Új bejegyzés Frissítés

2010.04.14. 19:52 Zev Owen

A felszisszenő hangra rögtön ülésbe tornázza magát és arrébb csúszik a heverőn, hogy közvetlenül a földön térdelő lány mellett foglaljon helyet. Néma mozdulatlanságba süllyedve követi végig, ahogyan a fehér kötszer előkerül, majd vérfoltokkal áztatva újra visszahullik a sötétlő fiók mélyére. Most már csak a kéken ragyogó szemekre összpontosít, mikor előre lendül, hogy fél térdelésben Khiara elé kerüljön. Hosszú pillanatokig mélyed az átható tekintetbe, mint akit egy láthatatlan erő tart fogva, keze szinte önállóan mozdul a lány csuklójáért, hogy a megvágott bőrfelületet ajkaihoz emelje. Mikor nyelve végigfut szájának felső, vérrel foltozott ívén megízleli a gyógyszerrel kevert, fémes ízt, melybe egész teste felcsigázva borzong bele. - Lám-lám, a híres Miss. Laken, aki az életét is odanyújtaná néhány hálátlan, elfajzott emberért, a vezető, aki egész Norlana uralmára akar törni... - színpadias szünetet tart, majd sötéten elmosolyodik. - Még magára sem tud vigyázni. Mélyzengésű hangja sejtelmes suttogássá válik, mikor felfénylő tekintete elemzően végigsiklik a friss vágáson, majd átvonul a tenyéren, hogy kitérjen a csuklóba ékelődött hegekre. Jeges ujjai gyengéden tapintják ki az érdes felületet, mint aki arra vár, hogy érintése nyomán eltűnjön a sötétlő, bőrbe mélyedő nyom. Lassan emeli meg a fejét, vágyakozó pillantása szinte rögtön megtalálja az emberien ragyogó szempárt, mely elevenébe találva csal forróságot a testébe. Ajkai elnyílnak egymástól, ahogy tüdeje egy meghökkent sóhajra kívánkozik; szüksége lenne egy mély lélegzetvételre, hogy össze tudja szedni magát, ehelyett azonban félig öntudatát vesztve hagyja, hogy teste teljesen ellazuljon és a lány felé dőljön. Mellkasuk íve találkozik egy másodpercre, ahogy homlokát hevesen a félroboténak dönti, erőltetve magát, hogy szemhéjai lezáruljanak; az átható sötét, a végtelen semmi látványa most lehiggasztja annyira, hogy újra elő tudja magából csalni felkívánkozó szavait. - Ne nézz így rám. Nem tudok ésszerűen gondolkodni. – leheli elfojtott hangon; nehézkes szavaiból kihallani a tömény kétséget, mely újra és újra megdobogtatja elemi erővel mozgó fémszívét. A lüktetés egész testén átáramlik: ott érzi a halántékán, a nyakában, a csuklóját átszövő erekben, az ujjhegyeiben, így minden pontja ahol csak a lányhoz hozzáér, átadja a cyborgnak ezt a fékevesztett ritmust. Nem tudja elképzelni, hogy bárkinek is hiányozhatna ez a felkavaró dobogás, mely egészen tudatának mélyére olvad, hogy egyként rezonáljon testével. Most azonban nem fogja vissza magát, így ahogy a váz a másik testhez feszül, igazán érezheti az embertelenül dinamikus dobbanásokat – saját szívhangjait, melyek most sokkal gyorsabb ütemben követik egymást a kelleténél. Néhány pillanatig megdermed az előtte térdelő vészes közelségétől, azonban mikor szemei újra felnyílnak, mindkét keze gondolkodás nélkül csúszik Khiara combjaira, hogy alulról megragadva őket megemelhesse magával a könnyű testet. Egy lendületes mozdulattal ül vissza az ágyra, a lányt az ölében tartva, hogy vele szemben maradjon, amíg hátrébb csúszik, a hűvös fal vonaláig, aminek megtámaszthatja magát ültében. Mikor háta már biztonsággal feszül a falnak, kezei felszabadulva ejtik csapdába a félrobot testét, hogy ellentmondást nem tűrően magához húzhassák. Ezzel a rögtönzött, vad öleléssel tartja fogva a lányt, melyben megfeszülő karjai durván nyomódnak a félgép mindkét oldalához – nagyon jól tudja, hogy nagyobb erőt fejt ki a kelleténél, mégsem képes lazítani rajta. Percekig meg sem szólal, csak Khiara vállába temeti az arcát, és arra koncentrál, hogy kapkodó zihálása egyenletessé váljon. Bőrén érzi a vörös tincsek simogatását, melytől gondterhelten megfeszülő arca nyugodttá válik. - Nem ellentmondásos érzés... az ellenséged karjaiban lenni? Végülis én vagyok a fő oka annak, hogy ide jutottatok. – lélegzi szárazon, nyers őszinteséggel; tudja, hogy a lánynak sosem lenne képes hazudni. Ha nem tudna őszintén megszólalni, inkább hallgatna, minthogy hamis szavakkal áltassa akár egy pillanatra is. - Elvettem tőled a családodat... Mindenkit, akit szerettél. A sors iróniája, hogy a védelmi rendszeremen egy meilisi jutott át. Mély, érzéki sóhaj mozgatja meg sebesen lüktető mellkasát. - Méghozzá nem is akárki... - egy kimért, visszafogott mozdulattal dönti vissza a fejét, hogy a lány szemeibe tudjon nézni. Az íriszeiben vibráló fény hirtelen hagy alább, ettől tekintetének csillogása egészen emberivé válik, ahogy sokat megélt, zavart pillantásával a mélykék szempárba mélyed. Csak egy éretlen kamasznak érzi magát, akiben túl hatalmasra nőttek az érzelmek ahhoz, hogy irányítani tudja őket. Szinte fizikai fájdalomként éli meg, ahogy a vágy mellkasát hasogatja, végül teljes egészében felemészti belülről. - Az elvesztetteket nem tudom pótolni, de minden mást megadhatok cserébe. Nem kell tovább nélkülöznöd a szeretetet. Nincs okod rá, hogy félj az érzéseidtől, amíg ez a szív benned dobog. Nem fogom hagyni, hogy elvegyék tőled a szabadságod. Ehhez nincs joguk és soha nem is lesz... - hangja egészen elhalkul, mikor beszéd közben ajkai akaratlanul is érintkeznek a lányéval. - Felajánlom a hatalmamat, a lelkemet... Magamat. Az összes hibáért, amit eddig elkövettem. Minden fájdalomért, amit neked okoztam. - suttogja végül feszélyezetten, elkínzott lélegzetét magába fojtva.

2010.04.13. 21:45 Khiara Laken

Úgy érzi, egy kőtömbnyi súly pereg le lelkéről, mikor a robot továbbhaladva elterül a rögtönzött ágyon. Szinte gyermeki, ahogyan egy gép a hosszú börtön után újra vágyakozni kezd az emberi élet felé. Újabb és újabb meglepetés éri, s ezt megmerevedett, majd szelíden ellágyult tekintete is mutatja a külvilágnak. Bár a hideg és a sötét ugyanaz, valami mintha megváltozott volna; mintha az arany szemek gyenge fénye vonna színt az egészbe. Ahogyan viszonozza a pillantást, rá kell jönnie, hogy nem a hely változott, hanem saját maga.  Az illat most nem a keserű ízű gyógyszerekre, a halotti hűvös nem a fagyoskodásra emlékezteti, és most arra sincs szüksége, hogy maga elé meredve szemezzen az üres fallal, elveszve valahol a szakadék legalján, teljesen egyedül. Ez a hely régen még szűkös volt az eltemetett érzelmektől, most viszont tágas, mintha valami szétfeszítené a tátongó űrt.  Ajkai finoman elnyílnak, tüdeje hirtelen dermed meg, mikor bedobbanó pulzusa megakasztja lélegzetét. Karjai megfeszülnek mellkasán a szavakra – hirtelen mintha tökéletesen átláttak volna kusza gondolatain. Egy követelő hang azt suttogja, azonnal kapja el a fejét, ne hagyja, hogy így kikezdjenek elrejtett titkain. Hagyja, hogy a mélyen életre kelt sziszegés áthálózza vénáit, szinte mérget csepegtetve vérébe, ez azonban mindössze csak egy gúnyos közjáték – szemeit nem vonja el, hosszú másodpercekig, őszintén fenntartja a kontaktust.  Nem látja értelmét, hogy még inkább beletemetkezve a feketeségbe hazudjon, akár egyetlen pillantással is. Hagyja érzelmeit arcára költözni, mely ettől távolivá és elhagyatottá válik. Valóban sok minden megváltozott. A falak valamikor hangosak voltak a fémes szívdobbanásoktól, most viszont nem hallja az élő mellkasból túlzottan kicsengő, lenyugodott taktusokat. Némaságba borult a helyiség, csak egy gyenge visszhangzás sejlik fel, összefonódva saját, új hús-vér szervével.  Ahogyan sóhajtva ellöki magát a faltól, gondterhelt érzelmei újabb löketet adnak forrongó vérének. Bár menedéket nyújtott ez az apró szoba, csak elhitette magával, hogy élvezi ezt az egészet. Azt hitte, elrugaszkodhat a valóságtól, pedig talán sosem érezte közelebb magához az igazság nyomorát. Sokszor félt, és nem értette, mi történik vele. Szüksége lett volna egy támaszra, és ezt csak jelképesen a zenedobozában találta meg. Itt sosem volt boldog.  Egyszerűen csak megtanult vonzódni a magányhoz és a sötéthez; ha nem ezt tette volna, előbb-utóbb valószínűleg teljesen beleőrül a vakságba és a némaságba. - Ismerve őket,  az ellenkezésemmel maximum pár percet nyerhetnék magamnak. – válaszol kissé fanyarkás hangot megütve, miközben letérdel a fekhely melletti, kopott fiókhoz. Néhány másodpercig csak tétlenül forgatja az üvegcséket és a fáslikat, most nem néz a férfi közeli arcára. Teljesen elréved, öntudatlanul a tenyerébe simítva egy törékeny ampullát; a mérgezett düh egyszerre borítja el agyát, s túlságosan nem is kell megszorítania az ujjait, hogy az üveg három darabra törjön a kezében.  Felszisszen, a beléhasító, égő fájdalmat csípés váltja fel, ahogyan a folyadék megtelepszik a vágáson. Végigcsorog a vonalak mentén, miközben a darabkák csilingelve hullnak vissza a fiók mélyére. Összeszorított ajkakkal, nyöszörögve rázza meg kezét, majd gyorsan egy fásliért nyúl, hogy azt a sebre szorítsa. - Pedig már el is felejtettem… milyen igazán érezni a dobogást.  – sziszegi elfojtott hangon, valahol még mindig a düh táplálta tónussal. Tudja, az a baj, hogy nem érezheti teljesnek az örömet. Azt, amit ajándékba kapott szíve adhat neki; az emberek tesznek róla, és így, hogy fel is eszmélt minderre, már magában érzi az önző vádat is. Segíteni szeretne, de önmagával,  teljes odaadással, és nem úgy, hogy a testére aggatott lánccal rángatják.  Mikor megnyugszik, visszadobja az éppen csak egy halvány vércsíkot felitatott anyagdarabot, majd új ampullát keres. Néhány csendes másodpercnyi vizsgálódás után felhajtja a megfelelő gyógyszert, szájában ízlelgetve az édeskés utóízt.  Vállai megereszkednek, ahogyan végre újra az Elsőre pillant. Vöröses szemöldökei megtörten ívelnek, felajánlva fáradtan csillogó szemeit a robotnak. - Nem akarok neked ezzel fájdalmat okozni. – mondja csendesen, el is feledkezve a tenyerébe mélyedő, zsibongó érzésről. - Hogy újra és újra elveszik tőlem az emberek, amit tőled kapok.  Görcsösen szorítja össze öklét, de ez az utolsó, amit még tenni képes. Ahogyan szemei az aranylásba mélyednek, hirtelen látja meg az elveszett értelmet – talán saját gondolatait -, mely feltüzeli lelkét. Egyetlen megoldás létezik, és jól tudják, mi az.  Csábítja az, hogy elszökjön vele. Messze a háborútól. Talán tényleg nem kéne belefolyniuk a csatározásba, ha már a két város emberei így kiterítették a lapjaikat. Hirtelen érzi meg magán a felelősség súlyát; szíve minden dobbanással egyre mélyebben és mélyebben táplálja benne a gyerekes vágyat a megízlelt felszabadultság felé. Talán még az árulás ízét is elnyomná.

2010.04.13. 19:28 Zev Owen

Lesüti mélyenszántó pillantását, csak az előttük kúszó két árnyékot követi a tekintetével, mely egyre hosszabb formákat ölt az előttük kibontakozó ajtó felületén. Mintha egy árok mélyére zuhant volna, és onnan nézne a külvilág felé, úgy hasogatja lelkét a kabát vállaira nehezedő súlya. Az sem tud könnyíteni a lelkén, hogy ezzel a lánynak örömet szerzett, teste szinte forr a taszító gyűlöletben, ami szétfeszíti. Megrémítik saját gondolatai; a képek, amik tudatába villannak, ahogyan ádázul leszaggatja magáról a kabátot és futásnak ered. Még mindig feszélyezi a menekülés csábító érzése, mely megállíthatatlanul pereg izmainak mélyére, mint az eleven testekben a vér. Tisztán érzi, hogy már csak a vak szenvedély tartja féken; egy olyan érzés, amit a váz még mindig nem tud magába fogadni. Olyas valami, ami minden tekintetben megszegi a programjaiba írt utasítások sorát. Erős érzelmeket táplál - ádázabbakat a szeretetnél, melyeket mellkasában, gondolatainak mélyén, kimért mozdulataiban hordoz, mint egy sötét titkot, ami mindenki számára nyilvánvaló, de még suttogva sem merik a szájukra venni. Mert ilyesmi nem létezhet. Egy gép nem lehet szerelmes. Fejében csengenek a parancsnok szavai; visszhangokat vet benne az érdes hang, mely akkor csak fülébe suttogott szavakból állt, most viszont üvöltve hasítja át a vázat. Eluralkodik rajta a heves bizonyítási vágy, a szilárd határozottság, hogy megmutassa, tévedtek. Még elkapja a rejtett mozdulatot, mikor Khiara a saját csuklóján éktelenkedő, behegedt sebekhez ér; csak ekkor világosodik meg számára egy másik, végtelenül égető tény: hogy az emberek még mindig maguknak követelik elvesztett fegyverüket, olyan formában, amilyenben elragadta tőlük. Nekik nem egy ember kell, nem a lány lelkesedésére és kitartására van szükségük, hanem az erejére és a kincset érő tudásra, amit Norlanaról magában hordoz. Késként hasít belé a felismerés, mikor elképzeli, ahogy a hús-vér, elevenen lüktető szív helyére egy olajtól mocskos vasdarab fúródik. Egész testén végigfut a hideg; nem tudja, hogy a gondolat okozza-e vagy a szobában keringő hideg levegő, nem is tulajdonít neki túl nagy figyelmet. Képtelen Khiara szavaira koncentrálni, gondolatai egyre zavarosabbá válnak, mintha belső ébersége egyre mélyebbre ásná magát a vak tudatlanságba. Valahogy otthon érzi magát ebben a csendes, hűvös helyiségben, melyben ilyen áthatóan megállt a gyenge gyógyszerillat. Összeszedett higgadtsággal tölti el ez a sötétség határán táncoló szürkeség, mely beleissza magát mindkettejük alakjába. Nem áll meg a lány mellett, teste tovább halad, kutató pillantásait követve, hogy mindent fel tudjon térképezni, ami a szobát képezi. Torkára forrnak az értelmes szavak, mikor ujjai áhítattal végigsimítanak a heverőn, tekintete pedig halálkomolyságot tükrözve követi ezt a mozdulatot. Most egész lelke, pattanásig feszülő mellkasa csak egyetlen kérdést sóhajt a dermedt csendbe: milyen lehet álmodni? Milyen érzés az öntudatlanságig merülni minden egyes éjjel. Minden porcikája üvölt, kiéhezve vágyakozik az érzés után, mely megadhatna neki legalább egyetlen perc békét; azt sem bánná, ha számára az éjszaka csupán néhány pillanatból állna, ha egyszer újra képes lenne álomba merülni. Át akarja élni azt a nyugalmat, mikor csak a szíve dobog, a fejében lévő káosz pedig a képzelt valóság síkján megszűnik létezni. Némán hunyja le a szemeit; szükségtelennek tartja, hogy továbbra is nyitva tartsa őket, mivel szemhéjai is olyan átható sötétet képeznek, mint a feketén derengő falak. Csak a csendben megnyikorduló hang ébreszti rá, hogy hátát teljes egészében elfektette az ágy matracán - csupán behajlított lábai maradtak a földön. Teljesen széttárja a karjait, érzi bennük a drótok feszülését, mely most jóleső érzéssel tölti el. Elképzelni sem tudja, milyen régen nem feküdt már, hány éve volt már az, hogy nem kellett saját, gépi súlyát magán tartania. - Ez csodálatos. Több, mint amit reméltem.. – lélegzi visszafojtott lelkesedéssel, szívének ritmusa egész testét bezengeti minden egyes életerős taktusnál. Most nem képes zavart érezni amiatt, hogy ennyire elengedte magát. Szemre a helyzet egészen olyannak tűnik, mintha ő tért volna haza és a lány lenne a vendég, ahogyan még mindig a fal mellett szobrozik, mintha nem tudná hol is van a helye igazán. Lélegzete elakad a benne magfogalmazódó kérdésre, most, hogy végre megtalálta a hangját. Szemei csak résnyire nyílnak fel, arca még mindig nyugalmat tükröz, mikor ajkai gépiesen elnyílnak egymástól. A plafont bűvöli, íriszei ide-oda cikáznak, mint aki a megfelelő hangsúlyt keresi. Nem akarja, hogy kicsengjen szavaiból a vádló hanghordozás, most nem lenne képes megbolygatni a levegőben megállt békét. - Hagyod majd..? Tudod... hogy kivegyék belőled a szívet. – halkan, erőltetetten nyel; torkát végtelenül száraznak érzi, ahogy a fagyott levegő újra végigsöpör merev nyelőcsövén. Borostyán íriszei oldalra siklanak, maga mellé, fényük erősebbre változik, hogy szeme sarkából jobban ki tudja venni Khiara mozdulatlan alakját. Csak most - hogy újra rávetült tekintetének szórt, aranyszínű fénye – jön rá, hogy nem is áll olyan messze az álomszerű boldogságtól. Csupán néhány méter választja el attól, hogy újra teljessé váljon. Hogy többé ne hiányozzon neki semmi.

2010.04.12. 22:48 Khiara Laken

Végigfut hátán a hideg, mikor még elkapja a mély zengésű nevetést, mely könnyedén tölti ki a két fal közti űrt. Itt, az alagutak mélyén a legapróbb mosoly is sokszor nehézszívű, vezeklő jellegű az arcokon; ez a váratlan reakció most mintha életet vitt volna a sivár falakba, s még a lelkébe is légiességet tudott csalni. A bázis kórházi részlege sebesültek nyögdécselésétől hangos, az elkülönített termek gyerekektől, a folyosók szigorú morajoktól és tervezgetésektől visszhangoznak, így itt ez a furcsaság még idegen, majd felszabadító a számára.  Nem bánta meg, hogy kimondta, amit gondolt, még ha akadozva is. Ha volt is kinek régen, visszahozhatatlanul elkésett vele, és már soha többet nem mondhatta el mit érez. Nem emlékszik tisztán, de a veszteség íze azóta is él, beléivódva fúrja lényét a bűntudat, a hasogató lelkiismeret furdalás. Most az is mindennél többet jelent neki, hogy érzékelheti a hálát, amely fesztelenséget farag a véres komolyságból.  Hajszolt élénkség költözik tekintetére, mikor hozzászólnak. Ajkai elnyílnak, azonban lélegzete is megakad, ahogyan egy mozdulattal eltulajdonítják tőle a meilisi kabátot. Nem számított erre; hosszú pillanatokig szinte még érzi a kezeiben tartott, fullasztóan vastag egyenruhát, csak később képes felocsúdni. Tekintete azonnal a férfire siklik, de nem torpan meg, mert továbbra is elszántan lépdelnek mellette. Szívdobogva futtatja végig elkerekedett szemeit zenedobozán, fogságban tartja pillantását imádott értéke, mígnem el nem tűnik a köpenyszerű kabát egyik zsebében.  Sóhajtva, felkavarodott érzelmekkel néz újra maga elé, de látni már nem látja a messzeségben kibontakozó ajtót. A behegedt sebet szorongatja csuklóján, ahol karpántja mélyesztette karmait bőrébe, mintha lebilincselné, hogy már nincs, mi megszólaltassa ingadozását. Megpróbálja elvonni a figyelmét, gondolatai azonban makacsul kitartanak annál, hogy feltétel nélkül megtettek neki valamit – úgy dönt, hagyja újra elhatalmasodni maga felett lelkét addig, míg megteheti.  Nem akarja most, hogy a rengeteg meddig  befolyásolja. Ki akarja zárni a pengeélű, pusztításra hajlamos logikákat, az Elsőre azonban minden pillanatban készen áll. - Amit csak akarsz, nagyfiú. – lélegzi ugyanolyan cinikussággal. Könnyű mellkassal, de torkában dobogó szívvel érinti meg a falba mélyített bejárat kilincsét, majd hirtelen, erőteljesen nyomja be testsúlyával. Szereti, hogy lábával is kissé rá kell segítsen, különben a fémajtó makacsul ellenállna.  Az érintetlen hűvösség intenzíven csapja meg, a nyikorgás ellenállhatatlanul mélyed vénái közé. Mélyet szív a kissé gyógyszerillatú levegőből, mely a robot szobájára emlékezteti. Ez a rejtekhely azonban semmi másban nem hasonlít hozzá; míg a fenti helyiségben minden az élére van rendezve, tiszta neonokkal van kikövezve, tágas, de mégis szinte üres, ezen a kis helyen csak össze lehet zsúfolni a holmikat. Nincs sok belőlük – az árva fiók, tele ampullákkal és a gyenge szagot ontó gyógyszereivel, a földre fektetett heverő, néhány fémtárgy a legsötétebb sarokban -, együtt mégis tömöttséget sugallnak. Egyetlen egy neon sem ont fényt. Az ajtó repedésein át jut be valamicske világítás, titokban ellopva azt a kinti folyosótól. Ez elég, hogy körvonalakat adjon a falaknak, és ne teljes koromsötétség uralkodjon.  Betolja maga után az ajtót, majd kissé összébb húzza magán saját kabátját. Szobája a többi helyiséghez képest makulátlanabb és csendesebb, de sokkal hidegebb. Elmélázó tekintete a robotra téved; örömmel nem hoz be ide senkit, legszívesebben egyedül van, most azonban csak lemerevedik, ha a fenti, más világra gondol. Ez nem a kényelmes norlanai berendezés – neki ugyan ez a magányos cella keserédes biztonságot nyújtott, a megfoghatatlan, gyerekes szomorúsággal kivésett repedésekkel együtt, de nem tudja, ez milyen mértékben zavarja a férfit. - Tudom, hogy nem valami nagy szám… - mondja félhangos rekedtséggel, összefonva karjait mellkasán. Szíve hevesen tiltakozva dobban be, az árulás dühödten száguld végig erein, mire feleszmélve, halvány mosolyra húzza a száját. - De megosztom veled. Nekem ez többet jelent minden égi fényűzésnél.  A heverő felé akarna mozdulni, válla mégis nekibillen a falnak. Hagyja, hogy mozdulatlan alakját tovább borzongassa a levegő, mintha most először járna itt.

2010.04.12. 19:26 Zev Owen

Mereven bámul vissza a lány arcára, mikor feltűnik neki, hogy hosszan méregeti az új szerzeményekben, amiket magára kapkodott. Egy ideig áttörhetetlennek tűnik a védőfal, amit maga elé emelt, hogy elrejtse az érzelmeit, azonban nem képes sokáig úgy Khiara szemeibe nézni, hogy ne üljön ki arcára a gyerekes értetlenség. Mikor vonásai ellazulnak, szája akaratlanul is cinikus félmosolyra húzódik, majd egyik tenyerét a szűkös farmerzsebbe mélyeszti. Azt latolgatja magában, hová tegye a levetett nadrágba rejtett zenedobozt, amit a lány egyszer sem volt hajlandó visszavenni tőle. Jobb karja - melyen még mindig a por fedte ruhák lógnak - egyszerre súlyosabbnak tűnik, mikor újra magán érzi az emlékek felelősségét; olyan emlékekét, melyek még csak nem is a sajátjai. Ettől csak még elviselhetetlenebb lenne ha bármilyen kárt tenne bennük és hagyná őket elveszni. Úgy érzi, az ő pusztító kezei közé felelőtlenség egy ilyen törékeny, értékes tárgyat adni. Csak a félrobot jól ismert, lágy hangja szakítja ki gondolatai közül, amik az elmúlt percekben egyre ádázabbul rohamozták meg – érzi, hogy ettől nehezebben tud a külvilágra koncentrálni. A hálálkodó, visszafogott szavakra azonban váratlanul tör fel belőle a nevetés, mely olyan erővel söpör végig a vázon, hogy önmaga is meglepődik rajta, milyen ösztönösen és könnyedén jött - még csak gondolkodnia sem kellett rajta. Nem esett nehezére, mint általában a legtöbb, emberi reakció, amit szó szerint ki kellett kényszerítenie magából. Mintha lenne valami felszabadító a levegőben, vagy ebben a szűkös térben, ami annyira közel hozza őket egymáshoz. - Nehéz volt.. – suttogja elrévedve maga elé, de még ebből a gyenge hanghordozásból is kihallani a könnyed iróniát. Egy pillanatig kivár; még azután sem mozdul, hogy a lány elindul, csak hitetlenül csóválja a fejét, közben a szemközti falat bűvölve. Ajkain azóta is ott bujkál egy meglepett mosoly, mely őszintén árulkodik arról: még mindig képtelen rá, hogy megértse ezt a túláradó hálát, amit most Khiara irányít felé. Úgy érzi, egyáltalán nem érdemli meg a köszönetet, azt azonban nem tudja tagadni, hogy most ez két mondat is elég volt ahhoz, hogy könnyebbnek érezze magát. - Akkor ezért is jutalmat érdemlek? – kérdez rá kihívó gúnnyal, amint felzárkózik a lány mellé, és hagyja, hogy egyik szénfekete szemöldöke kérdőn megemelkedjen. Felizzó pillantása a félrobot arcáról a karjaira siklik, melyben még mindig a katonai kabátot szorongatja, mint aki görcsösen ragaszkodik a ruhadarab közelségéhez. Egy másodpercre ellenérzések gyűlnek a szemeibe, tekintete hirtelen válik kifejezéstelenné, mintha a szívében rejtőző űr szőtte volna bele magát az arcára kiülő merev vonásokba. Az a magányos, lehetetlen érzés, amely még mindig az Első nevét suttogja végeérhetetlen monotonsággal. Félre kell pillantania, a mellettük elvonuló, omladozó falakra, hogy letisztázza a gondolatait. Még saját magát is meglepi ez a heves, vad ellenkezés, mely most mellkasában növekszik. Valóban egy kabát zaklatta volna fel ennyire? Nem hisz benne. Akármilyen szimbolikus, ez csak egy ruhadarab, és a zsebei elég mélyek ahhoz, hogy az apró faládát tárolni tudják. Vesz egy erőltetett, mély lélegzetet, majd tartózkodóan nyúl a füstszínű anyagért, hogy egyetlen gyors mozdulattal magára kapja, mielőtt teste még ellenkezni próbálna. Nem szól egy szót sem; szemei újra távolivá válnak, mint mindig, mikor önmagával küzd. Most azonban nem érdekli más, csak, hogy ő is képes legyen végre valamivel meghálálni a lánynak, hogy visszahozta – hogy emberivé tette. Mióta vele van, hosszú évtizedek óta először elevenebbül érezhet mindent, amiről eddig csak emlékei és kósza reményei voltak. Még most is megborzongatja a tudat, hogy csupán a fejében megragadt képek éltették, ennyi időn át, elnyomva egy hideg fémtestben. Saját, távolinak tűnő gondolatait ízlelgeti, mikor kiemeli és kézbe veszi a zenedobozt, mely a félhomályban csak egy sötétlő téglalapnak tűnik. Pár néma pillanatig megbűvölten ujjai közt forgatja, majd a meilisi egyenruha mélyére süllyeszti, mint aki ezzel akarja védelme alá vonni a sokat megélt értéket.

2010.04.11. 21:28 Khiara Laken

Fejét lassan emeli fel, kizökkenve gondolataiból, amint meghallja a fent felcsendülő, zavartalan tónust. Miközben fémesen megreccsenő végtagokkal feltápászkodik, még mindig szorítva magához a durva anyagot, úgy méri fel a férfi alakját, mintha most látná először.  Furcsállja rajta a meilisi göncöket, ez azonban csak egy pillanatig taglózta őt le. Formájukban szinte ugyanazok, mint a régi ruhái – ezek legalább nem szakadtak, de ez az egyetlen, amit pozitívnak képes betudni. Összeráncolt homlokkal nézi a vázat, és rá kell jönnie; ha tudna, sem akarna mást megváltoztatni rajta.  Önző módon inkább megtartaná magának úgy, ahogy most létezik. Nem akarja, hogy végleg a háború martalékává válva, ugyanúgy kényszeredett gyilkolásba kezdjen a másik oldalon, még ha az agyában pulzáló logika hidegebbnél hidegebb tényekkel is bombázza lényét efelé. Nem hallgat Meilis nyomasztására, leküzdve magában a robotos távolságtartást araszol arrébb a gyéren kivilágított fal mentén.  Finoman meghúzza a vállát, jelezve, hogy nem ellenkezik a szavak ellen. Nem képes most arra, hogy makacsul megemelt hanggal, vagy dinamikus mozdulatokkal utasítson valakit. Ez az Első egyetlen szerencséje. - Köszönöm… - köszörüli meg a torkát szárazon, ahogyan féloldalasan felpillant. Még mindig nehéz felfognia, hogy életben maradva lejutottak a bázis mélyére, így a gyenge hála zubogva járja át forró vérét. Ezen gondolkodott, míg a férfi letisztította a szövetét, hallgatva a földalatti menedék egy emberként való suttogását. Itt minden a háborúra emlékeztet, így esélye sincs elbújnia előle; ez a hatalmas bunker az utolsó, világot sújtó hadjárat emléke, tele forradásokkal és a falakba vésett, sokszor értelmet nyerő, kísérteties és mellbevágó üzenetekkel az utókor számára.  Mire feleszmél, már elmerengve morzsolgatja a még idegen érzést adható ing ujját, mintha el akarna simítani egy láthatatlan gyűrődést. Ez el tudja vonni a figyelmét, s még ha az Elsőről önkéntelenül is Norlana jut az eszébe, az érzések élénkebben élnek benne, mint holmi tudat a látványra. A keserédes, szomorúsággal és veszteségekkel elvegyült vágy újra a hatalmába keríti, és fékeznie kell magát, hogy ne fullassza meg újra a robotot a görcsös ragaszkodással. Nem akar most a jövőre gondolni, eltaszítja a gyötrő bizonytalanságot, mely ugyanúgy a Földi város szívébe ivódott, a pusztulás magjával együtt. - Hogy felvetted őket. – teszi hozzá néhány másodperc elteltével, a ruhákra célozva. Arcán erőtlen lágyság játszik, ahogyan letekint, mint aki mindjárt összeesik. Valójában csak átadta magát az érzéseknek, szinte hagyva, hogy hullámozva ringassák őt.  Szaggatottan sóhajt fel, miközben elfordul, hogy egy összefércelt félemberhez képest könnyed léptekkel a rejtekhelynek nevezett alvóhelye felé induljon. A folyosó végén levő, elcsendesült részleg szinte már innen hívja őt, mint egy régi ismerős.

2010.04.11. 19:12 Zev Owen

Szíve kihagy egy elszabadult taktust, mikor az ajtó kivágódik a helyéről, ezen kívül azonban semmilyen mozdulat vagy arckifejezés nem árulkodik a meglepettségéről, amely egy pillanatra átsöpört rajta. Ő háttal áll a bejáratnak, csak szemeit nyitja ki teljesen, de nem enged a heves szorításból, amit most az előtte állóra mér, mintha csak magának követelné a lány közelségét. Nem szól egy szót sem, mikor Khiara kivezeti a szobából; összefolynak számára a gyorsan száguldó pillanatok, mintha egy valótlan álomban járna, mintha ez az egész nem is vele, hanem valaki egészen mással történne. Annyi mindenben különbözik ez a túlzsúfolt látkép a norlanai fegyelemtől, tisztaságtól és rendezettségtől. Itt minden gyanakvó ember arcán megült a fáradtság és a munka mocska. Ezek a szemek kemények, nem riadnak vissza az őszinte valóság befogadásától. Úgy érzi ő itt az egyetlen, aki menekülni próbál egy képzelt álomvilág felé, ahol nincs más, csak ők ketten. Némileg magához tér, mikor Khiara a sötét folyosóra húzza, hogy utána egy fülledt, dohos fürdőhelyiségbe invitálja, mely olyan hatást kelt, mint egy mosdónak berendezett pince. Először nem tud elkalandozott gondolatai közé férkőzni a tény, hogy most fürdenie kéne. Csak akkor eszmél rá, mikor a szavak visszhangokat vetve felcsendülnek körülötte. Távoli tekintete a félrobotra mered, vonásai azonban nem közölnek le érzelmeket, mikor átveszi tőle a viseltes, de tiszta ruhákat, melyeknek hűvöse idegen érzést hagy mindkét tenyerén. Nem mozdul meg addig, amíg a lány meg nem szakítja a szemkontaktust és be nem húzza maga mögött a vészesen megcsikorduló fémajtót. Az éles hangtól, amit a mozdulat maga mögött hagy, erőteljesen zeng be a szűkös helyiség. Szóra akarta volna nyitni a száját, el akarta volna mondani, hogy erre az egészre semmi szükség, ő csak minél távolabb akar kerülni a meilisi csapatoktól, azonban sem ereje sem ideje nem volt rá, hogy ezt eltaglalja. Erőtlenül belélegzi az állot levegőt; érzi, hogy szíve vadul pumpálja fekete vérét, amint ráeszmél, hogy sietnie kell – lehet, hogy mások is errefelé tartanak, és nem szívesen találkozna össze egyikükkel sem. Egy mozdulattal dobja le a mosdókagyló szélére az újonnan kapott holmikat. Por fedte ingje, mely valaha fehér volt hangtalanul csúszik le vállairól, hogy aztán hanyagul a földre essen. Kelletlenül szabadul meg a többi dologtól is, mely kétség kívül még Norlanahoz köti. Talán még mindig anyagukban hordozzák a labor vegyszer illatát, mely mindeddig a sajátja volt; amit most is ott érez az orrában, ott ízlel az ajkai között. Vajon mikor fog mindez elveszni? Most? Vagy később? Mikortól válik teljesen árulóvá? Egy mély sóhaj mozgatja meg újra fémtüdejét, miközben a felfüggesztett zuhanyrózsákat méregeti, mintha idegen tárgyak lennének. Fogalma sincs róla, hogyan csinálja. Norlanaban sokkal egyszerűbb volt a váz tisztán tartása. Nem zúdíthatja magára a vizet, mintha egyszerű ember lenne, az teljesen kikészítené belülről. Tehetetlenül tintafekete hajába túr, végül úgy dönt, hogy egy átnedvesített törölközőt és szappant fog használni, hogy megkímélje magát az erős víznyomástól, amit a csövek pumpálnak magukból. Merevnek érzi a bőrét, mikor bevizezi és letisztítja a felületét; természetellenesnek. A mosdókagylók feletti repedt, poros tükörben szemléli magát, képtelen közvetlenül a sérülésnyomokra figyelni, melyek szürkés, tompa színnel fénylenek a félsötétben. Most nem akar tudomást venni a külvilágról. Elnyomja magában az eddig még oly erősen vibráló érzéseket, hogy ne maradjon belőle más, csak egy megüresedett, elhasználódott báb. Végig a tükörbe bámul; saját magával néz farkasszemet, arra várva, hogy az az idegen, akit maga előtt lát, végre feladja. Ebben a pillanatban is az Elsőre gondol, akit folyamatosan ott érez magában; az elméjében, a vénájában, koromsötét vérében, minden egyes elkínzott lélegzetvételében. Mikor elkészül, nem fordít gondot arra, hogy végignézze a ruhák formáját vagy méretét, ösztönösen kapkodja magára őket – csak a színek maradnak meg a fejében. Szürkészöld, betonkék... - terepszínek, melyek tökéletesen beleolvadnak az itteni világba. Mikor erre rájön akaratlanul is vág egy kamaszos grimaszt, arca azonban újra átláthatatlanná válik, mikor kilép a fürdőszobából, kezében a levetett, elhasználódott ruhákkal. - Fölösleges értem aggódnod. Tudok mozogni, a töltények nem hátráltatnak semmiben. – közli higgadtan, széles hátát a falnak támasztva, alig egy méterre a földön ülő lánytól.

2010.04.11. 17:35 Khiara Laken

Fülei sípolnak a rájuk törő némaságban, melyben csak a dobogások és a halk lélegzetek törnek utat maguknak. Bezengeti mellkasát a robotban nyugvó félszív, így olyan, mintha egyszerre két zakatolást is magában tudhat. Bőrét perzselik a hideg érintések, veszélyes érzésekkel telítődik el a váz biztonságot nyújtó alakjához simulva, mely már teljesen az ő teste fölé magasodik. Hallja tompán a szavakat, azonban tökéletesen elbódult és csak elnyújtott, álomba hajszolt lélegzeteket képes ontani válaszként. Vészesen kiszolgáltatottá vált; minden apró érintés képes a csábításba vinni, és érzékenységet ültetni belé.  Tökéletesen el tudott feledkezni mindenről, izmai fáradtan ernyednek el. Szinte már-már végleg álomba merült, arra eszmélve utolsó gondolatával, hogy ő sem próbálkozna nélküle – mikor az ajtó velőtrázó csattanással kivágódik, lelassult szívverése megindul, elégedetlenül felhümmögve a hirtelen jött, késszúrásszerű érzéstől.  Szemei felpattannak, minden ízében összerezzen, ahogyan a hang fájdalmasan fúrja magát vénái közé. Nem tud rájönni a hirtelen jött zavarban, hogy mennyi idő telhetett el, még a robotot sem képes azonnal elengedni. Tekintete az ajtóban álló katonára vándorol, aki meghökkenten próbál felocsúdni a látványból.  Ajkai remegve nyílnak el, ahogyan kimérten elfordul és egy pillanatra tudomást sem próbál venni a harcos ottlétéről. A kinyílt fémajtón át immár hangosabban szöknek be a feléledt bázis morajai, mely órák nélkül is jelzik a reggelt. Betöltik a vallatótermet, vonásait újra távolivá változtatják; az örökké tartó zsibongás most még inkább fárasztja, s annak ellenére, hogy immár éberebbnek tűnik, teste tovább merül az álmosság súlya alatt.  Mikor újra odapillant, a katona már nincs ott, csak néhány ember alakját látni, ahogyan kopogó árnyék módjára suhannak végig a folyosón. Szinte bocsánatkérően tekint fel, miközben sóhajtva megfogja a robot kezét, hogy kilépve, gyorsan végigszlalomozhassanak az útvesztők között. Útközben néhány ruhadarabot emel ki egy kupacból, feszesen a mellkasához szorítva őket, mintha az lenne az egyetlen holmija, és attól félne, hogy kirántják a kezei közül.  Felemelt fejjel tűri a vizsgálódó, a félhomályban felcsillanó szemeket, melyek élesebbé válnak a hatalmas centrumban kivilágított termében. Akik még nem tudnak a norlanai robot ittlétéről, borzongással telt érthetetlenséggel merednek a kifogástalan vonásokra és a gyerekszerű ívekre. Nem tud benne kételkedni, hogy sok elkeseredett anya vagy gyermek behódolna néhány kényeztető szónak, ha a tökéletes ívű ajkak tökéletes lejtéssel ajánlanák fel nekik egy szebb otthont, több élelmet vagy tisztább vizet.  Egy csendesebb folyosóra érve kiengedi a tüdejében rekedt, felforrósodott levegőt, miközben kissé lazít a görcsössé vált szorításon. Tudja, minden pillanatban azon vannak, hogy elszakítsák tőle, mert továbbra is bizalmatlanok – most azonban túlságosan kimerült, hogy bármilyen támadásra is felkészülhessen. - Mosd le magad. – mondja elrekedt hangján, ahogyan bevezeti a férfit egy újabb sötét terembe. Itt még kevesebb a fény, az is piszkosan világítja ki az elkopott csöveket, melyek körülhálóznak minden sarkot. Néhány nyitott, repedt zuhanykabin sorakozik a helyiség mentén, inkább taszítva, mint csábítva – a víz jéghideg, de legalább van.  Tudja, hogy egy robotnak nem létszüksége a fürdés, a halványbarna szövet azonban poros és felrepedezett ott, ahol sérülés érte. Odanyújtja az Elsőnek a ruhákat, egyet kivéve; örül, hogy a sötét eltakarja azt, amit meggondolatlanul kapott a kezei közé, és most nem mer neki odaadni. - Ha kész vagy, kiszedem belőled a töltényeket, és megpróbállak megjavítani. – hangja és léptei hangosan visszhangoznak, mintha egy idegen ismételné el a lejtéseket. Még egyszer visszanéz, majd habozva becsukja maga után az ajtót lassú, elgyötört mozdulatokkal.  Hátát a falnak döntve ül le, lehunyva szemét a rátörő kényelmességben. Fáradt, de nem akar addig aludni, míg rendbe nem hozza az ugyancsak kimerült vázat. Az emberek nem teszik meg - az ő testét is azért léptették a gyógyulás útjára, hogy majd az új fémszív, amit belé akarnak tuszkolni, ne harcolja újra le.  De ezt nem akarja.  Vonásai elkínzott fintorba szaladnak, ahogyan kirázza a hideg. Lélegzete újra egyenletessé válik, miközben felhúzza térdeit, és arcát a kezében maradott, katonai kabátba temeti.

2010.04.11. 15:44 Zev Owen

Most már egész teste lángol. Megdöbbenti és torkára forrasztja a szavakat ez az idegen érzés, mely csak akkor válik szívszaggatóan hideggé, mikor a lány ujjai gerincére csúsznak, hogy gyengéd vonalakat írjanak le feltüzelő szövetén. Kirázza a hideg és letaglózza az élmény – ez a kínzó közelség, mely megzavarja testét és kényezteti a lelkét. A fémtüdejében megrekedt, mély sóhaj erőtlenül kívánkozik ki elnyílt ajkai közül. Arcát előrébb dönti, hogy teljes egészében a lány nyakába tudjon hajolni, hogy érezhesse az illatát, mely emberien járja körül a puha bőr felületét. Mellkasában vergődő szíve egyre hevesebb lázongásba kezd, alig hallja tőle a gyengéden elsuttogott szavakat, melyek megállnak a levegőben, hogy aztán lelkének mélyére hatoljanak, mintha azok táplálnák megvadult taktusainak őrült ritmusát. Tenyere, amely Khiara vállán nyugszik, most hátrébb csúszik a lány tarkójára; ujjai mohón szántanak a leomló hajtincsek mélyére, olyan óvatossággal, mintha leheletvékony selymet tapintanának. Jó ideig meg sem bír mozdulni; megdermed a gyengéd hangok után maradt, átható csendben, amit most teljesen kitölt a mellkasából felsejlő fémes zaj és egy új szív gyöngéd lüktetésének dallama. Szemeit most már lehunyva tartja, gondolatai teljesen összezavarodtak a lelkében felborult káosztól. Legszívesebben mindenre választ adna, de most még kísérletet sem tudna tenni arra, hogy összeszedje magában összes, értelmes gondolatát. Egész lelkében megremeg – most csak erre az egyre képes koncentrálni, mintha mélyenszántó forróság ömlött volna végig a vázon, mely csak még hevesebben mozgatja megfáradt, erőteljes mellkasát. - Érted... - leheli hirtelen hévvel, a szó vége azonban elcsuklik, mikor megpróbál visszafogni a túlzott lendületből, ami most felszínre kívánkozik belőle. – Csak miattad próbálom meg, nem magamért. Nélküled nem menne... Ha Te nem lennél nem tudnék így élni. Hangosan nyel egyet, miközben teste mellett maradt merev gépkarja magától mozdul előre, ahogy eluralkodik rajta elbódult emberi tudata. Ereiben lüktet a diadal mámora: hogy teljes egészében ő irányítja a vázat. Vagy talán valami sokkal emberibb, ősibb ösztön, amitől most fülében pumpál a megvadult zúgás, mely kényszeresen próbálja feldolgozni a vággyal éledő ezernyi érzelmet. Előre nyúló bal karja követelően fonódik a lány dereka köré, hogy teljesen magához szoríthassa; fejét előre hajtja, így homloka és éjfekete tincsei lágyan simítanak végig a vékony nyak vonalán, míg ajkai a kulcscsontra tapadnak, melyet félig takarásban tart a jellegtelen színű kabát. - Fáradt vagy... - állapítja meg halkan sóhajtva, ajkai a szavak közben rövid utat tesznek meg a forró bőr felszínén, egészen Khiara nyakáig. Szemeit csak résnyire nyitja, jobb tenyere feljebb csúszik a vörös tincsek között, azonban ez a mozdulat az utolsó, amit tesz még azelőtt, hogy újra szoborszerű mozdulatlanságba dermedne. Egyenletesen lélegzik, tökéletes pontossággal – ez az egyetlen hang, amit kiad magából; még szemei sem rebbennek az éjszakai sötétben. Egyre jobban belé fészkeli magát a zavartság, mert arra kényszeríti magát, hogy felébredjen, hogy a felé nyúló üresség újra a kínnal telt káosz felé sodorja. Nem akar erre gondolni, teste azonban megadta magát a parancsoknak. Teljesen leblokkolt a mozdulatban, mintha egész lénye azért várakozna, hogy valóban megszűnjön ez a pillanat és magához térjen valahol egy vallató szoba mélyén, vagy a műtőasztal hideg fémjén. Ebben a pillanatban eszébe sem jut, hogy ő már nem képes álmodni.

2010.04.11. 14:23 Khiara Laken

Nem rándul bele a csapódásba, mely fémes visszhangokat hagy maga után. Meredten, rezdületlenül nézi a helyét kereső robotot, szemeivel minden mozdulatát, fülével minden szavát magáénak téve. Még a lélegzetét is elfojtja, hogy csak szívének vadul megindult dörömbölése zavarja a mélyen csengő, néhol vad mérgű és undorú, néhol egész lágy tónusokat. A félhomályban olyan, mintha egy hús-vér ember keringene a helyiségben, szinte kóborló szellem módjára. Sosem tudott úgy rátekinteni, mint egy egyszerű gépezetre; nem felejti, hogy ő az Első, de nem képes arra, hogy ne érezze a lelki erejét. Akkor is a láthatatlan vibrálás körébe kerül, mikor közel lépnek hozzá, és végigfuttatják a halotti hideg ujjakat szabadon maradt arcán és nyakán.  Fáradtan pislog, hosszú másodpercek után sem képes arra, hogy megmozduljon. Mellkasában kavarog az elfojtott indulat, a megdermedt zaklatottság, amely a szavak után tört rá. Most, hogy a robot az emberek utáni irigységről beszélt, már ő sem tudja kizárni magából; gondolatait a maró érzelem teszi ki, s újra át tudja élni, mennyire hevesen irigyelte a tiszta, normális testeket. Tőle sosem akarta ezt hallani.  Titokban undorodott mindenüktől, az élő szívektől, mert már-már annyira vágyakozott irántuk – azonban most, hogy megkapta, sem tudja teljes lélekkel a magáénak tudni a hús-vér dobogást. Nem érzi otthon magát alakjában, még ha a fele sajátjának mondható is.  El kell fordítania arcát, mert az őszinte sajnálkozástól görcsbe rándult a gyomra. Annyira emberi, még a sötétbe borult arc is az alig fénylő szemekkel, hogy mindenén végigfut rajta a borzongató hideg. Ajkait össze kell szorítsa, mikor rájön a gyengített fókusz miértjén, és újra fülében kezdenek visszacsengeni az elmerengett mondatok. Mikor visszafordul, még mindig nem bír teljes tüdővel lélegezni, mintha teljesen a hatásuk alá vonták volna.  Kezét lassan mozdítja előre, mintha nem lenne biztos az óvatos mozdulatban. Ujjait a fekete tincsek közé mélyesztve húzza nyakához és nedves hajához a robot fejét, másik karjával átnyúlva a vázé alatt, hogy elérje a masszív, sebekkel tarkított hátat. Nyugtatóan simítgatja a gerinc vonalát, magára nehezíti a testsúly egy részét, hogy könnyíteni tudjon a fájdalmakon, ami őt nyomja belül. - Nyugodj meg. – suttogja elhalóan, egyszerre sóhajtva és mélyen lehunyva szemeit. Úgy szorítja magához a testét, mintha át akarná adni a hőt amely sajátjában kering, hogy ő is valódi izmokat érezhessen bőre alatt. – Nem akarom, hogy élettelennek  érezd magad a test miatt, amit régen elvesztettél. Sokkal emberebbé tesz, hogy vágyakozni tudsz, mint azokat az embereket, akik nem képesek ezt becsülni. Még mindig élsz.    Arcát kissé megdönti, hogy még halkabb, szinte tátogássá mélyült hangját is tökéletesen hallhassák. A kusza gondolatok közé akarja szőni szavait, hogy a férfi ne felejtse el őket. Azt már nem akarja felfogni, hogy lehet, rá is ugyanúgy irigy – nem képes magában tudni a bűntudatot, amely ezzel jár. - Nem engedem, hogy elragadjon a program. Annyiszor hozlak vissza, ahányszor megteszi. Csak tarts még ki egy kicsit.  Magadért.  Mellkasa kétségbeesetten feszül neki a másiknak, mintha megvadult szíve akarna kitörni. Nem akarja, hogy kihallják a tónusában csengő, vad zaklatottságot. Még mindig csak csitítani próbál az elsötétült szoba mélyén, az álmosság azonban olyannyira elnyomja, hogy simogató keze néha megáll, és csak később lesz képes újra folytatni. - Bárcsak neked tudtam volna adni a szívemet, mikor szükséged volt rá. – lélegzi szinte öntudatlanul. - Amióta meghalt a családom… nem találom a helyemet a Világban. Nem tudok igazán kötődni az emberekhez. Nincs helyem közöttük. Te voltál az első, aki undor nélkül volt képes hozzám érni.  Ajkainak íve legörbül, arcát azonban már eltemette a külvilág elől. Túl sok érzelem rohamozta őt le, a mélyenszántó nyugodtság azonban most teljesen el tudta lazítani testét.

2010.04.10. 21:39 Zev Owen

- Mit vársz tőlem Khiara, miért legyek erős? Ezekért?! – nyögi megfáradt undorral, saját keserűségében fürödve, majd egy hatalmasat rúg a fémszékbe, mely éles csapódással a falnak vetődik. – Gyűlölöm őket! Érzi fejében dobolni drótfalú ereit, és a mellkasán végigsöprő érzelemhullámot, mely halk zihálásra készteti, mintha elszorult torka nem engedne tüdejébe több levegőt. Légszomja van, szemeiben csak a vad méreg csillog, ahogy egy hirtelen mozdulattal közelebb lép, majd rögtön ki is tér a csendbe burkolózott lány elől, mintha nem találná a helyét ebben az eldugott, koromfekete szobában. Most háttal áll a lánynak, hosszú karjait oldalához feszíti, szemei a fal omladozó magasát kutatják, miközben fogait csikorgatja, hogy úrrá legyen a benne tomboló, elvakult feszültségen. - Gyűlölöm őket, mert irigy vagyok. Mert túl szép lenne, ha nekem is megadatna egy rohadt emberi test. Miért...? Miért akartam én ennyire élni? Miért akartam ennyire géppé válni? Ha egyszer képes leszel arra, hogy visszapörgesd az időt, meg se állj a halálom pillanatáig. Tekerd vissza és hagyd... hogy megálljon a szívem.. – elfojtott, mély tónusa elcsuklik, majd borzongató, hűvös némaságba borul minden. Csak ebben a fojtogató csendben tudatosul benne, mennyire magával volt elfoglalva az elmúlt percekben. Csak most – hogy fejében visszhangoznak saját mondatai – jön rá, hogy mindezzel mennyire megsebezte a lányt. Fejét lassan hajtja le, majd rögtön oldalra fordítja, hogy félszemmel a szoba közepén sötétlő sziluettre tudjon meredni. Fekete bakancsai hirtelen csikordulnak meg a lábai alatt heverő homokrétegen, ahogy megfordul és tesz néhány határozatlan lépést Khiara felé. - Ez nem a Te hibád, Khin. Én nem vagyok elég erős hozzá. Csak próbálni tudom, de nem vagyok elég... Ez a program legyőz engem. Felettem áll. A hatalmába kerít. – suttogássá halkult szavai szaggatottan törnek elő lelkének mélyéről. A mondatok közti szünetben csak saját, mély lélegzetvételeit hallani, ahogy erőltetetten beszívja és kifújja a szűrtebb, tisztább levegőt. - Nincs szükségem a Másodikra. – győzködi magát is, már álomittasabb hangon. – Csak a létezésének tudata hiányzik. Talán sosem fogom elfogadni, hogy nem mozdul meg többé. A részem volt. Rosszabb, mint elveszíteni egy testvért. Bár... Nekem sohasem volt testvérem. - csendben évődik, leginkább maga elé meredve. Úgy érzi már nincs joga egyetlen pillantást is vetni a félhomályban hallgató lány alig kivehető alakjára. Sosem volt a szavak embere, nem ment neki az érzelmek kifejezése. Legtöbbször nem is ő, hanem az Első tudta mit kell mondania vagy tennie, így ebből a szempontból könnyű volt az élete. Csak bámult, és üres tétlenséggel figyelte, ahogy az önvezérelt gépi memória nyíltan tervezgetni kezdi Meilis elpusztítását. Neki akkor még köze sem volt ehhez a helyhez, most viszont úgy érzi, valami sokkal nyomósabb ok lebeg a levegőben, amiért ki kell tartania – mégsem tud elég éber maradni ahhoz, hogy a kezébe vegye ezt a célt és talpon maradjon. Túl sok volt neki az elmúlt néhány nap, és most is minden egyes néma pillanattal közelebb jut az élettelen fásultsághoz. Mellkasa fájón dobban be minden egyes rohanó másodpercben; a ritmusos érzés kínnal telve zengeti be vérének áramlását. Nem tudja meddig maradt néma, mielőtt újabb lépteket erőltetett volna magára, hogy a lány elé érve szóra nyissa merev ajkait. - Nem hiszem, hogy itt nem létezne szeretet. Vagy elfogadás. Sőt, biztos vagyok benne, hogy ezen a helyen jóval több van, mint odafent. Norlana maga az őrület. Egy felszínes, rohanó világ. De itt... Itt össze kell tartaniuk az embereknek. Egyetlen, nagy családdá válnak. Épp ezért értem meg a kötődésed hozzájuk... - jéghideg ujjai óvatosan érintik a lány arcát, kitapintják a sötétben elmosódott, lágy vonásokat. Khiara állának, állkapcsának vonalát, a karakteres járomcsontot, a hevesen doboló, forró nyakat. - Sajnálom... – lélegzi alig kivehető, őszinte hangon, olyan halkan, hogy ő sem biztos abban, hogy nem saját gondolatát hallotta ilyen kézzel fogható elevenséggel. Csak a sötétre figyel, abba mélyeszti a szemeit. Talán azért gyengített ennyit a fókuszán, hogy emberinek érezhesse saját szemeit. Most aranyszínű íriszei is csak haloványan fénylenek, alig tud bármit is kivenni Khiara hófehér arcából, melynek távolságát csak érzésre tudja bemérni. Valamiért elönti a melegség, az a jóleső borzongás, amely mindig magával ragadja, mikor ilyen közel kerül hozzá. Kifejti rá a hatását, mint egy lélekre ható szer. Morfium, ami pusztán a közelségével gyógyít, azzal csitítja el a lelkében gyökerező, összes kínt és fájdalmat.

2010.04.10. 20:37 Khiara Laken

Ajkai elnyílnak az ellenséges pillantásra, amit a robottól kap. Lelkét áthasítja a rémület, ledermedve hagyja a farkasszemet, amely megindítja pulzusát, és semmissé teszi fáradtságát. Még lélegezni is elfelejt a hirtelen jött zavartságban, sóhaja pár pillanat múlva, akadozva szökik ki tüdejéből; ennyire meglátszott rajta a keserűség?  Sokáig csak nézi az Első szemeit, de nem képes felocsúdni, így az elrejtett érzelmeket és gondolatokat sem tudja azonnal fejtegetés alá vonni. Hallja a kint maradt katonák gyenge hangjait, melytől még inkább elönti a szégyen. Szinte szégyenkezik az otthona miatt a férfi előtt – olyan tökéletesen akarta biztosítani az életben maradását, hogy csak ez lebegett a szemei előtt, és másra nem is volt képes gondolni. Sokáig, talán percig is csendben várakozik, mintha a befejezetlen mondatot akarná kivárni, amiről mélyen jól tudja, hogy sosem ismerhet már meg. - Én itt csak egy gépet érek. Egy tudatot, egy logikát. Egy megvetett robotot. Mert ilyenek az emberek.  Talán Norlanaban van, itt azonban nincs szeretet és elfogadás. Ezek itt felesleges energiapazarlások. – hangja távolivá válik, miközben teljesen felegyenesedik, épp csak ujjhegyeivel támasztva a széket. Az elkopott, katonai kabát melegíti testét, ennek ellenére gerincén hidegség futkos, nyakát kiveri a lázas nyirkosság. Szívén megreped a burok saját szavaira, mintha könnyített volna lelkén az igazsággal, a nyomott balsejtelem azonban nem ereszti el magától. Próbálja a robot szemével látni a Világot; saját magának is mennyire hiányzott ez az elbújtató félhomály, otthona,  még ha Norlana tiszta ege, a Nap korongja teljesen le is nyűgözte.  A kettő azonban tökéletes ellentéte a másiknak. Meilis betegségekkel kikövezett nyomornegyed, míg Norlana legalább illúziót ad az embereknek. Az, amit tükrözni lát az arany szemekben, a rengeteg reménytelen vágy, amely lényét alkotja. Még a legapróbbak is, amiket itt lent, a semmiben tud csak valaki értékelni, és amikre fel tud eszmélni. Azt hittem, örülni fogsz. - Ez itt Meilis. És én nem tudok fényt adni neked. – fejét elfordítja, miközben az emberi álmosság újra a hatalmába keríti őt. Még most is azon dolgozik, hogy kifogástalannak tűnjön, pedig bent mérhetetlenül zavarodott; próbál felnőttnek tűnni, miközben csak egy naiv gyerek, aki ezt a nélkülözést szokta meg. - Sem tiszta levegőt, vagy elismerő embereket. Nem tudom visszaforgatni az időt, vagy elhitetni veled, hogy minden jó. Pedig megtenném.   Mellkasában vadul kavarog a letörtség; nem akar saját sorsára gondolni, és arra, hogy talán mérhetetlen nagy önzőséget követett el. Lassan tekint vissza a robotra, arcán a fáradt daccal, amelyet már nem tud titkolni. - Csak magamat tudtam ajánlani. Még ha már nem is a Második vagyok, akit látni akarsz. – suttogja kétségbeesetten ívelő szemöldökkel. - Azt hittem, segíthetek, és lesz elég erőd újrakezdeni.  Nem képes lábait mozgásra ösztönözni, mert mintha a piszkos földbe gyökereztek volna. A beálló csendben ismét kiveszi a harcosok hangjait, az éledő bázis moraját, mely elveszik szívdobbanásai közepette. Most nem akar kimenni a férfivel, nem bírna az emberek és közé állni, mint valami, amely elhatárolja egymástól az embereket és a robotokat. Túlságosan zavaros és ingatag – az Elsővel szemben nem képes olyan tömény ridegséget mutatni, mint a hadosztály előtt -, és ettől még egy leheletfinomságú lejtés is képes őt megsebezni. Ajkába harapva dönti meg fejét, hogy elárult pillantása most a fémszék ülését vegye szemügyre.

2010.04.10. 18:34 Zev Owen

Csak addig a pillanatig néz az álmos szemekbe, amíg a lány szemhéjai le nem zárulnak, ezzel elfedve az utolsó lehetőséget is egy újabb sikertelen próbálkozásra, hogy megfejtse a félrobot gondolatait. Teljesen össze van zavarodva, szíve minden egyes erőtlen pumpálásba belesajdul, csak a keserűség tölti ki a testét, mintha ez a hely egyre fullasztóbban és súlyosabban nehezedne a vállaira. Frusztrálja az örökös félsötét, a tüdejében megült por, a gyilkos tekintetek. A honvágyhoz hasonló idegen érzés környékezi meg, mely most kíméletlenül feszegeti lelkének határait. Csak most eszmél rá, hogy izmai görcsösen megfeszülve ökölbe kényszerítik merev ujjait; hogy combjaira fektetett alkarjai elemi erővel nyomódnak a lábaihoz, ahogyan lelki fájdalmát a fizikaival próbálja egyensúlyozni. Még sosem zuhant ilyen mélyen magába; kétségbe ejti minden egyes lélegzetvétel, mikor rá kell eszmélnie: nem érzi a levegőt. Érzéketlen fémtüdeje képtelen rá, hogy magáévá tegye a simogató érzést, mikor az oxigén mellkasába zúdul. Most már ő is lehunyva tartja szemeit a rászakadó gondolatok súlyától, melyektől széthasad a feje és felkavarodik a gyomra. Szénfekete szemöldökei összevonva festenek szilárd gondterheltséget gyerekes vonásaira, mely csak akkor válik lágyabbá, mikor meghallja Khiara elismeréstől zengő hangját. Nem reagál. Ajkait megfeszült indulattal préseli egymáshoz, mint aki a hallgatással kíván tiltakozni saját létezése ellen. Azóta nem mozdult, mióta a katonák rágalmaitól elnémult, azonban még most sem érzi könnyebbnek magát, hogy a szoba teljesen kiürült. Csak a közeledő léptekre koncentrál; újra a földdel néz farkasszemet, mintha porba írt jeleket keresne a helyzet megoldására. De ez nem Norlana, ez nem az a hely, ahol egy kis ámítással mindenkit meg lehet venni. Ez maga a pokol. Kirázza a hideg, mikor Khiara lélegzetét érzi a nyakán, ahol bőre teljesen felforrósodik a szavak hevére. Egy zavaró, ide nem illő érzés fogja el, amit először nem tud hova tenni; mely hirtelen és fájdalmasan nyúlik fel mellkasán, hogy a szívébe marjon. Irigység. Nem akarja elismerni, hogy még egy félroboti testben is szívesebben lenne, mint az Első vázában. Hogy mennyire szöget vert fejében a véglegesség tudata. Hogy ő már örökre ilyen marad és soha többé nem lesz olyan, akivel osztozhatna ezen az érintetlen bezártságon, amiből sosem lesz képes kitörni. Hiába, hogy a lány kitapasztalta a Másodikat, az érzések és a gondolatok idővel elfelejtődnek majd, mert a cyborgok memóriája is csak olyan, mint az embereké; elhomályosít mindent. Nem csak az emlékek, de az érzések is elúsznak, mikor a gyorsan pergő évek magukkal vonszolják a tudatlan sötétségbe. Idegesen sóhajt fel. Érzi, hogy lábai tettre készen feszülnek meg, mintha futásra ösztönöznék testét. Nem tudja hova tenni a helyzetet. Képtelen arra, hogy rendezze magában az érzéseit. Nem tud megkönnyebbülést vagy örömet érezni az iránt, hogy életben hagyták. Ha a lány nem lenne, lelkifurdalás nélkül átadná magát a keserűségnek – élete gyászának - de a jelenléte teljesen felborítja belső világát. Egyetlen mozdulattal áll fel, mintha egy láthatatlan erő taszítaná a másik testtől, majd ellenséges tekintettel fordul a kimerült arc felé. Mézarany szemeiben az óvatosság bujkál, ahogy méregetni kezdi a vörös hajú cyborgot. - Ez az egész... Nem érdemel elismerést. Nem érdemel semmit. – veti oda zaklatottan, ujjait tördelve. – Téged itt szeretnek. Elfogadnak. Ha én nem lennék, minden rendben menne. És én... - értelmetlen légzése hirtelen erősödik fel, ahogy újra úrrá lesz rajta a kétkedés. És én nem biztos, hogy képes vagyok Norlana ellen fordulni. Nem mondja ki. Nem képes rá. Nem akarja végleg eltaszítani magától a lányt, mert abban sem biztos, hogy ez valóban az ő akarata lenne. Csak azt érzi, hogy árulóvá vált. Hogy itt egy senki, és az egyetlen, amit érdemel, az a halál. Ez a jól megérdemelt jutalma. Borostyán íriszeiben most forrón fénylik a fájdalom és a tehetetlenség. Tudja, hogy sohasem fognak megbízni benne, és ennek puszta gondolata is teljesen szétszaggatja. Valahol öntelt módon bízott abban, hogy majd belátják, hogy van értelme megbízni benne; hogy segíthet. Ezt a csalódást azonban nem képes megemészteni. Khiaraval akar maradni, de ha ezt teszi, akkor őt is teljesen darabokra szedi. Elpusztít majd mindent, ami az útjába kerül, mert ha képtelen megbízni önmagában, nem tud majd másokban sem. Ugyan az a zavart, bolyongó lélek marad, aki arra vár, hogy elvesszen egy hideg fémtestben.

2010.04.10. 17:00 Khiara Laken

Ujjai maga mellett dobolnak a semmiben, míg kivárja, hogy egyedül maradhassanak. A pillanatnyi megkönnyebbülést felváltotta az újra vénáit szántó feszültség, mely minden szívdobbanással megakasztja lélegzetét. Minden pillantástól, amit kapott a kifelé lépkedő emberektől, vonásai egyre zordabbá, egyre lélektelenebbé váltak; idegennek látja viszont magát a szemeikben, melyek otthonát is egyre távolabb űzik tőle.  Mikor bezárják az ajtót és a terem is elcsendesedik, tekintetét le kell hunynia a benne keringő bosszúságtól. El kell fordítania a fejét, mert nincs elég ereje, hogy fásultságát azonnal leplezni tudja. Magán érzi a robot némán reménykedő, aranyszínű szemeit, melyek élénkséget vonnak az elhanyagolható színű, félhomályba borult helyiségre. Összeszorított ajkakkal lélegzik, minden másodpercben ösztönözni próbálja lényét, hogy szólaljon vagy mozduljon meg, de mintha megfagyott volna az időben.  Nem tudja, mit is várt pontosan az emberektől, ez a bizonytalanság azonban mellkasát fájdalomjárta kriptává változtatja. Fogalma sincsen, mi lappang benne – nem tudja, ki ő.  A vastag lánctól, amelyet megint a nyakára aggattak, szinte fulladozik. Esélyt sem kap, hogy élhessen.  Nem is érdekelné, ha az Első nem lenne vele, azonban kételkedik, hogy így bármit is képes neki adni az életben maradáson kívül. A keserűség újra lelombozza, és képtelen kitörni több száz, éhesen és szomjasan vergődő ember fullasztása közül.  Halántékán még mindig érzi a nyomást, ahol a katona durván hozzáért. Összeszorított állkapcsa miatt izmai meg vannak feszülve, így mikor odanyúl, nem érzékel semmit, mindössze csak újra feleszmél a robot várakozó lényére. Úgy tesz, mintha haját fésülné el, miközben ellágyítva arcát visszapillant rá. - Hű maradtál önmagadhoz. – suttogja félhangosan, míg hagyja, hogy ábrándos ívű szemeiben a büszkeséggel kevert nyugodtság csillogjon. Olyan érzés, mintha eddig mindenki csak bizonygatta volna, vagy nem is hitte a váz lelkének kitartását, de most, hogy eltökélt maradt a legvészesebb helyzetben, már semmi kétség nem maradt az erejét illetően. Ő megmondta,  és így, hogy mély hite szilárd alakot öltött, lelkét békés érzelmek fogják el.  Lassú félkörívet ír le a szék körül, hagyja csizmáját kísérteties visszhangzással kopogni. Megtámaszkodva a durva, fémből öntött támlán dönti kissé meg felsőtestét, jólesően átadva testsúlyának egy részét az élettelen tárgynak. - Ez jutalmat érdemel. – lélegzi kihívóan, de álmosan a férfi fülébe, félig lehunyva szemeit a fáradt hullámzástól. Tónusába mindent belecsempészett, amit szavakkal nem képes elmondani; hogy sikerült időt nyerniük, és még ha bízni nem is fognak tökéletesen a roboti vázban, de életben marad, ameddig mellette lesz. Azt már nem mondja el, hogy nem tudja, meddig és milyen áron, mert még ő maga sincs ezek tudatában – nem akarja, hogy lássák rajta azt az őrületes megtörtséget, amely minden pillanatban az ingatag értelmetlenséget tuszkolja gondolatainak mélyére.

2010.04.10. 15:09 Zev Owen

Bőrén érzi a borzongató feszültséget, mikor megdermed a fullasztó levegő, és az indulattal előcsalt szavak belefagynak a hirtelen jött pillanatba. Néhány tekintetet még mindig magán érez, azonban akkor sem mozdul el előre görnyedt testtartásából, mikor lehajolnak és durván lepattintják róla a bilincset. Félig lehunyt szemei hirtelen nyílnak fel teljesen, azt ízlelgeti az elcsendesült térben, hogy vajon ezzel a lépéssel mire készülhetnek. Nem lát benne semmi logikát, forró dühe azonban már eléggé elcsendesedett ahhoz, hogy csak a szívében feldobogó zavartságot érezze, mely most bizalmatlanságot pumpál hevesen pergő, szénfekete vérébe. Kirázza a hideg; érzi, amint hűvös érintése végigfut bőrén, mintha a lehűlt levegő arra ösztönözné, hogy felfelé nézzen. Nehézkesen küzd le torkán egy hangtalan nyelést, mielőtt megadná magát a kínzó kíváncsiságnak. Számít rá, hogy a legrosszabbal fogja szemben találni magát. Hogy mikor felpillant, talán már esélye sem lesz védekezni, vagy elmenekülni; a látvány azonban, mely mindezek ellenére fogadja, olyan elevenébe vágó meglepetéssel zúdul rá, hogy a mellkasában születő ellentétes érzelmek elkínzottá változtatják kifejezéstelen arcát. Hirtelen ömlik végig testén a forró megkönnyebbülés, mely ellazítja megfeszült testét. Khiara közelsége annyival elképzelhetetlenebb volt a számára, mint az, amire számított – a pontos, válaszok nélküli halálra, amit annyira kiérdemelne. Nem képes megszólalni, csupán minden erejét magába gyűjtve próbálja összeszedni magát, hogy eltűnhessen vonásairól az az emberi lét után vágyakozó, makacs tekintet, mely sokkal inkább illene egy lázadó kamaszhoz, mint egy tiszteletet követelő vázhoz, melybe bele lett kényszerítve. Izzó, aranyszínű szemei azóta is lázas csillogásukba burkolják valódi érzéseit; vonásai most már komolyak és feszültek, mintha az elfojtott harag találkozna a benne éledő szeszélyes érzelmekkel. Tudatosan próbálja meg elcsitítani szívének szenvedélyes dobbanásait, hogy a hangtalanná vált helyiségben ne lehessen kihallani testének öntudatlan forradalmát a váz ellen. Mereven figyeli a félroboti arcot, a ráerőszakolt rideg maszkot, mint aki meg akarja találni a mögötte rejtőző valódi érzelmeket. Olvasni próbál a megigéző, jeges szemekben, de azok nem árulják el mi vár rá: a harc, vagy a pusztulás. Nem merné többet halálnak nevezni, még magában sem, saját megsemmisülését. A gépeknek ez a sorsa. Néha kikapcsolják őket. Attól az ember nem válik gyilkossá, ha végleg lekapcsol egy meghibásodott mikrót vagy áramtalanít egy tv-t. Ez így helyes. Hogy is várhatta el, hogy engedjék örökké élni? Hogy lehetett annyira naiv, hogy azt remélte, egyszer talán elvárhatja a boldogságot ettől a világtól? Boldogság. Szerelem. Lélegzi gondolatban cinikusan a szavakat, mintha így mondana le róluk, így gyászolná őket. Tekintete hirtelen keményedik meg, szemei vádlón szűkülnek el, amint mellkasa megemelkedik, hogy magáévá tegyen egy újabb, gyászos sóhajt.

2010.04.10. 08:43 Khiara Laken

Új ruháit lassan húzza magára, miközben felszínesen elgondolkodik. Leginkább ki akarja űzni fejéből az emberek pásztázó tekinteteinek tényét, ezért úgy tesz, mint aki mélyen elmereng valamin. Nincs benne semmi zavar, teste mindig is ki volt szolgáltatva, most azonban mintha megakadályoznák egy öncélú tervében. Legszívesebben egy hirtelen mozdulatot téve rohanni kezdene a magával ragadóan sötét labirintusban, hogy soha többet ne találjon rá senki. Nem tudja, meddig akarják még itt tartani; minden mozdulata kimért és pontos , semmi nem árulkodik arról, hogy bárhová is el akarna menni. A ruhákat is ő követelte, miután hideg vízzel gyorsan lemosták megműtött testét, ennél többet azonban nem tettek meg neki.  A fáslik szorosan tartják gyengepontjait, ezt azonban a feszülős, sötét anyag teljesen elfedi. Szüksége van rá, hogy mindenét feszesen elfedjék a göncök; sóhajtva bújik bele kopott katonai kabátjába, melynek színe tökéletesen bele tud olvadni Meilis sivár terepébe.  Türelmetlen ingerültséggel söpri arrébb a felé nyúló kezet, mikor az egyik orvos ismét közelíteni kezd felé. Most, hogy gyógyulni kezdett, a mérgezett dühöt is intenzívebben képes felfogni. Ültében egy pillanatra a tenyereibe temeti arcát, hagyja, hogy feje csendesen lüktessen belülről. Mindene zsibong a feszélyezettségtől, hirtelen úgy érzi, teljesen elveszett. Még szívét sem hallja, csak torkában érzékeli a nyomást, melytől szaporábban kell vennie a levegőt. Pulzusa szétfeszíti ereit, nem bírja tovább; minden pillanatot egy elvesztegetett örökkévalóságnak él meg, mert nincsen tudatában annak, mit művelnek a robottal.  Vállait elhúzza, ahogyan valaki hozzáér. Oda sem néz kicsoda, hevesen ellöki magától, és az ajtóhoz ugorva felcsapja azt. Úgy döntött, megindul egyedül, ám azonnal megtorpan - kezét még mindig a vaskilincsen nyugtatva néz farkasszemet az égkék tekintettel. A katona gúnyosan komoly, úgy támasztja a szemközti falat és úgy tekint rá, mint aki már régóta várja tőle ezt a reakciót. Hallja, hogy későn felocsúdva megindulnak maga mögött, ám a férfi int, hogy hagyják; ebből már tudja, hogy tovább nem bolyonghat egymagában. Pár lépést sem tudott megtenni, és ennek a tudata még inkább fellázítja lelkét. - Hogy döntöttél? – a szavakra mélyenszántó, villogó tekintetét elszűkíti, mint aki érthetetlenséget közöl le. Nem törődik a feléje küldött mosollyal, mely már-már gyengédnek hat a repedezett fal árnyékában. – Ellenkezel továbbra is, vagy szeretnél segíteni az otthonodnak? Tudom, hogy szeretnél.  Bíboros, vizes tincsei megrázkódnak, ahogyan néhány másodperc után ellágyulva arrébb tekint. Persze, hogy szeretne.  Egyik fele büszkén áldozná fel magát, szinte már-már csöpögve a logikus tettektől, melyeket végrevihet az emberekkel. Sokakat menthetnek meg, az önző Égi városnak pedig kénytelen lenne osztozkodnia a tiszta levegőből. Ez azonban mind annyira távolinak, annyira műnek hat a számára, hogy érezni már nem képes azt az irigy, gőgös becsvágyat, mely eddig éltette őt. Ez már mind csak egy fél tudat, mely megborzongatja, ha az ismerős nyomorra gondol, ami átszövi minden meilisi életét. Tudja, már semmi nem lesz olyan, mint régen – egész lénye most már olyan titkolt vágyak felé húzódik, amelyeket nem lenne képes ésszerűen behatárolni. - Tudod, hogy igen. De… - akasztja meg magát, hogy a bizalmat gerjesztő férfi ne bízza el magát túlságosan. – Az Elsőt hagyd. Ha megölöd, a sírba viszek mindent. Ha elűződ, utánamegyek.  A katona mély barázdákkal szabdalt arca hirtelen keményedik meg, lelohad a mosoly a tárgyilagos, minden burkolást mellőző szavaktól. Szeme újra megtelelik undorral, félrekapja fejét a rátörő gyűlöletben. Mire visszanéz, ajkain újra ott játszik a megtévesztő érzelemjáték, tekintete azonban olyan hideg, mintha tükröt akarna mutatni a félrobotnak. - Úgy csinálsz, mintha normális ember módjára akarnál érezni. – búgja rekedt hangján. - Eddig gyűlöltél mindent, ami Norlana. Most nézz magadra.  Bolondot csinál belőled az ellenséged. Bolondot csinál egész Meilisből.  Azt hiszed, segíthet bármit is?  Mellkasában megdobban szíve, azonban nem hagyja, hogy bármi is eltántorítsa őt. Mivel nem rezdül, a férfi összeszorítja állkapcsát, majd szó nélkül, habozással telve elindul és befordul az egyik folyosón. Némán követi őt – nem látja értelmét, hogy tovább vitázzon valami olyanról, amiről sosem lenne képes meggyőzni az embert -, hagyja árnyékát kúszni maga után, a hűvös földalakon. Hiába minden vallatás, melyet az emberek folytatnak – ketten dönthették csak el, mi legyen az Első sorsa.  A morajok emberi hangokká formálódnak, ahogyan a vallatóteremhez vezető alagútra lépnek. Hallja kiszűrődni a robot hangját, melyre az előtte menetelő katona gyorsabban reagál, elvágva a mellkasában felkavarodó melegséget. - Bájos. - Viccesnek találod? - Dehogy. – meg sem fordul, int az ajtónál álló katonáknak, hogy álljanak félre. Azok kimérten mérik fel a mögötte álló cyborg súlyos kabátba burkolt alakját, miközben engedelmeskednek. – Bízok benne, hogy a döntésed logikus.  Épp csak elkapja az idős harcos arcát, mely végre őszintén, mindent elárul a helyzetről; valószínűleg sosem gondolta volna, hogy egyszer belemegy egy ekkora zsarolásba.  Valószínűleg még ők sem tudják, mi lenne a leghelyesebb, ezzel az erőszakkal azonban sikerült időt nyernie maguknak.  Miközben belép az ajtón, rájön, hogy egyetlen hazugságnak sem kellett kicsúsznia a száján - nem pusztán azért harcol a robotért, mert felajánlotta segítségét Meilisnek, még ha mélyen jól is esett neki. Még ha tudja is, túl szép ahhoz, hogy minden ilyen csendes maradhasson a végéig.  Öröm tölti el, azonban szíve megfacsarodik, amiért ilyen megtörtnek kell látnia a székben ülőt. Némaság borul a feszültséggel teli szobára, mintha egy vihar csitult volna alább, ahogyan minden szempár egyszerre szegeződik rá. Ridegen int, hogy szedjék le róla a bilincset, és utána tűnjenek ki. Nincsen kedve udvariaskodni, az álmosságtól mintha hullámozna lábai alatt a talaj; most már csak teljes elzártságban akarja tudni a robotot.

2010.04.09. 21:18 Zev Owen

Feje előre bicsaklik, hogy ne kelljen a katonák szemébe néznie; ében színű haja arcába hullik, hogy eltakarja sötéten fénylő tekintetét. Érzi, hogy halántéka lüktet a belé fojtott méregtől, a vénáiba csepegtetett agressziótól, mintha a testében áramló vér lángra kapott volna, melynek forróságát a körülötte lévők táplálják szántszándékkal. Űzött vadnak érzi magát, akit most kihívóan méregetnek, kóstolgatnak, mint akik arra várnak, hogy támadjon. Hogy meglegyen az elméletüket igazoló ok: veszélyes, az ellenségük, bármivel is hozakodjon elő. Süketté teszi a teremben beállt csend, csak a fejében morajló szaggatott kattogást hallja, mintha ébredő logikája láthatatlan vészjeleket küldene neki. Egész teste megmerevedik, mikor beléhasít az Első közelségének tudata. Ajkai némán nyílnak el egymástól, azonban levegőt már nem tud préselni erőltetetten mozgó mellkasának mélyére. Mozdulata gépiesen megakad, mikor megemeli a fejét, íriszei élesen felfelé ugranak, hogy tekintete a gúnyosan rámeredő férfi elevenébe találjon. - Ember vagyok. Em-ber. – taglalja felszikrázó haraggal, ahogyan megfeszített állkapoccsal szűri szavait összezárt fogai között. Nem képes többet mondani, csupán saját mellkasának emelkedésére és süllyedésére koncentrál, melyben tehetetlen erővel áramlik minden egyes lélegzetvétel. - Érdekes. – leheli cinikusan a sötét hajú férfi, a falnak döntve hátát, mint aki felkészül a hosszas várakozásra. Pontosan olyan testtartást vesz fel, hogy órákra elegendő időt legyen képes kibírni a gyötrő némaságban, csakhogy megtudja, amire szüksége van. Porlepte karjait - melyekben szétfeszül a munkában edződött, megfáradt izom – dacosan összefonja mellkasa előtt, a mélybarna pillantás azonban már nem rá, hanem előre mered, mint aki erősen a gondolataiba mélyedt. Mintha bármilyen erőfeszítést is próbálna tenni azért, hogy mindezt megeméssze. - Ember? Tényleg?! Mit szólnál egy kis vízhez? – harsogja egy élénk, gúnytól csöpögő hang, melynek lealacsonyító tónusára végigfut hátán a hideg. - Hogy lehet, hogy nem halsz bele az itteni levegőbe? A norlanaiak tüdeje ilyen szívós? – egy újabb, idegen tónus, melyre érces nevetés kívánkozik ki a férfiakból összeverődött társaságból. Ki kényszeresen, ki teli torokból röhög, csakhogy csillapíthassák saját feszültségüket. Mert mi sem egyszerűbb annál, ha van egy áldozat, akin kitölthetik az elégedetlenségüket. Azt a leküzdhetetlen dühöt, ami már olyan régóta kikívánkozik mindegyikükből. Ez azonban csak a vég nélküli keserűség, semmi más – az teszi ezt velük. Bár nem akarja, de ajkai közül kiszökik egy hangos, ingerült sóhaj, arcvonásai azonban nem változnak; aranyszínű szemei újra a kopottszürke padlóra terelődnek, melyen rétegekben áll a por és a mocsok. Mikor újra elnyitja egymástól ajkait, úgy kezd magyarázni, mintha értetlen gyerekeknek próbálna a tudtára adni valamit. Nem szándékosan, hangjában mégis ott bujkál az ingerlő méreg, melyről tudja, hogy nem kelthet vele jó benyomást – erről az egyről azonban most nem fog lemondani. Szüksége van rá, hogy elfojtott hangsúlya úgy marjon és égessen, mint azok a kíméletlen pofonok, amelyeket ő kapott tőlük. - Érzek. – lélegzi elhaló hangon. – Lehet, hogy ez az egész csak egy jól megrendezett illúzió, de érzek. És ez a lényeg, nem? Nem ettől lesz valaki ember?! A lelkében tátongó űr felkavarodik a szégyentől, a heves vágyakozástól, egy ép, emberi testért. Nem lenne képes szavakba önteni mekkora kín számára akár egy gondolat is, mely közelebb viszi őt az eleven léthez. - Nem én akartam, hogy így legyen. Hogy bezárjanak ebbe a fémtestbe, ahol folyamatosan éhezek és szomjazok. Ahol nem érzek mást csak az érzéketlen hideget. – úgy leheli a szavakat maga elé, mintha egy megfoghatatlan, halott lélek suttogná el kínjait a szoba ódon falainak. Nem néz fel, csak maga elé bámul, mégis érzi az emberi testekbe fagyott, halandó borzongást. – Nem tudtok rólam semmit. De én sem rólatok. Engem nem érdekel Norlana. Sőt, ez a hely sem. Nekem csak egy valaki... számít. – egy mély, szaggatott lélegzetet tesz magáévá, miközben újra a körülötte levőkre nézve, torz ürességet erőltet vonásaira. Arca sápadt, szemei kifürkészhetetlenül csillognak, mintha láz emésztené a testét. - Khiaranak sokat jelent ez a hely. Ezért meg kell tennem mindent, hogy megvédjem. Úgy érzi nincs más, amit elmondhatna. Nem akarja többet erre pazarolni a hangját. Végtelenül kimerültnek érzi magát, mintha már csak a keserűség dobogtatná a szívét - az a kínzó hidegség, ami keresztülmar testén, és felemészti a lelkét. Torkában érzi a fojtogató szárazságot, legszívesebben felkiáltana, hangja azonban beleveszik zavaros lélegzetvételeibe, melyek most görcsösen eluralkodnak fémtestén. Látja a kerekre tágult szemeket, hallja az elakadt lélegzeteket, melyek keverednek a feszült levegővel és a vonallá keskenyedett ajkak bizalmatlan hevével. Néhány szempár a megdöbbenés másodpercét követően elszűkül, másoké ugyanolyan kerek marad, mintha képtelen lenne lezárulni a tükrében felhalmozódott gyerekes kíváncsiság miatt. Fogalma sincs, mi lesz a következő lépés – mert maguk az emberek sem tudják; nem erre a reakcióra számítottak egy géptől. Tanácstalanok; érzik a vállukra nehezedő, fenyegető tapasztalatlanság súlyát az újonnan kialakult helyzetben. Egyszerűen képtelen olvasni a zavaros tekintetekben, melyek körülhálózzák. - Beszélt már valaki a cyborgal arról, hogy mi ez az egész..? - Fölösleges, ő is velük van. Nézz csak rá, nyilván a szájába adták ezt a szöveget. - Akkor sem tehetünk semmit! A helyiségben kialakuló vita egyre erősödő zaja elnyomja zavaros szívdobbanásainak hangját, mely utolsó kapaszkodóját jelentette. Felsőteste lassan előre dől, maga elé bilincselt kezei meghajlanak, hogy könyökeivel térdére támaszkodhasson. Homloka lassan hullik merev ujjai közé, miközben hagyja magát elveszni a felmorajló hangok végeláthatatlan zajában.

2010.04.09. 12:20 Khiara Laken

Kényszeredetten felnyög, mikor egy szakadt bélésű vizsgálóágyra segítik. Meg sem rezdül, ahogyan vetkőztetni kezdik az érkező orvosok és a hozzáértő gépészek, akik félroboti testére specializálódtak. Nem tekintik őt többnek, mint a fegyver, amiben még mindig ott mozgolódik a logika; ez az emberek fölé emeli, és erősebbé teszi, ha szervezete éppen nincs leépülve. Félig elnyílt szemeibe műtőslámpa fénye villan, ezért lehunyja tekintetét, és úgy is hagyja.  Érzi a körülötte nyüzsgő emberi alakok sokaságát, melyek jóleső árnyékokat vonnak néha arcára, mikor fölé hajolva vizsgálni kezdik. Összeszorított ajkakkal tűri, hogy tömény érzéstelenítőt fecskendezzenek vénáiba, és néhány, zsibbadással teli perc után rákapjanak a műszerekkel, mintha a húsát akarnák felfalni.  Fogalma sincsen, mit gondolhatnak most róluk pontosan. Gépies pontossággal dolgoznak rajta, üresen teszik a dolgukat, hogy mentsék a menthetőt; láthatólag legelőször ezt az egy célt akarják letudni. Csövekkel tűzdelik végig karját, hogy gyógyszerekkel vegyítsék tisztuló, forrongó vérét. Gyenge matatást érzékel néha, csavarozó és csöpögő hangok sejlenek fel körülötte. Nem akarja látni, mit művelnek vele, ezért egy pillanatra sem nyitja ki a szemét.  Hideg ujj simít végig legújabb műtéti hegén. Csontjáig nyilall a vak, vészjósló érintés, melyben érthetetlenség is elvegyül. Szinte megfagy a levegő a fémfalú kórteremben, szíve ellenkezve dobban be, mely halkan pittyegő hangot von maga után. Ezzel együtt merül a sötétségbe, elveszik a ködben minden értelem.  Elhaló sípolás, ugyanannyi némaság.  Úgy kúszik elméjébe a hang, mintha lényének része lenne. Gondolataira fonódik, élesztgeti őt, szinte csepegteti belé az öntudatot. Színes és torz villanások hasítanak fejébe – álmának utóhatásai -, mire ujjai összeszorulnak, s megérzi a feléledt bőréhez hozzásimuló leplet. Rést üt elnyíló szemeihez a fény, melyet immár csak a falak oldalain égő neonsorok táplálnak.  Íriszei ide-oda mozgolódva mérik fel a félhomályba borult, idegen érzetű termet. Nem tudja, mennyi idő telt el. A hűvösség jólesően borzongatja meg; mindez jéghideg fázássá erősödik, mikor tudatosul benne, hogy nincs egyedül, és többen is gerjesztik a sűrű merevséget.  Erőteljes mozdulattal húzzák le róla az oxigénmaszkot. Felsóhajt, mintha még többet akarna követelni, lélegzete azonban belefagy, mikor egy rántással felkattintják a negyvenöt fokos támaszt felsőtestének. Szíve valamiért lenyugodva dobol, tompa nyomást érez szervezetének különböző pontjain, de még így is tökéletesen ki tudja venni a változást, mely beállt nála. Már csak az álmosság és a szomj kínozza őt, annak ellenére, hogy vénásan adják neki a folyadékot.  Görcsösen támaszkodnak meg ágyának szélén, szinte csak figyelmeztetésképp odacsapva. Színtelen tekintete még akkor is előremered, mikor rájön, hogy csak egy kéz kapaszkodik mellette; a másik felkötve, elernyedve lóg. - Kész vagy. – suttogja a katona kiélezett gúnnyal, szemeit rámeresztve, akár egy ragadozó. Makacsul nézi tovább a semmitmondó, alaktalan repedésekkel csúfított falat, nem akar megszólalni. Még mindig mérhetetlenül fáradt, bármikor újra álomba tudna merülni, most azonban faggatni jöttek, és szinte pofozzák őt a tekintetekkel. - Nem tudok várni a végtelenségig, Khin. Mesélj nekem valamit. – a zilált, ősz hajú harcos megpöccinti a levegőben függő, infúziós ampullát, majd újra hozzáfordul. Hangja most nyugodtan cseng, de szinte tapintani lehet a benne megbúvó feszültség pattogását. – Buta kislány voltál, meglőttél, majd megint eltévedtél. Véletlenül összetalálkoztál a régi testeddel. Az  a mellkasodban pedig csak magától nőtt vissza, igaz…?  Kirázza a hideg a nyers szavakra. Számított minderre, a keserűség azonban most szinte hason döfte őt. Leblokkol, eluralkodik rajta a magány, mely mélyen lelkébe szánt, mikor újra az asztalra csapnak. Most már feszeng, kínnal telve próbál nyelni; teljesen kiszolgáltatott, mellkasában hűvösen kavarog a fájdalom. - Nem lehet ekkora önakaratod.  – sziszegik tömény undorral a fülébe. Vonásai még mindig hidegek, szemöldökei azonban megugranak, ahogyan kiveszi a rekedt lejtésben csengő hitetlenséget. – Helytelen útra tévedtél, és hazugságokkal áltatod magad. Sok időt vesztegettünk el… semmi baj. Szerzünk neked egy másik gépszívet.  Nyaka megreccsen, ahogyan feje a ráncokkal szabdalt, felszínesen higgadt arc felé fordul. Az égkék szemekben izzik az undor, mely elnyújtja a néhány másodperces szünetet.  Még mindig ekkora igényt tartanak rá?   Lázasan kutat elméjében, azonban mindössze csak értelmetlenebbnél értelmetlenebb alakok úsznak gondolatai közé. Nem tudja, mit felejtett el - hogy mire nem emlékszik.  Nincs ideje, hogy elnyílt ajkait szólásra bírja, a férfi egyszerre magasodik fölé, és még a lélegzetét is beléfojtja. - Ott, a kicsi a fejedben… - a férfi ujjai megrángva, kíméletlen hévvel kocogtatják meg vörös tincsekkel keretezett halántékát, majd kezét a levegőben hagyva próbál újra lélegzethez jutni. – Még mindig ott az a nyomorult logika és a tervrajz.  Neked kell vezetned minket. Beléd ültettünk mindent, amit csak találtunk, beléd vetettük a hitünket. Olyan ügyesen fejlődtél… elhoztad nekünk a legtökéletesebb ajándékot, a robotvázat.  Most pedig… - kemény hangja megremeg, hogy felerősödve rákiálthasson. - Azon fáradozol, hogy minél inkább embert faragj magadból?!  A kabát takarta mellkas hevesen hullámzik; ahogyan elnézi az eltorzult vonásokat, hirtelen saját testi épségére gondol. - Ugye nem mondtál neki  erről semmit? – köpi tovább hirtelen hevességből, kihasználva a félrobot némaságát, hogy mindent rázúdíthasson. – Ott voltatok, igaz…?  Mélykék tekintete hirtelen válik rémültté. Úgy érzi, hiba történt, ez nem is az ő elméje. Fogalma sincsen, miről beszél. - Nem tudom, miről beszélsz. – kelti életre őszintén, halkan az első hang miatt, amelyet előcsalt magából. Tökéletesen bezavarták, őt – de ki ő?  Hiszen saját magát sem ismeri. Nem emlékszik tervrajzra. Semmit sem mondott el Zevnek, és így az Elsőnek. Vagy igen?  Az öreg férfi felszisszen, majd elfordulva ép kezével hajába szánt. Úgy tűnik, még egyszer rá akar nézni, ám inkább csak dühödten megrázza a fejét, és az ajtó felé veszi az irányt. - Miért nem Te feküdtél fel a műtőasztalra? – mintha nem is a saját hangja lenne; érzéketlenül cseng vissza a teremben, ahogyan meggondolatlan kíváncsisággal utána szól. - Miért nem beléd tömték?  A férfi, kezét a kilincsen nyugtatva fordul vissza. Távolivá váló, háborúkat megélt tekintetén ezernyi érzelem szökik át. Türelmesen diktálja a farkasszemet, fejét kissé megemelve, mintha megtörtségét akarná leplezni. - Nem volt elég időnk. – ismétli magát szemrebbenés nélkül. - És Ő?  Látni akarom.  Mit tettek az Elsővel?  Tudja, hogy reménytelen – a katona összepréselt ajkakkal lép ki az ajtón, magára hagyva őt néhány felé lépkedő orvossal -, mégis késztetést érzett rá, hogy megkérdezze.  Nem akar még zavarodottabbá válni, és a vezérszerű katonára gondolni; igazságtalannak érzi, hogy csak félszívű igazságot vágott újra hozzá. Nem volt elég idő, de nem vállalkozott volna rá szívesen.  Valóban a testük az egyetlen, ami még megmaradt nekik - őt pedig szinte tálcán kínálták fel.  Ahogyan felsóhajtva a plafont kezdi fürkészni, gondolatai a robotra terelődnek. Próbál higgadt maradni, mégis minden pillanatban arra gondol, hogyan juthatna el hozzá. Azonban tudja, hogy erőszakkal is, de itt tartanák. Csak remélni tudja, hogy nem provokálják mindenféle üres csevegéssel, és nem próbálják piszkálni a gépagyat. Az Első nem erősödhet újra fel, nem támadhat nekik, különben azonnal végeznek vele, és a lelkét is elüldözik. Nem engedheti, hogy eluralkodjon testén a vérszomjas logika; eddig is bízott benne, hogy felül tud kerekedni saját magán, és most is csak erre az érzésre tud támaszkodni.

2010.04.07. 20:21 Zev Owen

Több erőteljes szorítás kulcsolódik testére, ahogy az ujjak kíméletlenül csuklói köré fonódnak és a vállaiba marnak. Lelke összerezzen az emberi testek közelségére, amint a katonák tömkelege körül állja, és egy helyre szorítja össze, mintha egyedül bármennyi esélye is lehetne a szabadulásra. Nem látja értelmét ennek a fölösleges börtönjátéknak; ha erősítése lenne, akkor már mindegy mennyire tartják szorosan, az emberek esélyei hamuvá foszlanának, még idelent is. Norlana súlyos terhét csak itt érzi meg igazán, ebben a kiszolgáltatott vakságban, a felemésztő sötétségben, ahol az omladozó, hűvös falak között sosem szűrődhet át a simogató napfény, vagy a tüdejüket megtöltő, színtiszta levegő. Elképzelni sem képes, hogy ezek az emberek milyen vadul vágyhatnak egy verőfényes délutánra; hogy mennyire hiányozhat nekik a friss fű illata, a puha föld kényeztető érzése a talpuk alatt, vagy a tengerkék ég látványa. Olyan természeti csodáké, melyek legtöbbjét Norlana irtotta romlásig, míg kénytelen nem volt mű fűvel és a magasból lopott levegővel kárpótolni magát. Lassan az egész élet, egy nagy hazugsággá válik, ebben az elhatárolt, megfertőzött világban. A légző maszkok eltorzítják a körülötte örvénylő dühödt arcokat, melyek teljesen egybemosódnak a körcentrum félsötétjében, mikor leválasztják a műtő felé menetelő tömegről. Nem tulajdonít neki túl nagy jelentőséget, csak a kétkedés hasít át vénáin a hirtelen jövő aggodalomra, hogy mostantól nem tudja majd szemmel tartani a végelgyengülésben szenvedő lányt. Csábítja a gondolat, hogy szóra nyissa a száját, és még utánuk kiáltson csak azért, hogy elmondhassa, hiába látszik Khiara erősnek, törékeny. Megfenyegetné őket, hogyha csak egy karcolás is esik rajta, vagy újra a rettegést kell látnia a szemeiben, akkor az itt élők ezerszer rosszabb kínokkal nézhetnek majd szembe – mégsem teszi. Elnyomja magában ezeket az ösztönös, kikívánkozó reakciókat, saját jövőjük érdekében. Neki most bőven elég az a tudat, hogy nem fogják megölni, ha csak nem feltétlen szükséges. Nem akarja magához édesgetni a halál gondolatát, mert ha akaratlanul is, de végül ígéretet tett a lánynak: nem fogja itt hagyni, kínok között - inkább szenvedne az utolsó pillanatig, minthogy megszegje a neki tett ígéretét. Engedelmeskedni fog, amíg ez a látszólagos fegyverszünet honol, és küzdeni, mikor a változékony pillanatok sodrása úgy kívánja. De egy pillanatra sem adja fel. Egy mozdulattal nyomják le egy fémszékre, csuklója köré laza, elöregedett fémbilincset tesznek, melyből, ha akarna, bármikor kitörhetne, most mégsem mozdul, csupán megemelt fejjel, nyílt tekintettel fürkészi az őt méregető katonákat. Érzi a teremben ébredező zavartságot, ahogy meglátják tettre kész, harcias tekintetében az eleven őszinteséget. Halk morajlás fut végig a kis helyiségen, melynek lemállott, mocsok fedte falai, csak még tovább sűrítik az őket körülvevő sötétséget. Az egyik férfi lassan, szórakozottan gyalogol elő a félhomályból, közben határozatlanul köszörülve torkán; látszólag nincs ínyére a feladat, mégis őt küldték, mert ő tűnik az itteniek közül a legrugalmasabbnak – ezt kiveszi a bizalmat sugalló, mélybarna szemekből, melyek élettelien csillognak az elhaló lámpafényben. - Nolám, az Első. – hüledezik fennhangon, szemöldökei sötétszínű hajáig csúsznak az erőltetett meglepettségtől. – Sosem gondoltam volna, hogy egyszer találkozom egy Norlanai fejessel. Egy robottal. Ráadásul itt, az óvóhelyünkön. – füttyenti el magát, hangja azonban belefagy a gúnyba, mikor ráeszmél az arcát elemző, hűvös pillantásra. A meilisi magába kapott, feszélyezett lélegzetét jól hallani, a falak akusztikája messze viszi a teremben, mely újabb feszültségeket szül. Talán mégsem volt a legjobb választás egy olyan embert kijelölni, aki szívesen fordítja az értékes időt tárgytalan bájcsevelyekre. Meredten figyeli a férfi arcát, nem akar válaszolni az őt ért éles megjegyzésekre; a fölötte elhatalmasodó elveszettség érzése - büszkeségének elhalványuló tudata - már úgysem léphet ingoványosabb talajra. Lelke meg sem rezzen fogvatartójának elváltozó vonásaira; kemény tekintettel követi végig, ahogy az emberi arcon kifejezéstelenül megfeszül a bőr, amint megpróbálja leutánozni átláthatatlan vonásait, mintha csak egy tükröt mutatna felé. - Nem szép dolog így áltatni a lányt. Játszol vele. Szórakozást űzöl a fájdalmából. Kihasználod a gyengeségét. – lélegzi sötét gúnnyal ugyan az a hang, a feketeségbe veszett alak szája azonban alig mozdul, vagy csak képtelen rá, hogy kivegye, szemeinek gyengülő fókuszával. – A nagy Elsőt nem olyan fából faragták, hogy egyszerűen feladja. Mind hallottunk már rólad, nagyon jól tudjuk ki vagy és mik a céljaid. Hát akkor beszélj, itt a lehetőség. Mond el szépen mit keresel itt és miért lenne helytelen a halálodat kívánnunk. – az eddig bizalmat sugárzó barna szemek veszedelmesen szűkülnek el, ahogy borostyán színű íriszeibe irányítják a fényt, melyre éjfekete pupillái emberien szűkülnek el az elevenébe hasító fényáradattól. Teljesen felkavarták a magabiztos szavak, mintha a váz mélyéről hozták volna felszínre az igazságot, valahonnan az Első valódi vágyainak börtönéből. Valóban ilyen lett volna? Valóban ilyen lenne? Talán most is csak áltatja magát; talán sohasem lesz képes megváltozni. Megint hatalmába keríti az érzés, hogy nem tudja ki is ő valójában és, hogy mit akar az élettől, melyre válaszul meglátja a körülötte fénylő szemekben az elégedett csillogást, ami kétségtelenül elárulja, hogy pontosan elérték, amit akartak. Hogy teljességgel kielégíti őket a várt eredmény; micsoda büszkeség áradhat most szét az ereikben, hogy megingattak a hitében egy norlanai robotot. Érzi, hogy szembogara merev ponttá feszült az aranyszínű foglalatban. Csak most értette meg igazán a lényeget: hogy nekik nem is kellhet más mézárnyalatú szemein kívül, melyek mindent elárulnak majd a gondolatai mögött rejlő igazságról, amint szóra nyitja merev ajkait.

2010.04.06. 18:22 Khiara Laken

Elkeseredetten mered a katonákra, miközben a szavak egyre értelmetlenebbé válnak a számára. Még mindig szorosan követeli a támaszt, erősödve érzi, hogy a fáradtság és a rosszullét elhatalmasodik rajta. Nem engedheti el az Elsőt, nem tudja, mit tennének vele. A gyilkos tekintenek szinte lyukat vájnak mellkasába, szívét dobogtatják hevesen, mintha az utolsó pumpálásokat engedélyeznék neki. Hiába is próbálja bizonygatni, most nem érzi többnek lényét egy elesett kisgyereknél, aki a meilisi nyomorban igyekszik életben maradni - míg az előtte álló emberek mérgezett bosszúra, ő egy kis folyadékra, és menedékre szomjazik. Csak egy korty vizet. Kérem! Nagyon szomjas vagyok… Adjon egy kis vizet.  A könyörgés minden pillanatban kikívánkozik belőle, azonban már régen megfogadta, hogy az embereknek soha többet  nem adja meg ezt az örömet.  Elevenebben borzong meg, mikor meghallja nevét, mint a fegyverek éles csöveinek látványán. Talán már megszokta a puskákat - védtelennek érzi magát, ha nincs nála néhány kisebb-nagyobb stukker -, az azonban, hogy lágyan becézik, még mindig idegen a számára. A katonák üresen szólnak hozzá, vagy nevét csalogatásnak, illúziókeltésnek használják; tökéletesen át tudja látni, így egy pillanatig sem kell elgondolkodnia rajta. A férfi szavaira azonban ellenkezése lágyul, görcsös ujjai lassan lazulnak el, majd még egyszer, biztosítás gyanánt utoljára megpróbál feltekinteni. Érzi a vázban uralkodó feszültséget, ezért nem törődve a társasággal, nyugtatóan végigsimít a robot félszíve felett. Nem kaphatja el az indulat, játszani kell a meilisieknek. Szeme sarkából látja a rájuk szegeződő csöveket, miközben teljesen elragadja a gyenge megadás – ebben a pillanatban rántják el testét, mintha szándékosan így számították volna ki.  Az előrelépő katona kíméletlenül rándította maga felé. Az ujjak férfias szorítással bilincselődnek felkarjára, lélegzete elakad a heves fájdalomtól. Még ki tudja venni, amint a robot vázát is taszigálni kezdik a fegyverekkel, mint egy egyszerű fémtárgyat, azonban hamarosan elnyeli őt a lépkedő tömeg. Sorfal épült közéjük, ezért az elveszettség teljesen úrrá lesz rajta. Elméje tompa, csak cikázó gondolataival élesztgeti és nyugtatja magát; egy tökéletes váz csak előnyükre válhat, mert a kényszer nagyobb úr Meilisben, mint bárhol máshol. - Badarság lenne elpusztítani. – lélegzi maradék akaraterejéből, ajkát nehezen elválasztva a maszkon túlról. - Elvesztettem a fémtestet…. de az övé még mindig tökéletes. Gondolkodjatok!  Unszoló, mereven logikus hangja beleveszik a falak közt visszhangzó léptekbe és fegyvercsattogásba. Nem hagyhatja, hogy a mérleg a rosszabbik felé billenjen, és hogy a kétkedés semmivé váljon. Elég volt annak a szervezetbeli katonának meghallania, aki most összepréselt ajkakkal, összehúzott szemöldökökkel, szigorúan húzza maga után. - Észrevettük. De Meilisnek minden pillanatban  szüksége lenne rád. – sziszegi követelően dühös, ismerős hangján a férfi, most mégsem képes ráeszmélni arcának vonalaira. Még mindig nem tudják, hogy fémszíve is ki lett cserélve. Ha nem közli, a vizsgálat majd úgyis kimutatja. Gyomra megugrik, ezért képtelen válaszolni a vádra.  Érzi lázas, nyirkos bőrén az emberi tekintetek sokaságát, mint ezernyi villanás nélküli vakut. A kivilágított körcentrumban elhal a hajnali, éledező morajlás, szinte süket csendben vezetik őket tovább a körgyűrűkbe zárva. A sereghajtó rész jól hallhatóan leválik mögülük, mire feje hevesen fordul hátra. - Meg fogjuk a robotot hallgatni.  – rándítják vissza őt ellentmondást nem tűrően. Lélegezni próbál, hogy a rettegés lecsitulhasson benne, azonban már csak annyira képes, hogy tartsa a tempót a műtő és a kórházi részleg felé.

[1115-1096] [1095-1076] [1075-1056] [1055-1036] [1035-1016] [1015-996] [995-976] [975-956] [955-936] [935-916] [915-896] [895-876] [875-856] [855-836] [835-816] [815-796] [795-776] [775-756] [755-736] [735-716] [715-696] [695-676] [675-656] [655-636] [635-616] [615-596] [595-576] [575-556] [555-536] [535-516] [515-496] [495-476] [475-456] [455-436] [435-416] [415-396] [395-376] [375-356] [355-336] [335-316] [315-296] [295-276] [275-256] [255-236] [235-216] [215-196] [195-176] [175-156] [Korábbi]