Új bejegyzés Frissítés

2010.02.27. 19:04 Avila Mecoi

Tudta, hogy nem lesz könnyű dolga, ha valamit ki akar szedni a férfiból, de azt nem gondolta volna, hogy ennyire megnehezíti a dolgát. Csendben és rezzenéstelen arccal hallgatja végig a szavait, pedig belül teljesen máshogy néz ki. Tombolni tudna dühében. És mindezen az sem segít, hogy az ablakon túl lassan megjelennek a cyborgok, akik feléjük tartanak. Idegesíti, hogy pont most kell jönniük, hogy nincs rá esélye, hogy megfontoltan átgondolhassa a dolgokat és végül úgy döntsön. Az idő fogyása és a tudat, hogy az Első szándékosan kerüli a tekintetét csak még jobban felhergeli és ezzel végleg betelik nála a pohár. Hirtelen felpattan a székből és villámló tekintettel néz az előtte ülő alakra. - Mi lenne, ha csak egyszer az életben nem lennél ilyen lekezelő és gúnyos? Nehezedre esne, hogy ha nem néznél le másokat az érzéseikért és a gondolkodás módjukért? Még akkor is, ha úgy érzed ennyire az emberek felett állsz, talán nem kéne ezt mindig ennyire a tudatukra adnod. - Már cseppet sem foglalkozott azzal, hogy a hangerő túllépte a normálisat, többet már nem akarta visszafogni magát, egyszerűen csak meg akarta mondani a véleményét a férfinek, amit eddig lenyelt. Igenis bántotta a viselkedése, és nem volt hajlandó tovább elviselni. - Mi a francért nem tudsz csak egyszer az életben egy normális választ adni? Elhiszem, hogy téged elszórakoztat, de tényleg olyan nehezedre esne, ha csak egyetlen egyszer nem ilyen nagyképűen viselkednél? Miért nem tudsz válaszolni a kérdésemre? Nem az érdekel, hogy visszavisznek-e a laborba, vagy hogy egy lépéssel közelebb kerülsz az álmod megvalósításához, mindezek mellékes dolgok, amik nem igazán érdekelnek. Te is tisztában vagy vele, hogy hogyan értettem a kérdésemet. Tudom jól, hogy tudod! Emlékszem, amikor azt mondtad, hogy mellettem te is úgy érzed magad, mintha ember lennél. Ha belőlem is robot lenne, akkor ez már nem lenne így. Az én bőröm is jéghideg lenne, és minden forróság eltávozna, örökre. Válaszolj. Csak most az egyszer az életben válaszolj! Tudta, hogy fogy az ideje, és mindjárt itt lesznek a cyborgok, de addig nem akarta kimondani a döntését, amíg meg nem kapja a választ. Addig nem akarta eldönteni és véglegesen ítélkezni az élete fölött, amíg meg nem válaszolja neki a férfi ezt az egy kérdést. Tudta jól hogy nincs sok értelme, hogy ennyire ragaszkodik hozzá és bármi is legyen a válasz, jelentősége sincsen, de mégis tudni akarta. Az embereknek szokásuk, hogy ilyen apró, igazából lényegtelen dolgok mellett tartsanak ki, és addig ne nyugodjanak, amíg rá nem jönnek az igazságra. Ez alól ő maga sem volt kivétel.

2010.02.27. 10:56 Zev Owen

Egy jelentőségteljes pillantás keretében lazán felvonja egyik szénfekete szemöldökét, mely emberi könnyedséggel közvetíti a flegma arc tulajdonosának mondandóját: Megvagyok. Látod, nem? Mellkasán összefont karjait egy megakadó mozdulattal kiszabadítja egymásból, hogy széttárhassa őket és egy egyszerű vállrándítással elintézze az első kérdésre adott választ. Nem tudna megfelelő szavakat találni arra, hogyan érzi magát, azonban ez a kérdés könyörtelenül megragadt a fejében, hogy aztán újabb és újabb gondolatokat szőjön tudatának mélyére. A másodpercek pergése viszont ráébreszti arra, hogy hiába ízlelgeti a kíváncsiságban égő szavakat, rálelni már képtelen lenne a tökéletes válaszra. Hogy bírja? Sehogy. Élőhalott. Haldoklik. Ezt azonban nem akarja nyíltan kimondani, hiszen ehhez az állapothoz évtizedek szükségesek, ha elég erős a vázat hordozó emberi lélek. Most, saját diadalának küszöbén jobbnak látja, ha szó nélkül elsiklik azok felett a dolgok felett, amelyek a nőt megingathatnák elhatározásában. Avila utolsóként elhangzó mondatai viszont beléfagyasztják szívveréseit. Hirtelenjében kiszolgáltatottnak érzi magát, aki a sötétben tapogatózik. Nem jön rá a lány szavainak értelmére, hiszen a logika teljes egészében hiányzik belőlük. Szakadozva erőltet magába egy mély lélegzetvételt mielőtt vontatott hangon szólásra nyitná ajkait. - Hogyan érnél többet? – nyögi tétlen, rekedt hangon, mely kissé lekezelő lejtésben cseng, mintha ennél nagyobb hülyeséget kérdezni sem lehetett volna tőle. – Szerintem ez teljesen lényegtelen abból a szempontból, hogy robotként feláldoznád az érzéseidet. Üresen már aligha fog érdekelni, hogy hogyan érnél nekem többet. Kárörvendően elhúzza a száját, majd a székre könyökölve megtámasztja a halántékát, ökölbe szorított kezén. Ajkain még mindig halovány mosoly tükröződik, így olyan képet fest, mint aki mélyen elgondolkodott valamin, amit hirtelen nagyon mulatságosnak talál. - Ha pedig ember maradnál... Akkor vagy visszavinnének a kísérleti laborokba dolgozni, vagy pedig rajtad folytatnának kísérleteket a törvény megszegése miatt. Tudod, mi, robotok ráfoghatjuk a pillanatnyi üzemzavarra, de Te kislány, sajnos nem. – lemondóan csóválja a fejét, arcára tettetett csalódottságot színlel, mint akinek rettentő lelki fájdalommal jár a gondolat, hogy Avilát szerekkel telenyomva, bezárva lássa. – Gépként többet érnél nekem. Egy újabb fok lennél a tökéletes Világom megvalósításához. Ha túléled... Talán már másokon is sikerülne, akik valóban élni akarnak. Akik változni akarnak. Ujjaival tintasötét, kócos tincsei közé szánt, hogy távolba révedő, elmélyedt tekintetét újra lehunyásra késztethesse. A szavak most átgondolás nélkül buktak ki belőle. Mellkasát fojtogatja minden szívdobbanás, mely tudatja vele, hogy hibázott; a nő valószínűleg nem ezt a választ akarta hallani. Elgyötörten felsóhajt, majd szenvtelenül az ablak felé pillant, csak, hogy ne kelljen Avilára néznie. Szemei vészjóslóan elszűkülnek, mikor a távolból meglátja kirajzolódni a cyborgok tömegekkel rajzó hadicirkálóit.

2010.02.26. 20:07 Avila Mecoi

Követi a férfi tekintetét és ő is kinéz az ablakon. Kicsit hosszabb ideig pihentette a tekintetét a kinti tájon, mint a robot. Durcásan biggyesztette az ajkait, hogy képesek voltak megzavarni és ezzel elvenni tőle a lehetőséget, hogy hosszabb távon átgondolhassa a dolgot. Lassan fordult vissza, pont amikor a férfi kinyújtotta a karját, hogy kezével az arcát érinthesse. Szinte ösztönösen csukta be a szemeit. A hideg ujjak felébresztették benne az emlékeket. - A te lelked hogy bírja odabent? - szinte némán leheli maga elé a szavakat, de tudja, hogy annyira még pont hangos, hogy az Első meghallhassa és pontosan csakis neki szánta őket. Nem is tagadhatná, hogy a szavai nagyon is csábítják és sikerült rájönni a gyenge pontjára, arra, hogy mit akar, hogy mi vehetné rá arra, hogy igent mondjon a robotváznak. - Úgy tűnik, bármennyire is igyekszem, akkor is könnyedén olvasol bennem. Egy halvány mosollyal az arcán dől hátra a székében. Tekintetét végigfuttatja a férfi vázán, majd megkeresi a nő alakját is. A csodálatos alkotást, a Másodikat, akit mindenki annyira megcsodál. Ha ő is robottá válik, akkor belőle is egy mestermű lesz? Ő rá is irigykedő tekintettel fognak majd nézni? Ekkor tűnt csak fel neki a testtartása, a fülekre tapasztott kezek. Ennyire görcsösen ki akarta volna zárni a valóságot? De attól, hogy nem hallja, még nem fognak megváltozni a dolgok. Ezt mindketten tudták. Végül elgondolkodva kereste meg újra a borostyán szempárt. - Már csak egyetlen egy kérdésem lenne, és utána megmondom, hogy döntöttem. Hogyan érnék többet? Tudom jól, hogy te csakis őt akarod, Khiarát, a Másodikat, vagy akár hogyan is akarod hívni, ezzel tisztában vagyok. De hogyan érnék neked többet? Ember vagy robot ként? - Csak erre az egy kérdésre akart választ kapni. Nem tudta ő sem, mi értelme van, de fontos volt neki. Fontos volt, hogy tudja, mielőtt meghozná a végleges döntést. Nem is azért vágyott a vázra, hogy ne öregedjen, ne betegedhessen meg, hogy erősebb legyen. Az egyetlen dolog, ami csábította, az az volt, hogy elmenekülhet az érzelmek elől. Nem kellene többé velük küszködnie. Másrészt viszont megrémítette a gondolat, hogy ott láthassa a halott testét egy műtőasztalon. Tudta, hogy a válasza nem attól fog függeni, hogy a férfi mit válaszol. Azt csak azért kérdezte, mert tudni akart. Soha életében nem döntött valamiről csak azért pont úgy, mert valaki más azt akarta. Mindig is a saját döntéseit hozta meg és elhatározta, hogy ez ezúttal sem lesz másképpen. Főleg nem, hogy milyen fontos dologról is volt szó. Ez nem olyan volt, amit más dönthetett volna el helyette. - Csak tudni szeretném, mielőtt felhangzana a szívem utolsó dobbanása...

2010.02.26. 14:12 Khiara Laken

Elréved saját szívdobbanásainak súlya alatt. Csak tompán érzékeli, hogy az ablakon túli táj már nem suhan, megállt, mintha eddig is az futott volna mellettük. Végigköveti a nehéz, sötétszürke felhők vonalát, melyek a horizont peremén beleolvadnak a mélyfekete ég sűrűjébe. Nem látja a csillagokat, sem a Hold sápadt korongját.  A sistergés mintha fejében szólna, testét feszíti a kaotikus nyugtalanság, melytől egész alakja ledermedve áll egyhelyben. A szavaknak már nincs értelmük a számára, távol akarja űzni magától őket, mint egy-egy ártó szellemet. Mellkasában megreked a hűvös levegő, a robot nélkül már nem képes, és nem is akar lélegezni. Ha tudna, sem akarná most megfeszíteni magát, hagyja, hogy a zubogó élettelenség átjárja testének egészét. Mindig, mikor megkörnyékezi a Halál, ismerős vonzalom és elbódultság lesz úrrá rajta, mintha szerelmes lenne a megfoghatatlan pusztulásba.   Arcát kissé megdönti, fejét enyhén megrázva, jelezve hogy nem akar válaszolni a nőnek. Tenyereivel befogja a füleit, nem vágyik rá, hogy hallja Avila válaszát az Elsőnek. A fémes zakatolás fejébe és csuklóiba csúszik, semmi mást nem érzékel többé, csak a finom kattogásokat, vérének pezsgését, mintha egy életnagyságú órába bújt volna.

2010.02.26. 12:16 Zev Owen

Fogai élesen koccannak össze, ahogy megfeszíti állkapcsát és összeszorítja az ajkait. Karjai mereven csúsznak a szék karfáira, ujjai belemarkolnak annak fekete anyagába, mint akit hirtelen tomboló düh öntött el. Valójában csak az üresség idegtépő fájdalmával küzd, amit a megválaszolatlan kérdések és a robotnő távolsága okozott. Legszívesebben lelkének mélyéről üvöltene, ha nem szabnának neki gátat a logika tömör betonfalai. Úgy érzi, hiába rohan nekik minden egyes pillanatban, teste tehetetlen bábként csattan a hideg felületen, a fájdalom pedig egyre nő, mintha ezer helyről rángatnák. Lelke szétfeszül, fején a nyomás csak egyre nagyobb méreteket ölt, karjában fekete vére pulzál szívdobbanásaival együtt, mintha időzített bombát rejtettek volna a váz mélyére. A légjáróból áradó zene halk könnyedséggel kúszik gondolatainak mélyére, mintha minden egyes dallam kárörvendően szórakozna az elveszettségen, amely hálóként szövi át minden porcikáját. Szabadság. Torkába tódul egy panaszos sóhaj, a gépváz, mint egy élettelen tárgy, előre roskad és tenyerébe fekteti jeges homlokát, kezével teljesen elfedve arcát a külvilág elől. Ujjainak vége fekete tincsei közé markol, mintha egy maszkot akarna lefeszíteni magáról, amit eredeti vonásaira hegesztettek fel. - A múlton már nem lehet változtatni. – szólal meg tompa, torzul remegő hangon, mintha a torkában lévő beszédszerkezet berezonált volna könnytelen fájdalmának elsöprő erejére. Szűnj meg. – leheli egy hang tudatának mélyén, azonban képtelen beazonosítani melyiküktől jött. Talán mert a logika és a vergődő emberi rész is minden üres szívverése mögött ugyanezt kívánja a másiknak. Hirtelen túl nagy lett a csend, a vázban lévő káoszhoz képest. Az őket körülölelő tér most, vészjósló, szívbemarkoló, mint a vihar előtti némaság. Elhallgatott a zene, már csak a belőle maradt erőtlen sistergés küzd a halotti süketség ellen. Csak most eszmél rá, hogy a légjáró is egyhelyben, mozdulatlanul áll, csak a motor zakatol alig hallhatóan, mintha belefagytak volna a pillanatba. Minden megállt, még saját hamis lélegzetvétele is a torkán akadt, ahogy ráeszmélt, mit jelent mindez. Lassan emeli meg a fejét, álmos tekintetében türelmetlenül kutatnak íriszei, míg rá nem akadnak a vörösen villogó kijelzőre, mely a Blokkolás szó felett lüktet egyre gyorsabban, mintha a légjáró hevülő szívveréseit mérné. Erőltetetten nyeli magába a levegőt, érzéketlenné dermedt hátát a szék támlájának feszítve. Egy mozdulattal fordul meg benne, hogy egész testével Avila irányába nézhessen. Komoly, rezzenéstelen arcának mélyén valamiféle önelégült könnyedség bujkál, ahogy felszikrázó szemeivel a fehérhajú nőre tekint. - Azt hiszem lejárt az időd. Már nincs sok választásod. Hamarosan ideérnek. – pillant ki egy másodperc erejéig az ablakon, fejével a hamuszürke színben játszó házak felé biccentve, melyek a párás ködben derengenek valahol Norlana és az ismeretlen között, mintha az Égi város előfutárai lennének. Gépies mozdulattal dől előre, közelebb húzva magát, majd alkarjait térdeire támasztva néz vissza Avila fakó fehér szemeibe, mint aki csak arról akar megbizonyosodni, mennyire életképes az a lélek, mely a megüresedett tekintet mögött rejtőzik. - Egy váz olyan, mint egy búra. Védve vagy időtől, betegségtől, fájdalomtól, addig ameddig csak elbírja a lelked ezt a folytonos bénultságot. Mikor már érzed, hogy kiszökik belőled az élet nem védelemnek érzed, hanem börtönnek. Végül már a géptestet sem fogod a sajátodnak érezni. Kettéváltok, külön síkon éltek. A váz nem fog érezni, nem lesz képes rá, de Te talán még igen. Mégis egyként fogtok gondolkodni. – lezser félmosoly mutatkozik az arcán, mikor előre nyújtja egyik kezét, hagyva, hogy tenyere teljes egészében érintse az emberi arcot. – Elveszíted az érintéseket. Megdermed a légzésed. A tested viszont olyan fizikai erő birtokába kerül, amit sokáig kell majd szabályoznod, hogy megértsd a működését. De azt hiszem, ez neked csak előnyödre válna, hiszen amúgy is ki akarsz ölni magadból minden érzést. Kihívásokra vágysz, nem igaz? Egy gépies mozdulattal dől vissza a székbe, karját összefonja mellkasa előtt, miközben szeme sarkából az ablaknál veszteglő Másodikra pillant. Egyik térdét felhúzza, majd várakozva visszatekint az írisz nélküli szempárra. Úgy érzi nincs értelme többet mondania, hiszen ezt a lány úgysem tudná megérteni addig, ameddig meg nem érezte.

2010.02.25. 20:29 Avila Mecoi

Olyan furcsának hat a férfi saját szájából hallani az egykori nevét, mintha csak egy idegenről beszélne. Mindazok ellenére, hogy nem ismerte akkoriban, amikor még ezt a nevet használta, amikor még ember volt. Elgondolkodott a szavakon, pont úgy, mint ahogy azt az elmúlt percekben minden egyes alkalommal megtette, ha a robot mondott valamit neki. Nem akart megint olyan elhamarkodott lenni, mint amikor hagyta, hogy az érzései szabad utat törjenek maguknak. Ezúttal sokkal megfontoltabban akarta megközelíteni a dolgokat, bármi is legyen az. - Miért nem akarja? - kérdezi kíváncsian, kutató pillantásával az Első arcát szemlélve, mintha az bármit is elárulhatna neki, bár nagyon is jól tudta, hogy ha a férfi meg akarja tartani magának az érzéseit és gondolatait, akkor az úgy is lesz. De volt valami más, ami szintén nem hagyta nyugodni. Talán ezért is szemlélte ennyire, meg akarta figyelni. Pont úgy, mint ahogy azt a munkájában tette a kísérleti alanyokkal. Megfigyelte őket, a viselkedésüket, hogy hogyan reagálnak egyes helyzetben, meg akarta ismerni a szokásaikat, minden apró reflexszerű mozdulatot, amiről még csak nem is tudták, hogy mennyire hozzá tartozik a személyiségükhöz. Imádta megfigyelni maga körül az embereket. Emlékezett rá, hogy régen még irigyelte is őket azért, hogy ilyen jól tudnak bánni az érzelmeikkel. - Hmm, érdekes. Szóval valóban létezik egy Zev és egy Első. És külön akaratotok van? De mégis a vázé a nagyobb hatalom. Szóval Zev nem tud azt tenni, amit akar? Milyen érzés neki? Ott bent, elnyomva lenni? Hogy van ez az egész? Rettentően kíváncsi volt, és a tudás vágya most a szemeiben is felcsillant. Bár félt tőle, hogy meg fogja tagadni tőle a robot a válaszokat, mégis rettentően remélte, hogy nem hiába vágyakozik. Tudni akart mindent a robot és az egykori ember kapcsolatáról. Tudni akart mindent, amit csak tudni szükséges, mielőtt véglegesen döntene. Lassan a Második felé fordította a tekintetét. - De én nem vagyok egy a szeretteid közül. Ha én is csak egy robot leszek, akkor nem kell, hogy megszakadjon a szíved. És nincs is senki, aki megakarna akadályozni, vagy aki akár egyetlen könnyet is ejtene értem. Ne próbálj meg magaddal és a családoddal összehasonlítani. Én más vagyok. - Csendes nyugodt hangon szólalt meg, most már nem volt benne az a szándék, hogy provokálja. Már nem akart ellenséges lenni, csupán információkat akart gyűjteni, hogy aztán annak megfelelően dönthessen. - Nálad is így van, mint az Elsőnél? Te hogy éled meg? Neked milyen érzés? Végül lassan hátradőlt a székben és visszafordult a férfihez. - Abban nem nagyon kételkedtem, hogy te megteszed, ha kérlek. De meddig tart az ajánlat? Ha bármikor úgy döntöm, hogy akarom, akkor meg is teszed, vagy csak akkor ha most mondok igent?

2010.02.25. 18:33 Khiara Laken

Pillantása ellágyul, mikor nem várt hirtelenséggel találja szembe magát a máskor kaján, becsmérő tekintet hűvösével. Késként hasít örökké mozgolódó lényébe a megfáradt tudat: lemondás. Feladás.  Nem ezt a megtörtséget akarja látni benne. Mintha azért húzná egyre mélyebbre és mélyebbre az alkotás iránti, magányos szenvedélye, mert már lemondott róla. Mintha magába roskadt volna, és már csak arra képes, hogy más gyengeségéből táplálkozzon. Hogy találjon egy nála elesettebb, sebzettebb szellemet, melyből kiszipolyozhatja az élet utolsó cseppjeit is.  A bilincselő szorítás alatt pulzusa forrón vergődik, a nyomás csak még inkább fülébe tömöríti szerkezetének pumpálását. Szomorú szemei fátyolosságba tódulnak, hosszú pillanatokig csak mered, és latolgatja a szavakat magában. Képtelen mit válaszolnia a nyers kérdésekre, nem akarja megtörni a beállt csenden átszűrődő dal érintéseit. Ez is egy olyan dolog, amely annyira más, egy különlegesség, az élet értéke;  mintha csak most jönne rá, hogy imádja a zenét. Te tényleg csak magad után rántottál, hogy ne légy egyedül. Nem  engem akartál menteni…  Dacosan állja a mozdulatlanságot, csak ajkai nyílnak el, de megszólalni nem tud. Megfeszíti a kezét, hogy ujjainak hegye még érhesse az Első arcát; érzi, hogy kettejük szavai messzire taszítják őt. Bántja Avila, a mondataitól fájdalommal kevert magány zubog végig testén. Csak a javukat akarta. - Azt hittem tudod, mi az álmom. – suttogja végül lassan, szinte az érthetetlen semmiből előcsalva szavait. Íriszeinek fénye a most robot lábára zuhan, nem néz vissza a vonásaira. - Hogy tudod, miért vagyok veled.  Bűntudatosan dől vissza egyenes testtartásba, nem okoz neki örömet a fölény, amit a robot teste felett diktálhat. Egyenlő fele akar lenni, nem egy kínzó vallató, aki kikényszeríti áldozatából az igazságot. - A Te álmod az én álmom. Örültem, mikor Rád találtam. Kettőnknek sikerülhetne. – ellazult vonalai komolyságot tükröznek, csak szemeiben csillan fel egy átszellemült frissesség. - Szabadok lehetnénk.  Felmagasodik, majd pillantásával megkeresi a félsötétbe olvadó nő alakját. Valójában kettejüknek szánja a szavakat, de Avila most jobban felsebezte a szívét, mint bárki más. - Mindenki, akit szerettem és szeretek, már nem több, mint egy egyszerű gép.  – zúgja borzongató melegséggel, mely elfedő hamisságot sejtet. – Azok, akiket testvérnek hívtam… többé már nem a testem és a vérem. A szemeik már nem csillognak úgy, mint régen. Az arcuk merev, a testük torz, a lelkük bolyongó szellem. Félgépek. Robotok.  Míg beszél, a légjáró falához sétál, kitekintve egy apróbb ablak üvegén. Sötéten zúg el a táj, csak saját arcmását látja visszatükröződni. Kezeit összefűzi maga mögött, ujjait görcsösen egymásba építve. - Már csak az emlékek és az érzések maradtak. Talán ők is szabadságról ábrándoznak. - töpreng fennhangon, elhalóan merengve. – Felismernének? Vajon emlékeznének rám, ha láthatnám őket? Büszkék lennének?  Torka megroppan, fáj visszatartania gyenge könnyeit. Erről még nem beszélt senkinek. Hogyan ne harcoljon, mikor vannak, akik még várnak rá?  Hogyan kéne Avila szemeibe néznie, ha önként veti magát bele ebbe?  Egy végtelen sóhajban meríti ki gondolatait, míg az élettel teli testvéreit idézi maga elé, ahogyan fakón emlékszik rájuk. Lehet, végül tényleg mindenki élettelen báb lesz - de ha ez a Világ, ő nem látja értelmét a létezésnek. Szétrombolják a kapcsolatokat, ember marcangolja, gyűlöli és gyilkolja a másik embert. - Megköszönheted, mert nem szólok bele. A saját életed. Mindenki döntsön maga, igaz? – hangja hidegen hasít, de már nem fordul vissza. Szemeit összeszorította, mélyeket lélegzik, lelke fürdik a tomboló dühben. A meilisieknek nem volt lehetőségük dönteni. Esélyük sincs az életre.

2010.02.24. 21:25 Zev Owen

Üveges, semmibe meredő tekintettel figyeli a fiatal, gépi arc üres tükörképét. Szíve azóta is füleiben zakatol, sípol, mint a túlforrt tea a fémkannában. Testén kósza hőhullámok csapnak át, homlokára forró, tompa nyomás telepszik, melytől olyan képet fest székbe roskadt testtartásával, mint egy megtört, halálos beteg, aki már belefáradt a ráerőltetett élet folytonos huzavonájába. Pontosan olyan, mint volt. Semmisem változott. Ugyan az az erélyes állkapocs, a hosszúkás, dacos arc, az éles áll, a tökéletesre formázott ajkak, a keskeny vágású szemek és az a ragadozószerű, sejtelmes tekintet, mintha minden pillanatban az élet áldozatait keresné, hogy bábot faraghasson belőlük. A gyengéket, akik félnek az elmúlástól. A megtörteket, akiket átvert az élet. Az önbizalmat vesztetteket, akik bármikor szemétre dobnák a saját testüket, csakhogy mások lehessenek. Néha eltöpreng azon, miért ragaszkodott ehhez a kamaszos testhez. Miért nem alakítja már át a vázat, hogy végre felnőtt férfiként nézhessen ki, ahogyan az rendjén való lenne. De mindez lehetetlen, mert azt jelentené, hogy még mindig ember, még mindig vágyakozik az elmúlás, a változások után. Képtelen elhinni, hogy valaki éppen ezt tartóztatná fel, ami évmilliók óta az ember génjeibe van kódolva, melyet minden egyes élet külön-külön a vérében hordoz. Miért lázadnának ellene? Ő bármit megadna a sebesen pergő időért, azonban körülötte minden olyan, mintha megfagyott volna egyetlen kósza pillanatban. Már nem számít semmi, hiszen bármit megtehet. Csupán felejteni akar a tudatlan sötétben. Gondolatban elnyitja egymástól merev ajkait, de nem jön ki hang a torkán, csak ő hallja egyedül, amit valójában mondani akar. Talán az lenne a legkönnyebb, ha feladnám. Nem akarom tovább érzékelni ezt a szenvedést magam körül. Eltűnnék. Eltűnhetnénk. Azonban a mellkasából felsejlő, megborzongató hang rideg és közönyös, mint egy beidőzített gépezet, akibe beépítették, hogyha utasítják, feltétel nélkül válaszoljon. - Bennem már nincs helye reménytelen álmoknak. Ha lehetséges lenne megvalósítani őket, akkor már régen megtettem volna. Nem vagyok olyan, mint a többi ember. Csak azért tűnök különlegesnek, mert én vagyok a legelső gép, aki majd évek múlva el fog vegyülni a többi lélektelen test között. – tompán fénylő íriszei elmozdulnak, végigkövetik a robotnő tükörképének egészét, tüzetesen szemlélik a fölé dőlő testtartást, és a vékony ujjakat, melyek fogva tartják. Csak pillanatokkal később állapodik meg a komoly, gépies arcon, melynek mélyén ott lángol valami nyers és zord emberi vonás, mely a vég küszöbén is a reménytelen küzdelemre szomjazik. - Neked mi az álmod? Mit vársz tőlem? Miért harcolsz, mikor képes vagy értem feladni az otthonodat? Az élükön kéne állnod, hogy a halálba vezethesd őket. Miért vagy velem? Mihez akarsz most kezdeni Khiara? Mihez kezdenél, ha megkapnál? Egy hirtelen mozdulattal ragadja meg a nő csuklóját, hogy lefeszíthesse a jéghideg kezet magáról. Fejét hevesen fordítja oldalra, egy kicsit megemelve tekintetét, hogy felnézhessen a karfán ülő nőre, kinek teste szinte sakkban tartja sajátját. Tisztán hallja Avila szavait valahonnan maga mellől, mégis hagyja, hogy kényszeresen függjön a megválaszolatlan kérdés a levegőben. Ő nem képes ennyire kettéválasztani magát, mint amennyire azt a nő teszi. Képtelen lenne megmondani melyik fele vágyik jobban egy új gépváz megalkotására. Zev a gép része. Az Első az ember része, ahol érdek keveredik az eleven szenvedéllyel. Én csak alkotni akarok, de nem ilyen áron. – sziszegve zeng fel a mondat a fejében, mely egyre inkább megzavarja tudatát. Szédül, miközben képtelen elkapni a gondolatot, mely a kitekert, logikus szavakat hozhatná. - Zev megtenné, de nem akarja. – egyszerűsíti le a választ, mely még töredékét sem jelenti a valós eszmefuttatásnak. – Ha megkérsz rá, én megteszem. – ismétli el érdes hangján, miközben egy másodpercre sem veszi le pillantását a vörös hajú robotnő arcáról.

2010.02.24. 21:03 Avila Mecoi

Ajkai széles, magabiztos vigyorra húzódnak, amikor meghallja a halk, mégis magabiztos szavakat. Le sem tagadhatná, hogy tetszik neki a válasz és meg van elégedve. Első pillanatban nem is foglakozik semmi mással, csak ezzel az egy szóval, ami abban a pillanatban a  győzelmet jelentette számára. Elöntötte a diadalom érzése, mintha éppen most nyert volna meg egy hosszas csatát. De amikor más gondolatok is bekúsztak a fejébe, durcásan biggyesztette a száját akár egy kisgyerek, de a mosolya sem tűnt el teljesen, így együtt egy elég furcsa kombináció volt. - Valamiért gondoltam, hogy nem tudsz ellenállni egy ekkora csábításnak. De a kérdésemre még mindig nem feleltél. Melyikőtök lenne hajlandó megtenni? Engem az érdekel, hogy Zev megtenné-e? Vagy az Első nagy vágya, hogy az én lelkem is egy robot fémes vázába szoruljon? Melyikőtök az, aki készségesen eleget tenne eme kérésemnek? - Látszott rajta, hogy nem hajlandó olyan könnyen lemondani erről a válaszról, és addig nem fog nyugodni, amíg meg nem kapra. Nem az előbb elhangzott beleegyezés volt az, ami annyira fontos volt számára, hanem ez a tudat. A válasz erre az egy kérdésre. Hirtelen kapta a fejét a nő irányába és olyan mérges tekintettel nézett rá, hogy szinte már szikrákat szórt. Feldühítette, hogy mindenképpen bele kellett avatkoznia és még ellene is volt az egészben. - Csak nem féltékeny vagy, Második? Zavarna, ha lenne még valaki, akit olyan gondossággal megalkotna, mint téged? Nem éreznéd már magad olyan különlegesnek? - Valószínűleg élvezte, hogy provokálhatja a nőt, még akkor is, ha tisztában van vele, hogy most már nem tarthat sokáig, és véglegesen elfogy a türelme a másiknak, akkor pedig minden bizonnyal ő húzná a rövidebbet, de ez olyas valami volt, ami nem igazán tudta izgatni. Nem votl semmi, ami miatt aggódnia kellett volna, nem látott semmi okot rá, hogy bármibe is görcsösen kapaszkodjon vagy ragaszkodjon bármihez is ebben az életben. Ha itt és most vége lesz, akkor ennek így kellett jönnie, és elfogadja a dolgok alakulását, de nem fog csak azért megfutamodni, mert esetleg veszélyes lehet. Ez még sosem vallott rá, és nem is fogja pont most elkezdeni. - Nagyszerű, hogy ennyire tudsz aggódni, de megköszönném, ha nem szólnál bele a dolgaimba. Ez csakis és egyedül az én döntésem, hogy robot akarok-e lenni vagy sem, és az Első bele egyezett, tehát a döntés az én kezemben van. Vagy esetleg lemaradtam valamiről és ezentúl te hozod helyettem a döntéseket? Köszönöm a nemeslelkűségedet, de egyenlőre még olyan elmei állapotban vagyok, hogy egyedül is boldogulok és saját magam is el tudom dönteni, hogy mit akarok. Én is képes vagyok rá, hogy mérlegeljem a dolgokat és végül úgy döntsek, ami a legjobb nekem. Ha meg mégis csak segítségre lenne szükségem - amiben kétkedem -, akkor ígérem, te leszel az első, akihez fordulok. Most viszont, örülnék, ha kimaradnál belőle. Ezekkel a szavakkal elfordult a nőtől és újra a férfire szegezte a tekintetét jelezve, hogy még mindig vár a feltett kérdések válaszaira és nem is áll szándékában tágítani e mellől.

2010.02.23. 21:54 Khiara Laken

Elbódultan fogadja a bársonyos szavakat és érintéseket, alakja kiszolgáltatva lazul tovább, miközben magában visszafele kezd számolni. Erőt gyűjt, hogy mikor hangja felcsendül, ne remegjen félre, mikor megmozdul, ne inogjon meg a láthatatlan súly alatt. Még néhány másodpercig hagyja, hogy felhevült lélegzete keveredjen a robotéval, majd fejét tovább dönti, mintha egy szándékosan hagyott űr másik oldalán akarná mélyíteni a nem létező csókot. - Hogy mi? – arca lusta, tettetett érthetetlenségbe szalad, ahogyan visszakérdez a férfi utolsó szavára. – Ne haragudj, nem értettem tisztán.  Az ablakra néz, halántékát a hideg homloknak préselve, mintha azt akarná jelezni, hogy suttogja el a fülébe a titkot. Várni már nem várja meg, hirtelen magasodik fel, karjait felengedve a ragaszkodó szorításból. Szinte szánt szándékkal nézett farkasszemet a torz tükörképpel, ösztönzőnek szánva saját maga részére; hiába, hogy ajkának íve felfelé görbül, tekintetében nyoma sincs a mosolygásnak és a derűnek. Jéghideg és borotvaéles, mint a frissen kovácsolt, szívbe szánt kard, mint a fegyverek vibráló csövei, melyek rendületlenül közvetítik a halált. - Egyelőre elégedj meg annyival, hogy próbálom.  – most Avilára néz, de szavait továbbra is a robotnak intézi. Érzi, hogy a nő egyre inkább feléleszti benne a gyilkos harci vágyat, a puszta küzdelem íze iránti szenvedélyt. Dühét mélyítik a lány mondatai, a gondolkodása, amiért egyre csak feszíti a húrt a robotváz körül. - De ehhez nekem is egy ilyen valakire lenne szükségem.  Egy szaggatott sóhajban engedi ki újra fellobbant energiáját, miközben ismét a karfára helyezve testsúlyát ül rá. Egyik csizmáját az Első combjai közé fúrja, türelmetlenül megdöntve a felsőtestét feléje. - Csak mert Te is eltaláltad… Nézz a szemedbe, és ismételd meg, mi egy gép.  – sziszegi kiélezetten, titkolni sem akarva, hogy mennyire tetszettek neki a férfi szavai. Alkarjával rezdületlenül támaszkodik meg a térdén, hogy odanyúlva a tenyerébe foglalja a masszív állkapcsot. Néhány másodpercig még tartja a szemkontaktust, majd ellentmondást nem tűrően fordítja a kortalan vonásokat az üvegablak irányába. – Nem értettem tisztán, egyes. Ismételd meg, hogy megtennéd.  Követelően feszülnek meg ujjai az áll ívén. Maga is az ablakra pillant, szemeivel körberajzolva hármójuk homályos képmását. Tekintetében hűvös méreg kavarog, ajkai makacsul ellenállnak az indulatos remegésnek. - Semmi szükséged rá, hogy egy új börtönt faragj. Avilának sincs rá semmi szüksége. – feszíti meg szavait halk hangon, mely beleveszik a melankolikus zeneszám lassú dallamába. - Legyünk konkrétak. Ez fáj nekem. És neked is fájni fog. Nem foglak emiatt újra és újra elveszteni.  Nem fogom feladni az álmaimat, sem a küzdelmemet.  A pillanat hevében újra megfáradt, úgy érzi, sosem képes eleget tennie. Már nem tudja, mi a robot és mi az ember. Üvölteni tudna, az arcukba ordítani, hogy nem akarja ezt hallgatni tovább; nem akar újabb robotokat. Szabadságra vágyik, szabadon akar élvezni, egyre szomjasabban és türelmetlenebbül.

2010.02.23. 19:03 Zev Owen

Fejét összeomlottan dönti hátra a robotnő vállának, résnyire nyitott szemeiben halványan tükröződik az eleven csillogás, ahogy oldalra, a forrón lélegző arc felé fordítja a fejét, hogy saját lélegzetvételeit a lányéhoz igazítsa. Váratlan, száraz szomjúság fut végig testén, mintha elevenébe talált volna a gépi váz ürességének tudata. Ajkai mohón keresik a nőét, mint aki annak biztos tudatában van, hogy az érintésben megtalálja majd az életet jelentő víz rég nem ízlelt gyönyörét. Merev ujjai akadozó mozgással nyúlnak fel a könnyed ívű arcért, hogy lágyan végigfuthassanak Khiara állkapcsának vonalán. A gyengédnek induló mozdulat meghazudtolja önmagát; drótok szőtte izmai akaratosan megfeszülnek megemelt karjában, hogy a hűvös tekintetet ellentmondást nem tűrően maga felé irányíthassa. - Eltaláltad Khin. A közelemben kéne lenned minden pillanatban. De megbocsájtok, mert rájöttél, hogy nagyobb szükségem van rád, mint száz halandónak. Ők nem érdemelnének meg Téged. – szíve ütemes dobbanásokkal zengeti meg mellkasát, mintha minden egyes lüktetés feljebb húzná a halotti mélységből, melyhez hozzá van láncolva. Ajkai lassan elnyílnak egymástól, mikor felületes távolságtartással a nő száját érintik. Mellkasa együtt mozog a lány légzésével, hogy fémtüdeje befogadhassa, és magáévá tehesse a hamis levegővételeket. Vénáit kitölti a makacs önzőség, mintha külön életet élve áramlana szurokszerű vérében. Nem akarja szabályozni, nem igyekszik azon, hogy szép szavakba öntse a zord valóságot, mely most életerős vágy képében feszíti meg testét, mint aki egy halált hozó ugráshoz vesz lendületet. Hamisítatlan, tiszta logika szövi át a szavait, melyben nincs helye a hazugságnak, csak a végletekig lecsupaszított ténynek, a maguk sötét valójában; és most, ahogy tekintetével lélegzetvisszafojtva bűvöli a pár centire lévő arcot, rá kell jönnie, hogy ha akarna, sem lenne képes érzéseket színlelni a Másodiknak. - Nekem nem a Második kell. – lélegzi hangosan, mintha első levegővételét szívná magába egy emberi sóhajtásban, mely képes kitölteni elhalt tüdejének minden egyes pontját. – Akire nekem szükségem lenne, annak emberi neve van, gyerekes lelkesedéssel dédelgetett álmai és szenvedélyes akaratereje. Egy gépet akármikor félre lehet söpörni... hiszen mi egy gép? Egy halom lelketlen alkatrész emberi csomagolásban. Egy egyszerű gépet bűntudat nélkül a polcra tennék. Mert egy egyszerű robot nem élvezné az érintéseket, a gyengéd szavakat. Te ilyen vagy Laken? Nem tudod élvezni? Csak suttog, komoly pillantása beleveszik a nő vonásaiba, azonban Avila szavai elevenébe vájnak, mikor kérdése áthasítja a szívdobbanásokkal keresztezett, forró levegőt. Légzése hirtelen gyorsul fel, szívének heves lüktetését koponyájának hátuljában érzi vergődni, mintha a benne küzdő ember meghátrált volna a kísértésbe ejtő szavak elől. A logika pattanásig feszíti testét, melytől merev mozdulatlanságba dermed, mint egy sakkban tartott fogoly, akit arra kényszerítenek, hogy gyilkoljon, ha ő maga életben akar maradni. Az Első most éppen így hajtja tudatát az alkotás élvezete felé, hogy egy újabb lelket foszthasson meg hús-vér, érzékekkel bűvölt testétől. - Megtenném. – leheli elmerengő hangon, olyan halkan, hogy a morajló zene sistergő zajából csupán tompa lélegzetvételként tűnik ki.

2010.02.23. 16:32 Avila Mecoi

Hosszú percekig nem szól semmit, csak áll ott, mozdulatlanul, mintha megállt volna az idő, és az imént kiejtett szavakon gondolkozik. Tudja, mit jelentenek és tudja mit akar mondani, mégis újra és újra átgondolja. Csak húzni akarja az időt? Nem, nincs rá oka, hogy bármiért is megtegye. Egyszerűen csak jól esik neki ez a csend, ami most körülöleli. Még ha ez nem is a legalkalmasabb pillanat, ki akarja élveznie. Olyan ez, mint amilyet már rég nem tapasztalt. Nem tudja, hogy van vele a másik két alak, de számára ez most nem egy kínos vagy nyomasztó csend. Ez csak csend. Csak így simán és egyszerűen. Csend. Mindenféle érzelem nélkül. Még egy öntudatlan mosoly is elszélesedik az ajkain, ami most olyan nyugodttá és barátságossá varázsolja az arcát, mint amilyennek már nagyon rég senki nem láthatta. De egyszer mindennek vége ér, így ennek is, és a vonásai határozott lassúsággal visszahidegülnek és megkeményednek. - És mond csak, ez az "én" melyikőtöktől származik? Zevtől vagy az Elsőtől? És a másik megtenné? A másik kérdezés nélkül is a hatalma alá vonná, és belőlem is robotot csinálna? - Halk és nyugodt hangja pontosan úgy csengett, mintha csak a leghétköznapibb témákról csevegne. Semmilyen érzelmet nem árult el, ahogy a tekintete, arca és testtartása sem. Nem akart olyan lenni, mint egy nyitott könyv, hogy bárki olvashasson belőle. Hogy a férfi olvashasson belőle. Halványan emlékezett, hogy pontosan ezzel a jelzővel illette korábban, hogy olyan mint egy nyitott könyv. De nem akarta, hogy ekkora hatalma lehessen felette, hogy semmi titka ne lehessen. Nem akart ilyen módon kiszolgáltatott lenni senkinek sem. Saját maga akart dönteni az életéről. Arról, hogy mit, mikor, hogyan és miért. Minderről csak is ő maga akart dönteni, azt akarta, hogy a saját kezébe lehessen ez a hatalom, és ne valaki másnak, aki úgy tartaná a kezében a sorsát, mint egy póráz másik végét. Magába itt a szavakat, akárcsak egy szivacs, hogy utána tanulmányozhassa őket. Mindez azt jelentené, hogy ha Norlanában marad, akkor ő is csak a bábja lesz? Hogy csak egy lesz a figurák közül, akik felett olyas valaki uralkodik, aki egy isten szerepébe képzeli magát. De miért is lenne ez olyan rossz? Miért akarja ennyire görcsösen megtartani saját maga az uralmat az élete felett? Ha egyszer úgysem működik, bármit is tesz, akkor miért nem hagyhatná, hogy valaki más hozza meg helyette a döntéseket, ő maga pedig csak azt tegye, amit parancsolnak neki. Nem, ezzel a gondolattal sem volt megelégedve. Rájött, hogy nem akarja, hogy dirigáljanak neki, hogy minden egyes döntését valaki más hozza meg helyette, de szerette volna, ha van valaki, aki segít ebben és támogatja. Valaki, aki nem megmondja neki, hogy mit csináljon, csak megmondja neki, mit csinálhatna. Kavarogtak a fejében a gondolatok, a szálak összekuszálódva és már ő maga sem tudta, hogy mi hova tartozik. Vetett egy utolsó pillantást a kinti tájra, ami még mindig nem árult el túl sokat magáról, majd megfordult és odasétált az ülésekhez, ahol aztán helyet foglalt. Egyik lábát átvetette a másikon, a kezeit pedig a karfán nyugtatta. - És nem legalább ugyan olyan nehéz valakiből robotot csinálni, mint visszaadni neki a szeme színét? Vagy ennek a kívánságnak nem tudnál ellenállni? Nagy lenne a csábítás, hogy megint alkothass? Mit tennél, ha megkérnélek rá, hogy csinálj belőlem is robotot?

2010.02.21. 18:23 Khiara Laken

Karjai meglazulnak mellkasán, lelke magányosan szusszan fel a szavakra. A nyers kaotikától feje megsajdul, egyre értelmetlenebb és színesebb alakokat fest szemei elé. Mintha ébren álmodna egy rémálmot, torka összeszorul emlékképeitől - egy homályos árny mozgolódik fölötte, szerveket épít belé, szöveteket feszít felülre. Szinte fáj neki az üresség, ami akkor tátongott a Második testében. Még nem érzi újra ezt; csak tudja, hogy hamarosan erre a sorsa jut, hogy olyan szavak fognak ömleni belőle, mint most az Elsőből.  Lassan áll fel, egy másodpercre elkapva a fiatal arcok tükörképét az üvegen. Az érzéketlen tekintetek késként szúrnak belé, fáj, hogy így kell viszont látnia saját magukat. Eltűnnek, mielőtt még rájöhetne a létezés valódi értelmére.  Még véletlenül sem néz újra az ablakra, fejét oldalra döntve tekint lefelé. Finoman simít végig a vezetőülés támláján, ahogyan mögé sétál. Erőt vesz magán, hogy lehajolhasson, mintha fémszíve minden műrezdülésével taszítani akarná más test közelségét. Meg kéne ölnie őt.  Karjait görcsösen feszíti be, majd ellazítva hagyja őket egymásba fonódni az Első kulcscsontjai körül. Bíbor tincsei a férfi mellkasán omlanak szét, mikor arcát a nyakába fúrja. Ott megragadt a meleg, úgy érzi, bőrét egy felcsapó hőhullám érte. - Bocsáss meg. – nyögi alig hallható lélegzettel. - Itt kellene legyek, melletted.  Homlokát visszaszorított hévvel dönti az éles metszésű arcnak. Szemeit lehunyta, már a zenét sem érzékeli, csak a forró levegőt, amit sóhajai kavarnak fel a robot fülénél. - Művésznek lenni magányos, nem? – súgja elbódult érzékenységgel, mintha látomások gyötörnék. – Azt hiszed, csak Te tudod, milyen az alkotás hatalma? Imádtam tervezni és rajzolni. Gyerekes firkák voltak… de Istennek  éreztem magam.  Mellkasa megremeg egy láthatatlan erő súlya alatt. Ajkai megfeszülnek, miközben egyre mélyebbre és mélyebbre merül a másik közelségében. Mindig érezte magán, hogy más, mint a többi; már embergyerekként is érzéseket és emlékképeket lopott, olyanokat képzelgett, amik talán nem is léteztek. Most, hogy teljesen átadta magát másnak, szinte egyként tud vele lélegezni. Látja az árnyakkal szabdalt szoba fogságában, a zűrzavaros, hűvös vonású festményei előtt, az egyetlen érzelmet tükröző bábjai ölelésében. Elégedettség önti el, mert elkészült az új darab. Tökéletesre faragta az arcát, amely meg sem rezzen, ahogyan gyengéden végigsimít rajta. Úgy érzi, az alkotás pár pillanatra kárpótolta mindenért. Elkapja a vágy, amint az üres szemek mélyére pillant. Borzasztóan kívánja, többet akar, a legtöbbet. Zubog benne a káröröm, mely egy magányos megvonaglásban ernyed el. Egyre közelebb és közelebb hajol a lélektelen fadarabhoz - magára talált benne. Ajkai hűvösen érintik a bábét, mintha életet akarna lehelni belé. Szenvtelenül hagyják a csókot, amelyben sokévnyi magány és kiadhatatlan szenvedély merül el. Az éjszakai sötét, a szívdobogástól hangos csend, az egyedüllét tökéletesen elhatárolja őket a kinti tombolástól; csak ketten vannak, egymáséi, az övé,  és ez a tudat örökké éltetni fogja. Még akkor is ez mozgatja, mikor csalódott dühödtséggel arrébb vágja a tartózkodó alkotást, hogy egy újba kezdhessen bele. - Ha mindent megkapsz és birtokolsz, félek, nem fogsz új örömet találni. Már nem is lesz rám szükséged. – zavaros tónusa megremeg, de hangja újra hidegen kezd csengeni. Karjait még szorosabbra fonja, hogy ne taszítsa őt ennyire ez a vonzalom. - Ha igazi Istenné válsz, már nem lesz helyem melletted. Nem akarom üresen végezni egy üres alkotó polcán. Azt hittem, ha megkapod a Másodikat, el tudod felejteni ezt az egészet…  Szavai elfulladnak szapora, görcsös lélegzetvételeibe, melyek borzongatva simogatják a robot arcát és nyakát. Minden ereje elhagyta őt, ha nem lenne mire támaszkodni, a váz összecsuklana. Úgy érzi, a fáradt, reményvesztett álmosságtól lábai alatt hullámzik a föld, ahogyan mellkasa is pulzál szívének mélyenszántó dobbanásaitól.

2010.02.20. 19:58 Zev Owen

Fogalma sincs róla hány perce feszíti mellkasát a haldokló üresség. Valahol a fémfalak mélyén kényszeres, emberi lélegzetei kavarognak hevesen és élettelenül, mint a halotti zihálás. Nincs tudatában semmilyen érzelemnek, mely valaha még köthető volt valamihez. Az állapot, amelyben most lebeg, tökéletesen súlytalanná teszi, simogatja, mintha egy mély, sötét óceán fenekére süllyedt volna, ahol vak, süket és néma; ahol csupán a fölé tornyosuló felfoghatatlan víztömeget érzi a kihűlt csendben. Orrán át veszi a levegőt, felszínes légzése egyenletes, mint aki gondolatban átszakította a valóság megrepeszthetetlen falát, hogy végre átadhassa magát az álom könnyedségének. Nem akarja felnyitni a szemeit, mert tudja, hogyha ránézne a vezérlőn sorakozó, élénk fényű gombokra logikája újra magára találna, és talán végleg kiveszne belőle az az utolsó lélegzet is, amely lelkét még emberivé tehette. - Soha nem tenném meg, ha nem kérnél meg rá. Én soha. – suttogja révületbe esett hangon, ahogy vonásai megrezzennek, mintha torz arckifejezését egy felfoghatatlan erő palástolná. Veszélyes vagyok. Egyetlen szavam se hidd el. Nem tudom melyik a sajátom. Hallgass az ösztöneidre. Belőled a megérzések még nem veszhettek ki. Ne bízz meg bennem. Sóhaja megremeg, ahogy ajkai nehezen elnyílnak egymástól, de képtelen kimondani a zavarosan megfogalmazódott gondolatokat, melyek most is halántékának falán dörömbölnek. Képtelen bevallani magának, hogy az, ami egész tudatát kitölti, ami fejében dobog, csupán fémszívének élettelen taktusa, nem pedig ő. Zev már nem létezik. Ő már csak egy kósza gondolat – egy emlék. Megfoghatatlan. - Van egy szenvedélyem. Hogy mit akarok? Alkotni. Meg akarom formázni a saját, élő bábjaimat. Birtokolni akarok... mint egy Isten. Enyém ez a város. Enyémek lesznek benne az emberek is. Egy percre se hidd azt, hogy mindez rólad szólna. – torka elszorul, ahogy borostyán színű íriszei megmutatkoznak, tompa fényüket vetve felhorzsolt térdeire. Ébenfekete farmerja már több helyen is felszakadt, és mocskos a rá ragadt meilisi utca porától. Lábának szövete alatt a szórt, sárga fényben megcsillan a fémváz jéghideg felülete, mintha csak higanyfoltok cseppeznék halványbarna, emberi bőrét. – Rólunk... Ez rólunk szól. Megtörhetetlen a kötelék alkotó és alkotás között. Egymás részei. Az egész emberiség egymás testvére lesz. És nem lesz több háború. Elhallgatva gépiesen megemeli a fejét, hunyorog. Álmatagon tekint ki az éjszaka korom sötétjébe, mely mintha tompulni kezdett volna Norlana távoli, ezüstös fényeitől. Haza megyek. Már nincs messze az otthonom. – szíve, mintha minden egyes üres taktusában ugyanezt dobolná. Fekete vére csupán egyetlen irányba hajtja, ahogy Norlana iránti szerelme árnyékként vetül rá tehetetlen testére. Hiszen belé kódolták; ez a sorsa. Ezek a láncok feltéphetetlenek. Az ellenkezés hevére csak a bőrébe vájnak, a lelkét szaggatják, ha viszont mereven, mozdulatlanul ül, csendben, mint egy lélektelen játékszer, védik és gondoskodnak saját, programokba töltött jövőjéről, amely most már kizárólag az emberek tulajdona. Tévednék Avila? Tévedni emberi dolog. Hol kezdődik az ember és hol ér véget a gép? Első… Engedd, hogy tévedjek. Tévedni akarok. Értelmetlenül szeretni, önzőn dühöngeni. Aludni akarok. Álmodni. Khiara arcára akarok ébredni reggel. A testét akarom ölelni minden egyes éjjel. Szabad akarok lenni. Görcsösen tördeli az ujjait, melyek minden erőfeszítése ellenére sem akarnak megroppanni. Sehol egy porc, egy törékeny csont. Őt létre tervezték, masszívra, túl tökéletesre. Nyakában érzi a fájdalmas merevséget, mikor nagy nehezen a robotnő felé fordul, de csak a vállaira omló vörös tincsekkel találja szemben magát. Össze akarja vonni a szemöldökét. Tükrözni akarja tekintetében a fájdalmat, de amint újra előre mered, az üveg tükörképében csak megüresedett, érzések nélküli arcát látja. A merev ajkakat, a kihúzott felsőtestet, a fakó csillogású szemeket és a üzenet nélküli tekintetet. Maga a megtestesült pókerarc. Mely megborzongató, mint egy megelevenedett démon a régi korok mítoszaiból. Mely a legkevésbé sem emberi.

2010.02.20. 09:42 Avila Mecoi

Kíváncsi tekintettel nézett maga elé, majd fejét oldalra billentve kereste meg a sötétben az robot alakját, akinek az irányából a  szavakat jöttek. Még egyszer átfuttatta magában a mondatot, és csak utána döntött úgy, hogy rákérdez. - Hogy érted, hogy túlságosan is felelősségteljes vagyok? Lassan fordul a nő irányába, tudja mi várja, szinte már maga előtt látja az alakját, így nem is éri olyan váratlanul a tekintet, amivel fogadja. Ezúttal nagyon is tisztában volt a szavak jelentésével, nem volt rá szükség, hogy visszakérdezzen, és ha az nem is lett volna egyértelmű, a tekintete még annál is többet elárult. De végül nem szólt semmit, nem válaszolt, csak közömbösen viszonozta a pillantást, amíg újra fel nem csendültek a mélyebb tónusok. Váratlanul érték a férfi szavai. Meglepődött és az első pillanatban nem tudott mihez kezdeni velük, de amikor aztán magához tért, halkan felnevetett. - Nálad egoistább személyt még sosem láttam. - Szórakozottan és jókedvűen cseng a hangja, amíg rövid szünetet nem tart, és kicsit komolyabban folytatja, bár a könnyedség most sem tűnik el teljesen a hangjából. - Tévedsz, és nem is egy pontban. Igenis ki akarok szállni, méghozzá a legközelebbi városban. Egyedül. Nélküled. Nem kértem, hogy tarts velem és fog a kezem, mert hogy különben el vagyok veszve. Egy szóval sem említettem ilyet, szóval nem tudom honnan veszed. Mindössze annyira kértelek titeket, hogy vigyetek el. Ha lett volna más lehetőségem, hogy minél gyorsabban kijussak onnan, akkor azt választottam volna. De nem volt más út. A legkönnyebb és legegyszerűbb az volt, hogy megkérdezlek titeket. Minek bonyolítsam feleslegesen a dolgokat? De ha te ebből arra következtetsz, hogy nem tudok élni nélküled, nos akkor elég élénk a fantáziád. A további szavak még az előbbinél is jobban sokkolják, és az eddig a szája sarkában bujkáló mosoly is egy pillanat alatt tűnik el. Szeme sarkából a Második alakját keresi, hogy láthassa, ő mit szól az egészhez, de tekintetét főképp az Elsőre szegezi. Rá akar jönni, hogy ez most megint csak vicc-e vagy komolyan gondolja. Nem érti, nem tud mihez kezdeni az ajánlatával, a kimondott szavakkal, a jelentésükkel és értelmükkel. Nyomasztó csend telepedik a légjáróra, leszámítva a rádióból szóló zenét, de most még az is olyan hihetetlenül távolinak tűnik, mintha nem is ott lenne, hanem valamelyikük emlékei közül kúszott volna elő. - Megint tévedsz. - Ezúttal sokkal lassabban és megfontoltabban beszélt. Mintha csak még egyszer át akarna gondolni minden egyes szót, mielőtt ajkaira venné, pedig pontosan tudta, hogy mit is akar mondani. - Erről azt hiszem egyszer már beszéltünk, bár nem  vagyok benne biztos, nézd el nekem, ha fáradt vagyok, nem működik túl jól az agyam. De ezen az ember robot témán szerintem már átrágtuk magunkat. Nem egy kisgyerek vagyok, aki beleszeret a hercegbe a meséből, mert az megöli a csúnya gonosz sárkányt. Nem a képességeid vonzanak, hanem te magad. Engem nem az érdekel, hogy robot vagy vagy ember, ilyen apróságokkal én nem foglalkozom. A hideg ujjaid érintésétől ugyan úgy elönti a testem a forróság, mintha nem fémből lennél, hanem húsból és vérből és úgy érnél hozzám, a hangod ugyan úgy elbűvöl, mint akkor tenné, ha nem csak egy gép szavai lennének. Nem az ami vagy, hanem aki vagy váltotta ki belőlem azokat az érzéseket. - Utálta a férfit, amiért arra kényszerítette, hogy ki kelljen mondania ezeket a szavakat és utálta magát, amiért nem bírt csöndben maradni. Tudta, már most tudta, hogy ennek nem lesz jó vége, hogy ilyen nyíltan beszélt, nem mindazok után, hogy száműzni akarta az érzéseket és az emlékeket. Gyorsan váltott át a gondolatokban, mielőtt még az előbb említettek rátörhettek volna. - Azt viszont nem tagadom, hogy valóban lenyűgözőnek találom a robotvázakat és ehhez bizony némi irigység is párosul. De mindazok után, hogy látom mennyire szenvedtek, válasszam saját akaratomból ezt a lehetőséget? Nem ellentétes ez egy kicsit, Első? Tudom, hogy meg tudod tenni, de meg is akarod?

2010.02.17. 22:59 Khiara Laken

Szaggatottan felsóhajt, mikor meghallja a kivehetetlen, felbúgó zenét, mely gondolataiban elkeveredik a nő hozzá intézett mondataival. Csak ezeket volt hajlandó megérteni, ujjait most önkéntelenül kezdi kopogtatni lábán a gyenge dallam ritmusára, kényszeredetten kerülve a szívdobogás erőteljességét. Próbál oldalpillantást vetni, de feje mereven előre mered, mintha odaszegezték volna. Igyekszik ellazulni, ráhagynia magát másokra, de nehezebb, mint hitte; úgy érzi, egy kő vet gátat a folyamnak, ami csak mellkasának belsejét képes vad pulzálásra ösztönözni. - Az ámítás nem az én stílusom. – feleli sötét lejtéssel, majd torz, szórakozott nevetést hallat. – Nekem Te nem vagy ellenfelem.  Ha annyira akarnám, bármikor kiiktathattalak volna az élők közül.  Gyilkos tekintete és ajkaira fagyott, görcsös félmosolya Avilára vetül, ahogyan elfordítva fejét kipillant a támla mögül. Szemei úgy villognak, mintha a megfelelő másodpercet várná a támadásra; szemeiben azonban nem merül el semmi ártó, csak büszke kihívóság és a kifacsarodott, mély bánat ég a tükrén. Érzi, hogy csak saját önmegtartóztatásán múlik a fehérhajú lány élete – tudja, hogy felmérhetetlenül erősebb nála. Még mindig nem tudta kiismerni tökéletesen a gépváz hatalmát, s ha elragadná őt a vad indulat, már csak utólag, visszatekintve bánhatná meg a tetteit.  Szájának íve lassan hanyatlik lazultra, mikor felfogja a férfi szavainak értelmét. Még mindig nem vette le pillantását a nőről, hagyja, hogy lássa kihunyni a benne tomboló szenvedélyt. Kényszeríti, hogy végignézze, hogyan uralkodik el lelkén a jegesség, az a borzongató fagyosság és távoliság, ami most tekintetére is költözött. Zavart hökkentséggel fordítja fejét a robot felé; ajkai elnyílnak, arca most már gyenge szívfájdalmat tükröz. Szemei elárult komolysággal merednek rá, nem jön ki hang a torkán, mintha fémszíve másodpercek alatt költözött volna egy kőburokba, és most az gátolná a beszédben.  A feszélyezett hatásszünet lepelként borul rájuk, egyedül a halk zene rezeg meg a levegőben újra és újra. Gúnyosan ontja a dallamokat, mintha a légjáró mit sem törődve élvezné tovább őket. Legszívesebben újra Avilára nézne, hogy hitelességet szerezzen, hogy nem csak elméje űzi vele a tréfát. Tudta, hogy szívesen lenne gép – de hogy a robot önként ajánlja fel neki a vázat, arra nem képes feleszmélni. Logikája mereven kezdi peregtetni a hátsó szándékok lehetőségét, a gyanút, de már mindez nem érdekli őt. Szíve sebzetten kongatja bal oldalát, ki akar szabadulni a korlátok közül, akárcsak ő. Néha úgy érzi, már nem bírja többé a testi láncokat - fáradt zubogással ömlik végig rajta a csalódottság, mintha azt sajnálná, hogy senki sem tanul a saját hibáiból.  Kiismerhetetlen fátyolossággal fürkészi még néhány pillanatig az Első arcát, majd karjait tartózkodón mellkasa előtt összefonva a másik oldalra fordítja fejét, elvakult mélységgel kipillantva az ablak szélén.

2010.02.17. 21:08 Zev Owen

Gyorsan mozgó ujjakkal üti be a koordinátákat, mikor a gép egyenletes emelkedésbe kezd. Nem képes figyelni a robotnőre, mintha nem is neki szólnának a ridegen felcsengő mondatok. Egy felelőtlen, átlagos kamasz srácnak érzi magát, ahogy lezser testtartásával a székbe helyezkedve, egyik térdét a mellkasáig húzza, hogy rátámaszthassa jobb könyökét. Szemöldökét összevonva figyeli a gyenge minőségű hírműsort, mely egyre élesebb képet mutat, ahogyan feljebb emelkednek. Érzi gyomrában a merevséget, az ereiben pergő adrenalint, mely még mindig nem ereszti a vázba fészkelődött feszítő érzetet. Halk kattogással rágja körmeit, ahogy fátyolos szemeivel elmered. Arcán látni, hogy nem az adásra koncentrál, hanem a saját gondolataiba ékelődött gondolatmenetre figyel. Torkáig kúszik a szórakozott önelégültség, mikor rájön, hogy Avila milyen könnyedén elárulta magát, anélkül, hogy egy pillanatra is rá kellett volna néznie. Most csak saját érdekei lebegnek a szemei előtt, ahogy a logika felszikrázik és akaratlanul előhozza rossz szokásait, melyeket már azóta elfelejtett, hogy a fémtestbe került. - Milyen felelősségteljes vagy. Talán túlságosan is az. – dünnyögi gúnyosan, behajlított ujjai közé, ajkai szinte alig mozdulnak, miközben távoli pillantása végig egyhelyben marad a tompa csíkozású alakokat figyelve. Egy mozdulattal dönti meg felsőtestét, felhúzott lábát leejtve a székről, hogy fekete, porral lepett bakancsa erélyesen koppanjon a simára csiszolt fémpadlón. Keze vakon nyúl előre, mintha már ösztönösen tudná hová kell helyeznie az ujjait, hogy adót válthasson. A sistergést követő akadozó zene bizarr módon ömlik végig a légjáró kihaltan kongó falai között, ahol a visszhangokat vető tér csak még torzabbá teszi a kivehetetlen szöveget. - Még csak tizenhat vagy Khiara. Próbáld meg élvezni az életed. Neked már csak boldogság kéne, semmi más. Én vezetek, tehát én mondom meg hová megyünk. – nyögi elfásult hangon, mintha a lányához beszélne, majd hátát fáradtan a támlának vetve, halántékát kezdi el masszírozni, hagyva, hogy szemhéjai erőtlenül lecsukódjanak. Bőrét alattomosan érinti a hideg, ahogy elnyitja egymástól ajkait, mintha csak mélyet akarna lélegezni, hogy erőt gyűjtsön a tudatában megfogalmazódott szavakhoz. - Apró lehetőség? Avila... Te nem akarsz kiszállni innen. Neked csak akkor kell az ismeretlen, ha én is ott vagyok. Ha van kire támaszkodnod. Ha van valaki, akiben még látsz reményeket. Csak a lehetőségre vársz. – hadarja el monoton, borzongató hangján, olyan magabiztossággal, mint aki az imént a nő fejéből olvasott. – Ha ennyire értelmetlennek tartod az emberi létet, akkor miért nem mondod végre ki azt, amit igazából akarsz? Nem rám vágysz, hanem a képességeimre. Gép akarsz lenni. – csak halkan lélegzi utolsó szavait. – Én azzá tehetlek. Ha ez kell ahhoz, hogy megtaláld önmagad, hát megteszem. Lélektelenül megrándítja a vállát, mintha szavai olyan jelentéktelenek lennének, mint a légjáróból ömlő zeneszám fura, összemosódó dallamai.

2010.02.17. 19:44 Avila Mecoi

Lassan és megfontoltan fordította a fejét a férfi irányában, időt hagyva magának, hogy végig gondolhassa az elhangzott szavakat és választ is találhasson rá. - Lehet, hogy már nem emlékszel rá, milyen volt embernek lenni, de tudod ez az egyik nagy problémánk, nem tudjuk megállni, hogy ne rágódjunk a múlton és ne akarjunk itt-ott néhány apróságot megváltoztatni. És bármennyire idióta is, akkor is azon mérgelődünk, amin már úgysem tudunk változtatni. Valóban fel akarod róni nekünk ezt a hibánkat? - Kifejezéstelen mosolyra húzódtak az ajkai. Bár maga elé nézett, nem látott semmit, inkább megfordult, a hátát mutatva a két robotnak, és megint az ablakon túl keresett valamit, ami megfogja a tekintetét. Aggasztotta valami, de nem tudta volna megmondani mi az, így inkább megpróbált minél messzebb kerülni ezektől a gondolatoktól. Úgy döntött, addig jó neki, amíg nem tudja. Addig sem kerülhet veszélyes helyzetekbe. Lenézett és feltűnt neki, hogy remeg a keze. Biztos csak a fáradtság, gondolta. Vagy esetleg eddig fel nem fedezett sebesülés? Nem! Gondolatban és valóságban egyaránt megrázta a fejét. Biztos az idegek lesznek. Maga előtt látta az apja képét. Régen, amikor néha beszökött hozzá az irodába és észrevétlenül ücsörgött ott az egyik fotelben, akkor is látta az apját ugyan így remegni, amikor ideges volt, vagy aggasztotta valami. Ha éppen nem volt nyugta, és általában nem voltak a napjai nyugodtnak nevezhetőek. Nem tetszett neki a gondolat, hogy ezt esetleg az apjától örökölte. Semmilyen módon nem akart kapcsolatban állni velük, bár tudta a vérét nem tudja megtagadni, a szüleit nagyon is. Talán pont ezért akart annyira robottá válni, mert az senkit nem érdekel, hogy egy robotnak kik a szülei, hogy honnan jön. Az ő világukban ilyesmi nem számít. Csak az övében volt ez lényeges. Egyik kezével megszorította a másikat, hogy ne kelljen a remegést látnia, majd megfordult. - NEM a semmi felé tartunk! Odakint vannak másik városok, másik esélyek. Nem Norlana a világközepe. Nehéz elviselni a gondolatot, hogy még egy kis ideig ki kell húznod velem? Ha így van, akkor miért nem mondtál nemet? Akár ott is hagyhattatok volna. Nem volt rá semmi okotok, hogy elvigyetek. Mégis bele egyeztetek. Elejétől kezdve ezt tervezted, hogy előbb ámítasz egy kicsit, aztán meg kiteszel, és megfosztasz minden apró lehetőségtől, hogy megszabaduljak a múltamtól?! Meg kell mondjam, azt hiszem túlságosan is alábecsültelek mint ellenfelet... - Izzó tekintettel bámult a nőre. Heves dühében fel sem tűnt neki, hogy elengedte a kezét, ami most újra remegni kezdett, ezúttal sokkal feltűnőbben. Amikor észre vette gyorsan ökölbe szorította az ujjait. Nem akarta, hogy újból feltűnjön a két robotnak a gyengesége.

2010.02.16. 18:39 Khiara Laken

Visszatér gondolataiból, mikor meghallja a félsötétben felzúgó szavakat. Keze pár pillanatig még ernyedten lóg a levegőben, majd mikor feleszmél, kifejezéstelen csalódottsággal húzza vissza ölébe. Tekintete most az ablakon pihen, színtelen némasággal tanulmányozva a gépváz változó arcvonásait, mint aki gyengepontokat akar kutatni. Csak hagyja, hogy pislákoló, percenként megújuló érzései kitöltsék mellkasát, mintha valami láthatatlan csomó lüktetne torkában.  Teste megbicsaklik, úgy érzi, megfagy benne a levegő, mikor felrántják a gépet. Meg kell kapaszkodnia a szék támlájában, hogy ne csússzon le teljesen a karfáról. Csak annyira képes, hogy logikusan előre nyújtva diszkrétebb emelkedést diktáljon; kissé megdönti a kormányt, hogy legalább a nyomásváltozás ne legyen ennyire heves. Még az ő műszerei is berezonáltak pár másodpercre, szédülést szimuláltatva testével. - Semmi sem oké. – rivallja a szavakat hidegen, mikor hevesen feláll, és letekint a székben ülő robotra. Állkapcsa megfeszül viharos dühének súlya alatt, sötét tekintete elmélyül, mintha végleg kivesztek volna belőle az érzelmek. Fogalma sincsen, hogyan ömlött végig rajta ilyen gyorsan a méreg, de műszíve úgy dübörögteti mellkasát, mintha ki akarna törni onnan. Dühös, amiért nem képes tökéletesen átlátnia az Elsőn, pedig eddig mindenkiből kiolvasta a legkisebb rezdülést is, és senki sem jelentett kihívást. Úgy fürkészi őt, mintha a szemeivel lyukat tudna égetni a bőrén; néhány pillanat után lemondóan vonaglik meg ajkának íve, majd elfordítja a fejét, és egy mozdulattal leveti magát a másodpilóta ülésébe. - Vissza kéne fordulnunk. – lélegzi kissé lenyugodva, félhangosan, miközben a pult előtt kitapogatja a hologram kapcsolóját. – Szükségem lenne néhány dologra. Fogy az időnk, nem repülhetünk tovább úgy, hogy valószínűleg a semmi felé tartunk. El fogunk tűnni a saját testünkben, mire feleszmélhetnénk.  Mikor a téglalap alakú kivetítő elé ugrik, hátradől a széken, majd tanulmányozni kezdi Norlana híradását. Az áthatolható alakok halvány csíkozással világítanak, melyeket mereven néz, hátha hasznos információkhoz jut. Lábai idegesen remegnek, csak arcára volt képes higgadtságot erőltetni. Nem akar most másra gondolni, nem hisz sem egy másik város sem a tenger létezésében, csak menekülés és kétkedés nélkül végre együtt akar lenni a robottal. Át akarja adni magát az elvakultságnak, felejteni akarja a kirészletezett terveket, s még Avila ottlétének ténye sem képes felizgatnia őt.

2010.02.15. 15:44 Zev Owen

Halvány fényben tűző szemei félig lehunyva a vállát szorító nő felé vonulnak. Pillantása élesen perzsel, mint egy gyilkosé, aki éppen most szemeli ki áldozatát. Testének gépies remegése alább hagy, szájának széle halvány mosolyba húzódik, melyből képtelenség kivenni bármilyen jóindulatot. Tekintete kihívó gúnyban ég, ahogy hatalmas, jéghideg tenyerét a robotnő görcsösen ökölbe szorult kézfejére helyezi. - Minden oké. – leheli érdes, mély hangján, mely furcsa dallamban játszik, ahogy a hűvös kezet merev gyengédséggel simogatni kezdi, mint aki viszonozni akarja a törődést. Mozdulatai továbbra is akadoznak, mikor egy vállrándítással kiszabadítja magát Khiara szorításából és a V alakú kormányért nyúl, hogy visszavehesse az irányítást. - Nem a Te hibád Avila. Ami meg már megtörtént azon kár agyalni. – flegma hangja monoton ridegséggel szűrődik ki ajkai közül, ahogy ujjaival éjsötét tincsei közé szánt, megborzolva őket, mintha most ébredt volna hosszan tartó álmából. Vonásaiba újra beleégetődik az a kamaszos, éretlen vigyor, mely minden pillanattal egyre kiszámíthatatlanabbá teszi. A gép hatalmas lendülettel kezd felfelé szárnyalni a biztos kezek irányítása alatt, mintha egyenesen az űrt célozná meg. Érzi, hogy mellkasában hevesen fokozódik szívének fémes dobolása, melynek gyors üteme az általa imádott sebességgel próbál lépést tartani.

[568-549] [548-529] [528-509] [508-489] [488-469] [468-449] [448-429] [428-409] [408-389] [388-369] [368-349] [348-329] [328-309] [308-289] [288-269] [268-249] [248-229] [228-209] [208-189] [188-169] [168-149] [148-129] [128-109] [108-89] [88-69] [68-49] [48-29] [28-9] [8-1]