Új bejegyzés Frissítés

2010.05.01. 18:27 Zev Owen

Mikor felér a felszínre, megborzongatja bőrét a maró nedvesség, az állott por és mocsok illata. A hullaszagú, gyomorforgató pára áttörhetetlenül remeg a levegőben. Úgy érzi, menten megfullad, annak ellenére, hogy már percekkel ezelőtt felhagyott a kényszeres próbálkozással, hogy lélegzethez jusson. Mellkasa nem mozdul, mikor izmait megfeszítve behúzza maga után az aknafedőt és guggolásból hirtelen felmagasodva egy szűkös utcába veti magát. Nem szabad feltűnést keltenie. Érzi szövetén a súlyos nedvességet, mely most mellkasára és combjaira tapasztja a meilisi egyenruhát. A hőtől parázsló nyirkosságtól csak még nehezebbnek érzi a testét – a gépváz nem mozog otthonosan az ilyen környezetben. Háta erőteljesen feszül neki a jéghideg téglafalnak. Az érintés lehűti a testét és elcsendesíti felvert szívveréseit, hogy tisztább gondolatokhoz jusson. Szemeit elveszetten forgatja, a fókusz élén azonban nem mer változtatni, mert a fénysávok minden bizonnyal hamar odavonzanák a cyborg osztag tömegeit. Most már nem számít, hogy felismerik-e az arcát. Ha meglátják itt, ha sikerül fölé kerekedniük, egyszerűen hatástalanítják, hogy saját igényeikre alakíthassák át. Már bánja, hogy nem követte szorosan a lányt, mert most üvölteni tudna a rázúduló kétségbeeséstől. Bármit megtenne, hogy kirángassa őt ebből a földi pokolból, melyet most egy hadicirkáló hangos motorja zavar fel. Hunyorogni kezd, majd megindul. Ujjait végighúzza az egymásra pakolt téglákon, kitapintva minden egyes bemélyedést. Tudja, hogy minden hasonló épület falán egy tűzlétrának kell lennie, így most azért imádkozik, hogy még viszonylag épen találjon rá arra az egyre. Ajkait összeszorítja, arca megfeszül, mintha saját szívveréseit akarná leállítani, míg tenyere rá nem talál a síkos tapintású vasfogantyúra. Hirtelen húzza fel magát, lendületes mozgással tornázva előre testét, míg csapzott bakancsai a fémrácsos erkélyt nem érik. Alacsonyan, guggolásban mozog, hogy a rozsdás kiszögellés takarásában maradjon, ahonnan jobb rálátást nyer az imént elhagyott utcára. Megpróbál a sötétségbe borult utak kanyarulataira összpontosítani, hátha meglát néhány elvétett alakot, azonban a látkép üres marad. A helyet teljesen kihaltnak gondolná, ha nem zengetnék be a csöndet a súlyos léptek földöntúli dobbanásai. Fegyelmeznie kell magát, hogy szoborszerű mozdulatlanságban maradjon, mikor a hadról leszakadt sorok megindulnak előre, hogy a forró betonon, nyílegyenest szétszóródva kivehetetlen alakzatot formáljanak. Kiszámított céltudatossággal menetelnek, mintha olyas valamire készülnének, amelyet csak ők értenek. Nem ismeri fel ezt a technikát; vadul megfeszülő testében megragad a kiszolgáltatottság érzése, a megalázottságé, hogy már a logikában rejlő tudást sem tudja mozgósítani. Talán régóta számítanak rá, hogy többé nem bízhatnak meg benne. A katonák határozott, kimért léptekkel közelítenek a földbe ékelt nyílás felé, mely ugyan el van rejtve a fedővel, mégis jól látható feketeséggel fénylik az eső áztatta, sápadt fényekben. Szemeit lehunyja, mintha magában egy elhaló imát idézne fel, annak ellenére, hogy nagyon jól tudja, mi fog történni. Rájuk fognak találni. Egy percig sem gondolkodik tovább, hirtelen magasodik fel, ökle a mellette lévő, szétrepesztett ablak felé lendül, mely hangos zajjal hullik apró szilánkjaira. Tenyerét a korlátra tapasztva lendül át felette, közel hét métert zuhan, a földet érés pedig elemi erővel kényszerít ki belőle egy hatalmas lélegzetvételt. Egész teste rezonál, látása néhány pillanatra kihagy, mégis érzi, hogy minden félemberi szempár rá szegeződik. Fejét hirtelen fordítja az ellenkező irányba, hogy ne ismerhessék fel, gépi lábait megfeszített rohanásra ösztönzi; szinte maga előtt látja, hogyan nyeli el fürge alakját a sejtelmes félhomály. Feje előre bicsaklik, hallja, ahogy a fémváz megnyekken, mikor tenyereivel egy kőfalba ütközik. Légzése ösztönösen felgyorsul, ujjai fogást keresnek a téglasorok között - egy letört darab, egy kiálló cső, most bármi megfelelő lenne, hogy át tudjon kapaszkodni rajta. Ujjai szétszórtan tapogatóznak a vakká tevő sötétben; a fölé nyúló kőfalak még azt a halovány fényt is semmivé teszik, ami még lenyúlhatna az égi város magaslatából. Vizessé vált tincsei veszettül doboló halántékára tapadnak, mikor ráeszmél: semmi esélye a menekülésre. Lassú léptekkel fordul meg, várva, hogy szembetalálja magát a bábmozgású cyborgok kísérteties képével és a ténnyel, hogy ha nem harcol akár puszta kézzel, számára itt és most, minden véget ér.

2010.04.30. 22:46 Khiara Laken

Fürkésző tekintetek szántanak rajtuk. Gyerekek húzódnak beljebb a tömegnyi fegyver és a közömbösnek tűnő emberek láttán, szemükben kíváncsi megilletődés csillog. Nem is igazán tudja, merre megy a hadosztályba olvadva, de hamarosan már a kinti levegő borzolja őket.  Kimérten segítik ki a felszínre. Megvárják, míg az élre tör; úgy érzi, újra lélegzethez jut, mikor már üresen tátong maga előtt a tér. Sürgetik maguk előtt – húzza egész terhüket maga után. Csak a vak mocorgást hallja háta mögött, fegyverek zörgését, a köpenyek suhogását, mintha zászlók lobognának. Hűvös a reggeli szél, kijózanító, a pára viszont elviselhetetlenül tömörnek hat. Néhány szétesett perc után a kisebb csoport sietősen megindul, rendezetten és mereven, mint egy vészjósló viharfelhő az ég simaságán.  Tincseit hamar bíborrá festi a nedvesség. Vacog, és tudja, hogy mindenki fázik, de csak gondolni gondolnak rá. Úgy tesznek, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, mintha most is – mint mindig – tökéletesen időzítették volna a harcot. A kimondatlan feszültség mégis úgy ül meg mellkasuk tájékán, mint leszorított, jeges légtömeg.  Nem mer hátranézni, mert arca megint rideg. Nem csak egyszerűen komoly, hanem zord és rejtett, függönyök takarják bentről pillantását. Talán a robot hátramaradt, talán visszafogták, de nem.  Tudja, hogy nem, mert nincs benne megnyugvás. Nem meri megkockáztatni, hogy így akadjon meg rajta a szeme. Lássa csak az Első, mi is az igazán nyomorúság Meilisben? Jó ez így?  Tökéletes elégtétel lenne, enyhítene a bosszúvágyon. A kegyetlenség fojtogatja torkát, érzi, ahogy a fekete gépkarabély makacsul a tenyereihez tapadva várja az éles aktiválást. Hosszú, eggyé mosódó percek után fogja csak fel a megváltozott terep taszítását maga körül.  Egy, a végletekig romlott Világ. A betonházakat megtépázott, régies villanyvezetékek szövik át. Vérzik a rengeteg rozsdás fém, foltosak a beázott falak, dohos, mocskos, életveszélyes mind. Elrohadt növények múmiái, lekopott csövek, létrák, gőz nélküli gyártetők. A múltbéli nyomok elhagyatottan meredeznek a vöröslő ég felé; Norlana majdnem az összes fényt kitakarja, a réz és a mocsok rákontrázva színezi át a ködös reggelt. Mintha egy bordó és egy fekete szűrőt feszítettek volna a napkorongra. A szél elhozza az apró vércseppeket, szemerkél a nedvesség, itt azonban már sosem fog igazán esni az eső. Még a levegő is megdermed, homályba fordul az idő múlása. Fullasztó a pára, megrészegít a pusztulás szaga. Messzeségben elfúló dobolások sejlenek fel – már nincsenek messze. - Új tömeggyártás kell fent. – dörmögi a mellette lépdelő idegen. Ismernie kéne?  - Fogynak a cyborgok. - Fogynak az emberek. – lélegzi meredten. Még a beszéd is fáj neki, nem találja helyénvalónak a szavakat. Rossz megszólalni, mintha ezzel lelkét eresztené szabadon, mellkasában fagyos űrt hagyva a tömör semminek.  Meg fogják akadályozni a cyborgokat,  mondja, tudják ott fent, hogy ellenállnak.  Ott fent - úgy mondja, mintha maga a pokol lenne, pedig mennynek hangzik. Akadályozás alatt gyilkolást, ellenállás alatt új katonák toborzását érti.  Szétszóródnak a festményszerű terepen; minden kép, minden mozzanat egy rémálomból lépett elő, ahol a fekete és a vörös felváltva villan fel a szemhéj mögött. A távolban egy hadicirkáló körvonalazódik ki, ismerősen, benne ülések, sok-sok szíjakkal teli ülés az embereknek.  A csend, mely rátelepedett az utakra, csak visszafojtott lélegzetek tömegei. Rá kell jönnie, hogy a keretező utcákban, az életre képes házakban éppen kiszolgáltatottan rettegnek. A csend hirtelen vérfagyasztó üvöltésekbe csap, hirtelen minden felbolydul, most, mindjárt, de még mindig nem, még mindig a vihar előtti csend tombol. Le kell intenie magát, higgadtnak kell maradnia. A tudat, hogy tudja, mi következik, mélyen zengeti meg szívét. Élő szervvel még nem harcolt. Túl sebezhetőnek érzi magát, túl emberinek.  Egyedül maradt egy zug rejtekében. Csak szemei csillognak a köhögő roncsok közt, hideg futkos a hátán a közelben menetelő, egyenruhás alakok láttán, hallatán. Miért kényszerítik arra, hogy újra és újra átélje?  Most bizonyítania kell? Nem mer megmozdulni sem, ujjai összeszorulnak fegyvere körül. Az Első hadosztálya őket utánozva szétszéled a házak között, de nem bujdosva, lesből támadva, hanem kihívóan betörve az ajtókat, megmutatva a bentieknek, mivé válnak hamarosan. Újra megborzong, de most villámcsapásként éri egy új felismerés, melyről megfeledkezett - Hol van az Első?

2010.04.29. 19:31 Zev Owen

Fesztelenné vált vonásokkal követi végig Khiara elvonuló alakját; szemeit félig lehunyja, ahogy kezei lazán ökölbe szorulnak a semmi körül. Komoly pillantása most áttörhetetlenül mélyed a tömör kifejezéstelenségbe, nem tudja hova tenni a lány válaszát. Lassan vonja vissza tekintetét a távolodó alak felé, de csak félszemmel követi végig, ahogy a kopottszürke falak, és a fegyverekkel megpakolt alakok elnyelik maguk között. Halk, izgatott suttogás üti meg a füleit, melyre ösztönösen kapja a fejét a hang irányába. Két kisgyerek, tőle nem messze, a falhoz lapulva figyeli, mintha egy leleplezett szenzáció lenne, mely újabb izgalmakra ad okot. Kelletlenül fordítja el a fejét, és mered a földre, miközben megpróbálja kizárni az éles hangokat, amik robotfülébe vájják magukat. Ha ember lenne, ilyen távolságból meg sem hallaná ezeket az őszinte, kíváncsiságban égő szavakat. - Ha olyan bátor vagy, menj oda és kérdezz valamit. - Nem. - Talán félsz? - Nem. A robotok nem tudnak beszélni. – az egyik, kettejük közül a kisfiú, még szorosabban lapul a falhoz, szemeit ugyanúgy lesüti, mint a tőlük pár méterre álló gép, mintha csak egy rideg fémtest mozdulatlanságát akarná leutánozni. - Hogyne tudnának. Hallottam, amit annak a lánynak mondott. Ne hazudj. Ajkaira akaratlanul is egy félmosoly húzódik, ami ugyan keserű, de régóta nem érzett ilyesmit magában. Egy lassú mozdulattal emeli meg a fejét, hogy a két apró alak felé nézzen - talán azért, hogy elhiggyék, valaha ő is közéjük való volt. A rámeredő szemek láttára azonban mellkasa kínnal telve sajogni kezd. A két gyerek arcára kiült rettegés kézzelfogható a levegőben. Szinte egyszerre rezzentek össze, mikor óvatosan feléjük fordult, mint aki máris indulásra szánta el magát. Nem tesz feléjük egy lépést sem, mert a kislány halkan felsikkant, a fiú pedig félelemtől remegő karokkal vonszolja maga után, még egy utolsó, kétkedő pillantást vetve vissza, a válla fölött. Kimérten engedi le félig feléjük emelt kezét. Arcán már semmisem olvasható le, mikor fegyvertelenül megindul az elvonult meilisiek után.

2010.04.18. 20:51 Khiara Laken

Néhány fekete folt szalad végig alakján, ahogy a férfiak és a harciasabb nők megindulnak a felszínre. Nyugodtan követi végig őket tekintetével, bűvölve a fegyverek árnyékait, melyek ijesztő méreteket öltenek a falakon. Mikor meghallja, hogy őrültnek nevezik, arcán a szánakozással vegyült gúny suhan át, kimérten felvonva szemöldökeit. Örülne néha, ha végleg beleőrülhetne – nem kéne tovább józan ésszel felfognia a körülötte zajló halált. Örülne, ha a hörgéseket nevetésnek hallaná visszacsengeni, vagy nem ismerné fel a puskaropogás vad hangjait.  Pillantása csak akkor lágyul el, mikor újra kihallja a veszett zsibongásban feltörő, tökéletes hanghordozást. Szemei elkerekednek, ujjai idegesen szorulnak össze a fegyver markolatán, ahogyan közel lépnek hozzá és megérzi arcán a hideg tenyeret, felkarján pedig a követelő szorítást. Mindjárt lelövik,  gondolja; a vádló suttogások gúzsba kötik szívdobbanásait, mégis ellazul néhány feszélyezett másodpercet követően, mikor rájön, hogy tényleg, igazán féltik őt.  Ajkai elnyílnak, próbálja visszavonni a férfi pillantását, de az kitartóan siklik máshová. A kezeiben tartott fegyver, mely közéjük van ékelődve, egyre súlyosabb és súlyosabb lesz. Úgy érzi, tenyerei piszkosak, s ez a kosz egyre feljebb törtet karján, elérve mellkasát majd arcát, jól látható bélyeget aggatva egész testére és lelkére, s még másokra is átfertőzve, aki csak hozzáér. Bemocskolták őt, pedig ártatlannak kéne lennie. - Nem kell féltened. – megrázza a fejét, szinte csak nyugtatásképpen, ez azonban inkább hatott elfojtott idegességnek. Nincs elég ereje, hogy eldobja a fegyvert, vagy hogy bármerre is mozduljon. Egész testében megmerevedett, a tekintetek mintha beleégetődtek volna, keserűvé és elesetté változtatva lélegzeteit. Valami nagyon nem stimmel, úgy érzi, mint akiből valami kikívánkozik, vagy a körülöttük játszó mozzanatok hibádznak. – Nem hagylak itt.  Mélyet sóhajt, lehajtva fejét, hogy kicsit kizárhassa az egyre kíváncsibb nyüzsgést. Arra eszmél, amint ellágyulva egyre előrébb és előrébb dől, majd hogy homloka már a robot vállába fúródik – a fegyver csattan a földön, ahogyan karjaival megtámasztja magát, fel sem fogva a körülöttük bujkáló veszélyeket, a meghökkent katonákat. Ők nem a családod. Ők már nem jönnek vissza.  Mellkasa a másikénak nyomódik, inkább nem lélegzik mélyet, csak ne feszüljön el tőle. Ökleit összeszorítja, mintha félne a vérrel szennyezett puska után érintkezni, miközben lefelé ívelő szemeit is lehunyja. El akar innen tűnni, vagy legalább természetes fényt szeretne érezni bőrén, nem a fullasztó tömeg elkeseredettségét. - Próbálkozz... – lélegzi könnyedén, mikor a fiú füléhez hajol, mintha egy titkot mondott volna el. Még ha az Első viccnek is gondolta, hogy elrabolja, ő komolyan eljátszott ezzel fejben. Árulónak érzi magát valahol, valaki olyannak, aki már lemondott minden segítségről, azonban így, ennyire közel az öröm  érzéséhez nem képes elfordulni tőle. Elcsábul, ha feleleveníti magában a gyerekes ellenszegülést, saját sorsa felé.  Egy mozdulattal hajol el, merev ajkain egy kötetlenebb, halvány félmosollyal. Keserédesnek hat, ahogyan lehajol a lábuk között heverő fegyverhez, majd kezei közé kapva elindul az eltünedező katonák után. Sokkal könnyebbnek érzi lelkét, még ha nem is tudja, mi vár most rá, vagy mi vár rájuk mindezek után.

2010.04.18. 19:26 Zev Owen

Megborzongatja az élmény, és lelkéig hatol a merev, harcias légkör, mely körülveszi őket. Itt minden kegyetlen zordságként lebeg a levegőben, akárcsak az elárult, megfáradt arcok, melyek vonásaiban még mindig látszik a kitartó tettvágy. Nem adták fel. Sosem fogják feladni. Ezek a szemek elárulják, hogy az utolsó lélegzetükig harcolni fognak. Nevetségesnek találja a helyzetet, ha arra gondol, hogy Norlana katonaságán és kutatócsoportján kívül senki sem tud erről az ellenálló csoportról. A laborosok számára csak egy halom tesztalany, a háborúban őrlődő cyborgok, és elenyésző létszámú ember számára még csak kihívást sem jelentenek ezek a homály fedte nevek. Nincs bennük félelem, ha a föld alá temetett Meilisiek lázongására gondolnak, mert Norlanaban háborítatlan béke honol, ahol az emberek zavartalanul élhetik tökéletes életüket. Az égi város az a hely, ahol sohasem áll meg a pezsgés és a jólét. Ahol sosem léteztek megfáradt sóhajok, könnyes szemek. Legalábbis olyanok nem, amik őszintén, lelkük sikolyából fakadnának. Itt azonban, a hűvös falak védelmében, megérzi magán a fegyverek súlyát. Az érces kattanásokat, a hangokat, ahogy a fekete csövek készségesen simulnak az érdes tenyerekbe, melyeket kőkeménnyé edzett az élet. Csak, most - hogy viszonozza a lány elveszett pillantását – ébred rá, hogy ők ketten milyen gyerekek még. Magát is végtelenül éretlennek érzi, annak ellenére, hogy lelke ősöreg szellemként sóhajt fel minden egyes szívdobbanásra. A körülöttük forgolódó férfiak arcán már mély barázdák éktelenkednek, szemük fakóvá és távolivá vált, ahogy minden nappal távolabb kerülnek régi életüktől; a simogató levegő gondolatától. Ő nem érez már magában elég erőt a harchoz. Csak az Első buzdítja erőszakra, csupán az ő fekete vérében honol a gyilkolás, a győzelem utáni vágy. Csak ő épít ki stratégiát, az ő érdeme a tökéletes fegyverhasználat, mely mozdulataiba ivódott, a lényévé vált, mint az embereknek az öntudatlan légzés. Saját, eltorzult életén rágódik, melyben csak emberként volt része igazi örömökben. Abban a szűkös, fájdalmakkal teli múltban; a reménytelen tizenhat évében. Most érzi ugyan a szerelmet, de a velejáró vad aggodalom és keserűség - ezek a heves ellenérzések, melyeket a logika táplál - teljesen beszennyezik az érzés tisztaságát, melynek érintetlennek kéne maradnia. Ez az otthontalan fertő végtelenül mélyre ásta magát a szívében, és kiölt belőle minden jóérzést. Most már csak a félelem dübörög ereinek falai között, ahogy lassan távolabb húzódik a cyborgtól és hagyja, hogy arcára kiüljön a meghökkent elkeseredettség. Egy tizenhat éves lány, fegyverrel a kezében – neki még az a csekély gyerekkor sem adatott meg, melyet ő már régen végigjárt. Képtelen a vékony kezekben tartott hatalmas puskára nézni, mely képes arra, hogy halálhörgéseket visszhangozzon minden pillanatban, mikor elsütik. Végigáramlik gerincén a hideg, miközben végigköveti pillantásával a meginduló férfiakat, akik az életüket mennek kockára tenni. Most azonban nem foglalkoztatják az elmozduló alakok, csupán egy, aki még mindig előtte áll a sápadtan derengő neonsorok fényeiben. - Őrült vagy Khin... - suttogja dermedt hangon, borostyán szemeiben a bizonytalanság sápadt fénye izzik. Szabad kezei nem érintettek fegyvert és nem is fognak, így könnyű lelkiismerettel emeli meg egyik karját, hogy tenyere a lány arcát érhesse. - Nagyon önző dolog lenne tőlem, ha elrabolnálak? Nem a Te hibád lenne. – békítő hangja ellenére, akaratlanul is egy halvány, önelégült vigyor szökik az arcára, mikor meghallja egy meilisi magába kapott lélegzetét, és a terem túlsó felében várakozók éles suttogását, amint azt kezdik méregetni, elfogják-e újra. Nem fordít több figyelmet a körülöttük morajló hangokra, csak saját mozdulatait követi, ahogyan ujjai a lány ajkaira csúsznak, megakadályozva a lányt abban, hogy válaszolni tudjon. - Féltelek, Khiara... - vallja be érdes hangján, arcára ismét komoly vonásokat fest a gyötrő aggodalom. Szemöldökeit gyengén vonja össze, amitől vonásain egy bűntudathoz hasonló érzelem jelenik meg. Lassan hunyja le szemeit, hogy elfedje lelkének lángolását, miközben előrébb hajol, hogy ajkain érezhesse Khiara arcának érintését. Másik tenyere most már mereven tartja a félrobotot a felkarjánál fogva, mintha nem engedné, hogy egy mozdulattal is tovább folytassa ezt az egészet. Csak néhány szívdobbanás erejéig időzik el így, mielőtt kijózanodna. Egy elhaló lélegzetvétel kíséretében távolodik el, majd fordítja el megalázottan tekintetét a gyengeségtől, amely most ilyen erővel úrrá lett rajta. Sosem akarta ennyire kimutatni, mennyire félti a lányt. Hogy retteg annak tényétől, hogy bármikor elveszítheti. Ez az érzés az egyetlen, amely most csordultig tölti a vázat, annak ellenére, hogy tudja: nem tehet ellene semmit. Nem küzdhet helyette, hiába kívánja minden porcikája ezt a lehetőséget.

2010.04.18. 17:42 Khiara Laken

Pillantását lesüti, ahogyan újra elevenébe találják a szavak. Csak egy jóleső borzongás szalad végig gerincén az érintésre. A suttogás mintha gondolataiban szólna, szinte simogatja lelkét, még ha az értelme teljesen el is kéne csüggessze. Meglepő módon, inkább hálát érez az őszinteség miatt, mert az igazságot eddig mindig burok alá vonták; a robot az első, aki szembesíteni tudta a teljes valósággal.  Némán lépked mellette, s nem törődve a kutató pillantásokkal húzódik hozzá észrevehetetlenül közelebb, szinte támaszt könyörögve tőle. Érzi magán a tengernyi szempárt, szinte kihallja a fejekben megfogalmazódó undort és félelmet – tartanak a bukástól, de még inkább a robotoktól, hiszen egyszerre küzdenek velük és ellenük. Undorodnak, mert nem értik, hogy közelíthet az egyik felé a másik. A cyborgok még saját társaikat is otthagyják, ha logikájuk menthetetlennek érzékeli a testet. Elhordják, ha még meg lehet javítani, de ugyanúgy le is lövik,  ha végzetesen meghibásodottnak találják. Olyan az egész, mint egy soha véget nem érő őrület, melyben ember uszítja az embert saját maga ellen.  Ezt érzi magában folyamatosan, nem képes tőle szabadulni. Hiába próbálja, nem tud elszakadni tőle, pedig bármit megtenne a robotért. Tudna magukért küzdeni, de az emberek egyre csak fojtogatják őt a lánccal. - Mert Meilisben születtem. – törékeny hangja megrémíti őt, megint elveszettnek érzi magát a többi harcos között. Pillantása nem terelődik felfelé, a változó fényfoltokat bűvöli a földön. - Mert nekem is volt családom. Amióta félrobot vagyok, a katonák között élek. Mindenfele, ahová nézek, éhes és beteg tekintetekkel találkozok, mint régen.  Magaménak érzem a nyomort. Lehet, hogy mártír… én eddig nem vettem észre.  Arca felforrósodik, dobogni érzi vonásait belülről, egészen gallér takarta nyakától kezdve. Szavaiban nincsen semmi robotosság, ez egyszerűen csak egy ember, aki össze van zavarodva. Nincs értelme, hogy most áldozni vágyó, hamis logikájával jöjjön, vagy az emberek nyomasztásával; tényleg  segíteni szeretne, ha azokra gondol, akiket régen szeretett. Tényleg meg akarta értük váltani a világot, valóban érezte a bosszúvágyat, a mérgezett elvakultságot, amit most már őszintébb és tisztább érzelmek képeznek lelkében. Egy reményekkel teli gyereknek érzi magát, ha finoman érintik meg, vagy lágyan szólnak hozzá. - Szégyellem, hogy fegyverként használnak. – arcán az elkínzottság árnyéka suhan át, miközben egy hatalmas kupac puskához és pisztolyhoz lép, hogy válogasson belőlük. Körülöttük mindenfele nyüzsögnek az emberek a teremben, melynek mentén ugyanilyen halmok sorakoznak, készen állva bármilyen harcra. Még nem tudja, milyen bevetésre kell menniük, azonban sejti, hogy csak pillanatnyi akció lehet. - Szégyellem az emberek undorító érdekeit, és a sorsot, amibe belevontak. Én nem ilyen vagyok. Segíteni szeretnék, de már nem akarok elpusztulni.  Fel sem nézve csatolja magára az öveket, hogy oldalához erősíthesse a stukkerek fémből vagy fekete anyagból öntött tömegeit. Rezzenéstelen vonásokkal köti combjára a kést tartó szíjat, sebesen pörgetve ujjai között a tőrszerű éleket, melyek azonnal képesek elvágni a főbb drótokat vagy vénákat. - Azt mondtad, láttad a szememben, hogy élni akarok. – pillantása megkeresi a robotét, miközben mozdulatai lelassulnak, mintha megfagyni készül az időben, vagy saját érzéseiben. – Fogalmad sincs, mennyire… de csak miattad.  Kissé arrébb vonja szemeit, mintha valaki más tekintetét akarná viszonozni, de nem bír sokáig elnézni a váz alakja mellett. Egy fegyvert piszkál a kezében, mely hirtelen válik súlyosabbá, ahogyan megérzi, mennyire zavarodott is valójában.

2010.04.18. 14:44 Zev Owen

Egész teste megfeszül, mikor az emberek morajlása hangosabbá válik és a kimért, hozzá intézett szavak pusztítani kezdik már így is romokban álló belső világát. Elborzad a látványtól, hogy a lány mennyire megadta magát ennek a helyzetnek. Hogy mennyire az irányítása alá tudta vonni néhány ember. Fogai ingerülten csikordulnak meg, arca még ádázabbá válik, mintha még a pillanatnak sem akarná elhinni ezt az egészet. Még mindig csak egy rossz álomnak látja Meilist, el akar innen tűnni, nem akar önmaga és saját világa ellen harcolni egy halott, megalázott szívvel a mellkasában. Egyre inkább elborítja a méreg, mikor újra szóra nyitja az ajkait. - Nagy szavak. Minden úgy megy, ahogy Te akarod, de persze még a saját sorsodon sem tudsz változtatni. – kiált utána lekezelően, fejében a kijutás gondolata csábítja, szinte érzi, ahogy a lehetőség halántékának mélyén lüktet – egyszerűen nem akarja ezt az egészet végignézni. Nem bírja elviselni, hogy kihasználják a lányt, akit szeret. Hirtelen indul meg, hogy hosszú lépteivel beérje Khiarat, majd úgy csúsztatja kezét a lány derekára, mintha ez már régen berögzült mozdulata lenne. Egy ideig némán megy, lépteit visszafogja, hogy a félrobotéhoz igazíthassa őket, míg ajkai meg nem találják a lány fülének vonalát a vörös tincsek alatt. Hangját halkra fogja, hogy csak az hallhassa, akinek a szavakat intézi. - Nekem nem biztonság kell. Magasról teszek a győzelemre meg ezekre az undorító érdekekre. Nekem rád van szükségem, de kezdem azt hinni, hogy ennek az egésznek sosem volt jövője. Rám ne számíts, ha csak vezetősdit akarsz játszani, mert azt nem közölted velem, hogy meg akarsz halni értük. – mondatai a lélegzetvételnél is halkabban csengenek, de még így is kihallani belőlük az elfojtott indulatot és zaklatottságot, tartózkodó mozdulatain érezni, hogy nem szívesen van Khiara közelében. - Miért csinálod ezt? Miért játszol mártírt? Ha ennyire nem tartanak számon, miért segítesz nekik? Elegem van ebből a rideg maszkból, amit magadra erőltetsz. Tudom, hogy nem ilyen vagy, szóval ellenem hiába védekezel vele. Viszont attól tartok, ennél hűvösebb már csak akkor lehetnél, ha egyszerű prototípus lennél. Lehet, hogy meg sem érezném a különbséget. Fejét könnyedén fordítja vissza, maga elé, ahol szemben találja magát a katonák nemtetszésével, akik visszatekintő pillantásából kiolvassa, hogy legszívesebben telelyuggatnák a testét a kezükben tartott fegyverekkel. Számukra ez az egész talán nagyon romantikus jelenetnek tűnhetett, ezért nem is gyanakodnak a szavak valódi értelmére. Azonban nem azért jött utánuk, mert a gyilkolás előtt enyelegni akar egyet. Mindent, amit mondott komolyan gondolt és most az sem érdekli, hogy ezzel semmit sem segít a helyzeten. Megbántja a lányt, ha az kell, de akkor is kiadja magából, amit valójában gondol és érez.

2010.04.18. 13:36 Khiara Laken

Hideg tekintete nem változik, még akkor sem, mikor hátán érzi a kemény ajtófélfát. Pislogás nélkül állja a támadó szemeket, melyek úgy sütnek rá, mintha fel akarnák falni lelkét. Az adrenalin már most vénái között csúszkál, szíve szinte forr a vergődő dobbanások között, ahogyan kihúzza megalázott mozdulatlanságba dermedt felsőtestét.  Cinikusan tekint kabátjára, ahol a robot megmarkolta a vállát, s mintha gyűrődést látna, simítja el kiélezett gúnnyal. A düh teljesen elborította az agyát – talán mert tudja, hogy a fiúnak igaza van, és olyanokat vágott hozzá, amiket mind a ketten nagyon jól tudnak. Állkapcsa összeszorul a rideg álarcban, amit magára erőltetett, hogy visszafogja régóta kikívánkozó tombolását. - Ha meg is tiltották volna, akkor mondanám el, amikor én akarom. – sziszegi töményen, elsötétülten meredve az arany szempárba. Egy pillanatra sem hazudik, tudja, hogy az emberek mindent terhet ráraktak. Ő dönt, reménykednek a logikában, még akkor is, ha már kétszer sikerült bezavarni azt annyira, hogy elszökjön. Ő ítélkezik, testét mégis csak fegyverként használják; az undor már olyan hatalmasra növekedett benne emiatt, hogy nem tudja külön ingerként felfogni. Számukra nincs lelke, csak gondolatai és a programok, a félig fémtest, amelybe most megint egy zakatoló szerkezetet akarnak belenyomni. Kirázza a hideg, de legalább azért hálás, hogy nem a Másodikat akarják újra a magukévá tenni. - Akkor mondd meg, mit tegyek. Szálljak szembe velük…? – suttogja elhalkultan, érzéketlen szavai mégis kiáltásként tömörülnek saját füleiben. Szeme sarkából látja, hogy az alagutak végén álló emberek az őt felkutató katonákat hívják, s nem vágyik rá, hogy mondatai tanúi legyenek. - A sorsomon nem változtathatok. Nem tudok kitörni belőle.  Emberek százai várják a csodát, de én nem vagyok az.  Én csak egy robot vagyok, aki teljesíti a kötelességét, és meghal, ha azt kell tennie. Mert ilyen egy vezető.  Nem...?  Már nem válogatja meg nyers szavait, melyek kíméletlenül törnek utat a férfihez. Kilép előle, hogy egy szűk félkörívet írjon le az alakja körül, mire az emberek elérnek hozzájuk. Dühödt rándulással tiltakozik egyikük ellen, aki túl közel merészkedett hozzá; nem ért ruhájához, de már a bőre feletti vibrálás is elég volt, hogy eltaszítsa magától a katonát. - Helyzet van. – suttogják a fülébe. Gyűlölködve méregetik az Első alakját, ujjaik megroppannak fegyverükön, de tenni nem tehetnek semmit. Amíg az ő felhatalmazása alatt áll, ki vannak kényszerítve az árulás eshetőségének, mert Norlanat látják a gépi vázban.  Megvárja, míg lassan megindulnak, hogy még utoljára a gyerekes arca nézhessen fel. Kétségbeesés játszik a szemeiben, de nem mondhat többet. Sosem érezte még magát ennyire elveszettnek, lelkében a megalázott igazsággal, fejében pedig a harca kész hidegvérrel. Mennie kell,  ha hívják; szíve azonban még mindig elvágyódik valahová máshová a robottal, és ezt pillantása nem tudja tagadni. - Maradj, ha szeretnél. – emeli meg kezeit tanácstalanul, miközben hátrálni kezd. Nem akarná elhagyni őt, most mégis eljátszik a gondolattal, hogy lakatokkal bezárja őt az apró helyiségbe, annyi könyvet lopva neki, amennyit csak szeretne. - Itt biztonságban vagy.  Elfordul, hátát mutatva neki, hogy felzárkózhasson a katonák mögé, de megtartva tőlük a tisztes távolságot. Kívülállónak érzi magát, egy egyszerű bábnak, lábai önvezérlő módjára lépkednek a félhomályba borult folyosón. Vörös hajába szánt, feje sajog a kínzó gondolatoktól, most azonban nem érez magában elég erőt, hogy segíteni tudjon magán.

2010.04.18. 11:42 Zev Owen

Elszűkíti a szemeit a szobába áradó neonok éles fényére. Teste megfeszül az ellenkezésben, amit egész lénye táplál a helyzet iránt. Még mindig gyűlöli őket, mélységes utálat rejtőzik benne, de tudja, hogy ezek nem belőle fakadnak. A gép taszítja el magától az embereket, éppen úgy, ahogy az emberek lökték el őt maguktól minden egyes alkalommal. Összevonja a szemöldökét, és hagyja, hogy vonásai teljesen elárulják tiltakozó gondolatait. Nem repes a gondolattól, hogy önzetlen hősködésbe kezdjen, hogy egy árucikként ajánlja fel a testét, melyet annyira utál hordozni. Ha lehetséges volna, hogy csak ő, mint Zev kiszakadjon belőle, hát készségesen oda dobná, mint egy kiéhezett hiénafalkának. De tudja, hogy ezzel sem biztosíthatná egyikük életben maradását sem, hiszen az Első valószínűleg még Khiarat sem kímélné. Beleborzong a gondolatba, most azonban nem tud elmerülni a fáradt sajnálkozásban; testét furcsán üresnek érzi, mintha vére teljesen leülepedett volna, hogy dermedten várja mikor csap le rá egy újabb őrült érzelemlöket. Halkan sóhajt fel, mikor megindul a kijárat felé, megállás nélkül küzdve az elméjébe férkőzött gyanakvás gondolatával. Nem akar kilépni a folyosóra; szinte rögtön megtorpan, mikor a lány mellé ér, hogy egy öntudatos, gépi mozdulattal felé forduljon. Ujjai hirtelen markolják meg a katonai kabát anyagát, hogy másik kezével teljesen felhúzza a cipzárt, mely mostmár teljesen elfedi a hófehér nyakat is. Sokáig nem néz fel, csak saját kezét bámulja, mely hűvös mozdulatlanságba dermedt a ruha anyagán. Ajkára egy gúnyos mosoly húzódik, mikor ismét felpillant, hogy kíméletlenül a félrobot szemeibe mélyedjen. - Tehát erről van szó. – állapítja meg cinikus hangjával játszva, miközben egyik kezével elkapja a lány vállát, és durván az ajtófélfának támasztja, mintha oda akarná szögezni. Egész testével fölé magasodik, vészjósló pillantása nem veszít éléből, mikor másik keze csapdába ejti a lány állát és feljebb vonja tekintetét, hogy esélye se legyen elkapni a pillantását. - A terv él...? - rövid szünetet tart, borostyán árnyalatú szemeiből csak úgy süt a gyilkos vád. - Megtiltották, hogy bármit is elmondj nekem, igaz? Számomra ez a hatalmas terv... a Ti féltve őrzött aduászotok addig halott, ameddig nem tudok róla semmit. – szögezi le szárazon, lassan engedve a szorításon, míg karjai vissza nem hullanak teste mellé. Egyre elkínzottabbá változtatja az elfojtott düh, ez a méteres frusztráció, mely egyre hatalmasabbá növekszik benne. Érzi, hogy a váz majd’ bele hal, hogy kihasználhassa ezt a tökéletes helyzetet, amit Norlana számára kínált fel a sors. A makacs, elárult felelősségre vonás azonban még mindig ott lüktet az ereiben, kíméletlenül felszínre szakítva magát. - Mi jöhet még Laken? Hagyod, hogy madzagon rángassanak? Hogy mindent elvegyenek tőled? Hagyod, hogy megalázzanak és elvegyék az életed az ő szabadságuk érdekében?! Milyen vezető az, akit a serege irányít? – szegezi neki a kérdést, még mindig Khiara arcára meredve. Maga sem érti, mikor változott ilyen támadóvá és arrogánssá. Mostmár magán érez nem egy tekintetet a folyosó végéből, melyeket valószínűleg megemelt hangja vonzott oda; nem törődik a gyűlölködő szemekkel, a tartózkodó, ellenséges testtartásokkal. Tudja, hogy mind félnek és neki egyikük sem jelenthet kihívást.

2010.04.18. 02:17 Khiara Laken

Hallja a lépteket valahol maga előtt, mégsem képes arra, hogy felemelje a fejét. Kezei tarkójára, majd nyakára csúsznak, kitapintják az összevarrt sebet, ahol a cső az idegpályáira csatlakozott. Kipihentnek kéne lennie, mégsem érzi magát kicsattanóan frissnek. Talán mert lelke fiatalon is mérhetetlenül idős, dacol benne az eleven gyerekesség az elmúlásszerű fáradtsággal. - Fantasztikus. – mormogja önmaga elé, száraz gúnnyal és hazugsággal a hangjában. Felsóhajt, majd leemeli karjait, tompán csillogó tekintetével a semmibe bámulva. – Üres… mint máskor.  Vonásai komolyan feszítenek, megpróbálja ellazítani izmait, melyek mindig elgémberednek a kényelmetlen matracon. Rá kell jönnie, hogy az alvás szinte semmit nem ért.  Utólag még inkább nem vágyik rá, leginkább arra nem, hogy egyedül hagyják őt - hiába, ha ez lenne a leghelyesebb. Irtózik a gondolattól, de még ő sem tudja, mit rejtettek el benne. Nem emlékszik semmire; teljesen kiszámíthatatlan, legalább annyira, mint maga az Első. Csak most, ahogyan a szavakra újra a véget nem érő csatározás kezd a fejében járni, merül el lelke a keserű, bonyolult kín alatt.  Feláll, de ahelyett, hogy ő is kinyújtózna, reflexszerűen vonja összébb magán elburkoló köpenyét. Mindent eltakar, lábát és felsőtestét is, ezért szereti magán tudni, mint egyfajta biztonságérzetet adó szükséglet. - Hát persze. Az adrenalinra… - mondja rekedt elmerengéssel, nem is nagyon koncentrálva arra, amit mond. Mintha elveszett volna valahol egy másik világban; úgy érzi, a valóság, ami most teljes súllyal szakadt rá, teljesen megrészegíti reménykedő, akaratos lényét. - A gyilkolásra. Vérrel a kezemen.  Felszusszanva csóválja meg a fejét, megindulva a fémtárgyakkal teli, sötét sarok felé. Valójában nem is tudja rendezni magában, hogy mire vágyik. Valahol teljes szívvel vetné bele magát egy küzdelembe, kiadva összegyűlt energiát. Izgatja a harc tudata, az izgalommal vegyült pörgés – a gyilkolástól azonban immár undorodik, s nem látja semmi értelmét. Fél újabb holtak arcaitól, a vértől, mely savként marja a bőrét, mikor ráfröcskölődik. Hasogatja lelkét a tudat, ha arra gondol, hogy üveges tekintetek fognak vele farkasszemet nézni, saját sorsával gúnyolódva. Összerándul, ha a végtelennek tűnő percekre gondol, mikor a robot mozdulatlanul feküdt alatta.  Minden addigi perc értelmét vesztette akkor; az érzés, mintha szíve lefagyott volna a döbbenettel teli sokkban, azóta is óva inti őt. Nehéz kötődni valakihez, mert ha bármi baja történik, minden összeomlik néhány pillanat leforgása alatt. - Őszintén szólva nem vágyok csatára. Egyik követi a másikat. – dönti el végül, határozottságot erőltetve tónusába, miközben használható fegyver után kutat. Azonban mind, ami a kezei közé kerül, apró vagy törött, nem csábítja túlzottan. A vérszomjas, kielégítetlen tengődés miatt a lehető legnagyobb stukkereket markolná fel, ha már muszáj, hogy kellően kieressze a benne morajló dühöt és fájdalmat. – Meilis sosem pihen. Azt hiszem, téged is szívesen belevonnának a dologba a tested miatt.  Kényszeredett, halvány félmosolyra húzza a száját, mely inkább fintorként hat, ahogyan csalódottan feláll. Szemeit egy pillanatra a robotéba mélyíti, félig megdermedve mozdulatai közepén. - A terv él. Ha minden így halad tovább, ez a háború hamarosan lezárul. – ecseteli vészjósló, elhidegült hangon. Csak pillantásában csillog az a szomorúság, amit még ő sem képes hova tenni. – De nem tudom, mi lesz utána.  Nem tudom, helyes-e egyáltalán ez az egész.  Néhány pillanatnyi, megfeszített távolságtartás után kimérten lépdel el a férfi alakja mellett, feltárva az ajtót, mintha csak neonfénnyel akarná elárasztani a szobát. Mindig meg volt elégedve a tudattal, hogy büszkén bevégezheti azt, amit rászabtak; most azonban, mikor eszébe jut az a tengernyi reménytelen álom, amit féltve dédelget, újra és újra elönti szívét a bizonytalan hűvösség. Ha valóban halálra van ítélve, akárhogy is, de a robot is valószínűleg ezt a sorsot kapja - mindaddig, míg egyedül el nem menekül.

2010.04.17. 22:32 Zev Owen

Érzi a megváltozott, éledező légkört. Kihallja a levegőből az átalakult lélegzetvételeket, melyek egyre éberebbé vállnak a szoba változatlan sötétjében. Azon rágódik, vajon mikor kezdik el keresni őket. Vajon ez a sok bosszúszomjas alak nem kezd-e gyanakodni utána, hogy talán ártani mert az egyetlen, titkos fegyvernek, ami még számításba jöhet. Undorodik a gondolattól, hogy a lányra egyszerű, semmitmondó tárgyként gondoljon. Felkavarodik a gyomra, ha csak elképzeli, hogy ezt a törékenynek tűnő testet pusztán erőszakra és hatalomvágyra használják fel. Lassan engedi lejjebb megfeszített csuklóit, mely már a tizenkettedik könyvet tartja szemei előtt. Nem igazán ragadt meg a tudatában egyik sem. Volt, amit többször is végigfutott, azonban a legtöbb csordultig volt sekélyes, emberi érzelmekkel, melyekre most egyáltalán nem vágyott, a betűk látványa mégis mélységesen megnyugtatta; egy másik világba terelte a gondolatait. Hangos sóhaj szökik ki ajkai közül, mikor elkezdi visszapörgetni magában a némaságban eltelt perceket, hogy rájöjjön mennyi idő is telt el azóta, hogy Khiara álomba merült. Csupán néhány órára tud saccolni, amit egyáltalán nem tart elegendőnek, de úgy dönt, hogy inkább nem feszegeti ezt a témát. - Milyen volt? – teszi fel a kérdést, könnyedséget erőltetve elmélyült tónusába, miközben arcára szökik egy elkínzott, keserű mosoly, mely a félsötétben inkább egy lesújtott grimasznak tűnik. Hirtelen áll fel, egy laza mozdulattal a többi közé dobva a kivégzett kötetet, majd emberien kinyújtóztatja magát, csupán régi megszokásból, nem azért mert feltétlenül szüksége van rá. Így a vázat valahogy könnyebbnek érzi, talán egy pillanatra el is tudja felejteni a lelkére nehezedő súlyokat, melyek azóta is fizikai fájdalomként kínozzák. - Jut eszembe, az embereid kitaláltak már valamit Norlanaval kapcsolatban? Hajlandóak engem is bevonni a dologba, vagy jobb, ha már most hűvösre teszem magam itt? Szívesen eljátszhatom még a szobadísz szerepét egy darabig. – flegmán von egyet a vállán, majd tesz pár lépést, mely elegendő, hogy a szoba közepén találja magát, az ágynak féloldalasan. Hangosat fújtat, mint aki szintén most ébredt egy mély álomból, merev ujjaival sűrű, tintaszín tincsei közé szánt, mintha ezek az apró rezdülések elengedhetetlenek lennének számára ahhoz, hogy rendbe tegye a gondolatait. - Nem ártana egy kis akció, mi? Tudom, hogy Te is arra vágysz. Az adrenalinra a halál torkában... - cinikus szórakozottsággal lélegzi, szinte már dúdolja a szavakat, ahogy elmereng saját terveinek szövevényei között. Már ő sem tudja, mit akar igazán, így végül úgy dönt, hogy hagyja magát belefolyni az események sodrásába, és pártatlan marad. Hiszen előre megmondta: őt nem érdekli Meilis sorsa, Norlanaról pedig kénytelen volt lemondania saját, önző érzései miatt, melyeknek tilos lett volna megszületniük.

2010.04.17. 20:16 Khiara Laken

Mély sóhaj hagyja el ajkait, az első, mióta egyenletes lélegzetekbe merült. Fél lábát felhúzza, ahogyan a hátára fekszik, kilépve kényelmetlen testhelyzetéből. A fémek ugyan erősítik őt belül, de érzi is a jelenlétüket, mikor rossz helyen nyomódik bőréhez egy-egy tárgy. Nem is emlékszik, mikor nyitotta ki a szemét, a plafon azonban egyre élesebbé és élesebbé válik a számára a derengő sötétben.  Kell néhány pillanat, mire mindent felfog, ami történt és történik vele. Csak fekszik a mélységes csendben, hagyja sodortatni magát éledező gondolataival és érzékszerveivel. Kusza, heves képek vágják el nyugodtságát, mint sok ezer színes üvegszilánk – talán elméje már annyira megroncsolódott, hogy a jól ismert, újraálmodott valóságot sem képes tisztán kivenni. Ennek csak örülni tud. Bár az alvás most is megterhelő volt a logikának, emberi része frissebbnek érzi magát valamivel.  Fogalma sincsen, mennyi idő telhetett el. Minden változatlan, a hűvös, a fénytelenség; itt megállnak a napszakok, még viszonyítani sem tud, időjárás sincs. Nincs eső, és nincs vihar, de ugyanúgy nem létezik se napfény se nappali meleg. Sivár neonfény van, mintha Meilis utánozni akarná Norlana ezerszínű, esti kavalkádját.  Szán még pár percet az elmerengésnek, ezekkel a gondolatokkal feldobogtatva szívét. Talán ezért  nem volt rémálma. Nem kísértette a fémes zakatolás, bár a hideg kirázza nyirkos bőre miatt, mely túl nyugodt alvást sem sejtet.  Milyen lehet a Napra ébredni?  Legalább érezni az üveg megtörte meleget, még ha fullasztó is a levegő. Ez az áttörhetetlen, tudathomályosító sötét egyre csak mélyíti benne az árulás érzetét, mert amióta látta a Norlana kisajátította napkorongot, a Hold sápadt arcát, az igéző csillagokat, nem képes nem vonzódni hozzájuk reménytelenül. Valahol még otthonának érzi a nyikorgó ajtókat, melyeken a rozsda úgy tör utat magának, mintha a fém vérezne – ez azonban csak az érzéketlen kényszer, vagy a robotos, érces tudat.  Papírsuhogás, ami átszeli halkan a levegőt; feje önkéntelenül mozdul az irányba, kivéve a robot körvonalait. Azonnal ülésbe tornázza magát, megtörölve az arcára száradt, könny vájta utakat. Szíve szégyentől égve dobban meg, pillantását hevesen kapja el a könyvekről, hogy a fiók mélyére nézzen.  Minek is kellett felhalmozni?  Ő nem nagyon tud olvasni, maximum csak programjaiból merítve valami tapasztalatot. Kitartóan próbálta, de előbb megfejtett logikájával egy kódsorokba írt szöveget, mint normál betűkkel írott mondatot. Kitűnően forgatja a fegyvert, és tölti újra a legsúlyosabb puskákat, ujjaiból azonban már az írás képessége is kiveszett. Talán él benne, de eddig nem érzett késztetést, hogy megpróbáljon tudást feleleveníteni, vagy szerezni. Csak most.  Újabb adag gyógyszer telepszik meg ajkai között, kényszeredetten lenyelve az édeskés folyadékot. Úgy érzi, marja torkát a lötty, éhes karmokkal akad fenn húsán. Mélyet sóhajt, miközben némán ül a matrac oldalsó szélére, szédülő tudattal tenyerébe temetve elgyötört arcát.

2010.04.17. 18:36 Zev Owen

Megfeszíti az állkapcsát, izmaiban újra zsongani kezd a fekete vér, mikor a lány mozgását hallja meg maga mögött. Szemei még mindig egy pontra merednek, miközben azt kívánja, bár visszafeküdne, és nem kísértené tovább a sorsot. Alig észrevehetően összerezzen, mikor megérzi hátán a nyomást, majd fülébe csengenek a keserű szavak, melyek égető gombócot vonnak torkának mélyére. Nem tud nyelni, már lélegezni sem, széles vállai előre esnek az elfojtott érzelmektől, melyek elhagyatottan keringenek mellkasának mélyén. Ajkait némán egymáshoz préseli, mint aki kitartó hallgatásra szánta el magát. Legszívesebben soha többé nem hallatná saját, mélyzengésű hangját, melyben eltörölhetetlenül cseng vissza az elméjébe ivódott, torz logika. Az az őrült tudat, mely érzéketlen gyilkolásra sarkallja; ami legszívesebben még mélyebbre döngölné ezt a sötét világot, hogy az emlékére se ismerjenek rá soha. Szemei résnyire szűkülnek, miközben hagyja, hogy égető pillantása az elsötétült padlóra vándoroljon. Csak most eszmél rá, hogy mindkét kezét feszesen ökölbe szorítja, és felsőtestével annyira előredőlt, hogy már arcán érzi a földből áradó beton hűvösét. Hajtja az elkeseredett bűntudat, emészti az örökös csalódottság, amit maga iránt táplál. Érzi, hogy vonásai ismét merevek és üresek lettek; ajkai mozdulatlanok, szemhéja meg sem rezzen, ahogy bábuszerű merevséggel marad saját mozdulatlanságának rabja. Jéghideg ujjai homlokára tapadnak, ahogy lassan kitámasztja velük előre bukott fejét. Már most elsodorta fémes szívdobbanásainak hangja, mely érces monotonitással lüktet benne másodpercnyi pontossággal. Ez eszébe juttatja azt a rengeteg álmatlan éjszakát, melyet a labor börtönében kellett eltöltenie. Azóta is szájában érzi a bevégezetlen munka ízét, kezei közt a papírra nyomott adathalmokat, orrában a száradó tinta illatát. Sosem használt számítógépeket a feljegyzéseihez, mindig megvolt a saját, elvont világa, amely minden pontjában a régi időket idézte vissza. És most minden elveszett. Az életével együtt a szíve is halványodni kezdett, ahogy azt érezte Khiara egyre mélyebbre süllyed az öntudatlanságban. Felkészülve a hosszan tartó várakozásra, egy hirtelen mozdulattal húzza vissza lábait, hogy bakancsa koppanásig ütközhessen az ágy szélével, sarka azonban valami egészen másba érkezik, mikor meghallja a tompa puffanást maga mellett. Szemei élesebb fókuszra váltanak, miközben elhajol, hogy szemügyre vegye az eldőlt kacathalmazt, amit az imént sikerült teljesen szétbombáznia. Könyvek. – állapítja meg felizzó tekintettel, ahogy egy kíváncsi mozdulatot tesz, hogy tenyerébe vegye az egyiket, mely a kupac tetejére sodródott. Sokáig méregeti pusztán a pillantásával, a súlyát próbálja megsaccolni, mely gépi erejének olyan könnyűnek tűnik. Ujjait lassan vezeti végig a keményborítású könyv gerincén, majd az élein és a borítóján, magáévá téve a bemélyített vonalakat, melyek egy értelmes címmé állnak össze. Elbűvöli a lapok surrogó hangja, ahogy felnyitja és hüvelykujjával végigpörgeti a vastag, régi kötet oldalait. Egy mélyet lélegzik, mikor megérzi azt a mással össze nem hasonlítható illatot, amit az összepréselt, papírrá olvasztott fa ont magából. Pupillái hírtelen tágulnak ki, mintha a váz ösztönösen felkészítené az elméjét, hogy magába fogadja az univerzum összes tudását. Tudja, hogy hamar végezni fog vele, mert az emberekkel ellentétben percek alatt végig tudja pörgetni, azonban az olvasás tudata teljesen magával ragadja, elmélyült, nosztalgikus hangulatba sodorja. Már most tudja, hogy amíg a lány alszik, minden egyes kötetet magába fog olvasztani, ha ez egy kicsit is ki tudja szakítani őt az érzéketlen valóságból.

2010.04.17. 16:16 Khiara Laken

Kihagy egy forró dobbanást szíve, ahogyan megérzi azt a távoli, hideg űrt, amely a hatalmába kerítette a szobát. Arra sincs ideje, hogy ellenkezzen; mire feleszmél, már a semmitmondó fallal szemez. Olyan érzések és látképek zsibbasztják le, melyeket ledermedve hagy eluralkodni maga felett – a felfoghatatlan magány, a fény hiánya, a fájdalom itta keserűség -, mintha visszakerült volna a nyomasztó múltba. Nem gondolta volna, hogy ilyen mély megrázkódtatást jelent majd neki a robot hirtelen eltávolodása. Most olyan, mintha elvesztette volna az egyetlen embert, akiben még hinni képes.  Legszívesebben felkelne, hogy önzőn visszahúzza magához a férfi testét, ez a heves sajnálat azonban teljesen letaglózza. Egy lelket szaggató bűntudat az egész, mely mellkasát feszegeti. Kezeit arcához rakja, kissé összébb húzza magát, mintha védekezni akarna a levegő ellen; az érzések azonban benne keringenek, s tökéletesen kiszolgáltatottá válik a számukra, nem tud ellenük védekezni. Azt kívánja, bárcsak üressé  válhatna csak erre a pár percre, míg az álomba merülés útján végighalad.  Hosszú percek telnek el, ellazulni mégsem képes. Nem tud elaludni, agya vadul zakatol. Csak arra tud gondolni, hogy cserbenhagyta őt, és csalódást okozott. Nem akarja itt hagyni,  pedig kénytelen lesz, ha pihenni akar. Valahol olyan, mintha saját magát látná, és ez még inkább letaglózza; azt a dühödt, hazugságokban élő valakit, aki csak újra és újra átéli a borzalmakat az éjjel, de álmodni  már nem képes. Butaság volt azt hinnie, hogy képesek még rá, de a gyerekes, makacs remény az élet felé úgy mozgolódik benne, mint még soha.  Mélyet sóhajt, majd valahol a félálom határán támaszkodik fel. Elsötétült szemeit már nem képes teljesen felnyitni, sem csapzott, égővörös haját elsimítani, fáradtan csúszik oda a robot mögé. Minden mozdulata óvatos, majd egy pillanatra ellazul, végigfuttatva elbódult, színtelen tekintetét a hátán, és a kemény matracon. Az átható, hideg csendet fáradt nyüzsgés zavarja meg kintről; néha még ide is utat törnek a morajok, mint a bázis egy-egy apró töredéke. Érzi, hogy itt, ennyi ember között nem képes tökéletesen feloldani a feszélyezettséget, és nincs is értelme.  Itt, a háború közepén nem tudnak egyedül lenni, s amíg ide vannak bezárva a föld alá, a reménytelenség, az irigység, a veszteség és a múlt árnyai rejtőzködni és támadásra készen fognak állni, mint láthatatlan méreg a levegőben.  Leheletfinoman dönti homlokát a férfi vállának, meg sem rezdítve kabátba burkolt felsőtestét. Nem tesz semmi mást, csak enyhíteni akarja a menthetetlen haragot, mert nem akar e nélkül elmenekülni a sötétségbe. Bárcsak tudna bíbor vérből, igazi izmokból, forró lélegzetekből testet gyúrni neki – bár ne kérte volna vissza ezt a testet.   Bárcsak a robotvázban maradhatott volna, hogy a fiú ne gyűlölje még inkább ezt az egészet. Bárcsak létezett volna tovább az önző láncolásban, hogy áltató boldogságot adjon neki. Hogy sose legyen egyetlen egy másodperccel sem idősebb, hogy sose nőjön fel nélküle.  Bárcsak tovább győzködte volna őt, hogy a Második fémszívét akarja. Még akkor is, ha rengetegszer érezte elárultnak és megalázottnak magát a vázban valaki más miatt. Még akkor is, ha az élő szív minden képzeletét felülmúlta, mikor képes volt átadnia magát a pillanatnyi gyönyöröknek. - Bár meghaltam volna inkább… - suttogja elszorult torokkal. - Minthogy félig ember, és félig ne Te legyek.  Ajkai összeszorulnak és legörbülnek, hogy ne engedje ki heves sóhajait. A visszafojtottságtól eltorzult vonásain sebesen peregnek végig a langyos cseppek, beszennyezve ajkát és állát. Már csak szennyként tudja betudni, ha mindezekkel fájdalmat szerzett az Elsőnek, aki félelmetesen is emberi - túl irigy, túl odaadó, túl önző, túl önzetlen, túl nyers, túl lágy, túl gyűlöletteljes és túl szeretetéhes.  Száját a dohos illatú egyenruhának szorítja, mélyen lehunyva éjkék szemeit. Csak pár pillanatig marad így, míg a nedvesség felitatódik, majd lassan válik el az egész test bűvköréből. Most már képes arra, hogy egyedül visszafeküdve hagyja magát elmerülni a feketeség alatt. A kemény, kényelmetlen matrac úgy nyomódik az oldalának, mintha gondolatai lennének, melyek még utoljára kitöltötték őt.

2010.04.17. 09:51 Zev Owen

Végigömlik rajta a tömény elkeseredettség, ha csak arra kell gondolnia, hogy órákat kell megfeszített, üres magányban töltenie, ezen az idegen helyen, távol mindattól, amelyet élete során megismert és elfogadott. A szoba hirtelen változik hűvös kriptává, mely irtóztató ellenérzéseket sugároz felé. Mintha a sötét falak is nevetnének rajta; azokon a korlátokon, amelyek igazán géppé teszik. Megpróbálja lehunyni a szemeit, de az egész kiábrándító árulásnak tűnik saját váza ellen - mintha önmagát próbálná rávenni valami olyasmire, amilyen sohasem lehet. Szinte rögtön felfedi elsötétült íriszeit, melyek fekete formákat keresnek a homályban, mint aki azt próbálgatja, az emberi szem milyen mértékben képes hozzászokni a sötéthez. Hosszú ideig meg sem szólal, hagyja, hogy ránehezedjen az átható csend, átölelje lelkét a szívet dobogtató fájdalom. Az a mély elhagyatottság, mely most teljesen elsápasztja és megremegteti testét. Most még a lányhoz simulva, kabátba burkolva is érzi az elevenébe hatoló hideget, melyet a forróság vad ereje hagyott maga után. Úgy érzi magát, mint a hőtől lángoló sivatag, mely az éjszaka eljöttével gyötrően hűvössé és kietlenné válik. Ez a zord, jeges éjjel elviselhetetlen érzésekké változik a lelkében, mely megbéklyózza minden jövőbe vetett hitét. - Jó ember... - ismétli el, hitetlenül kihangsúlyozva a jól csengő jelzőt, mely édes reményeket hordoz magában. Minden ízében el akarja taszítani magától mindezt, nincs értelme tovább álmodozni. Csak kínokra számíthat, ha megpróbálja meggyőzni magát arról, hogy érezhet, lélegezhet, vagy akár álomba képes merülni. Ez akkora, fájdalmas hazugságnak tűnik a számára, hogy elfogja a helyzet iránt táplált utálat. - Te maradhatsz ebben a hitben, de én nem áltatom magam tovább. Ez nevetséges. – hirtelen mozdul a teste, engedve a lelkében derengő tiltakozás súlyának, de csak lassú, kimért mozdulatokat tesz, hogy a cyborgot ne kelljen elmozdítania az oldalt fekvésből. Mindkét karját elhúzza, végül hideg tenyere Khiara kézfején találja magát, mely a vállának simul. Szemöldökeit összevonja és halkan csóválja meg a fejét, ezzel magában is elraktározva a reménytelenség sóhaját. Ajkai vonallá feszülnek a gyötrő dühtől, mely éledezni kezd benne. Egyik a géptest ellen lázad, az álmatlanság tudatát temeti, a másik pedig azóta is ki akarja szakítani ebből a helyzetből, mely annyira emberi, hogy még mindig logikájában hordozza a letaglózó meghökkentséget. - Ha jó is tudnék lenni, akkor sem lennék ember. Én már sosem leszek az. Jobban jársz, ha Te is megbarátkozol a gondolattal. – lélegzi komor, feszélyezett hangon, majd akaraterőt ültet gépi izmaiba, hogy eltolhassa magától a lány gyengéd karját. – Aludj jól. – sóhajtja el kimerült szavait, melybe belevegyül az a sötét magány, mely most lelkére borul, mint egy érzéketlenné tevő, fullasztó lepel. Nehézkesen ül fel, teljesen megforog vele a szoba, mikor kiegyenesíti felsőtestét és kezeivel megtámasztva magát arrébb csúszik a fal mentén, hogy az ágy végébe ülhessen. Áttörhetetlen csendbe burkolózik és hagyja, hogy átjárja testét az üvöltő üresség, a megborzongató, otthontalan hideg. Előre meredt, aranybarna íriszei az ajtót fürkészik, a beszökő fénycsíkok útját követik, melyek halvány mintákat rajzolnak a koszos padlóra, a halvány bútorokra melyek mindegyikén megült az idő pora. A napfényre gondol; arra, milyen volt, amikor bőre még elevenen érezhette a sugarak éltető súlyát. Amikor még minden annyira természetesen, magától értetődően tökéletes volt. Nem tagadhatja, hogy a sajátjánál szebb gyerekkort el sem képzelhetett volna. Talán a sors furcsa játéka, hogy örökre fiatal marad. Hogy sosem lesz képes felnőni.

2010.04.16. 22:48 Khiara Laken

Hosszú pillanatokig nem képes ráeszmélni, mi az a fémes hang, amely annyira vonzóan nyugtatja őt a fel-felkavarodó levegő hűvösével együtt. Saját szuszogása önkéntelenül veszi át az egyre gyengülő ritmust. Egy újabb könnycsepp gördül végig arcán, mikor rájön, hogy a robot lélegzik.  Ez mélységesen lehiggasztja, míg a szavak és az érintések elsimítják kétségbeesésben égő szívdobbanásait, háborítatlanságot adva lelkének.  Vad érzelmei még mindig fenyegetően pulzálnak, azonban már nem érzi feléjük a megrettenést. Hagyja, hogy lassan elapadjanak, miközben a másik test medrébe simul. Megpihen a simogatások alatt, míg ő is felcsúsztatja egyik kezét a férfi felkarján, ujjaival megszorítva a váll fémcsontját. Csak félig hunyja le a szemeit; néha emberien felszusszan, mintha sírni akarna, de elnyomja magában ezt a késztetést. Ez nem a megfelelő idő, hogy tovább merüljön a sebzett érzékenység súlya alatt, mely olyan spontán és váratlanul tör rá, hogy még ő sem képes felocsúdni. Senki más nem tudja, milyen valójában – addig volt jó, míg határozottságot és erőt tudott sugallni elhidegült, tartózkodó vonásaival. Most mindez távolinak hat, a felfoghatatlan gondoskodás közepette. Ellazul, már csak végleg le akar csitulni, hallani akarja a beteges szívdobbanásokat, hogy a jóleső álmosság teljesen a hatalmába kerítse.  Egy kicsit megemeli a fejét, hogy nedves vonásait a mélyfekete tincsek közé mélyessze. A puha hűvösség inkább csak rászárította a fényben megcsillanó utakat, de nem foglalkozik velük, pedig most egész idegennek hat ez a birizgáló érzés. Mikor visszafekszik, kissé feljebb teszi le arcát, hogy az ellágyult tekintetbe pillanthasson. Halkan köszörüli meg a torkát, ajkai elnyílnak, de egy újabb bocsánatkérést már nem képes kipréselnie torkából. Helyette csak finoman, melegen ráhunyorít; nem akarja mással megzavarni a csendet, csak a másodperceket akarja kihasználni, és olyanokat adni, amikkel talán könnyebben kiűzheti a fiú a vénáiban lappangó, vérszomjas Elsőt. - Olyan jó  ember vagy. – suttogja hosszú pillanatok után, minden hazugság nélkül, csitítóan mind a kettejüknek. Még mindig nem bír betelni vele, milyen emberien ki tud törni a váz és a logika börtönéből, még ha a veszély örökké fenn is áll. Lélegzete megdermed, ha átadja magát az intenzív aurának, amely minden másnál csábítóbb a számára. Felemelő, mint egy eső utáni, nyári hajnal, mely derült és tiszta napot sejtet. - Életteli, mint egy gyermek.  Felsóhajt, egyre tompuló gondolatai az alvásra koncentrálódnak. Megpróbál visszaemlékezni, robotként mennyire volt képes átadnia magát a felemésztő sötétségnek; a gyerekes remény megdobbantja szívét, hátha Zevnek sikerülhet az öntudatlanságba menekülnie vele. - Nem akarlak itt hagyni. – ujjai elrévedve siklanak fel az éles ívű állkapocsra, miközben laposakat pislog. – Hunyd le a szemed. Próbálj meg aludni velem.  Biztatóan nézi tovább a makacsra vésett tekintetet, minden akaraterejével fenntartva magát. Nem omlik össze, míg azt nem látja, hogy a tompa fénylést el nem fedi a két szemhéj. Elgyötört, elbódult arcával még közelebb hajol, hogy melegíteni tudja a másikét. Sikerült mélységesen lenyugodnia, mert a hála, ami azóta is mozgolódik benne, talán a legcsitítóbb érzés, ami alatt lélek elmerülhet.

2010.04.16. 19:40 Zev Owen

Életerős, masszív teste nem tud és nem is akar engedelmeskedni az eltaszító karoknak. Hosszú, elkínzott pillanataiba telik, míg egyáltalán rájön, hogy a lány karjai megpróbálják arrébb tolni – talán, hogy levegőhöz jusson, vagy, mert máris fájdalmat okozott neki. Erre a gondolatra elgyötrötté válik az arca, szemöldökei rögtön egymásba szaladnak, mikor vágytól fátyolossá vált tekintete találkozik a bódítóan kék íriszekkel, melyek színeit eltompítja az ezüstös félhomály. Tudja, hogyha ember volna, akkor minden egyes érintése gyengéd, bőre jólesően forró lehetne, szíve pedig megnyugtató dallamban mozogna hús-vér mellkasának mélyén. Akkor minden mozdulata lágy lenne, nem kéne óvatosságra intenie magát, még akkor sem, ha engedne az ösztönös, elemi erővel rátörő vadságnak, melynek szinte lehetetlen ellenállni. A heves birtoklási vágy borzongatja a testét, mely megállás nélkül suttogja elméjének szövevényei közé, az egyetlen mondatot, amely most csordultig tölti a vázat: az enyém vagy. Tekintete távoli marad az elsöprő érzéstől, annak ellenére, hogy szoborszerű arcára újra kiült a szívbe maró kétkedés. Megpróbál összpontosítani, kezeit remegve csúsztatja lejjebb, hogy ujjai ne markolják tovább a vörös tincseket, hanem engedelmesen feljebb tornázzák felsőtestét, hogy ne nehezedjen rá teljes súlyából a törékeny mellkas ívére. Nem tudja, mit gondoljon, nehezére esik a senki földjén maradni két akarat között anélkül, hogy ne billenne át teljesen az egyik irányba. Most szemben áll benne a gyilkos düh és a pusztító vágy, mely érzésre annyira hasonló, annyira mély és felkavaró, hogy nehéz megtalálnia a helyes utat az óvatosság felé. Arca higgadtabbá válik, mikor meghallja Khiara hangját, mely újra bűvkörébe vonja. Valamennyire nyugodttá teszi a tudat, hogy még nem követett el túl nagy hibát, a lány bizonytalansága azonban meglepi a kezdő lendület után. Pontosan attól tartott, hogy ez fog történni, hogy ez az egész majd teljesen összezavarja és meghátrálásra készteti, most azonban valami egészen mást érez végigzubogni fekete vérén, mely behálózza egész testét. Mély, felcsigázó szeretet ömlik végig rajta, mikor rájön a félrobot törékenységére, arra, hogy valójában milyen sebezhető. Saját pupillája teljesen elkerekedik a jóleső melegségre, mely most tökéletes ellentettjét képezi a lány riadt tekintetének, ahol az éjsötét, ponttá feszült szembogarak merednek vissza rá éretlen zavartsággal. Mintha most az egész alatta lélegző lélek tőle várna magyarázatot a világ minden égető, megválaszolatlan kérdésére. - Semmi baj, semmi baj... - suttogja vágytól megrészegült hangon. Észrevette, hogy még mindig zavarosan beszél, gondolataiban is csak mondattöredékek ismétlik egymást, mintha nem lenne teljesen magánál. Nehézkesen, sípolva lélegzik, olyan vadul, hogy hallani a fém keserű sóhajtását minden egyes levegővételnél, mely végigszántja tüdejének ívét. Most nem képes még erre a hangra sem koncentrálni, amely máskor rettentően zavarná; csak kitartóan az előtte lévő arcot bámulja, még most is, hogy a cyborg zavartan félre vonta könnyekben ázó tekintetét. Egy halvány mosoly költözik nyugalmat sugalló arcára, mikor elrévedt, csodálatban égő pillantása végigköveti a lecsorduló könnycseppet, mely lassú utat tesz meg a lány arcától egészen állának ívéig. Egyik tenyerével ösztönösen nyúl előre, hogy a forró bőrre tapassza és hüvelykujját végigfuttassa a szem alatt lévő részen, mely most könnyektől csillog a szűrt fényben. - Ez nekem is... nagyon furcsa. – vallja be akadozó, mély hangján, majd kisimít a lány arcából egy vérszínű tincset és játszani kezd vele, hogy ezzel is elterelje a figyelmét saját zavaráról. – Szóval megértem, ha neked még inkább az. Egy hatalmasat nyel, fogalma sincs róla, mit mondhatna még; mostanra már olyannyira eluralkodott rajta a keserű, megsemmisült érzés, hogy le kell sütnie a szemeit - oldalra, a matrac sötétje felé - ha nem akarja, hogy gondolatai még sötétebb mederbe terelődjenek. Fogalma sincs róla, hogyan kell ezt jól csinálni, nem akart bele vinni gondolatokat, csak az érzést. Örült, hogy a végletekig testére bízhatja magát, kihasználhatja saját vágyainak öntudatosságát, most azonban, hogy újra rázúdult a valóság, emészteni kezdte a kínzó bűntudat. Mikor visszafordítja fejét, hagyja, hogy keze újra megtalálja a lágy vonásokat. Csitítóan kezdi simogatni az arc minden ismerős részletét, mielőtt még megadná magát egy belső késztetésnek, hogy leszálljon a lányról és saját oldalára nehezedjen, szorosan Khiara mellett a heverő szűk méretei miatt. Óvatosan vonja mellkasára a vékony testet, és karolja át mindkét kezével, hűvös ajkait Khiara lázban égő homlokához érintve. Már semmi másra nem vágyik, csak arra, hogy el tudja lazítani a testéhez ölelt lányt, akinek most könnyed érintésekkel simogatja a vállait, mintha a kabáton belül értékes porcelánt őrizgetne. - Nekem nem kell semmit bizonyítanod. – lélegzi halkan a szavakat a félrobot hosszú tincsei közé, félig lehunyt szemekkel.

2010.04.16. 18:09 Khiara Laken

A por újra felkavarodik a levegőben, ahogyan hátát az áthűlt, kemény matrachoz szegezik. Önkéntelenül próbál kiszabadulni, azonban amikor meghallja a mélyen csengő, elfojtott tónust, mintha láncok béklyóznák be ledermedt végtagjait. Csak mellkasa süllyed és emelkedik szaporán; nem bír lépést tartani őrült szívverésével, torka elszorul, szinte lélegezni sem képes. Az arcán játszó élénkséget meglepődött merevség, majd átszellemültség váltja fel, ahogyan mellkasát jéghideg csapja meg, s nyakát érik a rendezetlen tincsek, még inkább beléfojtva ezzel a felforrósodott levegőt.  Úgy érzi, megfullad a váz súlya alatt, ezért keze öntudatlanul mozdul a széles vállért. Megpróbálja feltolni zavarodottságában, az emberi ösztönök azonban ellenkezve üvöltenek a füleibe. Nem tudja, mit kéne tennie, robotos elméje vadul tiltakozik a közelség ellen. A szavak azonnal értelmetlenné válnak valahol a bizsergető levegőben, a dühödt rémület azonban nem akar tágítani lelkéből, mely csak még inkább fellázítja az emésztő tüzet.  Megretten  az érzelemhullámoktól. Ha fémszíve lenne, már régen megálljt kellett volna mondania az intenzív felemelkedésnek. Még mindig benne él a tudat, mint egy borzongató kór; ott mozog vénáiban, mélyen a gondolatai közé van ivódva, akár egy kőbe vésett szabálysor. Inkább kételkedik magában, s a pillanatnyi, lélegzetek megtörte csendben magára kell erőszakolnia egy higgadtabb álruhát, hogy meg tudjon szólalni. - Várj. – nyögi lesokkoltan, összerándulva, mikor gyenge szívébe belehasít a fájdalom. Megpróbálja visszafojtani lélegzeteit, bal oldala azonban hevesen nyilall, mintha egy vékony tőrt húzogatnának az íve mentén. Erőtlen próbálkozásai mind kudarcba fulladnak, nem bírja feltolni remegő kezeivel a férfi testét. Inkább hallgat az ősibb ösztönökre, hogy adrenalint meríthessen; megfeszülve fűzi ujjait a fekete, puha tincsek közé, majd hagyva, hogy mellkasa vadul megremegjen sóhajt egy mélyet, néhány elvesztegetett másodpercig még élvezve a lélekemelő közelséget.  Egy hirtelen mozdulattal fejti ki az elegendő erőt másik kezével, épp csak annyira, hogy az arany szemekbe tudjon nézni. Elesett lélegzetei meghűlnek a kortalan, dacos vonásokon, ahogyan fáradtan tekint felfelé. Olyan gyorsan és természetesen történt minden; csak most érzi meg az érintések súlyát, mint ezernyi sérelmet, melyek láthatatlanul zubognak vérével együtt. - Tudom.  – lélegzi a kétségbeesés határán táncolva. Tudja, hogy visszatérhet, hogy bánthatja, hogy bármikor megtörténhet.  Óvatosságra inti magát a robot miatt, de bizalma egy pillanatra sem rendül meg, nem ezért küzdöttek annyit. Ahogyan szinte már a végtelenségig ássa magát a másik szemében, a szégyen is végigszánt lelkén, felkavarva a mellkasát feszegető morajlást.  Felsőtestéhez nyúl, gyengén összefogva a kabátot, hogy eltakarja szívveréseitől meg-megrezdülő bőrét. Nyelnie kell, torkát szétfeszíti egy ismerős, hasogató érzés. Kissé félrepillant, hogy most először, tudatosan elvonja szemeit; tintakék írisze rezeg a feltóduló könnyektől, melyek tovább homályosítják a kiszolgáltatott sötétséget maguk körül. - Sajnálom… - suttogja végül megrendülten, a szavakon kívül semmi mást nem mondva. Nem bírja kifejezni magát – érzelmei olyan zavarosak, mintha egy szeszélyes vihart próbálna féken tartani testén belül. Elméje nem képes összhangot teremteni érzéseivel, melyek hirtelen ömlöttek végig rajta, emlékei azonban még mindig a fémszív és egy teljes gépi váz cellafalainak tudatát ütik belé, mint egy mély traumát. – Tudom, hogy nem akarsz bántani. Nem a Te hibád… Nem tudom, mi történik velem.  Inkább engem  kéne hatástalanítani…  Ösztönösen vágyik a szeretet után, ezért a finom taszítás most nyugtalan pánikot keltett benne. Izmai megfeszülnek, ha arra gondol – talán gyenge, és ahhoz sincs benne elég erő, hogy vállalja érzelmeit, vagy hogy elég lehessen. Próbál nem félni tőlük, ez az ösztönös, heves beletemetkezés azonban olyan hirtelen támadta őt le, mintha a semmiből lépett volna elő.

2010.04.15. 21:06 Zev Owen

Szemei gyerekes meglepettséggel kerekednek el a lány heves reakciójára, így mikor teste a matracnak feszül, egyik karja ösztönösen mozdul meg, hogy feje alá csúszva kitámassza vele a homlokát. Úgy érzi tüdejére fagyott a levegő, benne ragadt a hang, ami torkából felsejleni kívánt volna, csak résnyire nyílt ajkai mozognak heves lélegzetvételeit követve. Arca hirtelen megrándul, ezernyi érzelem söpör végig rajta, mintha a fejében dühöngő logika nem tudná eldönteni melyiket válassza. Fájdalom, harag, kétség, meglepettség, érzékiség, vad szeretetéhség. – ez mind egyszerre egyesül benne, ahogy gondolatai a hirtelen támadt káoszból a helyükre kerülnek, hogy tudata sokkal éberebben eszméljen magára. Egy csapásra szakad ki az álomszerű évődésből, az emlékek lassú folyásából; vére hirtelen indul meg ereinek drótfala mentén, amint elméje zavartan pörögni kezd, hogy rá tudjon eszmélni az események miértjére. Egy része, valahol abban reménykedett, hogy az őszinte szavak majd kizökkentik a lányt ebből a furcsán bódító közegből, melynek édesét, most egyre inkább az ajkai között érzi. Nem tagadhatja le még magának sem, ami a testében üvölt, gyilkosabb kínokat hagyva maga után, mint az ésszerű szívverések: hogy minden porcikája a másik testet kívánja. Hogy folyamatosan nyelnie kell, ádázul feszítenie a testét, hogy ne rohanja le mohón a félrobot ajkait, melyeket annyira ki akar érdemelni. Veszélyesnek érzi a pillanatot, melyben égeti a tűzforró légkör. Letaglózza az érzés, hogy teste és lelke most elevenen kész elégni, ha a törékeny másodperc sodrása úgy akarja. Mikor a lágy érintés érzékeny csatlakoztatási körét éri, egy hirtelen, szakadozott lélegzetvétel lesz úrrá a vázon, mely pattanásig feszíti fémtüdejét. Sokkolt szívverése, mintha több sebes ütemet hagyna ki, mire ráeszmél, hogy most minden ízében érezte a levegő útját érzelmektől őrjöngő fémtestében. Az elszabadult öröm és az adrenalin pezsgése vadul találkozik ereinek mélyén, hogy átáramoljon vágytól megremegő végtajgaiba, mellkasának legmélyebb zugaiba. Minden, amit valaha elképzelhetetlennek tartott, most teljes egészében kitölti a testét, nem hagyja tovább mozdulatlanságba dermedni. A kezdeti sokk után jövő élénkség felolvasztja a testét körülfogó feszültséget, mely most úgy olvad fel a bőrén, mint a meleg napfénynek kitett jégréteg. Szinte érzi magán azt az őrült zsibongást, ami egyre magasabbra löki benne az érzelmeket, úgy, hogy végül már légzése is elakad félúton a torka és veszettül hullámzó mellkasa között. Arca még mindig ugyanazt a megdöbbentséget tükrözi, mikor megfordul és könyökeire támaszkodik, hogy Khiara szemébe nézhessen, mintha ezzel kérdőre tudná vonni. Most minden vonására kiül, mennyire nem számított erre, hogy milyen lenullázva érzi magát ebben a szürreális helyzetben. Jobb keze hirtelen feszül, meg, hogy térdelésbe tolva testét egy határozott mozdulattal a lány fölé kerüljön. Arcára kiül a makacs dac, az az őrülten megrendült büszkeség, mely nem engedi meg neki, hogy vadászból áldozattá váljon. Vakon nyúl mindkét tenyere a vékony vállakért, hogy teljesen a hátára döntve, az ágyhoz szegezze a lányt. - Fogalmad sincs róla mekkora hibát követsz el, cyborg. – szisszen fel feszélyezetten, mély hangjába zavarba ejtő torzság vegyül, mikor a gépi vázon újra végigsöpör egy túlzottan emberi érzelemhullám. Megpróbált hangjába gúnyt csöpögtetni, azonban csak elfulladt, megfeszült suttogásra futotta – csupán remélni meri, hogy ebből az elenyésző mondatból nem szűrődött ki eszét vesztett vágyakozása. Azonban néhány röpke másodperc elegendő neki ahhoz, hogy végleg felhagyjon a reménykedéssel, mikor rájön, hogy arca is árulást követett el ellene. A vonásaira ivódott tekintet akkor is elárulná az igazságot, ha a szavak hazudni tudtak volna a benne dúló érzésekről. - Mi van, ha hazudok? – hangosat nyel, majd közelebb hajol, hogy durván belemarkoljon a sötétvörös tincsekbe, melyek az emberi szem számára teljesen elvesztették színüket ebben az áttörhetetlen félsötétben. – Mert megtörténhet... Elég egy rossz mozdulat, hogy visszatérjen és akkor ez az egész... kifordul a sarkaiból. Mérhetetlenül kegyetlen hazugság lesz minden, amit valaha rólam hittél vagy gondoltál. A remények meghalnak, amiket a jövő iránt tápláltál. Én... Én nem akarlak bántani. Hangja elcsuklik attól a hasogató ellenérzéstől, amit mellkasában érez. Fejét előrébb dönti, miközben egész testével a félrobothoz simul, hogy semmivé tegye a köztük húzódó utolsó centimétereket is. - Hatástalaníts. – lélegzi bódultan megremegő szívvel a lány halvány tónusokban játszó bőrére; egyik karja enged a kitámasztott helyzetből, hogy visszafogott vadsággal markoljon bele a katonai kabát gallérjába. – Ha megtörténne. Mélyen lehunyja szemeit, csak a cipzár vészes zizegését hallja, ahogyan kettéválasztja a ruhát és felszabadítja a szívverésektől vibráló mellkast. Arcát lágyan érinti hozzá a láthatóvá tett, felhevült bőrhöz, miközben fejét óvatosan tolja a lány álla alá, hagyva, hogy kócos tincsei elszabaduljanak a nyak ívének vonalán. Ne bízz meg bennem. Ne add át magad. – lehelik benne utolsó gondolatfoszlányai, melyekre már puszta önzésből nem fordít figyelmet. Most csak magának akar minden másodpercet, így csordultig eltelítődött szívvel hagy maga után minden logikus, elemző gondolatot, mely csak az okokat fejtegeti szárazon és kimerítően. Tudja, hogy egyáltalán nincs értelme még közelebb engednie magához Khiarat. Pontosan ettől olyan veszettül lázba hozó ez az egész; minden egyes illat, érzés, vagy érintés, amit most hevülő akarattal magáévá tesz.

2010.04.15. 19:32 Khiara Laken

Keze hirtelen mozdul, anélkül, hogy teljesen kitörne a szorításból. Finoman simítja mutatóujját a robot ajkaira, mielőtt még feje előrebukna, teljesen elgyengülve a hullámzó érzelmek alatt. Lélegzetei egy ütemben mozdulnak szívével, szaporán veszi a levegőt; így, némán jelezve a fiúnak, hogy ne mondjon és tegyen semmi többet, talán saját magát is lenyugtathatja. Mintha félne, hogy a mellkasában lüktető, hús-vér szerv hirtelen kiszakad a helyéről.  Próbál mélyet sóhajtani, de csak elfulladva nyel, miközben kissé elvonja forrón dobogó arcát. Szinte azonnal visszatekint a gyengén világító szemekbe, mely most inkább tűnik barnásnak, mint éles aranynak. Zaklatottan mozdítja többi ujját is, hogy mindegyikükkel kitapinthassa a sötétbe olvadt szájat, míg igyekszik felülkerekedni mérhetetlen zavarodottságán. Olyan érzelmekre eszmélt, melyek sötétebbek és hitványabbak minden másnál – néhány őszinte szó és veszélyes érintés képes volt arra, hogy felelevenítse magában a csodálattal vegyült gyűlöletet.  Futótűzként ömlik végig rajta az irtózat. Ellentmondásos-e?  Úgy érzi, szétszakad az őt feszegető, gyilkos érzelmektől, melyek mintha belülről kaparnák bőrét. Körmeit még mindig finoman vájja a jéghideg ajkakba, mint aki kutat valami után. Indulattól elszűkült, vágytól csillogó szemei némán karolják át a robot arcát, amiben ugyanúgy ott lappang az ellensége, mint az egész gépi vázban. Nem lenne képes arra, hogy közömbös legyen Norlana vezére iránt – mintha a keresztje lenne, amit cipelnie kell élete összes másodpercében.  Az odaadás azonban minden pillanatban elbűvöli, mint egy gyereket, aki még csak tapasztalja a világ dolgait. Mellkasa visszasüllyed, ahogyan ellazul, gyilkosan komoly arcát elmerengővé változtatva. Kezét egy pillanatra, szinte bocsánatkérően simítja a vonásokra, hogy hüvelykujjával eltörölhesse vére utolsó maradékát az ajak felső ívéről, majd kicsit lehunyja égő szemeit, lenyugtatva elgyötört gondolatait. Az adrenalin zsibongva merült el a hajnali fáradtságban, mely tovább bódította lényét.  - Nem számítottam rád… – lélegzi vakon, hirtelen teljes kiszolgáltatottságban érezve magát ebben az elrejtett, apró szobában. Csípője feszesen mozdul a robot ágyéka felé, hogy még közelebb érezze magát a testéhez, és lenyugodhasson az ölében. - Nem gondoltam volna, hogy egy ilyen  lelket őrizgetsz.  Mellkasa a másikénak feszül, homlokát az éles ívű nyaknak dönti, hogy lehűtse zsibongó fejét. Gondolatai minden percben álomba akarják űzni – a múltról képzeleg, beleborzong a kopott emlékek súlyába. Távolinak tűnik olyanok gondolata, akikben saját vére is kering. Kereste – kutatta őket az Első haderői között, de még sosem bukkant rájuk. Vagy fel sem ismerte a vonásaikat. - Azt hiszem, ők  nem bánnák ezt. Talán a Te családod sem. – sóhajtja kétkedve. Néhány pillanatig rezdületlenül pihen, majd felnyitja tekintetét, hogy még öntudatánál maradjon. Most, hogy őszintén képes vallani, könnyebbnek érzi lelkét valamivel, még ha a vad szenvedély azóta is szorongatja vénáit. – Azt is hinni akarom, hogy az emberek juttatták magukat ide. Nem tudom, mihez van joguk és mihez nincsen… csak ne engedj el soha.  Kezét végigsimítja az egyenruha takarta felsőtesten, ujjai követelően szorulnak össze az anyag körül. Egy hirtelen, sokat gyakorolt mozdulattal küldi padlóra a férfi testét, hogy mikor mellkasa a matracot éri, hátára támaszkodva ott tarthassa őt. Fogalma sincsen, honnan jött ilyen hirtelen ez a gyerekes vágy; talán, csak hogy levezethessen egyfajta feszültséget, azt az emésztő vágyakozást, amely szinte fizikai fájdalmat okoz neki.  - Most, hogy felajánlottad magadat. Tudod, mindig is szerettem győzni. – suttogja gúnyosan, egészen közel hajolva a fekete tincsek takarta fülekhez. Kissé lazít a szorításon, mely nem közelíti meg a váz pusztító, gépi erejét, de a fémerősítésektől jóval erősebb egy normál lány erejénél. Valójában nem szeretné legyőzni; olyan egyenrangú akar lenni vele, mint még senki mással. Még közelebb dönti a fejét, ellazítva alakját, ahogyan a fekhelyen támaszkodik. – Én hiszek a sorsban.  Cinikus hangja mosolygást sejtet, de inkább érzi ezt belül, mint ahogyan halványan az látszik. Bordó tincsei átvetülnek a férfi nyakán, hogy a lehajtott gallér feletti csatlakozási kört érjék. Tudja, milyen kényes ez a szövetbe mélyített szerkezet, mintha csak szándékosan akarná őt bosszantani.

[1115-1096] [1095-1076] [1075-1056] [1055-1036] [1035-1016] [1015-996] [995-976] [975-956] [955-936] [935-916] [915-896] [895-876] [875-856] [855-836] [835-816] [815-796] [795-776] [775-756] [755-736] [735-716] [715-696] [695-676] [675-656] [655-636] [635-616] [615-596] [595-576] [575-556] [555-536] [535-516] [515-496] [495-476] [475-456] [455-436] [435-416] [415-396] [395-376] [375-356] [355-336] [335-316] [315-296] [295-276] [275-256] [255-236] [235-216] [215-196] [195-176] [175-156] [Korábbi]