[Későbbi] [155-136] [135-116] [115-96] [95-76] [75-56] [55-36] [35-16] [15-1]
Nem tudja, mit is válaszoljon erre. Igazából sajnálta őt, de nem akarta kimondani.
- Hát én... ööööö... attól, hogy nem látsz, még lehetsz jófej! Ugye? De szerintem inkább hanyagoljuk ezt a témát... rendben? - halványan elmosolyodik, ami hát elég ritka tőle. Még ő is meglepődött rajt egy kicsit.
Hosszú csönd következik, amit egy haldokló hölgy szakít félbe. Segítséget kér. Ai csak nézi őt. A hölgy pedig egyre kétségbeesettebben kiáltozik.
- Ha nem segítetek, akkor öljetek meg! - mondja.
- Ha ezt szeretné! - előkapja kardját és levágja vele a nő fejét. Az arcán lévő vért letöröli magáról, majd élvezettel megissza. |
 Ránézett Ai-ra, majd a földet bámulta...
- Semmi baj... - mondta. - Már megszoktam... Emiatt mindenki elesettnek és "szegénykisgyereknek" tart... Bizonyára te sem vagy kivétel... - mondta, azonban az utolsó mondatot csak suttogta.
Nem tudta, mit mondjon, ígyhát inkább csak mozdulatlanul ült a földön, várta, mit válaszol rá Ai.
|
Ránéz Danielre. Először nem érti a dolgot, de aztán már beugrik neki, mire is célozhatott.
- Bocsánat a kérdésért, de... vak vagy? - először kicsit meghúzza magát, hisz nem tudja, Daniel mit fog erre reagálni.
~Remélem nem kérdeztem rosszat, és nem fogja felhúzni magát...~
|
Mikor Ai odaült mellé, egy pillanatig fel akart pattanni, de aztán maradt. Megbízott benne... Lehet, hogy hiba volt, lehet hogy nem.
- Daniel Barth.. - bökte ki végül.
- Borzasztó lehet látni, mennyit szenvednek az emberek... nem bírnám elviselni... - mondta halkan.
Lehet, hogy Ai nem értette meg, de ezt el kellett mondania... |
Nézi, mit csinál az idegen, majd végül megszólal.
- Suzuki Ai vagyok! És neked mi a neved? - leül mellé.
Valahogy megbízott benne. Furcsa volt neki az érzés, hiszen még soha senkiben nem tudott megbízni ennyire. Eddig... |
Lehajtotta a fejét, majd hátat fordított az idegennek.
- Hogy hívnak? - kérdezte halkan.
Mellettük úgya 10-20 méterre egy család küzdött a fojtó levegővel az éltebenmaradásért. Régebben ő is így élt... Most, hogy megváltozott, el képes viselni akármilyen mérgező gázt...
A földön sok halott fetrengett...
- Miért ilyenek az emberek..? Ezt soha nem tudtam megérteni... - suttogta maga elé.
- Ha nem lennének a föntiek, egész más lenne ez a világ! És én is! Gyűlölöm őket... - az utolsó mondatot suttogta.
Odalépett egy fához, majd ekidőlt, és lecsúszott a hideg földre, melyen régi csontok fedték a valahi füvet. |
Türelmesen végighallgaja az ismeretlen kérdéseit. Igazából nem is tudja, mit mondjon rá, hazudjon vagy sem? De végül eldönti magában, hogy ezen válaszadás közben is gondolkodhat.
- Honnan jöttem? Most éppen egy ház tövéből... Mit akarok? Igazából én sem tudom! És hogy milyen vagyok? Döntsd el magad, de arra a fejedet teheted, hogy nem vagyok olyan, mint a föntiek! - hűvösen válaszol a kérdésekre.
Azt az egyet nem érti csak, hogy ha nem is érdekli, kicsoda ő, akkor miért kérdez ennyit? Inkább úgy dönt, nem foglalkozik tovább ezzel a kérdéssel. Helyette szemlélni kezdte az idegent.
|
Érzékeli az elnyújtott,kifulladt sóhajokat,melyek most a körülötte levők fáradt tüdejeiből tör a felszínre.Féltérdre emelkedve a légjáró rég beporosodott földjéről,a maszkjukat leengedt katonáival találja szemben magát; jólesően szívják a Norlanában legyártott hajó friss levegőjét,mely az elindítás után automatikusan leszűrte a hajóban terjengő mocskos,mérgező anyagokat.
A kapitányi székben Coozen zilált haja villan fel,görcsös ujjakkal igyekszik navigálni a néha,egyensúlyából kibillenő légjárót.A hajó megroncsolt alja nem túl biztatóan recseg,igyekszik kitartani a régóta áhitott repülésének terheit.
Shocer nyughatatlan alakja még mindig ott zihál maga mellett,remegő arcát tenyerei közé temeti,pillanatok múlva viszont már a füleire csúsztatja át.Mélységesen együtt érez a fiúval;ő sem bír sosem huzamosabb ideig a süvítő levegőben tartózkodni.
Hoppá...
A Shocer feje felett beépített kis ablakon át egy pillanatra is felismeri az alattuk elterülő kietlen,de mégsem ennyire szörnyű táj rejtett szépségeit.Sűrű,halk bocsánatkérések közepette átvergődi magát a zsúfolt sokaságon,előre,a kapitányi székhez vágva utat magának.
- Ismerem ezt a tájat.Nemsokára egy norlanai felszállópáya közelébe érünk - kezdi elnyomott izgatottsággal,s egyik kezével az ósdi bőrülésre támaszkodik; jólesően helyezi át egyensúlyát,nehéz végtagja egy pillanatra elernyednek.Elgondolkodva szemléli a szabálytalan mintákat vésett repedésű ablakon át suhanó házak tömegeit,poros csillogása miatt egy pillanatra meglátja önmaga szétzilált tükörképét. - Ismerek egy légút mentes körzetet errefelé,ahol megpihenhetünk.Pár kilométer déli irányba - navigálja az utat a elmélyült,fakón szürke szemű lánynak. |
- Figyelj, én sem láttalak még erre, és igazából nem is érdekel, hogy ki vagy. Honnan jöttél, és mit akarsz? Válaszolj... - mondta neki hűvösen.
Rettegett attól, hogy valaki újra visszaviszi arra a szörnyűséges helyre. Az az ember csőnyán átverte... Többen nem fogják...
- Bízhatok benned, vagy te is olyan vagy, mint ott fönnt? - tudta, ha az idegen válaszol, érezni fogja, hazudik-e vagy sem.
Senkire nem tudott azóta úgy nézni, mint barátra, mégis... valahogyan azt gondolta, ez most megváltozhat...
" Hasonlít rám..." |
- Ki vagy? - hallja a fenyegető kérdést. Először nem is tudja mondjon igazat, vagy hazudjon így csak annyit mond:
- Az most nem érdekes! De te ki vagy? Soha se láttalak még errefelé!
De hogyan is láthatta volna, hisz naphosszat egy helyben szokott üldögélni. De ez most nem foglalkoztatta, csak várt a kérdésére a választ. |
Lábával érezte, valaki a közelben van. Senkiben nem bízott, és soha nem is fog... legalábbis teljesen nem. Nem félt...
Az ember irányába sétált, mikor egész közel volt már hozzá, rálépett egy száraz faágra, mely hatalmas reccsenéssel kettétört. Érezte, és hallotta, ahogyan az idegen felé közelít.
- Ki vagy? - kérdezte fenyegetően az idegentől, azonban hamar ráeszmélt, nem is olyan idegen, mint gondolja.
"Sorstárs..." |
Miután őt jól otthagyták, elkezdett sétálgatni. Csak úgy körbe-körbe. Egyedül van, csend veszi körül. Unatkozik. Unalmában egy apró követ kezd dobálgatni. Közben persze reménykedik, hogy jön arra valaki és tud vele beszélni. Ugyanis utált unatkozni. |
Óvatosan lépkedett az elhagyatott házak között. Vérszag volt... Egyetlen ember sem volt sehol, mégis egyetlen hely felé igyekezett... Oda, ami az egyetlen hely, ami meg tudja nyugtatni... A szülői ház.
Mikor odaért, sötét éjszaka, senki nem volt a közelben. Belépett a házba, ahol kínző csend fogadta. Leült a lépcső legalsó fokára, majd csöndesen ömleni kezdtek a könnyei.
"Ezt soha nem bocsátom meg magamnak..." gondolta magában. "És nekik sem" |
Dermedtségéből egy erőteljes lökés zökkenti ki. Dühös tekintettel néz a türelmét vesztett lány után.
Nem hinném hogy ő is hallja amit én,akkor meg miért idegeskedik ennyire? – Az ellenség nagyon távol van tőlunk akkor meg mi a büdös francért ez az eszeveszett rohanás?!Itt már mindenki megőrült,ezt nem hiszem el….- morgott idegesen maga elé miközben ingazatagon mászott fel a sok évet látott feljárón. Belépve a légi járműbe, fájdalmában annak fém oldalához dől,majd lassan lecsúszik a földre. Mikor Khiara is fel ért, a feszültség mintha egy pillanatra megszűnt volna a katonák között. Ez addig tartott míg az acélszürke szemű pilóta arra utalt volna, hogy kevés az esély arra hogy a roncs elinduljon.
- Mi a gond? Miért nem tudunk indulni? – rántja meg a köpenyét egy közelében álló katonának.
- Azt hiszem a hajónak nincs elég hajtó anyaga ahoz hogy felemelkedjen. – válaszolja a férfi,levertséggel a hangjában.
Shocer végigtekint a bizonytalan tömegen ,majd bal kezéről leveszi barna szövetkesztyűjét és a jármű padlójára helyezi tenyerét. Koncentrál,hátha sikerül elegendő mennyiségű energiával feltölteni az üzemanyag tartályt, majd pár másodperc múlva a motor, működését jelezve, hangos zörejével fellélegezteti az addig ideges embereket. A légjáró lassan felemelkedik, a hang, ami azóta is kínozza,azonban tovább erősödik míg végül füléhez kapva görcsösen a falhoz feszíti magát. |
Megkerülve a kisebb légjárót, beül a vezető ülésre, futó pillantást vetve a háta mögé összezsúfolódott embertömegre.
- Valaki jöjjön előre segíteni a navigálásban! Van maguk között olyan, aki ért a műszerfalhoz?! - kiállt hátra türelmetlen hangon, miközben ujjai fesztelen gyorsasággal kezdenek járni a zölden és vörösen villogó hosszú és kerek gombokon.
Gyerünk már.....
- Gyerünk, gyerünk gyerünk! - ejti már hangos ingerültséggel a szavakat, miközben alsó ajkába harap. Fémes csillogású szemei most ide-oda ingáznak a parancsokat osztó, rekedten akadozó gép hangja és a halkan pittyegő jelzősávok között.
Az üzemanyagtartály szintje vészesen alacsony.
Olvassa a vörösen villogó feliratot, miközben jobb keze megpróbál életet lehelni a roncshalmazzá vált gépbe.
- Remélem mindenki felkészült arra, hogy az élete most ettől a rozzant ócskavastól függ, ami lehet már vagy 50 éves is, ha nem több, ígyhát... Uraim... Hölgyem? Örültem, hogy megismerhettem önöket. - hangja most játékosan cseng, ahogy meghallja a motor felszusszannó, majd berobbanó hangját, amint a fémfalakba remegés szerű élet telítődik, a fogaskerekek rendezett mozgása pedig légáramot pumpál alájuk, melytől hirtelen emelkednek meg. |
- Gyerünk,mi lesz már?! - Arréb lökdösve merev tekintetű katonáit,dúrván vág magának utat a nála magasabb,köpenyes férfiak között.Zihálva tekint fel az ósdi,rozsdás létrára,melyen most Coozen mászik előre szegett fejjel,egyre feljebb és feljebb,mintha az út a Mennybe vezetne. - Mozgás! - Egy erős lökéssel téríti tudatához az elötte ácsorgó Shocert,aki most káromkoda rohan a berozsdásodott,ám mégis az egyetlen menekülési utat jelentő létra irányába.
Csak minél gyorsabban ki ebből a katlanból.
Megvárja,míg az utolsó katona is felkapaszkodik,s csak azután teszi rá a még mindig karmazsinszínű,sebzett ujjait a csúszós,nedves fokokra.Hunyorognia kell a szemeibe hulló esőcseppek miatt,ahogyan a láthatlan,ködös ég felé tekint.Hörögve rázza ki arca elől a rájuk tapadó bíbor tincseit,mikor észreveszi a felette kapaszkodó katona egyre merülő,vészesen villogó légzőmaszkját.
- Istenem,gyorsabban,siessetek! - Hisztérikusan törnek utat a szavak felfelé,csipogó karpereccel mászik az életéért,térdeit dúrván a létrához veri,könyökeivel felszántja a rozsdát.
Vaktában arra eszmél fel,amint ziháló testek húzzák fel csörömpölő,zúglódó mellkasát.Vére dübörög a füleiben,de szétáradó boldogsággal látja meg közvetlen maga elött a rohanó embereket,élén Coozennel,amint az óriási légjáró felé vágtáznak.Dühösen ordít fel az ég,mintha felszólalna érte valaki,felszisszenve,előre lódulva ugrik be a számára sem ismeretlen hajó belsejébe. |
Elégedetten bólint a fejével, arcán halvány mosoly jelenik meg. A fiú mindkettejükben megbízott, szíve örült hogy a Khiara és Coozen közötti bizalom halványan felcsillanni látszott. Szemével követte a tömeg végéről előretörekvő lányt,aki néhány másodperc után eltűnt a fekete kabátok tömkelegében. A katonák újra elindultak,immár egy másik irányba. Egy magas,lepusztult épület elé érve újra megálnak,várva a következő parancsot. A tömegből újra megpillantja az ezüsthajú vezetőt, ahogy egy magas ,régi létrán mászik fölfelé. Figyelmét hamarosan megtöri egy hihetetlenül éles hanghullám, olyan magas hullámhosszon, amit az emberek általában nem is érzékelnek,mintha.. szándékosan neki szánták volna. Messziről jöhet ugyan az rezgés, ő mégis úgy érzi mintha a füle mellett sütnének el folyamatosan egy puskát. Halántékán kifeszül egy ér,lába remegni kezd, meg akar szólalni de mintha késsel pedzegetnék a torkát.
Az nem lehet,hogy már…itt is…! |
- Mostantól Te vezeted a csapatot, rajtad áll minden! - törik meg a távoli hangok vontatottságát a cyborg éles szavai, melyek keresztülhatolnak az esőfüggöny fakó zaján, tudatva vele, mit kell tennie.
Ajka vonallá préselődik, ahogy szemöldökét összevonja, s halványszürke szemei most résnyire szűkülnek. Tekintetében az ellenszenv tüze ég, de csak egy pillanatra néz Khiara szemeibe. Még mindig kerül, minden vele összeakadó szemkontaktust.
Miért bízza rám a csapatát? Mi oka lenne ilyet tenni..? Végig taszigálhatna az út egészén, miközben én gép módjára mondom neki az irányt....
Nyel egyet, hogy kiszáradt torkának fájdalmát enyhítse, majd sajgó végtagokkal, s tétován indul el a csapat élére, mint akinek még így is kényszer lenne ezt tennie.
Megtépázott cipői tompa koppanásokban érik a kemény, vízáztatta talajt, melynek felszínén tükörképként vonulnak át a köpenyes alakok sötétlő sziluettjei. A távolból még hallani, ahogy a ház amely eddig cyborgok maradványaival volt tele, most végleg összeomlott, s ahogy távolodnak egyre inkább halnak el a menetelő zsoldosok, és a kioltott életek kárhozatba vesző zajai is.
- Ez lesz az..! - jelenti ki félhangosan, leginkább magának. Hangjában nyers határozottság érződik. Egy épület elé érve pillant fel az előtte felnyúló tűzlétra vonalán, melyet már rég agyon mart az idő vasfoga. Rozsdafoltok borítják, a hajdan fekete festék már rég lepattogzott, és a legtöbb foka hiányzik. Coozen elkezdi felhúzni magát az ingatag korláton, egyenesen a ház legteteje felé, ahol számításai szerint a járművet rejtette el, már jó idővel ezelőtt.
Mond, hogy azóta ott semmisem változott... |
Gyors vetődése közben az apró szigetelőanyagok kieshettek a füléből,mert most az éles hangok a gyomráig hatolnak,megbolondítják egy pillanatra éles látását.
- Idióták,nem halljátok mi történt?! Azonnal álljatok meg!
Az első emberi hangot azonnal felismeri,amely elér füleihez;fogait összeszorítva fordul meg,s veszi észre az őrülten kapálózó,sötéthajú fiatalembert,akit a katona mindundatlan megpróbál lefogni,s továbblökni.Csak egy újabb éles ordításába kerül,s a tucatnyi harcos zihálva,kifulladva megáll.
Ahogy pillantása hátratéved,tekintete közé botlik a most emelkedő Coozen alakja a vízáztatta földről.Ajkait folyamatosan mozgatja,beszél,de a hangok nem érik el az ő fülét.
- Mit?! Mit mondott?! - próbálja kétségbeesetten túlharsogni a saját kattogását,miközben az utca csak az eső kopogásaitól visszhangzik,a robotok menetelése most egész tompán hallatszódik,valahonnan messzebről.Még.
Egy fagyos kiáltás harsan,majd Coozen remegő végtagokkal ismétli meg újra az elöbb elhangzott,halk szavait.
- Egy légjáróról beszél - üvölti oda Khiaranak egy katona,maszkja miatt kissé tompán cseng mély hangja a levegőben. - Azt mondja,itt van a közelben.
Ezaz.Ez kell nekünk.
- Mostantól Te vezeted a csapatot,rajtad áll minden! - Kiált oda élesen,habozás nélkül az ezüsthajú lánynak,s meghátrál pár lépést,hogy Coozen átvehesse a helyét.Tekintete kétségbeesett. |
Legyengülve próbál lépést tartani az őt támogató katonával,résnyire nyitott szemével keresi a két lányt, akiknek jóformán az életét köszönheti, de egyenlőre csak a félelemtől kővé dermedt kisfiút pillantja meg egy sebesült katona karjaiban. Fejét az őt kísérő alak felé fordítja, döbbenten tapasztalja,hogy ismét Ced az aki talpon tartja.
- Deja vu. . .- préseli ki fogai közül szánalkozva, mire a férfi csak gúnyosan felhúzza egyik szemöldökét. Csak nehogy megint el terüljön, különben a végén még itthagynak mindkettőnket. . .
Egy ingerült kiáltozást hall a háta mögül, majd egy katona kínjába való felszisszenését.Fejét hátra fordítja,látja hogy a megsebbzett arcú,ezüst hajú lány teste gurul az érdes köveken, már alíg bírt mozogni és mintha mondana valamit. A katonák mintha semmit sem észleltek volna futnak tovább, vele együtt.
- Hé idióták nem halljátok mi történt?! Azonnal áljatok meg! |
[Későbbi] [155-136] [135-116] [115-96] [95-76] [75-56] [55-36] [35-16] [15-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Új bejegyzés
Frissítés
