Új bejegyzés Frissítés

2010.02.09. 21:22 Avila Mecoi

Megint elkezdte zavarni, hogy nem foglalkoztak vele, és elengedték a fülük mellett amit mondott vagy kérdezett. Gyerekes módon megint duzzogva vonta össze a karjait a mellkasa előtt. Csöppet sem tetszett neki a gondolat, hogy bármilyen kérdést tegyen fel, arra ne kapjon választ. Hirtelen már az is zavarta, hogy megkérte őket, hogy vigyék el. Egyszerre azt kívánta bár megpróbált volna saját erejéből eljutni a következő városba, és ne támaszkodott volna már megint a robotok segítségére. Neki is feltűnik a hirtelen jött változás a vezető ülésből, de figyelmen kívül hagyja. Szeme sarkából még látja, hogy a nő feláll és odamegy hozzá, mielőtt megfordulna, és megint a sötét éjszakát kémlelné. Egy órával ezelőtt még ő is ott akart volna lenni mellette, ő akarta volna vigasztalni és nyugtatni, még akkor is, ha tudta, hogy a Második sokkal többet elérhet. Az egoista érzései mégis ezt kívánták volna. De most nem zavarta, hogy mint egy kívülálló áll itt, mintha egy fal lenne köztük, ami elválasztja őt a többiektől. Talán pont így kellett lennie. Nem csak talán, biztosan. Így volt a legjobb. Össze-vissza cikáztak a gondolatok a fejében, megpróbált mindenre gondolni, csak arra nem, ami éppen a légjáróban történt. Még ilyen érzéketlenül is érezte azt a zavart légkört, ami most kiterjeszkedett, és egyre inkább elviselhetetlennek találta. Legszívesebben fogta volna magát és hátra vonult volna a jármű hátuljába, de végül ellenállt ennek a késztetésnek. Minél jobban úgy tesz, mintha nem érintené ez az egész, annál  könnyebb lesz majd később. Úgy érzi, ez a kényszerszünet mégsem tett túl jót a páncéljának és most néhány helyen ki kellett javítania. Igyekezni fog, hogy ilyen ne történhessen meg még egyszer. Nem állt szándékában még egyszer ugyan azt a hibát elkövetni, és hagyni, hogy megint közel kerüljön hozzá valaki, aki aztán így felforgat mindent. Csak most jött rá, mekkora is a kár. - Ugye nem az én hibám, hogy így alakultak a dolgok? Ennyit számítana egyetlen ember tette és érzése? Ugye nem az én hibám, hogy minden így felbolydult? Mégis csak nyugton kellett volna maradnom és nem mutatnom semmit, ami bennem tombolt. Meg sem kellett volna szólalnom. Egyszerűen úgy kellett volna tennem, mintha mi sem történt volna. Akkor ez most nem így lenne, igaz? - Ezúttal nem a férfi pillantását kutatta, tudta, hogy tőle nem számíthat válaszra. Részben mert most nem is volt olyan állapotban. Bár kételkedett benne, hogy ha éppen nem így viselkedne, akkor kapna-e egyáltalán tőle választ. Inkább Khiara kék szemei után kutatott és arra várt, hogy ő válaszolja meg  a kérdéseit.

2010.02.08. 15:27 Khiara Laken

Vörös hajszálai meglibbennek, mikor kifújja a levegőt ajkain át. Megpróbálja feltölteni magát energiával Avila hangjának és a légjáró halk zengésének súlya alatt, miközben továbbra is lazán lehunyva tartja szemeit. Szájának sarka elrévedve kíván felfelé görbülni, mert már elképzelte, hogy a robot is felbúg mellette mély hangján, hogy válaszoljon a nőnek; elégedetlenül sóhajt fel, mikor csak a csend borul a jármű hűvös levegőjére. Most hiányzik neki a folyamatos zsivaj, az emberek százai csapta gyenge morajok, melyek mindig elérték jéghideg földfalú, szűkös rejtekhelyét.  Ő sem szól, csak ellazult szemeit nyitja fel lassan, hogy pillantása önkéntelenül is kezére tévedjen. Észrevétlenül próbálja kikutatni az ujjaiba égetett köríveket, amikről a nő beszélt. Talán csak a sötét félhomály miatt, de nem lát semmit; talán túl lágyak a bőrébe mélyített barázdák, hogy kivehesse azokat félig elnyílt tekintetével. De ha ott is vannak, azok nem lehetnek emberi testének másolatai, mert csak arcának vonásait adta a Másodikhoz.  Fejét lustán oldalra fordítva, hirtelen áll meg benne az ütő, mikor feleszmél a robot görcsösen, természetellenesen remegő karjaira. Mellkasa hevesen dobban meg a fájdalmas látványtól, egész alakja ledermed, mintha egy láthatatlan erő szögezné az üléshez, hogy kényszerítse őt a haláltusa végignézésére. A néma hatásszünetben hirtelen kap erőre, úgy érzi, a tettvágy felperzsel bőre alatt, ahogyan áttöri saját leblokkolását, és feltápászkodik.  Erőteljesen feszíti le a férfi tenyereit, mikor lehajol a navigáló pulthoz. Csak nehezen bír elszakadni az elködösült szemekről, míg bekattintja a kormányt, ezzel egyenesbe téve a gépet. Nem tud konkrét irányt betáplálni, fogalma sincsen, merre mennek; fogalma sincsen hirtelen, mit tehetne, mi lenne a leghelyesebb. Újra fel kéne idéznie tervét, de, ha mindenről kitárulkozik, az Első logikája ellene fog fordulni. Fejében most csak a férfi mondatai léteznek, mintha újra és újra játszódó, torz hangszalagok forognának. Fogalmam sincs, hogyan térhetnék vissza. Nem enged. Akarja a testet, mert az övé.  Színtelen mozdulattal helyezi át testsúlyát az ülés támlájára, ahogyan ráül, miközben egy másodpercre felkutatja pillantásával Avila hollétét, mintha analizálná a körülötte létező dolgokat. Tenyerét csitítóan helyezi a robot vállára, ujjait gyengéden összeszorítva az ing anyaga körül - meg akarja nyugtatni őt, ahogyan ő is tette vele. Érzi magában a liftező, torokszorító szívdobbanásokat, melyeknek taktusát tudatosan próbálja lehiggasztani. Megint csak gyűlölettel vegyült, ledermedt irigységgel és halálos áhítattal képes magukban tudni a szervet - minden az ő hibája. Minden a szív hibája. - Visszahozlak.  – mormogja csendesen, csak, hogy elsimíthassa egy kicsit a vázakban pergő káoszt. - Csak adj még egy kis időt, kérlek, hogy átgondolhassam. Nem lesz semmi baj.  Szemeit az éjfekete tincsekről saját lábaira vonja, hogy beburkolózhasson a gondolatokba. Megpróbálja újra meglelni a fonalat, miközben továbbra is csak nyugtat; úgy érzi, megint ólomsúlyúvá vált a levegő körülötte, de próbál lélegzethez jutni, mintha ellenkezne saját maguk felemésztése ellen.

2010.02.08. 12:44 Zev Owen

Nem képes figyelni Avila eggyé málló szavaira, csak saját testét érzi elnehezülni, mintha a hirtelen könnyedséget könnyelmű hirtelenséggel váltogatná a kínzó fájdalom. Végtagjait végtelenül nehéznek érzi, mintha mozdulatait ólomsúly húzná lefelé, tudatába kétes gondolatok szivárognak, mintha a súlyos pára már utat tört volna vázába is, hogy lehúzza azt. Folyamatosan nyelnie kell, nem találja a hangját, így elveti az ötletet, hogy megpróbáljon válaszolni az ablaknál veszteglő nő kérdéseire. Kerülgeti a hányinger, szemei előtt furcsa alakzatokat vesz az él nélküli látvány, ahogy a sötéten gomolygó köd fátylán túli házakat próbálja kivenni. Kormányra szorított keze együtt remeg a motor mozgásával, azonban képtelen cselekvésre ösztönözni magát. Szíve hol vadul felkalapál, hol pedig a kivehetetlenségig lassul, mintha haldokolva vergődne mellkasában. Éles zúgás tör utat magának fülének sípoló zaján keresztül, mint akiben egy örvény próbálja semmivé oszlatni a fölösleges gondolatokat. Szabályszegő. Mellkason vágja a tudatos hang, melyet nem tud bemérni. Kábultan kapja fel a fejét, majd újra a műszerekre pillant, melyek élénken villogva jelzik, hogy minden készen áll a felszállásra. Torkában élettelenül kavarog egy párás lélegzetvétel, melyet képtelen kikényszeríteni magából. Nélkülem halott vagy. Te már nem élnél, ha én nem lennék. Nem szakíthatod meg a kapcsolatot csak úgy. Én tartalak életben. Nélkülem nincs tested, se elméd. A lélek mit sem ér egy tapintható, ízlelhető, látható és hallható Világban. Te már nem létezel. Ez most már az én életem. Küldetésünk van, ezt ne felejtsd el. Vess véget a játszadozásnak. Add fel őket végre. Add fel és foglald el a helyed. A búgó hang hol halkabban, hol hangosabban sejlik fel, mint egy-egy kósza gondolat. Mintha a tudatát kitöltő logika egy ártó démont próbálna kiűzni saját fémtestéből, miközben önmagával folytat néma vitát. Keze megremeg, ahogy rátenyerel az indító gombjára, majd a gépet egy mozdulattal a levegőbe emeli. Csak alacsonyan, egyenetlen tempóban repül, mint aki alig ura önmagának. Hátát a szék támlájának feszíti, miközben előre nyújtott karjai görcsösen remegnek, mint akit már csak egyetlen fogva tartó erő ösztönöz az életben maradásra.

2010.02.07. 16:02 Avila Mecoi

A kelleténél talán kicsit tovább fürkészi a férfi alakját, de aztán végül csak sokat sejtetően elmosolyodik. - Nem hiszem, hogy titok lenne, hogy rettentően irigy vagyok, de azt hiszem ezt mindketten tudjátok már. - Úgy beszélt mintha nem is lett volna az a fárasztó huzavona az érzelmekkel, ami mindent feldöntött. - Tudod, nem éppen azt a hatást keltetted, mintha olyan hű de nagyon görcsölnél. Sőt, pont ellenkezőleg... - Tekintete a nő combján nyugvó kézre siklik. - ... úgy tűnik, nagyon is jól elvagy. Megvárja amíg a robot előre megy és helyet foglal a vezető ülésben, majd ő maga is besétál. A nő mellett elhaladva megáll pár pillanatra, viszonozza a pillantást, de nem szól semmit, csak tovább megy. Ahelyett, hogy ő is helyet foglalna a székben, ahol mindig ülni szokott, odasétál az ablakhoz. Bár esélytelen, hogy bármit is lásson, nincs kedve most ott ücsörögni, olyan közel kettejükhöz. Sokkal könnyebb így, hogy ha nem tudhatja biztosan, hogy nézik-e őt. Egy darabig csak áll ott és gondolkodik. - Nem kell akárhová, mint mondtam, nekem megteszi a következő város is. A lényeg csak annyi, hogy el innen. - Úgy gondolta nem kell megmagyaráznia, hogy miért akar minél messzebb kerülni Norlanától, és még hogy ha nem is értették volna, most fárasztónak találna bármilyen magyarázatot is. Ujjai a hideg üvegnek érintette, majd egész tenyerének felületét neki nyomta, ugyan úgy, mint ahogy a homlokát is. Lélegzete apró párafoltot csapott az üvegre. - A robotoknak is van ujjlenyomatuk? - kérdezte végül hosszú hallgatás után. Végül arra az elhatározásra jutott, hogy kihasználja ezt az időt, hogy annyi kérdést fel tudjon még tenni, amennyit csak lehet, mielőtt tényleg végleg elválnának. Még egyszer nem akarta elszalasztani ezt az esélyt. Feltűnt neki, hogy mindkettejükben van egy bizonyos gyanakvás vele szemben, bármennyire is próbálják eltitkolni. Kézfejét még erősebben nyomta az üvegnek és ellökte magát, majd megfordult és ugyan ezzel a mozdulattal a hátát döntötte az üvegnek. - Na jól van, nem túl kellemes érzés, ha úgy néznek téged, mint az állatkertben, sem ez a ki nem mondott gyanakvás a levegőben. Az egyetlen ok, amiért visszajöttem, és nem voltam képes magatokra hagyni titeket az az, hogy valahogy el kellett jutnom onnan, és miért ne válasszam a legegyszerűbb lehetőséget? Semmi másról nincs szó. És attól sem kell tartanotok, hogy bármelyik percben fordul a kocka, és megint zokogva esek össze. Tudok uralkodni az érzéseimen, és arra az elhatározásra jutottam, hogy az a legjobb, ha elzárom őket, és nem érzek semmit. Pont úgy mint eddig. Szóval nem kell attól tartanotok, hogy én állok a boldogságotok útjába. Amíg az Első nem kerül túl közel hozzám, addig meg tudom őrizni az önuralmamat. Ezzel a téma lezárva. Mennyi ideig tart, amíg elérjük a következő várost?

2010.02.07. 15:31 Khiara Laken

Felsőteste kissé megbicsaklik, mikor megvonják tőle a másik test támasztékát. Csak a hideg levegő marad utána, és a gúnyos szójáték tűzkeresztje, melyet nem képes figyelmen kívül hagyni. Könnyedén fel tudja ismerni a csúfondáros hamisságot, sokszor alkalmazta ő is - az egyik legkönnyebb, ha támadóan beszélnie kellett, és el akarta fedni magát.  A robottal ellentétben kitartóan pásztázza tovább a nő alakját, hogy elő tudja hívni belőle az elrejtett szándékot. Tekintete már teljesen felnyílt, nem von rá érzelmeket, de nem is színtelenedik el; ugyanolyan hideg és szomorú marad, mint egy báb, akinek az arcára bánatos, komoly vonásokat festettek. Rezdületlennek hat, de gondolatai mindeközben felélénkültek, és hevesen cikáznak elméjében. Rá kell jönnie, hogy valóban tökéletesen rábízta magát kettejükre, és lehet, hogy Avilával minden eshetőségre fel kell készítenie lelkét. Egyszerűen nem képes addig a végletig elmenni, hogy megbízzon az érzelmekben, főleg nem az emberében, aki maga tárulkozott ki neki nemrég. Hiába, hogy érzi a fáradhatatlan elnyomást, melyet a nő saját szellemére gyakorol, odáig most nem tud ellátni, hogy megtudja, pillanatnyi hazugság az egész vagy komolyan gondolt színjáték.  Állkapcsa megfeszül, mikor rájön, hogy már hosszú másodpercek óta feszélyezetten fürkészi a lány testét. Még egyszer a zord szemekbe pillant jeges íriszeivel, majd némán elfordulva a másodpilóta székébe vezérli magát. Mélyen a székbe süllyed, elégedetten felnyögve. Élvezi a motor lágy búgását, a lehunyt tekintete adta sötétet, a légjáróban terjengő száraz hűvösséget, mely jólesően szárítgatja nyirkos bőrét. Most először érezte, hogy nem adta át gondolatait valami pontosan kidolgozott tervnek, melyet mereven be kell tartania. Hogy felengedett néhány pillanatra, és ettől mellkasában spontán kavargó, forró érzelmek telepszenek le.

2010.02.07. 14:21 Zev Owen

Szája halvány, kihívó mosolyba szalad, ahogy résnyire felnyitja szemeit hagyva, hogy veszélyes pillantása Avilára vetüljön. A szórt, sárga fény eléri a lány alakját, ahogy a homály fedte sötétben az íriszeiből áradó tompa világosság végigvonul a nő szellemszerű alakján. - Mivan, talán irigykedsz az öröklétre? – vigyorodik el dallamos, mély hangjával játszva, mikor a fehér hajú nőhöz szól. Még mindig nem engedi el a robotot, csupán állát támasztja a vállára, közben gyengéden simogatva a combját és a derekát, mintha nyugtatni próbálná. – De legyen, jókislány, rádumáltál. Elviszünk, oda ahová csak akarod. Így legalább nem kell majd azon görcsölnöm, hogy mikor kapnak el. Egy gyors csókot lehel a robotnő nyakára, majd elindul a vezetőülés felé, hogy halk dorombolásra ösztönözze a motort. Szemei elszűkülnek, ahogy ráveszi magát, hogy csupán egyetlen pontra fókuszáljon: egyenesen maga elé. Ő is észrevette ezt a szórakozott könnyedséget Avila és közte, így most nem akarja megszakítani a játékot azzal, hogy netán feltűnően vagy gyanakvóan bámulna rá, annak ellenére, hogy legszívesebben ezt tenné. Olvasni akar a nőből, hogy megtudhassa, mire készül, és az, hogy most szinte vakon kell szívességet tennie neki a legkevésbé sincs ínyére.

2010.02.06. 21:11 Avila Mecoi

Még egy darabig csak áll ott és nézi a két robotot, majd fejét enyhén oldalra billenti, és egy enyhén gúnyos mosoly fut át a vonásain, mielőtt visszabillentené a fejét és halkan megköszörülné a torkát. - Nos tényleg igazán megható jelenet... - Nem hangzott olyan gúnyosan, mint ahogy kellett volna, a fejében keringő képes visszatartották, de ettől függetlenül vágyakozóan sem csengett, mintha szeretett volna a nő helyében lenni. Még ha volt is benne ilyen vágy, nem érezhette, mert az érzéseket elzárta. - Tudom, hogy nektek is körülbelül annyira passzol ez az egész, mint nekem, de el kéne tűnnöm innen, és azt hiszem egy kis időre nektek sem lenne túl alkalmas hely Norlana, amíg a kedélyek le nem csillapodnak. Úgyhogy ha nem lenne túl nagy megerőltetés, akkor elvihetnétek valahova. Nekem megteszi az első adandó város, ott aztán kilökhettek. Nem arra kérlek titeket, hogy pátyolgassatok, és vigyetek magatokkal mindenhova. Ígérem, hogy jó kislány leszek, és nem foglak titeket turbékolás közben zavarni. Szája ismét gúnyos, könnyed mosolyra húzódik. Egyszerre tűnik ez hihetetlenül felszabadítónak és nyomasztónak.  De mégis, ez volt ő, az ő része és ez volt az egyetlen, amihez igazán értett, és amikor tudta mikor mit kell tennie. Most már csak attól félt, hogy ha esetleg túl közel kerül az Elsőhöz, akkor az megint kinyitja a zárat a belsejében, ezért ügyelt rá, hogy kerülje, és a tekintete ne időzzön rajta túl sokáig. Bár nem úgy tűnt, mintha ez a veszély most fenyegetné. Teljesen hűvösnek érezte magát, és se a szíve nem dobolt hevesebben a mellkasán, se a gyomra nem szorult össze és még a könnyek sem akartak feltűnni. Azon gondolkodott, hogy vajon ilyen könnyen túltette volna magát rajta, de tudta, hogy a válasz nemleges. Azzal is tisztában votl, hogy soha nem fogja túltenni magát rajta, most csak azért nem vesz erről tudomást, mert nem érez. De ha újra hagyná maga felett eluralkodni őket, akkor biztos, hogy visszatérne a fájdalom is. Csak hogy pont ez nem fogja hagyni. Az érzések és érzelmek számára le voltak zárva, és most kíváncsi tekintettel fürkészte mindkettejüket, a válaszra várva. Szája sarkában közben továbbra is ott bujkált a mosoly, készen arra, hogy bármelyik pillanatban lecsaphasson egy újabb adag gúnnyal. Bár tudta, hogy ezzel a viselkedéssel valószínűleg nem segít magán, hogy elvigyék, de lehet hogy pont ez segít. Miért ne lehetne pont az a megoldás, hogy olyan, mint amilyen volt? Hogy ha nem kell attól tartaniuk, hogy rátör a hiszti, hogy neki az Első kell, és ha kell hajlandó megküzdeni a Másodikkal. Eszébe jutott, ahogy megfogadta, hogy végez vele, aztán meg ahogy bevallotta neki, hogy már nem áll a szándékai között. Ez nem változott, még most sem fogta el újra a vágy, hogy lesújtson rá, és véget vessen neki. Teljesen hidegen hagyta a két robot, és az, hogy mire készülnek. - Nos, mi lesz, lehet, hogy nektek örök időtök van, de nekem nem, én nem vagyok robot.

2010.02.06. 18:44 Khiara Laken

Elbódul, mikor megérzi a férfi közelségét, mintha egy jól ismert illatot szívna újra magába. Tüdeje teletöltődik, újra tiszta lélegzethez jut, miközben teste is ellazul az érintkezés súlya alatt. Mintha minden érintés és szó ecset lenne, mely kiismerhetetlen nyugalmat és lassan csordogáló izgalmat fest rá alakjára, hogy azután magába szívhassa a felületi vonásokat. Vénáiba issza a csitítást, a békés higgadtságot, hagyja, hogy a szuszogó csend felülkerekedjen rajta, és elsimítsa fájdalomban égő szívdobbanásait. Már elnyomta a zokogás iránti vágyát, de tudja, talán ez volt az utolsó, hogy sikerült legyűrnie; legközelebb már nem fogja tudni láncra verni a szeszélyt, és vágyni sem fog rá, hogy színleljen. Érzi, hogy kell neki a kapaszkodó, és hogy sokkal inkább szüksége van a robotra, mint neki őrá. - Az csodálatos lenne. – lélegzi az egyszerű mondatot, sóhajtva, hogy még inkább érezze a vonásokat. Szemeit résnyire nyitja, hogy láthassa az elnyílt ajkakat, melyeken apró, forró vízcseppek remegnek a gyengéd szívdobbanások ütemére. Megbabonázva mered rájuk, miközben gondolatai ólomsúlyúan kongatják fejét; már régóta szeretne szabadon zuhanni, és imádná, ha a szívdobogás újra az áhítat végletébe csúszna. Ez a taktus, ami mozgatja a Világát, és ami minden érzelmét befolyásolja. – Én megbízok benned.  Arcát kissé előrébb nyomja, orrának hegyével végigsimítva a nedves tincsek keretezte arc mentén. Most már mer érezni, nem fél, hogy belehal - már semmi mást nem szeretne, csak végtelenül bízni, hogy életre is hívhassa magát, mint ahogyan a fényképek készültek még nagyon régen.  Gyengéden megremeg, mikor a kinti szél feltámad, és eléri testét. Ujjai görcsösen szorulnak össze az Első karja közül, ahová tette őket, hogy felmelegíthesse magát. Meg kéne mozdulnia, de annyiszor értékelt át drasztikus merevséggel az utóbbi percekben, hogy teljesen kimerült. Most érte el azt a határt, mikor végtelenül kiszolgáltatott, és néhány rossz lejtés is darabokra törheti, vagy felnyithatja a szivárgó vágásokat. - Így tudnék maradni, míg be nem rozsdásodunk. – szabadkozik vontatott szelídséggel, alig mozduló ajkakkal. Testsúlya teljesen elnehezült, mintha a drog hatásának végét járná. Keskeny körívű íriszei épp csak arrébb rezzennek, mikor félig lehunyt szemei sarkából kiveszi az ezüstös foltot; szíve kihagy egy hullámot, mikor feleszmél, hogy Avila pásztázza őket lentről. Alakját és felnőttes vonásait kiismerhetetlen kísértetiesség szövi át, ahogyan csak ott áll, érzéketlen, fehér tekintetével bűvölve a köztük tátongó űrt. Olyan, mint egy kitartó fantom, aki minden éjjel eljön, hogy némán vezekeljen a bűneiért. Nem szól neki, nem lenne most képes erőteljes hangokra, pedig pontosan tudja, mit szeretne a lány.

2010.02.06. 11:56 Zev Owen

Ujjai megrezdülnek a lány hideg bőrén, arcán még mindig lágy mosolya játszik, ahogy védelmezőn a robotnő mögé lép és mindkét tenyerét a nyakára csúsztatja. Egyetlen óvatos mozdulattal simít végig a vállak vonalán, gyengéden masszírozva érintéseivel – mellkasát most vadul szétfeszítik az érzések; képtelen betelni a nővel, aki most már csak az övé. - Mi lenne, ha elengednéd magad? Nincs szükségem rá, hogy fegyelmezett maszkot erőltess az arcodra. Nem vagyok a katonád. Ezt felejtsd el. Én Téged akarlak látni, nem egy hadparancsnokot. Ha feladjuk az eddigi életünket, akkor ezeket a berögzült dolgokat is kénytelen leszel elfelejteni. Nekem nem kell színlelned. Egyik kezét lassan megemeli, hogy ujjaival érzékien végigszántson a nedves tincseken. A hosszú, mélyvörös hajat gyengéden elfésüli, hogy forrónak ható arca a nő vonásait érhesse. Izmai megfeszülnek, ahogy bal karjával átfogja a robot nyakát, majd kezét az állkapcsa alá tapasztva saját arca felé fordítja az elrejtett tekintetet. Végigvonuló ujjhegyei épphogy csak érintkeznek a hófehér bőrrel; érintésének nyomán tompán csillogó páracseppek keletkeznek, mintha friss, sós könnyek remegnének a lehunyt szemek alatt, ahol nyirkos ujjai a lány arcát érintették. - Lopunk majd egy... Légi motort. – sóhajtja halkan, csitítóan, ahogy egy másodpercre megszakítja saját szavait, hogy ajkai a nő szemhéját érhessék. - Megmutatom, hogyan kell meredeken végigszáguldani vele egy norlanai épület oldalán. Olyan érzés, mintha zuhannál. Eleven, mintha repülnél. Halandónak fogod érezni magad. Egynek a levegővel. Csak a szívdobogásod fogod hallani. Az lesz az egyetlen hang... a legszebb. Keze a lány arcáról lecsúszik a mellkasáig, miközben ő is mélyen lehunyja szemeit, hogy minden egyes szívdobbanását jól kivehetően érezhesse. Halk légzése a nő arcát és nyakát éri, ahogy fejét néha elmozdítja. Érezhető a testéből áradó megingathatatlan nyugalom, mely olyan súllyal szakadt rá, hogy minden fájdalom lepergett képzelt lélekalakjáról. Most már vázát is meglepően könnyűnek találja, ahogy lágyan lüktető szívének taktusa az előtte álló hátának vonalát éri, mikor erőteljes ívű mellkasát követelően nekiszorítja. - Azt akarom, hogy zokogj, ha arra vágysz. Engedd fájni, hogy aztán elmúlhasson. Kapaszkodj belém, hogy megtarthassalak. Ölelj át. Nincs szükségem erős, érzéketlen társra... Mondatainak végére már másik karja is teljes egészében átfogja a nő alakját, ahogy erős tenyere derekára, majd a hasára csúszik - egész testével érezni akarja Khiara közelségét. Fogva akarja tartani, hogy átadhassa neki azt a szabadságot, amit most legbelül érez; ami elfedi a mellkasában tátongó, kínzó űrt. Nem akar Avilára figyelni, nem akarja kinyitni a szemeit, mert fél, hogy ez a leutánozhatatlan érzés megszakadna benne egy pillanat alatt.

2010.02.06. 10:38 Avila Mecoi

Ugyan úgy, ahogy valószínűleg bent is hallották az ő szavait, ugyan úgy őt ott kint is elérte néhány szóösszefüggés. Érezte, hogy megszédül és a világ elkezd forogni körülötte, de aztán minden tovább nélkül minden visszaállt és lecsillapodott. Ennyi volt és most vége. Még egy utolsó pillantást vetett a légjáróra, majd hátat fordított nekik, tett pár lépést, és könnyed mozdulatokkal leült törökülésbe a földre. Úgy döntött, megvárja, amíg elmennek, mielőtt bármit is tenne, bármerre is menne. Tekintetét kitartóan maga elé szegezte. Minden egyes érzelem újra felvillant hevességgel a mellkasában, mint amikor egy haldokló szeme előtt fut végig élete filmje, majd végül elhalványultak, mintha csak ködös évekkel ezelőtti emlékek lennének. Vonásai megkeményedtek és szemei hűvösen csillantak fel. Sosem fogsz változni, mindig ilyen abnormális maradsz! Fejében apja egykori szavai csengtek fel, amit egyik vitájuk folyamán vágott a fejéhez. Igen, valószínűleg igaza volt, és minden aggódás hiába volt, hiszen olyan könnyen visszaáll a jeges érzelemmentes állapotában, olyan természetesen. Sajnálta, hogy így kellett, hogy vége legyen. Szomorú volt, de nem azért, mert nem láthatja az Elsőt többé, hanem amiatt, amit elvesztett. Annyi mindent akart még tudni, annyi kérdése lett volna még, amire csak a férfi adhatott volna neki választ. És a Másodikat is tovább akarta tanulmányozni, bár nem szívesen látta be, de lenyűgözőnek találta az egész lényét. És ez most minden elveszett, csak mert nem volt rá képes, hogy uralkodjon az érzelmei felett. Ha nem viselkedett volna ilyen ostobán, akkor talán még mindig velük maradhatott volna. Az elmúlt percek és órák emlékei olyan idegennek tűntek, mintha nem is az övé lettek volna, mintha csak valaki mástól kérte volna kölcsön. Másrészt viszont egyes érintések emlékei nagyon is hevesen éltek még benne, de az ezek által hátrahagyott tátongó sötétség sem volt olyan mély, mint az abbeli csalódottsága, hogy nem tehet fel kérdéseket, és nem kaphat válaszokat. Enyhe szél járta át a sötétséget, és belekapva fehér tincseibe fújta az arca elé. Olyan volt, mintha ez a gyenge szellő hiába próbálkozott volna, hogy elvihesse magával a múltat, hiszen semmi keresni valója nem volt a jelenben. Elfordította a fejét a széllel szembe, és becsukta a szemeit. Jól esett neki ez a hideg, mintha a korábbi heves tűz maradékát csitítaná el, hogy ne maradhasson semmilyen kár sem. Végül aztán hátradőlt, és a csillagtalan eget bámulta. Mihez kezdjen most? Norlanába nem mehet vissza, Meilisbe meg még annyira sem mehet. Ezen kívül semmit nem ismer, nem járt még a város határain kívül. Mégis úgy vélte eljött az ideje. Ez lesz a legjobb, minél messzebb kerülni innen, ahol minden percben leselkednek rá az emlékek, és csak arra várnak, hogy egy pillanatra elgyengüljön, hogy eltámadhassák. Egy új hely, ahol új életet kezdhet. Az egyetlen hibája ennek a tervnek csak az volt, hogy nem tudta hogy jusson el oda. Napokig, vagy akár hetekig is eltarthat, amíg elérne egy másik várost, és azt nem élné túl, már így is eléggé le van gyengülve a teste, ráadásul semmi élelem nincs nála, bár ennek a beszerzése lenne a legkisebb probléma. Bármelyik házba betörhet, amíg a lakosai éppen dolgoznak. Neki egy járgány kellene, amivel eljuthat bárhova is. Hirtelen ült fel, és kapta a fejét a légjáró felé. Nem, őrültség lenne őket megkérni! Úgyis nemet mondana, örült, hogy megszabadult tőled, nem fog még egyszer pátyolgatni. Ezzel tisztában volt. Mégis, ott látta maga előtt az egyetlen esélyét, de nem tudta, hogy kérdezhetné meg, hogy mit kellene tennie. Már abban sem volt biztos, hogy egyáltalán meg kellene-e kérdeznie. Valami kisebb légjárót is lophatna, akkor nem kellene megint hozzájuk folyamodnia. Az egyetlen bökkenő csak az, hogy nem ért annyira a légjárókhoz, hogy csak úgy el tudjon kötni egyet. És barátai sem voltak, akikhez segítségért fordulhatott volna. Halkan sóhajtott, majd újra talpra állt. Hosszú, kecses lépteivel ment újra közelebb a légjáróhoz. Úgy járt, mintha csak a labor egyik hosszú folyosóján haladna végig, mint ahogy azt nap min nap tette, mielőtt minden a feje tetejére állt volna. Pár lépéssel a légjáró előtt megállt, és felnézett a két robotra, de nem szólt semmit. Az egyetlen gondolat, ami most a fején át cikázott, az az volt, hogy tényleg csak ez az egy lehetősége van-e. Nem nagyon fűlött hozzá a foga, hogy mindezek után még az ő segítségüket kérje, de mindezek ellenére nem mozdult el onnan, nem menekült vissza a sötétségbe. A jövőjéről volt szó, és ezt most nem adhatta fel olyan könnyen. Muszáj votl megtennie, de ajkai nem nyíltak szólásra, továbbra is csak kitartóan nézett a két alakra. Talán arra várt, hogy észrevegyék. Bár nézte, de nem látta őket. Legalábbis nem úgy, mint azelőtt. Most csak úgy tekintett rájuk, mint két személyre, akinek az arca ismerős volt neki, be tudta azonosítani, de semmilyen érzelem nem párosult hozzájuk. Mert semmilyen érzelem nem volt benne, elzárta őket, vissza oda, ahonnan kiszöktek.

2010.02.06. 09:49 Khiara Laken

Szempillái megrezdülnek, mikor megérzi vállán a masszív tenyeret. Tekintete eddig a borostyánon pihent, de most újra előrefordul, hátát mutatva a robotnak. Kezei még mindig mellkasa előtt vannak összefonva, felkarja az ajtóperemnek dől, hogy megtartsa elnehezült egyensúlyát. Úgy állnak ott, mintha egy házból tekintenének ki, és sóvárogva várnának valakire. Hosszú időre borul némaságba, kettejük szavait ízlelgetve; akaratlanul tör rá közben a bénító kábulat, a csapongó fáradtság érzete, mely egy elásott emléktöredéket fest le neki. Ütemesen dobog lábai alatt a futószalag. Úgy pulzál, mint izmai felhevült bőre takarásában, mint az a húsdarab mellében, mely verdesve lükteti vérét szaporán mozgó végtagjaiba. Zihálása fáradtan csapódik a burokszerű maszknak, kétségbeesetten kapkodja az oxigént, érzékszervei mégis egyre csak tompulnak. Füle cseng, látása homályos, torkát és mellkasát feszíti a vad, fájdalmas szomjúság. Csupasz felsőtestét húzzák a ráaggatott zsinórok, melyek egy géphez csatlakoznak; testének adatai és gyenge szíve rajzolódik ki a monitoron, vörösen és vibrálva, teljes valóval. Szemei előre merednek – egy vele egyidős, tizenéves, kocogó lánnyal néz fásult farkasszemet, aki mellett egy olyan felügyelő orvos áll, mint mellette. Valójában az egész hatalmas terem megtelik most a gépileg eltorzított szívdobogások, és az egyhelyben rohanó testek hangjaival. Több tucat legyengült gyereket képeznek és edzenek egyszerre, hónapokon és éveken át, hogy természetesen felerősödött szervezetük végül befogadhassa a fémalkatrészeket. Lelkük mind sikoltozik, testük ellenkezik, de nem tehetnek mást; napról napra erősödnek, éjjelek és nappalok telnek el a vérfagyasztó rettegésben. A pillanatnyi megnyugvás is kincs, mert tudják, ha épp nem rajtuk a sor, hogy könyörögjenek, majd rá pár napra fognak ők következni. Ilyenkor gondolkodnak el, talán csak egy pillanatig fájna, és előbb vége lenne. A kétségbeesett érthetetlenség, és a gyűlölet teljes irigység kavargása lesz úrrá rajtuk, mintha ártatlan lelkük és a felnőtt romlottság csapna össze – miért nem őt vitték? Már eldöntötte, ő nem fog könyörögni. Úgy érzi, már nem bír több könnycseppet kipréselnie magából. Teljesen elapadt. Hirtelen veszti el az egyensúlyát. Térde csattanva vágódik a hideg futólapnak. Bőrét perzseli a fehér kő, ahogyan leesik róla, és zihálva elterül, a plafon hihetetlen magasságával szembenézve. Ízületei pattognak, zsibognak, fülében csipogás tömörül. Minden maradék erejét megfeszíti, hogy lefeszítse magáról az átlátszó maszkot. Mintha ráragasztották volna. Úgy érzi, tüdeje semmivé zsugorodott, remegve szúr és sípol, megfullad a rátörő pániktól. Még akkor is fuldokol, mikor megfogják a vállát, és megpróbálják felráncigálni kimerült testét. Üvöltene, de csak saját párás lélegzetét nyeli vissza. Bármit megtenne most azért, ha újra lekerülhetne, és még egyszer teletölthetné magát Meilis mocskos levegőjével.  Egész teste összerándul, önkéntelenül tesz magáévá egy elcsukló lélegzetet, miközben a falnak fordítja fejét, hogy még véletlenül se lássák őt. Ajkaiba harap, hogy megfékezze azok remegését, de az emlék okozta sokk még mindig gúzsba köti őt. Újra úgy érzi, hogy a semmiért rohan, nem halad előre, mégis csak a Halált kapja végül. Mindig azt hiszi, hogy újként már nem fájhat, de örökké rácáfolnak. Mintha erről szólna az élet. - Semmit. Ennél keserűbb már úgy sem lehetek. – ért egyet elhalóan. Csak az illúzió megtartásáért beszél, hogy ő erős és megingathatatlan, mellkasa azonban újra és újra felvibrál üres zokogásának súlya alatt. -  Csak néha nehéz.  Váratlanul bukik ki belőle a mondat, mint egy holt suttogás. Azt kívánja, bárcsak kitörhetne a sebek alól, de mintha láthatatlan láncok tartanák őt fogva. Sokszor már nem is tudja, mi fáj gyereklelkének, csak érzi a késszúrásokat és nyomait. Szeretné hinni, hogy nem roppan meg, de míg ezzel van elfoglalva, semmi másra nem képes feleszmélni. A kitépett szívét helyettesítő tárgy örökké emlékezteti őt, hogy elvesztette részét. Mindenkinek számít,  hogy milyen a teste, tudja, hogy ez is fontos. Taszítani egyszerűbb, semmi vágya, hogy ide juttasson másokat. Megrémült, mikor meglátta a robot megtörtségét, ahogyan visszajött hozzá - őt akarja legkevésbé maga után rántani. Mire kellett volna gondolnia? - Néha… úgy érzem, nem bírok el többet. Szükségem van rá, hogy tudassák. Hajlamos vagyok felejteni. – halk hangját teljesen átitatja könnyező törékenysége. Már nem tudja, kihez beszél, végtelenül elrévedt az érzelmek és emlékek kavargása alatt. Összeszorítja szemeit, megfeszíti alakját, hogy minél előbb túl lehessen a hullámon, és elfojtsa vergődését. – Bocsásd meg. Mindjárt túljutok rajta.   Remegő ajkaira önmagán gúnyolódó, hazug félmosolyt erőltet, mellkasa a légszomjig feszül, miközben türelmetlenül próbálja eltorzult vonásaira visszavonni a komolyságot. Lassan igyekszik újra tekintélyes állást mutatnia; megmozdulni azonban nem képes, mert tudja, hogy azonnal önkontrollt eldobva, meggondolatlanul heves mozdulatokat tenne.

2010.02.05. 20:50 Zev Owen

Néma nevetésre húzza ajkait, ahogy hátát a támlának döntve elnyúlik a székben. Csak mellkasa remeg bele a gúnyos érzelemhullámba, mely most flegma vigyort fest kamaszos vonású arcára. - Milyen szigorúak lettünk hirtelen. És ha nem teszem meg? Mi lesz? Talán rám támadsz? Mit érnél vele? Mi értelme volt egyáltalán ennek a kijelentésnek? Ha elmegyek, itt fogsz összeroskadni a keserűségben. – bakancsait kitámasztva lendületesen fordul meg a székben, megfeszülő karjai a karfán nyugszanak, arcán gyengéd, cinikus mosolya mutatkozik meg a légjáró félsötétjében. - Szörnyen vonzod a fájdalmat, mikor nagyon jól tudod, hogy nem tudok nélküled élni. Akarod, hogy percenként tudassam veled? Tudod... Csakhogy ne kelljen lelki terrorhoz folyamodnod, ahhoz, hogy hallhasd. Az ülés gyengén megnyikordul, mikor felmagasodik, és ezzel szinte egy időben meghallja kintről Avila könyörgő hangfoszlányait. Most már egy percre sem törődik vele, egyszerűen nincs szüksége mások segítségére vagy szánalmára - főleg az övére nem. Ezek után elvárja, hogy az ember a saját fájdalmával törődjön és ne az ő életét egyengesse úton útfélen. - Miért hazudtam volna neki, hm? – búgja gyengéd, dallamos hangján, mely olyan természetellenesnek hat, mintha egy nagymacska próbálna házi kedvencként hízelegni, mikor nagyon jól tudja milyen erős benne a büszke, vad ösztön. - Tényleg ő az egyetlen ember, akit szeretek. Mert Te gép vagy. Őt szeretem, beléd pedig szerelmes vagyok. Nem tetszik? Beszéld meg vele, hogy helyet akarsz cserélni. Karjait lazán összefonja mellkasa előtt, ahogy vállát a légi monstrum hideg fémfalának dönti, ezzel megtámasztva testét. Még mindig könnyeden mosolyog és nyíltan néz a nő szemeibe, mint aki csak azért bűvöli a szigorú tekintetet, hogy az elfogadja végre az igazságot. - Mellesleg őszintén sajnálom, de ha akarnálak, sem tudnálak emberré tenni. Nekem nem ez számít. De képes lennél önzőn megvonni tőle az utolsó érzések és érintések teljes örömét? Azokat, amik most már örökre a Te birtokodba kerültek? – lepillant a mellette álló nő vállára, miközben arca komollyá és kifürkészhetetlenné válik. Karja rögtön a gépi test felé nyúl, hogy lejjebb csúsztassa a ruha anyagát, ezzel szabaddá téve a lány egyik vállát, melyre óvatosan ráfekteti hideg tenyerét, hogy teljes egészében magáévá tegye az érintést. - Egyébként is, ez az én gépem. Ha ennyire eleged van belőlem, akkor szállj ki Te. – halványan elmosolyodik, majd újra Khiara szemeinek mélyére pillant.

2010.02.05. 20:16 Avila Mecoi

Alig hogy elszakadtak ajkaik, már újra vágyott rá, hogy érinthesse, már megbánta, hogy ellökte magától, ahelyett, hogy kiélvezte volna teljes ízében az utolsó csókot. De tudta, hogy így a jobb. Egyiküknek sem lett volna jobb, és főképp nem könnyebb, ha még tovább húzzák. Mélyen magába szívta a férfi szavait, pontosan megőrizve az emlékezetében ezeket a pillanatokat, hogy később visszaemlékezhessen rá, és kedvére örüljön neki vagy sírjon rajta. Viszont ebben a pillanatban meg sem rezdült és nem hagyta, hogy bármiféle érzelem is kimutatkozzon. Pedig azok most is tomboltak benne. Egyrészt örült, hogy megint hallhatta a szájából, hogy szereti, nem csak egy illúzió volt első alkalommal, most bebizonyította. Másrészt viszont szenvedett tőle, tudta, hogy könnyebb, sokkal könnyebb, lett volna elengednie, ha most nem mondja ki amit érez a búcsú perceiben. Félig lehunyta a szemét, amikor a kéz, melynek hűvösségét most meg sem érezte, végigsimított az arcán, és eltűrte a haját. Nem akart akár csak egy pillanatot is elpazarolni a még maradt időből, hogy a tökéletes vonásokon legeltesse pillantását. Minden egyes apró vonást meg akart jegyezni, hogy bármikor újra élénken előhívhassa az emlékei közül. - Nem örülök, ha úgy kell elválnom tőled, hogy tudom, szenvedsz... - suttogta halkan a szavakat, miközben hirtelen ölelte körül a hideg, ahogy az Első teste eltávolodott tőle. Előrelépett egy lépést és kinyújtotta utána a karját, nem akarta elengedni, azt akarta, hogy még maradjon, de az utolsó pillanatban meggondolta magát, és ökölbe zárta az ujjait, hogy még véletlenül se érhesse el. Ő maga mondta, hogy ideje, hogy visszamenjen a Másodikhoz. Már pont elég ideig tartotta távol tőle és bár rosszul érezte magát amiatt, hogy mindenkit és mindent így összezavart, nem bánta meg. Most már legalább tudta, hogy az életében legalább egy valakinek fontos volt. Mélyen lélegezte be a levegőt, és hagyta magát hátra esni, hogy háta újra a ház falét érintse. Amint a robot alakja eltűnt a légjáró falai között elfordította a fejét, de ezen kívül még mindig nem mozdult. Még mindig itt vannak és még mindig láthatják. Megfogadta, hogy többet nem mutat semmilyen érzelmet, amíg egyedül nem marad. A nő szavaira, amik élesen szelték át a leszállt nyomasztó csendet arra fordította a fejét, és egész arcán kétségbeesés tükröződött. - Ne csináld! Ezt nem teheted, te vagy az egyetlen, aki még maradt neki... Képes volt mindent feladni, téged választott és minden más alul maradt, akkor most ne lökd el magadtól! - Ennyit arról, hogy nem mutat semmilyen érzelmet. Nem volt rá képes, hogy tovább türtőztesse magát. Ez volt az utolsó csepp és már nem bírta tovább az önkontrollt. Ellökte magát a faltól, és szinte már esdeklően nézett Khiarára. - Ha valakire mérges akarsz lenni, akkor legyél rám, én provokáltam ki, én voltam olyan rohadt gyenge, egoista és önző, hogy nem tudtam anélkül elengedni, hogy előtte nem lett volna az enyém, még ha csak pár rövid pillanatra is. Ereszd ki nyugodtan a haragodat, ne nyeld le, de akkor ne olyat hibáztass, aki nem tehet róla.

2010.02.05. 19:31 Khiara Laken

Próbál lélegezni, mikor a robot elhalad mellette, de fémtüdeje épp csak megreccsen. Ugyanolyan üres marad, mint amilyennek most lelke – túl magasan járt, és most túl mélyre esett, túl hirtelen. Színtelenné vált pillantása a távolba réved, Avilára, kitartóan nézve a nő alakját; úgy érzi magát most, mint akit elmerített az örvénylő feketeség.  Nem lenne képes az Elsőre nézni, azok után, hogy majdnem beavatta őt legmélyebb gondolatai közé. Egyszerre érzi az undort minden felé, mert elismeri, hogy már nem lenne képes megérintenie a robot testét, talán soha többé. Állkapcsa megfeszül, gépagya újra és újra pörgeti a látványt és a szavakat, melyek nem akarnak tágítani elméjéből. Pillantásával gyilkolni tudna, mintha távolról akarná szaggatni Avilát; igazából magára dühös, amiért ennyire beleélte magát egy újabb hazugságba. - Mégis minek jöttél vissza? Hogy lássam, mennyire erősen próbálod leplezni a szenvedésed? – magára erőlteti csendes hangját, melynek tónusa megremeg, mikor végigfut rajta a hideg borzongás. Hányingere van, amiért megfaragtak neki egy börtönt, hányingere van saját testétől, az életétől, aminek újra semmi értéke nem lett. – Nekünk ez nem lett volna elég.  Tudod, én is rettentően sajnálom. Sajnálom, hogy ennyire undorodsz tőlem, hogy nem emberré tettél, hanem robottá.  Nem értem, miért kényszerítesz magadra valamit, amit nem is akarsz. Szánalmas ez az egész, ugye tudod? Mit vársz még ezek után?  Még mindig előre néz, mereven, csak annyira fordítja el a fejét, hogy hallhassák a szavait. Egész testét megfeszíti, hogy mondatai ne pusztítsanak túlságosan, hogy ne veszítse el a fejét, mert úgy érzi, gyilkolni lenne képes. Már csak egy hajszál választja el attól, hogy végleg belevesse magát a rideg könyörtelenségbe; a logikába, hogy végre megszabaduljon minden tehertől és kíntól. Nem érti, miért hozzák kínba újra és újra, miért szánakoznak rajta azzal, hogy becsapják őt és mást is, mintha szellemileg sérült lenne. - Szép vallomás volt. – bólint színlelt elismeréssel, fényesen rezgő íriszekkel. Ami a legjobban fáj neki, hogy tudja, most lett vége az egésznek. Csak erre a vallomásra várt a robottól, nem kellett neki más, hogy rájöjjön, mit akar annyira. - Szállj ki. Azonnal.  Hangja ellentmondást nem tűrő, mintha most elraktározott mozdulatai helyett is lejtéseivel küzdene. El akar szabadulni a testből végre, nem akarja az ürességet, nem akarja a gyilkolást; szíve vadul rezeg, minden túlfűtött gondolatára kettőt, mintha megveszett volna. Sajnálja, hogy nem ember, hogy ennyire mű, és hogy már csak egy szerencsétlen második helyre volt képes.

2010.02.05. 18:47 Zev Owen

Önkéntelenül felhümmög, ahogy a lány tenyere csupasz felsőtestét éri a nyitott ing laza anyaga között. Mikor a követelő ujjak a hajába markolnak és elrántják a fejét hangosan felszisszen mint egy felingerelt mérges kígyó. Állkapcsa vadul megfeszül, ahogy összeszorítja fogait és elszűkíti macskaszerű, halványan világító szemeit, melyek most vádlón merednek az írisztelen szemekbe. Avila tekintetében, mintha megelevenedne a körülöttük kavargó tejszerű pára, és egy egészen új világ kapuját nyitná, ahol a forró, szennyezett oxigén helyett a tiszta levegő áramlik keresztül a hófehér ködön. Sosem vallaná be neki, hogy a szemeit szereti benne a legjobban és ez a legfőbb ok, amiért már nem akarja visszahozni a barna szempárt. Befészkelte magát testébe a gondolat, hogy a nő akkor már nem lenne ugyan az, mint amilyennek az emlékeiben próbálná megőrizni – legalábbis babonásan ez a tudat szövi most át gondolatoktól zsúfolt elméjét. - Akkor most örülhetsz, mert egyszerre annyi érzés rohamozott meg, hogy már én sem tudom számon tartani. – suttogja komor hangon, miközben megpróbálja visszaültetni tónusába a rideg közönyt. – Jobb ha tudod, hogy per pillanat Te vagy az egyetlen ember, akit szeretek. De a robotoknál sajnos semmi sem ilyen egyszerű. Bőre fájdalmasan perzsel testének minden egyes pontján, mintha a lelkében terjengő tűz lángra kapott volna szövetének vonalán. Egy lassú mozdulattal enged a szorításból, csak a lány állkapcsára fektetett tenyere marad a helyén, hogy a nő arcára simulva gépies merevséggel behajlítsa az ujjait és Avila füle mögé tűrje a színtelen tincseket. Ajkai merev óvatossággal érintik a hőtől tüzelő homlokot, mely olyan forró, mintha a nő egész teste lázban égne. Egy kimért mozdulattal hátra lép, hogy még néhány semmibe vesző másodpercig farkasszemet nézzen az előtte állóval. Nem akar búcsúzkodni, így is nagyon nehezére esik elszakadni a látványtól, most, hogy a lány puha ajkai néhány másodperc erejéig újra emberré tették. A betonra pillantva indul vissza a légjáró irányába. Nehézkes, hosszú léptei közben egyre inkább úgy érzi, hogy a mellkasára mért súly egyre csak növekszik, minél több időt tölt el ezen az elhagyatott helyen. Sajnálja, hogy sosem tudja betartani az ígéreteit. Sajnálja, hogy senkit sem tud igazán boldoggá tenni. Sajnálja, hogy képtelen elhozni az embereknek a békét. Sajnálja, hogy nem képes élni. A hibáin kívül már képtelen másra gondolni; tekintete a távolba réved, ahogy lehajtott fejjel elhalad a robotnő mellett és a vezetőülésbe roskad, mint egy katona, aki az imént súlyos sérüléseket szerzett. Nem akarja, hogy Khiara akár egy pillanatra is lássa, hogy szenved így egy mély lélegzetvétellel próbálja beforrasztani a lelkét ért hegeket – a lány már így is eleget szenvedett miatta, és most már csak arra vágyik, hogy boldoggá tehesse.

2010.02.04. 20:53 Avila Mecoi

Hallja a közeledő lépteket, de előbb érzi meg a karjait szorító erős kezeket, mint hogy felfogta volna, hogy ott áll előtte a férfi. Bár eljutnak hozzá a dühös szavak, a jelentésüket nem fogja fel, ajkára harap és erősek koncentrál, hogy ne mutassa ki, mennyire fáj. Csak akkor tisztulnak ki a fejében a szavak, amikor háta a vártnál sokkal keményebben csapódik neki a kőfalnak. Igen, alig bírom kivárni, hogy visszamehessek, és végre lerázzalak magamról! Ez még sokkal jobban fájt neki, mint a most éppen fejébe nyilalló fájdalom, bár tudta, hogy így lesz. Mégis mi másra várt volna mindazok után amit mondott és tett és amit az Első mondott és tett. Egyértelmű volt, hogy így fog majd végződni. Fel kellett volna rá készülnie. Még sem tette, ezért érte ilyen villámcsapás szerűen. Arra viszont nagyon is felkészült és a tudatában volt, hogy a férfi dühe most teljes ízben le fog csapni rá és nincs semmi esélye sem rá, hogy meneküljön. De talán jobb is így, talán könnyebb lesz majd neki így. Legalábbis ezzel próbálta meg nyugtatni magát és elfogadni a dolgok állását. Végül is ezt érdemlem azért amiket tettem, nem de? Most csak vissza kapom a méltó büntetésem... Mivel nem volt más választása a férfi szemébe nézett. A borostyán színű tekintetet szemlélte, amit annyira kedvelt, és amiről le kellett mondani. Bárcsak ne ilyen dühösen és meggyötörten kellene utoljára látnia. Sajnálom - ezt akarta volna mondani, de nem volt rá képes, hogy kimondja. Bár ajaki szólásra nyíltak, a torkán egy hang sem jött ki, így inkább megint becsukta a száját. Minden olyan gyorsan történt, és nem látta jönni, vagy ha mégis, agya még nem dolgozta fel. Hirtelen a hűvös ajkakat érezte a sajátját. De most sokkal akaratosabb és durvább volt, mint eddig. Először nem akarta, de végül mégis viszonozta és az ő ajaki is újra szétváltak. Egyik keze óvatosan és főképp lassan kúszik fel a férfi hasán a mellkasára, a másik pedig utat tör magának a  fekete tincsek között. Majd hirtelen szorulnak össze a eddig lágyan simogató ujjak a robot haja körül össze, és egyszerre próbálja meg hátrahúzni a fejét és ellökni a mellkasánál, miközben elfordítja a fejét. - Gyűlölj csak, az legalább egy szenvedélyes érzés. Amíg gyűlölsz, addig sem feledkezel meg rólam, és még akkor is ott kísértek a fejedben, ha nem vagyok veled. - Ellazultak a kezei és visszazuhantak a  még mindig sakkban tartott teste miatt. - Ne várasd tovább a Másodikat, betartottad az ígéreted, most már nincs rá okod, hogy itt marad, Első. Hangja a hűvös csengése a régi önmagára emlékeztette. Teste is teljesen megmerevedett és felvette a tartást, amit még egy szobor is megirigyelt volna tőle. Úgy gondolta, lesz még rá alkalma, hogy gyengének mutassa magát, ha már egyedül maradt, most viszont már eléggé kínozta magukat, és mindenki eleget szenvedett. Itt az ideje, hogy még több áldozatot hozzon.

2010.02.04. 19:54 Khiara Laken

Szemei összeszűkülnek, mikor még elérik őt Avila szavainak elenyésző morajai. A nyers erő, mely eddig benne dolgozott, hirtelen vágódik a padlóra; úgy érezte, elbírna minden súlyt, még az Elsőét keresztjét is vinné, azonban mintha kettészelték volna a mellkasában felcsapó, vad hullámokat. Lágy vonásai nem keményednek fagyottá, csak tekintete mélyül és sötétedik el, mikor a robot eltávolodik testétől, és ott hagyja őt a fullasztó sötét fogságában.  Még érzi nyakán a múló bizsergést, mintha az lenne a legérzékenyebb rész testén. Úgy érzi, szellemek érintik ajkukat a nyakához, csengő suttogásokat lélegezve füléhez. Kirázza a hideg, ha arra gondol, hogy csupasz bőrét tapintották, de most már csak a helyén megülő vízcseppeket érzékeli. Szemeit nem képes elvonni a messze elterülő látványról, hagyja, hogy lusta gomolygásként kitöltse mellkasát. Mintha magába tudná foglalni a leszállt köd fullasztását – felsőteste megemelkedik, majd visszasüllyed, de szomjas kínja egy pillanatra sem csillapodik. Olyan közel volt, és most minden kicsúszott a kezei közül.  Nyelni próbál, benedvesíteni az ajkát – mintha felszakadt papírt próbálna legyűrni magán -, hogy teste ne feszüljön be görcsösen, hogy legalább ne zuhanjon olyan magasról tovább. Gondolatai azonban egyre csak visszhangoznak fejében, be-bekattanó zakatolásával együtt, mely megrezegteti maga előtt összefűzött kezeit.  Lassan lépdel a légjáró ajtajának széléhez, megtámasztva felkarját a hideg szélen. Perzseli az érintés, de ajkait összeszorítja, némán várva, hogy befejezzék az egymással való szórakozást. Azt hitte, Avila megértette, hogy a legjobb egy új élet lenne a számára, mert ezzel magát vagdossa – de most úgy érzi, valóban őrültség volt új gondolatokat és tervet szülnie fejében. Nem akarja, hogy a robot miatta szakítsa meg azt, ami még ehhez a Világhoz köti. Nem akarja magával rántani, egyszerűen csak életet akart végre.  Valójában még csak most emésztgeti a kiszámíthatatlanság igazát, mint egy utóízt, az osztozkodás keserűségével együtt. Így már nem akart volna osztozni valaki mással; vagy győz, vagy veszít, de a középútra nem fog lesüllyedni soha. Undorodik tőle, egyszerűen elfogja a hányinger, ha erre gondol.  Fejét koppanva dönti oldalra, szemeit vádlón lehunyva, hogy logikája merész hangjait ne engedje szabadon. Mi lenne, ha most szépen itt hagyná őket, mint ahogyan azt először eltervezte?  Aprót szusszan, mintha egy nevetést akart volna visszatartani. Ajkai kajánul elhúzódnak, ahogyan megérinti őket mutatóujjának hegyével, mintha csitítani akarna. Élettelen, fémes, íztelen – magabiztossága végleg lemerült, de merev, odaszegezett tartása semmit nem árul el. Fogalma sincsen, minek lesz mindjárt vége.

2010.02.04. 19:08 Zev Owen

A száraz, hűvös levegő végigfut bőrén, mintha jeges érintések siklanának végig a karján és a gerince mentén. Érzi az erőteljes szorítást csuklója körül, azonban a neki intézett szavak teljesen összefolynak tudatának drótszövevényei között. Végtelenül kimerültnek érzi magát; csapzott, kócos haja és hátára tapadt ingje egyre inkább elnehezíti gépi mozgását. Hangosan engedi ki a tüdejében tárolt levegőt, ahogy karjaival mohón előre nyúl és átkarolja a nyirkos, vékony testet. Ujjai görcsösen szántják végig a robotnő kabátját, ahogyan tenyerei a lány lapockájára csúsznak. Elnehezült, éjfekete tincsei a nő vállát érik, mikor fejét előre dönti és homlokát megtámasztja rajta.  Fájdalomban égő arcát a nyak vonala felé fordítja, melynek szövetén végigfut a libabőr a hideg érintésre. - Annyira sajnálom. – lihegi, mint akitől megvonták az éltető levegőt és most gyötörni kezdte a légszomj. Intenzíven mozgósított emberi lelke egyre nehezebben dolgozza fel a váz korlátait, feszélyezetten dobogó mellkasában pedig a hirtelen jött szenvedély hulláma fölött most keresztülhasít a vad keserűség. – Nem tudom, meddig mehetek el, vagy, hogy mire vagyok képes. Nagyon súlyosnak érzem. Rettenetesen törékenynek... Valljuk be Khiara, kiszámíthatatlan vagyok. Akadozva emeli meg fejét, hogy arcuk lágyan érintse egymást, Avila felmorajló szavai azonban egyre inkább szétfeszítik a mellkasában éledő dühöt, mely megsebzett büszkeségén kíván bosszút állni. Egyik karját kiszabadítva az ölelésből végighúzza ujjait a robot állkapcsán, majd az ajkain; mozdulata megremeg, ahogy erejét vesztett teste ismét megfeszül, hogy feleméssze maradék energiáit is. - Mindjárt vége. – lélegzi az eső illatú tincsek közé, majd néhány lépést hátrálva elindul a fullasztó, kinti levegő sűrűjébe. Mozgása céltudatos és ingerült, minden egyes idegszála feszül az elfojtott stressztől, az elzárt érzelmektől és attól az elviselhetetlen súlytól, mely most mellkasát húzza a talaj felé, mintha egy páncélszekrényt kötöttek volna felsőtestéhez. Nem törődik a megtört alakkal, és már az sem érdekli, hogy a nő hozzá képest harmatgyenge, mikor megszorítja alkarját és erőből magához rántja. - Te aztán mindent tudsz, nem így van szépségem? Pontosan olyan üressé foglak tenni, mint amilyenek a szemeid! Barátkozz meg vele. – nem kiabál, csupán megemelt, éltől fűtött hangja olyan erős, hogy beleremegnek az omladozó falak. – Nem Te fogod megmondani, hogy valójában mit gondolok, de egy dologba beletaláltál. Igen, alig bírom kivárni, hogy visszamehessek, és végre lerázzalak magamról! Ha a szép szó nem használ, akkor menni fog erővel. Egyetlen hirtelen mozdulattal löki meg a lányt, hogy háta a tömör kőfalnak vágódjon. Egy lélegzetvételnyi időbe sem telik, amíg lépteivel követi és behajlítja egyik lábát, hogy combjával mozdulatlanná téve az épületnek szorítsa. Jobb karja megfeszül nő vállán, míg másik keze csapdába ejti a keskeny arc vonalát, ezzel feljebb vonva az állát, hogy tekintetük találkozhasson. - Itt hagylak. Itt. Foglak. Hagyni. – tagolja mély, érdes hangján, miközben halkabbra veszi a torkából feltörő szavakat. – Csak Te nem hagyod, hogy végre megtegyem. Gyűlöllek érte... Utolsó mondata beleveszik a mellkasából feltörő hangos sóhajba, mikor ajkait Avila forró szájához szorítja, mintha erőszakkal próbálná rávenni a lányt, hogy viszonozza. Fejét ösztönös hevességgel dönti meg, miközben ajkai elnyílnak az érintésben, hogy nyelvével próbáljon utat törni magának. A lány testére mért szorítás erősebbé válik, mint aki azt az emléket akarja utolsóként meghagyni, hogy minden egyes érintése külön kín, melynek forrósága elviselhetetlen fájdalommal égeti bőrét, ahol csak hozzáér.

2010.02.04. 17:57 Avila Mecoi

Megrázta a fejét a férfi szavaira, de eltartott egy darabig, amíg rávette magát, hogy meg is szólaljon. - Nem áll szándékomban olyannak lenni, mint a többi ember. Csak a szemem színét kértem vissza. Egyesek azt mondják, a szem a lélek tükre. Ilyen üres lennék? Meddig kell még elviselnem, hogy az emberek összerezzennek vagy undorodnak, ha rám néznek? Amint az Első ellépett tőle és levette a válláról a kezét, összeesett, mintha csak kiszívta volna minden erejét. - Látod? Igazam volt, nem tartod be az ígéreted. Ennyire szörnyű a gondolat, hogy még egy kis időt velem kellene töltened? Alig bírod kivárni, hogy vele lehess, igaz? - Tekintetét az Elsőre szegezte, majd elgondolkodva a nő felé fordult, mielőtt visszanézett a férfire. - Hazudtál. - Nem kérdés volt, kijelentés. - Tudod, nem vártam el tőled, hogy tagadd az érzéseidet iránta, tudtam volna úgy élni, hogy szereted, nálam jobban, ha csak annak az idő egy apró töredékét, amit rá szántál, nekem szentelted volna. Csak néha egy-egy szó, vagy gesztus, ami tudatja velem, hogy valakinek én is fontos vagyok. Naiv voltam, hogy hittem neked és a hamis szavaidnak. - Már nem érdekelte semmi, csak egoista módon az, hogy a férfire zúdítsa mindazt a fájdalmat, amit miatta kellett elszenvednie. Azzal sem foglakozott, hogy könnyei megint feltörtek. - Ne tegyél úgy, mint hogyha tudnád, hogy min megyek keresztül, mintha megértenél és csak jót akarnál nekem. Rosszul vagyok ettől. Valójában fogalmad sincs! Nem tudhatod, hogy mi jó nekem, és ne is próbálkozz vele. Ha csak ez az, amit mondani tudsz, akkor inkább meg se szólalj. Nem kell miattam feleslegesen járatnod a szádat, ne erőltesd meg magad még ezzel is. Már magában az is szörnyű lehet, ha csak rám kell nézned, vagy gondolnod, nincs rá szükség, hogy még hozzám is szólj. Hagyj csak itt, hagyj magamra, mint azt ahogy már valószínűleg olyan sok emberrel megtetted a nyamvadt életed során! Nem foglalkozott vele, ha megbántja a szavaival. Titkon remélte is, hogy így lesz. Azt akarta, hogy szenvedjen, mint ahogy neki is szenvednie kell. Nem akart beletörődni abba, hogy ő ilyen könnyen maga mögött hagyja, amíg neki ekkora gyötrődés. Látta a két robot távozó alakját, és megint lehajtott a fejét. Fehér kezeit szemlélte, amelyek előtte feküdtek a földön. Olyan kísértetiesen hatottak, mint ahogy egész alakja. - Ha ezt a kérésemet nem akarod teljesíteni és a naplementét sem láthatom... Ha már egyszer úgy döntöttél, hogy feladsz, anélkül, hogy én bármit is mondhattam volna... Akkor legalább egy utolsó csókot hadd kérjek... - Nem tudta, hogy szavai elvesztek-e a csendes és sötét éjszakába, vagy elérték a férfit, de annyival könnyebbnek érezte magát most, hogy kimondhatta őket.

2010.02.04. 17:14 Khiara Laken

Nyaka megnyikordul, mikor fejét lassan felfelé emeli. Eddig kitartóan szemezett a ködben rejtőző épületcsonkkal, hogy a kimért, végtelenül türelmes szobor szerepét játssza, most azonban, az Első közelében mindene felengedett. Ujjai már a fájdalomig játszottak egymással a háta mögött, de figyelni nem képes a zsibbadásra; túlságosan lekötötte őt a férfi szava, melyre szerkezete egy heves dobbanással keserédes mérget zubogtatott végig drótjaiban.  Úgy érzi, megfullad a szenvedély súlya alatt, feje önkéntelenül dől egy kissé előre. Most az ő elgyengült pillantása is a betonon pihen, mintha mindketten behódoltak volna a másiknak, és kölcsönös tisztelettel megtartanák maguk között a távolságot. Elfelejt levegőt venni, pulzusa fellobban, hogy a liftező, forró zakatolás teljességgel szétfeszítse mellkasát. - Nem lenne olyan egyszerű, mint először hittem. – lélegzi csitítóan, önmaga lenyugtatására. Hangosan kimondott gondolata félbevágja lázongását, s hirtelen keríti hatalmába az érzés, hogy minden a feje tetejére állt. Gerince fémesen felvibrál, a ruhájában rekedt meleg felcsapódik egészen az arcáig, ahogyan egyik karját a robot mellkasára csúsztatja. Ujjai görcsösen feszülnek ökölbe, mintha dörömbölni akarna a fémfalon, alakja azonban teljesen lemerevedett. Bús szemei még akkor is maga elé szegeződnek, mikor homlokát saját kezének dönti.  Eddig csak az érzelmei vezérelték őt, és most, mikor logikusan kéne átgondolnia, már messze nem tűnik egyszerűnek az elképzelés. Tudja, hogy szorítja őket az idő; nem képes felmérni, mennyi percük, órájuk, napjuk maradt hátra, hogy lemondhassanak minden másról. Merev agya és saját, emberi elméje most összefonódva lüktet, egyre élesebben, egyre kivehetőbben megrajzolva a tervet. Szaggatott sóhaj hagyja el az ajkait, mikor rájön, hogy a kockázat veszélyesen pengeti a határvonalat. Hogy lehet, egy időre újra el kell válniuk majd, és küzdeniük kell hosszan a végéért. - Azt fogod hinni, hogy teljesen megőrültem. Hogy tébolyodott vagyok. – reszkető, alig hallható kacaj bukik ki belőle, mely inkább nyöszörgésnek tűnik az ő szájából. - De esküszöm, hogy nem. Próbáltam kicsikarni a legjobbat, de minden más kudarcra van ítélve. Nincs más lehetőségünk.  Már száját is alig bírja megmozdítani, szinte fürdik a megakadt nedvességben, mely teljesen beitta magát az ő alkatrészei közé is. A testük se nem hűti, se nem melegíti magát a természetes módon, így rá vannak utalva a körülményekre. Keze leesik, majd egy mozdulattal tolja fel az ing ujját a robot karján, hogy a csupasz bőrt átszorítva a masszív csuklón maga után húzhassa.  Recsegve lépked, de dinamikusan és ütemesen, mintha ezzel akarná levezetni felgyülemlett energiáit. A feszültség ismét elragadta őt, úgy érzi, vadul marják és szaggatják bentről. Nem néz máshová, csak a légjáró alakjára igyekszik koncentrálni, mely elhagyatottan áll a köd rejtekében. Fellépked a lejárón, majd hosszasat, rekedtet sóhajt – a fémburokban a levegő szárazabb, nem kezdi ki a testüket.  Fel sem eszmélt, milyen görcsösen szorította a férfi kezét. Úgy engedi el, mintha hozzá lett volna bilincselve, majd elgémberedett ujjaival arrébb törli arcára tapadt, nedvessé vált tincseit. Szembefordul a sötétbe vesző alakkal, hagyva, hogy felgyulladjon magában valami mély, kihívó, a gyerekes izgalom és az idegesség szikrája. - Hátra kell marasztalnunk a logikát, hogy láncok nélkül élhessünk. El kell hagynunk a testünket.  – hangját és tartását jegesen megszilárdította, csak csillogó szemei tükrözik a gyenge áhítatot, és a magabiztosságot. Úgy hiszi, a legjobb, ha majd beadagolja gyilkos gondolatait; mert ezzel túljutnának a gépek eszén, és megváltoztathatatlan sorsukat a magányos halál helyett a boldogságba fordítanák.

[568-549] [548-529] [528-509] [508-489] [488-469] [468-449] [448-429] [428-409] [408-389] [388-369] [368-349] [348-329] [328-309] [308-289] [288-269] [268-249] [248-229] [228-209] [208-189] [188-169] [168-149] [148-129] [128-109] [108-89] [88-69] [68-49] [48-29] [28-9] [8-1]