A hátára hengeredik és víztől elnehezült ingjébe markol, ahogy felhördül az alulmaradt idegességtől. Fogait egymáshoz szorítja, állkapcsa megroppan, miközben feltornázza magát a víztől csatakos betonpadlón, hogy a lány után vesse magát.
Kezei hasztalan markolják a párától elfulladt ürességet – elvétette a felkínálkozó lehetőséget, hogy megragadja a félgépet, így erőltetnie kell magát, hogy a nyomába érjen. Kettesével szedi az omladozó fokokat, melyek küszködve pattognak alattuk. Egy másodpercre lefelé veti a pillantását, de már csak az eső aláhulló cseppjeit és a súlyos kőtörmeléket látja a feketeségbe záporozni. Ez öngyilkosság. – súgja elrekedten a gépi memória, mely most ösztönösen előre lendíti, mintha mindkettejük életéért küzdene.
Hevesen szívja be a nyirkos, esőillatú levegőt, melytől fulladoznia kell. Szinte hallja, ahogy fémtüdejében mozog a megállt nedvesség, mely egyre feljebb kúszik, és meg sem áll, amíg el nem telíti egész nyelőcsövét. Öntudatlan hévvel rántja vissza a karját; izomból, emberi lendülettel, melyhez a józanésznek köze sincs többé. Könyöke vadul csattan neki a lépcsőfokoknak, mikor kirántja a félrobot bokáját és maga felé kezdi húzni, visszarángatva az omladozó lejtőn.
Kényszeredetten felnyög, nem bírja tovább a terhelést, teste teljes egészében megbillen, de nem bánja, mert ettől tovább viszi a lendület, egyenesen a talaj felé. Egy pillanatra sem enged az erős fogásból, élettelen bábként vonszolja maga után a cyborg testét, amíg be nem szakad alattuk a lépcsősor.
Zihál, majd fulladozva köhögni kezd, mikor háta telibe találja a nyirkos padlót. Csak az elviselhetetlen hideget érzi és az arcába zúduló gyilkos cseppeket; már a hangját sem találja többé, csak az ujjai közt vergődő lábra képes feleszmélni, amit azóta is vasmarokkal tart fogva.
Pengeként hasítja át testét az aggodalom, de a benne forrongó düh hatalmasabb méreteket ölt, ennél a gyengén pislákoló, emberi érzelemnél. Fülei forrón csengnek a zuhanástól, végtagjai beleremegnek a mozdulatba, mikor térdre birkózza magát, melytől a világ teljes egészében megfordul vele. Arrébb löki elnehezült testét, majd a lány mellkasára ül, hogy lábai leszorítva tarthassák a tiltakozó, vékony karokat. Feje előre bukik, tartásáról lerí az erőtlen, dacos akarat, ami még mindig magánál tartja az égzengés dobhártyarepesztő morajai között. Sokáig csak élettelenül tátog, hasztalan kapkod lélegzetvétel után. Percekbe telik mire rájön ki is ő valójában; hogy egy gép és szükségtelen a fulladástól tartania akár van a tüdejében víz, akár nincs.
- Azt mondtad... nincsenek győztesek. – köhögi elrekedt, megemelt hangon, mert az eső zúgása és az omladozó törmelék zaja mindent elnyom körülöttük. Eltompult látásával hunyorognia kell, hogy a kőpor és a vízcseppek fátylán túl ki tudja venni a zilált alakot, mely teste alatt lélegzik. – Ha... igazad is lenne... akkor sem lenne rá megoldás.
Arca eltorzul a fájdalomtól; a fizikai és a lelki sebek egyszerre karmolják véresre, és szedik darabjaira megrendült önuralmát. Nem bír magából több szót kipréselni. Valahol abban reménykedik, hogy a lány majd megoldást talál mindenki problémájára; hogy a szemeiben megláthatja azt az isteni szikrát, ami majd kiforgatja sarkaiból a világot. Azt, ami mindent megváltoztat pontosan úgy, ahogyan vele is tette. Elég volt hozzá egyetlen pillanat.
Most is érzi a lány esőtől elnehezült tincseinek illatát. Fel tudja idézni minden egyes csókját. Hogy milyen volt mikor hozzáért, vagy csak a nevén szólította. Többé már nem létezik az az ember, aki valaha volt; aki bármit is megérdemelt volna ebből a látszólagos életből, a szerelemből, amely ilyen szörnyű véget ért.
Még mindig gyötri a vad szomjúság, a kétségbeesés, a halál közelségének tudata, mely folyamatosan a lelkét becézi. Hogyne félne tőle; egyenesen retteg. Nem tudná úgy itt hagyni ezt a világot, hogy közben Khiara szemébe kell néznie, ilyen darabjaira hullott, reményvesztett pillantással. Most mégis biztosan beléhasít az érzés, hogy itt a vége. Szemeiből villódzva huny ki a borostyánszínű fény, miközben vak zihálása alábbhagy, fakó látása pedig végleg kimaradozik.
2010.05.08. 20:04
Khiara Laken
Megveti lábait, tekintetét azonnal felszegi, miután megtalálja egyensúlyát a lökés után. Gúnyosan sziszeg a robot reakcióján, néhány pillanat erejéig minden szó elhallgat, mikor szem elől téveszti őt. Hunyorogva pásztázza a romos falat, de már nem biztos benne, hogy a mögött van – pulzusa felgyorsul, a tömör sötét és a szürkeség eggyé mosódik, a pergő cseppek üvegszilánkokként csillognak, délibábokat ültetnek minden fénysáv mögé.
Nem volt elég gyors, hirtelen rándul bele karjának megcsavarásába. Azonnal tudja, mit kell tennie. Térde összecsuklik, hogy maga után ránthassa a támadó testet, majd eltaszíthassa sajátjától. Sokat gyakorolt ahhoz, hogy kijusson a legvészesebb helyzetből is, rengeteget edzett, kemény ürességgel. Ezt nem gépi részének köszönheti, csak saját magának.
Karja megreccsen, ahogy minden gépi erejét összeszedve az oszlophoz vágja a vázat. Vadul nyikorog, s rá kell ébrednie, hogy a hang félelmetesen hasonló volt saját végtagjának megroppanásához. Nem tudja, melyikük fog előbb tönkrevágódni az esőtől és párától, de minden pillanatban érzi a hideget forrongani kívánó húsához tapadni. Mély levegőt vesz – vele együtt vizet is letüdőz -, mire köhögéssel vegyült kiáltással mártja térdét a férfi hasába. Kezeit durván eltaszítja, hogy ne kaphassa őt el. A méreg liftezik gyomrában, dühös rá és magára is dühös, lüktető fejjel mozdul az oszlop másik oldalára. Darabokra fogja őt szedni.
Csak egy pillanatra torpan meg. Egy felfelé ívelő építmény akad meg szemei előtt, egy beomlani készülő, egyenes lépcső. A második emelet a veszély mintapéldánya; az esővizet beengedő lyukak és repedések tarkítják, a padló az összeroskadás szélén áll, ahogyan a tetőtér is. Vet egy pillantást felfelé, és rá kell jöjjön, hogy az épület borzalmasan labilis. Az ég felé nézve olyan az egész, mint egy koszos festmény, mely a Norlanaban dúló villámok miatt éles kontrasztokat kap. Nem futhat más merre. A szeszélyes lépcső felé csúszkál, rohan, semmivel sem tudja kiszámítani a robot közeledtét, mert kifinomult érzékei is kezdenek belezavarodni a kaotikába. Meg kell kapaszkodjon a korlátba, ahogyan nekilódul, szinte a semmiben lebegő fokokon egyensúlyozva zilált alakját.
2010.05.08. 18:53
Zev Owen
Kimérten vonja fel egyik szemöldökét, majd mikor a lány támadásba lendül gondolkodás nélkül nyúl előre, hogy tenyerébe fogja az öklét, ezzel akadályozva a felé mozduló erőteljes jobbhorgot. Hatalmas lendületet vesz - a váz mélyéről szívja ki megmaradt energiáit - majd egy erőltetett mozdulattal taszítja hátra a félroboti testet, mely ettől csak megtántorodik, de nem csapódik az oszlopnak úgy, ahogyan eredetileg tervezte.
- A francba veled.. – mordul fel ingerülten, mikor megérzi karjában az éles fájdalmat, mely rozsdás, sikoltó hangot hallatott a védekező mozdulatban. Hirtelen veti be magát egy omladozó kőfal mögé, ujjait meglazult vállízülete köré szorítva. Testével egy pillanatra előregörnyed, ahogy megpróbálja visszaszerezni megingott egyensúlyát. Tudja, hogy ez nem mehet így tovább. Ez csupán egy egyszerű védelmi reakció volt; a lány ennél messzebb fog menni.
Szíve felgyorsul, ahogy tompuló látásával körbepillant. Össze kell szednie magát, ha győzni akar. Az eső morajló zúgását hallgatja – már az sem tarthat örökké, emellett a cyborgok sem bírják túl sokáig a párás levegőt. Csupán annyi előnyük van, hogy emberi részük elszívja a nedvesség nagy részét. Semmisem tökéletes, valamikor minden felmondja a szolgálatot; csak az időt kell húznia, csak magánál kell maradnia és minden rendben lesz.
Alig néhány röpke másodpercet tölt gyáván és letaglózva a fal takarásában, mielőtt újra felfedné magát. Ennyi idő elég volt neki ahhoz, hogy minden meghibásodásról leltárt készítsen és gondolatban már most előnyére formálja mindazt, amit még lehet. Győzelmet farag ebből a helyzetből, ha beledöglik is, annak ellenére, hogy sok mindennel szembesülnie kellett, amivel eddig nem számolt.
Azóta is a takarék üzemmód dolgoztatja, a belé ivódott töltények megkétszerezik a váz terhelését, melyre most a beszivárgott esővíz csak még egy lapáttal rátesz. Szívmozgását rohamosan csökkenti a páratartalom, így egyre nehezebbé válik a koncentrációja. Már nem kell sok idő, hogy látása percekre kihagyjon és a koordinációs képessége is teljesen gajra menjen.
- Na mutasd mit tudsz hercegnő. – lélegzi jellegzetesen mély hangján, egy laza kézmozdulatot téve felé, mintha kész lenne jól neveltem megvárni, amíg ellensége újra támad. Csak egy lélegzetvételnyi időre marad egyhelyben, mielőtt mozgásra ösztönözné megcsikorduló végtagjait. A terhelés ellenére még mindig emberfeletti gyorsasággal mozog, így egy másodperc töredéke alatt ragadja meg Khiara karját, hogy a végtagot a cyborg háta mögé csavarhassa.
2010.05.08. 17:17
Khiara Laken
Nem hátrál meg, mikor közelíteni kezdenek felé. Lábai ugrásra készen állnak, mégsem mozdul, csak vadul reszket a súlyos kabát alatt. Mellkasát mélységes hűvösség ülte meg, heves lélegzetek szakadnak fel belőle remegő ajkain át, fogai halkan kocognak. Borzasztóan áthűlt, és már arcizmait sem bírja rendesen kordában tartani, pedig vonásaira folyamatosan erőlteti a tömény zordságot. A kimért, monoton kifejezés most gúnyosabbnak hat bármi másnál; egy pillanatra sem találta szórakoztatónak a robot szavait, ahogy ő saját magát. Teljes fásultságba taszította őt a viselkedése. A nevetése hamis, a mosolya lélektelen, a rideg örömétől pedig felkavarodott a gyomra.
A bosszús, vad ingerlékenység és düh hirtelen önti el szemeit, mikor a férfi megáll előtte és szabaddá teszi mellkasát. Ujjai már a zsibbadásig feszültek fegyverén, de még tovább szorítja, a lehetetlenségig, miközben fogai egymáshoz verődnek, immár az indulattól. Hatalmas erőt kell vennie magán, hogy a vérében elvegyült adrenalin ne lázítsa valami olyan hirtelen mozdulatra, amit később megbánna.
Karjai fásultan mozdulnak, fegyvere mereven szegeződik felfelé. Ahelyett azonban, hogy becélozná a szívet, kissé előrébb lép, s a cső végét a férfi kezére emelve óvatosan lefelé kezdi tolni, míg az ing el nem takarja ismét a felsőtestet. Szíve dübörgése torkát szaggatja, akadozva nyel, hogy egyáltalán meg tudjon szólalni.
- Kérlek. Kímélj meg hibátlan tested látványától, nagyfiú. – sóhajtja elhaló rekedtséggel, miközben visszalép. Legszívesebben ott támadná az élettelen logikát, ahol csak tudja, de nem pazarolhatja az időt az ironikus gúny kiélésére. Olyan, mintha a robot mindig tudna valami újat mutatni, vagy maga a Világ, és ezt felettébb őrületesnek találja. - Az a szív nem a Te szíved. A győzelem pedig csak egy vágyálom, egy illúzió, és az a színjáték, ami hozzá vezet. Itt mindenki csak egy vesztes.
Tekintetét mélyenszántón égeti a fénytől vibráló szemekbe, mely megbénítja néhány másodperc erejéig. Az igazság keserű, mint a gyógyszer, melyet magába kell diktálnia; bárki is győz a végén, Meilis vagy Norlana, a nyeremény csak további harc és gyilkolás. A gyűlölet és az átlátszó közöny már annyira mélyen vetett gyökeret, hogy képtelenség kiirtani az emberi világból. A nehéz másnak lenni, szeretni, a legnehezebb pedig az ellenséget.
Tudja, a legnagyobb előnye a robotnak most az, hogy ő kíméletlenül végezni tudja a dolgát. Benne hiába él a szó, amelyet még a testén feküdve mondtak neki – hatástalaníts -, nem teheti meg. Hiába ölné meg, végre megnyugvást és kiutat találva a bosszú zsákutcájából, segítve Meilist, nem lehet. Az ember még mindig ott nyomorog, valahol a drótok és a fémillesztések között. Ez a tudat olyan neki, mint egy kiszíjazott tébolyultnak az egy méterre tőle levő, halálos drog.
- Tudom. Egy halott már nem félheti a halált. – fegyvere élesen csattan a földön, valahol teste mellett. Vehemensen nyúl kabátjáért, lefeszíti magáról a fullasztó, súlyos göncöt, ami gyorsan végzi a földön. Mikor láthatóvá válik a sötét anyag, mely szinte kémruhaként tapad vékony alakjának egészére, egyszerre érzi magát kiszolgáltatottabbnak és felszabadultabbnak. Mióta nem egy kattogó gépezet pumpálja benne az életet, jobban van fizikailag, mégis olyat visel magán, amely képes összetartania testét. Inkább csak az undor érzése miatt.
Lecsatolja derekáról az övet – csak ekkor vonja el pillantását -, melyen különféle gyilkoló eszközök sorakoznak. Mindez eddig rejtetten volt, most mégsem érdekli semmi, még az sem, ha az Első pontosan tervez valamit. A cseppekkel együtt csilingelnek fel a fémek, mikor hagyja, hogy a tartó a talajig csússzon. Kilókkal lett könnyebb, míg az előtte veszteglő gép egyre súlyosabbá és súlyosabbá válik az eső miatt. Hamis odaadással tekint fel újra, szinte némán bűvölve a köztük tátongó űrt.
Hátrálna, de nem akarja a mögötte meredező oszlopnak húzódva várni a vázat. Láthatólag merev elgyötörtséggel lódul neki, csizmája alatt a felloccsanó hangokkal; ujjai ökölbe feszülnek, hevesen mozgolódik benne az ellenálló, félgépi erő, amely fűteni képes vénáit.
2010.05.08. 12:04
Zev Owen
A felnyúló messzeség feldördül; a szürke ég még sokáig hallatja lassú, haldokló hörgését, mielőtt megadná magát az eső monoton zúgásának. Mintha a túlvilágon is háború dúlna. Az elnehezült felhők az egyedüliek, akik a vérben ázó holtakat siratják. A víz felerősíti Meilis utcáinak jellegzetes szagát. A doh és a por földönfutó gyászillata remeg a levegőben és issza bele magát elnehezült, vértől foltos ruháiba, a homlokára tapadó, koromsötét tincsekbe.
Ajkait összepréseli, arca újra keménnyé válik, ahogy megfeszülnek a vonásai, mint akin egy pillanatra átsöpört a kiszolgáltatottság érzése. Egy lassú mozdulattal fordítja fejét a cyborg felé, és ezzel együtt támadó állásba dőlt teste is a másik irányba mozdul, hogy teljes egészében szembefordulhasson a felderengő hanggal. Arra számít, hogy egy ráirányuló fegyver csövével találja szemben magát, azonban mikor észreveszi, hogy a puska lefelé néz, ő is ösztönösen leereszti a sajátját.
Pillantása kimérten vándorol tovább a fegyverről, egészen a lány arcáig, miközben a feszültséget próbálja legyűrni magában, mely egyre több adrenalint szaggat fel a testében. Szíve a torkában dobog, erőltetett légzése tüdejét ostromolja, ahogy a víz egyre gyorsabb ütemben váj utat magának a váz belsejébe. Khiara tekintetébe mélyed, miközben kiegyenesíti tartását; mellkasa szórakozottan remeg meg az elfojtott nevetéstől, mely gúnyos félmosolyt csal az arcára.
- Ezt csak magadnak köszönheted. Elszállt a józan eszem. Magunkra hagyott minket. – fennhangon szólal meg, majd cinikusan felnevet. A kísérteties, gépi káröröm éles visszhangokat vet az esőtől párolgó térben. – De ne félts. Tudok én vigyázni magamra. Védekezek, ha az kell. Nagyfiú vagyok már, volt időm kitapasztalni.
Érzi, hogy átáramlik rajta a beteges, ironikus jókedv, mintha tudata ezzel védekezne a teljes összeroppanás ellen. Már sejti, hogy semmi esélye, mégsem maradt más választása – ha megadja magát a kísértésnek, elvesztheti a háborút. Féltve őrzött büszkesége már így is hatalmas hegeket szerzett, és most kiszolgáltatottan várja a végső megsemmisülést.
Tesz néhány hirtelen lépést előre, mozdulatai azonban céltalanok és üresek, nincs bennük semmi fenyegető, ami megriaszthatná a lányt.
- Csak az arcod ekkora. Nem áll jól a fegyver. Akkor sem tudnád használni, ha már nem lenne más választásod. Hát ezért vagyok én előnyben veled szemben. – szavai automatikusan buknak ki ajkai közül. Fogalma sincs arról, hogy mennyit blöfföl és mennyi igaz abból, amit mond. Nincs tisztában saját magával, ebben a helyzetben képtelen lenne bemérni, hogy meddig tudna elmenni.
- Van egy ajánlatom. Ha már úgysincs rá szükséged, tedd szépen le. Döntsön a nyers erő. Az időjárás most úgyis neked kedvez. – kaján vigyora egy percre sem tűnik el arcáról. Folyamatosan tartja a szemkontaktust miközben guggolásba ereszkedik, hogy a földre csúsztathassa saját fegyverét. Kezeit feltartja, mikor felmagasodik, hogy ellensége láthassa: ő betartja a kiszabott feltételeket. Néhány gyors mozdulattal távolodik el az elfektetett puskától, így jóval közelebb kerül a félrobothoz – már csak néhány méternyi félhomály választja el őket egymástól.
- Semmi szükségem arra, hogy megtarts. – suttog fel elenyésző hangon, miközben óvatosan leereszti karjait a teste mellé. – Nem vagyok házi kedvenc. Nem szorulok rá sem a szánalmadra, sem az olcsó színjátékodra, amivel észhez akarnál téríteni. Hát elárulom, most látok tisztán és hülye leszek elszalasztani egy ilyen lehetőséget. Ez a kis felhőszakadás nem fog nekem betenni.
Merevvé vált testtartással tűri fel átnedvesedett ingujjait, melyen szétkenődve rikít a kátránytól szennyes emberi vér. Íriszeinek sötétje borostyánszínű fénybe borul, mikor újra felszegi átható tekintetét. Lazán indul előre, határozott léptekkel, míg a félrobot elé nem ér; csupán egy méter távolságot tart meg kettejük között, hogy ha akarja, a lány kényelmesen ráfoghassa a fegyvert.
Szemeit kihívóan elszűkíti, mikor újra megmutatkozik arcán rideg mosolya. Ujjai ingjének aljába markolnak, ahogy lassan felhúzza a bőrére tapadt anyagot, ezzel teljesen szabaddá téve a felsőtestét.
- Vagy ha elég bátor vagy, lőj le. Vess véget ennek. Roncsold szét a szívemet, és győzz. Így vagy úgy, egyikünk úgyis meg fog halni. Nem élhetjük túl egymást. Én nem félek a haláltól.
2010.05.07. 23:10
Khiara Laken
Egy helyben várakozik, hagyja, hogy a romok között megrekedt hűvös feleméssze. Olyan, mint egy megfagyott szellem, aki láthatatlanná vált a sötétben, aki gyászolva vár valakire. Várja, mikor ugranak a torkának hátulról, mikor mélyednek testébe a méregfogak, melyeket csak magának köszönhet; legalább elválasztotta a robotot a csata dúlta utcáktól, az emberektől és a cyborgoktól, akik kiismerhetetlenül lázítják benne a logikát.
Néhány közeledő lépés loccsanására üvölt gondolata füleibe – szinte látja maga előtt a halott félrobotot, akinek mellkasából kiemelik a fémtartozékokat, hogy neki szánják ajándékként. Maga is menekül. Ezzel a ténnyel most egyes egyedül kell megbirkóznia, ahogyan maga elé meredve várja, hogy szíve lecsillapodjon, és tisztán ki tudja venni az Elsőt.
Csak halványan látja a kontúrokat, egy szürke sziluett bontakozik ki a gyengéd derengés mögött. Hihetetlen a feszültség, ami emberien árad belőle. Önkéntelen is meghallja a nyikorgó hangokat, miközben lassú oldalazásba kezd, mintha fel akarná térképezni az elburkolt vázat.
Nagy félkörívet ír le körülötte; észrevétlenül mozdul, csak néha-néha tűnik fel bordó haja a fénysávokban, az ablakon túlról beszűrődő szürkeségben. Mérhetetlen előnyére vált a helyzet ezen a helyen, mégsem hagyja, hogy az elégedett káröröm teljesen letaglózza őt. A fiú gépváza rohamos enyészetnek indult, s ez minden másodperccel egyre csak romlik. Tudja, hiszen ő is átélte már az égi könnyeket rozsdásító savként – hiába, ha a Másodikban olyan szomjas volt, mint talán csak a gyerekkori nélkülözésben. Hiába kapott zuhogást, inni egy kortyot sem szabadott.
- Követtél, csak mert ezt akartam? Okosabb lett volna egy védettebb helyet keresni. Elárult a logikád. – ecseteli vészjósló, lustán gunyoros hangon, melyet gurgulázva közvetítenek tovább a roncsok és a cseppek. - Micsoda egy csaló.
Halk kattanás hallatszik, ahogyan kihúzva utolsó nagy puskáját az övéről biztosítót pattant. Valahol a férfi háta mögött áll meg méterekkel lemaradva, még leeresztett fegyverrel, félrebillentett fejjel. Komoly vonásai színtelenek, csak finoman hunyorog, mint aki felkészült a legváratlanabb támadásokra is. Valójában ő sem érzi teljesnek magát, reszket a hűvöstől, ajkai kezdenek belekékülni a nedves dermesztőségbe. Kimerült, a belé épített műszerkentyűk és átvezető csövek is teljesen lezsibbadtak, belülről faragják őt jéggé. Bár tudja, ha nem lenne benne élő hús, nem érezné meg mindezt.
- Jó ez a kis eső, mi? – kiált félhangosan, mintha valami jelentéktelen dolgot akarna megosztani vele, leplezve lejtésének remegését. Bármit megadna most a Nap fényéért, miközben nem érti, hogyan nem bírhatta eddig a fullasztó, párás, meilisi forróságot. – Nekem bevallhatod, hogy fáj a víz. Így nem fogod túl sokáig húzni. Ujjai megfeszülnek a markolat körül, szemei elsötétülnek a rátörő nyugtalanságban. Nem eresztheti el a robotot, de hiába élvez egyre kiegyenlítettebb egyenrangúságot, nem érzi elégnek magát a csatához. Beleveti magát, ha kell, a légszomj, ami rátört, azonban teljesen más most, mint a vad haláltánc közbeni átszellemültség.
- Akarod, hogy megtartsalak…? – alig hallhatóan suttog, és abban sem biztos utólag, hogy nem csak gondolatként fogant meg fejében. Fegyvere laza szögben mered a padló felé, de kezei mereven feszengnek. Csak most jön rá, hogy ő is csúnyán belebetegszik, ha továbbra is ennek a helynek a foglya marad.
2010.05.07. 21:21
Zev Owen
Magába kap egy felhevült lélegzetvételt, mikor a lány ajkai felgyorsuló pulzusát becézik. Fejét feljebb emeli, majd hátra veti, mert úgy érzi, menten felolvad az ereiben parázsló olajtól, mely még a vérnél is hígabbá válik, ahogy végighömpölyög bőre alatt. Állkapcsa megfeszül a szégyenre; nem akarta elárulni magát, teste most mégis felülkerekedett a logika hatalmán. Nem tudja, mikor lett ennyire emberi. Régen ölni is tudott volna egy ilyen reakcióért, azonban csak most érzi igazán, milyen veszélyekkel jár mindez.
Hagyja, hogy testét eltaszítsák és félre lökjék. Elfásult szemei sokáig merednek Khiara hűlt helyére, mintha a szellemét, vagy lelkének egy darabját még mindig ott tarthatná, mozdulatlanul. Csak rabként tud gondolni rá, egy élettől elzárt fogolyként. Saját tulajdonaként kívánja kezelni, mert még magának is fél bevallani azt a beteges ragaszkodást, amit Norlana olyannyira elítél, mint a hívők az eretnekséget. Mintha gépnek lenni, egy külön vallás lenne, melyben a logika minden törvénye szent és sérthetetlen – a memóriájukba ivódott, mint egy-egy illúzió vagy látomás, amit ugyan képtelenek megmagyarázni, de minden egyes szavát értik. A szerelem is hasonló, de azt nem kötik törvények; nem lehet kiszámítani, mint egy előre kidolgozott egyenletet.
Pupillái elkerekednek a tiltott szó édes ízére. Teljesen átjárja és megborzongatja az izgalom, ha erre a kikerülhetetlen tabura gondol, mely teljesen felcsigázza a testét. Meg kell szüntetnie ezeket az emberi válaszreakciókat, ha célt akar elérni, máskülönben belebolondul ebbe a nyomasztó kettősségbe. Legalább három percen keresztül áll, ugyanolyan mozdulatlanságban, mint ahogyan a félgép otthagyta, mielőtt rohamléptekben utána indulna.
Pengeként marja az eső, és ezt csak most érzi meg igazán, ahogy megindult. A váz egyre nehezebben bírja a záporozó terhelést; mozgása lassúvá és megtörté válik, minden egyes elrugaszkodás után, amit az esőtől fénylő talajra mér. Meg kell őriznie a lélekjelenlétét, ha fent akarja tartani a gépet, máskülönben félő, hogy egy másodperc alatt összezuhan, mint egy elhasználódott ócskavas.
Futás közben karjának akadozó mozgását figyeli, és a belőle kicsapó érces nyikorgást, melyet messzire visz a szél, mintha még a természet is azon lenne, hogy elárulja a helyzetét. Kezd összezavarodni, térlátása megkétszereződik, majd fakóvá válik, ahogy körültekint, az esőcseppektől hunyorogva. Nem érzi úgy, hogy bármilyen előnyt is élvezne a cyborgal szemben, és most már azzal is szembesülnie kell: elég egyetlen rossz mozdulat ahhoz, hogy valamelyik végtagja helyrehozhatatlanná csavarodjon, vagy akár ki is szakadjon a helyéről.
Kényszeresen zihál, sokkal inkább az idegességtől, mint a kimerültségtől. Nem érez fáradtságot, csak a szúrásszerű fájdalmat, mintha az eső nem is vizet könnyezne, hanem lángokkal permetezné a bőrét. Egyre jobban zsibbad, mikor utolsó lehetőségként magára erőlteti a hő képet, de nem lát mást, csak az egymásra boruló, omladozó épületek jellegtelen sokaságát. Fürgén mozog, lehetőleg úgy, hogy hangtalan maradjon, miközben minden ablakon végigfut a pillantása. Szánalmasan hosszú idő telik el, míg végre ráakad a keresett házra, mely még most is kételyeket ébreszt benne.
Azóta is Khiara puskáját szorítja, míg a másik fegyver a csípőjénél függ. Képtelen bírni ekkora terheléssel, így mielőtt bemenne, belesüllyeszti a lányét az egyik pocsolyába, majd kimérten rátapos, hogy hasznavehetetlenné zúzza, ha a csövén átfolyó víz nyomása nem lenne elég. Sajátját markolva oldalaz be a romos épület mélyére; szemeiben az elszántság tükröződik, mikor lemond az éles látásról, hogy zavartalanul hagyhassa az emésztő sötétet. A többi érzékszervére hagyatkozik, ahogyan egyre beljebb hatol, megfeszített izmokkal, mint egy ugrásra kész ragadozó, aki éppen most ejti csapdába a kiválasztott prédát. Testéről vékony vonalakban pereg az esővíz, mely ugyanolyan árulkodó nyomot hagy, mint a félroboté, aminek vonalán elindult.
2010.05.07. 20:16
Khiara Laken
Szorosan zárja össze szemeit, mint aki vakon is megbízik legnagyobb ellenségében. Csak azt érzékeli, ahogy egy vad erő körülfogja, bilincsben tartja, beszélni sem lélegezni nem engedi rendesen, s ütemesen diktálja neki a hátráló lépteket. Az aláhulló zokogás hol elcsendesül, hol felerősödik, szíve erőszakosan puhatolja a dallamokat. Dübörögnek fejében a gondolatok, az élő szervet mintha kínozva facsargatnák mellkasában. A saját vérem is a kezéhez tapad.
Csak akkor tekint ki cseppes, vöröses szempillái alól, mikor háta egy élettelen falnak ütközik. Majdnem elfullad következő lélegzete; látja, hogy a robot kínlódik, mintha láthatatlan démonok csábítgatnák őt, acsarkodnának vele a levegő hűvös, zilált hangján. Nem tudja, mi játszódik le a fejében. Ijesztő, hátborzongató, jobb. Vállait mégis felhúzza, tiltakozóan nyög, tiltakozóan emeli kezeit mellkasa elé, mikor hirtelen nekiszorítkoznak.
Visszakozik, megborzong a két tenyér súlya alatt, ahogy azok fenyegető gyengédséggel feszülnek meg arcán. Kissé arrébb fordítja nyakát, sötét, riadtan keserű tekintetét a semmire terelve, mint aki retteg, de leplezni próbálja makacs némaságával. Rezdülni sem mer, mintha ott rozsdásodtak volna be, a falra vetett üzenet helyett egy élőhalott szobrot emelve az utókornak: itt ment tönkre a két robot, de legalább együtt vannak címmel. Legszívesebben elmosolyodna, a hangtalan ajakrezdülés és a könyörgő, reményvesztett szemek azonban kegyetlenül a valósághoz szíjazták őt.
Lelket öntene belé, erős támaszt adna, ahogy egy anya tenné gyermekével, vagy egy ember a szerelmével, de józan esze kétségbeesetten élesztgeti, hogy ez nem ennyire egyszerű. Ez egy téboly, egy őrület. Óvatosan, nagyon óvatosan fordítja még arrébb és lejjebb arcát, hogy ajkai a jéghideg, holtan született bőrt érjék. Lehunyja szemeit, miközben érzéki lassúsággal csókol a robot pulzusába. Felforrósodott lélegzetei a lüktető felületbe égetődnek, mintha melengetni akarná a kihűlt testet, mintha ezzel akarna életet lehelni a dermesztő, esőáztatta hely utcáiba, mint elöregedett vénák sokaságába.
Ez az a pillanat, mikor teljesen elvesztette a fejét, és éretlenül próbál újra látásra találni az átélés vakságában. Azt akarná mondani, már visszajöhet, jöjjön vissza, és ha most futni kezd, utána fusson csak, azonban nem találja a megfelelő, finom szavakat.
Alsó ajka gyenge vérnyomot hagy, melyet elmosnak a kézen pergő cseppek, ahogy elhajol. A férfi arcára pillant, egy elnyújtott pillanatig viszonozva egy biztonságot adó lágyságot. Csak ezután faragja tiszteletteljessé lényét, mely gyerekségéből egy csapásra válik felnőtté.
- Tudod, mit akarok…? Többet adni, mint amennyit Norlana bármikor is adhatna neked. – lélegzi villódzó, dermesztő szemeivel, felrovó őszinteséggel. – Ezt ki fogom harcolni. - Egy hirtelen mozdulattal lendül neki, és löki meg erőteljes hévvel az Első mellkasát. Szíve bedobban, elfojt egy mordulást, miközben azonnal nekilódul, hogy a beázott kőfal mentén rohanva kiútra találjon a katlanból.
Csizmái alatt észrevétlen dobog a föld, eggyé válik az eső hangjával, ahogy vadul szeli a koszos pocsolyákat. Hirtelen egy kifejezetten mélybe tapos bele, és mikor szétfröccsen, hihetetlen módon egy bújócskázó gyereknek érzi magát. Legalább tudja, hogy a keserűségnek most nincs teljes hatalma felette.
Sajgó bordáira tapasztva kezét ér egy omladozó épület falai közé. Egykor szép lehetett a maga flancos módján; most olyan romos, hogy vastag csíkokban éri az eső a talapzatot a gyenge, szürkés fénysávokkal együtt, melyek utat vájnak maguknak a fullasztó sötétben. Recsegnek a szilánkos ablakok, halk robajjal kopognak a cseppek mindenfelé. Bár nehezen lát, úgy érzi, csak meghűlt zihálása kavargását tudná kivenni a megállt hidegségben, mely vérfagyasztóan hasonló a vénáit szorongató reszketéshez.
2010.05.06. 21:34
Zev Owen
Mozdulatlanul áll, akár egy viaszbáb. Egy lelketlen marionett, akit a logika rángat boldogságának pusztítása felé. Emberi része fulladozik, felhördülve vergődik valahol a hűvös alkatrészek közé szorulva, mint egy fölösleges illesztés, egy hiba. Megbetegítette a halálos gyűlölet, az elkerülhetetlen háború tudata.
Egész testében reszket, rázza a metsző hideg, a fém merevségű, kihűlt váz azonban üres – nem képes a valódi, eleven remegésre.
Átszellemült tekintete az esőszínű távolba fúródik, a meilisi katonákon túli homályt fürkészi, mintha onnan várna bizonyosságot saját szavaira. Feszélyezi a karjai közt vergődő lány, aki a benne vonagló emberi igazságérzetet szítja, akár a kialudni készülő lángot. Ő csak a logikára akar hallgatni, most mégis a meilisi vezetőre pillant. Fakó íriszei hidegek és kemények, az aranyszínű tekintet távoli, mintha mindig a múltba vagy a jövőbe tekintene, de sohasem járna a jelenben.
- Hallgass. Hallgass már. – csitítja érzéketlen, érdes hangján, tenyerét a lány ajkaira tapasztva. Csupán suttog, mintha régi összeesküvők lennének, miközben tekintetét újra előre emeli. – A szenvedés fogja majd a kezed a halálod pillanata előtt, ha ezt komolyan gondolod. Gyenge vagy, és nem lenne értelme annak, ha megölnélek. Élvezném, de nem lenne értelme.
Meghűlt, monoton hangon beszél, ahogyan egy halott is tenné, ha képes lenne kikelni a sírjából. Mellkasával jobban a lánynak feszül, miközben a puskát lejjebb ereszti és átkarolja vele a cyborg nedves ruhákba burkolt felsőtestét. A vérző ajkakat még mindig leszorítva tartja, mikor az emberek elől az egyik utca éjsötétjébe hátrál.
- Csak szépen, lassan... - lélegzi cinikus hangon, mint egy gyilkos a túszának. Megkopott bakancsai alig hallhatóan csattognak a saras aszfalt redőzetén. – Nem láthatnak meg.
Pupillái elszűkülnek, mikor pillantása áthatol a rájuk borult árnyékok falán, hogy újra bemérhesse a meilisi csapatot. Az elszórt alakok földbegyökerezett lábakkal állnak, puskájuk ezerfelé mutat - nem tudják eldönteni, kire szegezzék a fegyvert. Már csak néhányan pillantanak vissza rájuk, legtöbbjük figyelmét a cyborgok felderengő alakja köti le, akik katonás rendben, előre emelt fegyverekkel haladnak a megviselt testek felé.
Elnyújtja a lépteit, szinte már magával emeli a vékony testet, hogy gyorsabban tudjanak haladni. Erőlködve gyorsít rozsdásodó mozgásán, míg egy másik utcába nem ér, távol a felsejlő lövedékek fülsüketítő zajától.
A föléjük meredező, jeges kőfalhoz szorítja a lányt, majd ad magának néhány percet, hogy összeszedje a gondolatait. Mintha csak ép eszét kutatná, lehajtott fejjel a saras beton kávészínű tócsájában, melyben saját, elmosódott tükörképét látja kavarogni. Egy fekete alakot, démonian izzó, sárga körgyűrűkkel, amit az aláhulló esőcseppek zavarnak fel és torzítanak kivehetetlenségig.
- Ha ezt akarod, legyen. – szűri fogain keresztül, még mindig lábai elé meredve, most már összeszorított szemekkel, mint akire elviselhetetlen kínok törtek rá. Legszívesebben meggyőzné, ha az kell, elcsábítaná a cyborgot; hízelegve suttogna a fülébe, hogy még mindig van remény. Választhatná az életet a halál helyett. Maradhatna vele, hogy együtt formálják újjá Norlanat, de tudja, hogy ez a feltevés már akkor halott volt, mikor ötletként megfogant benne. Khiara nem fog elpártolni, ő pedig sosem tudna benne annyira megbízni, hogy ekkora hatalmat pusztán egyetlen érzelem miatt a kezébe adjon.
Karjai megremegnek, mikor enged a szorításon és hagyja, hogy ujjai akaratlanul is feljebb vándoroljanak, a félrobot arcára. Tenyerei közrefogják a lágy, nedves vonásokat, testük egymáshoz tapad, mikor az esőfátyol súlya alatt megfáradtan a lánynak dől, akár egy sebesült katona. A kék szemek mélyére mered és öntudatlanul hagyja, hogy ebben az egyszerű, leírhatatlan pillantásban tükröződjön az átható kétségbeesettség, saját, könnyekért sóvárgó halálkiáltása. Gépies mozdulataiban a búcsúzás keserűsége bujkál, ahogy mindkét tenyere megfeszül a lány állkapcsán. Fuss. – formálja a néma szót, azonban képtelen hanggal megtölteni ezt a gyötrelmektől terhes, halálos mondatot. Tisztában van vele, hogy amint a lány megmozdul ez a látszólagos fegyverszünet, ami körülveszi őket, egyszerűen megszűnik létezni, akár az utolsó lélegzetvétel az elkerülhetetlen halál pillanata előtt.
2010.05.06. 20:01
Khiara Laken
Néma, feszengő daccal tűri, hogy a fegyver sebzett húsához érjen. A vége vérforró a meggyilkolt lelkektől, tiltakozóan próbál levegőért kapni a dühödt fojtogatásban. Köhögni szeretne, megriasztja a masszív alkar, de emellett végtelenül elégedett. Érzi a feszült mérget, a gyilkos szenvedélyt, mely saját testében is vad indulatot kelt. A gyenge fájdalom megugrasztja gyomrának tájékát, minden vénájában ott érzi a fémes vibrálást, szívében egy hideg tőr élét, tüdejében a nyomorgó semmit. Nem rándul bele a fizikai kínba, egy hangot sem adhat ki, azonban amikor megrántják nedves haját, torkából elhaló nyikkanás szakad fel, miközben a robot kezéért kap. Hirtelen lélegzik mélyet, mintha a simogatást élvezné. A levegő szaggatottan áramlik ajkain át, a vér ízű eső mintha már bőrébe is beleitta volna magát.
Most már nem titkolja dühét. Szíve felajzva dobog, míg a hátához préselt mellkasban csak épp egy monoton mozgást érzékel. Egyszerűen megőrjíti. Tudja, mit akar az Első – hogy fogadja el, vesztett, hogy önként hódoljon be neki. Most még a logika is más diktál neki, nemhogy mint egy lemondott és alázatos hadnagy, azonnal hajtson fejet.
Néhány töredékpillanatig úgy tűnik, elmerengett a szavakon, a közeledő katonák elcsíkozódott alakjain, de ekkor a durva szorítás ellenére megrándul, és felpillantva rávicsorog.
- Örökké csak ugyanazt és ugyanazt ismétled, mégsem jutottál még előrébb. Itt állsz a falka közepén, Első. – sziszegi csúfondárosan. – Ha el is veszett volna minden, se adnám fel. Feleslegesen járatod a szádat. Ettől nem török meg.
Elszűkült szemeivel nem pillant vissza, azt akarja, hogy a gép lássa a benne csillogó vakmerő konokságot és hiúságot. Nem gyenge, csak mert a teste már nem fémből és csavarokból áll. Ujjai ökölbe feszülnek, viszálykodva, féloldalasan diktálja a farkasszemet, miközben belereszket a hideg cseppek kitartásába, rátapadt ruhái súlya alatt. Az emberek egyre fenyegetőbben közelednek; valóban mint egy vadállatfalka, ahol ugrásra készen kezdik becserkészni az áldozatot. Akarják azt az elégtételt, ellenszegülnek az igazságtalanságnak, normális életet követelnek a családjuknak. Elzárták előttük az utat, és mindenhol messzi fegyverek célkeresztjét érzi bizseregni magán – a hullasápadt fénysávokban csillog a feketeség és a fém -, valahol nyakába nyomódva a mögötte álló puskáját. Hallását elmossa a zuhogás, de szívverése hirtelen erősödik fel, olyan keserűen és mélyen, hogy dobszólóként éri fülét.
Teljesen egyedül van érzései kaotikájával. Érzelmeivel mintha egy árapály erőhatás szórakozna, ismét egyszerre kíván rászakadni a súly. Le kell higgadnia, hogy kizárja az elesettséget, a torkát feszegető könnyeket. Igaza van az Első gépagyának. A mocskos gyűlölet ott terjeng a levegőben, és az esőáztatta illatok is egyszeribe válnak gyomorforgató szagokká. Az öldöklő vágyak halottak, a hit válik gyilkosukká. Boldogságot akarnak maguknak, de a gyűlölet, a rettegett nélkülözés teljesen eltorzítja a vágyakozás egyszerűségét. Ő már csak vágyódni kívánt. Az utálat immár csak lustán mérgezi, de nem halálosan. Ha meg kell haljon, legalább tiszta marad.
- Csak rajta. Tedd, amit akarsz, te gyáva féreg. Tedd meg! – búgja rekedtes, melankolikus hangján, szinte noszogatva őt, mint egy habozó gyereket. – Nézz körül, egy kicsivel sem vagy több a halottjaidnál. Felfoghatnád végre, hogy ez már nem róluk szól, hanem rólad és rólam. Nem győztél, míg én élek. Előbb meg kell küzdened velem, hallod?!
Zev nem ezt kell, hogy érdemelje. Visszanyeli saját szavait, s mikor visszafordul, lehunyt szemekkel élvezi ki beléfagyott gondolatát. Nem akarja íriszeit az emberekre vetni, elmerül a szaggató sötétben. Az eső dobogása immár olyan megszokottá vált, hogy lényének része lett. Mintha saját magába foglalhatná a körülöttük hömpölygő, vad energiát – ha tehetné, mindent elmosna.
- Küzdj meg velem. – elhalkult, lecsitult hangjával szinte hízeleg, de a lejtés egy fél oktávval feljebb csúszik, és meg is remeg. Csak most döbben rá, hogy meg kell tennie. Fél, sikoltana, de többet egy pillanatra sem mutatja ki. – Eressz, és adj nekem pár másodperc egérutat. Az emberek és a cyborgok csak akadályoznak minket. Eressz!
Durván könyököl hátra, állkapcsa megfeszül attól a büszke hittől, amely megengedte neki, hogy kimondja mindezt. Lába hevesen mozdul, messzebb akar kerülni a közel merészkedő katonáktól, akik bármelyik pillanatban lőhetnek. Nem képes tovább az emberek és a robot között nyomorogni. Válla már belezsibbadt a szoros fogásban, ruhái teljesen rátapadtak, teste elnehezült. Lelke is akár egy ólomgolyó, mellkasa mégis szaporán mozog, mintha még mindig egyfajta fulladozás alól próbálna felocsúdni.
2010.05.05. 21:15
Zev Owen
Szabad alkarja a lány torkának nyomódik, elszorítva a levegő útját. Végtagjaiban érzi az izmok gyilkos feszülését, állkapcsa szinte beleroppan a dühbe, ami végigömlik vénáinak falai között és a kíméletlen bosszúra hajtja. Álla dacosan feszül, mint egy lázadó kamaszé, állkapcsának erőteljes íve azonban férfias, sokat megélt vonásokat tükröz, melyben a kiismerhetetlen vadság ég. Tekintete ettől rémisztően kortalanná és emberfelettivé válik, mintha egy szellem neonsárga íriszei méregetnék a lány torkát. Egy élőhalotté, aki azon hezitál, melyik ponton döfhetné belé indulatának mérgezett pengéjét.
Most testének minden egyes rezdülésével ölni tudna; szívében sikolt a logika, az emberi indulat mégis áttöri a józanész korlátait. Tudja, hogy a lánynak igaza van - már most érzi a testét emésztő víz erejét, a fájdalmat, ami az elméjébe mar és a gyötrő érzést ezer szilánkra töri, hogy a váz minden pontjára juthasson a kínokból.
Érzi, ahogy állán végiggördülnek a sötét esőcseppek, miközben Khiara hasztalan vergődését figyeli. A vércsíkokat a karján, melyeket gyengéden simogató ujjai húztak; ezeket most az ég könnyei próbálják makulátlanra mosni, mintha ezzel semmivé foszlathatnák a levegőben terjengő halál szaggatott sóhaját.
- De felvágták a nyelved drágám. – suttogja mézédes gúnnyal, egy fanyar mosoly kíséretében, ami akaratlanul is arcára szökik. Fegyvertől elnehezült karja hirtelen mozdul, hogy a lövésektől átforrósodott, fekete csövet a cyborg arcához csúsztassa, majd a felsebzett ajkakat érintse vele. – Mi lenne, ha a puskacsövet csókolnád? Biztosan nagy hatással lenne rád. Megtanulnád, hogyan kell kussolni.
A nyakra mért szorítás váratlanul enyhül, ahogy ujjait a vörös tincsek közé fúrja. Khiara feje hátra bicsaklik és megfeszül, mikor a nedves hajba markolva lerántja, hogy jobban ki tudja venni azt a gyönyörű, makacs arcot a benne izzó indigókék szemekkel.
- Azt hiszed félek? – kérdezi nyájasan, a puskacsővel játszadozva, mellyel szenvtelenül simogatja a lány áthűlt testét az arc és a nyak vonalán, ahol szabadon rikít a hófehér bőr a letargikus szürkeségben. Egy szívdobbanásnyi lágyság ebben a felkavarodott, vértől mocskos káoszban. – Mégis kitől kéne? Ezektől? Nem látod, hogy rettegnek? Nem látod, hogy vége van?
Az indulattól újra megrántja a lányt, mint aki hangsúlyozni akarja szavainak hitelességét. Valójában csak látni akarja a tiszteletet a szemeiben. A végső behódolást, mikor az egyik vezető fejet hajt a másiknak.
- Neked itt nincs jövőd. Nem győzhettek, mert már mind halottak vagytok. Halott a lelketek, megdöglött a hitetek. Egy élettelen szívet hordoztok. Nincs több reményetek. Fogd fel, hogy vége van, nekem nem fogsz még egyszer keresztbe tenni. Ez az én városom, az én embereim, az én halottjaim. Véghez fogom vinni, amit elkezdtem. Add fel Laken. Add fel. Közelebb húzza magához a lányt és durván a vállába markol, mikor a meilisi katonák mozgásba lendülnek, és fegyvereikkel megpakolva véletlenszerű alakzatokat kezdenek formálni a halott nap esőáztatta sugarai között. Mint a lidércek, a megkínzott démonok, úgy nyomulnak előre, valami olyasmibe kapaszkodva, amit ő talán sohasem érthet meg. Elkárhozott lelkek, akik egy fekete mennyországba vágynak. Talán ők sem tudják, hogy a boldogságból szakítani sohasem lesz olyan egyszerű, mint ahogyan az álmaik mélyén hitegették magukat. Mert az élet kegyetlen, és nem ad második, vagy harmadik esélyt. Az erőszak erőszakot szül. Az erőszak pedig az embertelen halált.
2010.05.05. 19:49
Khiara Laken
Gerincét mintha jéghideg kéz markolná meg – megrészegülten borzong bele az élettelen szavakba, és a sivár arcba, ami úgy mered rá, mintha fel akarná őt falni. Imádja, hogy egy pillanatra megingott, és hogy látja rajta a habozást. Végigköveti, ahogyan a fakón fénylő szemek utat törnek hozzá az esőfüggönyön túlról, amely sötétszürkén lengedezik az elhagyatott vidéken. Némaságba borult minden, csak a doboló loccsanásokat hallani, majd pisztolya koppanását a pocsolyás földön, melyet azonnal eltemet az égi zokogás. Meghalt, mikor kivájták ujjai közül, s már csak távoli szemlélője a kíméletlen csóknak, ami száját éri. Rohadtul fáj felsebzett ajkának, de józan adrenalint kap forró vérében, és néma tud maradni, mikor megrándítva erőszakosan torkának fogják a fegyvert.
Kényszeredetten nyel, érzi, ahogy dobogó nyakának mozdulatára a cső is bőrébe váj. Kínozza az Első a fájdalmas karszorítása, és fulladozni szeretne, mikor kárörvendően a fülébe lélegeznek. A tekintélyes kiállás, a robot minden pillanatra készsége és hódolatra sarkallása forrón éri hátát; olyan, mint egy fenevad, amely először magához csalogatja áldozatát, majd lassan fojtja őt meg és szaggatja le róla, ami neki kell. Ha hátradőlne, meg sem rezdülne a váz. Nagyon közel van hozzá, de hiába tűnik törhetőnek, mert puszta félelem helyett sokkal alávalóbb és aljasan mélyebb érzelmek remegnek benne szívével együtt.
Nem mozdul, mikor az emberi alakok kikörvonalazódnak a messzeségben, ázottan, csapzottan, elmosódott és halványan fényes kontúrokkal. Ahol Norlana nem árnyékol, gyenge fénysávok kúsznak a cseppek közé, melyek melegen csillognak az elborult szürkeségbe, és sápadtan színezik meg a hullaszagú teret. A férfi dallamos hangjára egy dühödt dörgés kontrázik rá, halkan morajlik az Égi városban az élet. Szinte sokkoltan élvezi minden pillanatát, mert még mindig nem mozdul, csak mélyeket lélegezve a nedves illatokból nevet fel hamis csendességgel.
- Na. Ez nem volt szép. – suttogja megfeszített, sötét gúnytól csöpögő hangon. – Becézgess a többieknek is… mondd, hogy szereted őket. Olyan jól csinálod.
Könyökével a masszív bordák közé – a bordák helyére – ránt, de nincs benne elég erő ahhoz, hogy csak úgy kiszabadulhasson. A szorítás mintha egyre mélyülne karján, hidegen szisszen fel, és ügyet sem vet a távolban felsejlő kiáltásokra. Az utolsó robajok dúlnak az utcák túloldalán, kimenekítették az embereket; lehet, a nyílt háború közelebb van, mint gondolnák. Lehet, nem akarnak több időt vesztegetni, lehet, ez most egy szinte tökéletes helyzet Meilisnek.
Ha tudná az Első, mekkora főnyeremény is valójában, valószínűleg azonnal végzett volna vele. Olyanok ivódtak belé a városáról, amiket még csak nem is sejt, és csak most érzi meg igazán, hogy léptekkel a fenti vezér előtt jár. Egy csettintésébe kerül minden, mert övé a hatalom, és annyi tudás van benne, hogy bárkit ki tudna elégíteni. Még ha undorodik is ettől, még ha hamis is az egész, a csúf káröröm most gyűlölet teljesen pezsdíti forró vérét.
- Én még inkább ismerlek. Sok mindent tudok rólad. – heveskedik cinikusan, éjkék, élesen szántó tekintetével a meilisi fegyverek csövével szemezve. Nem tudja kivenni, mit tesznek pontosan – haboznak? Latolgatnak? Várják a megfelelő pillanatot? - Tudom, hogy az eső hamarosan csúnyán kikezdi a vázadat. Azt ajánlom, jobb, ha tényleg nem törsz meg, mert nagy bajban vagy. És Norlana is hatalmas bajban van. A sors, ha nem tévedek…
Keserűen tölti meg tüdejét, mintha ez lenne az utolsó lélegzete. Érzi, messze akar menni, nagyon messze a győzelmi vágyával. Szívesen fordulna meg, érintené a mögötte lévőt lágyan, és mondaná, hogy minden rendben van, csak egy újabb heves mozdulatot képes tenni. Töretlenül fészkelődik, próbál nem gondolni arra, mennyire tudná taszítani és vonzani a gépvázat. Szíve remeg a szenvedélyes, vak indulattól, meg kell feszítse izmait, hogy a gunyoros, hideg élénkség lényére ivódva tévesszen meg mindenkit.
2010.05.05. 18:03
Zev Owen
A mézárnyalatú szemek, melyek hajdan úgy tudtak perzselni az élettől most jellegtelenül merednek előre; a lány vonásait figyelik, melyeken a csalfa rettegés lesz úrrá. Lelke csak egy pillanatra rándul meg, de még szíve sem dobban fel a rövid, pánikszerű érzésre, mely haloványan söpör keresztül vérén. Csupán egy eltemetett ösztön vonaglik a pisztoly csöve láttán.
Tudja, hogy mi ezzel a lány célja, és hogy nem fogja megtenni. Akár akarja, akár nem, még mindig ott csillog a mélykék szemekben az a rejtett élni akarás, melyet most a vér ízű rettegés emészt fel és zúz darabokká. Egy pillanatra ugyan elhitte, hogy meg fogja tenni, a logika azonban olyan hirtelen hűtötte le, hogy ideje sem volt reagálni a pulzusát megmozgató sokkra.
A neki szánt utolsó szavakra megdermed a vére és kiszárad a torka. Egész mellkasán végigzubog a felhevült izgatottság, mintha egy takarékon tartott energia tört volna fel és engedte volna szabadjára a mélyből feltörő, szúró érzést. Minden szívdobbanás egy külön villámcsapás a lelkében készülő viharban. A párától nedves levegő megakad a tüdejében, nyaka pedig teljesen átforrósodik, annak ellenére, hogy kimerítően rázza a hideg. Végtagjai vágytól borzongatva remegnek bele az elviselhetetlen szavak vonzásába.
Undorodik ettől az érzéstől, teljesen kiveri a víz, melytől hirtelen riasztóan elevennek érzi magát. Eső ízű ajkait összepréseli, elméjét teljesen elzárja, hogy kivonja fejéből azt a csábítóan hamis ábrándot, amit a pillanat váltott ki belőle. Teste rögtön mozdulna, ő mégis megbéklyózza magát. Fejét méltóságteljesen felszegi, veszettül dobogó testét kihúzza, mint egy hadvezér, aki az imént egy erősen megfontolandó ajánlatot kapott. Csókolj meg. - csupán ez a mondat kering gondolatai között, így képtelen értelmes szavakat előcsalni magából. Rettentően frusztrálja, hogy újra megrendült az irányítása a váz felett, és most ilyen olcsó játékokra kell pazarolnia a drága időt.
Arca továbbra is csupán fakó árnyéka egykori önmagának. Feszélyezett mozgása megtördelt és gépies, ahogy megindul a hullákkal borított aszfalton, áttörve a szürke esőfátyol sűrű függönyén. Legszívesebben mélyeket lélegezne, hogy lehűtse felforrósodott testét; képtelen elviselni bőrének lángolását, melyre benzinként tapad a mocskos eső, hogy még hatalmasabb tűzbe boríthassa. Elemésztik a képek, az érzékekbe hatoló, mohó gondolatok, mikor merev, szoborszerű tartásával megáll a lány előtt. Egy időre néma marad, fürkésző pillantását a távolba veti, ahonnan eltompult zajok szóródnak szét a sápadt, reggeli fényben, melynek hamuszürkéjét többé már nem színezi élőre egyetlen napsugár sem.
- Különös dolgokat művel velünk a sors. Elkeserítő, de sosem volt igazságos. – szólal meg alig hallható, mélyzengésű hangján, szemeit azonban egy percre sem vonja el a sírkőszínű félhomályról. – Ne reménykedj. Nem fogok megtörni a nyomásod alatt.
Lassan fordítja fejét a rávetülő tekintet felé, majd előre nyújtva a karját, elvonja a készenlétben álló pisztolyt a lány halántékától. Khiara kézfejére csúsztatja hosszú, merev ujjait, a sápadt kezet egészen teste mellé vezeti, hogy a forró csövet a törékeny ujjakkal együtt, a combjához szoríthassa.
- Ismerlek. Jobban, mint ő valaha is fog. – suttogja ellágyult, hűvös hangon, miközben néhány centivel közelebb hajol, mint aki azt vizsgálja meddig képes elmenni ilyen felzaklatott állapotban.
Ujjhegyei gyengéden mozognak a csontos kézfej és a megfeszülő csukló mentén, melyeken még mindig érezni a gyilkos töltények súlyát. Arca egy pillanatra sem lazul el, ajkai merevek és durvák maradnak, mikor a cyborg szájához nyomja őket, mintha ez lenne az első csókja és nem tudná, mit is kezdjen a felkínálkozó helyzettel.
Tudja, hogy nem bírja sokáig, tüdejében és torkában máris megrekedt egy elhaló, kényszeres nyögés, ezért gyorsan kell cselekednie, mielőtt elvesztené a maradék önuralmát is a helyzet felett.
Jobb karját hirtelen fonja a lány dereka köré, mintha még inkább magához akarná vonni. Teljesen csapdába ejti, fájdalmasan tartja magánál, míg másik kezével kikényszeríti ujjai közül a fegyvert és a nedves betonra hajítja. Az elöregedett pisztoly méterekre csattan a földön, mintha a hangja egy rejtett jelzés lenne, melyre testével még inkább Khiara fölé kerekedhet.
Hirtelen taszítja el magától a lányt és markolja meg a felkarját. A félgép háta a mellkasának csapódik, ahogy kirántja a derekára helyezett tokból a hatalmas puskát és a torkának szegezi.
- Korai még a halálod. Előbb hasznot húzok belőled. – lélegzi a lány fülébe, válla fölött fürkészve a homályba borult látkép változásait.
- Na mi van rohadékok? Vonszoljátok ide magatokat, nálam a főnyeremény. – a meilisiekért kiált. Érdes, torz hangja elrettentő gúnyban játszik; szavai távolba úszó, nyers visszhangokat vetnek a háborútól morajló térben.
2010.05.04. 23:01
Khiara Laken
Zihálása ütemtelen légzéssé csitul, felrepedt ajkaival hosszú sóhajokat formál. A nedvességtől és fegyverektől súlyossá vált kabát a föld felé húzza, vállai esetlenül próbálnak helytállni. Érzi a késztetést, hogy tovább bontsa magán az egyenruhát, hogy levesse és megszabadulhasson a terhektől; a megerősödött eső cseppjei halkan kopognak a kemény anyagon, némán peregnek végig rajta, egészen meleg bőréig férkőznek. Lemossák a mocsok nagy részét, a vér felhígulva itatja át a göncöket. Vizes beton, ázott fa illat kerekedik fel, mely ártalmatlannak tetszik. Hőtől remeg a föld, a gyenge zuhogás néhány pillanatig elcsitítja a maró, égető szagokat, párás frissességgel kavarog a levegő. Elhaló géppuskahangok csendülnek fel a távolban, de legalább olyan messzeségbe és semmibe veszőnek hatnak, mint az ellenállhatatlan szavak.
Továbbra is rendületlenül áll, mint aki ledermedt, dacos kimértséggel nézi a feléje nyújtott kart, de még mindig nem ér hozzá a robothoz. Pillantása visszasiklik az arcra, melyre teljesen rátapadtak a tinta fekete tincsek, és rájön, hogy ez nevetségesen éretlennek hat.
Nem tudja, honnan jött ez a hirtelen nyugalom, ami most annyira lelassította neki az időt. Egyik lábáról a másikra helyezi testsúlyát, tétlenül ringatózik, mintha elfelejtette volna a körülötte lappangó megsemmisülést. Mikor leáll, újra a neki szánt kézre pillant, a géppuskára, majd lassan fel a masszává kenődött, fémes hatású, leárnyékolt ég felé. Le kell hunynia a szemeit, ellazul a veszélyzónában. Őrületes higgadtság kerítette hatalmába; ajka megvető gunyorosságba szalad, miközben vakon csatolja vissza övére a fegyvert, hogy egy kisebbet vegyen elő, egy forgótáras, ősrégi pisztolyt.
Vésztartaléknak van eltéve, néhány tölténnyel, ha már minden más odaveszett. Érzi, vége, egy hajszálon függ az utolsó húr az agyában. Ez sok - nem képes lenyelni a csalogatást, a becézgetést, amely Norlana hangján hízeleg.
- Ne beszélj a családomról. – mormogja olyan hangon, mint aki saját fejéből akarja kiűzni az utolsó gondolatokat, vagy aki naivan magát akarja győzködni. Visszafordítja fejét, miközben játszadozni kezd a pisztollyal, húzva az időt. Teljes meggyőződéssel mozog és beszél, elrejtett átszellemüléssel és végtelen lendülettel. – Ők még most is itt vannak, oké? Mozognak és lélegeznek, és ha rájuk találok, velük leszek.
Nem igazán tudja használni ezt a roncsot, kíváncsian pörgeti a tárat. Végig az Első szemeibe fúrja sajátját, forró pulzusa egyre mélyebben és mélyebben lüktet fel nyakában és csuklóiban. Hűvösen áll, mint egy kiégett csillag, de az elrejtett erőt még ujjainak hegyében is érzi bizseregni. Csontos kézfején megfeszülnek az inak, ahogyan még egy lépést hátrálva a robotra fogja a fegyvert. Csak annyit akar, hogy maradjon a helyén, hogy fogja be, és hogy mindenki más is fogja be.
- Én is szeretlek, de a halálhoz nem kérem senki segítségét. – mondja vakmerő hévvel. Mire feleszmél, ujjai már könnyed finomsággal mozdulnak; láztól forró halántékát durván égeti a pisztoly csöve. - Egyedül is meg tudom tenni. Megígérem, nem kell többé nézned a szenvedésemet.
Meglepi, mennyire öntudatlanul mozdul, mintha mindig is erre készült volna. A kihívó, sötét félmosoly lelohad, vonásai megfeszült kimerültségbe szaladnak. Kivárja, míg a távolban elhalnak a dobogások, kivár még néhány szívdobbanást, néhány lélegzetet, majd mutatóujja megrándul, és egész teste vele rándul. Hopp. Úgy ömlenek végig rajta az érzelmek, mint jeges hidegzuhany. Szeme megtelik az elrejtett rettegéssel, az észveszejtő pánikkal és könyörgéssel, amivel elkésett - az üres kattanás robajszerűen éri fülét. A gyors halál csodás, de ez most a végtelenségig nyúlt.
Szívdobogása hirtelen hasítja át a csendet, és egy pillanatig elhiszi, hogy maga körül mindenki más is hallja az észveszejtő zakatolást. Mit művel?
Nem mozdul, nem ocsúdik fel, még csak nem is rezdül. Valahol a háta mögött, a ködbe burkolózva, messze katonák közelítenek feléjük – eltért a tervtől, és nem hagyhatják őket elveszni -, de ha megrántanák, se bírna tiltakozni. Csak most érzi igazán a vacogást, a hideget, a felmelegedett pisztolyt, mely azóta is fejéhez nyomul.
- Gyere ide Te… – lélegzi megremegő lejtéssel. Csak vissza akarta hozni. Nem akart ilyen messzire menni, nem akart játszadozni. Torkára forrnak az értelmes szavak. – És csókolj meg.
Már érzi más testek mozgolódását. Talán még nem vették őket észre, de nem érdekli az sem, ha téved. Valószínűleg találtak neki új fémszívet. Nem jöhet minden rendbe, a családja élőhalott, és most magát is tökéletes élőhalottnak érzékeli. Közel van ahhoz, hogy mutatóujja újra megránduljon. Ha látnák most a meilisiek, mit művel, biztosan legalább annyira megrettennének, mint ő.
2010.05.04. 17:51
Zev Owen
A hőtől párolgó, vérszagú beton remegését figyeli a talpa alatt, ahogyan minden egyes másodpercben megreng a velőtrázó sikolyokat követve. Mintha még a bolygó is reszketne, fázna ennyi gyilkolás láttán. Nem érez bűntudatot, csak azt a keserű szájízt, melynek gondolata az áruló szóval vádolja. Meilisi egyenruha tapad a bőréhez, melyet norlanai katonák vére borít. Ő gyilkolta le őket, mégis csak a mellkasára nehezedő nyomást érzékeli, mikor a lázadó cyborg ráborul, és a földig csúszik, mint egy lefejezésre váró a hóhéra előtt. Felemeli a tekintetét az ég felé, hogy ki tudja zárni magából ezt a szürreális jelenetet. Nem fog elhátrálni tőle, akármennyire is megriasztja az érzés, amit mindez kivált belőle.
A szmogfüstbe borult, szürke magaslatokat fürkészi, ahonnan a jeges, fekete cseppek sűrű zápora hullik alá, mintha idelent még az eső is haláltusáját vívná. Tudja, hogy nagyon közel a nyílt háború. Már nem kell sok, hogy Norlana egész lakossága felneszeljen a kitartó bombazajra és a felpárolgó halál illatára. A lázadók nem győzhetnek, de azt elérhetik, hogy felfigyeljenek rájuk. Maga előtt látja az embervédő gyülekezetek nagyjait, a nevetséges érveket, hogy miért kéne leállítani a kísérletek sorozatát. Az sem hatná meg őket, ha rájönnének, hogy a túlélésük rejlik minden egyes meilisi testben. Az Égi város belőlük nyeri az életet, ők adják a védelmet; gyógyszerek és katonák nélkül pedig képtelenek lennének éveknél tovább húzni ebben a hataloméhes, elborult világban. Nem ismerik fel. Még egyikük sem látta az élet romlott oldalát. Nem valódi politikusok, nem katonák – egyszerű, elvakult emberek, akik egy kényelmes fotel mélyéről akarnak dönteni Meilis sorsáról. Nem tudják, ha más lenne a helyzet, rá sem lenne szükség. Akkor nem lennének gépek, és a hajdani New York valószínűleg még mindig itt állna a romos, beesett házak helyén, a halomra gyűjtött holttestek tetején.
Mikor meghallja a fegyver súrlódását a kavicsos aszfalton a lányra irányítja meghűlt tekintetét, szikrátlan, arany szemeivel követve végig a mozgását, mintha pillantása húzná állásba a talajról. Tudja, mire számítson, így nem éri váratlanul az arcát ért ütés; nem akart kitérni előle. Az érzés, amely a mellkasát feszegeti ettől valahogy könnyebbé vált, mintha önként vezekelne egy olyan hibáért, amit ugyan képtelen felismerni, mégis kézzelfoghatóan valósnak érez. Ujjaival kitapintja a támadás helyét - a fegyver éle fémesre gyalulta a szövetet a járomcsontján és az állkapcsán, ahol hozzáért. Üveges, gépi szemeiben a sivár nyugalom tükröződik, nyaka megfeszül, és ez az álcázott nyugtalanság egész testét átjárja, mikor a félrobot hátrálni kezd előle.
- Ugyan Khin. Félsz tőlem? – kérdezi félelmetesen lágy, hitetlenkedő hangon, arcának merevségén azonban egyetlen érzelem sem suhan át. Csak a lány szemeit figyeli, belé akar látni, hogy bebizonyítsa: ő nem fél nyíltan a szemébe nézni.
- Szeretlek. Csak a javadat akarom. Meg kell értened, én nem akarlak szenvedni látni. Lehet, hogy ők ezt eltűrik, de én nem fogom. – szemei elszűkülnek, ahogy lazítva a tartásán, lejjebb engedi a fegyvert. – Láttad volna, hogyan tiltakoztál. Te sem akarod elfogadni, hogy ez lenne a logikus, pedig nagyon jól tudod. Légy észnél, Laken. – hangját sziszegésszerű suttogássá halkítja, ahogy egyik kezével teljesen enged a puska szorításán, és Khiaraért nyúl, felfelé fordított tenyérrel. Hangja és óvatos mozdulatai csitítóak, mintha egy vadállatot akarna megszelídíteni és a megfelelő viselkedésre bírni.
- Ne félj, Khin. Nem lesz semmi baj. Visszaadlak a családodnak. Végre velük lehetsz. Minden rendbe fog jönni. Gyere… - hangja egyre simogatóbbá válik, ahogy elszíntelenedett vonásai könyörgőek, és bűntudatébresztőek lesznek. Tudja, hogy az idő vészesen fogy, és bármikor rájuk találhatnak, így a testében szikrát vető, láthatatlan feszültség egyre vadabb méreteket ölt.
2010.05.02. 17:20
Khiara Laken
Erőtlenül hunyorog, mikor az alak közelíteni kezd felé, előlépve az apró cseppek vájta köd rejtekéből. Úgy jelenik meg előtte, mint egy testet öltő kísértet, akiben nincs semmi félelem, de még csak érzelem sem. Csábítónak hat a jelenléte, olyan, mint egy valódi Isten, mozdulni sem mer előtte. Fáj a feje, az ütéstől nincs teljes tudatában annak, mit lát és mit érzékel; azt immár fel tudja fogni, hogy az Első az, de hogy hogyan került oda, azt nagyon nem érti.
Kóvályogva hagyja, hogy eltulajdonítsák fegyverét. Nem kell küzdenie, tudja, most biztonságban van. Mélyet, elégedettet sóhajt, mikor mellkasához érnek, és szemöldökei vádlón ívelnek felfelé, mikor megvonják tőle ezt. Vonásai megrándulnak a robbanás velőtrázó hangjába, az égett füst csípi sebeit, de csak távoli bizsergésként éri őt. Izmai lüktetnek, de mintha testén kívül lebegne az örömtől, amely egyszerre csak gyerekes érthetetlenségbe fakul. Olyan most, mintha megállt volna az idő körülötte, csak néz felfelé, és nem érti, miért mondja neki a férfi ezeket.
Valami apró töredéket előhívhatott belőle, talán erre ment ki az egész. Volt, hogy meg akart halni, és most is elkapta a rohamszerű megszállottság, de az ismerős, mély zengésű hangon ez tökéletesen másképp hangzott. Emlékeztette, hogy tartson ki, de fel is kavarta őt. Visszataszító volt. Elkerekedett szemekkel, alulról pillant felfelé – hosszú másodpercekig méregeti az elmosódott, halványbarna vonásokat -, miközben körvonalazódni kezd előtte a megsebzett valóság. Igen, meg akarok halni, aztán a robot mellkasára borul, megpróbálja kizárni az össze-összecsendülő robajokat és lágy hangokat, majd hagyja magát megöletni. Újra és újra végigpörgeti agyában a jelenetet, ami kínzón megalázó és hamis. Némán tátog, próbál megszólalni, de csak a vérrel kevert nedvességet érzi meg ajkai között. Teljes mozdulatlanságba dermed, s rá kell jönnie, hogy hatalmas veszélyben van.
Egy másodpercre sem vonja el kitisztult pillantását. Remegő lábaival lassan guggol lefelé, folyamatosan diktálva a farkasszemet, mintha be akarna hódolni az Első lábai előtt. Vakon tapogatja ki leejtett fegyverét, majd ugyanolyan ártatlan lassúsággal emelkedik vissza állásba. Vonásai egy komoly gyerekéé, aki fel akar róni valamit a szüleinek. Hitetlenkedő bánat, rettegés és akarat csillog a szemeiben, miközben minden pillanatban élesztgetnie kell magát.
- Nem igaz. – suttogja rekedten. Izmai ugrásra készen állnak, lelke feszegeti a határokat, ujjait a fehéredésig szorítja. Arca undorodva torzul el, majd hirtelen lendíti meg fegyverét. – Nem akarok! – sikoltja kétségbeesetten, olyan erővel arcon vágva a robotot, hogy csuklói törékenyen reccsennek meg.
Fogai összeszorulnak, miközben egy másodpercre összegörnyed, hogy életet tudjon lehelni elernyedt karjaiba. Elfulladva nyög, zihál a lehetetlen káoszban – káromkodik magában, összefolynak a szavak, amiket mondani szeretne, hogy visszahozza a fiút. Reszket a hidegrázástól, a forróság zubog vénáiban, de fázik a nyirkosságtól, és legszívesebben öklendezne.
- Te nem mondanál nekem ilyeneket. – nyöszörgi, szinte csak sziszegésszerűen kipréselve magából a súlyos mondatot. Megpróbálja méltóságteljesen újra felemelni a géppuskát, de csúszkál ujjai között, és abban sem biztos, hogy rá kívánja fogni az Elsőre. Hátrál néhány lépést, szinte csak védekezően, de majdnem megbotlik a cyborg hullájában. Vér színezi át a beton fakóságát, folyamszerűen csordogál lábai között. El kell oldalaznia, hogy ne kezdjen el fulladozni beteges, élő szívdobbanásaitől.
2010.05.02. 15:57
Zev Owen
Mellkasa mozdulatlan, a puska lehúzza a vállát, a súlyát azonban egyáltalán nem érzi. Csak tartásán látni, mekkora erőt kell kifejteni ahhoz, hogy valaki könnyedén megtartson egy ilyen fegyvert. Félgépeknek tervezték – a legkiválóbb gyilkoló eszköz. Ujjai közt méregeti a súlyát, miközben megpróbálja kizárni a kiömlött vér és a fekete kátrány őrjítő szagát. Nem látja értelmét, hogy ilyen fegyverekkel jöjjenek le ide, hacsak nem irtani akarnak.
Lassan ereszkedik guggolásba, az előtte hasra fordult férfit a hátára dönti, majd kutatni kezd a zsebei között, hátha valami kábító lövedékre talál. Semmi.
Hangtalanul kiengedi a levegőt, miközben maga elé emeli a hatalmas fegyvert. Talán több funkciója is van, azonban a testében pörgő adrenalin még nem csillapodott le annyira, hogy ezt higgadtan elemezgetni tudja. Felmagasodik, mert kiszolgáltatottnak érzi magát ebben a helyzetben; csupán ekkor pillantja meg a távolban ziháló alakot, és a fegyver fekete csövét a megmerevedett kezekben. Vonásai meg sem rezdülnek, ugyan azt a földöntúli ürességet tükrözik, mint a hely, amely körülveszi. A teljes kietlenséget, a halált.
Szemei aranysárgán izzanak fel, ahogy fókuszt nyit és a kezében lévő fegyverrel kezd játszadozni. Egy halk kattanást követően tölti fel újra a tárat, majd a puskára szerelt pántot átveti a vállain, hogy könnyíteni tudjon a terhen. Pillantásával végigköveti saját mozdulatait, mint aki egyáltalán nem tart attól, hogy a lány lőni fog. Csak most veszi észre, hogy karja és ruhája olajos vértől mocskos, melynek sűrűje teljesen beleitta magát a meilisi egyenruha betonszínű anyagába.
Fémes szíve monoton pulzálásba kezd, mikor határozott léptekkel megindul a női alak felé; tenyerét folyamatosan a fegyver markolatán tartja, hogy bármelyik pillanatban meg tudja védeni magát, ha támadásra kerülne sor. Közvetlenül Khiara előtt dermed mozdulatlanná, tenyerét a felé emelt fegyver csövének szorítja, majd ujjait előrébb csúsztatva óvatosan emeli ki a puskát a fiatal kezek közül, melyek azóta is gyerekes zavartsággal markolják a felforrósodott tárgyat. A fegyver a földre zuhan, ő pedig lelépi a megmaradt távolságot is, hogy tenyerét a lány mellkasára tapassza.
Ujjai alatt tompán lüktet az erőtlen, emberi szív, melynek életteli mozgására végigfut gerincén a lázas borzongás. Egészen idáig saját, előre emelt kézfejét figyelte, most azonban íriszei megemelkednek, hogy a kék szemekbe fúrják magukat.
- Élő szíved van. Nehéz. Nehezebb, mint bármelyik előtte, mert hiába van benned, tudod, hogy többet nem lehetsz ember. – visszahúzza vérrel szennyezett kezét, hogy szabaddá vált tenyerét is a puska fémjére tapaszthassa. – Meg akarsz halni. Nem igaz? Tudod, mennyivel könnyebb lenne. Most már nem segíthetsz nekik. Engedj a halálnak, Khiara. Mondd, hogy meg akarsz halni.
A lány felsebzett, porral festett arcára mered, mely mögött még most is látja azt a kétségbeesett lelket, aki saját gyerekkoráért sikolt. A régi családért. Egy olyan helyért, ami távol van innen, és már csak az emlékeiben él. Mely az álmaiba fúrva magát, hamis reményekkel kecsegtet. Az eső tompa zaját hallgatja, a távoli halálkiáltásokat és a puskák robajait. A hűvös cseppek lágy szitálása és az öldöklés moraja egyáltalán nem illik egymáshoz, mégis olyan összhangban játszik, mintha maga az Élet írta volna ezt az idegtépő melódiát.
Valahol darabjaira robban egy épület, a törmelék messze hullik, a füstöt feléjük sodorja a szél. Háború van, ő azonban nem mozdul egy tapodtat sem, csak a jól ismert vonásokra bámul, egy megtört életből olvas, mintha hirtelen egy újszerű történet rabjává vált volna.
2010.05.02. 14:25
Khiara Laken
Mellkasa ütemtelenül vibrál a bezárt zihálás miatt, mely nem képesek felszakadni. Minden golyósüvítés, minden kiáltás beléfojtja az emberi reakciót, csak háta görbül be, hogy védekezően magasodjon fegyvere fölé. Messzebb felrobban valami - talán a légjárót semmisítették meg, talán súlyosabb fegyvereket hoztak a cyborgok magukkal –, mire szíve szinte azonnal tüdejének és bordáinak csapódik. Feje sajog az éles morajtól, szédül, ahogyan megpróbál feltápászkodni, de lábai remegve csuklanak össze. Hamarosan itt lesznek érte, és ő nem képes méltósággal telve felvenni a harcot. Akkor ez nem is én vagyok.
Alkarját a falnak támasztja, lenyalja vérét ajkáról. Néhány közeli lövés, utolsó hörgések; nem tudja, nem tudja emberiek voltak-e vagy nem, azt sem tudja, sikerült-e az Elsőnek elmenekülnie. Képtelen feltekinteni, mintha bőrén már érezné is a fegyverek csövét. Bizsereg a forróság, hullámoznak maga előtt hangossá vált, feltörő sóhajai. Valami pillanatok alatt megváltozott a levegőben; rá kell jönnie, hogy az utcában immár visszhangzó csend honol, mely minden ropogásnál részegítőbbnek hat. Hunyorogva pillant fel, alakok után kutat a kavargó ködben, a szemcsés porban, de csak a maga mellett tornyosuló falat látja. Némán borzong bele az idegtépő hullaszagba.
Új lendülettel pördül meg minden körülötte. Apró törmelékek csapódnak arcának, el kell kapnia a feltörő, száraz mocsoktól. Őt akarták lelőni, de elvétették, a következő pedig már hűlt helyét szántja, ahogyan automatikusan megindul. Nem volt elég gyors, teljes erőből mennek neki, feje a falnak ütődik. Megvakultan csap fegyverével a támadó után, és a nem egészen fémes rezonálásból tökéletesen érzi, hogy egy félrobot az.
A fémes vér szaga tüdejéig hatol – a katona sebesült és zavarodott, mozdulatai nem túl összeszedettek, inkább emberi zavarodottságot sugallnak. Magabiztossággal telítődik el emiatt, egy pillanatra hévvel telve tudna végezni a cyborggal. Egy nő az, de vonásai roncsoltak és kemények, férfiassá váltak. Ismeretlenek. Hörgésszerű hangokat ad ki, és mikor látása teljesen visszatér, rájön, hogy mellkasa is csúnyán roncsolódott.
Megpróbál elfutni előle, de kigáncsolják, és kilökik őt a falon túlra. Szeme sarkában egy ködben lebegő alak rajzolódik ki, de nem tudja kivenni, ki az, mert azonnal az aszfaltnak nyomják. Be kell vallja, hogy még az ő közelsége is több megértéssel telíti el, mint egy tiszta emberé. Sajnálja, amiért meg kell tennie. Lövés dördül el, és pár pillanatra rá rángatózva borulnak rá.
Fulladozva löki le magáról a testet. Minden apró csepp, mely az égről hull alá az arcára, borzasztóan égetőnek hat. Talán csak a pára kavarog körülötte, de minden eggyé mosódik, fáradtan remeg a sivár, meleg massza. Durván bontja szét kabátját, hogy légzőmaszkját előkapva tisztább oxigénhez juthasson. Nyögve, a semmibe kapaszkodva próbál felállni, mélyeket lélegezve, doboló vénákkal, miközben egyszerre szakadnak rá a keserű érzések, mint egy hirtelen pergő sziklatömeg.
Tántorog, hullámzik körülötte a világ. Torz szilánkok kúsznak szemei elé, átlátszók, mélyek, sivár színűek. Máskor nem bánnak el vele ilyen könnyen, de most mintha nem lett volna kész minderre. Mindennek új értelme van, minden zavaros, és emiatt az öklendezés egyre inkább a torkába tolul. Könnyek szöknek homályos szemeibe, de nem a teljes elgyengüléstől és a kiszolgáltatottság érzésétől, a sajgó fájdalomtól, hanem a tömegnyi portól; ő legalábbis ezt mondogatja magának.
Az a ködös alak még mindig rémisztgeti őt. Makacsul nézi, szédelegve bűvöli, de csak a majdnem semmit bámulja, nem látja. Remegve emeli fel a fegyvert, de lehet, hogy valahová teljesen máshová céloz. A nyakára húzza a maszkot, hogy lélegzetei ne annak belsejét csapdossák. Ujja a ravaszt simogatja, miközben arra gondol, hogy csak egyszer célozhat és lőhet, különben elijeszti, mint egy rémült vadat.
2010.05.02. 11:02
Zev Owen
Maszkba zárt, egyforma alakok tűnnek fel a sűrű füstfelhőben. Higgadt, elárult tekintete végigvándorol rajtuk, mintha megfáradt, porlepte vonásai az utolsó menekülő utat keresnék, valahol a távolban. Teste egyre inkább elnehezül, lábai a földbe gyökereznek, mikor a vörös szín egy fakó árnyalata sejlik fel a homályban. Egy lélegzetnyi bíbor a hamuszürke félsötétben, melyet nehézkesen mozgat a mérgezett légáramlat, mely újra portyára indul a betonházak sírboltjai között.
Fejét hátra veti, torkából erőtlen, tiltakozó hang tör fel, ahogy az égnek emelve a tekintetét, megpróbálja kizárni ezt az őrült akciót, amit a lány végrehajtott. Csak a lövés zaja visszhangzik a fejében; a kavicsokra hulló fémtest hangja, amely természetellenes puffanással vetődik el. Körmei a téglafalba vájnak, melyről peregni, mállani kezdenek az elszenesedett, ősöreg darabok, mintha körülöttük minden csak illúzió volna és egy perc alatt szét tudna foszlani a könnyed, nyári fuvallatban.
Kettő elmegy, kettő marad. Ezt megállapítja, mikor ráveszi magát, hogy újra előre nézzen. A lány sehol. A megmaradt kettőből az egyik még mindig vízszintesben van – kúszni próbál, valami kapaszkodót keres, hogy fölmagasodhasson. A merev tartású cyborg neki szegezi a puskát, vizsgálódó tekintete elgyötört vonásaiba vág, ahogy végigméri. Beleborzong a pillantásába, a nyirkos levegő mintha meghűlne tőle körülötte; kirázza a hideg.
- Első… - szisszen fel a katona, azonban nem közelít tovább. Egyhelyben marad, tőle alig néhány méterre. A hangja még kínzó másodpercekig visszhangzik a fullasztó éterben, mire teljesen elenyészik és magukra hagyja őket.
Állát felszegi, állkapcsát megfeszíti, miközben érzi, hogy tarkója újra a kőfalat éri. Meg kell támasztania magát, hogyha nem akar megszédülni a rettegésben, mely most úrrá lesz rajta. Minden végtagja remeg a túlpörgött adrenalintól; legszívesebben most azonnal rohanni kezdene Khiara után. Muszáj megvédenie őt ezektől a hiénáktól, mielőtt darabokra szedik.
- Tűnjetek el. – suttogja fenyegető hangon, szemei elszűkülnek, ahogy tekintete a maszk mögé rejtett szempárt kutatja.
Megcsikordul a cyborg lába alatt a talaj, pedig látszólag egy tapodtat sem mozdult. Hirtelen rezzen össze a hangra, szíve ismét feldobog, ahogy az emberi félelem úrrá lesz rajta. A félgép vonásai megkeményednek, ezt ajkai dacos állásából látja. Már most tudja, hogy nem is kellett neki ennél több, hogy kiszűrje: neki már nincs hatalmas felette.
Magába kap egy lélegzetvételt, de nem érez belőle semmit. Legszívesebben fuldoklani kezdene, ha nem dermedt volna meg mindene a baljós csendben. Szemei a földet kezdik pásztázni, lábaiban megfeszülnek az izmok, hogy pillanatokon belül futásra tudja ösztönözni magát.
- Ne mozduljon. – nyilall át a torzságba vegyülő hang a köztük támadt űrön, melyre rögtön visszakapja a pillantását. Nyilván rájött, hogy készül valamire, mégis kölcsönös a félelme, mintha bármilyen titkos fegyver a birtokában lehetne.
Talán van is – az Első.
Ujjait ökölbe feszíti, ahogy fejébe hasít a megoldás: elő kell idéznie, ha ezt végig akarja csinálni. Ő nem képes gyilkolni, vagy ha meg is tenné, a lelkifurdalás valószínűleg egy életre megtörné. Sosem edződött harchoz, a katonái iránt táplált megértés pedig még az Első dolgát is megnehezítené; ennek ellenére bízik benne, hogy sikerülni fog. Más lehetőségük nincs.
- Adja meg magát. Nincs értelme tovább folytatni.
Nem tudja, hogyan csinálja, így behunyja a szemeit és csak a sebes szívdobbanásokra koncentrál. Talán ha sikerülne elcsitítania őket…
- Ha egyet is mozdul, lelövöm! – a katona már üvölt, valószínű nem vette jó néven, hogy tovább araszolt a fal mentén. Még mindig hezitál.
Nincs több ideje, vagy neki indul most, vagy itt marad és megvárja, amíg a cyborg tényleg kettéhasítja egy tölténnyel. Egy hatalmas lendületet véve előre vetődik, fejét lehajtja, hogy kikerülje az esetleges golyókat, amik pár lépés elteltével célba veszik. A fal portól hömpölygő törmelékekre szakad körülötte, a combjába fúródik egy találat, melytől előre bukik, és fél métert csúszik a felrepedezett betonon. A földön elterült cyborg hirtelen nyúl ki érte, hogy megragadja a csuklóját, de elvéti a mozdulatot. Még idejében sikerül feltápászkodnia, hogy kitérjen előle. Egy újabb töltény hasít el mellette, melyre megszaporázza a lépteit, majd hirtelen vált irányt, hogy megzavarja a támadóját. Visszafelé kezd mozogni, ami annyira logikátlan cselekedet, hogy a tölténysorozat egy szívdobbanás erejére abba marad. Ezt az időt kihasználva csúszik be a hason fekvő félgép mellé, hogy kicsavarja a kezéből a puskát.
Hevesen zihál mikor botladozva befordul a kanyarban, fejét hasogatja a fájdalom, ez azonban most erőtlen, önelégült mosolyt csal az arcára – mindez azt jelenti, hogy kezdi elveszteni az öntudatát. Már hosszú ideje nem lát rendesen, szíve túlpörögve zakatol, a teste zsibbad és elgyengült; ebben az iramban nem fogja bírni anélkül, hogy a logika ne kapcsolna automatára.
Pillanatok alatt beéri a házfalak között kutató félgépeket. Az egyikre lendületből veti rá magát; guggolásba érkezik, majd egyik tenyerével lenyomva tartva a tarkóját a hátára tapos és a fegyverrel a koponyájára céloz. Felkavarodik a vér és az olaj együttesének elviselhetetlen, szúrós szaga, melyre akaratlanul is elfogja az öklendezés. Erőteljesen felköhög, mire teljességgel összeszedi magát, hogy felmagasodjon. Egy puska csövével találja szemben magát, mely egyenesen a homlokának szegeződik. Pupillái elszűkülnek, a sokk egy tizedmásodperc alatt rántja el testét a golyó elől; most már tisztán érzi, hogy valami elemibb, pusztító erő vezérli a túlélésért. Ezt egy ember képtelen lett volna véghezvinni.
Az logika ösztönösen támad, ha veszély fenyegeti. Nem nézi ki a támadó, mert aki ellene fordul, az az ellenségévé válik, egy szapora lélegzetvétel ideje alatt. A cyborg fegyvere a földön landol, végül torka a markai közt végzi. A fémes nyakcsigolya hangos reccsenéssel adja meg magát, majd a meggyilkolt test erőtlenül csuklik össze a felhevült betonon. A puska még utoljára elsül; a távoli ködfátyolba fúródik, melynek mélyén egy halálhörgést követően megszűnnek a sietős léptek. Egyszerre fülsüketítő némsaságba borul minden, ahogy a porban örvénylő szél a halál keserédes illatát hozza magával.
2010.05.01. 21:50
Khiara Laken
Háta lendületből tapad a falnak, egész testét a zug árnyékába rejti. A sötétbe simulva vészeli át a másodperceket, míg a félrobotok nem messze tőle állnak fel sorfalként. Egy embert sem ereszthetnek ki a karmaik közül. Csak szíve vergődik, fürdik az élő, igazán élő rettegésben, mely már régóta nem környékezte meg. Mozdulatlanságba dermed, legszívesebben befogná a füleit, de ekkor dulakodások, kiáltások, csörömpölések szakadnak fel a csendből, és elkésik a mozdulattal. Lépnie kell, különben teljesen elveszik a tehetetlenség érzésében.
Kipattintja a biztosítót, azonnal elsüti a fegyvert, a töltény egy lábba fúródik. Több hasonló morajlás követi sajátját, az utcákon visszhangok söpörnek végig, életet lehelnek a kimúlt tájba. Visszafordul, majd a másik irányba kezd rohanni, mert észrevették őt. Lábai minden ugrásánál megremegnek, nedves tincsei vonásait csapkodják, ahogyan arcát forgatja a kereszteződésekben; nem látja a robotot, lehet, már itt sincs, de nem biztos benne, nem tudja, hol van…
Felöklelik, megtántorodik, megint nekimennek, elveszti egyensúlyát. Válla reccsenve csapódik a betonnak, felkiált, dobog körülötte a föld, ez azonban ütemtelen, egységtelen, tökéletesen emberi. Fejét meggondolatlanul emeli fel, ösztönös lendületből próbál feltápászkodni; a kétségbeesett emberek úgy menekülnek körülötte, mint egy megveszett csorda. A katonák visszaszorítják a félrobotokat, és utat hagynak az áldozatoknak. Melegen zsibonganak, tolongnak a gyerekek, felnőttek, öregek, a szemekben pánik és sokk fénylik fel. Újra és újra nekimennek testének, mellkasába kezek öklöznek, de az árral szemben kell úsznia – lelke sodródna a többiekkel, még ha tudja is, hogy rettegés nélküli biztonság itt nem létezik, sosem létezett.
Valaki fegyverére kapaszkodik, mintha el akarná tőle tulajdonítani. Talán azt hiszik, ő sem ember – hiszen így is van -, ezért vadul próbálják leütni. Jobbak az érzékei még ebben az őrült kaotikában is, ezért ki tud térni, alsó ajka azonban felreped egy vak öklözésben. Hason kell rúgnia az állat módjára viselkedő fiatalembert, aki hirtelen tűnik el szeme elől. Tekintete már dühödt, száját összeszorítja, hogy a zsibongás és a gyilkolásra való szomj alábbmaradjon.
Egy pillanatra szétrebbentek körülötte, ki tudta vágni magát. Melegség folyik végig állán, mire kimérten törli meg kabátjának ujjával, miközben tovább fut a ropogás felé, mintha a vihar közepébe akarna nyomulni. Fel kéne ocsúdnia, de mérhetetlenül megrázta a tömegnyi felindulás. Szíve torkát feszegeti, fáj a hideg, ami mellkasában kavarog. Olyan, mintha ezerfelé rángatták volna, és most hirtelen minden kéz elengedte. Rossz újra és újra annak látni a meilisieket, akik; éhezők, menekülők, elhagyatott félholtak.
Elfulladt köhögés szakad fel belőle, olyan hirtelen torpan meg egy kanyarodásnál. Megkeményedett arca ellágyul, vonásai kisimulnak, lénye túl gyerekessé, túl éretlenné változik, túl hamar. Már nem illik karjába a puska, a kabát túl súlyos lesz testének, ahogyan meghökkent pillantása a falhoz szorított robotra siklik – a sötétben halványan dereng két pont, és ködösen lebeg alakjának körvonala -, szinte észre sem véve a közöttük levő félrobot katonákat. A hatásszünet csendesen telik, a másodpercekben csak távoli robajok pulzálnak fel. Nevetnie kéne, mert mélyen egészen megkönnyebbült, de mozdulni képtelen. Hagyja, hogy a bábok először is szembenézzenek vele.
Egy pillanatig úgy tűnik, ők is meghökkennek. Látják, hogy nem stimmel benne valami, pedig ő is félrobot, de a tudata hibás, mert vannak önálló gondolatai és érzései, ezért meg kell semmisíteni. Saját agyában is rugalmasan pörögnek a gondolatok, s mire a végére ér, már ajkába emberien hasít bele a fájdalom. Lemerevednek – azt hiszik, nem fog lőni? -, de ő finoman felemeli csúszóssá vált fegyverét, és hergelve lábon lövi az egyiket.
Nem akar szívre vagy fejre célozni. Nem akar gyilkolni, nem akarja már. Újra rohanni kezd, hogy kitérjen a rá irányuló golyók elől, és hogy az épen maradott kettőnek elterelje a figyelmét az Elsőről. Azonnal követni kezdik, de ő gyorsabb volt, egy fal mögé lendült. Tenyerét mellkasára tapasztja, szíve sajog, zihálna, de csak reszket némán, zakatoló fejjel. Érzi szájában a vér ízét, hallja a menekülőket, az egész tébolyt. Öljék meg, csak legyen már vége. Összeszorított szemekkel ereszkedik ülésbe, még mindig visszafojtott, vadul szaggató lélegzetvételeivel, ölében a nehéz gépfegyverrel. Ha utolérik, ha rátalálnak, már nem fog tudni harcolni. Elgyengült, hányingere van. Szégyelli magát, ezért nevetséges módon a robot elől is bujkál; csapzott, sebzett, erősnek kéne lennie de megint csak kihasználják, mert egy üres gyilkológép, semmi több.
I D Ő | norlana x meilis [éjfél] augusztus →Az éjszakai levegő száraz. Az elvonult eső miatt hűvösebb és frissebb az este, a közelgő sötétség azonban rohamos gyorsasággal borul a tájra, hogy mindent maga alá temessen. A szél felélénkül, és messzire hordja Meilis lázongásának füstjét, és az eső bódító földillatát, mely a meleg, nyári pára után felszabadítja a tömény, vérszagban megült utcákat.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Új bejegyzés
Frissítés
