[Későbbi] [155-136] [135-116] [115-96] [95-76] [75-56] [55-36] [35-16] [15-1]
-Megint eljöttek. . .Sokan. . Nagyon sokan vannak! Az emberek hangja pedig . . eltűnik. Nem nézhetem végig mégegyszer ezt tétlenül! Tünés! – a lány továbbra is fenyegetően bámul rá,de nem mozdul. – Nem hallod amit mondok?! Menekülj!- utolsó szavait szinte elmossa az eső kopogása,miközben ő kétségbe esve rohanni kezd a hangok irányába. Mire eléri a helyet ahonnan a kiáltásokat és lövéseket először hallotta, már nem talál mást csak még több rom házat és kegyetlenül legyilkolt embert. A látvány teljesen felzaklatja hiszen, már megint tehetetlen volt. Figyelmét azonban felkelkelti, hogy a gyilkosok hangjai még hallhatóak. A bosszúszomj egyre jobban eluralkodik rajta, tudván hogy azoknak a férgeknek még ez sem volt elég! Rögtön elindult a lelketlen cyborgok serege felé. |
Itt vannak a sarkamban... Észrevettek... Utolérnek.
Bevetődik egy romos ház ajtaján és néma gyorsasággal a jéghideg kőfalhoz feszül, miközben egyik kezét a kisfiú lélegeztető maszkjára tapasztja, talán reflexből, emberi ösztönből, de ez mit sem halkít a gyerek feldúlt, rettegő nyöszörgésén, és elhaló visításain.
- Maradj csendben, nem lesz semmi baj, csak maradj csendben kérlek!.... - hadarja már szinte magán kívül, a félelemtől bénultan, ahogy felelevenedik szemei előtt az a rég elfeledett nap, amikor őt hurcolták el az árvaházból.
A rátörő emlékképek megrohamozzák, de még azokon keresztül is tompán áthatol a házak közőtt menetelő cyborgok fegyelmezett, dübörgő zaja.
Coozen összehúzza magát a sötétben, most egy embert ölel magához... Egy embert véd.
|
- Mi történt? - kérdezi élesen a Ced másik oldalát támogató fiútól,figyelembe se véve az elötte elhangzott,pimasz mondatait,mikor is az hirtelen oldalra kapja a fejét;sötét hajának tincsei nedvesen az arcába csapódnak.Az éltető eső továbbra is megállíthatatlanul,fáradtan kopog a poros utakra,vastag függönyöket eresztve az eláztatott falak,s házak közé.
- Mi történt?! - kérdezi újból,fenyegetőn,miután az idegen pillanatok múlva sem reagál kérdésére,s továbbra is oldalra szegezett,merev tekintettel áll.
Olyat hallhatott,amit én nem. |
Csontig hatoló félelem járja át testét ahogy a lányt hallgatja. Szavai ilyesztően,mégis tiszteletet parancsolóan hatnak. –Örülnék a segítségednek ,ha már ennyi fáradtságot okoztál.- A lány mint egy valóságos jégcsap,látszik rajta hogy csak nyűgként tekint rá. – Figyelj,nem tűröm ha semmibe vesznek, szóval bánj velem egyenlő félként rendben kislány?! – indulatai már rég nem törek ki belőlle , a levegő valósággal izzik körülötte.Látja hogy a lány ezekre a szavakra nemigen reagál, inkább oda lép az eszméletét vesztett férfihoz és most ő segít neki a talpra állásban. – Különben se én kértem,hogy fogjon rám fegyvert és hozzon el idáig,akkor meg minek segítek? Arról meg nem én tehetek hogy nem hallgat rám. – morogja alig hallhatóan. Hirtelen, erős,ütemes rezgéseket érez a levegőben, mintha lőfegyverek hangja lenne. |
A szürke szempár vadul villan bele a homályba, megtörve az eső illatú légáram menetét egy ponton. Pupillája összeszűkül, ahogy pillantásával és érzékeivel megpróbál keresztülhatolni a hatalmas ködfelhőkön, melyek hosszúra nyúlt árnyakat vetnek a házak falára. Egy férfi ordít és egy nő siráma hallatszik a távolból, ahogy egy gépfegyver erőteljes hangjai süvítenek a levegőbe.
Sűrű léptek hangjai töltik fel az étert, akik egyetlen egy monoton ütemre sorjázzák előre mozdulataikat, mintha csak valami óriási és veszélyes idegen vészjósló dobbanásai közelednének a megfakult betonon és a zord esőfüggönyön át.
Coozen érzi, hogy feldobog a szíve és erőteljesen kezd a torkában lüktetni, úgy, hogy feje, s egész tudata beleborzong az érzésbe. Előtte az ismeretlen kisfiú már csak kétségbeesetten zokog, látszólag már őt is elhagyta az ereje; nem találhat védelmet. Most nincs ideje gondolkodni.. Testével előre lendül, vizes hajtincsei - melyeket az eső sötétszürkére festett - arcába lendülnek, vízcseppeket szórva a lehűlt, fullasztó levegőbe. Hirtelen zárja karjaiba a kisebb testet és rohanni kezd vele, amilyen gyorsan csak a lábai engedik. Közben érzi, hogy torkának vészes dobolása vegyül, riadt zihálásának rendezetlen, kapkodó ütemével.
Itt vannak. Hát újra eljöttek... Öltek, ölnek most is, és ölni is fognak. Mindenkit elvisznek... - fut végig tudatán, de most csak egy cél vezérli: hogy biztonságba juttassa a védtelen emberi lényt. |
- Egy magadfajta gyenge alaknak sem tanácsos itt tartózkodnia. - Hangja szinte visszhangzik az egyre erősődő esőcseppek kopogása miatt,melyek tompán érzeknek a macskaköves utcára.Hihetetlen béke,és nyugalom árad szét egész testében,ám még mindig gyanakvóan méregeti a furcsa szemű fiatal férfit,akinek arcán játékos,s egyben fájdalmas mosoly húzódik.
Lassan leguggol az azóta hatalmas tócsában fekvő Cedhez,s kitapintja még erősen érezhető pulzusát.
- Szerencséd,hogy még él.Ha megölted volna,mostanra már te is halott lennél - morogja alig hallhatóan maga elé az idegenhez intézett szavait,s a karjai alatt átfogja az eszméletlen katonát. - Örülnék a segítségednek,ha már ennyi fáradtságot okoztál - veti oda hűvösen az ugyancsak bőrig ázott fiúnak. |
Látása már kezdett kitisztulni, ekkor pillantotta meg, a szinte előtte álló idegent. Néhány felszisszenés közepette lassan féltérdre támaszkodott,hogy jobban szemügyre vegye.Egy halványvörös hajú lányt pillantott meg , tekintete semmilyen érzést nem tükrözött…mintha egy gép lenne. – Üdv,ha megkérdezhetem mit keres egy magadfajta kislány ebben a zord időben egyedül? – kínos mosoly húzódott arcára mikor látta hogy a lány tekintete kezd komorrá válni. – Ja, szóval vele vagy! – majd a mellette heverő alakra biccent a fejével- Sajnálom de ő egy darabig használhatatlan lesz. Micsoda hülye lehet, hiszen én…szóltam hogy ne tegye. – tekintete üressé válik és komor kifejezéssel az arcán bámul maga elé.Az ismeretlen gyanakvóan,ugyanakkor kérdően nézett nézett rá.Merengéséből egy esőcsepp hangja zökkenti ki,ami a kabátján koppan. Majd a lányra pillant aki vészjósló nyugodtsággal közeledett felé. |
Sietősen veszi lépteit, mint aki igyekszik valahová, egy kijelölt cél felé. Szemeivel a sötétet kutatja, miközben a hosszú évek során érzéketlenné vált, s porcelánná dermedt bőre is érzékelni kezdi a hűs tűkként belenyillalló esőcseppeket. Valahonnan odafentről érkezhetnek a gomolygó homályfolyamból, megborzongatva napközben felforrósodott arcának felszínét. A csapadék csöndes kopogással párásítja fel, és olvasztja sárrá a napközben felgyülemlett mocskot és port.
Tompa, elhaló lihegések zaja követi egymást. A nedves betonon csattogó cípők vadul, s ritmusosan ütik a talajt, mikor hirtelen a semmiből feltűnő árny apró teste ront neki, lélekszakadt loholását végezve be. Az idegen a mellkasához csapódik, majd a sajgó, felöklelő érzetet egy tompa puffanás követi, ahogy a könnyektől fuldokló kisfiú a földre vetődik közvetlenül Coozen elé.
- Te meg mit keresel itt?! - kérdezi a pillanat hevével, de hangját nem a gyengédség, sokkal inkább a rideg türelmetlenség és indulat uralja. Belül most mindennél jobban felzaklatta magát.
- Jönnek..! - suttogja remegve a vékony hang, ahogy azok a hatalmas, mogyoróbarna emberi szemek elkerekednek a félelemtől. |
Cipője szinte hangtalanul kopog a kifakult macskaköves úton,ahogyan egyre közelebb ér az éjbe vesző,kísértetlakta házhoz.Érzi a katona jelenlétét,ahogyan egy másik,emberi lényét is;lépteit megszaporázza,utat tör magának a szürke ködös,száraz levegőbe.Fejében mindeközben a lány szavai csengenek vissza,hol erősebben,hol tompábban,de mindundatlan keringenek benne,s nem hagyják nyugton.
- Khin? ...Khin! Gyere,segíts... - zökkenti ki az alig hallható segélykérés,s amint odaér a ház berepedezett,széttört ajtaja elé,észreveszi az idegen eszméletlen testét.A katona éppen megpróbálja őt támogatni,felrángatni a kihűlt mocskos földről,de láthatóan nem bír vele egyedül.
- Mit tudtál meg róla? - szegezi neki egyből Khiara a kérdést,tudomást sem véve Ced kéréséről.
- Semmit az ég világon - dühöng a katona,és szitkózódva sikerül egyenes állásba tornáznia mindkettejüket.A fiú élettelenül csüng a bal oldalán.
- Keressünk egy elfogadhatóbb állapotú házat.Itt nem maradhatunk - morogja Khiara a kihalt utcát vizslatva,mintha csak egy hirtelen támadó,félelmetes árnya várna.
Árnyékuk baljósan kúszik utánuk a falakon ahogyan tovább indulnak,minden neszre,ablakcsapódásra felkapják a fejüket.
- ...Miért nem segítesz? - kérdezi hirtelen,szemrehányóan a mögötte haladó Ced,s lihegve letérdel az újból összerogyó,idegen fiúval a földre.
- Szánalmas.Ilyen katonákra nekem nincs szükségem.
- Én pedig azóta is szomjas vagyok - reagál bosszúsan a hosszú fekete köpenyes katona,s elkezdi kiforgatni egy kulacs reményében az öntudatát vesztett idegen kabátját,kinek szempillája meg-megrebben.
Khiara már épp megfordulna,s tudomást sem véve róluk indulna tovább,mikor a tompa hangot követően egy elterülő csattanást hall.Ijedten fordul hátra,s a vaksötében is jól látja a földön heverő Cedet,mellette pedig a már-már ébredező ismeretlen fiút.Felszisszen,és odasiet kettejükhöz. |
Arcvonásai újra mozdulatlan kifejezéstelenségbe dermednek, ahogy a lány sarkon fordul előtte és könnyed lépteivel indul meg a két, egymással szerencsétlenkedő férfi felé. Megvetés ül ki az arcára, ahogy a leheletnyi érzelemhullám végigvonul testén.
- Gyűlölöm, ha valaki felvág. De azért sok sikert a feljutáshoz. - dünnyögi a szavakat alig mozduló ajkakkal.
- Túl nagy a szád félember.. - az utolsó mondatot már csak maga elé suttogja, miközben nyugodtság árasztja el, ahogy érzékeli, hogy körülötte lassan kiürül az utca és csak az általa jól kedvelt ködös félhomály veszi körbe. Azonban már régen nem járt Norlanaban, és még magának is nehezen ismeri be, hogy vágyakozik utána. Az égig nyúló városba, ahol a Nap megérinti a bőrét és a szél simogatja érzékeit. Ahol először fedezte fel még hajdanán a repülés gyönyörét és az élet ízét. Az égi városhoz nem csak gyűlölet és keserűség fűzi, és ezt ő is nagyon jól tudta. Csodálat van benne iránta, de csak a város gyönyöre és nem a benne élő kapzsi lények nyűgözik le, akik még képesek magukat embernek nevezni, azok után, hogy fajtársaikat cserben tudták hagyni a nyomorban és a szenvedésben.
Hangtalan léptekkel indul el a sötét utca ölelésében. Vissza akar térni oda, ahol minden elkezdődött... |
Mintha valaki rohanna felé, erős mégis könnyed lépteket hall. Érzi hogy az ismeretlen megáll előtte és beszél az előbbi fegyveres alakhoz aki talán, már le is lőtte? Nem tudja.
Szemhéllya legközelebb akkor nyitódik fel résnyire, mikor érzi hogy magához akarják téríteni.Vállán két kéz szorítását érzi ami előre-hátra rángatja,hasztalan.A két kéz hirtelen felkapja őt a földről, majd egyik karját a nyakába kapja hátha így sikerül támogatnia őt a mozgásban. Nem tesznek meg nagy utat, mikor újra a földre borul, ám résnyire nyitott szemével látja amint kabát ujja feljebb gyűrődik, és az ismeretlen kéz, az immár szabadon lévő alkarjához nyúl. – Ne… érj… a. . . – csak ezt a pár szót tudta kipréselni magából,későn.Olyan érzés kerítette hatalmába,mintha az utolsó csepp energiáit szívnák le. Hallotta ahogy valaki nem messze tőle elterül a földön. ~Barom.De megnyugodhatsz, ebbe most nem fogsz bele halni.~- gondolta magában amint szemeit a földön heverő férfira irányította. |
Naiv kislány.Innen nincs menekvés...jobban teszed,ha nem vergődsz,és kiélvezed a hátralevő perceidet.Hamarosan egy sokkal szebb jövőt fogsz szolgálni.Légy hálás érte....
Vénáiban felgyülemlik a gyűlölet.A múlt szőtte hangok összekuszálódnak a fejében,dühös acsargással fészkelik be magukat az egyre ködösödő öntudatába.
- Ennyire bölcsnek hiszed magad?! Okos vagy,nagyon okos...Valóban nem köt semmi! - Hisztérikusan csengő szavai élesen törnek utat a hideg levegőben,miközben tesz pár instabil mozdulatot az egyre inkább homályba vesző lány felé. - Akkor mondd,mégis mit tegyek?! Üljek tétlenül,s várjam a megváltó halált,amelyért az emberek már oly régóta könyörögnek....?!
Éles szavainak egy idegen érzés vet véget.Lehiggasztja.Megnyugszik.
Eszébe jut a katona,aki még mindig az ő parancsát teljesíti valahol,messzebb.Most hirtelen érzi...a pillanatnyi fájdalmát.
- Megyek.Sok szerencsét. - veti oda immár jeges,szenvedélytől mentes hanggal a látszólag meghökkent Coozenneké,s sietős léptekkel az ódon,szakadt ház felé veszi az irányt.Meg sem fordul,úgy szól hátra a válla mögött: - Majd ha egyszer,Meilis végleg felszabadul,tudod kire kell majd gondolnod! |
Nem nagyon tudja mit kezdjen a helyzettel, tehetetlen, a maszkja hamarosan lemerül, azt sem várta hogy egy köpenyes férfi a pisztolyát jóhogynem a szeme közé tartja lövésre készen. – Öhm,üdv!Én…- de nem tudja befejezni a mondandóját, mivel a levegőben hatalmas mennyiségű elektromos hullám keletkezett.Az éles sípolás teljesen lebénította a testét,örült hogy eszméleténél maradt.Látta hogy az imént fegyvert fogó férfinak is fájdalmat okoz a hang, olyannyira hogy a fülét szorongatva a földre zuhant. Így ment ez hosszú másodpercekig,míg végül abbamaradt a zaj. - Ha úgy gondolja most nyugodtan megölhet. – mondta egy szánalkozó mosoly(?) keretében. Az idegen ismét rá fogta a fegyvert,majd úgy tűnt kérdezni akar valamit. A feszült pillanatot egy hangos morgás törte meg, amire a férfi megilletődötten rá szegezte a tekintetét.
~ Inkább lőjjön le ez a szerencsétlen, mintsem hogy megszégyenülve éhen haljak egy koszos utcán... ~ ez volt az utolsó gondolata mielőtt elvesztette volna az eszméletét.Nem aggódott azon hogy ki vagy mi fogja megölni, ilyen kiszolgáltatott állapotban,nem ez lett volna az első ilyen eset. |
Mosolyogva hajtja le a fejét, miközben szürkén fénylő szemeit ismét láthatatlanná teszi egy mély pislogás, mely megköveteli, hogy egy pillanatra kizárja tudatából a bosszúra szomjazó Khiara képét.
- Süt belőled a fájdalom és a káröröm. Én is ilyen voltam. Röpke 90 éve talán... Csak a bosszú hajtott semmi más, meghalni is kész voltam egy látszólagos szabadságért, ami sohasem akart eljönni. - újra felpillant, fejét ő is magasabbra emeli, hogy szemük egy vonalba kerüljön és a távolság szinte érzékelhetetlen legyen, ahogy a tekintetük találkozik egy ponton.
- Téged sem köt már semmi ide, ez egyértelműen kitűnik. Mégis meg akarod váltani ezt a nyomorult, mocskos világot csak azért, hogy a magad iránt érzett undorod enyhüljön és úgy halhass meg, hogy valami jót tettél.
Naív kislány... Még mit sem tudsz az életről, és Norlanaról. Nem fognak megrettenni tőled... De azért szép álom. - mosolya még szélesebbre húzódik, de a gúny annál inkább tűnik el belőle; az ő arcán is egy megértő, lágy vonás mutatkozik meg. |
- Nem.Többé már nem lehetünk. - Szavai beleegyezően hatnak a lágyabb megűtésű hangvétel miatt.Egy végtelennek tűnő,néma sóhaj után azonban összeszorítja ökleit,s az egyre hangosodó zakatolás közben,dühösen tekint Coozen fagyos szemei közé. - De itt nem a mi boldogságunkról van szó...el sem tudod képzelni,mennyire gyűlölöm a kegyetlen Norlanat.Pont annyira,amennyire undorodom önmagamtól. - A fátyolos,fullasztó levegőn át is észreveszi az ezüstös fényben úszó lány fürkésző pillantását.Jólesően beleborzong. - De tennem kell valamit,mert már így is alig bírok szembeznéni a tükörképemmel.
Akár hiszed,akár nem,Én ismerem egyedül a feltételeket,melyekkel még esélyünk lenne megakadályozni a végleges pusztulást.S ha én egyszer az embereimmel feljutok oda,gyökerestül kikapcsolom a rendszert...bekapcsolva egy másikat... - mosolyog érzéketlenül,szenvedélytől csillogó szemekkel. -...akkor az én földi pályafutásom is ott ér véget.
Cseppet sem bánom - folytatja már-már csevegőnek ható hamis hangnemben,és kissé megemeli a fejét,hagyja,hogy a lehűlt szél kedvére játszon bíboros tincseivel. - Élvezni fogom,mikor a feláldozásom pillanatában végignézhetek a Norlanaiak rémült tekintetén.Érezni akarom a félelmüket... - suttogja a szavakat vaktában,s csak ekkor eszmél fel,hogy a szürke színt öltött,ódon házak zugait megint átjárja karperecének ismerős kattogása. |
Lassan sétál végig a már jól ismert meilisi utcákon, fekete kabátjának aljába bele-bele kap az a szellőnek nem nevezhető mocskos levegő áradat. Látja maga előtt az emberek haláltusáját,nem fordít rájuk különösebb figyelmet,hiszen olyan sokszor látta már ezt a jelenetet, a sajnálatot szánalom váltotta fel.Ahogy elhalad mellettük,az emberek kétségbeesve segítségért kiáltoznak, s ő erre csak azt mondja - Nyugalom. E szó kimondása után az összes haldokló rövid sikoly és rázkódás közepette a földre rogy.Tovább indulva érzi hogy elég ingatagon áll a lábán, az előző magánakciója felemésztette szinte minden megmaradt energiáját.Tudta hogy a pihenés most nem lesz elég hogy újra feltöltődjön. Mikor érezte hogy már képtelen talpon maradni,egy régi beszakadt ház faltövében pihent meg.Nyugalmát néhány ember beszélgetése törte meg,akik nem messze voltak tőle és talán...harcoltak.Úgy gondolta nem avatkozik közbe,hisz az senkinek sem lenne jó,inkább csak csendben figyelte az eseményeket a ház árnyékából. Hirtelen összegörnyedt,majd megigazította lélegeztető maszkját, a következő pillanatban már egy férfi állt előtte, pisztolyt tartva rá, amit ő csak értetlenül nézett. |
Színtelen, lemondó ábrázattal enged utat mellkasából feltörő sóhajának, mint akit a végletekig fárasztanak a cyborg szavai.
- Nehogy azt hidd, hogy Te vagy az első, aki ilyeneket mond nekem. - elfakult, szürke szemeit most felnyitja, de csak homályos pillantással nézi a kavargó por fújtató áradatát kettejük között. - Mások is vakmerőek voltak, de Norlana erős.. Kifogott rajtuk. Norlana kegyetlen... - ezt megtanultam. - ejti nehezen utolsó pár szavát, ahogy tudatában visszhangot vetnek egy régi társának, barátjának szavai. Norlana kegyetlen - ismétli meg fejében a mondat önmagát, mintha valaki más szólna hozzá, egy halhatatlan, s soha meg nem nyugvó hangon.
- Ha fel is tudnánk szabadítani Meilist a nyomorból; ha sikerülne is az, hogy az eddiginél jobb világot teremtsünk, és emberségesebbet.. Mi akkor sem lehetnénk boldogok. - szemeivel Khiara pillantását keresi a porfedte homályon át. - Egy időtlen óra, végzetes, és fájdalomba fúló kattogásának alkotó részei vagyunk. Egy időzített bomba dolgozik mindkettőnkben, és ez bármikor elpusztíthat minket, és másokat is.
Én nem akarok érezni többé... Nem akarok többé kötődni senkihez. |
- Szánalmas egy érzés értéktelenné válni...nemigaz? - Mélyen elgondolkodva szemléli Coozen merev,félrefordított arcát,tekintetével csukott szemeit követi,vonásait fürkészi. - Mit tennél te,Örök létű,ha időzített bombaként élnéd a perceidet,arra gondolva,melyik pillanatban is érnek véget...? - Hangjában mohó kíváncsiság érződik,érdesség,feszültség...irigység. - Sokszor kívántam magamban,bárcsak ismét teljes értékű ember lehetnék...ha nem épp egy befejezett mű;egy tökéletes robot,tökéletes elmével,hiányzó érzelmekkel.Félig megragadva a kettő között... - csettint egyet a nyelvével,tompán kifújja a levegőt. -...nem a legkönnyebb.De megtanultam újból élni,mi több;én magam adtam új célokat önmagamnak.
Édes,mikor a múlt árnyékaiban tengődő emberekkel találkozom.Éppen ilyenekre van szükségem – folytatja leplezetlenül,s rideg félmosoly játszik az ajkain. - Ez nem holmi lobbanékony behatolás lesz.Itt nem elbolondított kiscsapatok fognak pattogni,azt sem tudván,mi a cél.Elfelejtetted,hogy én más vagyok...akárcsak Te - susogja gyenge szenvedéllyel,egyre elhalkulva,miközben mélykék szemeiben fakó csillogással tükröződik a lassan ezüstös színt kapó,fel-felkavarodó porréteg. |
- Fogalmam sincs kinek képzeled magad. - lassan megáll. - Már részt vettem életem során nem egy behatolásban. Ismerek minden ellenőrző pontot, úgy akár a tenyeremet. - kimérten Khiara szemeibe néz. - De minden kísérlet elbukott. Sokan haltak meg. Elvezethetlek oda, de nem fogok a kiscsapatodban pattogni a parancsaid szerint. Már azt sem tudom miért harcolok... - összevonja a szemöldökét. - Nem emlékszem rá. A családomra se. Sohasem volt senkim, ehhez a helyhez is csak a gyermekkorom fűz, de már azt is régen elvesztettem. Üressé váltam.. És értéktelenné. Fogalmad sincs, mindez mekkora teher, ráadásul, úgy, hogy közben még a kezeimhez is vér tapad. - elfordítja a tekintetét, de most nem mozdul meg. Nincs hová mennie; csak vár és élvezi a csendet az alig mozduló, hűvös légáramban. Lehunyja a szemeit. |
- Bejutunk.Győzni fogunk. - Hidegséggel vegyülő,reményteli szavai visszhangra már nem találnak,megfagynak a sűrű levegőben.Coozen nem fordul vissza. - Te sem az örök kallódásra születtél,Névtelen.Itt az ideje,hogy megcselekedjük a sorsunkat,amelyet kiszabtak ránk.Te örök életet kaptál;bölcsen kell kihasználnod - Szinte biztos benne,hogy az egyre távolodó alak még hallja szavait. |
[Későbbi] [155-136] [135-116] [115-96] [95-76] [75-56] [55-36] [35-16] [15-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Új bejegyzés
Frissítés
