer megtörténne. Féltelek. Nem vagyok elég erős ahhoz, hogy meg tudjalak védeni egy egész hordával szemben. Mindenhonnan jönnek, és nem lehet őket megállítani. Némán nyel, saját térdeire meredve, fejét teljesen lehorgasztja, hogy a koromfekete tincsek elfedhessék az arcára kiülő, elkeseredésbe torzult kifejezést. - Talán igaza volt. Logikusabb lenne, ha meghalnánk és végre békében léteznénk tovább, távol innen. Visszaidézi magában az Első szavait. Hasogatni kezd a feje és a szíve, a halántéka majd szétpattan az újra felsajduló fájdalomtól, mely a testében remeg az ide-oda szökő áramok utóhatásaitól. Legszívesebben itt és most letérdelne és hagyná, hogy a fémtest összeroskadjon. Csak feküdne tétlenül, mint egy élettelen báb. Azt akarná, hogy elhiggyék, nem létezik a váz mélyén semmi több csak a hűvös, üres tér. Hogy Zev Owen csupán évtizedekkel ezelőtt létezett; egy egyszerű kamasz volt, akinek korán lelkét szegte a végzetes betegség, ami felett már képtelen volt uralkodni.

2010.05.31. 23:08 Daniel Barth

Bizonytalanul támolyog el az asztaltól, kezét azonban mégis vonakodva nyújta visszafelé. Nem akarja elengedni az egyetlen pontot, ami legalább biztosan áll a lábán, és nem mozdul el a helyéről. Már rosszul van ettől a sok embertől, egyedül akar végre lenni, de fél tőle, hogy ha végre kiérnek, akkor búcsúzni kell. Most talán örökre. Nem képes bevallani magának, hogy önző, hogy rettentően fájna, ha most itt hagyná a lány. Belehalna, ha most, ha pont most maradna egyedül. Akkor már inkább kinnt, ahol senki sem láthatja. Legszívesebben belemarkolna Mizuki ruhájába, és nem engedné, hogy akár egy lépéssel is távolabb húzódjon, de nem teszi. Az már rúlságosan is sok lenne. Túlságosan is sértené a büszkeségét, ha könyörögne azért, hogy ne hagyja egyedül. Vágyik arra, hogy magán érezhesse a lány érintését, mely olyan energiával tölti fel mindig, mint valami drog. Már szinte várja, hogy végigsimít az arcán, vagy a haján, vagy egyszerűen csak a mellkasára hajtja a fejét; az teljesen mindegy. - Itt akarsz hagyni, ugye? - suttogja maga elé elhalóan, fémesen csillogó tekintetét mélyen tincsei mögé rejtve - Legalább hagy búcsúzzak el - mélyen búgó hangja szinte alig hallható, főleg hogy még nem távolodtak el túlságosan a hangos étkezőtől. Elgondolkodva rogy le a fal tövébe, néhány méter távolságban a lánytól. Most, hogy elengedte a kezét, úgy érzi, mintha máris egyedül maradt volna. Fájdalmas kifejezéssel bámul maga elé, kezeivel közben kivehetetlen figurákat rajzol a poros betonra. - Megígérted, hogy miután végeztünk az orvosnál... mesélsz nekem. Nem tudok rólad semmit, mert mindig csak a saját történeteimet meséltem el. Kérlek... Mondd el te is. Elsöpri maga mellett a formákat, hogy egy szívnek tűnő, furcsa ábrát rajzolhasson a helyükre, melyet azonnal el is tűntet, nehogy Mizuki megláthassa. - Vigyázz magadra... - leheli maga elé, de azt, hogy valamit mond, szinte csak szájának mozgásából lehet észrevenni.

2010.05.30. 20:32 Khiara Laken

Hátrébb lépve követi végig a dulakodást; mire mozdulna, a robot már eltámolyog, a földön hagyva a fájdalomban vergődő férfit. Ujjai a semmit markolják, ahogyan még egyszer megpróbálkozik. Oldalra fordított fejjel követi nyomon az Elsőt, arca megfeszül a rátörő zakatolástól, a még hevesebb szívdobogástól. Mélyen veszi a lélegzetvételeket, de nem annyira, mint a meilisi, aki most érte kíván nyújtózni. Féreg módjára vergődik el hozzá a földön. Mire feleszmél, már csizmájának szélét markolják, gyengén remegve húzogatják, nyöszörögnek lábánál, és egyre csak a nevét ismételgetik.  Nyaka kimerevedve csavarodik oldalra. Nem tekint lefelé, mintha szoborrá merevedett volna az éjszakai levegőtől. Mintha undorodna a könnyektől vagy a vértől, vagy az eltorzult arctól, melynek barázdáiban az épelméjűségnek már csak utolsó szikrái lelhetőek fel. Éppenséggel választ is kereshetne a tétlenség káoszának legközepén, agyában mégis csak űr és vad zsibbadás tátong.  Itt nincs más senki. Nincs csapat, aki egyszerre vetette a robotra magát. Nincs semmi más, csak ez a lesből támadó számkivetett, akinek el kéne cipelnie őt. Hirtelen minden összeáll, és a keserűség, ami ledönti, legalább annyira mély, mint a gyönyör csúcsa. A gyötrelemben égő hang tajtékzik a kihalt helyen, az ordítás visszhangzik, mintha vadállat készülne darabokra szedni az áldozatát.  Borzong saját kimértségétől, mikor még hátrálni sem hátrál, csak hagyja, hogy az ujjak megpróbáljanak belékapaszkodni. Mereven áll, egyenes háttal. Úgy érzi, ha hevesen megrántanák, se bicsaklana össze. Ajkait összeszorítja, ahogyan fásult lassúsággal lepillant; szemeiben nem bizonytalanság, hanem eleven düh és fájdalom csillan, mint aki át akarja venni a vergődő sebesült kínjait. - Én nem akartam. Én sosem… - keménynek indult hangja elhal; egy vezér omlott darabokra a romos pillanat alatt. Összeroskadt, mint egy ingó vár. A mondat, mely teljesen beleveszett a nyögdécselésbe, már csak saját gondolataiban folytatódott. Én sosem akartam ez lenni.  Állkapcsa megfeszül karjaival együtt, és csak most veszi észre, hogy doboza folyamatosan nyomul mellkasához. A zenegépet a fásli öleli körül, melyet nem volt ideje visszatekernie magára. Pillantása nem ugrál, áthatóan nézi a törött lábához kapott alakot, mely egyre gyakrabban merevedik meg a zihálás súlya alatt. Talán rögzítenie kéne valamijét. Talán tudna valamit kezdeni az orvosi gyakorlattal, amit saját magán is alkalmazott. Talán majd érte jönnek.  Szaggatott sóhajt hallat, miközben rá kell jöjjön, hogy nincs több idejük. Rájuk találnak, talán már a közelben is vannak, és az árnyak között bujkálva leselkednek rájuk. Érett döntést kell hozzon; vagy ő, vagy ők. - Már nem Laken a nevem. – mondja hangsúlyt vesztetten, mikor újra elkántálják neki. Lehajol, miközben nyúlánk ujjai közé veszi a pisztolyt. El kéne vinnie, de csak ellenőrzi, hogy van-e még benne töltény; ha még sem jönnének érte.  Nincs ideje sajnálkoznia, se feltörő érzéseivel törődnie. Elhátrál, majd a légjáróba lépked, hogy Zev mellé roskadjon. Még mindig úgy szorítja magához értékét, mintha attól félne, hogy mivel valamivel hibát követett el, ezért igazságosan elszakítják tőle. Csak annyira nyúl fel, hogy a mozgolódásban kilendül nyakláncot védelmezően ruhája alá csúsztassa.

2010.05.30. 19:25 Zev Owen

Többször is elveszti az egyensúlyát és a térdein, vagy az oldalán landol. Teljesen dekoncentráltá vált, végtagjai remegnek és hasogatnak a zsibbadt fájdalomtól. Szánalmasnak érzi magát, miközben tűrnie kell saját logikájának kioktatását, amiért képtelen volt odafigyelni. Még most is csak Khiara jár a fejében; üvölteni tudna, amiért képes volt kitenni ekkora veszélynek. Ez a férfi bármire hajlandó, hogy magával rángassa a lányt és valószínűleg a vázzal is vannak még tervei, így jobban jár, ha felszívódik a sötétben, amíg újra fel nem tűnik. A kúszást választja, miközben intenzíven nyeli tüdejébe az esőillatú homokot. Elfogja az ironikus káröröm saját maga iránt, ahogy a kiszáradt talajon vergődik előre, mint egy bénult katonatiszt, aki gyáván meghúzza magát a golyók elől. Karjával mozog előre, egyre közelebb vánszorogva a házhoz, szinte teljesen beleolvad a fekete, megrepedezett talaj vonalába. Labilis mozgással tapasztja tenyereit a hűvös falra, hogy újra két lábra tudjon állni. Hátát nekifeszíti az erős támasznak, és leküzdi magában az ingert, hogy fuldokolni kezdjen, a vázba szivárgott portól. Fogalma sincs mihez kezdjen, vagy hogyan csinálja. A fickó nyilván erős fölénnyel indul, mert egy túszt is vonszol magával, ami megnehezíti a dolgát, annak ellenére, hogy a félgépet egyáltalán nem félti. Biztos benne, hogy a cyborg tud vigyázni magára, azonban egy ilyen sokkolást az ő szíve nem élne túl. Ritmusát vesztve dobog fel sajátja a gondolatra, torka teljesen elszorul. Nincs több ideje a filozofálgatásra, mert a két elmosódó árny sietve vonul ki az épületből. Szemei erőteljes fénnyel felvillannak, ahogy hátulról a férfire veti magát. A test előre esik, félig magával rántva a lányt, majd ellenkezni kezd. Csak most érzi meg igazán, hogy az idegen, kora ellenére mennyire megedződött a meilisi körülmények között - ezzel azonban már semmire sem megy. Azóta, hogy sikerült a földre terítenie, a váz súlya nagyobb megerőltetés nélkül egyhelyben tartja a megfeszülő karokat, melyek rászegezhetnék a hatalmas fegyvert. - A franc essen beléd. – üvölti megalázott, érdes hangján, mikor felhördülve elfogadja, hogy végleg alulmaradt. – Nekem azt mondták, hogy ez végleg kikészít. Roncsnak kéne lenned... A magadfajták nem bírják a múltkorihoz hasonló esőzéseket. - Ki küldött öreg? Inkább arról beszélj. – sziszegi megfeszült állkapoccsal, beletérdelve a férfi bordái közé. Az arc eltorzul kínjában, betört orrából még mindig patakzik a vér, mely vörösre mázolta torkát és az egész arcát. - Előbb állj le. Állj már le! - Ez csak a személyes bosszú. – kezd ebből az egészből elege lenni, tisztán látszik, hogy akármeddig kínozza nem fog beszélni; talán épp ezért küldték pont őt hozzájuk, mert egy velejéig mocskos, hibbant alak, aki még mártírkodni is képes, csakhogy elérje a célját. Egy mozdulattal csavarja ki a kezéből a puskát, majd átkutatva a zsebeit elvesz egy kisebb kést és a revolvert is, hogy minden lehetőségtől megfoszthassa. Mielőtt elengedné, egy mozdulattal eltöri a sípcsontját, hogy gátolja a mozgásban, de az sem kizárt, hogy néhány törött bordát is hagy maga után. Felmagasodva figyeli, ahogy a meilisi eltorzult arccal a lábáért nyúlna, de a mozdulat elhal, mikor torkából egy öblös nyögés szakad fel. Nem képes sajnálni, arcán egy undorodó fintor ül még akkor is, mikor elvonja róla a tekintetét és ingerülten a légjáró felé indul, részeges, instabil mozdulatokkal. A fickó hangja újra felhangzik elnyújtottan és fájdalomban égve, de még ez sem tudja megállásra késztetni; makacsul araszol előre, hogy minél előbb a vezetőülésbe roskadhasson. A mondatok egyébként sem neki szólnak. - Laken... Miért hagysz cserben minket? Így sosem leszel boldog. – halk zokogás, reménytelen könnyeket szív magába a föld, mely keveredik a férfi arcáról lecsöpögő vérrel. – Laken... Csak ezt az egy nevet képes ismételgetni, ahogy kihűl benne az élet szeretete, majd az elhaló hang teljesen elveszik a fájdalomban.

2010.05.30. 18:26 Khiara Laken

Szomjasan hűti torkát a vízzel. Érzi, ahogy a hideg végigzúg nyelőcsövén, majd üres gyomrában telepszik meg. Meleg van, nyári forróság, a levegő is fulladozik körülöttük. A koszos pára betonként szorul össze. Fojtogatja torkát, lélegzetei megszűrtté és szörcsögővé válnak. A repedt ablak résnyire nyitva; tudja, kibírhatatlan, ha teljesen vagy egyáltalán nem lenne. Egy gyenge, beszökő légáramlat is éltető, még ha a mocskot is elhozza magával. Csapádban vannak.  Gerincén végigfut a hideg. Összerezzen a hűvös érintésre, mely egy ablak ártatlan reccsenésével párosult.  Hamis mosoly – egy labilis kapaszkodó a monoton káoszban. Az arc megfáradt és elgyengült, csak miattuk erőltette meg magát. Hálás érte, de már elég idős, hogy a hálát is megmérgezze. Színlelés; a mélyről jövő, köhögő hangok beszélnek egyedül őszintén. Mi lesz, ha meghal? Idáig hallja a szaggatott szívverést, és érzi, hogy sajátja is őrülten veri mellkasát a beteg ritmusra. Szeplős arcához érnek, megsimítják, összerezzen. - Szaladj vízért. – súgja neki a mellette térdelő lány, és ő szalad.  Nyaka megmerevedik, gyengén nyúl fel, mintha már zavarná a tapintás. Szemei csukva is összeszűkülnek, az idegen érzet piszkálja elméjét. Hagyják békén. Hagyják egyedül.  Árny magasodik fölé; felnyitva tekintetét a jól ismert vigyor a fiú arcán. Sötét van, és ő álmosat játszik, de távolról sem az. Saját szemének ikertestvérébe pillant, amely homályosan csillog a játékosságtól. - Ébredj. Mutatok valamit. – elfojtott nevetés, ami az ő vonásaira is nyúzott mosolyt csal. Csak a sötétben, csak az éjjel közepén, hogy álcában maradjanak. Nem vallják be a legidősebbeknek, de néha kiszöknek, és gyerekek lesznek. Veszélyes mutatvány, utóíze a bűntudat, de ha mutatni akarnak neki valamit, annak nem tud ellenállni.  Ismerős, nyikorgó hang, mely egész lényét kitölti. Hátára nehezedik, mert mellkasát fulladozni érezte a súly alatt. A nyilallás enyhül, ahogy gondolataiba a közelmúlt képei kúsznak. Zevért nyúl, hogy résnyire nyílt szemein át kitekintve visszaérintsen, mikor ajkaira durván tapad egy érdes tenyér.  Felmordul, de nem a pániktól, hanem a sebzett száját ért fájdalomtól. A szorítás értelmetlen, érezhetően visszafogott, tétlen, mintha a támadó nem tudná eldönteni, mit is akar pontosan. Ha ostobán és tudatlanul akarna cselekedni, vergődni kezdene, ő azonban hatalmasat öklöz az idegen orrába, mire azonnal szabaddá válik. Ösztönből ugrik fel, az ágy túloldalán áll meg a lábán. Rájön, hogy nincs rajta ruha, ezért zihálva nyúl a kabátért, hogy legalább azt maga elé rántsa. - Csak ki akarlak menteni…  Kezd teljesen kitisztulni előtte a kép. A férfi a sötétbe mélyedve nyögdécsel, görnyedezik az arcát markolászva. Nem katona, nem cyborg, és valószínűleg, eltörte neki az orrát. Szemei tágra nyíltak a váratlan helyzetben, egészen a párkányig hátrál a lesújtó döbbenettől. Mélyeket lélegezve az őrülten meginduló szívdobogástól pördül meg az ablak irányába, hogy reflexszerűen kutasson a robot után. A sötét vak burkot képzett, nem lát semmit. Mi van, ha többen vannak…?  Csak a hangos morranásra hajlandó visszatekinteni. A derengő sziluettből egy fegyver alakja válik ki. Oda tudna ugrani, a karját is el tudná törni, még sem moccan. Ledermedve követi végig, ahogy a kéz elkerül a barázdált arc elől. A fájdalmas, dühödt eltorzulás azonnal enyhül, amint a részeges pillantás az övét keresztezi. A férfi vigyorogva méri őt fel; elcsorbult fogai vörösen csillognak az orrából szivárgó vér miatt.  Elmosódva követelik tőle, hogy öltözzön, és ő egy pillanatig sem habozik. Magára kapkodja a ruhákat, miközben kiéhezve figyelik minden mozdulatát. A pasas nem teljesen ostoba; messze áll, figyelmeztetően felemelt kézzel. Óvatosan nyúl zenedobozáért, megőrizve nyomott hidegvérét. Nem beszél, nem tesz semmi hirtelent, hogy a teljes védtelenség látszatát keltse. Mikor az ágy másik felére oldalaz, a karjába markolnak, és megindítják a folyosókon, mintha egy mentőakció rögtönzését akarnák végrehajtani.  Összezavarodottan lépdel, dereka szúr, magán érzi a vértől tömény lélegzetek szagát. Nem figyel arra, miket hordanak össze neki, még akkor sem, mikor már majdnem kiérnek a szabadba. Nem érzi teljes fenyegetettségben magát, arról azonban fogalma sincsen, hol ejtették csapdába az Elsőt ő és a társai.

[1115-1096] [1095-1076] [1075-1056] [1055-1036] [1035-1016] [1015-996] [995-976] [975-956] [955-936] [935-916] [915-896] [895-876] [875-856] [855-836] [835-816] [815-796] [795-776] [775-756] [755-736] [735-716] [715-696] [695-676] [675-656] [655-636] [635-616] [615-596] [595-576] [575-556] [555-536] [535-516] [515-496] [495-476] [475-456] [455-436] [435-416] [415-396] [395-376] [375-356] [355-336] [335-316] [315-296] [295-276] [275-256] [255-236] [235-216] [215-196] [195-176] [175-156] [Korábbi]