[Későbbi] [155-136] [135-116] [115-96] [95-76] [75-56] [55-36] [35-16] [15-1]
- Idióták! Rossz felé rohantok!! Az ellenkező irányba kéne mennünk! - kiáltja egy köpenyes férfi szorításában vergődve, miközben tehetetlen ujjai késének tokjáért nyúlnának.
- Mondtam már, hogy nem csatlakozok!! - lába már reflexből lendül, egyenesen a katona bordái közé, aki a hirtelen érzettől térdre vetődve húzza össze magát, hogy fájdalmát enyhítse.
Coozen teste végig gurul a macskaköves utcán, át a beton, sebhely szerű árkain, amelyben már apró patakokként állt meg az esővíz. Elnyűtt tenyerei lassan a felrepedezett talajnak támasztják magukat, mintha a lány utolsó erejéből adna parancsokat a sebzett végtagoknak. Fejét gépies mozgással emeli meg, fáradtságtól megtört arcát remegve előre szegezi. Tudja, hogy most tehetetlen, így egy időre együtt kell működnie velük.
- Van egy.... Légjáróm a közelben. - préseli ki összeszorított fogai mögül a szavakat, ahogy nagy nehezen feltápászkodik a már eső áztatta utcán. Alakja tetemek halmai közül emelkedik ki, legyen az áldozat akár ember, akár gép... |
A pusztulás moraja.A süllyedőben lévő tetőszerkezet olyan hangokat ad ki,mintha ezer éhes oroszlán tombolna,miközben a cyborgok fáradt csörömpölésekkel ütődnek,verődnek egymáshoz.
Egy utolsó pillantást vet Coozen rettegéstől meggyötört arcába,kitágult pupillái közé,majd zakatoló mellkassal gurul hátrébb egy hatalmas repedés elől.A tehetetlen robotok sorra zuhannak a gerendákkal tarkított szakadék mélyébe.
Így nem megyünk semmire...
Köhögve tápászkodik fel az ingó faszerkezetre,keményen megvetve gyenge lábát,s tüdeje legmélyéről ordítani kezd.A megtépázott,csúnyán sebzett,de még mindig talpon álló katonák egy emberként kapják feléje maszk takarta arcukat,megértve gyors utasításait.A tető túloldalán álló,mélybe vesző Shocert felkapja egy gyorsan feleszmélő kabátos,ahogyan a sokkosan álló Coozent,s a még mindig karjai közt szorongatott apró testet is.
- Erre,erre.... - hörgi észveszejtően sípolva,de inkább csak önmagának;meglendülve,egy lendületből leugrik,s vaktában továbbgurul egy hűvös,véráztatta pocsolyába.Érzi a tompa puffanásokat közvetlenül mögötte.
Futás... |
Még egy darabig mozdulatlanul áll, majd egy határozott,végső rántással véget vet a robotok látszólagos szenvedésének, elválasztva nyakukat a testüktől. Elhajítja a távolba fegyverét, amin eddig szó szerint élete függöt. Minden elnémult. Egyedül a továbbra sem enyhülő esőcseppek kopogása hallatszik a törött tető cserepeken. Tekintetét a két véráztatta lányra emeli, akik szótlanul merednek egymás szemébe. Az eső lassan kezdi elmosni a kiontott vér és olaj szagát. Fejét az égre emeli, hálát adva annak hogy mindenki életben maradt.
A nyugalmat gerendák ropogása,téglák koppanásának hangja töri meg, s mintha az épület ketté válna,ahol az imént utat törtek maguknak a meneküléshez. A tető egyik felén a katonák álnak ingatagon és a két sebesült lány, a másikon pedig ő. Ha ezen az oldalon maraodok akkor…Mondja magában mikor a mélybe néz,ahol tonnaszámra hevernek a cyborgok éles maradványai,melyek élein meg-meg csillan egy nem túl bíztatő fénysugár. Egy utolsó erőfeszítést véve magán megpróbálja elérni a tető másik oldalát, elrugaszkodik a mozgó cserepekről, majd egy határozatlan ugrással sikerül egy kézzel megkapaszkodni egy kiálló gerendában,felhúzni magát viszont már nincs elég ereje, a ház azonban folyamatosan a pusztulás felé tart. |
Érzi, hogy mindene tapad a vértől és a verejtéktől, keze remeg a fegyver ólomsúja alatt, melynek élénk kékje, másodpercenként világítja meg feszült arcának minden rezdülését. Szíve könyörtelenül, s nehézkesen lüktet mellkasában, mintha bármelyik pillanatban kiszakadhatna onnan.
Már megint ez az érzés...
Halk, fájdalommal telt sóhajt hallat. Szemeit hirtelen lehunyja és összeszorítja, ahogy elsüti a fegyvert, melynek ében gömblövedékei rátapadnak a még ellenálló cyborgok mellkasára, és hatalmas fényörvény kíséretében zuzzák porrá azok óraműként zakatoló szívszerkezeteit.
Hevesen zihál, elfogja a hányinger, amint az összezsúfolt helyiségben egyre jobban felerősödik a kintről beáradó halál szaga, mely keveredik a haláltusájukat vívó félrobotok olajszerű, gyomorkavaró illatával.
Szemeinek szürkén csillogó mélye csak akkor válik újra láthatóvá, mikor egy robot testet észlel maga elé csapódni. Tekintetében az őszinte meglepettség vegyül, arcvonásaiba beleivódó, rettegő pillantásával, mintha csak egy üldözött vad nézne üldözője szemébe. Feltódulnak benne az érzelmek.
- Ne kövess! - tör ki belőle egy hisztérikus mondat, bár maga sem érti miért. Tesz hátra egy koordinálatlan, határozatlan lépést, miközben a kisfiút méginkább magához szorítja, mintha azzal a cyborg lány még sértülten is, akár egy pillantással is végezhetne.
Torka fájdalommal telve elszorul, de most enged az érzésnek. Ki akar jutni innen, de fogalma sincs hogyan tegye. Megfeszült pupillákkal bámul Khiara megsebzett arcára, mint aki szellemet lát; megbénítja a rettegés... |
Félelmetesen hörgő,ropogó hangok zúgnak végig az egyre romosabb állapotban tengődő ház elhasználódott tetőszerkezetén.Khiara számára ez mind csupán hangtalan lövések soraként,a katonák néma dobbantásaikként testesül meg.
A cyborgok szánalmasan vergődő tucatjai épp haláltusájukat vívják,ám egy-kettő erősebb,vadabb még ellenál a megmagyarázhatatlan erő okozta végzetüknek.Ahogy meginogva lépdel tovább előre a csúszkáló gerendákon,végigtekint az összekeveredett sokaságon;katonáinak köpenye vadul lobog mögöttük,fegyvereiket szemükhöz tartva lövik ki a még fel-fel tápászkodó,vaktában támadó robotokat.Halmazuk közepén az ezüst,csatakos hajú lány,sérült kezei között pedig egy aprócska,gyengén emelkedő és süllyedő test,mely reménytelenül kapaszkodik gyűrött redőjű ruhájába.Coozen jobbjában fegyvert tart teste elött,arcán félelmetes érzelmek keverednek össze.Közvetlenül mellettük Shocer zsinegekkel,támadóállásban,mély tekintettel pásztázza a katonákat,kik hol hátrálva,hol meglódulva igyekeznek támadni.
Dúrván,figyelmetlenül rúgja félre az útját keresztező robotok norlanai alkatrészeit.Az egyik cyborg hasából kilógó zsinórok kígyókként kúsznak fel szakadt csizmájú lábára,mire térde meghajlik,s végigcsúszik a dúrva tető csiszolatlan szilánkjain.Fémmelkasa borzalmasan kong a gerendákon,süket fülekkel is beleremeg az érzéketlen fájdalomba.Beleütközik valamiben.
- Höhh... - prüszköli véres,felrepedt ajkakkal,amint feltekint szánalmasan ívelő vetődéséből;Frozen lábai elött hever.A lány kitágult,érthetetlen szemmel tekint le rá. |
Hamarosan megpillantja az iménti ismerős hang tulajdonosát ahogy a tető egy távolabbi pontja felől közeledik feléjük,szemében megingadhatatlan akarat erővel. Figyelme azonban továbbra sem lankad, egy pillanatra sem enged zsinege szorításából. Érdeklődve figyeli az előtte álló lány fegyver arzenáljának elővételét, figyelmét felkelti a sötét színű lőfegyver, az oldalán végigfutó kék fény lüktetése olyan, akár saját szíve dobbanásainak megtestesült üteme.
A tető másik szegletéből,ameről az ismerős is közeledett, néhány maszkos, fegyveres alak tűnik fel heves égdörgések közepette. Köpenyük olyan volt mint Khiara kiütött társáé,majd nemsokára az említett is a romos tetőszerkezetre lépett. Shocer szembenézett a katonával, magában merengve remélte, hogy nem azért jött hogy vissza fizesse neki azt a múltkori balesetet. |
A csatározás hevében villan felé a mélykék szempár, melyben ismerős vadsága csillog a lány mellkasábaól kitörni kész akaraterőnek és szenvedélynek. A harc iránti vágynak, melyet ő annyira értelmez félre, amennyire ez még csak lehetséges. Pillantását azonban rögtön elkapja, mikor figyelme egy rávetődő ócskavasra terelődik. Félkarral ugrasztja be egész testét a felső szintre, miközben tesz egy fordulatot, lábát a magasba lendítve, felső testével kihasználva minden helyzetet, hogy védje a karjai közt pihenő, lélegző testet.
A katona állkapcsa kiugrik, arca - már,már emberszerűen - eltorzul a fájdalomtól, ahogy egész teste az omladozó téglafalnak vetődik, mely hatalmasat roppan az elleséges cyborg testének súja alatt. Robot szerű hörgések szakadnak fel az elvetődött gépkezdemény torkából, melyre parancsra kész cyborgok gyűrűje válaszol, fegyverüket fogva rájuk.
Engem úgysem ölhettek meg.. Halottan nem érek semmit.
Coozen ajka kárörvendő vigyorra húzódik, ahogy tudatosul benne, amíg nála van a fiú, amíg az ő karjai védelmezik, nem fogják megölni.
A férfi egy lélegzetvétel hirtelenségével lép ki mögüle, és dermeszti meg a rájuk rontó csoportot, térdre kényszerítve azok sártól és esővíztől csatakos, fémmozgású testét. Hangos koppanások hallatszanak ahogy a még mindig ellenálló cyborgok a földhöz csapódnak, és úgy vergődnek Deron gyűrűjében, akár egy hálócsapdába ejtett halraj.
Karja reflex szerűen nyúlik hátra, miközben egy pillanatra sem néz a felé tartó félrobot szemeibe. Nem akarja újra látni, ahogy az az ismerős pillantás rá szegeződik, a tudatáig hatol, és véget nem érő tükörképként emlékezteti arra, hogy milyen gyáva és tehetetlen is ő valójában.
Most hatalmas fegyverét jobb kezében tartja. Az ébenfekete stukker oldalán neonkék fény pulzál, mely ujjai közt kattanó hangot hallat, azért hogy bevégezze áldozatain a végső 'ütést'.. |
- Bolondok! Meg akartok halni?! - ordít utánuk fékezhetetlen rekedtséggel,amint a bent rekedt emberek eltűnnek látóköréből,s az omladozó,korhadt tetőn át kijutva próbálnak menekülni.Vértől vöröslő tenyere megcsúszik az esőcseppek áztatta kilincsen ahogyan megpördül,majd tisztán,élesen csengő hanggal adja az utasításait maszkos embereinek.
- Ti fedezzetek minket balról! Ti menjetek arra! Ne kockáztassatok feleslegesen! Ti velem jöttök - int oda négy emberének,s míg a többiek fegyvereiket maguk elött tartva elrohannak kijelölt helyeikre,megkapaszkodik az ereszcsatornában,hogy felhúzhassa magát az egyre beomlani vágyó tetőre.
- Várj! vele mi legyen?!
Visszapillant sajgó válla felett.A hang annak a rémült katonának a torkából jött,aki a félig magához tért,saját lábán álló Cedet támogatja balján.
- Bújjatok el a szemközti házban! Figyelni fogok rátok,kiáltok ha...
- Teljesen jól vagyok... - nyöszörgi elhalóan a fiú,és megpróbál elhatárolódni az őt támogató katonától.
- Rejtőzzetek el - vágja az éles szavakat hozzájuk,meg sem hallva az előző,hamisan csengő mondatokat.Megfordul,csúszó kézzel kapaszkodik,lihegve tolja magát alulról az egyre gyengülő lábaival.
- Harcolni fogok - mordul rá Ced a félúton tartó lányra,és kihúzva magát,fegyverét elkőkapva meglódul.Egy ugrással fent terem társai mellett,inogva,de szélsebesen lövi a tetőn harcoló cyborgok csapatait.
Barom.
Csettint a nyelvével a lent álló,tétlen köpenyes felé,és szavak nélkül küldi a fedezőcsapat nyomába.Remegve húzza elő kabátja belső zsebéből a két apró ,vastag szigetelőanyagot,melyeket mélyen fülei belsejébe töm.Vad kiáltással rugaszkodik a tetőre,s félvállról felnyomva magát,lendületből rohan neki a legközelebbi ócskavasnak.Együtt borul vele a földre.Vicsorogva hallgatja benső zakatolásának elnyomni vágyó hangjait,de amint feltekint,tekintete találkozik a gerendák mögül kibukkanó,vértől bemocskolt ezüst hajú lány félelemtől,riadalomtól kerekre tágult szemeivel.Habozás nélkül,kinyújtott karokkal lendül az irányába. |
A feszült csöndet sorozatos lövések zsivaja, a pocsolyákba zuhanó testek csattanása töri meg. Ideges tekintetével hol a bejáratra, hol a lány riadt arcvonásaira pillant, közben a feszültségtől keletkező verejték csepp folyik végig arcán.
- Gyertek velem! – kiált fel hirtelen egy nem rég hallott,ismerős hang, melynek forrása a kicsapódó ajtóban áll. Néhány pillanatig a határozott hang irányába kapja a fejét, fülében a lány hangos levegővétele visszhangzik.
- A tetőn keresztül menekülünk.. – mondja halkan Coozen, majd sietve felfelé rántja valaki a magasba kabátjának nyakát megragadva. Már majdnem a ház tetején vannak, mikor néhány cyborg jeges tekintete tűnik ki a sötét magaslatból, és mintha fegyverüket aktivizálnák. A fenébe,valamit most már muszáj tenni! Majd felérve a gépek nyaka köré tekeri a már előbb elővett drótot.Ennél többet azonban már nem tud tenni, így csak maga felé feszíti a zsinórt, földre kényszerítve ezzel az ellenségeket. Küszködik saját gyengeségével, és várja a lány további javaslatait. |
Gépfegyverek moraja zúg el, közvetlenül a bejárati ajtó előtt. Lélegzete elakad, ahogy örökösen fesztelen arca most méginkább pánikszerűvé válik. Szemei elkerekednek a szobába süvítő moraj hallatán, melyet egy újabb cyborg-csapat mészárlásának vél.
- Gyertek velem! - parancsolja egy erélyes női hang, melybe belezengenek az omladozó ház falai. Coozen mellkasa hihetetlen gyorsasággal emelkedik fel és le, ahogy torkából feljövő, ütemszerű zihálása párát hagy maga után a lehűlt légtérben. Nem ismeri fel. Talán nem is akarja.
Elnyűtt, nedves ruhája mellkasához tapad; már egész felületét vér és sárfoltok borítják. Vizes, összekuszálódott hajtincsei homlokát fedik, mint megannyi ólomszürke csík.
- A tetőn keresztül menekülünk.. - préseli ki magából a szavakat vonallá feszült ajkai mögül, feszélyezett hangon. Lábai megemelkednek a talajról, eltűnve a bejárati ajtó látószögéből, maga után húzva az ismeretlen férfit, ruhája anyagánál fogva. Karjaiban a fiú most mozdulatlan, csak apró szívének gyors dobolását érzi saját mellkasán, és rendezetlen lélegzetének melegét a nyakán, melytől kirázza a hideg, teljesen beleborzong az érzésbe, ami ekkor fogja el.
Mi lesz ha nem sikerül..?
Halkan enged utat sóhajának, majd felpillant a beszakadt mennyezet téglái és tartó gerendái mögé. Kábelek nyúlnak alá a már halott cyborgok testéből; de most ez az egyetlen járható út. |
Fogait összeszorítva,zihálását megpróbálva elnyomni dől hátra,s kezeivel megtámasztva magát,lecsúszik a falon a törmelékekkel teli földre.Mélyvörös csíkot húz az egykor még világos színű téglákra,hagyja,hogy a dúrván kiálló kövek felsebezzék csupasz kezét.Nem törődik a külvilággal,egy gondolat cikázik a fejében;minél elöbb kijutni ebből a borzalmas katlanból.
Feltápászkodva,lihegve,emelkedő bordákkal tekint körbe a robotok menetelésétől zajos utakon.
Valaki a vállát érinti,mire tokjához nyúlva,vicsorogva megpördül.
- Khia!
Két dologra eszmél fel;egy középkorú,kabátba burkolózó katona áll szemben,amögött pedig tucatnyi,ugyanilyen köpenyes,hol rémült,hol elszánt emberek tekintetei.Egyikük vállán pedig ott a még mindig eszméletlen Ced poros,nedves kabátjában.
- Végre... - nyögi,majd pár bizonytalan pillanat múltán leereszti jobbját.Embere szemei közé néz. - Féltem,hogy nem működött a jelző az eső miatt...
- Erre gyere - vág a szavába a katona élesen,és tuszkolni kezdi a megrettent lányt egy tisztának tűnő,egyenlőre robot nélküli utca irányába.A többi harcos folyamatosan tartva a tempót,futólépésben,kémlelve követi őket.
- Túl sokan vannak! Majd máskor...merről jöttetek? Ott fogunk kijutni! - Khiara hangja rekedten csendül ahogy rohan,önmaga elé nézve beszél,előre meredő tekintettel.
Ők is ittvannak még...
Hirtelen lefékezve megáll,amitől a mögötte haladó ember majdnem a hátának ütközik.Gondolkodóba esik.
- Mi történt?! - hallja tompán,elveszetten maga mögött az egyik fennhangú kérdést.
Csak pár háznyira lehetnek...
- Van még itt pár túlélő.Aki jönni akar velem,az lehet most az életét teszi kockára! Aki inkább a biztos szabadulást választja,siessen.Én arra megyek - kiált a katonák felé,és balra kanyarodva,lélekszakadva rohanni kezd.
Az összes katonát érzi mögötte futni,amitől halvány mosoly suhan át meggyötört arcán.Tudta,hogy nem fogák cserben hagyni.
Lefékez.Érzi ebben a házban rekedt túlélőket,érzi,kik ők...s látja az ajtó elött álló robotcsapatot.
- Tűz! - ordít a válla felett katonáinak,és fülére tapasztott kézzel,szemét lehunyva a földre dobja magát.Nem telik bele pár másodperc,nemsokára ócskavasú fémulladékok sorakoznak az orra elött.Meginogva felpattan,s az ajtóhoz ugorva,hangos csattanással feltépi azt.
- Gyertek velem! - Hangja ellentmondást nem tűrő,ahogyan vaktában a ház belsejébe kiált... |
-I..igen azt hiszem. Muszály lesz!- szemében ismét előtűnik az a furcsa fehér fény,majd erős fájdalmat okozva saját magának,hirtelen fel áll és egy összetekert,hosszú drótot vesz ki a zsebéből alig láthatóan. Neki is feltűnik hogy az imént elpusztított cyborgokat újabb csapat váltotta fel, majd határozott pillantást vetett a lányra aki már karjai között tartotta a gyereket. Ha nincs valami mentő ötelete mindannyian itt hagyhatjuk a fogunkat.Gondolta,majd idegesen kémlelte az ajtót,ami mögül hallotta a gépek iszonytató menetelését. – Esetleg. . . beavatnál abba,hogy miként is fogunk innen, élve kikerülni? – kérdezte ingerülten a távolabb álló lányt. – Ebben a helyzetben bármilyen javaslatot képes vagyok elfogadni!- |
- Ez... Egy kicsit korai volt még. - hangzik fel az előtte összeomlani készülő férfi nyögése, mire szánalomtól égő tekintettel vonja fel egyik szemöldökét; azt amelyiket még nem szennyezte be a bíborszín seb és a vérpatak, mely már kivehetetlen mintákká maszatolódott el arcának felületén. Kint újabb dörrenés hallatszik, ahogy egy másik cyborg csoport ront be a mellettük lévő házba.
- Erre nincs idő! - tétovázik, karja Deron alakja felé emelkedik, majd rögtön vissza is hanyatlik eredeti állásába. Tudja nagyon jól milyen erő lengi körül a féri testét, mégsem kívánja a halálát, azzal, hogy most itthagyja. Határozatlan toporgását a fapadlón visszhangozzák a kihűlt falak, majd egy hirtelen lépssel terem a kisgyerek előtt, újra karjaiba véve őt.
- Tudsz járni?! - kapja a fejét idegesen a földre hanyatló felé, hangja parancsoló, éles, és ellentmondást nem tűrő. Pillantása most a bejárati ajtó és az idegen között ingázik. |
Szinte megfullad önmaga leláncolásától.
Tapintani tudja a felette álló cyborg kongó ürességét.
Benne nincsen semmi.Ő többé már nem ilyen.
Mármint amilyen Én.
Soha nem lesz már.Örökké ilyen marad.Örökké...
Nyugtatásnak szánt,őrült iramban vágtázó gondolataival addig-addig játszadozik,míg gyomra hirtelen dermedtséggel össze nem szorul,s ezzel kezdetét nem veszi saját öngyilkosságának.
- Idegen test.Behatoló.Behatolás történt.
Gépies kattogására gépies hang a válasz.Rémülten felkiáltva hajol félre,amint az ócska,szálkás gerenda eltűnik mellőle,s hajítódik el méterekkel arrébb,apró fadarabokként bevégezve.Olyan hirtelen rántja fel a fejét,hogy nyaka megreccsen,s válla is erősen,fájdalmasan megrándul.Felszisszen.
Egyenesen a cyborg élettelen,fakó szemeivel találja szembe magát,amint fürkészve,már-már emberien,zúgva billenti meg kissé a fejét,végigpásztázva tekintetét rajta.Pislog egyet.
Fékezhetetlen ordítás tölti be az egyre csituló esőjárta falakat.Khiara egy szempillantás alatt veri öklét a robot dúrva,hamis női-emberi vonású arcába,s fájó vállát megerőltetve,undorodva,zokogva elhajítja azt.Öklére zsinórok tekeredtek,hamis,vörös vérrel beszennyezve karját. |
Levegő után kapkodva támaszkodik a nedves ajtófélfába, komor tekintete meglepetté válik miközben csöndben tűri mindazt amit a dühös lány a fejéhez vág. A hangos kiabálás háttérbe szorul mikor megpillantja az idegen mögött a félelemtől összekuporodó fiút. Barátságos mosollyal néz rá, de a gyerek nem reagált.
A lány kérdésére,egy bólintással felelt majd bizonytalan mozgással elindult felé, viszont egyre inkább kezdte elveszíteni éleslátását. Pár lépés után térdre rogyott és egyfajta köhögő roham ejtette rabul. – Ez…ez kicsit korai volt még. .- mondta halkan két roham között. Két kezével a hideg földet támasztotta, nehogy ismét eszméletét veszítse. Szégyen érzet lett úrrá rajta, amiért megint ilyen megalázó helyzetbe került. |
Hangos lélegzettel tér vissza a valóságba, mikor érzékeli az idegen energiát, mely villámycsapásként tölti fel testének minden pontját, mely körül már kéklő lángok táncolnak. Hirtelen áll fel, elengedve a fiút, meredten pillantva a csapzott, esőáztatta férfire az ajtóban. Percekig csak egyenlőtlen higgadtsággal próbál lélegzethez jutni, míg ki nem hunynak az aurája körül táncoló halovány lángok.
- Te idegbeteg megveszekedett barom!! - kiabál rá hirtelen dühtől vezérelve, hogy kiadja mellkasában fellobbanó, tomboló feszültségét. - Egy percel gyere később és már halott vagy! - üvölt rá újra közelebb lépve, de nem akar túlságosan eltávolodni a mögötte ülő, jéggé dermedt embertől, aki meredt pupillákkal figyeli Deron alakját, várva a halált; sokkos állapotba került.
- Remélem mind egy szálig megölted őket, mert ha nem, veled együtt gyújtom fel ezt az agyongyötört kócerájt! - érzi, hogy mérge végigfut a mellkasán, melybe egész teste bele-bele remeg. Eljött volna számára a bosszú ideje, most mégis fékeznie kellett magát, hiszen más már intézkedett helyette. |
Meglátja őket.
Cyborgok tucatjai menetelnek az esőáztatta utakon,vad kattogású lábaik borzalmasan embertelen hangokat vernek,ritmusosat,egyenleteset...dobognak.
Ahogyan az eső tiszta zajaitól,úgy önti el őt ismét a túláradó nyugalom,békét érez,megfoghatatlan boldogság lengi őt körül.Forró zsibbadás hatol a kihűlt,esőcseppektől csillogó bőre alá,melyek árván csorognak vonásai mentén.
Keményen leszegi az elöbb megremegett állát,s önuralmat parancsolva magának balra oldalaz,pár gerenda védelmét élvezve.
Önuralmat kell tanúsítania;a végtelennek tűnő másodpercekben hatalmas vágyat,ellenálhatatlan kísértést érzett aziránt,hogy odarohanjon egy érzéketlenséget sugárzó fémroncshoz,és melegen átölelje azt.Elképzelte,amint a nyakába borul,zokogva kérleli őt,tegye hátára bőrrel borított fémkarjait,öleljen vissza,szeresse őt...
- Második támadóvonal súlyosan megsérült.Ismétlem;a második támadóvonal súlyosan megsérült.
Pupillája kitágul.Elzsibbasztja a jeges rémület.
A hang közvetlenül a feje fölött szól.
Megborzong.
Pörögnek a számok.
Észre fogják venni.
Könyörgöm.Siessetek.... |
Mikor már a hangok közelében járt észre vett egy magas,lepusztult házat, amit minden oldalról bekerít a cyborgok falkája. Halkan, de már kezdi érteni, hogy mit ismételgetnek a gépek. – 300-8 –as és egy legyengült fizikumú kiírtandó.-
Szóval ketten vannak bent,és ahogy látom a ház egyre rosszabb állapotban van. Amikor odaér az épület elé, az ott sorakozó cyborgok gépies mozgással felé fordulnak,majd egymás után ellenőrzik őt.
- használható-hasznáható-használható – így visszhangzott néhány másopercig a kihalt utca. Túl sokáig tartana ezekkel egyenként foglalkozni. Szemei hirteleb fehéren felizzottak, majd villámcsapás szerűen ki is húnyt a fény a szeméből.Ezalatt bele taposott egy tócsába ami szinte körülvette az egész házat. Egy hatalmas szikrázás után a robotok egymás után borultak a vízbe. Csak még egy kicsit .Kimerülten futott keresztül a gépeken, majd berontott a ház ajtaján. |
Felsikít, ahogy a tetőzetről leomló sziklák rájuk zuhannak, egyenesen a vállainak és meghajlított hátának csapódva, ahogy a kisebb testet védelmezi a sajátjával. Fogait összeszorítja, ahogy tombolva lüktető ereiben szétfeszül a düh. Hirtelen kapja fel tekintetét, arca már több helyen vágásokkal tűzdelt, szemöldöke felszakadt egy arcának csapódó, éles tégladarabtól. Bőrén most saját vére húz csíkot, végigkövetve arcvonásait. Érzi, hogy a fiú remeg a karjaiban. Rázza a hideg és a gyilkos félelem, mely szinte felemészti belülről.
- 300-8-as keresett és egy legyengült fizikumú kiírtandó. - hallatszanak odafentről a gépies, monoton szavak, melyet már ezer közül is felismerne. Cyborgok csevegnek a fejük felett egy emeletről, a halálukról, mintha egy-egy szortírozandó szemét darab lennének, amiket azon nyomban máglyára kell vetni és el kell tüntetni a föld színéről.
- Nem lesz semmi baj. - suttogja ingerültségtől reszkető hangon, ahogy egy röpke pillanatra találkozik a tekintete a fiúéval.
Majd ajkai hangtalanul mozdulnak, bele-bele remegve a szavakba, mintha csak imádkozna; teljesen kizárja a külvilágot, szemeit lehunyja. |
Lelkébe mar a jeges rémület,ahogyan a már az esőfüggönyön túl járó,rohanó fiú szavait felfogja.
Már érzi őket.
Itt vannak.Elkezdődött.
Pár pillanatnyi tétova állás.Az eső lágy,édes visszhangjai.
- Istenem.... - nyögi zakatoló mellkassal, s dúrva noszogatással,sietős léptekkel egy félig beomlott ház rejtekébe cipeli az alélt Ced testét.Zihálva eltakarja a kitartóan zuhogó eső elől,lefekteti egy mély,gödörszerű omlás sötét árnyékába.Kezei remegve,görcsösen kapkodják a nedves köveket,csúszkáló ujjakkal emeli,s teszi szabálytalan elrendezésben a katona teste körül,beburkolva,védve őt.
- Sajnálom. - Nyöszörgése rekedt,félelemmel vegyül.Még egy pillantást vet a zilált hajú,eszméletlen fiúra,majd karperecének vészes jeleit,csipogásának tudatát félredobva felpattan,s éles kanyart leírva rohanni kezd az esőfüggöny túlra,a kegyetlen borzalomhoz,mely már csak őt várja.
Lélekszakadva szedi lábait a macskaköves,repedezett úton,miközben kezeivel az ég dühös könnyeit csapkodja maga előtt.Jobb kezében egy kopott tetejű szerkezetet tart,gépiesen nyomkodja,a csörömpölésen,a kattogáson,és saját esdekelő szavain kívül mást nem érzékel. |
[Későbbi] [155-136] [135-116] [115-96] [95-76] [75-56] [55-36] [35-16] [15-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Új bejegyzés
Frissítés
