Új bejegyzés Frissítés

2010.01.29. 19:22 Zev Owen

Fölös légzését, mintha fémtüdeje már megunta volna, a szemei elé táruló Világot most olyan szürkének látja, mint aki csak egy cinikus mosolyba festett, sötét maszkon keresztül figyeli az éjszakában elhalványult színeket. Semmi másra nem vágyik, minthogy kitörjön, és végre szabad lehessen. Érzi lelkében a pusztító lendületet, melytől most egy ugrással képes lenne futásnak iramodni, hogy ész nélkül, logikátlanul szakadjon ki végre a légi monstrum természetellenes légköréből. Azt akarja, hogy lábai addig vigyék a repedezett betonon, amíg el nem éri a tengert. Míg el nem ér valamit, amiért úgy érzi érdemes még bárkinek is élnie. Érezni akarja az izmok adta lendületet, végtagjainak feszülését, a levegő áramlását bőrén. Azt, hogy a tiszta oxigén átjárja a tüdejét, ahogy a mellkasában veszettül dübörgő szív megszakad a fékezhetetlen sebességtől. Látnia kell a felkelő napot, ami a vízből bukik elő. Abban a pillanatban még a hullámok közé is belevetné magát, hogy a hideg víztömeg lehessen a gyilkosa, nem pedig az emberek vagy a múló, törékeny érzelmek, melyek folyton folyvást csak a boldogság illúzióját keltik benne. Nem biztos abban, hogy létezik-e még a boldogság fogalma. Már csak az a gondolat tartja életben, hogyha a keserűség és a fájdalom él, valahol az ellentettjüknek is léteznie kell. - Akkor maradj velem. Legyél a részem. Gondolkodj egyként velem és felejtsd el Meilist. Lásd be, hogy a Földi város halott. Ismerd el, hogy odalent az emberek teste, idefent pedig a lelke ítéltetett pusztulásra. A test meghal, elenyészik, de a lelket még meg lehet menteni. Nem kockáztathatjuk, hogy a háború kitörjön. Nem lehetünk merő dacból, és elkeseredettségből egy kegyetlen öldöklés okai. Nem akarok hőst játszani úgy, hogy millió ember vére tapad a kezemhez jöjjön az akár fentről vagy lentről. – nyugodt hangsúlya kitölti a halkan zúgó teret. Nem mozdul ültében, szemei a kinti sötétbe merednek, de csak saját homályosan megvilágított tükörképét látja, mely kék, vörös, és sárga színekben játszik a pulton villogó kijelzők pulzálásától. - De erről neked kell döntened. Ha lázadsz, véres eső fogja áztatni Meilis utcáit. Ha küzdeni akarsz az ellenségem vagy. Akkor megtanulom majd, hogyan táplálhatnék irántad még a puszta gyűlöletnél is kevesebbet. Hogy csak az a csekély ellenérzés maradjon, ami lehetővé teszi, hogy magammal együtt téged is megöljelek. Felejtsd el azt a porfészket. Iktasd ki az arcukat. Mert végezni fogok velük a többség érdekében. A jövő érdekében. Fogai közt szűri a monoton szavakat, miközben a gép erőtlen zökkenéssel talajt ér. Egy percre sem néz a nőre, mert nem akar újra végtelenül elgyengülni a látványtól. Nem áll szándékában visszaédesgetni magához a fölösleges vágyakat, melyeket a benne éledő Első végleg kiutasított a gondolatai közül. Szánalmas. Indulj. – sziszegi az az ősi, rideg hang a parancsot, gondolkodási időt sem hagyva, mintha a fejében visszhangzó néma megjegyzés végtagjainak szólt volna, nem neki. Egyetlen gombnyomással nyitja fel a légjáró ajtaját, miközben úgy érzi, mellkasa szétszakad az ellentétes érzések súlyától. Ha ura lenne a testének, elrohanna, megszökne, és talán soha többé nem térne vissza, most viszont a dinamikus ellenállás olyan tűzzel forgatja tintaszínű vérét, hogy hosszú léptei csak lassú, higgadt mozgásra ösztönzik. Csupán néhány porig roskadt, alacsony tömbház bontakozik ki a fullasztó ködből, melyben már alig látni valamit. Egy nesz sem hallatszik, csak saját, csikorgó léptei a beton felszakadt darabjain. Valahol hatalmas pusztítás nyomai láthatóak az úton, mintha földrengés rázta volna meg a helyet; valójában csak a fák halott gyökerei próbáltak utat törni maguknak a száraz földben, de a természet még a halott város felett is kudarcot vallott. Mintha félúton feladta volna a vágyat, hogy mérgezett oxigénhez jusson. Már nincs miből táplálkozni, nincs miért élni. Innen még Norlana zaját sem hallani, csupán két borostyánszínben világító írisz csempész némi színt a szürkén felderengő valóságba.

2010.01.29. 18:22 Avila Mecoi

Meglepte a nő reakciója, nem éppen erre számított. Pár lépést meg is tántorodott, amikor gyengéden szánt lökéssel érintette a karját. Amikor aztán agya gyorsan felmérte, hogy mi a helyzet, halványan elmosolyodott. - Azt hiszem van nekem most épp elég problémám, nem kell még azon is törnöm a fejem, hogy hogyan végezzek veled. - Még mindig mosolyogva nézett a nőre, bár nem a legkedvesebb mosoly volt, de igazán szívből jövő mosolyra még nem is volt képes. - Nos, örülök, hogy nem szándékozod feladni a harcot. És szívesen, de máskor nem. Mosolya, most pimasz mosolyra váltott, és megvárta, amíg hátat fordított neki a nő, csak akkor fagyott le szép lassan a mosoly az arcáról. Mélyen belélegezte a levegőt, és nekidőlt a légjáró hideg falának. Nem tudta volna megmondani, hogy miért tette... A Másodikért és az ő lelki világáért? Nem akart, hogy szenvedjen és segíteni akart neki? Vagy teljesen más okból tette? Inkább az Elsőért? Nem akarta, hogy ő szenvedjen, és csak az számított neki, hogy boldog legyen? Ez lett volna a magyarázat? Hogy tudta, vele sosem lenne olyan boldog, mint Khiarával, és ezért tartotta ezt a lelki beszédet neki? Bármilyen okból is tette, maga ellen dolgozott. De lassan már kezdte megszokni. Bár még nem fogadta el, de már elfogta, hogy nincs esélye a másik robottal szemben. - Én egy ember vagyok, ők pedig robotok... A saját fajtámból kéne valakit keresnem... - motyogja halkan maga elé, és reméli, hogy nem hallják meg. nem akar megint gyengének és elveszettnek tűnni. Nem akarja, hogy rájuk kelljen támaszkodnia, és a segítségükre legyen szorulva. Tisztában volt a ténnyel, hogy gyengébb, mint ők, de ennyire sebezhetőnek nem akarta mutatni magát. Még akkor is, ha alul maradt, nemes fővel akart veszteni. Még akkor is, ha egyáltalán nem volt büszke viselkedés, hogy mindezek ellenére továbbra is a férfi közelében akart maradni. Ahhoz mégsem volt elég ereje, hogy az utolsó szálat is elvágja, ami összeköti vele. Egyszerűen csak szüksége volt a jelenlétére ebben a sebezhető helyzetben,még akkor is, ha a legnagyobb sebeket éppen ő ejtette. Furcsa az emberi elme, kiszámíthatatlan és mindig rejt valamilyen meglepetést. Ha pedig egy őrült ember gondolkodás módját vettük, akkor erre rátehettünk még egy lapáttal. Sosem lehet tudni, milyen következményekkel jár a következő lépés. Még a legapróbb dolog is képes rá, hogy hatalmas változásokhoz vezessen.

2010.01.28. 21:03 Khiara Laken

Elrévedt pillantása lassan siklik újra előre, mintha eddig a légjáró falának meséjét hallgatta volna. Érezte, hogy a robot eltávolodik, de még magát is képes lett volna becsapni, hogy csak téved, és nem az embert látja meg saját alakja előtt.  Áthatóan fürkészi a kiismerhetetlen, kísérteties szemeket, melyek egy kicsivel az övé felett tekintenek le rá. A szavak csak felszínesen jutnak el hozzá, némelyik képes rést ütni belső páncélján, de az ében vér újra fülébe tömörülve rekeszti ki az ingereket. Mindent elnyom fémszívének hullámzó moraja, még karjai is megfeszülnek mellkasán, hogy Avila ne hallhassa tisztán az őrült zakatolást, melyet nem képes lecsillapítani. Úgy tűnik, szemei végig az ember pillantását tartották tűzkeresztben, de a valóságban egy leheletnyivel arrébb nyugodnak; végigkövette, ahogyan a robot elmegy, leül az ülésbe, és eltakarja magát a támlával.  A makacs düh a nő oktatására semmivé lett, helyét könnyűszerrel vette át a tisztelet és a hála, ami még képes arra ösztönözni, hogy gondolkodjon.  Hogy hosszú pillanatokig némán füleljen a hűvös levegőben, mintha a szellemeket akarná megérteni. Amikor csendbe merül, úgy érzi, halott lelkek vannak körülötte. Mennyiszer  - hányszor hajtotta le rezdületlen arccal halott katonák szemhéjait, hányszor követte végig a vér útját a földön. Mintha ők  azóta is hozzá lennének láncolva, mintha szándékosan azt akarnák, hogy ne legyen képes elszakadni a múlttól.  Ajkai ugyanolyan sóhajra nyílnak, mint amilyenre a robotéi is. Titokban minden apró rezdülésére szomjazik, mindent elraktározott, amit eddig észlelt az arcán vagy a testén. Mélyen tiszteli, mint vezért, megbecsüli a tekintélyt sugalló alakját, ami törékeny gyereklelket takar; elvakultan hitte, hogy megmentheti, mert semmi mást nem akart jobban. De most annál jobban beletört, mert úgy érzi, örökre elrontott valamit. - Én harcolok. Eddig is küzdöttem, és sosem adom fel. – mondja Avilának kivehetetlen hangsúllyal azt, amit már annyiszor elmondott. Egy fellobbanó harci vágy is megrezgeti szerkezetét, de nem figyel rá. – De azért jó, hogy ezeket elmondtad. Azt hittem, még mindig meg akarsz ölni. Megrándítja a vállát, majd felemeli pusztító gépkezét, hogy gyengéden meglökje a lány kezét. – Kösz.  A hálát kifejező reakció kissé hevesebbre sikerült zavarában, mert még mindig nem szokta meg, hogy csak így szabad érintkeznie másokkal. Többet nem is néz Avilára, elhalad teste mellett, szemeit mindvégig az ablakra szegezve. Ahogyan közelebb és közelebb ér, egyre élesebben veszi ki tükörképét és az Elsőét, mintha egy tó zavartalan vizéből emelkednének ki. Nyelni próbál, miközben leül a másodpilóta székébe; tudja, hogy felesleges volt, mert a gép lassan leszáll, de lábai mintha már nem bírták volna el sebes véráramlását. - Bármit megteszek. – sóhajtja végül félhangosan, hosszú másodpercek után. - Csak tudjam és érezzem, hogy élsz.  Nem néz oldalra, az üvegen követi végig a torz mozgolódást. Teste görcsbe feszül, hogy féken tudja tartani vágyakozását, mert még mindig retteg, hogy túlságosan sebzett a normális érzéseknek, és mert fél, hogy hibáját már nem hozhatja helyre, soha többé.

2010.01.28. 19:04 Zev Owen

A szél egyik pillanatról a másikra vad, kietlen hömpölygésbe kezd a légjáró fémfalain túlról, mintha láthatatlan ereje is a kiszáradt, elgyötört föld felé húzná a könnyeden ereszkedő monstrumot. Pillantása kifejezéstelenül mered előre, tartása meg sem moccan, ahogy néma csendben hallgatja a robotnő szavait. Csak most – ahogyan megfigyeli – jön rá, hogy mennyire idegen számára a gondolat, hogy úgy néz a nőre, mint egy emberre. Hogy mennyire nehéz kontrolálnia a mélyen eltemetett vágyakat, melyek most is szabadulni kívánkoznának belőle. Karjaiban forrón lázongani kezd feketeszínű vére, ahogy óvatlan éne eljátszik a gondolattal, hogy most azonnal a karjaiba zárja és többé el sem engedi. Ha meg kell halnia, akkor vele hal, de elereszteni még a vég közeledtével sem fogja. Sohasem volt egy vesztes típus, aki képes lenne magát megadni a halálnak valaki másért. Hiányzott belőle a vak önzetlenség és a túláradó szeretet; a hála, és az odaadás, amik képessé tehették volna rá. Ezek az érzések sosem hiányoztak neki, lételeméhez tartozott a masszív, kikezdhetetlen érzéketlenség, mely jó harcossá formálhatta, hogy képes legyen rendületlenül állni az élet viharát. A fejében megfogalmazódó áldozatra azonban, most rideg logikája sem intéz ellentámadást, csupán hagyja, hogy Khiara látványa gondolatainak minden szegletét átjárja. Ujjai megremegnek a tompán felsejlő vágyakozásra. Ahogyan meggyilkolt lelke feltámadni próbál, úgy vonzza mozdulatát a másik géptest, mintha hozzá láncolták volna. Imádja a hosszú, vörös tincseket, melyek olyan lágyan omlanak ujjai közé, mintha életet adó vérfolyam lennének. Minden egyes tincs az élet tüzének színeiben játszik – beleborzong az érintésükbe, akárhányszor csak értük nyúl. Elveszik a mélykék szemekben, amikben a tenger színei eggyé olvadnak egy hideg este mélysötétjével, mintha egy végtelen, hóba fagyott tengeren nézne végig egy ádáz, téli éjszakán. Szereti a jeges, hófehér arcbőrt, az átható, komoly pillantást, mely a Világ gyötrelmeinek feltüzelt fájdalmát próbálja enyhíteni minden egyes végtelenbe tekintő pillantásával. Átláthatatlan és titokzatos a vérszínű tincsekkel keresztezett tekintet. Ártatlan és egyben sokat megélt az a mosoly, ami olyan nehezen szökik az életteli ajkakra. Őrülten vágyik a mosolyára; eddig észre sem vette mennyire odavan érte. - Rád vágyok. – lélegzi határozott, tárgyilagos hangon, ahogy pillantása a talajra siklik. Érdes hanglejtésében gépi torzság játszik, ahogy merev ujjai gyengén ökölbe szorulnak. – Csak engedd, hogy szeresselek. Nem akarja elmondani, hogy értelmetlen úgy néznie a számára felkínált jövőt és az elképzelhetetlen boldogságot, hogy ő nem játszik szerepet benne. Ebben a pillanatban nem lenne képes megnyílni, így hagyja az elveszett, telhetetlen vágyakat mohón kavarogni gépvázának felszíne alatt. Tónusa jégre tett minden érzelmet, így fölösleges lenne szavait halott monotonitásba öntenie. Karja tétovázva nyúl előre, miközben felpillant a lányra; ujjai a Második keze felé mozdulnak, hogy megérinthesse, és a géptest mellett nyugvó tenyeret a sajátjába vehesse. Makacsul hallgat, szenvtelenül előre meredve, Avila mozdulata azonban megelőzi - a fehér hajtincsek váratlanul fedik el a szenvedélyes vöröset. Hangtalanul nyílnak el egymástól ajkai, de csak azért, hogy kiengedje a tüdejébe szorított levegőt. Egyre inkább azt érzi, hogy feszélyezi az ember közelsége, de most – hogy vadul átjárja testét a csalódás – már csak egyetlen mondatot képes előcsalni magából. - Nem értem a halálod hogyan lenne képes arra, hogy itt megváltoztasson bármit is. – a hangsúlytalan szavakból kicseng egy árnyalatnyi vád, azonban mielőtt más is akaratlanul kicsúszna a száján, megfordul, hogy visszaülhessen a vezetőülés mélyére. Hagyja, hogy a pult elé csúszó szék támlája takarásban tartsa testét, miközben egy kimért mozdulattal nyúl a kormányért, hogy egyenesbe tegye a talajhoz közeledő gépet.

2010.01.27. 21:53 Avila Mecoi

Egy pár percig csak áll, hagyja, hogy az a kevéske ereje, ami van átjárja a testét és kicsit lecsillapodjon, mielőtt lassú léptekkel ő is elindult volna a légjáró hátuljába. Pár lépésre tőlük megállt, és kivárja a beszélgetés végét, csak akkor megy oda a két robothoz, kicsit arrébb tolva áll be a nő elé. - Hadd beszéljek vele én. - Motyogja még a férfinek, majd az előtte állóra néz. - Az elején csak az a célom volt, hogy végezzek veled, pedig akkor még csak féltékeny sem voltam, legalábbis nem tudok róla, hogy az lettem volna. De lassan kezdelek megismerni, és talán még egy kicsit meg is kedvelni. Más körülmények között biztos, hogy jól kijönnék veled, de nem más körülmények között vagyunk, hanem itt és most, ebben a szituációban. É ezzel kell boldogulnunk. Biztos nem szeretted volna, ha a dolgok így alakulnak, de megnyugtatlak én sem. Végtére is egy robot! Ember létemre egy robotot szeretek! Szórakoztató lehet valami kívülállónak ezt elképzelnie. Pár pillanatra elhallgat. Megint eluralkodik rajta a keserűség. Annyira reménytelennek látná a helyzetét, hogy végül egy robotba szeretett bele? Valamibe ember és tárgy között? Megrázta a fejét. Nem szabad ezt így felfognia. És nem is akarta! Ő volt az, aki az előbb még azt bizonygatta, hogy az Első igen is él, és ebben is hitt, nem másban. Nem hagyta, hogy bárki is közbe szóljon, így inkább folytatta. - Na jó, ide figyelj, Khiara. - Lassan megfontoltan ejtette ki a szavakat mindenféle ellenségeskedés nélkül. - Nem akarom, hogy feladd, hogy az egyszerűbb utat válaszd, és a halálba menekülj! Azt akarod, hogy boldog legyen, akkor hogy is gondolhatsz erre a lehetőségre? Hogy tudnám boldoggá tenné, amit gondolom abban a helyzetben elvárnál tőlem, ha magam se lennék az? Hogy is lehetnék, ha tudom, csak azért van velem, mert a másik lehetőségről lecsúszott... Nekem csakis és egyedül úgy kell, hogy ezt ő akarja, és nem más döntött így róla! A saját sorsáról mindenki saját maga döntsön. Te is. Hányszor mondtam már, hogy ne törődj bele, hanem harcolj? És ne gyere nekem azzal, hogy nem vagy rá képes, hiszen mindig felállsz újra és újra annak ellenére, hogy még én is itt gyötörlek! Akkor meg fogadd már el végre, hogy a saját életedet te és csakis te alakítod. Miért hallgatnál az emberekre és arra amit mondanak? Még ha már régóta is robot vagy, ennyire te sem lehetsz naiv, hogy ne tudd, az emberek milyen könnyen hazudnak. Miből gondolod, hogy egy valaki halála - a te halálod - képes mindenkinek a sorsát megváltoztatni? Ilyen csak a mesékben létezik, és ez itt a rideg valóság, szóval ébredj már fel! Kaptál még egy lehetőséget az életre, akkor ne dobd el, hanem használd is ki. Ha még így sem fogtad fel, akkor többet már én sem tehetek, én is csak egy ember vagyok, és valamikor elérem a határaimat. Nem fogom újra megpróbálni. Úgyhogy jól fontold meg, hogy mit cselekszel, nem biztos, hogy legközelebb is lesz, aki visszatartson. Ennyi volt, nem volt több mondani valója. Most még kiélvezte a pár pillanatnyi csendet, amíg felkészült a reakcióra, a válaszra. Azzal is számolt, hogy a nő esetleg kiabálni fog, vagy csak simán nemes egyszerűséggel pofon vágja. Talán meg is érdemli. Most valahogy semmi sem tudta érdekelni. Többet ő sem fog kitérni a dolgok elől.

2010.01.27. 20:56 Khiara Laken

Érzi arca előtt felkavarodni a hűvös levegőt. Még mindig görcsösen támaszkodik, úgy érzi, mellkasára most ezerszer erősebben hat a gravitáció. Nem is teljesen tér magához, mikor megvonják tőle a fal hidegét, csak hagyja testét kiszolgáltatva mozogni, mint egy zsinórok nélküli báb. Semmi mást nem vesz ki az éjszakai sötétből, csak két lyukas közepű körívet, mintha régi, fénylő aranyérmék lennének. Kissé koptatottnak hatnak most, sokat használt pénzdarabnak, mert hiányzik belőlük az, ami élővé faragja a kortalan tekintetet.  Megvárja, míg a karjára mért szorítás végleg alábbhagy, majd elfordítja a fejét, végigkövetve szemeivel, ahogyan végtagja elernyed maga mellett. - A nevem… Khiara. – zúg fel hangja hirtelen jött elszántsággal, miközben tekintélyes tartást ad testének. - Hívj a nevemen.  Szavai pár pillanatig még keringenek a sötétségben, majd elhalnak, mintha a szél csitult volna alább. Szeretné hinni, hogy a fény hiánya végtelen, hogy többé nem fogják őket megtalálni az égető, színes fénysávok, melyek még vissza is verődnek Norlana üvegépületeiről. Halkan, ütemesen lélegzik, s kivárja, míg pillantása felfelé képes irányulni, egyenesen a keskeny ívvel bekeretezett íriszekbe. - Talán azért tűnik szánalmasnak, mert nem hagyom, hogy lesüllyedjek Avila, meg az ócska, bizalmatlan féltékenykedés szintjére. – sziszegi hidegen, de hangjában nincs támadó szándék. – Mert mindvégig próbáltam úgy cselekedni, hogy ne gyűlölj meg. Hogy néha-néha egyáltalán észrevegyél  az ember mellett. De én is tudom, hogy nem nyugodhatunk, míg valaki nem lép. Nekem azt mondták az emberek, hogy Norlana más lesz  a halálommal. Fel tudod fogni, mióta kering bennem ez a mondat? A halálommal minden más lesz.  Karjait cinikusan összefonja mellkasa előtt; már inkább érzi úgy, hogy védekezik, de tekintete továbbra is éles és heves. Csendbe burkolózik pár pillanatra, próbálja kitaszítani a külvilágot, csak fémszívének rezgő pumpálását meghallani. Már nem áll szándékában hamisság mögé rejtőzni, mert rá kell jönnie, hogy a Világ még nincs megváltva, és továbbra is az önzőség, a nyílt küzdelem hódít tért. - Bűnösnek érzem magam emiatt. Mert én is élni akarnék  veled. - mintha elvágták volna; szavai most csendesek és súlyosak. – De jobban akartam a legjobbat adni neked. Azt akartam, tudd, mire vágysz igazán. Jövőre.  Nincs más mentségem.  Rezdületlen alakjából csak hajának suhogása tűnik ki, ahogyan elfordítja ellágyult vonásait. Egy pillanatig úgy érezte, az átható tekintet szégyenbe akarja taszítani. Minden szívdobogásán a kín pulzál át, mert gondolatai kuszán kavarognak fejében, és már képtelen rendeznie őket. Hűvös aurájú, tökéletes alakja tüntet ez ellen, mintha követelné tőle, hogy újra vegye a vállára a súlyt, amit eddig némán cipelt.

2010.01.27. 19:41 Zev Owen

Mézaranyszínű szemei nyitva maradnak, mikor a forró csók lágyan érinti ajkait. Akaratlanul is megérzi a nőben azt a sóvárgó, megfékezhetetlen tűzet, mely most megpróbál életet lehelni belé, miközben őrülten vágyik a közelségére. A heves mozdulat minden egyes kósza rezdülésében ott érzi Avila keserűségét, mely már túl mélyre ásta magát a csókban ahhoz, hogy újra képes legyen egyszerű szavakba tömörülni. Lélektelen pillantással hagyja, hogy a bőrét hevítő csók szabadon mozgassa ajkait. Nyaka megfeszül a dermedt mozdulatlanságban, ahogy kimért, fagyos tekintettel enged egy ember akaratának, saját jéghideg szája azonban most használhatatlanná merevedik a váratlan reakcióban. Teljesen kiüríti gondolatait; nem érez semmit, mintha a lelkét fedő falat újra húzták volna sokkal magasabbra, törhetetlenebbre hogy többé senki se legyen képes áttörni azt. Valami megszakadt benne, melynek keserűségét már csak ajkai közt ízlelgeti, lelke azonban olyan sivár és nyugodt, mint a hűvös, éjszakai sivatag. Végigfut testén a borzongás, ahogy saját bizarr, rideg nyugodtságát most lényének teljes egészével kell átélnie. Látja maga előtt a tájat, melyhez most lelkét hasonlította; legszívesebben égő szemeit is lehunyná, hogy hallania se kelljen a falba csapódó, fémes hangokat. Nem képes a fehér hajú nő szavaira koncentrálni, mikor az elhajol tőle és megérzi bőrén, hogy a testéből felcsapó hő helyét, hirtelen veszi át a légjáró megüresedett, hideg légtere. Könnyed mozdulatára a szék is némán reagál, ahogy ültéből fölemelkedik és kimért, ütemes léptekkel a sötétbe burkolózott robothoz sétál. Mozdulata egyszerre gyengéd és határozott, mikor ujjai az ütésektől megremegett karokra fonódnak, hogy féken tarthassák őket. Erőből rántja maga elé a kiszolgáltatottnak tűnő nőt, hogy érzelmektől megvont pillantásával a kéken fénylő szemekbe nézhessen. - Elég volt a szánalmas mártírkodásodból, No.2. Nem akarom, hogy még nagyobb kárt tegyél magadban. – közli színtelenül, ahogy kutató pillantásának halványsárga fénye elemzően fut végig a lehorzsolt szöveten, melynek mélyén fakón csillan meg a karcolásokkal teleszőtt fémváz. Halott lelke fuldokolva megremeg egy pillanatra, mikor zúgó tudata feleszmél a gépnő közelségére, azonban egy apró, észrevétlen sóhajjal fojtja el magában a fölösleges rezdülések legapróbbjait is, hagyva, hogy az elfagyott, kimérten mozgó íriszek újra a Második arcára vándoroljanak. - Ha mindenáron szenvedni, vagy meghalni akarsz, annak van más módja is. Nem kell ezt látványosan tenned. Már régen elmehettél volna, ha valóban azt akarnád, hogy az embernő és én kapcsolatot létesítsünk. A halálod nem váltana meg sem engem, sem a Világot. Hiába ez a gőzerő, a váz úgysem adja át magát ilyen egyszerűen a halálnak. – szorítása fokozatosan enged, éles pillantása azonban nem hagy fel erejéből, mikor ébenfekete pupillája összeszűkül a borostyánszínű körívben. Gépivé dermedő szemei egy másodperc tört része alatt szívják magukba a lányt körülfogó, halvány kódsorokat, mintha egy könyv lapjait pörgetné végig néhány szívdobbanás ideje alatt.

2010.01.26. 21:55 Avila Mecoi

Nem akar most  a férfire támaszkodni, legszívesebben ellökné magától, de se fizikailag, se lelkileg nem talált magában elegendő erőt, hogy ezt megtegye. - Nem fogom tagadni a tényt, mert őszintén szólva nem tudom, mi lenne akkor... De te valószínűleg jobban tudod, többet átéltél mint én és tapasztaltabb vagy. De valóban ennyire lényeges lenne a miért? - Gyermeki naivitással néz fel az Elsőre, mint aki éppen csak a világ működéséről kérdezte a szüleit. - Már neked is fel kellett, hogy tűnjön, hogy egyes pontokban nem olyan vagyok, mint a többi ember. Nekem nem kell akárkinek a meleg ölelése, ha megkaphatom a te hideg karjaidat is magam körül. Még ennél is hülyébbnek fogsz nézni, ha elmondom, hogy valószínűleg tényleg figyelemre sem méltattalak volna, hogyha nem kezdesz el kihasználni és a kegyetlen játékaidat űzöd velem. Furcsa és kiszámíthatatlan az emberi szív útja, nem de? Elhallgat, és hagyja, hogy a robot most is úgy mozgassa, mint egy bábut, mint akiből az összes akarata elszállt. Viszont a hideg érintésre a teste még most is olyan hevesen reagál, mint eddig mindig, és a pillantása is fogva tartja. Mellkasa mélyén heveset dobban a szíve, de olyan fájdalmasan. Már nem olyan biztos benne, hogy ez valaha is változni fog-e, hogy érezheti-e még bármikor is magát biztonságba és teljesnek a saját testében, vagy most már örökké ott lesz ez a meggyötört érzés, ami mindent olyan elviselhetetlenné tesz. Bármit megtenne, hogy szabaduljon tőle, csak az Elsőt nem lenne képes feladni. - Persze, hogy nem vagy az, és ha az lennél, akkor talán nem is kellenél. Én olyas valakit akarok, akiben megvan az akarat. - halkan csendültek fel a szavai, bár a válasz nem neki szólt mindazok ellenére, hogy végig őt nézte. Úgy gondolta ezek után megengedheti magának, hogy ő is válaszoljon. Bár a férfi elfordítja a fejét, ő képtelen rá, hogy levegye róla a tekintetét, még most is teljesen megbabonázza arca tökéletes és mégis olyan valósnak tűnő vonásai. Kirántja az állát az ujjai fogságából és előre hajol. Az gondolkodást már rég maga mögött hagyta, épp esze most is elhagyta, ezért is volt olyan könnyű cselekednie. Csak becsukta a szemét és gyengéden érintették forró ajkai a férfi hűvös száját. Nem volt rá képes, hogy ellenálljon a vágynak, hogy megcsókolja a férfit. Mással most nem is törődött maga körül, bár hirtelen megérezte a lágy szellőt, amit a nő távozó alakja húzott maga után és nem sokkal később a légjáró végéből jövő tompa fémes csattanásokat, amik sokkal elviselhetetlenebbül hangzottak, mint amikor ő ütötte a férfit, pedig ezek a hangok még távolabbról is jöttek. Halkan, fájdalmasan sóhajtott, és még egy utolsó szenvedélyes nekifutással csókolta pár pillanatig a férfit, mielőtt aztán felállt az öléből és hátrahúzódott. Egészen a másik ülésig, aminek aztán nekidőlt. Tekintetét a robotra szegezte. - Menj, tudom, hogy úgyis utána akarsz menni. Őt sokkal szívesebben tartod a karjaidban. És még csak nem is tudok érte haragudni. Csak kimondhatatlanul féltékeny vagyok. - Mindezt olyan hangsúllyal mondja, mint hogyha nem éppen most tárulkozott volna ki teljesen a férfi előtt.

2010.01.26. 20:24 Khiara Laken

Fel sem fogja teljes mértékkel, mi történik körülötte, mintha elmosódott volna a Világ, és csak foltokat lenne képes kivenni. Minden szó és minden mozdulat megfagy gépagyában, majd mélyen átszövik lelkét, melytől felsőteste megbicsaklik, mint akit hátulról eltaláltak egy tölténnyel. Szíve vadul hullámzik a változó érzelmektől, de nem törik meg, pedig úgy érzi, hogy mellkasa szinte szétszakad a rátörő zsibbadástól. Mindössze annyit képes kivennie a kaotikából, hogy megrémítették őt a nő szavai; mintha csak most esne le, hogy önző érdekek vezérlik őt.  Gerincén végigfut az elesett hidegség, ökle összeszorul a rátörő dühben. Elfojtott önzősége egyre inkább elveszi az eszét, szerkezete úgy dörömböl, mintha lelke üvöltözne egy vastag falon túlról. Egyetlen érintést sem sajnált tőlük soha, egyszer sem akart a nő helyében lenni csak ezekért; most azonban egyre inkább kezdi elveszteni az irányítást és az önkontrollt. Nem az a célja, hogy meggyűlöltesse magát, hanem hogy megértesse, nem kell felesleges áldozatokat hozni.  Hogy elég, ha ő meghal.  Hogy odaad bármit, csak Zev boldog legyen valakivel, és a város, amiben eddig élt, ne börtönként tartsa őt tovább fogva. Nem hallgat rá, mert tökéletesen biztos benne, hogy meg tudja váltani a Világot. - Érdekes, ahogy kifejezed magad… - hangja remegve tör ki ajkai közül, akár egy nem várt sóhaj. Szemeit összezárva tartja, a sötétben próbálja megválogatnia szavait, de gondolatai már olyan emberien törnek fel, hogy képtelen erre. - Mert van, aki inkább érted halna meg, mint sok száz emberért, akik most is haldokolnak és fulladoznak. Arról nem én tehetek, hogy a büszkeséged elvakít. De tudod mit?  Hirtelen veti ki magát a székből, elmélyült pillantását a sötétben rekedt sziluettekre vetve. Talán még kegyetlenebb, hogy nem tesz semmi mást, pedig egyre inkább érzi az ingert, hogy csúnyán az emberbe gázoljon. Akinek az önzősége újra és újra legyőzi, megalázza, lenézi őt. - Lehet, hogy ez a bűn, de egy pillanatra sem bánom.  Egy célt szolgál az egész. Mindegy, miért teszem, ha a vége úgy is ugyan az, nem? – tömény gúnnyal beszél, vadul remegő mellkassal, melyre most nem talál gyógymódot. Nem tűnik ki, de szavaiban mindenhol ott bujkál a Halál. - Hát most már érted, miért nem.  – sziszegése lemarad mögötte, ahogyan elindul tőlük. Léptei halkan kopognak, majd alakja teljesen beleolvad a sötétségbe, ami a légjáró hátsó részét még erőtejesebben uralja. Mikor a legtávolabb kerül, és már nem is látja őket, öklét vadul hagyja csattanni a fémfelületen. Addig üti, míg szövetei le nem málnak fémcsontjairól, a fájdalom azonban csak távoli bizsergésnek hat most a számára. Némán zihálva támaszkodik neki alkarjának, melyet a fal hideg ívére fektetett; próbál lehiggadni, de fémváza már szinte úgy forr, mintha savat öntöttek volna rá.

2010.01.26. 18:47 Zev Owen

Arca teljes ürességbe merevedik, ahogy sajgó hátát a széknek feszíti és hagyja, hogy a lány ütései mellkasán kitombolják magukat. Teste rezdületlen, mintha csak egy tesztbáb volna, akit darabokra hasító karambol ért, most mégsem látszik meg rajta egyetlen karcolás sem. Jéghideg mellkasa egy szobor masszívságával állja a vadul támadó öklöket, még csak be sem rezonál, hogy a halkan remegő hullámok továbbvigyék a lelkében feltámadt fájdalom utolsó szívhangjait. Hirtelen érzi úgy, hogy elérte tűrőképessége határait, így most kifejezetten jólesik neki az emberi ingerültségtől elfúlt hang és a leplezetlen, vad düh, melyet Avila nem félt kézzelfogható formákba önteni. A monoton, hangsúlyt vesztett szavak sokkal inkább felsebzik. Utálja a ridegséget, annak minden egyes formájától irtózik, s most sem képes legyűrni a torkában lüktető gombócot mely vasmarokkal fojtogatja. Nem akarja ezt hallani. Nem bírja elviselni, hogy egy eleven, hús-vér test szavaiból is már gépire torzult egyhangúságot kell kihallania. Mondani akarná, hogy a gépeknél semmisem működik másképp; hogy egy kódokból álló elme sokkal kegyetlenebb és kiszámíthatatlanabb tud lenni, mint egy egyszerű ember, most mégsem képes rá. Teljesen megdermed ültében, ahogy a lány félig ölébe roskadva, elgyötörten kicsikarja magából utolsó szavait, melyeknek talán sohasem kellett volna megszületniük, még a nő kósza gondolatai között sem. Keze félúton megakad a mozdulatban, melyet arra szánt, hogy magától eltolva talpra állítsa a lányt. Elkerekedett, reményvesztett szemei valahová távolra, a szürke fémfalon túlra merednek, miközben testével érzékelni kezdi a hűvös légkör lassú süllyedését, ahogy a légi monstrum önállósodva a ritkuló, szegényesebb házak közé ereszkedik tompán fénylő, hatalmas alakjával. A sebesség csökkenésével a motorzaj is elhalkul; ebben a néma, halotti csendben még hideg lélegzetét is hallja, ahogy kiengedi résnyire elnyílt ajkai közül, elképzelve, amint halvány párát hagy maga után, mintha most szállna el mellkasából a lelkében égő tűz legutolsó szikrája. Rezzenéstelen arccal hunyja le szemeit, hogy teljesen úrrá lehessen a testén átsöprő rémületen és a meglepettségen, mely még mindig viharosan kavarog valahol élettelenül dobogó szívének tájékán. Ujjaival nehézkesen ragadja meg a fehér hajú nő vállait és hagyja, hogy az apró test karjaiba omoljon, mielőtt még előtte csuklana össze. Csak óvatosan veszi a kényszeres levegőt, melynek érintése mellkasában áramlik, néha-néha megemelve fagyos mellkasát. Ujjait mereven tartja a lány ezüstösen fénylő tincsei fölött, mintha nem merne hozzáérni az egyetlen dologhoz, mely számára tiltott dologként van elkönyvelve. Nem azért, mert a Másodiknak ártana vele, hanem mert Avila ember és képtelen a gyomrában liftező keserédes érzés dűlőre jutni a gyűlölet és az imádat között. - Nem értem az embereket. Mindig arra vágynak, aminek a megszerzése egyenlő a lehetetlennel. Lázba hozza őket az ismeretlen, a tiltott gyümölcs. A bibliátok több dolgot tud rólatok, mint gondolnátok. Ha csak a szomszéd srác lennék, meg sem fordulna a fejedben hasonló gondolat. De neked a hideg érintés kell, egy fém szív és egy mesterségesen vezérelt öntudat. Egy szeszélyes gépezet, ami valószínűleg már régen meghibásodott, de valahogy mindig elsiklok e felett a tény felett... Az ölében helyet foglalt nőt mellkasánál fogva hátrébb dönti, hogy az írisztelen szemek mélyére nézhessen. Kirázza a hideg, mikor pillantásuk összekapcsolódik, és szemeivel kénytelen engedni, hogy a lány egyetlen gyengepontjába láthasson, mely még nem dermedt sivár kifejezéstelenségbe, s most is élettelien csillog. Fejét egy apró, gépies mozdulattal oldalra dönti, szemeit résnyire szűkíti, ahogy hüvelyk és mutatóujja a nő állára kulcsolódik, mintha egy eladásra szánt árucikket venne szemügyre. Ajkait szorosan összezárja, hogy ne szökjenek ki rajta a felkívánkozó szavak, azonban a tény, hogy feltűnően kerüli Khiarat, már szavak nélkül is elárulta, hogy minden egyes szót hallott, melyek most véresre zúzták a lelkében felállított védelmi rendszert. Most már nincs mit veszítenie; így sem képes felfogni még a tényt, hogy a másik robot képes volt őt ilyen egyszerűen átajánlani valaki másnak. - Nem érdem vagyok, amit csak úgy cserélgetni lehet két ember között. Nem valami ócska ülés, amit lazán át lehet adni valaki másnak, aki jobban rászorul. – leheli lélektelenül, végig Avila szemeit fürkészve, mintha a halk szavak csak hozzá szólnának. Tudja, ha most egy pillantást vetne a robotnő felé az olyan lenne, ahogyan egy halott nézne gyilkosára, ha az képes lenne a visszatérésre; ő ugyanígy nem lelhet soha többé békére.

2010.01.25. 21:26 Avila Mecoi

A hirtelen jöt megadástól meglepődik. Nem gondolta volna, hogy a férfi ilyen könnyen enged, miután ennyire ragaszkodott hozzá, hogy maradjon. De a meglepettsége nem sokáig bír fent maradni, ahogy az Első folytatja a mondandóját. Érzi, hogy az előbb lenyugodott düh, most új életre kell és ezúttal sokkal erősebb. Hirtelen cikáznak át a fején a gondolatok, amiknek mind a mérge a szülőanyja, azon gondolkodik, hogy adhatná vissza mindezt a fájdalmat, amit kapott. Pillanatnyilag elvonják a figyelmét a nő szavai. Felé fordítja a fejét, de tekintete még mindig mérges. Bár tudja, hogy most nem rá kéne haragudnia, és nem is teszi, egyszerűen csak nem tudja uralom alá vonni az arcát. Tudja, hogy mit akar elérni a nő, hogy mit kér tőle, és mégsem képes rá, hogy teljesítse. Nem akarja! Mindenféle figyelmeztetést semmibe véve pattan fel a székéből. Tisztában van vele, hogy ez a leghülyébb, amit most tehet, mégis a düh tüze, ami most a vérével együtt átjárja a testét, erre uszítja. Gyerekes viselkedés, de az önuralmát már elvesztette. Pár hosszú lépéssel ott terem az Első előtt, és a logikát rég maga mögött hagyva kezdi el ökölbe szorított kezekkel ütni ahol éri. Kitartóan püfföli, bár tudja, neki valószínűleg sokkal jobban fáj, mint a robotnak. De mivel dühéből előbb vagy utóbb úgyis fájdalom lenne, akkor legalább ezt a kis önelégültséget hadd engedje meg magának. Zihálva veszi a levegőt és nem törődik semmivel. Most nem számít, hogy mit gondol a Második, vagy mit gondol a férfi, most csak az számít, hogy valakinek fájjon. Ütései viszont hirtelen gyengülnek el, és teljesen összeroskad. - Még mindig élvezed, ha kínozhatsz, még most is csak kihasználsz... Rajta, kötözz egy székbe, és kényszeríts, hogy végignézzem ahogy teljesen átadod magad neki. Utána átadhatsz azoknak, akiknek szeretnéd megmutatni ezt a kis előadást. Nem mindegy, ha egyszer úgysem jelentek neked semmit? Gyerünk, használj ki megint az őrült kis játékodra. Mire vársz? Másra úgysem vagyok jó! Neked is csak addig kellettem, amíg úgy érezhetted magad rajtam keresztül, hogy élsz, de mindezt most már ő is meg tudja adni neked, én pedig csak egy eldobásra váró szemét vagyok. - Dühe kicsit vesztett vadságából, most hogy a lényeget már kiadta magából, de még messze nem szállt el. - És most már nem akarsz magad mellett tartani? Hangja fájdalmasabban csengett, mint amilyennek szánta. Benne volt mindaz, amit az utóbbi pár percben kapott a férfitől, amivel összetörte a szívét. Dühét most a szomorúság váltotta fel pillanatok alatt. Egész alakja összeroskadt jobb híján félig a férfi ölébe. - Soha nem hittem a mesékben. Az igaz és tiszta szerelemben sem. Az emberek önzőek, nem képesek úgy szeretni, hogy ne várjanak érte cserébe valamit. Nálatok ez más? - Talán még a fájdalmas csengésnél is rosszabb volt ez a mostani, hogy semmilyen érzelmet nem lehetett kivenni a hangjából. Úgy szólt, mint egy gép, akibe beprogramozták, hogy ezt mondja, mit aki bizonyos időközönként újra és újra megismétli ugyan ezt a mondandót. Nem nézett a férfire, csak lehajtotta a fejét és szorosan becsukta a szemét, hogy még véletlenül se kelljen semmit látnia, ami az iménti vagy a még mindig tartó őrültségére emlékeztetné. - Én veled akarok maradni... Nem akarok oda menni, ahol nem vagy...

2010.01.25. 20:58 Khiara Laken

Már nyitná a száját, hogy válaszoljon Avilának, a robot hangja azonban elvágja néma levegővételét. Érzi, hogy a gép lassú süllyedésbe kezd, mintha bedobbanó szívét és vadul cikázó gondolatait ösztönözné a gyors döntésre. Arca megvetően rideggé válik, szemeit összeszűkíti, mint egy támadni készülő gyilkos. Koncentrálni próbál, kizárni magából a felesleges információkat, és csak saját tervére összpontosítani.  Meilis képe folyamatosan beugrik maga elé, a látvány és a tudat azonban keserédes érzelmeket szít fel mellkasában. Megrémíti lelkét, ha elképzeli, mennyi gyűlöletet és dühöt táplálnak az emberek, akiket vezetnie kell. Őket nem érdekli, mi lesz vele, csak megkapják a jobb életet. Fegyverként használják őt, semmi több – nem retten ettől vissza, nem rettenhet,  de elfásul, mikor arra gondol, mennyire tudatlan és logikátlanul naiv volt eddig.  Nem tágít a nő közeléből, nem engedi őt elmozdulni. Idegesen kopogtatja ujjait a szék karfáján, ahová támaszkodott. Kissé arrébb tekint, mint akit megbabonáztak a légjáró oldalán úszó, színes fénysávok, miközben nyomottan érzi vérét a fülében dobolni. Nyaka vadul forrósodik fel, hiába tömít el mindent a jéghideg, sivár áramkörökkel gépagyában.Mintha most magában merengene; egy pillanatra sem tűnik ki, hogy színjáték az egész. Kifejezetten hálás, hogy ő kontrollálja az arcát mozgató alkatrészeket, így most teljességgel megtarthatja a gyanútlan komolyságot.  Pillantása megkeresi Aviláét. Tekintete továbbra is felnőttes, mégis bizalmat igyekszik sugallni, ahogyan mélyen a nő szemeibe néz. Szinte szuggerálja, mintha azt mondaná: alázkodj meg, csak most az egyszer. - Gyenge vagy, Avila Mecoi. Eddig elbújva éltél. Képes lennél boldogulni? – kérdezi gépies merevséggel, mint aki inkább csak kijelent valami egyszerű tényt, a jól ismert logikától vezérelve. Ujjai összeszorulnak a karfa körül, miközben lassan megdönti mellkasát, hogy felemelkedhessen. Árnyszerű sziluettje beleolvad a sötétbe, kitakarja alakjukat, ahogyan újra megszólal, de ezúttal még a lélegzetnél is halkabban, hogy alig hallható tátogása messzebbről soha ne is létezett legyen. - Megkaphatod a helyem,  csak légy erős és türelmes. Ha nem vágysz rá,  és mindenképpen gyenge akarsz maradni, akkor akár tőlem is nyugodtan leléphetsz.  Sötét pillantást vet az emberre, még utoljára, majd megfordul, és visszaül a székébe. Nyugtalanítja, hogy most mindent feltett pár pillanat alatt; feje gyerekesen bukkan ki a támla mögül, majd lazán megtámaszkodik rajta, mintha nem történt volna semmi, és várná, hogy a nő mit reagál majd.  Ha eléggé ismerné őt, még akkor is képes lenne felhasználni a tervéhez, amihez semmi garanciát nem tud ajánlani. Az érzelmek kiszámíthatatlanok, és ilyen az élet  - nem örömből csinálja, de vagy alkalmazkodik a kegyetlen játszmákhoz, vagy egyszerűen csak belepusztul a csalódásokba. Ezt meg kell értenie Avilának is, és tudja, ha összeomlik a robotok szavaitól, akkor nincs benne elég erő, hogy megfelelő legyen. Hogy a robot mellett maradjon, míg ő lezárja egyedül ezt az őrületet.

2010.01.25. 18:40 Zev Owen

Halk sóhaj szökik ki ajkai közül, mikor homlokára a jeges csókot kapja. Ujjait összefonva helyezi mindkét alkarját az ébenfekete karfákra, mintha csak egy szórakoztató műsor nézéséhez helyezkedne el a lazán billegő székben, mely testének mozgását követve most jobbra-balra forog. Fekete bakancsait idegesen a padlóhoz szorítja, ahogy közelebb vonja magát a kijelzőktől villogó pulthoz és egy követhetetlen mozdulattal magára veszi a fehér inget, melyet hanyagul hagy lógni magán; a vékony anyag lezserül takarja el a hátába ékelődött lövésnyomokat, arra azonban már nem fordít energiát, hogy visszagombolja. - Rendben van, elmehetsz. – közli szenvtelen, hangsúlyt vesztett hangon, ahogy mutatóujjával feljebb tol egy apró kart, hogy a légjáró hirtelen lassításba kezdjen. – Ha jobban belegondolok, még én sem tudom behatárolni merre tartunk, tehát, ha el is kapnak nem tudják majd kicsikarni belőled a legfontosabb információkat. Gondolkodásába hirtelen tér vissza a hideg, pengeélű logika, mely most kimért közönnyel dolgozik vénáiban. Érzi, hogy testében elül a forróság és ez a tudatos, jeges érintés újra visszazökkenti abba a tökéletes állapotba ahol lelke teljes nyugalommal, háborítatlanul képes közölni bárkivel az igazságot, egy percre sem törődve azzal, ha esetleg belegázolna a törékeny érzelmekbe. Szinte kárörömmel tölti el, ahogy felszabadul mellkasában a kegyetlen érzés, melynek még mindig nem sikerült kivesznie belőle. Mintha a sötét vágyak a vázával együtt születtek volna újjá benne egy sokkal erősebb, sokkal élénkebb, fékezhetetlen formában. - Az viszont kár, hogy az előbbiről lemaradtál. – a csókra utalva ciccen fel, hagyva, hogy gépagya közölje helyette a kimért szavakat. Már nem látja értelmét, hogy visszatartsa Avilát, nem is lenne fer tovább gyötörni a nőt, mikor ő sem bír uralkodni a testén átcsapó szeszélyeken. Nem maradt más hátra, minthogy az érzelmekre hagyatkozva taszítsa el magától. - Szívesen megnéztem volna, milyen képet vágnának a nagykutyák, ha meglátnák... - évődik dallamos hangon, ahogy székével a sötét, emberi sziluett felé fordul, mely most a másik ülésbe roskadva tűri egy gép segítségét. Jelentőségteljes pillantása Aviláét keresi, kifürkészhetetlen tekintetében azonban a leírhatatlan elégedettség játszik, melyről ő maga sem tudja, hogy őszinte vagy színlelt szándékok dermesztik-e ebbe az állapotba. - Hülye voltam, mikor arra az ürügyre hagyatkoztam, hogyha elmész, elkapnának. Csak magam mellett akartalak tartani. Szánalmas, nem igaz? – az arcán játszó mosoly még kifejezőbb lesz a félhomályban, ahogy megmutatkozik a benne rejlő cinikusság. Egy mozdulattal csapja össze az ölében nyugvó zenedoboz fedelét, hogy a zsebébe süllyessze, majd újra komolyságot tükröző vonásokkal mered a fehér hajú nő felé, mintha pillantásával akarná döntésre sarkallni. Nem akarja, hogy a lány habozzon; most jött el a pillanat, hogy képes megválni tőle és ezt a lehetőséget nem akarja elszalasztani.

2010.01.24. 16:27 Avila Mecoi

Egyszerre lett számára világos, hogy mennyi minden van még, amire szüksége van, dolgok, amikre eddig nem gondolt, mert olyan hétköznapiak voltak számára. De most más volt a helyzet, mert a két robotnak nem volt ezekre szüksége, hogy életben maradjon. Szembesülnie kellett vele, hogy mennyire gyenge a teste ellentétben a robotok vázával. Úgy érezte magát, mint egy kisgyerek, akit pátyolgatni kell, mert egyedül még nem boldogul a nagyvilágban. Ez idegesítette. Érezte, ahogy a düh átjárja egész testét. - A francba is, boldogulok egyedül is! Sokkal könnyebb lenne mindenkinek, ha hagynád, hogy menjek és egyedül boldoguljak, ha nem láncolnál ide! - Mérgesen buktak ki belőle a szavak és cseppet sem bánta meg. Amúgy is elég hisztis volt a még mindig hiányzó alvás miatt és idegesítette már az egész helyzet. Hirtelen változott a hangulata egyik pillanatról a másikra. Egyik percben még azt hitte, hogy sikerül megküzdeni az érzelmek heves kavalkádjával, amibe most valahogy mindhárman csöppentek, a másik percben meg egyszerűen csak véget akart vetni neki, és eltűnni innen, minél messzebbre. Még mindig szikrázó tekintettel nézett a nőre, majd kieresztette a tüdejébe rekedt levegőt, és megadóan hagyta magát visszaterelni a székbe. - Nincs rá szükség, nincsenek efféle hajlamaim. - Szűri ki kimért ridegséggel a fogai között, és most visszanéz a férfire. - Ne miattam vedd le a felsődet... Elfordítja a fejét, hogy így is kirázza belőle a gondolatokat, amik most feltörtek, és visszafordult, hogy megnézze a sebét és az újabb kötést rajta. Be kellett látnia, ez valóban úgy tűnt, hogy kitart egy darabig. - Miért csinálod ezt? - kérdezte most már sokkal nyugodtabban és halkan tekintetét a nőre emelve kék szempárjába nézve. Meg tudta érteni, hogy mit lát benne az Első. - Ezért lettél a Második? Mert a tested már nem bírta és te nem tudtál lemondani az életről? Nem tudtad mindazt magad mögött hagyni, amihez még ragaszkodtál és akik ragaszkodtak hozzád? Még most is így van? Azok, akik ott lent Meilisben voltak, a katonák, te is közéjük tartoztál, igaz? Szerinted most is arra várnak, hogy hűen visszatérsz hozzájuk, mint ahogy azt már annyiszor tetted? Jó dolog lehet, hogy ha az ember tudja, hogy van valaki, akinek még számít, hogy mi lesz vele. - Fáradtan sóhajtva dőlt hátra a székbe. Ajkai ugyan olyan fáradt és meggyötört mosolyra húzódtak,a hogy megint a mellette álló robotra nézett. - Köszönöm, hogy elláttad a sebem... Még ha nem is volt könnyű - akarta még hozzátenni, de nem tette, inkább hagyta, hogy a szavak elhaljanak, ő pedig fáradtan csukta le a szemeit, de most nem azzal a szándékkal, hogy aludjon. Egyszerűen csak nem akarta látni maga körül a sok gyötrődést. Már megint menekült a valóság elől.

2010.01.24. 09:59 Khiara Laken

Szemei áthatóan pásztázzák a robot arca és a zenegép közti üres levegőt. Fagyos tekintete csak akkor ugrik feljebb, mikor a lélegzetvétel könnyedségével életre hívott szavak elérik őt, melyekben mégis ott érzékeli a feszült merevséget. Vonásai ellágyulnak, távoli bánat költözik rájuk, mintha most tért volna magához álomszerű illúziójából a kegyetlen valóságba. Valójában eddig is tökéletesen tudatában volt mindennek, de más szájából az igazság még csüggedtebbnek hangzik, mint mikor csak rágondol, és magában elszorítja.  Érzi a vér összetéveszthetetlen illatát, mely félelmet gerjesztően merül el a légjárót uraló sötétben. Még mindig el van révedve, csak az az ártatlan csengés rángatja őt vissza a földhöz. Minden taktus, minden rekedt csendülés egy-egy emléket szakít fel lelkéből, de olyan hirtelenséggel, hogy azok azonnal el is vesznek újra, mint mikor egy hullám dobálja a benne sodródó követ. Szemei önkéntelenül csukódnak le, alakja ellazul egy pillanatra, s már csak szempillái képesek megrezdülni, ahogyan fémszíve megkopogtatta mellkasának ívét.  Hirtelen, szinte hangtalanul mozdul előre, lassan felemelkedve térdeléséből. Lélegzeteit elszorítja, miközben közel hajol a robothoz. Ujjaival félresimít pár tinta fekete tincset, hogy ajkait megpihentethesse a jéghideg homlokon. Hosszú másodpercekig kitartja a finom érintést, míg szabadjára engedi a felforrósodott levegőt tüdejéből. Nem akarja, hogy azt higgye, feladta, vagy hogy elmerüljön a súly alatt; nem akarja, hogy az Első elkövesse ugyanazt a hibát, mint ő. Azt, hogy átengedi magát a keserű gyötrelemnek, és majd nem talál kiutat, akár van háború, akár nincs.  Lágyan nyúl a dobozba, kiemelve egy kemény papírdarabot, aminek olyan a tapintása, mintha megfagyott volna a múltban. Némán egyenesedik fel, lassan felnyíló szemeivel kutatni kezdve az ember után. Pár másodpercig csak tétlenül ácsorog, majd ahogyan odalép, egy mozdulattal ösztönzi a nőt őt arra, hogy üljön vissza az ülésbe. Tapintásain gyakorlottság mutatkozik, mikor elé térdelve maga felé fordítja a vérvörössé színeződött kart, és gyerekes közönnyel felméri a sebet.  Hosszasan sóhajt – a papírdarab még mindig ott pihen az ujjai között. Most, hogy talán egyik emlékének anyagát tartja a kezében, gondolatai vadul cikázni kezdenek, torkát pedig elszorítják az éhes, maró könnycseppek, amelyek többé már nem tudnak felszakadni. Vonásai mégis színtelen komolyságot tükröznek, még akkor is, mikor egyszerűen csak fogja a papírdarabot és kétrét hajtja, hogy vastagabb legyen, majd erőteljesen odaszorítja Avila sebéhez. - Ez talán nem nedvesedik át olyan gyorsan… De ha akarod, én is leveszem neked a felsőm. – bukik ki belőle hirtelen a cinikus megjegyzés. Valójában semmi gúny sincs pimasz ajánlkozásában; pengeélű ajkai gyengéden húzódnak egy halvány félmosolyra, miközben még rendes kötszer híján ismét csak saját ruhájából tud letépni. Tekintete szembeütközik a fénysávok megvilágította fecnivel, de már nem léphet vissza; szótlanul rögzíti azt az anyagcsíkkal, ideiglenesen befedve a roncsolt izmot. - Tudod, én csak félig voltam ember, mikor az Elsővel találkoztam. Ha láttad volna, hogyan néztem ki még nem is olyan régen… - sóhajt fel fáradtan, félrepillantva Avila írisztelen szemeiről. - Ha láttad volna azt a testemet,  most biztosan jobban megbecsülnéd a sajátod.  Megborzong, mikor megérzi ajkain a keserű, fémes ízt, és maga körül a beteg illatot. Anyagban is megragadva ember és robot között – legyűri undorodó fintorát a gondolatra, mert nem akarja, hogy a nő lássa az ő sebeit.

2010.01.23. 22:46 Zev Owen

Kamaszos arcára és éretlen tekintetére ráfagy a komolyság, mikor a robotnő elé térdel és lábaira csúsztatja a zenedobozt, mintha emlékbe adná. Ennek gondolatától fásult komorság lepi el a tüdejét; a sötétség, mintha túltengett energiáját csapolná, ahogy torka keserűséggel telve elszorul. Eszébe jutnak a Második szavai, hogy az apró tárgyat neki ajánlotta, most mégsem képes megérinteni a precízen kifaragott, kopott fa anyagát, mely mintha a lány tárgyba öntött lelke volna. Csupán egyetlen szóval tudná jellemezni: gyönyörű. Képtelen karját előre mozdítani érte, nem lenne ereje arra, hogy újra az ujjai közé fogja és megemelje. Túlságosan fél, hogy merev tapintása összeroppantaná a túláradó feszültségben, mely most átjárja. Tekintetére nyugalmat erőltet, hangjából azonban kicseng a felizzó tanácstalanság, ahogy szenvtelen, elidegenült tónussal csalja elő szavait torkának mélyéről. - Khiara... - a név csak egy sóhajtásnak hangzik, ahogy kicsit előre dől, mintha lelkének ólomsúlya húzná a talaj felé. Szemeit egy pillanatra sem veszi le az antik emlékről, mely a régi idők elképzelt békéje felé hívogatja. – Te is tudod, hogy addig nem nyugodhatunk, amíg ennek vége nem lesz. Nem kérhetem tőled, hogy így élj. Tudom, hogy segíteni akarsz rajtuk. Megérzi lábain a gyengén remegő nyomást; arca továbbra is kifejezéstelen, ahogy hideg tenyereivel végigsimít a nő karján, hogy lenyugtassa. - Csak néhány napot kérek tőled. Egy kis időt, még a káosz előtt, hogy legyen mire emlékeznem, ha egyszer azon kapnám magam, hogy a Világ, amit ismertem, darabokra hullik körülöttem. Tudod arra az esetre, ha kicsúszik a lábam alól a talaj... Ha leszakad az ég, vagy kitér a Föld a pályájáról. Ha minden sötétbe borul, vagy ha már csak a vér csillogását látni a betonon... Így már nem érdekel. – álmos hangja beleveszik a motor zajába, azonban a félhangos suttogásból most tisztán kivehető az életet jelentő elszántság. Eddig észre sem vette, milyen erősen szorítja a lábaira fektetett karokat, most azonban, hogy megérzi a vér fémes illatát a levegőben, vészjóslóvá válik a légkör mintha kimondott szavai hirtelen életre keltek volna. Már nem akar a vörös hajú nőre nézni, hiszen testét még mindig béklyóba szorítja a megbénult vágy. Halkan nyel egyet, ahogy elmereng a rohamléptekkel közelgő jövőn, mely a kinti szél süvöltésében hallatja az emberek elveszett halálsikolyát. A háború a nyakukon, ő mégis csak a sors szeszélyességére bír gondolni, ahogy itt és most végigjártatja gondolatait saját magán és a Másodikon. Perceibe telik, amíg kizökken, hogy fejét felszegve Avila vérző karjára meredjen. - Kötszer, étel és víz. Mindegyikre ugyanúgy szükséged van. Ne aggódj... Megoldom. – lélegzi, miközben erőt vesz magán, hogy egy mozdulattal felpattintsa a zenedoboz fedelét, mely halk dallamába kezd, hátborzongató, titokzatos nyugalommal.

2010.01.23. 22:09 Avila Mecoi

Végre nagy nehezen sikerül neki annyira lenyugodnia és ellazulnia, hogy legalább felületessen visszaaludjon. Még ha gondolt is valamire, akkor azok csak a jó dolgok voltak, de most még ebben sem volt biztos. Nem csak hogy évekkel, de még csak hetekkel ezelőtt, sőt napokkal ezelőtt sem gondolta volna, hogy valami vagy valaki képes lesz ennyire feldúlni az ő nyugodt világát. Mégis megtörtént, és most már nem tudott változtatni ezen. De valahogy nem is füllött hozzá a foga, be kellett látnia, hogy voltak dolgok, amik nagyon is tetszettek neki. És különben is, nem tagadhatta, hogy az érzelmek hozzá tartoznak az emberhez, még ha annyira is igyekezett, hogy megszabaduljon tőlük, és ha talán rövid időre sikerrel is járt, nem menekülhetett előlük. Így inkább hagyta, had járja át a testét. Abban reménykedett, hogy ha elmúlik a kezdetleges kínzó fájdalom, akkor utána minden normális lesz. Lábai egyszer lecsúsztak szűkös helyen, visszahúzta őket, és megpróbált újra elhelyezkedni. Ahogy így forgolódott és mozgolódott sérült karja többször is nekidörzsölődött az ülésnek vagy éppenséggel a karfának, amivel csak azt érte el, hogy újra felszakadjon, és megint elkezdett belőle folyni a vér. Amikor megérezte a meleg folyást a karján oda nézett, eltartott neki pár pillanatig amíg felfogta a helyzetet, akkor viszont rászorított a kezét. - A francba. - sziszegte a fogai között, majd óvatosan felállt. Vett egy mély levegőt, majd megfordult és kicsit közelebb ment a két robothoz. - Nem akarlak titeket megzavarni, de mielőtt elhúznánk innen szerezhetnénk esetleg még kötszert? Először a nőre nézett, majd a férfire. Nem tudta, hogy miben is zavarhatta meg őket és meg is próbált nem rá gondolni. Tekintete fáradt volt, de ugyan az a bocsánatkérés volt benne, mint az előbb a hangjában. Úgy gondolta a szenvedések után most igazán kijárt a nőnek is, hogy kiélvezhesse mindazt, amit a férfi csak adni tud neki. Még akkor is, ha olyan szívesen lett volna a helyében. - Engem már nem olyan könnyű ellátni, mint egy robotot, igaz? - Hangja nem volt gúnyos, nem kívánta felróni nekik, azt ami neki megvan, nekik már nem. Csupán csak restellte, hogy megint vele van a gond. Már megint az ő teste volt az, amit nem lehetett irányítani. Az ő érzései és sérülései. Mennyire elegük lehet már belőle. Felajánlotta volna, hogy elmegy, de ezen már átrágták magukat egyszer, túl fáradt volt most ahhoz, hogy megint felhozza ezt a témát és ésszerűen tudjon érvelni. Most bármiféle komolyabb beszélgetéshez alkalmatlan lett volna.

2010.01.23. 16:54 Khiara Laken

Teste újra ellazul, mintha a meleg szempár, és az ajkakon játszó, folyamatos mosoly képes lenne elfeledtetni vele görcsösségét. Még látja elmosódottan, ahogy a robot mond valamit, de az egész csak néma tátogássá és értelmét vesztett illúzióvá mélyül. Úgy érzi, összes vére fülébe sűrűsödött, eltorlaszolta a fejébe vezető vénákat, mert megakadt felforrósodott nyakánál. Pulzusa ritmustalanul vergődik, szétfeszíti, kiveri a lázasság, nem jut levegőhöz, és semmi mást nem érzékel többé, csak összefonódott szívzörejeket, és a saját ajkait ért érintést.  Nem gondolkodik, csak hagyja, hogy irányítsák tapasztalatlan rezdüléseit. Nem is igazán az számít neki, hogy milyen hevességgel csókolják őt, hanem a végtelennek tűnő pillantás, amit a robot mért rá. Akarja,  ami az mögött rejtőzik. Sikerül neki, de nem teljesen; összeolvad a másik lélekkel egy felmérhetetlen másodperc erejéig. Magában érzi mindenét, ami egyszerre felfoghatatlan és embertelenül mély. Ajkai sóhajra nyílnának ennek hatására, de csak egy elfojtott nyögést képes kipréselnie torkából.  Teljességgel elzárta magát a külvilág tőle, mintha az is ellenezné, amit tesznek. Egy pillanatra sem foglalkozik a Világ undorával, mi lenne, ha az emberek látnák őket, vagy azzal, hogy sikerült minden létező szabályt áthágniuk. Be nem vallaná, de a perzselő izgalom, ami most áttörte felnőttes komolyságát, épp a megszegett törvények miatt kelt életre benne. Mint egy idős ember, aki sosem élhetett gyerekkort, de most, hogy érezheti a makacs nemtörődömséget, újra fiatallá tette szellemét.  Nem emlékszik rá, mikor nyitotta ki a szemét, de arra sem, hogy mikor csukta le. Tompán fogja csak fel heves lélegzetvételein túl, mit mondanak neki. Belőle még ezek a hétköznapinak számító érintések is erőteljesebb reakciókat váltanak ki, mint másból. Ahogy eltávolodnak tőle, az ő felsőteste is mozdul, mintha az Első váza mágnesesen vonzaná az övét. Előre dőlve várja, míg mellkasának kegyetlen vibrálása befejeződik, s csak utána veti felfelé jeges tekintetét. - Ne mondd ezt. A lelkemet  adnám érted.  – sziszegi a dobogástól rezonáló hangon, és vörös hajába markol. Egyszerre értetlenkedik és érti meg, mert ő is ugyanezt érezte végig. De erre nem is akar több mondatot pazarolni, mintha leginkább sértésnek vette volna a szavakat. Nem látja, hogy nélküle halott?  Felemelkedik, majd tekintete követi a férfiét, ki a végtelennek tűnő fényváros kaotikájába. Fura épületek mellett haladnak el; mintha hallott már volna róluk, de sosem hitte, hogy valóban létezik ez az űrturizmusnak nevezett dolog. Ha eleget fizetnek, fellövik az embereket az űrbe, a Holdra, ki tudja, hová, ki tudja, miért. Egyszerre irigyli és csodálja ezt az egészet. Lehet, a Föld szebb, ha fentről nézik, vagy a csillagok a nagyobbak.  Gyengéden húzza a helyére a robotot, majd elindul, hogy felvegye a padlóról árván maradt dobozát. Könnyedséggel tölti el, mikor újra az ujjai közt tudhatja a faragott értéket. Avila alakja elbizonytalanítja, lassítja lépteit, ahogyan visszaindul, de átverekszi magát a keserédes, láthatatlan falon. Mikor visszaér, az Első ülése elé térdel, a zenegépet az ölébe csúsztatva, mintha azt akarná, hogy a súlya ott tartsa őt. - Hidegen hagy, hogy Norlana mit akar, és mit nem. – közli halkan, mint aki biztonságot akar adni pusztán a hangjával is. – Nem hagyom, hogy fogolyként tartsanak tovább maguknál. És Te sem hagyod. Ugye nem?  Ujjai követelően szorulnak össze a doboz körül. A mozdulatba még a robot lábára fektetett alkarjai is beleremegnek. Nem akar most Meilisre gondolni, a kötelezettségre, hogy a teste ugyanúgy kell nekik, mint Norlananak az Elsőé. Fogalma sincs, vele mi lesz mindezek után, de a férfit ki akarja innen menekíteni, és más most nem érdekli őt.

2010.01.23. 13:03 Zev Owen

Élénken elvigyorodik a lány bőrére mért csókok közben, majd ajkaival és arcával gyerekesen kezdi simogatni a nőies nyak vonalát. Nem akar túl messzire menni, csak teljes átéléssel belekezdeni, hogy megtudja, a Második teste is képes-e úgy reagálni a heves érintésekre, mint ahogyan az övé. Mikor megérezi a követelő tenyeret arcára simulni, már tudja, hogy a robotnő teljesen átadta magát neki, akár tudatában volt ennek, akár nem; ez neki most pont elég volt ahhoz, hogy a diadal édes pezsgése végigszáguldjon testén. - Én sem tudom, miről beszélsz. – leheli elfojtott hangon, mikor Khiara arcához vonja. Gyenge próbálkozása azonban kudarcba fullad, hogy elrejthesse a mély tónusból kicsengő vad örömöt, mely most önkontrollt vesztve húzza az emberi vágyak felé. Ártatlan pillantása beleveszik a mélykék szemekbe, melyek Norlana őrülten száguldó fényeit tükrözik vissza, gyerekes tekintete azonban nem tudja elfedni a gúnyban égő hanglejtést és azt az eltüntethetetlen, cinikus mosolyt, mely most új jelentést nyer férfias vonásain. Érzi szívének forró dobbanásait, mely úgy vergődik mellkasában, mintha a felhevült acélt próbálná megrepeszteni vázának falán. Kárörvendő vonásai ellazulnak, ahogy pillantása a nő ajkaira terelődik, halvány félmosolya elárulja, hogy mennyire élvezi a helyzetet. Ajkai kihívóan érintik a lányét, miközben teljesen kinyitja félig lehunyt szemeit, hogy a jeges kék pillantás felolvadjon az égető borostyánok felfénylő tüzében. Gyengéden csókolja a másik robotot, hogy ellazíthassa a merev ajkakat, melyek most hűvös érintetlenséggel engednek a váratlan közeledésnek. Fejét tapasztalt magabiztossággal mozdítja együtt a lányéval, mintha vezetni próbálná, majd lágyan beleharap a robotnő felforrósodott alsó ajkába. Fogaival gyengéden húzza meg, szemei automatikusan lecsukódnak, mint aki minden egyes rezdülésével játékra hívja az előtte ülőt, hogy kitapasztalhassa, vagy ha úgy adódik, elvesszen a meglepetés erejében. Csupán egy gyors, beidegződött lélegzetvétel erejéig szakítja meg az érintéseket, hogy végül ajkait lazán a Másodikéra tapasztva nyelvével ízlelhesse meg a telt szájat. Szüksége van rá, hogy minden egyes apró részletet az emlékezetébe véssen. A csók utánozhatatlan ízére egy pillanatra kirázza a lázas hideg, ahogy a hirtelen támadt forróság végigömlik drótereinek falán. - Azért, mert úgy érzem, már nem kellek. – halkan, remegve sóhajt fel, ahogy előre hajtja a fejét és kinyitja aranyszínű szemeit, mely mintha felolvadt volna a benne tomboló hőségtől. A lány combjaira mered, miközben gépiesen elnyitja egymástól ajkait. – Mert rettegek attól, hogy már nincs rám szükséged. De a paranoiámmal csak előre hoztam ezt az egészet. Halkan lélegzi magába a jegesnek tűnő levegőt, ahogy leveszi súlyát a székről és teljesen felmagasodik. Most már szabad utat enged könnyed, kifürkészhetetlen mosolyának, mely színleltséget ölt magára, mikor meghallja maga mögött Avila halk bocsánatkérését, amit most megpróbál figyelembe sem venni. Nem akar megfordulni, hogy látnia kelljen a lány megtört alakját. - Őrült vagyok, nem igaz? – halk rekedtséggel felnevet, szemeiben az önelégültség és a bánat tüze csillan. – Hiszen egész Norlana engem akar. Egyszerűen imádnak.. – az utolsó szót már csak suttogja, mikor szemeit túl gyorsan vonja az ablak ezer színben vibráló vonala felé.

2010.01.22. 21:34 Avila Mecoi

Ajkai őszinte mosolyra húzódnak a férfi válaszától. Nem tudja, hogy erre számított-e vagy valami másra, de most teljesen úgy érezte, hogy csak ez az egy válasz jöhetett tőle. - Én is szeretnék ilyen hatalmat... - válaszolja fáradt hangon halkan suttogva. Többször is megismétli magában a nő szavait, de minden egyes alkalommal arra a égeredményre jut, hogy nem tud velük mihez kezdeni. Nem érti, mire gondolhat, és ez idegesíti, bár most még ahhoz sincs ereje, hogy mérgelődjön. - Minél később... átélni... mit? - Összefüggéstelenül buknak ki belőle a szavak, és nagyon már tudatában sincs annak, hogy mit beszél. Végül aztán úgy dönt, hogy ideje csendben maradni, és elaludni. Nincs rá szüksége, hogy megforduljon, és megnézze mit csinálnak, nagyon is jó el tudja képzelni. Talán ez is oka annak, hogy minél előbb el akar aludni. Már megint csak menekülni akar. A látvány és a tudat elől egyaránt. Túl sebezhető állapotban van most ahhoz, hogy el bírja viselni, bár tudja, hogy a nő már előtte ott volt. Ő volt a gyorsabb és valami furcsa szabályok szerint őt illetné az Első, és minden, amit csak nyújtani tud számára. De olyan nehéz olyasmiről lemondani, amit az ember már tapasztalt. Kegyetlen, hogy előbb hagyják megkóstolni, hogy aztán elvegyék tőle. Tudja, hogy ő csak felbukkant, és közbeszólt, de nem tudott ellenkezni. És nem is akart lemondani. Azzal is tisztában van, hogy a szeretet, amit a férfi Khiara iránt érez sokkal mélyebb mint az iránta érzett szeretet, ha az nem csupán csak egy illúzió. Tényleg kimondta azokat a szavakat, vagy csak képzelte? Most már ebben sem volt biztos. Nem volt könnyű szabadulni a gondolatoktól, amik szüntelen kavarogtak a fejébe, de sikerült magát valamennyire összeszednie, és egyenlőre félretenni őket agya egy távoli sarkába, hogy most elnyugodjon minden. Sikerült úgy elhelyezkednie, hogy az valamennyire kényelmes legyen, bár minden porcikája szúrt és ellenkezett ez ellen a pozíció ellen. Úgy hatott most abban a nagy székben, mint egy otthonát vesztett kisgyerek. És úgy is érezte magát. - Sajnálom... - suttogta a szavakat mindkettejüknek. Tulajdonképpen mit is sajnált? Hogy ott van? Hogy annyi zűrt okoz? Hogy nem tudott megfelelni az elvárásoknak és egyszerűen csak beletalálni a szerepébe anélkül, hogy érzelmi kötődést alakított volna ki? Sajnálta, hogy szereti a férfit? Sajnálta hogy egy teherrel több a nő vállán? Vagy ezt így mind együtt? Nem tudta volna megmondani, hogy mi volt az oka, hogy ezt mondta, csak annyiban volt biztos, hogy nem csupán üres szavak voltak.

[568-549] [548-529] [528-509] [508-489] [488-469] [468-449] [448-429] [428-409] [408-389] [388-369] [368-349] [348-329] [328-309] [308-289] [288-269] [268-249] [248-229] [228-209] [208-189] [188-169] [168-149] [148-129] [128-109] [108-89] [88-69] [68-49] [48-29] [28-9] [8-1]