Új bejegyzés Frissítés

2010.02.03. 21:01 Zev Owen

Kimért pillantása végigköveti a Második hátráló mozdulatait, ahogy felszegi állát és jelentőségteljes, vádló tekintete kérdőre vonja, hogy mindezzel leplezni tudja a mellkasában pusztító vágyat. Úgy mered a homályba boruló nő felé, mintha a gondolataival képes lenne visszarántani annak törékeny, gépi testét, vagy legalább eltűntetni ezt a sűrű, halotti ködöt, hogy a színek élénk játéka újra életre kelhessen a vörös tincseken. Már most megérzi sajgó tüdejében a hiány fájdalmát, mintha az élettelen, nehéz levegő könyörtelenül fúródna lassan mozgó mellkasának mélyére. Minden egyes némán súrlódó porcikájában érzi a megült nedvességet, mely olyan erősen itta bele magát gépi alkatrészeibe, hogy tudja, már csak percek kérdése és mozgása olyan zajt fog kelteni, hogy a visszhangzó, ódon házak akár kilométerekre is elárulhatják a jelenlétüket. Azonnal szüksége lenne egy száraz, védettebb helyre, így nem akarja túlhúzni saját elvesztegetett idejét. - Tehát átlagossá akarsz válni. – állapítja meg rideg, tárgyilagos hangján, mintha felelősségre vonná az előtte veszteglő emberi alakot. Valójában nem néz a szemeibe, csak a látványt figyeli; arra koncentrál, hogy képes legyen befogadni az egész alakot, hogy annak minden rezdüléséből olvasni tudjon. Ez az érzékeny testbeszéd most eléggé leköti a figyelmét ahhoz, hogy ne a saját érzelmeire kelljen koncentrálnia. Nem akarja, hogy a hangjában bármi is tükröződni látsszon. – Ha csak ennyi a nagy kívánságod, tényleg egyszerűbb lenne, ha nem kérnél semmit. Ezzel csak saját magadat áltatod, nem fogok még én is hazudni neked. Miközben beszél egy félkört ír le a nő alakja körül, mintha egy ragadozó tartaná sakkban áldozatát. Tekintete most könnyedséget mutat, hangjában háborítatlan nyugalom cseng, miközben szájának szélén halvány, értelmezhetetlen mosolya játszik. Maga sem érti, miért találja szórakoztatónak Avila viselkedését, így minden percben fékeznie kell magát, hogy ne okozzon neki nagyobb fájdalmat még gyilkos cinizmusával is - elég volt egy tőr a szívbe, senkinek sem hiányzik, hogy valaki még jól meg is forgassa benne. - Egy ilyen műtéthez egyébként is több dologra lenne szükség, mint egyszerű ampullákra, meg találomra összehordott alkatrészekre. Tudod az emberi test valamivel bonyolultabb, mint egy gépi. – közli a tényt, amit a lány valószínűleg már amúgy is tud, miközben közelebb lép és egyik karját békítőleg az összeesett vállakra csúsztatja. Nem törődik azzal, hogy mennyire zavarba ejti ez a hirtelen jött közelség, most már csak egyetlen cél lebeg a szemei előtt: hogy minél előbb megszakítsa a köteléket kettejük között. - Neked nincs szükséged ilyen fölösleges kívánságokra, mert más vagy mint ők. Éppen ezért fogod megtalálni az életben azt, amiről nekik még csak fogalmuk sincs. – suttogja gyengéden a lány fülébe, majd egy mozdulattal szakad el tőle, magára hagyva a kételyekkel és a kikényszerített döntésekkel. Ez a keserűség elmúlik majd, mert még fiatal és erős. Ha már a legelején ilyen hevesek az érzelmek, akkor hamar kitombolják magukat, hogy utána már csak az üresség maradjon, mint egy érintetlen, hófehér lap, melyre új érzelmek festhetők. Ezzel próbálja nyugtatni magát, miközben határozott léptekkel, előre meredő tekintettel engedi, hogy feleméssze a félhomály. Pillantása lassan a vörös hajú nőre siklik, ahogy mellé ér; csak óvatosan mer rá nézni, mint aki attól fél, a látvány illúzióként eltűnik majd, ha hozzá ér. Még karját sem képes érte nyújtani, csak a kifejezéstelen arcot figyeli, ahogyan elé áll, kihúzott testtartással, mintha ellenségek lennének, akik méltóságukat zálogba adva most készülnek békét kötni. - Vezess. – leheli elfojtott hangon, a szó azonban elcsuklik, ahogy hirtelen a sötétszürke betonra vonja pillantását, mint aki szégyelli saját arcvonásait. Ökölbe szorult kezei megremegnek teste mellett a hosszú, kimerítő tétlenségtől; már alig bírja magában tartani féktelen, kamasz lelkét, mely mintha ezen az elrejtett helyen talált volna rá önmagára – arra, amiért még érdemes lenne élnie.

2010.02.03. 19:48 Avila Mecoi

Az érzelmek. Olyan, mintha maga körül mindenki rá akarná kényszeríteni, hogy közel engedje magához őket. De ez már megtörtént, és bárhogy is próbálkozik, nem sikerül neki visszatuszkolnia őket azon a kapun, amin bejöttek. Nem maradt más hátra, mint hogy el kell fogadnia őket, meg kell békülnie és megtanulnia élni velük. Már most teljes tudatában volt, hogy ez nem lesz könnyű, de ugyan mégis mi mást tehetett volna? Szembe kellett néznie a valósággal, hogy bármennyire is igyekszik és akarja, nem fog neki sikerülnie ilyesfajta módon szembeszállnia természettel. - Tudom... - Nagyon is jól emlékszik a magányra, amit mindennél jobban gyűlölt. Be kellett látnia, hogy tényleg semmi kedve sem volt hogy újra átélnie. Viszont mi a másik választása? A két robottal maradnia? Nem, az legalább annyira fájdalmas lenne. Menjen egy másik városba, és kezdjen mindent elölről? Kilógna a tömegből. Nem csak a kinézete feltűnő, de belül is teljesen máshogy néz ki, mint ők. Nem érzi úgy, hogy bárhova is passzolna, vagy odatartozna. Fájdalmasan néz a nő után. Azt akarja, hogy itt maradjon, hogy visszajöjjön, és tovább takarja. Tudja, még ha ő nem is látja tisztán az Elsőt, ő jól látja őt. Egy darabig még úgy néz a Másodikra, mint akit elárultak, aztán halkan kieresztve a levegőt a tüdejéből fordul a férfi felé, hogy ránézhessen. Egy darabig csak hagyja, hogy elvarázsolja a hangja, ami gépiessége ellenére is a legszebb dallam, amit valaha hallott, legalábbis neki ebben a percben így tűnik. Csak utána gondolkodik el a szavakon. - Nem kellene úgy ígérgetned, hogy még azt sem tudod mit kér tőled a másik és főképp nem kellene olyanokat megígérned, amit nem fogsz betartani. Azt amit akarok úgysem tudod megadni és nem akarok lehetetlent kérni. - Ölelj magadhoz, és tarts az idők végezetéig a karjaidban, amíg az én időm lejár. Egész belseje ezt kiáltotta, de nem mondta ki a szavakat, nem hangosan. Azt viszont tudta, hogy a szeme akarata ellenére is elárulta ezt a vágyát.  - Fent még azt mondtad, hogy vissza tudnád adni a szemem eredeti színét. Akkor nem akartam. Gondolod, hogy még mindig képes lennél rá? Ez egy olyan kérés, amit be tudnál tartani? Ha nem, akkor nem kérek semmit... csak azt, hogy hagyj magamra.

2010.02.03. 19:21 Khiara Laken

Hátra akarna szólni, hogy ne kötekedjenek vele, de az utolsó mondat belé fagyasztja szavait. Érzi a mögötte állóból áradó megtörtséget, melytől saját lelke is megvonaglik a fémvázban. Pillantása kifürkészhetetlenné válik, gyengéden összerezzen, mikor végleg megáll, és a súlyos pára felkavarodik körülötte. Úgy érzi, ketté tudna szakadni, egyszerre érzi a hideget és a meleget futkosni bőrén. Mélyet sóhajt, hagyja testét ellazulni a könnyed nyomás alatt, melytől fémszerkezete a torkába vergődte magát.  Ha tekintetével simítani tudna, most megtenné, mikor ujjait összefűzve a háta mögött elvonja szemeit a robotról. Még mindig nem tudja, hogyan döntött, de elfedi türelmetlen, kétségbeesett vágyakozását. Alig képes türtőztetnie magát, így félig megfordul, felsőtestét kissé megdöntve, mintha alulról akarna felnézni a nő lehajtott arcára. Nem érzékel bűntudatot, dühöt, felrovást – el akarja felejteni az ártó érzéseket, legalább most. - Elhittem, hogy az érzelmek feleslegesek. – repedezett ajkain át alig észlelhetően buknak ki a szavak. - Pedig a magány annyira őrjítő  tud lenni.  Próbál nyelni, de torka csak megroppan a próbálkozás súlya alatt. Még mindig nem volt képes megszokni, hogy testében nincs víz; egyre jobban szomjazik pár korty után. Egy száraz sivatagnak érzi a száját, és örökkévalóságnak a kattogó másodperceket. Szétfeszíti a tudat, hogy a lecsapódott pára cseppeké tömörült ruhája alatt, és lassan folydogál végig szövetein. Lehunyja szemeit pár pillanatra, mintha így még inkább magáénak érezheti a lázas forróság és hidegrázás ölelkezését. Ha szerkezetei nem zúgnának elégedetlenül, még el is tudná hitetni magával a sötétben, hogy visszakapta legelső testét.  Megerőlteti magát, hogy felmagasodva elállhasson kettejük útjából. Messze hátrál, pár lépést, hogy néhány percre újra beburkolózhasson a sötétségbe. Vonzódik ehhez az ismerős kihaltsághoz, legalább annyira, mint sokszor már közelségéhez; nem akarja megint átélni a fullasztó semmit, mely képes volt lepelként ráborulni, és megfojtani őt. Mikor még magát is elfelejtette sajnálni, mikor szemei a végtelenbe meredtek, annyira egyedüli, elhagyatott volt.

2010.02.03. 18:20 Zev Owen

Ahogy a két halványszürke alak körvonalazódni kezd előtte, hangos zaj üti meg a fülét, melyre rögtön elkapja pillantását. Csak ekkor eszmél rá, hogy saját teste mozdult hátra az érdes törmeléken, és drótszövevényes izmai teljességgel megfeszültek, mintha azt suttognák: még mindig van ideje elfutni a felelősség elől. Magára erőltet egy nyelést, mely nehézkesen csúszik végig torkán, hogy enyhítse a testébe ivódott, fojtogató érzést. Egész vázában pulzál a megrekedt energia és az adrenalin, mikor megfékezi párával telt légzését. Legszívesebben újra zihálna, ahogy tüdejébe rekeszti a mérgezett oxigént, pillantását azonban képtelen levenni a két nőről, mintha a látványuk minden egyes pillanatban fogva tartaná tompán fénylő íriszeit. Nedves, ébenszínű hajtincsei halántékához tapadnak a levegőben terjengő meleg nyirkosságtól, mely alatt durván lüktető bőre megvadult szívdobbanásaival mozdul együtt. Fejében hangosan dobol a fémes taktus, mintha valaki ököllel csapkodná a váz jeges, magányosan zengő falait. Kirázza a hideg, annak ellenére, hogy az egyre fullasztóbb, forró pára már teljességgel beleitta magát a hanyagul vállaira dobott ing anyagába is. Ahogy testsúlyát visszahelyezi eredeti pozíciójába elemző, hűvössé vált tekintete végigfut a fehér hajú lányon aki lehorgasztott fejével és eltakart arcával most pontosan úgy fest, mint a hóhér elé vezetett ártatlan áldozat - kiszolgáltatott és a végletekig megtört. Megpróbálja kizárni a lelkében remegő együttérzés vágyát, mikor elnyitja egymástól merev ajkait, s ezzel egy időben határozott léptekkel megindul, hogy semmivé tegye a köztük lévő távolságot. Most már tudja, ha mozdul, ha nem, elkerülhetetlen, hogy találkozzanak. - Avila, nem fogom kerülgetni a lényeget. Még mindig van egy kívánságod és én még itt vagyok. Nem sikerült látnod úgy igazán a naplementét, szóval, ha attól neked könnyebb, akkor most kívánj. Ígérem, teljesíteni fogom. – közli erélyes, mély hangján, ahogy megtorpan alig két méterre kettejük mellett.

2010.02.03. 16:40 Avila Mecoi

Szemeit a vele szemben álló robotra szegezi, és egy darabig csak fürkészi, hogy bármire rájöhessen vele kapcsolatban. Néha olyan könnyen kiismerhetőnek tűnik neki, a másik pillanatban meg megint hétpecsétes titoknak. Így mivel ennyire figyelmesen nézte, feltűnt neki a reakciója, amikor a hold fénye megvilágított. Dühösen fordította el a fejét. Jól ismert volt számára ez a reakció, nem ő volt az első, akinél látta. - Erős? Pont ellenkezőleg érzem magam! Gyenge és kiszolgáltatott, nekem ezek a szavak jutnak eszembe. Miért gondolod te máshogy? - Megrázza a fejét. Nem tűnt fel neki a nő elszólása, vagy ha mégis, nem akarta észrevenni. - Ne akarj olyan lenni, mint én, ne vágyj rá, hogy egy szörnyeteg lehess. Lehajtja a fejét, már csak arra sem képes, hogy haragudjon a Másodikra, mert ilyen trükkökhöz folyamodott. őszintén ő maga sem tudta, hogy mit érez. Esetleg elkeseredett, vagy csalódott? Annyi érzelem volt, és bármelyik lehetett, de nem akarta most ezen törni a fejét, úgy sem változtatott volna semmin sem. - Nem bujkálok. Azt mondta, elmehetek ha, akarok. Lehet, hogy nekem szükségem sincs a légjáróra, mi van, ha én nem akarok innen elmenni? Arra esetleg nem gondoltál, hogy nem remete életet kívánok élni, hanem azt várom, hogy valaki elkapjon? Nincs rá szükség, hogy miattam bűntudatod legyen, megnyugodnál, ha azt mondanám, hogy én döntöttem így, és itt hagyhatsz? Egy darabig a távozó alak után néz, és kezeit összefonja a mellkasa előtt, mintha eldöntötte volna, hogy itt fog maradni. De egy része, ami még most is vágyott rá, hogy láthassa az Elsőt, és úgy kívánkozott vissza hozzá, mint Khiara, most átvette felette az uralmat, így félig-meddig akarata ellenére követte. - Mond csak, mi az a hiba, amit elkövettél, és amit én nekem el kéne kerülnöm? - Lehajtott fejjel és lassú léptekkel ment, de amint távolodtak onnan ahonnan indultak és közeledtek a férfi felé, egyre szaporábban lépkedett, és felzárkózott a Második mögé. Büszke, de mégis meggyötört volt a testtartása, és egyre jobban csak összeesett. Miért nem bírt veszteg maradni, és nem visszajönni ide? Már megint hagyta, hogy a férfi befolyásolja. Látni akarta. Még egyszer utoljára. És újra és újra és újra. Végül a sötétség egyre ritkult és szép lassan kivehető votl a férfi alakja. Amennyire csak tudott, a nő takarásában maradt. Bár ő nagyon is látni akarta a férfit, azt nem akarta, hogy ő is láthassa őt. Szégyellte és kiszolgáltatva érezte magát. Megint letörölte az arcát, bár nem volt értelme, keze sem volt kevésbé piszkos. Egy óvatos pillantás után a nő robot válla fölött megint lehajtott a a fejét és hagyta, hogy előre zuhanjon fehér haja függönyként elhatárolva őt a külvilágtól. Halkan tör fel a torkából a fájdalmas sóhaj. Most már biztos benne, hogy nem kellett volna visszajönnie, de már nem volt visszaút. Már csak az az egy választása maradt, hogy szembenéz a valósággal. Bármennyire is gyötrő, nehéz és fájdalmas. Vajon utána tényleg könnyebb lesz? Ha hagyja, hogy most fájjon...

2010.02.02. 20:58 Khiara Laken

Mereven állja a szavakat, melyeket hevesen zúdítanak rá. Mozdulatlanul érdeklődve, mint egy időben megfagyott alak figyeli a változó tónusokat és lejtéseket, mintha most akarná magáévá tenni az emberi viselkedést; mintha csak most döbbenne rá, hogy ő maga tényleg robot. Valójában a mondatok között megrekedt értelmet emésztgeti, és rá kell jönnie, mennyire emberinek érzi a mellkasában örvénylő érzelmeket. Hogy mindent át tud élni, nem kell magába sulykolnia a hazugságokat, mert ugyanúgy érezhet. - Én nem ezt mondtam. Ember vagy, mert érzel.  – taglalja hidegen, majd egy pillanatra összeszorítja szemeit, és megtámasztja a homlokát. Zavarja, hogy elhúzódott tőle, mint a legtöbb ember régi, sebzett testétől. Mégis megmozdult benne valami, mert el sem tudná magyarázni, mennyire magáénak tudja a nő szavait. Pár pillanatig csak szívének dobbanásait hallgatja, melyet most egészen elfogadhatónak talál. Undorát még mindig nem tudta örökre elűzni, de pillantása felenged, mikor újra Avilára néz, és megejti puha tónusát. - Bárcsak ki tudnám eléggé mutatni. – szemei fáradtan csillognak, mintha csak azokat sütné meg a Hold. Pár másodperc erejéig ezüstös csíkok szaggattak utat a sötétbe, át a felhőkön, hogy kiélesítsék az előtte álló lány fehér haját, és ködös szemeit. Beleborzong a látványba, nem hitte volna, hogy rá tud még csodálkozni néhány ijesztő dologra; de ennél idegtépőbbet és lenyűgözőbbet  egyszerre még nem sokszor sikerült tapasztalnia. Ismerős érzés keríti hatalmába, talán mint régen, mikor még képes volt elámulni a legapróbb cseppektől is. Élvezte, ha kifuthat a hátán a hideg, hogy megremeghet a csodálattal vegyült lelkesedéstől. - Figyeltelek. És még annyi év után is… - szórakozottan csettint a nyelvével. – Hihetetlen, hogy ki tudod mutatni. Ez tesz erőssé Téged. Mert elbújni és üressé válni könnyű… Remélem, egyszer majd én is lehetek ilyen. Arca enyhe fintorba úszik, mikor rájön, hogy túldicsérte a lányt. Ilyet nem tehetne a katonáival, idegenekkel. - …Ilyesmi.  Kissé megdől, hogy maga mögé pillanthasson. Vissza akar menni a robothoz, úgy érzi, eleget volt távol tőle. Enyhe zavarában, mikor újra magához tér, kell feleszmélnie, hogy fogalma sincs mit akart mutatni a nőnek. - Nem tudom. Csak azért mondtam, hogy kíváncsi légy, és felállj. De mutathatok én akármit.  – Ajkai torzan húzódnak mosolyra, mely inkább félelmetesebbé, mint szelídebbé teszi onnan a ködön túlról. Láthatólag jól szórakozik, hogy nem bír kibújni a saját szavai alól. - Nézd. Nem maradhatsz itt egyedül. Nem bujkálhatsz örökké.  Nem tudlak máshová vinni, mint vissza.  Bárhol kezdhetsz új életet, de a légjáróra is szükségünk lesz. És bűntudatom lenne, ha itt maradnál. Én nem akarok álmatlan éjszakákat, jó?  Szétnyitja karjait, hogy mutassa, nem tud mást tenni. Nem kímélhet meg senkit az érzésektől, vagy harcol, vagy ellenük küzd, és ezzel magába építi a gyötrelem minden cseppjét. - Nem követheted el azt a hibát, mint amit én.  Idővel jobb lesz, ha most hagyod, hogy fájjon egy kicsit. – lassan kezd hátrálni, hogy elmerítse magát a sötétségben. - De figyelj, ha annyira akarod, akár itt is maradhatsz. Élhetsz újra remeteként. Megvonhatod magadtól a jogaidat.  Kényszeredett gurgulázást hallat, majd megindul előre, bízva, hogy követik őt. Nem törődne vele, ha a nő dühös lenne, mintha szándékosan azt várná, hogy láthassa, érezhesse  a változó érzelmeket. Lépteit megszaporázza, hogy minél előbb kivehesse a robot körvonalait a hűvös, nyári éjszakából, melyet újra a Hold fest ezüstre.

2010.02.02. 19:11 Avila Mecoi

Feltűntek neki a nehézkes léptek, majd a sötétben a könnyeken keresztül is ki tudott venni egy még sötétebb elmosódott alakot és pár pillanat múlva a női hang is követte. Egyszerre fogta el a düh és a megkönnyebbülés. Dühös volt a Másodikra és megkönnyebbült, amiért nem a férfi indult utána. - Tényleg sajnálod, vagy egy ezt követeli tőled egy furcsa illemszabály, amit még valaha beléd neveltek? - Hosszú pillanatokig tartott, amíg megszólalt, és bár nem éppen olyan méltóságteljesen csengett, mint ahogy azt szerette volna, de a jelen helyzetet nézve ezzel is megvolt elégedve, hogy legalább valamilyen nyomát fel lehetett fedezni. Megint megfordult. Nem akart ránézni és látni sem akarta, így szorosan összezárta szemeit. Nem kérte senkitől sem, hogy pátyolgassa, ott hagyta őket. Igaz, hogy szenvedett, de ez az ő baja volt, és saját magának kellet megbirkóznia vele. Akkor meg miért nem képesek rá, hogy békén hagyják? Miért kell többet elviselnie, mint amennyit bír? Zavarta, hogy itt állnak és sajnálják, vagy éppen elnézően gondolnak rá. Gyűlölte ezt a gondolatot. Neki is megvan a  joga arra, hogy élje a saját életét. Még ha nyomorúságos is, az övé. Lassan a térdére ereszkedett, majd botladozva felállt, de csak azért, hogy minél távolabb húzódhasson a  robottól. - És az, hogy ember vagyok kizárja azt, hogy meg akarjak halni? Hogy a büszkeségemet elfelejtve úgy bőgjek mint egy kisgyerek, mert nem tudok megküzdeni az akadályokkal, amiket az élet zúdított rám? Még akkor is, ha robot vagy, elfelejtetted volna, milyen embernek lenni? Csak azért mert te máshogy élsz és éltél, az még nem jelenti azt, hogy mindenki más is. Tudod, az emberek egyediek, és mindegyikük máshogy reagál bizonyos szituációkra. Lehet, hogy te jobban tudod türtőztetni magad, és nem mutatod annyira a féltékenységed, és azt, hogy mennyire szenvedsz, de én nem te vagyok! Éveken át nem volt semmilyen érzésem, mert mindent kizártam, most meg csak úgy jött az Első, és minden védelmet lerombolt. Teljesen új szituáció... Mindent elölről kell tanulnom és tapasztalnom, mint egy kisgyereknek. Minden olyan intenzív... Nem tudom mit tegyek... - Az elején még nyugodt volt, aztán kiabált és végül már teljesen elbizonytalanodott. Kémlelő tekintettel nézte Khiarát, hátha le tud olvasni valamit az arcáról vagy testtartásáról, de végül feladta. Belefáradt már mindenbe. - Ha veled megyek, megígéred, hogy nem viszel vissza hozzá? - Már a puszta gondolat elég volt a könnyeinek, de még mielőtt előtörhettek volna letörölte az arcát. - Hát rendben, mit akarsz mutatni?

2010.02.02. 18:25 Khiara Laken

Tompán zúg lábai alatt a föld. Kissé lelassít, szemeivel fókuszt vált, hogy átláthasson a félhomályon. Már nem hallja a nő zokogását, csak a szelet, mely sisteregve játszik a homokszemekkel, és néha-néha fütyülve bújik át az állva maradt romok között. Tekintete távolian és borzongató nyugodtsággal kémleli az árnyékos sötét, amire pillantása mélykék fátylat vont. Önkéntelenül is rátör a keserédes magány, mely hol jólesően, hol taszítóan környékezi meg. Már megszokta a távolságtartást, a részvétel nélküliséget, most viszont fázik, zaklatott, és egyre jobban áthűl. Ezt addig nem volt képes józan ésszel felfogni, míg a zakatoló őrületben élt, így megkörnyékezi őt újra a hála is.  Mintha elrejtett fegyvereket hordozna, léptei összekoccanó, nyikorgó hangot hagynak maguk után. Valójában a pára fészkelte be magát a testébe, és alkatrészei hallatják az elégedetlen fémzengést. Most, egyedül a hideg csendben kezd csak igazán rájönni, mennyire súlyos és robotos a járása. Könnyednek tűnhet, de minden gondolatát meg kell feszítse, hogy tökéletesen kivitelezhesse a mozdulatokat.  Torka elszorul, mikor feleszmél, hogy nem mennek utána. Nyugtalan szeszélyessége elmélyül, nem képes szabadulni a maró, a késpenge szúrásához hasonlító érzésektől. Jegességet erőltet magára, de bent mindene kavarog, mintha egy megvadult madarat zártak volna mellkasának és gyomrának tájékára. Üvölteni tudna a bizonytalanságtól, ha épp nem az akasztotta volna meg a hangját. Tudja, ha most elrontott valamit a szavaival, az volt élete utolsó hibája.  Csak bízni tud benne, hogy nem hagyták el, mondván, hogy teljesen megőrült.  Lemondó sóhaj bukik ki belőle, mikor megpillantja Avila földön veszteglő alakját. Igazából fogalma sincs, mit kéne tennie, vagy mit akar tenni vele, ahogyan feleszmél, hogy nem szerzett újabb külső sérüléseket. Szánakozással vegyült keserűséggel ereszkedik hozzá fél térdre – kár, hogy saját magát látja a vergődő testben. - Sajnálom, ha csalódást kell okozzak… - zúgja ártatlanságba mártott kegyetlenséggel. - De ez még oly kevés a halálhoz, még ha máshogy is érzed.  Felemelkedik, úgy tekint le a lányra. Elréved a könnyek vájta utakon, végig az arcon és a talajon, mintha a nő táplálni akarná a halott fák gyökereit. Nem akarja többet ezt látni, és nem akar többé így tükörbe nézni; nem szeretne többé úgy tekinteni az érzelmekre, mint puszta ellenségre, akiket le kell győzni. Inkább megtanul élni. - Ember vagy, az Istenért. – sziszegi minden pátyolgatás nélkül, ujjaival idegesen dobolva a lábán. – Senki sem mondta, hogy egyszerű a valóság.  Állj fel, és gyere utánam! Mutatok valamit.  Nem képes többet mondania – hogy mennyi lehetősége van még, hogy fiatal, és előtte az egész élet. Hogy tudja, mennyire nagyon nehéz. Hátrál pár lépést, de nem fordul el tőle, próbál türelmes lenni. Ha viszont nem mozdul magától, ő fogja megmozdítani.

2010.02.01. 23:20 Zev Owen

- El sem tudod képzelni mennyire csábító az ajánlat. – lélegzi rekedten, élettelen arcvonásai azonban akkor sem tudnak elengedni, mikor a jeges ujjak lehunyásra késztetik szemeit, majd állkapcsának erőteljes íve alá siklanak, ahol ütemét vesztett pulzusa hirtelen a kétszeresére gyorsul, mintha arra a két pontra akarná tömöríteni lángra lobbant, forró vérének minden egyes cseppjét. Légzése kihagy, mikor az érzésre emberi tudatának emlékképei felszakadnak, mint egy páncélszekrényből kitépett album, melyből ősrégi, elszürkült képek hullanak ki, hogy a kósza pillanat hevében teljes egésszé váljanak. Az elsötétített szobát elárasztotta a virtuális fény, ahogy a lövések éles zaja megölte a csendet. Neki ez is éppen olyan stratégiai kiképzés volt, mint a többi, mintha máris tudná - 15 évet végigvergődött szívvel - hogy mi lesz majd a sorsa. Érezte felhevült bőrén, hogy megfeszített figyelemmel követik végig minden egyes mozdulatát, miközben összes idegszálával támadójára koncentrált. Csupán egy elvétett mozdulat elég volt ahhoz, hogy a karjára és a lábaira erősített érzékelők fényei kihunyjanak és lekapcsolják a játékról. Game Over – villant fel a klasszikus felirat, miközben a föléjük emelt virtuális ernyő megszűntette a hamis teret, mely egy kopár, sziklás vidék látszatát keltette. Feje zúgott a már órák óta tartó szimulált küzdelemtől, de ha tehette volna, most rögtön visszakapcsolódott volna, hogy megbosszulja ellenfelén a vereséget. Az előtte álló lány sietősen kontyba fogta csapzott, szőkésbarna haját és épphogy csak el nem nevette magát, mikor észrevette az arcára kiülő, lesújtott fintort. A halvány bőrtónust elszabaduló, hullámos tincsek keresztezték; mikor mosolygott megmutatkozott a vonásaiba ivódott két apró mélyedés, mely akkor olyan kislányossá és ellenállhatatlanná tette a számára. A hatalmas zöld szempár kihívóan meredt saját barna szemeibe, mely makacs daccal és sértettséggel válaszolt a diadalittas pillantásra. - Zev mindent olyan komolyan vesz. – csendült fel az élénk, könnyed nevetés, mikor két tenyér érte lágyan az arcát, amitől lelke mélyén gyerekes zavar fogta el, mintha még mindig kiskamasz lenne. A lány még mindig hevesen lélegzett a megfeszített fizikai munkától, mikor lábujjhegyre állva megemelte állát, hogy ajkaira finom csókot leheljen. Egész testében érezte azt a forróságot, mely ez idáig nem tért vissza egyszer sem. Azóta is fülében cseng a szobát betöltő hangos füttyögés, az életteli nevetés és a taps, mellyel barátaik reagáltak rájuk. A meghitt, régvolt idillt azonban rögtön megtöri tudatában az üzenetrögzítő elnyújtott, keserves sípolása, melyet egy rekedt, aggodalomtól remegő női hang követ. - Zev. Tudom, hogy ott vagy. Kérlek... Kérlek, vedd fel. Nem lesz semmi baj. Gépteste azonban sosem reagált. Az üzenetek sosem leltek válaszra, még hosszú hónapok múltán sem, amit folytonos bezártsággal töltött. Még mindig emlékszik; később megsemmisítette az összes hanganyagot, hogy soha többé ne kelljen hallania róla. Hogy miért? Mert az érzelmek veszélyesek. De ezt nem ő gondolta így, hanem az Első. Nem akarja még egyszer ugyan azt a hibát elkövetni, lábai most mégsem viszik előre, Khiara után. Ha most Avila meglátná, csak még nagyobb fájdalmat okozna neki. Nem tarthatja maga mellett egy egyszerű érzés miatt, hiszen sohasem tudná megadni neki azt, amire vágyik. Jéghideg ajkait összeszorítja, szemei résnyire szűkülnek, mikor megérzi, hogy arca magára ölti azt a mély gondterheltséget, melyet a váz lemerevedett vonásainak most olyan nehezére esik kifejezni. Nem fog előre lépni. Csak várni rá. Addig ameddig csak kell, mert nem akar több őrült harcban részt venni. Nem akarja, hogy a forró vér újra hűvös ujjaihoz tapadjon – elég volt, elérte saját és gépi mivolta határait, ahonnan már nincs tovább, így gondolkodás nélkül adja meg magát a robotnőnek, ha ki bírja várni, amíg visszatér.

2010.02.01. 21:55 Avila Mecoi

Annyira legyengült, hogy már a sötétség buráját maga körül sem votl képes fent tartani, de mivel úgyis sötét volt, most nem zavarta, hogy eltűnt. Egy darabig még mindig kitartóan potyogtak a könnyek, aztán egyszer csak hirtelen abbamaradtak, mintha csak sokkolta volna valami, vagy egyszerűen elfogytak volna. Ahhoz sem érzett elég erőt magában, hogy felemelje a karját és letörölje a könnyeit. Ha most azok ellenére, hogy nem fáradt, elalszik, akkor hol fog legközelebb felébredni? Még mindig itt fekszik, vagy az egyik város fogja lesz? Átfordult a másik oldalára még mindig összegömbölyödve. Érezte, hogy arca egyik felére odaszáradt a piszok, de ezzel nem foglakozott. Most azzal volt elfoglalva, hogy kizárja a fejéből az Első emlékét. Ha csak egy kicsit nem figyelt, akkor már is rászakadtak az emlékek, amiket most nem lett volna képes elviselni. Egyenlőre még abban sem volt biztos, hogy valaha az életben képes lesz újra rá gondolni, és talán még szépnek is találni egyes dolgokat. Az érintéseit, még ha nem is voltak őszinték, a hideg ujjai forró bőrén. Beleremegett a teste, ahogy felidézte ezeket az élményeket. Elgyengült és nem votl képes tartani magát. Mélyen lélegezte be a levegőt, úgy megnyugodhasson. Most már tényleg csak arra az egyre vágyott, hogy vége legyen. Már nem számított, hogy hogyan, csak legyen vége. - Nem érdekel mit gondolsz, nem érdekel, ha lenézel emiatt, már nem számítasz, egyszerűen csak meg akarok halni, nem bírom elviselni ezt a szenvedést, vessen valaki véget ennek. - Úgy beszélt, mintha ott lett volna előtte a férfi. Bár tudta, hogy nem hallhatja a szavait, mégis gyermeki naivitással remélte, hogy eljutnak hozzá. Hiába. Megint elcsitult körülötte minden. Nyugodt volt az éjszaka itt lent. Túlságosan is a sok norlanai év után. Egyszer csak meghallotta, ahogy a neve áthasítja ezt a csendet. Nem sokkal később azt is felfogta, hogy a Második kiabálja. Nem válaszolt neki. Nem is tudott volna, most ugyanis megint megeredtek a könnyei, és összeszorult a torka. Nem akarta, hogy rátaláljon. Csak visszaviszi hozzá. Csak újabb szenvedések várnak rá. Pont most, amikor olyan közel volt a véghez. Nem bírná még egyszer végig nézi, ahogy a robot ujjai a vörös tincseket szántják, ahogy karjaiba zárja és a tökéletes ajkakat csókolja. Mindezt ő akarta tőle! Már az sem érdekelte, hogy mennyire egoista kívánság volt ez tőle, hogy hány embert bánt meg ezzel, mert tudta, hogy úgysem válhat valóra. Minden csak ábránd és remény. Mint amikor a kisgyerekek álmodoznak, csak velük ellentétben ő tudja is, hogy hiába kergetné ezeket az álmokat.

2010.02.01. 18:16 Khiara Laken

Rezdületlenül állja a változó tekintetet, mely az övén pihen, mintha a meleg színek képesek lennének felolvasztani a fagyos árnyalatokat. Lassan, szinte öntudatlanul kezd el felé lépkedni, nyugtalanul megtörölve piszkos arcát; saját szavai botránkoztatták őt meg. Kétségbeesetten keresi az értelmüket, de az őrülten száguldozó gondolatok nem akarnak csitulni. Nem hall már semmi mást, csak a mély csengésű szavakat, melyekben ott lázong az elburkolt reménykedés. - Nem akarok neked hazudni… csak reménykedek, hogy ez a hely valós.  – súgja hosszas töprengés után, komoly arccal. – De ha létezik, akkor ott nem lenne szükség a gyötrődésre. Értelmét vesztené minden, ami pusztít, csak Te és én léteznénk.  Nem, nem ígérhetem, hogy minden apró fájdalom és múltbéli kép megszűnne… nem tüntethetem el azt, mi alkot egy lelket. De megígérhetem, hogy örökre veled maradok, és hogy megtanulom begyógyítani a legsúlyosabb sebeidet. Csak hogy igazán érezhesd, mennyire szeretlek…  Ajkai megremegnek, mikor rájön, mekkorát hazudott. Mekkorát hazudott, mekkora csalódást okozhatott ezzel az egy szóval. Mindig is félt kimondani, mert egy halvány árnyéka csak annak, amit valójában érez. Nem egyszerűen csak szeret, hanem egyszerre van a csúcson és a mélyen, egyszerre borzong bele és őrjíti meg. Nem képes pár hangba és mozdulatba tömöríteni azt, ami egyszerre támasztja fel és gyilkolja le. - De előbb tudnom kell… valóban vágynál minderre? Az örök harcok helyett? – szemei szelíden hunyorítanak rá a robotra. Mikor a szél feltámad, vállai megrezdülnek gyenge vacogásában. Már olyan közel áll az Elsőhöz, hogy felemelt keze súrolja az auráját. - Ha lehunyod a szemeidet, és elfelejtesz minden előítéletet… – ujjának hegye óvatosan rajzolja körbe a felsebzett szemöldök, majd a szem ívét, hogy lehunyásra késztesse. - Szívvel és lélekkel kell akarnod. Én kész vagyok rá, hogy összekössem magamat veled, valahol távol a háború súlyától. Elképzelni sem tudod, mennyire fáradt vagyok.  Gyengéden szisszen fel, miközben tenyereit váratlan hirtelenséggel tapasztja a robot állkapcsa alá. Mintha pont odaillenének; beleborzong a perzselő érzésbe, az érintés látványába, mely egyszerre nyugtató és fojtogató. - Mert lásd be, az emlékek tényleg  fájnak. De ez alkot minket, ez tesz minket emberivé.  Dönthetünk a hamisság mellett, mint két burkolt ellenség, vagy meg is vívhatunk a saját igazunkért: de dönthetünk úgy, hogy legalább megpróbálunk enyhíteni a másik kínján és szomjúságán. Nincs más megoldás. Talán még az emberek is megkaphatják a sorsukat, legyen az béke vagy háború.  Érzi a halványbarna bőr alatt dobogó, elrejtett életet, melytől vadul vibráló szerkezete is beáll a taktusra. Arca újra harciassá vált, de minden pillantásában gyengédség merül el, mint egy gyerekét védő anyának. - Igazad van. Döntenünk kell. Hát akkor értékeld át, hogy továbbra is belém sulykolod, hogy hazudok, vagy inkább megpróbálsz bízni, reménykedni, és megtanulunk újra próbálni.  Ígérem, elfogadom, akármit lépsz. Belátom, hogy nem erőltethetek rád semmit. Nem akarlak magammal rántani.  Ajkai be sem csukódnak, hogy felkészülhessen, hogy kibukhassanak rajtuk az utolsó szavak. Kétkedése jórészt megszűnt, már biztos magában és az érzéseiben, a rettegést még sem volt képes teljesen megfojtani. Valami olyanról beszélt, ami lehet, csak az ő ábrándja - de úgy érzi, már inkább ringatja magát bele, mint hogy eltűnjenek a logika vagy a keserűség alatt.  Feje gépiesen fordul oldalra, az elhaló zokogás felé. Ha nem ismerné fel Avila hangját, azt hinné, egy kóborló, bolyongó kísértet, aki elvesztett reményeit siratja. A hangok inkább hasonlítanak a belső sebek felszakadásához, mint a külső sérülések okozta kiáltásokhoz, de látni akarja, hogy nem téved. Indulatot érez, amiért megzavarták őket, zaklatottságot, de hálát is, mintha halogatni akarná az egészet.  Hangtalanul sóhajt, majd fájón szakad el a másik test közelségétől. Lábai alatt felpattogzik a beton, ahogyan ütemesen futva megindul az úton, élesen a nő nevét kiáltva. Több nem telik tőle, továbbra is béklyóban tartják őt saját, kimondatlan szavai.

2010.01.31. 19:40 Zev Owen

Lélektelen szemekkel figyeli a felszaggatott betont maga előtt, miközben arcába hullanak tintafekete tincsei, eltakarva a borostyánsárga íriszeinek fényét. Ahogy előredönti fejét észreveszi, hogy lábai ismét földbe gyökereztek. Nem kellett volna újra felélesztenie magában azt a vágyakozó reményt, ami még most is visszahúzza, egyenesen a Második jéghideg teste felé. Erőteljesen beharapja alsó ajkát, mikor szíve szétfeszülve feldobog, hogy ellentmondjon a logikának, mely folyamatosan a továbblépésre ösztönzi. Torka elszorul, ahogy fejét oldalra fordítva, a mozdulatot egész teste követi. Egyenesen a robotnőre néz, kimérten méri végig homályba burkolt alakját; jeges pillantása a megroncsolt betontól egyenesen Khiara szeméig siklik. Számolja gondolatban saját szívdobbanásait, miközben érzi a megélénkült, mérgező szelet megindulni maga körül, melynek érintése valósággal égeti bőrét. Nem maradt ideje gondolkodni, mindketten döntöttek és innen már képtelenség lenne más irányba terelni a kiismerhetetlen sors vég nélküli folyását. Egy pillanatra lehunyja a szemeit, hogy magáévá tegye a szennyezett levegőt és kizárhassa a Második látványát. Abban reménykedik, hogy gondolatai így majd könnyedén kitisztulnak és meg tud feledkezni őrült elevenségű vágyairól, hogy csak a belé táplált feladatra koncentrálhasson - most mégsem képes rá. Lehunyt szemein át, a sötétség birtokában még erősebbnek érzi a sajgó fájdalmat és a szenvedélyes tüzet, mely a hamuból sokkal nagyobb lángra kapott, mintha a nő szavai benzinként érték volna a haldokló parazsat, mely valahol mellkasának mélyén készült kihűlni. - Éljek veled...? – nyögi szinte öntudatlanul, majd némán nyel egyet, hogy leküzdhesse a torkába ékelődött, szorongató érzést. Fogalma sincs mit válaszoljon, hogy mi lenne a helyes, teste most túlságosan megfeszül feltörő izgalmában, mely eszét vesztve könyörög, hogy azonnal a lány felé induljon. – Képes lennél velem elfeledtetni mindezt? Én elég vagyok hozzá, hogy felejts? – megremegő, eltorzuló hangjára fagyos komolyságot erőltet, ahogy szemeit felnyitja, hogy a lány kiolvashassa tekintetéből az első kérdés válaszát. Erőt véve magán, gépies mozgással indul meg előre, a robot felé, de csak néhány lépést tesz, hogy az a személytelen űr megmaradhasson kettejük között. - Hol van az a hely? – suttogja kétkedve, azonban hanglejtésében és dallamos, mély tónusában felfedezhető a feltörni kívánkozó, rejtett szenvedély. Nyugodt arca eltorzul, mikor halk zokogást hoz feléje a szél, valahonnan a távolból. Most már sokkal inkább nehezére esik, hogy kizárja a szenvedő, emberi hangokat, melyek fájdalma csak miatta tör fel egy fiatal lélekből. Sohasem gondolta volna, hogy a vázban fogva tartott, élőhalott lángtenger képes arra, hogy ennyire felmelegítsen, vagy éppen porrá égessen bárkit is.

2010.01.31. 18:40 Avila Mecoi

Egy darabig még így kuporog, majd kinyújtja a lábát, és felsőtestét is oldalra dönti, amíg feje alatt meg nem érzi a kemény és durva földet. Bár már régen elszállt a fáradtsága, mégis behunyja a szemeit, és teste teljesen elnyugszik. Várt, bár nem tudta mire. Abban reménykedett, hogy rátalál pár cyborg, és visszarángatják Norlanába, hogy előröl kezdheti, amit abba hagyott. Nem volt már semmi oka rá, hogy továbbra is itt maradjon. Nem votl szívesen látott, és ezt mindenféle módon a tudatára adták. Bár a cselekedetek sokkal jobban fájtak neki, mint a szavak. Úgy érezte, egy hatalmas űr maradt hátra benne, amit reménye szerint vagy betömnek majd a szürke mindennapok, vagy befagy, ha újra sikerül kizárnia az érzelmeket, bízott benne. De maga is tudta, hogy ezek hamis ábrándok voltak. Még ha a norlanaiak előbb is találnak rá, mint a meilisiek, akkor sem lesz már soha semmi, mint amilyen volt. Már csak a vég várhat rá. Mást nem tudott elképzelni. Nem tudta, meddig feküdt ott, talán órák voltak, de az is lehet, hogy csupán csak percek. Hirtelen tompa, bizonytalan lépteket hallott. Teljes teste megdermedt és figyelt. Felkészült rá, hogy mindjárt erős kezek fonódnak köré, és elráncigálják. Viszont a lépések nem jöttek közelebb, csak újra távolodtak. Biztos szintén egy világja vesztett lélek volt, legalábbis így gondolta. Nem reménykedett benne, hogy utána indul majd az Első, tudta, hogy úgysem teszi meg. És nem is akarta. Csak úgy sikerülhet neki lezárni, ha teljesen elhatárolódik tőle. De ahogy rágondolt, a sötét űr a belsejében mintha még jobban kitágult volna. Kapkodott a levegő után és kétségbe esetten próbálkozott, hogy sikerüljön összezsugorítani. Véget akart vetnie ennek az egésznek. Érezte, ahogy a könnyek összegyűlnek a szeme sarkába és halkan a földre esnek a feje alatt. Nem azért sírt, mert elvesztette a z Elsőt, aki sohasem volt igazán az övé. Nem egy reménytelen szerelemért sírt, az méltóság alatti lett volna számára. Azért jöttek a könnyek, mert nem bírta elviselni az érzelmeket. Túl erősek voltak, és ő nem tudta, hogyan bánjon velük, nem sikerült uralkodnia felettük, és egyensúlyba hoznia őket. Úgy sírt most, mint egy kisgyerek, de nem érdekelte. Most nem tudott mással foglalkozni, nem volt senki a közelében, nem votl oka rá, hogy szégyellje magát. Most az egyszer olyan lehetett, amilyen tényleg volt. Rájött, hogy tényleg egyedül van, és a magány érzete körülölette és összenyomta. Ettől csak még hevesebben zokogott. Már az sem zavarta, ha meghallja valaki, csak azt kívánta legyen vége. Újra érzéstelen akart lenni. Gyűlölte az érzelmeket, és soha, de soha többet nem akarta tapasztalni őket. Felhúzta térdét a mellkasához, és átkarolta, amíg a könnyei megállíthatatlanul patakoztak végig az arcán.

2010.01.31. 15:00 Khiara Laken

Torka összeszorul a súly alatt, ahogyan zihálni próbál, de a csövek mintha megrepedtek volna testében. Fejében egy megzavarodott óra kattogásával zúgnak gondolatai, vagy egy megvadult folyó zubogásával, mely minden pillanatban kitörni akar belőle. Már csak tompa, távoli bizsergést érzékel, mikor megtörik szánalmas testhelyzetét, és remegő ajkaira erőszakos nyomást helyeznek. Úgy érzi, fulladozik a víz alatt, hánykolódik, nem kap elég oxigént, szemei előtt is csak körkörös pontok ugrálnak.  Hiába próbálja magára erőltetni a higgadt, hideg gondolkodást, melyet megkövetelt tőle az élet; vére még mindig újszerű módon lázong benne. Eddig a háború mozgatta őt, a győzelem utáni éhség tartotta fenn, magának érzett minden halott lelket, de nem siratott meg egyet sem. Most összezavarodott, nem képes rendeznie elméjét. Látja maga előtt a kihívó mohóságtól csillogó szemeket, ahogyan az emberek meglátták őt az új géptestben. Emlékszik, ahogyan megpróbálta maga elé képzelni ellenségének az arcát. Hallja a tökéletesnek tűnő terveket, melyeket az Első még csak nem is sejt, a fegyverek elsülő moraját, a csatakiáltásokat, a gyerekek sikongatásait, mint egy jól felépített illúzió, mely előbb utóbb az őrületbe fogja kergetni.  Már nem érzi maga körül senki jelenlétét, a hideg egyre erősebben szánt végig testén. Csak most eszmél rá, hogy a valóságban egyedül maradt, és a robot távolodó, sötétbe vesző alakját nézi. Hogy már Avila sincs mellette, pedig az ő jelenléte is fontos volt, és bármerre néz, csak üres, hullaszagú gomolygást lát. Alakja újra megdől, mikor megindul előre, és a férfi után akarna nyújtózkodni; ujjai a semmi körül feszülnek meg. Érthetetlenül toporog kábulatában, a légjáróra függeszti szemeit, majd újra az éjszakába nyúló árnyra – megint megmozdul az irányába, de csak pár lépésig jut. - Várj. – zihál elfulladva, majd megismétli hangosabban, követelőbben. – Ne menj el. Nem mehetsz el tőlem.  A részed vagyok!  Most teljességgel át tudja élni a szavakat, amiket kiejtett a száján. Őrülten szomjazik, szétfeszíti egész testét a rekedt zakatolás. Szerkezete is elfulladva köhög, mintha minden pillanatban beakadni készülne, megakasztva vérét drótjaiban. Elege van ebből a bélyegből, úgy érzi, szándékosan akarják őt ezerfelé szakítani. - Tudnál velem élni? Tudnál velem élni örökké?  -  elfúló tónusa megremeg, mikor kimondja első szavakat, amik utolsó próbálkozását keltik életre. – Szét akarnak választani minket. Sosem tudnánk ellenséges kételyek nélkül élni, mert mi csak ketten vagyunk, ők pedig millióan. De én tudok egy helyet, ahol csak mi  lehetünk. Akkor élj velem ott!  Mellkasa beesetten süllyed és emelkedik, hangtalanul lélegzik, hogy a robot minden rezdülésére figyelhessen. Saját, önzőnek tűnő szavai úgy hatottak rá, mintha súlyos pofonok lettek volna, lázongása hűlni kezdett. Logikája megzavarodva keresi mondatainak értelmét, de nem talál semmit; csak azt tudja, hogy hamarosan felemésztik saját magukat, és lenne képes végignézni, ahogyan a másik lélek a szeme láttára hal meg.

2010.01.31. 13:14 Zev Owen

Fémes ujjai a nő állkapcsa köré záródnak, ahogy egy kézzel feljebb emeli a Második fejét, arra kényszerítve, hogy a fájdalomtól eltorzult arc rideg, elutasító pillantásával nézzen farkasszemet. Saját öntelt makacssága szívdobbanásaival együtt döngeti mellkasát, miközben lendületből előre hajol, hogy száját vadul a robot felsebzett ajkaira tapassza. A csókból egyszerre veszik ki minden gyengédség, sokkal inkább kapkodó, követelő és erőszakos minden egyes precízen kiszámított, túlzottan öntudatos mozdulat. Merev ujjai egyre görcsösebben tartják a lány arcát, ahogy elmélyíti a csókot, mintha mindezzel képes lenne megízlelni és átvenni a nőben keringő keserűséget. - Tartogathatod magad a háborúnak, de a tested akkor is érezni fogja a bélyegemet. Mindig elkísér majd az ellenérzés. Az én gondolatom. – zihálja elfojtott suttogással Khiara ajkai közé, amint végleg tudatosul benne, hogy már ellensége ajkait kóstolja. A benne dolgozó logika nem képes felfogni miért izgatja annyira ez a gondolat, Zev azonban nagyon jól tudja, hogy mindig is szeretett a tűzzel játszani, így ez most is minden egyes percben gyerekes lázba hozza, mintha minden az újdonság erejével csábítaná. Ajkai féloldalas mosolyra húzódnak a gondolatra, hogy 16 éves, lázadó lelke még ennyi év elteltével is ilyen heves akarattal képes felfedni magát. Tekintete hirtelen a távolba réved, ahogy vonásai ellazulnak, míg végül teljesen át nem adják magukat a rideg komolyságnak, mielőtt újra megszólalna. - Érzem a kínzó szomjúságot minden egyes percben, mióta ebbe a vázba kerültem. Hosszú idő. Belül a testem üvölt. Sokszor éjjel, mikor tétlenül meredek a sötétbe, mert rájövök, hogy sohasem környékez meg az álom hallom, ahogy a lelkem egy csepp vízért könyörög, mert nem képes befogadni ezt a tátongó ürességet. – forrón lélegzi a szavakat a lány fülébe, lassan megfogva az előtte állót a karjainál fogva, hogy állásba húzhassa magával együtt. – Éhezem, de nem csak az ételre, nem pusztán az ízekre. Hiányzik az élet érzése. Ki vagyok éhezve az érintésedre, a mosolyodra... mindenre, Khiara. Nehézkesen nyel egyet, miközben párától nyirkossá vált, hideg tenyere felcsúszik a Második karja mentén, hogy a mozdulattal együtt feltűrje a kabát ujjait is. - Folyamatosan rettegtem, hogy elveszítem azt, akit szeretek, és most eljött a pillanat. Hogy ne érezném, hogy bármelyik hamis lélegzetvételem az utolsó lehet, ha elmész? Ha engedem, hogy az ellenségemmé válj. – egy pillanatra elfordítja a fejét, hogy visszafojtott légzésének szabad utat engedjen és gyötrődéstől elkomorult arca újra simává és értelmezhetetlenné váljon. Egy pillanatra sem enged a nő felkarjaira mért szorításból. – Elfogadom a döntésed. Még hallja Avila távolodó lépteit, a kínban égő kiáltást, de már nem néz hátra, mikor elindul, amerre lábai viszik. Még nem akar visszamenni a légjáróhoz; szüksége van rá, hogy a körülötte terjengő homályban megtalálja önmagát. Azt a hamis, kódszámokba tömörített tudatot, melynek teljesen át akarja adni emberi lelkét. Hogy végleg megszilárdítsa tudatát és rátérjen a neki kijelölt útra. Most, hogy minden egyes távolodó lépésével a tudatába vési, hogy ő most már csak egy idegen, az ellenségük, többé nem felel egyikükért sem, és ha úgy hozza a sors, hogy akadályozzák, kegyetlenül végeznie kell velük. Végleg el kell, hogy hagyja az emberi lelkiismeret legutolsó szikráját is.

2010.01.31. 11:46 Avila Mecoi

Az Első pillantása fogva tartja a tekintetét, és amikor az már rég el is fordul, ő még mindig nem tudja róla levenni a szemeit. Igen, lehet, hogy a saját fajából kellene keresni valakit, egy embert, de miért érje be velük, ha itt van ő? Ugyan ki választaná a rosszabbat, ha már egyszer ízlelte a jót? De a férfi nem lehet az övé, ő már valaki másé. Úgy rándult össze, mintha csak gyomron vágták volna. Hevesen fordította el a fejét, fehér tincsei határozottan hasították át a levegőt. Így is már elégszer láthatta őket együtt enyelegni, akkor nem kell most megint. Szemeit valahova a messziségbe szegezte, bár nem láthatott többet, mint a sötét éjszakát. Anélkül, hogy megfordult volna és hátranézett volna a két robotra, elindult lassú léptekkel. Már a hangok se jutottak el hozzá, mert nem akarta, teljesen el akarta vágni magát tőlük, és nem akart semmi olyat hallani, ami maradásra kényszerítette volna, bár tudta, hogy most úgysem hallatnak semmi olyat, ami ezt elérhetné. Most csakis ők ketten léteznek, és ki kell használnia ezt az alkalmat. Most kell lépnie, amikor még határozott. Tisztában volt vele, hogy ha most elgyengül, akkor már nem lesz több esélye, akkor már képtelen lesz rá, hogy elhagyja... Lassú léptei minden egyes továbbival egyre magabiztosabbá és véglegesebbé válnak. Még most sem fordul meg, így nem tudja, hogy mennyire távolodott el, de úgy gondolta még mindig nem eléggé. Hagyta, hogy az éjszaka sötétje egyre jobban körülölelje. Nem volt célja, csak haladt előre. Az egyetlen cél az volt, hogy a kiindulópontot maga mögött hagyja. Talán most még van rá esélye, hogy lerázhassa magáról az érzelmeket és visszatérjen abba a hűvös, érzelem mentes állapotba, mint amilyenben a találkozásuk előtt volt. Biztonságba akarta érezni magát, nem akarta, hogy az érzelmei miatt váljon szeszélyessé. Hirtelen akadt bele valamibe a lába és zuhant a földre, térdeivel és kezével tompítva a zuhanást. Halkan zihált és fülelt, hogy esetleg van-e körülötte valaki, és hogy ez egy csapda-e, de semmi nem utalt erre. Egyedül volt. Torkából egy elfojtott kiáltás szakadt fel. Megkönnyebbültebbnek érezte magát, mintha a kiáltással együtt a fájdalom is távozott volna a testéből. Megismételte még párszor, majd összekuporodott, és mindent sötétbe borított maga körül. Bár felesleges volt, hiszen így is sötét volt, de neki mégis jót tett, mert ez az ő sötétje a volt. A már megszokott sötétség, ami akkor jött, amikor magányos volt. Eszébe jutott, hogy legutóbb ezért használta, hogy menekítse az Elsőt és magát. Most egy része azt kívánta, bárcsak ne tette volna. A robotnak talán sikerült volna elmenekülnie, de neki vége nagy valószínűséggel vége lett volna, vagy visszadugták volna a megszokott hétköznapjaiba és akkor nem kellett volna mindezt tapasztalnia. Tudta, hogy megvolt a választás lehetősége, megkapta, de akkor nem volt abban a  helyzetben, hogy tisztán gondolkodjon. Már elveszett és ezzel tisztában volt.  - Ha most elkapnak, legalább teljesül a vágyad... Így is elég kép van a  fejemben rólatok, arra elég lesz, hogy felbosszantsa, megdöbbentse őket és te jól szórakozhass. Legalább erre jó voltam... - Bár tudta, hogy az, akinek a szavakat szánta nem hallhatja, hiszen olyan messze van tőle, attól még kimondta őket. Messze... Igen, ez a megfelelő kifejezés, nem csak testileg, de minden értelemben is.

2010.01.30. 23:46 Khiara Laken

Beleborzong az érzelmek nélküli érintésekbe, mikor a robot elé lép, és kiszolgáltatja őt saját magának. Érzi hideg tenyerét arcán, mely követelően remeg bele a szavakba; vonásai a súlyos kezek alatt fájdalmassá válnak, olyan gyötrődőnek, mint talán még soha. Eltorzulnak a lelkét áthasító rettegéstől, alakja megmerevedik, mint egy áldozatnak, aki az utolsó roppantásokat várja a kígyó testének fogságában. Szemei még elszántan kutattak pár hosszú pillanatig, de miután nem bírta, szorosan lezárta őket. Csak ne kelljen látnia a könnyed ívű ajkak mosolyát, melyek ugyanúgy el akarják bizonytalanítani, saját maga ellen akarják fordítani őt, mint a behízelgő szavak.  Minden erejét meg kell feszítenie, hogy kizárja a puszta, gépi rendszert, melyet sikerült megvezetni a logikától szivárgó mondatokkal. Hirtelen keseredik el, úgy érzi, már semmi értelme nem maradt hinni és érezni, mert a végén úgy is belepusztul az egészbe. Vagy abba, hogy megadja magát, az Első pedig magához láncol egy néma testet; becézgetheti, érintheti, csókolhatja, de Khiara azt már sosem lesz képes érzékelni. Már nem fogja hallani a szavakat, nem éli át a tapintás gyönyörét, egy meredő, otthonát vesztett báb lesz, olyan, mint amilyenek a polcokon sorakoznak. Vagy ellene fordul, és büszkén hal meg azzal a tudattal, hogy megölte őt,  ezzel megakadályozva, hogy ő  váljon még több ember gyilkosává – inkább az utóbbi csábítja, ha e közül a kettő közül kéne döntenie.  Mély fásultságba zuhan, amiért még Avila is ellene beszélt. Egyedül próbál küzdeni, miközben még saját magát is csak csonkolja. Teste mozdulatlan, pedig összeszorított szemei alatt úgy érzi, kínkeservesen vergődik és sikoltozik. - És ott lent, az emberek… - kapkod levegő után kétségbeesetten. - Hogyan lettek a Földi város foglyai?  Fájdalmas szívzörejekkel próbál visszatámadni a szavakkal, de eddig harcias tónusa elvékonyodott, már csak árnyéka saját magának. - Norlananak is folyamatosan tért kell biztosítania, nem igaz? – sziszegi zúgva, ujjait összeszorítva a robot ingje körül. Nem emlékszik rá, mikor emelte rá a kezét, és adott át elnehezült testsúlyából egy keveset.  - Meilis örökké élni fog,  ameddig Világ a Világ, és éppen Norlana élteti őt! Ameddig az embereket elszakítja egymástól a vagyon, a hatalom iránti szomjúság és éhség! Ameddig az embert embernek hívják, és a robotokat használják a szánalmas tisztogatásra,  addig újabbakat és újabbakat fognak Meilisbe száműzni!  Tekintete hirtelen pattan fel, mintha egy rossz álomból ébredne. Pillantásában veszettül remegnek fekete pupillái, az életet mutató, színes írisznek már csak halvány körvonala dereng a kitágult bogarak peremén. Talán az Első nem tudja, de mindezzel csak egyre távolabb és mélyebbre löki saját magától. Mellkasát a hányinger és az öklendezés érzése uralja el, fejét a sebes szédülés, melytől megtántorodik, és nekiütődik a férfi vázának.  Próbál megkapaszkodni az erős kezekben, mikor lábai összecsuklanak alatta. Vakon zúg végig a felsőtest, majd a lábak mentén, miközben ujjai gyengén csúsznak le a karokról. Szöveteibe kavicsok vájnak apró lyukakat, ahogyan csattan, majd megmozdul a hideg földön, fejét megremegve egy kemény tárgynak szorítva. - Én sosem vágytam hatalomra. – rebegi hosszú lélegzetvételek után, mint egy haldokló, aki az utolsó hangokat csalja elő.  – Elnyújtott szenvedés…?  Fogalmad sincs… Fogalmad sincs, milyen, mikor már annyira szomjas vagy, hogy üvölteni tudnál a fájdalomtól. Mikor már szinte összeesel a maró éhségtől, a nélkülözéstől. Mikor úgy érzed, a következő mocskos levegővételed lesz a gyilkosod. Mikor a szemed láttára hal meg az, akit szeretsz!  Gyengéden hörög fel, arcát egyre csak a robot piszkos bakancsának nyomva. Sebzett ajkai megremegnek a cipőn, érzi szájában a föld ízét, vonásaihoz tapadt tincseit, melyek a párától nedvessé, bíborossá váltak. - De legalább éltem,  és szerettem valamikor, mert jogom volt hozzá. Ezért küzdök.  Boldoggá tenne Téged egy édes hazugság, amibe beleringatjuk magunkat? Akár van remény, akár nincs, hogyan nézhetnék utána a szemeidbe? Hol van az, aki azt mondta, ne áldozzuk fel a lelkünket?  Hogy nem helyes, mert csak még inkább szétszakítanánk a két várost?! – halkan pattogzik alatta a beton, ahogyan megkapaszkodik a robot lábán. Szavai hangsúlytalan torzsággal keltek életre, már nem képes egetverően emberi tónusokra. Ujjai görcsösen feszülnek vaktában, nem akarja elereszteni a robotot; most nem képes semmi másra gondolni. – Miért adtál fel?

2010.01.30. 17:12 Zev Owen

Aranyszínű pillantása fürkészőn méregeti a félhomályt mely sápadtan kavarog az élettelen sötétben. Tekintete most élénk és éber, csupán teste dermedt meg az elé tárt szavak súlyától. Fogalma sincs mit keres, ilyen távol mindentől, ami valamit is számítana, mégsem tud visszafordulni, hogy a légjáróval a központ felé vegye az irányt. A váznak még nem sikerült a legmélyebb vágyat kitépni belőle: a menekülés ösztönét, mely gyáván és rettegve kavarog testében, mint egy rémült kisgyerek megzavart tudatában, aki épp most döbbent rá, hogy gyilkolni készül. Hogy már ölt és voltak idők, mikor az emberi vér látványa teljességgel megborzongatta az örömtől. Már érettebb lett, de annál kiszámíthatatlanabb; pengeélű logikája most is kósza instrukciókat suttog el neki, valahol gépi elméje mélyén, mintha egyedül nem találná a kiutat ebből a vég nélküli gyötrelemből. Talpa alatt felsistereg a kőmorzsalék és a homok, ahogy egy kimért fordulatot tesz és jelentőségteljes pillantását a robotnőre, majd az emberre veti. Egyik szemöldökét felvonja, arcára kiül kamaszos félmosolya, ahogy széttárja karjait, mint aki ezzel csupán azt közli, hogy nem talált más megoldást. Hirtelen nagyon szórakoztatónak találja a helyzetet, hogy mindenki egymást támadja, ahelyett, hogy a logikára alapozva egymást segítenék. Eszébe sem jutnak az elvek, a sajátjától eltérő gondolatok, csak azt tudja, hogy létre kell hoznia egy sereget, melyhez pont olyan vezetőkre lenne szükség, mint a Második feltüzelt harci vágya és kitartása, vagy éppen Avila őrült elméje, aki bármelyik pillanatban képes lenne a legcsavarosabb stratégiát élesben is végrehajtani. A kódszámok rohamosan peregni kezdenek a két női alak teste körül, ahogy lassan elindul feléjük, cinikus tekintetével leplezve megüresedett vonásait. - Ugyan már Khiara. Ne ontsunk vért? Nem ezért küzdöttünk? Elcsábítottalak? – arcára könnyed vigyor szalad, mikor megáll a robotnő előtt alig egy lépésre. – Az emberek öldökölnek a közreműködésünk nélkül is. De a Te csodálatos akciód, csak egy világméretű háborúhoz vezetne. Teljesen logikátlan, hogy beteg, gyenge, alighogy életképes emberek oldalán akarsz harcolni. Ha Norlana tudomást szerezne róluk az katasztrófához vezetne. Tudod jól, hogy senki sem gondolkodik egyformán. Egymás torkának ugranának egy pillanat alatt. Akkor még több vér folyna. Lazán előre emeli karját, hogy átkarolva a lány derekát magához húzhassa. - Azt mondtad bármit megteszel. – suttogja komoly hangon közvetlenül Khiara szemeibe nézve, hagyva, hogy homloka kisfiús, kétkedő ráncokba szaladjon. – De már nem értem Te miért küzdesz. Folyamatosan ellentmondasz önmagadnak, mikor azt állítod, csak arra vágysz, hogy boldog legyek. De ha megtudnád, hogy elkezdtem a tisztogatást Meilisben, gondolkodás nélkül megölnél. Lassan engedi ki sóhaját, majd ujjai közé fog egy vörös tincset, hogy egy gyengéd mozdulattal végighúzza rajta összezárt ujjhegyeit. - Túl sok benned a kétség és a gyűlölet. – jelenti ki tárgyilagosan homlokával megérintve az előtte állóét. – Ha elcsábítottalak volna, akkor most nem tudnád megállni, hogy megcsókolj. – lélegzi halkan, arcán lezser mosolya játszik, ahogy lehunyja szemeit. – Túl sokat hazudsz. Fogalmad sincs róla, mi lenne a helyes, nem igaz? De én segítek. Mindent meg tudok adni neked. Erélyesen két tenyere közé fogja a lány arcát, szemöldökét összevonja, tekintetében már csak a leplezhetetlen elszántság tüze ég, ahogy érzi testét megfeszülni. - Nem jobb nekik a gyors halál, mint az elnyújtott szenvedés? Mert nem győzhetnek. Nőknek, gyerekeknek, időseknek, súlyos betegeknek kell majd átélniük azt a fájdalmat, hogy elvesztették a családtagjaikat, akik ott maradtak a harcban. A halál nem fáj... Az emlékek fájnak. A veszteség kínoz. A nekik szánt élet az elviselhetetlen! Sosem fogadnák el őket odafönt értsd meg. Emiatt nem lehetsz az ellenségem. Nem vehetnek el tőlem. Te az enyém vagy Khin. Az enyém... - buknak ki belőle a félhangos mondatok, melyek végére érve mély, követelő tónusa suttogássá enyészik.

2010.01.29. 22:36 Avila Mecoi

Viszonozta a nő tekintetét, bár szemeiben semmiféle érzelem nem tükröződött. Amikor a Második is kilépett, nem habozott sokáig, és ő is elindult, hogy elhagyja a légjárót. Ezúttal nem abból az okból, hogy kövesse a két robotot, egyszerűen csak ki akart jutni onnan. Túl sok minden történt, és most menekült ezek elől az események elől, nem akarta, hogy bármi is emlékeztesse rájuk. Ahogy kilépett mélyen magába szívta a levegőt, ami elég nagy hibának bizonyult, ugyanis szinte rögtön köhögési roham kapta el. De még így is meghallotta a nő szavait, és észrevette, hogy bántják. Olyannyira, hogy elviselni sem bírta őket, így hát inkább befogta a fülét, csak hogy ne kelljen hallania. Fájt neki, hogy így kell látnia őket. Szerették egymást, akkor miért kellett így alakulnia a dolgoknak? Ez mind az ő hibája lenne? Nem. Megrázta a fejét. Egyszerűen túl sok körülmény van ellenük, és még ha nem is akarják bevallani, mindketten ragaszkodnak a  városukhoz. Az egyikük jobban, mint a másikuk. Nem lehet a múltat csak úgy kitörölni, még ha akarnák is. - Fejezd be! - Bár legszívesebben kikiabálta volna a szavakat, mégis csak halk suttogásként hagyták el az ajkait. - Miért kell ennyire fájdalmasnak lennie? Ez a sok érzelem, és olyan elviselhetetlen módon kavarognak. Miért nem bírnak nyugodtan maradni? Miért nem lehet csak egy közülük? Az úgy túl egyszerű lenne, nem de? Szeretet és gyűlölet. Olyan közel állnak egymáshoz és olyan könnyen váltogatják egymást. Én ezt nem bírom elviselni! Persze, én csak a gyenge ember vagyok, de ebbe még bele fogok őrülni... Mivel érdemeltük ezt meg? Ennyire rossz emberek lennénk, hogy így kell szenvednünk? Hangja meggyötört volt, bár megpróbált erősnek és magabiztosnak tűnni, így testtartása és hangja nagy kontrasztban voltak egymáshoz. Felváltva nézett ide-oda a férfi és a nő között, úgy mintha csak tőlük várna választ, pedig tudta, hogy nem tudnak a kérdéseire felelni. Ez nem olyan, mint amikor a kisgyerekek kérdeznek valamit a szüleiktől, akik olyan könnyen felelnek. Ahogy az emberek felnőnek, úgy nehezednek a kérdéseik, és úgy ritkul a válaszok száma is. Ellentétben a kérdésekével, ami talán még nő is. És eljön az idő, amikor már egyáltalán nem találunk választ a feltett kérdésekre. Halkan sóhajtott, amikor tudatosult benne, hogy ez is egy marad a megfeleletlen dolgokból, de mégis jól esett neki, hogy kiadhatta magából. - Szívesen mondanám, hogy nem fogom hagyni, hogy megöld, de azt hiszem, ebbe nincs beleszólásom... Nem akarja, hogy mások vigyázzanak rá, és nem tudhatom, hogy akarna-e még élni, hogyha te ellene szegülnél. Mert az nem elég nyomos érv, hogy én szeretem ahhoz, hogy életben tartsa, én nem vagyok elég. Az csakis te lennél, és képes lennél elárulni? - Nem votl a szavak csengésében semmi szemrehányás vagy ellenségesség sem, csupán hitetlenkedés. Nem tudta elképzelni, hogy lenne rá képes a Második.

2010.01.29. 20:55 Khiara Laken

Mellkasa jeges veremmé válik, mikor kiszorul belőle minden, ami eddig még éltette. Mintha már az egyetlen gyászgyertya pislákoló lángjától is megfosztottak volna egy jéghideg kriptát, úgy hagy fel a levegővételekkel. Higgadtan ül a helyén ellazult alakjával, fejét magasztosan megemelve, mint egy néma katona, aki az elhaladó vezérének tiszteleg. Sokáig ül még ott, nézi a kietlen táj mélysötétjét, de látni nem látja; egy arc néz vele farkasszemet csak, egy élettelen szempár, aminek legmélyén dühödt, harci vágy lobog. Hagyja a Második szuggerálását, de vénáiban egyszerre forrósodik fel a szurokszerű vér, tudatva, hogy nem adja meg magát.  Bármikor nekigyürkőzik az Elsőnek, bármikor kész kiállni ellene, de behódolni sosem fog, még akkor sem, mikor könyörögnie kéne az életéért.  Pillantása elsötétül, ahogyan feláll, és egy kósza szemvillanást Avilára vetve megindul a robot után. Gerincét erőteljesen szántja végig a párás hűvösség, beleborzong az érzésbe és a látványba. A göcsörtös út, melyen áll, elhagyatottan veszik bele a néma, sötét gomolygásba. Bármerre néz, mindenhol a pusztulás és a kísérteties halottság nyomai pihennek, az elkorhadt fák illatával és a nyári levegő súlyával. Belső órája könnyedén üti el neki az éjfélt, de fémvázában egy gigantikus ketyegő erejével hallja visszacsengeni. - Elhoztál ide, hogy újra és újra feldiktáld a hősi szöveged? Elcsábítasz, majd döntés elé állítasz? – halkan beszél, ujjai közt egy repedt követ forgatva. Sok lépésre áll a férfitől, és ez a mondat csak arra volt elég, hogy megállítsa őt a lépteiben. Géptenyere kegyetlenül morzsolja össze a kavicsot, mely gyengéd megadva magát válik porrá felsebzett kezében. - Nem gondoltam volna, hogy meg akarsz változtatni, Első. Hogy a magad képére akarsz formálni. – rezgő íriszei a robotra vetülnek, mintha könnyektől csillognának; valójában az eltemetett kihívóság és a büszke, végtelen hit fénylik bennük. – Ezt előbb kellett volna megtenned. Mikor az ujjaid az arcomat faragták. Egy idegen vonásait kellett volna, hogy kapjam. Akkor talán el tudnám felejteni, ki vagyok.  Teste megfeszül, ahogyan átjárja őt a Halál érintése. Ott van körülöttük, suttog nekik, a jövőt mutatja  a kietlen táj arcával. Csábítja őt, de nem engedi át magát az elkeseredésnek, sem a megingatásnak, melyet merev gondolatai táplálnak benne. - Ha rajtunk múlik a jövő… akkor nem kéne még több vért ontanunk. A szavaid egy élettelen báb szavai, és nem ezért küzdöttünk. Nem engedem, hogy újabb embereket ölj, és legyilkold magad is. Inkább vagyok a legnagyobb ellenséged. Inkább gyűlölj, vagy légy közönyös. Inkább én öllek meg!  Üvöltése zord visszhangokat vet közöttük. Hévvel telve szorulnak ökölbe kezei, érzi a drótok roppanását, a csuklójára erősített pánt égetését szöveteibe. Fegyvert ragadna, de semmi nincs felaggatva az oldalára. Visszatartja testét, pedig legszívesebben odarohanna hozzá, hiába, hogy védtelen; keveredik benne a küzdésre szomjazó vágy, és a bánat, melytől a karjai közt tartaná a robotot. Most azonban nem lenne képes így a szemeibe nézni, pillantásában a gyilkos szenvedéllyel - úgy, hogy nem felejt, nem látja be, és nem ismeri el.

[568-549] [548-529] [528-509] [508-489] [488-469] [468-449] [448-429] [428-409] [408-389] [388-369] [368-349] [348-329] [328-309] [308-289] [288-269] [268-249] [248-229] [228-209] [208-189] [188-169] [168-149] [148-129] [128-109] [108-89] [88-69] [68-49] [48-29] [28-9] [8-1]