Új bejegyzés Frissítés

2010.04.06. 14:16 Zev Owen

Torkán akad egy párás lélegzetvétel, amit tüdejébe kényszerített volna, mikor a reflektor aranyló íriszeibe hasít, majd megérzi magán a lány követelő szorítását. Karját reflexszerűen emeli fel, mintha megadná magát, valódi célja azonban az, hogy Khiara valamivel távolabb kerüljön tőle. Tenyerei hirtelen a vékony vállakra csúsznak, mintha készségesen el akarná tolni magától a testet, szíve azonban hevesen lüktet mellkasában, mikor elszűkített szemekkel szinte farkasszemet néz a feléjük közelítő alakokkal. Nem, nem, nem! Sorjázza fejében pánikszerűen egy hang, ahogy megérzi: teljesen elgyengíti a halandó rettegés. Magára erőltetett hangtalan légzése minden egyes ki-be járás alkalmával feszélyezetten megremeg, úgy érzi, egész alakját behálózza ez a kényszeres érzés, mely most a végső tehetetlenségbe hajszolja. Nem képes eldönteni, mi lenne a legjobb; egyik fele arra ösztönzi, feszítse le magáról a lányt és adja fel magát, másik része azonban azért üvölt, hogy el ne merje engedni. Feje teljesen szétszakad a felkavarodott érzelmektől, úgy érzi, mentem megszédül; hogy elfogja az illúziószerű hányinger, mely most a vázat hasogatja, kínzó betegség módjára. Szemöldökét idegesen összevonja, most már nem néz egyik ellenséges alakra sem, csak a víztől szennyes talajra bámul, melyben remegve keverednek a neonlámpák fényei, és az emberalakok zavaros árnyai. - Most meg fogtök ölni? Vagy mi a terv? – szólal meg hirtelen, köznapi hangon. Már az sem érdekli, hogy baráti módon a tegezést használta, ebben a helyzetben teljesen fölöslegesnek tartja az udvariaskodást. – Gondoljátok, azért jöttem ide Khiaraval, minden erősítés nélkül, hogy ártani tudjak nektek? – szórakozottan felnevet, hangját messzire viszik a barlangrendszer magasra nyúló kőfalai. - Vagy csak jól esne valakin csillapítani azt a veszettül nagy bosszúszomjat? – még mindig vigyorog, egyenesen az egyik meilisi arcába, aki szenvtelenül, merevvé vált arccal szegezi neki hatalmas, éjfekete fegyverét. - Engedd el a lányt! – harsogja a katona, mintha társát ismételné, hangja inkább az acsargáshoz hasonlít, mint normál, emberi tónushoz. Lassan emeli magasba a kezét, újra megejtve azt a megadó mozdulatot, mely elég nyilvánvalóvá teszi, hogy nem ő az aki a fogságában tartja. Arca most már komoly, vészjósló, érzelmek azonban nem mutatkoznak rajta. - Vedd el. – lélegzi kihívóan, mintha egy tárgyról alkudoznának, melyre válaszképp rögtön megérzi a tarkójának feszülő, hűvös csövet, amit a háta mögött felsorakozott katonák egyike fog rá. Tudja, hogy nem ez az egyetlen - szinte millió helyen borzong meg bőre, ahogy magán érzi a gyilkos szerkezetek, és a nem sokkal szívélyesebb emberi szemek pillantását. Ahogyan végignéz a legtöbb dühbe torzult arcon és meglátja mögöttük az üres félelmet, rögtön tudatosul benne, hogy legnagyobb rettegésük tárgyát testesíti meg. Hogy benne sosem tudnának annyira megbízni, hogy szövetségesüknek fogadják. Az árulástól félnek, és ez a kiszolgáltatottság, csak még vérszomjasabbá teszi ezeket a törékeny, emberi testeket. Mert lelkükben olyan mélyen gyökerezik a halandóság tudata, hogy szinte beleborzong az elevenségbe, mely a szemükben csillog. Segíthetek. - próbál jelezni nyugodttá vált tekintetével, szavakat azonban nem formál a mondatnak, mert nagy lenne az esélye, hogy válaszképpen gondolkodás nélkül tarkón lőnék. Addig van remény, amíg érzi a levegőben függő, tömény kétkedést. Hogy még ők sem tudják, mit tegyenek. Megölni most biztosan nem akarják, ahhoz túl nagy lehetőség hullott az ölükbe, hogy ne kerítsenek belőle nagyobb hasznot. - Engedj el Khin. Szükséged van rájuk. – suttogja lágyan a szavakat, egyik kezét újra a lány vállára fektetve, mintha nyugtatni akarná. Sosem kellett még ekkora erőfeszítéseket tennie, hogy hűvös nyugalmat színleljen. – Nem lesz bajom.

2010.04.05. 21:20 Khiara Laken

Képtelen megfékezni zihálását, izmai vadul követelik az oxigént. Legszívesebben fekve maradt volna, hogy szíve lehiggadhasson, testét azonban szinte azonnal megindították az alagutak labirintusában. Lábai minden pillanatban össze akarnak csuklani, csak a mellette lépkedő váz masszívsága és magabiztossága ad neki elegendő támaszt.  Mikor hunyorogva kipillant, ismerős, gyéren világító neonsorokkal találja szemben magát. Halkan kattanva kapcsolódnak fel, amerre ember elhalad. A koppanó, loccsanó, visszhangozva doboló hangok ismerősen fészkelik be magukat kopott emlékei közé. A földalatti hűvösség, az illatok, a nyomasztó mégis felemelő érzés élénken él vénái között, mint valami olyan, amelyet csak keserűen tudott szeretni.  Volt, hogy elvesztette magát az alagutak között csak azért, hogy aztán újra megtalálhassák. Volt, hogy nem volt elég neki az apró rejtekhely, ezért a sötét labirintusban bujdosott. Nem mindenhová hallatszanak el az emberi morajok; hátát a hideg falnak vetve, vagy lassan lépkedve hagyta, hogy elkallódhasson hangosan visszhangozó, fémes szívdobbanásai közepette. Elragadták őt a kiirtott érzések - ettől az egytől, és az oldalát nyomó, kis faládikától sosem tudott megszabadulni.  Mintha csak ezért, amiért már egyik sincs nála, nem képes színtelen, rideg arccal fogadni a rábukkanó katonákat. Még szuszogása is épp csak csillapodott, mellkasa szaporán süllyed és emelkedik. Egész felsőtestével a robot felé van fordulva, ujjaival görcsösen szorítja mocsok beszennyezte ingjét. Őrjöngeni tudna a rászakadó tehetetlenségben. Az árnyak megnyúlnak, elérik őket, mígnem alakot nem öltenek az alagút végénél.  Éles reflektorfény hasítja át a félhomályt. Fogai összekoccannak, elkapja összeszorított szemeit. Felemelt kezének ujjai árnyékokat égetnek élénkvörös, összetapadt tincseire. Vakon bízva a pillanatokban mutatja azt a jelet, amelyet egymástól távol levő katonák közölnek egymásnak bevetéskor: várjanak.  Ennyire telt tőle. Össze kell szednie légzését, hogy képes legyen megszólalni. Torkát csípi a szárazság, élő szíve egész fejében dobol, melytől nyeldesnie kell. Hallja maga mögött az újonnan érkezőket, s hiába hogy hosszú a földfolyosó; a meleg leheleteiket szinte a nyakán érzi.  Lejjebb csúsztatják az intenzív fényáradatot, miközben becézett nevét említik, hitetlenül, mintha régi teste ébresztett volna bennük meghökkentséget. Most már képes arra, hogy elgyötörten feltekintsen, és az őket vizslató férfiakra nézzen. Néhány civil, és egy nő is van köztük, súlyos fegyverekkel.  - Engedd el. – szűrődik át vérének áramlásán egy kimért, szinte csitítóan dallamos hang. Mintha szándékosan ellenkezne makacsul, reakcióján azonban nem gondolkodott egy pillanatig sem. Még szorosabban vonja magához a férfi testét, immár követelőbben és dühödtebben, mint aki azt mondja, hogy nélküle nem hajlandó tovább menni.  Kit látnak benne most?  Az őrült gyilkost, vagy azt, akivel eddig kétszer szökött el a szemük láttára? Reméli, az utóbbit. - Velem van.  – sziszegi megfeszítve. – Szükségünk van rátok.  Megtanult bánni a szavakkal, mintha minden pillanatban hízelegni akarna az értelmükkel. Néhány másodpercnyi, szinte kézzel fogatóan tömör hatásszünet után közeledő lépteket indulnak meg maguk mögött. Végigfut rajta a rettegésszerű borzongás, feje reccsenve fordul hátra. Félig hittek szemüknek - erővel fogják lefeszegetni a robotról. Úgy érzi magát, mint egy veremben, ahol egyre csak süllyed, fentről pedig tekintenek rá. Támadni nem fog, és ha tudna, sem szeretne, de a kétségbeesett ellenkezés már most vadul mozgolódik vénáiban.

2010.04.05. 18:11 Zev Owen

Teste meg sem rezdül, mikor egy újabb lövés éri a felkarját, majd egy másik súrolja nyakának oldalát. Számára a fájdalom már nem egyenlő semmilyen negatívummal, ezek csak érzések – éppen olyanok, mint a lágy érintés vagy a simogatás, nem érzékel köztük különbséget. Ráadásul az emberekkel ellentétben van egy nagy előnye: a bőrét érő kín ugyan intenzív, de egy másodperc alatt elhal, ahogy a golyó masszív fémtestébe ékelődik. Az eldördülő lövések hangos morajában minden pillanatban emlékeztetnie kell magát, hogy a lány már nem a Második testében van, hogy gyenge, és minden másodpercben a segítségére szorul. Azonban még ő is meglepődik azon a vakmerő akaraton, ahogy azok a vékony, remegő karok kiemelik a helyéről a súlyos aknafedőt, majd egy mozdulattal maguk után rántják őt, a föld mélyére. Mikor teste átbukik a semmibe nyúló átjárón, megcsapja arcát a hűvös, nedves levegő, mely odalentről árad. Érzi, ahogy az állott víz keveredik a fojtogató, dohos szaggal és a nedves kövek illatával. Miközben lábai a lendülettől az egyik síkos korlátra nehezednek, magába folytja hangos zihálását, mely most emberi reflexből törne fel a torkából. Hátát feszesen tapasztja a lenyúló létra fokozatainak, majd fejét lejjebb dönti, hogy ne legyen kiszolgáltatva testének kint maradt része a lövéseknek. Már nem észlel mást csak a fejében pumpáló hangos dobbanásokat megtörő, megcsikorduló hangot, majd a tompa puffanást, melyből rájön, hogy Khiara már nem szorítja ruhájának anyagát. Legszívesebben a lányért kiáltana, azonban elnyomja magában ezt az ostoba, emberi késztetést. Meg kell erőltetnie zavaros gondolatait, hogy ki tudja venni a sötétben megbújó alakzatokat, és meg tudja saccolni a mélységet. Nem fordít pár másodpercnél több időt a méterek számítgatására, egy pillanat alatt rugaszkodik el a korláttól, hogy egy rugalmas mozdulattal földet érjen. Bakancsai kemény koppanással csattannak a vizes talajon, ahogy guggolásba érkezve, rögtön térdeire nehezedik, hogy a lány lapockája alá nyúlva, óvatosan ülő helyzetbe tudja húzni. Néhány pillanatig csak szapora lélegzeteit hallani, mintha azok mögött kutatná a hangját; a sokktól, ami érte, nem bír előcsalni magából egyetlen értelmes mondatot sem. Szavak helyett rettegéstől átitatott szívvel kapja fel tekintetét, hogy a sötét, hajnalodó külvilág felé tekintsen, de csak hűvös cseppeket érez az arcán, melyről képtelem megítélni, hogy az ég vagy a föléjük nyúló mennyezet ontja-e magából. Mikor megbizonyosodott róla, hogy a lány egyben marad, ha megmozdítja, nehézkesen mozdul a megfelelő helyzetbe. - Gyerünk. – nyögi kifulladva, miközben óvatosan a lány derekáért nyúl, hogy felhúzza; még mindig érzi a nyakában vergődő pulzust, mely egyre feljebb pumpálja leláncolt, vad ingerültségét. Az nem érdekli, hogy rá lőnek, de ha ezzel veszélybe sodorják a lányt, nem fogja megfogadni Khiara tanácsát. A szó a legenyhébb fegyver, amivel árthat nekik. A szívét dobogtató, feltóduló méregben érzi, hogy elég egy utolsó csepp és végleg elveszti hűvös józanságát. Tudja, hogy emberi természete sokkal elemibb, ösztönösebb dühöngésre képes, mint egy kimért, rideg gondolkodású gép. A vázához szorított cyborg talán még nem is látta őt igazán ingerültnek. Fogalma sincs róla merre indul el, csak az égő neonsorok egyikét követi, hogy minél távolabb kerüljenek a felszíntől. Lépteik alatt csobog az évek alatt megállt esővíz, a távolból azonban nem hallatszik más, csak halk neszezés, mintha patkányok rajai fésülnék át a koromsötét alagutak mélyét. Átfut testén a jeges borzongás, miközben óvatos mozdulattal emeli át Khiara karját a vállain, saját felsőtestével kicsit előrébb dőlve, hogy ne legyen a lány számára olyan kényelmetlen ez a testhelyzet. Hosszú, némaságba borult perceken keresztül csak a talajt nézi, figyelve hogyan csordul végig tintaszínű tincsein a víz; csupán akkor pillant fel, mikor elnyúlt, hangtalan árnyak vetődnek a neonok természetellenes színeibe. Katonák Meilisiek. Tudja, hogy nincs több esélyük. Ha nem sikerül megbékíteni őket, talán mind a ketten itt fognak meghalni, egy csatornaszerű alagútrendszer fullasztó belsejében.

2010.04.05. 15:22 Khiara Laken

Úgy érzi magát, mint akit szellemek tépáznak a kiszolgáltatott sötétben. Meredten nézik testét, de maga képtelen meglátnia, vagy megérintenie semmibe vesző alakjaikat. Mindenfele, amerre összeszűkült pupillái vándorolnak, csak mély, tömör feketeséget, s azokból kinyúló, még mélyebb árnyakat vesz ki. A roncsolt épületek szinte ráborulnak, mint a vad félelemmel átitatott, lepelszerű hajnali hűvösség – érezni lehet a szomjas rettegés ízét, mely teljesen átszőtte Meilis kopott utcáit.  Mellkasában borzong a hideg, vére zsibbadva lüktet, csak tompán képes meghallani a robot nyugtalan hangját. Az ő teste az egyetlen biztos támasz, így mikor eltaszítják, egy ellenkező nyögés szakad fel torkából, későn felfogva a golyó sebes útját. Mikor megpróbál újra dühödten közel kerülni hozzá, már másra is tud gondolni; nem fogják felismerni az arcát, erősebben koncentrálnak a robot nem emberi testére. Az újabb lövés köti béklyókba végtagjait, belerándul, mintha az Első helyett tenné.  Hiába néz bármerre is, semmit nem lát. Szakadozottan kapja magában lélegzetét, elfullad, görcsös köhögésbe kezd. Kiáltani szeretett volna, igazolnia magát, torka száraz fájdalmát azonban nem képes megfékezni. Nincs itt esélyük, a katonák tökéletesen alkalmazzák a semmiből előtörő, meghátrálásra késztető stratégiát, melyet vele is számtalanszor elgyakoroltattak. Tüdeje már szinte semmivé zsugorodott, vénáit zsibbasztja a gyengeség. Kétségbeesésén csak egy összeszedettebb düh lesz úrrá. Sajgó fejjel esik térde, hogy egy mozdulattal felrántsa a meglazított aknafedőt. Megölnek minket. Félnek tőlünk.  Normális esetben nem lett volna rá képes, az adrenalin azonban megadta végtagjainak a kellő erőt. Az emberek nem számítottak erre, nem mindenki ismeri a porlepte lejárókat. A felocsúdott lövések akkor dördülnek újra, mikor már szemei elé kerül a csábító, fekete lyuk. A robot keze után nyúl, de már alig bírja el saját karját is. Épp csak elérve ingjét rántja maga után, ütemben egy messze felsejlő kiáltással, – talán végre felismerték őt – melyet nem volt képes értelmezni.  Elnyeli alakját a lent tátongó sötét. Lábai remegve illeszkednek az első korlátra, de tudja, hogy a robot még kint van, ezért a második lépésnél már két fokot próbál egyszerre lépni. Az adrenalin még mindig vadul pezsdíti vérét, szíve verdesve pulzál – lába megcsúszik a hirtelen jött, őrült lendületben. Elveszti egyensúlyát, métereket zuhan, míg háta el nem éri a földet.  Késként hasít csontjaiba a fájdalom. Ujjaival a homokkal elfedett talajt szántja, elfulladt kiáltását elnyomja a maszk. Egy pillanatig sem fojtatva vergődését az oldalára fordul, majd korrigálva szégyenét megpróbál feltámaszkodni. A puhább föld és a fémek megvédték gerincét és agyát, szemei azonban tovább tompultak a fejét ért ütés miatt. Halványan veszi csak ki a felkattanó neonfényeket. Több alagútnak a szája is maga előtt táncol, de ahelyett, hogy elindulna bármelyik felé is, a robot után kutatva, zihálva fordítja el szédülő fejét.

2010.04.05. 12:58 Zev Owen

Borzongató az a párás hűvösség, melyet a hajnali szél hoz magával. Érzi, hogy emberire tervezett szövetét egyszerre hevíti és hűti a levegő, miközben végigmar bőrén a mérgezett fuvallat. Nem mozdul meg, ledermeszti az a kézzelfogható, homályba borult sötétség, mely szinte vakká teszi. Látja, hogy Khiara megtorpan a földbe ágyazott, kör alakú nyílás előtt, majd elé áll, mintha ezzel esélye lenne arra, hogy őt láthatatlanná tegye. Boldogabb lenne, ha már a föld alatt lennének, így most abban reménykedik, hogy az emberek sem látják őket ebben a bénító koromsötétben. Szinte érzi, ahogyan lezsibbasztja végtagjait az a tömör üresség, melyet a hely hordoz magában. Mintha maga a pokol lenne, ahol az elkárhozott lelkek büntethetik az eltévelyedett élőket. Tudják, hogy itt vannak; az emberek megerősödött hatodik érzéke és hallása műszerek nélkül is könnyedén az értésükre adja, hogy új áldozatok kerültek a hálójukba. Ajkai vonallá feszülnek, ahogy erőt vesz magán. Szemeit résnyire szűkíti, miközben élesebb fókuszt erőltet aranyszínben játszó íriszeire, mely feltűnő fényjelzéssel vág át a sötéten, mintha a semmit kutató szemeknek akarna irányjelzésül szolgálni. Fejébe hasít a kínzó fájdalom; érzi, hogy leblokkolt tudatának egy része áttörhetetlen védőfalat emelt a váz koordinálása köré, így amit régen egy pislogással elért, most képtelen fájdalom nélkül, tökéletesen megvalósítani. Erőltetett, lassú légzése sípolva tör fel torkából, miközben megfeszíti állkapcsát, amint eljut tudatáig a látvány; legalább húsz ember vár rájuk az épület különböző, omladozó szintjein, alakjuk még számára is egészen beleolvad a jellegtelen szürkébe, mely a felkopott falakból árad. Fogai jól hallhatóan megcsikordulnak, izmait önkénytelenül is megfeszíti, mintha bármelyik pillanatban támadásba lendülne. - Látnak minket. – suttogja alig hallható, feszült hangon a lány fülébe, miközben még utoljára végigfuttatja szemeit a betört ablaküvegek mögötti sötétségen, hogy rájöhessen, milyen műszereket használnak. - Távcsöves puskák. – szisszen fel jól hallhatóan, amint megérzi a tökéletes kiszolgáltatottság ízét. Tisztában van vele, hogy ezek a fegyverek nemcsak a közellátást teszik lehetővé, hanem a legtöbb hőkameraként is funkciónál. Szinte már látja szemei előtt az emberek arcát, amint kiveszik, hogy az ő alakját nem vörös, hanem tömény kék szín veszi körbe. Be kell hunynia a szemét, hogy gondolatai teljesen helyre álljanak. A megerőltetéstől már az egyszerű kép is homályba borult egy pillanatra, mely egy újabb adrenalin hullámot engedett szabadon drótereinek falai között. Lassan nyitja fel a szemeit, vonásain az érzéketlen határozottság tükröződik, ahogy egy mozdulattal kinyújtja a kezét, tenyerét az arca elé emelve. Néma, ironikus mosoly szökik az arcára, ahogy megérzi a levegőt hangtalanul átszelő lövést a tenyerébe fúródni. - Ne állj elém Khiara. – szólal meg hirtelen, halkan tagolva a szavakat, majd durván megragadva a lány karját tolja el maga elől, hogy kiléphessen a takarásból. – Elég nyilvánvaló, hogy... Képtelen folytatni, megakasztja hangját egy lövés, mely a hátába fúródik, vészesen közel a gerincén végigfutó egyik kisebb csatlakoztató ponthoz. Tudja, hogy még egy zárlatot képtelen lenne elviselni, ezért tehetetlenül forogni kezd, azonban mindenhol csak az áttörhetetlen feketeséggel találja szemben magát. Hirtelen veszettül csábítani kezdi a beton alatt futó alagutak gondolata. Akkor a legrosszabb dolog is az lenne, ha szemtől szemben futnának össze velük, így azonban tehetetlenül kell tűrnie minden egyes akciót.

2010.04.04. 19:09 Khiara Laken

Pillantása egy helyben marad, mintha a robot hűlt helyét akarná bűvölni. Az ajtó jól ismert hangjára fejét lassan fordítja el, elrévedt, fáradt tekintete azonban nem változik. Úgy emésztgeti a szavakat a hajnali szél megtörte csendben, mint egy gyerek, aki egy ártalmatlan mesét hallott az édesanyjától; olyat, amely nem a súlyos vágyakról, vagy a halálról szólt. - Nem hagysz itt. - visszhangozza elrekedten. Csak ezt az egy mondatot akarta hallani a robot szájából, így erein most vadul száguld végig az elégedett, önzőséggel telt öröm. Arcára elgyötört áhítat költözik, megremeg a gyomrában megugró, forrón verdeső vágytól. Félig megfordulva homlokát a támlának dönti, hogy erőt gyűjtve lábát ösztönözze a felállásra.  Nem tudja, miért győzködi magát folyamatosan az erejével. Néhány pillanatban úgy érzi, érzelmei félelmetes mélységgel inognak meg és válnak zavarodottá, ezért szüksége van rá, hogy emlékeztesse naiv lényét, ki is ő valójában. Nem vagyok magamnál.  Leszorítja égő szemeit, míg az ajtóhoz támolyog. Nincs támasza, amely megtarthatná testét, ezért szinte vakon kezd a robot után kutatni, mintha az lenne az egyetlen tömör anyag az illúziószerű rosszullétben. Borzong az éjszakai hűvöstől, nedves bőrét élteti a pára, a gyenge, fel-felkavarodó szél azonban vacogásra ösztönzi. Görcsösen felköhög, mikor már kint áll a fullasztó térben.  A tüdejébe épített szűrő kétségbeesetten próbálja megfogni a mocskot, ez most mégsem elég leharcolt szervezetének. Arcába szánt a belélegezhetetlen levegő, miközben magában szitkozódva húzza orra és szája elé az orvosi maszkot. Szédül a szapora szuszogásoktól; ez már nem a roboti váz, ahol az oxigén nem lételem. Volt, hogy hitetlenül leállt ezzel az emberi szükséglettel, ezért most kényszeredettnek hat neki újra az erőlködés.  Olyannyira szúr a szíve, hogy még a mélyenszántó szégyen is értelmét veszti, mikor újra az Első tekintélyes alakjába kell támaszkodnia. Megpróbálja betájolni az irányt a bázisra, de jobb ötlete támad – mikor megindítja a férfit, megkeményedett vonásait inkább a föld felé szegezi, hogy egy lejárót keressen az alagutakhoz. - Tudom, milyen vagy. Ezért bármit is mondanak, vagy tesznek… ne támadj vissza semmivel.  Neked is szükséged lesz az ellátásra. – szuszogja fanyarul, tompán a szavakat, mely alig hallatszik ki a maszkon túlról. - Ha megölnek minket, valószínűleg azonnal megteszik. Eddig is veszélyben léteztünk… én sem kerülhetek jobban bele.  Elhaló lejtésében elnyomta a félelmet, de legbelül minden izma bele-belerándul a heves, izgalomszerű rettegésbe. Görcsösen szorítja a mellette lépkedő karját, szinte érzi a csőszerű erek rezgéseit. Melegséggel töltötte el a nyugtatás, de most megint gondolni sem tud rá, hogy csak hozzá lesznek kegyesek. Még mindig nem fogja fel, hogy a Halál talán mást jelent, mint amiben ő hisz; a vég és az újjászületés  között ingázik, és sokszor megpihenne már az örökké tartó zsongásban.  Hunyorogva veszi ki a felrepedezett betonba ékelve az egyik kopott aknafedőt. Tudja, hogy minél előbb a föld alá kéne jutniuk – mégis hirtelen veti meg lábait, mintha fegyvert szorítottak volna a hátához. Keserűen nyelve néz körbe a ködben, a roncsolt épületeken tátongó hasadékokat próbálja tisztábban kivenni. Összerándul; nem lát elég élesen, el van veszve.  Ha nem képzelődik, akkor szinte biztos benne, hogy már most a nyakukon vannak az ismeretlen légjáró jelzései miatt. Még közelebb húzza magához az Elsőt, hogy magára erőltetve egy rideg kiállást, saját alakját, a sötétben bordó haját ismerjék fel először.

2010.04.04. 14:49 Zev Owen

Hangosan enged ki magából egy mély lélegzetvételt, miközben íriszeit a vörös hajú nőn pihenteti álmos tekintetével. Aranyló szemei félig lehunyva, üresen merednek a félsötétbe ivódott alak felé, miközben a testét érintő, megfagyott ürességgel barátkozik. Kézzel fogható az az űr, amit a lány távozása hagyott maga után, és a vele járó csalódás, mely most mellkasába fúródik, nem jár számára eget rengető meglepetéssel – számított rá, hogy kiszolgáltatottá vált lelke ilyen intenzíven reagál majd a hiányra. Arra viszont nem, hogy a félrobotot ennyire felzaklatják kényszeresen elburkolt szavai. Mikor lett ennyire átlátszó? Mikor nyílt meg ennyire? Képtelen rájönni, hogy ő-e az, aki így elgyengült vagy pedig Khiara éleslátása erősödött meg annyira, hogy egyetlen őszinte tekintetéből ki tudja olvasni az igazságot. Azonban vannak dolgok, amik nem érdemelnek szavakat. Néha jobb, ha a valóságot az ember magában tartja, így hosszú percekig meg sem szólal, csak kifejezéstelen, hűvös arccal mered a női sziluett felé, melyre színes fénysávokat vetnek a műszerekből áradó neonfények. A pittyegés már némaságba borult, a kint gomolygó köd azonban a halál ízét hordozza magában. Mintha a hangtalan, elhaló sóhajok maguk felé vonzanák. Feléled benne a beteges, gyötrő kíváncsiság, ahogy a pusztító adrenalin első lökete felszabadul a testében. Most már a kijáratot bűvöli, mely lassan tárul fel előtte, mikor ujjait a megfelelő gombra csúsztatja. Az elsötétült, felemelkedő ajtó alól lomhán áramlik be a homállyal fenyegető szmogtömeg, melyen borostyánszínben égő szemei halvány fénypontokként hasítanak át. Számára nem okoz gondot ez a félvakság – még annak ellenére sem, hogy műszerei már nem működnek tökéletesen a csatlakoztatóját ért sérülés óta. Most is tisztán látja a ködburok mögött rejtőző, romlásba taszított épületeket, melyek beomlott falait hatalmas, éjfekete repedések szántják végig. Arcára öntudatlan, kihívó félmosoly szökik; teste már teljes egészében a kijárat felé mozdult, szeme sarkából azonban még az ülésbe süppedt cyborgra tekint, kinek testét félig kitakarja az éjsötét támla. - Vágyakoznék, ha lenne értelme. De jelen helyzetben a túlélés az egyetlen cél, ami még a szemeim előtt lebeghet. – egy pillanatra mély hallgatásba burkolózik, vonásai komolyabbá válnak, hangjának éle azonban nem veszít semmit könnyedségéből. – Nem, nem akarok meghalni. Csak akkor, ha az feltétlenül szükséges. Nyomós okom van arra, hogy életben maradjak. A halál némává, süketté és vakká tesz. De nem ez a legrosszabb... tudatlanná is. Nem akarok emlékek nélkül eltűnni, úgy, hogy ne tudnám, veled minden rendben lesz. Nem hagynálak itt. Azt viszont nem akarom, hogy miattam kerülj veszélybe. Szemei vészjóslóan összeszűkülnek, ahogy végigméri a lány rávetülő vonásait, mintha ezzel óvatosságot ültethetne Khiara gondolatai közé. Szüksége van rá, hogy az utolsó cseppig az értésére adja: egy pillanatra se feledkezzen meg önmagáról. - Szóval azt ajánlom vigyázz. Ha nem keveredsz bajba, nem kell érted meghalnom. – lazán von egyet a vállán, mint aki nem is akar több szót pazarolni a dologra, majd megborzolva pára lepte tincseit, indul meg a kijárat felé; magabiztos léptei ütemesen koppannak neki a halkan rezgő fémpadlónak. - Naná, hogy erős vagy.. Remélem hajnalban is fogadnak vendégeket, mert jót fog tenni nekik ez a találkozás. – dünnyög fel, összehúzott szemeivel a fakó látképet pásztázva; testét máris sokkal nehezebbnek érzi, ahogy a gyilkos szmog bőrébe mar, a forró, nyári pára pedig még jobban beleissza magát portól szennyezett ruháinak anyagába.

2010.04.03. 23:29 Khiara Laken

Ő is felsóhajt, mikor megérzi vonásain a halotti lélegzeteket. Homlokán a fagyos hidegség szinte felperzseli lázas bőrét. Ha nem tudná, azt hinné, egy fegyver fémből öntött csövével fenyegetik, kiismerhetetlen gyengédséggel, szinte kényeztetve őt a halál gondolatával. Lehunyt szemei sötétséget vonnak a külvilágra. Pár pillanatra elveszik minden, a szavak és a nyomott pittyegés hozzák vissza lelkét.  Szíve vad vergődésbe kezd, drótok teletűzdelte, megerősítette gerincén borzongató hullám söpör végig. A mondatok inkább csak tématerelésnek tűntek; beléhasít a kétely, mint egy heves villám, melybe épp csak belerezzen. Önzőn követeli tovább a gyengéd támaszt, a kortalan arc hidegét, felforrt vérét mégsem képes lecsitítani. Olyan ez az egész, mint az őrület – képtelen tőle szabadulni, megrögzött lételemévé vált ez a fajta törekvés, mintha egyre türelmetlenebbül a végtelen szabadságot, vagy az örök életet akarná elérni. Vagy mindkettőt.  Ajkai kiszáradva nyílnak el, ujjai vakon követik végig a robot karjának, majd nyakának vonalát. Körme finoman feszül neki egy halkan doboló drótnak, mely a főért helyettesíti a vázban. Fogait hevesen szorítja össze, leküzdi a görcsös émelygést, majd lassan válik el a másik homlokától, épp csak annyira, hogy farkasszemet diktálhasson.  Ilyen közelről jól ki tudja venni az arany szín árnyalatait, mely szinte útmutatóként szolgál a homályos félsötétben. A figyelmeztető csipogás egyszerre hal el, nem reagál rá. Mélyen, áthatóan fürkészi a ragadozószerű pillantást, mely mintha teljes ellentéte lenne saját, dermesztően komoly szemeinek.  Nem érzékeli az időt, még hosszú másodpercek elteltével is elrejtett titkok után kutat. Nyíltan vállalja saját követelését, szinte üvölt őt a néma csendben – egyszer majd ott hagyja őt? Most már a saját utadat kell járnod, mert nem lehetek mindig ott, hogy a segítségedre legyek. Tanulj meg élni, vagy halj meg.  Darabosan emlékszik vissza a szavakra. Olyan, mintha egy tőle távol álló idegennek sorakoztatták volna fel őket, hűvös az érzés, amit maguk után vonnak mellkasában. - Nem mondasz el nekem mindent. Mire vágysz igazán? – válaszol a kérdésre azzal a kérdéssel, amivel már annyit dobálóztak. A robot karja lassan csúszik le róla, ahogyan arrébb fordul, és nehézkes hátrálásba kezd. – Harcolni szeretnél? Újra megpróbálkozni, és túljutni Norlana határán? Elfáradtál, és meg akarsz halni,  igaz?  Kissé megrázza a fejét, hogy jelezze, még saját szavainak sem akar hinni. Megtámaszkodik a pilótaülés támláján, de még nem ül le, csak felsőtestét dönti kissé előrébb. - Tökéletes párosítás. – nyílik ki hirtelen, cinikusan a férfire hunyorítva. Nincs benne támadó szándék, inkább kihívóság, és az a maradék szenvedély, ami még öntudatánál tartja. - Azt akarod, hogy ne tartsak veled, Te pedig bevégezhesd egyedül. Egyszer már én is megpróbáltam ugyanígy biztosítani az életed, a jövődet,  de Te nem hagytál elmenni, és meg is sebeztél. Tőlem mit vársz,  Zev?  Rá kell jönnie, hogy szavai kissé nyersnek hathattak, ezért tekintetével próbál lágyságot vonni magára. Néhány másodperc erejéig még tartja a szemkontaktust, majd megadóan sóhajt egyet. - Hagyjuk ezt. – inti le gyengén az Elsőt. – Szükségem van rád, de nem akarom, hogy bajod essen miattam.  Mert nekem Meilis elé kell állnom.  Erős vagyok.  Egy mozdulattal süpped az ülés mélyére, lekormányozva a megérkezett légjárót a földre. Nem néz körbe, hogy merre vannak, azonnal visszatekint a férfi alakjára. Lényét most erőltetett könnyedséggel próbálja elfedni, ujjai azonban görcsösen kapaszkodnak a kormányba, mintha az lenne az egyetlen biztos támasza. Lelke újra elmerül a rettegés alatt, teste tudatosan nem mozdul – ebben a pillanatban, a legszívesebben itt hagyná a robotot, hogy ne tegye kockára feleslegesen az életét.

2010.04.03. 13:45 Zev Owen

Szíve fémes hangokat hallatva rázkódik meg mellkasában, mintha beleborzongana az érintésekbe. Az az eleven, puha melegség, mely a lány testéből árad teljesen felolvasztja vérében pergő, heves érzelmeit. Halvány, keserű félmosoly szökik arcára, ahogyan szemöldökének vonala kisimul, arca pedig megértővé és nyugodttá válik, mint aki ebben a pillanatban találta meg azt a biztos pontot, mely egyben tarthatja az utolsó pillanat eljöttéig. Halk elégedettséggel sóhajt fel, miközben félre pillant, hogy összeszedje magát. Egy lassú, kimért mozdulattal lép közelebb, hogy még az a leheletnyi űr se tátongjon közöttük, majd azt a tenyerét, melyet a lány vonásaira fektetett, feljebb csúsztatja, hogy ujjaival a nedves tincsek közé szánthasson. Másik karja a cyborg vékony dereka köré kulcsolódik, hogy teljesen magához tudja húzni. Vad szomjúságban égő, vágyakozó ajkai szenvtelenül vándorolnak a lány homlokára; csak elvétve érnek hozzá, mintha fájna minden megkezdett csók, amit a forró lázban égő bőrre lehel. Végigperzsel szövetén a jeges borzongás, mely olyan hideg, hogy elviselhetetlenül égetőnek hat, minden egyes kíméletlen hullámnál, mely most keresztezi kiszolgáltatott vázát. Fejében folyamatosan peregnek a gondolatok, melyektől képtelen megszabadulni, a válaszokra azonban nem tud rájönni, akármilyen mélyre is ás pengeélű logikájának kódsorai között. - Nem értem, miért megyünk vissza. – leheli végül megtörten, hangja emberien elbicsaklik, mintha olyan mély fáradtságot hordozna a szívében, hogy a szavak is csak nehezen lennének képesek kibukni belőle. – Norlanaban is rendbe hozhattalak volna. Aztán… eltűnhettünk volna.  Miért kell belefolynunk egy olyan háborúba, amit csak az alantas emberi érdekek vezérelnek? – félhangos mondatai bezengetik mellkasát, azonban hallani rajta azt a felszínes tónust, mely megkérdőjelezi a bennük rejlő őszinteséget. Mióta végignézte, hogyan vergődik a műtőasztalon az a védtelen nő, képtelen kizárni a gondolatai közül a tényt: hogyha ők nem tesznek semmit, egyre több ember fog szörnyű kínok közt meghalni. Harcolni akar, de nem olyan áron, hogy Khiara is vele tartson. Szándékosan nem válaszolt. Nem akarja megígérni, hogy mindig mellette fog állni - ha neki az lesz a sorsa, hogy meghaljon, nem fogja magával rántani a lányt is. Ő már eleget élt, többet, mint amennyit a sorstól érdemelt volna, és most egy ismeretlen érzés, mely eddig elnyomva tengődött a lelkében a megérdemelt halál után vágyakozik, ha a békéhez nem lenne más megoldás. Tudja, hogy félig sem igaz, amit Khiara mondott az életről. Talán ő úgy érzi, visszaadta neki, ami elveszett, de ez nem lesz igaz mindaddig, amíg valamilyen módon nyugodt életet nem teremt neki. Életet, nem pedig folytonos rejtőzködést, kínokat és őrült háborúkat. De ezt nem mondhatja el neki, ahogyan azt sem kérheti tőle, hogy maradjon biztonságban és nézze tétlenül, ahogy egy eltitkolt, nyomorba taszított világ megszűnik létezni. Megemelt keze a lány tarkójára vándorol, miközben ujjai gyengéden összeszorulnak körülötte. Fejét erőtlenül dönti a félrobot homlokának, miközben kiengedi torkából elenyésző, ütemtelen légzését, mely arra szolgál, hogy csillapítsa a szívét hasogató halhatatlan kétségeket. A mellettük pittyegő műszer távolinak tűnő hangjai bontakoznak ki az elnémult csendből, mint egy életre kelt szív monoton ritmusai, ahogy a vezérlőn pulzáló, vörös pont jelezni kezdi a cél vészes közelségét.

2010.04.03. 12:09 Khiara Laken

Reménytelin dobban be érzékeny szíve, mikor a robot feláll, és megalázottan beteg teste elé lép. Nem képes megmozdulni, mintha dereka a székhez lenne szögezve – csak lelke vergődik folyamatosan, szeszélyes viharként az elenyészés ellen pumpálva belé az életet, hogy ne szakadjon darabokra. Egyszerűen nem bírja abbahagyni a tombolást, valami kikívánkozik belőle – talán egy egyszerű szó, vagy egy könnyű érintés -, mely miatt vissza kell fognia kitárulkozását. Most azonban, ahogyan az Első így megnyílt előtte, már az ő tekintete sem kezd mást tükrözni, csak gyerekesen őszinte, makacs ragaszkodást.  Szemei először kerekre tágulnak, mikor a mondatok helyére beáll a motor lágy búgása. Nem képes felocsúdni a szavakból, melyek mintha láncokba verték volna, és most még lélegezni sem engedik rendesen. Összerándul a beléhasító fájdalomtól, pillantását gyorsan lesüti, mintha félne az előcsalt könnyek árulásától. A csatorna azonban valamiért elapadt; talán már ahhoz sincs benne elég víz, hogy sírni tudjon. Csak a hasogatást érzi orránál, egy heves nyomást, mely még torkát is tovább feszegeti. - Ha ez a kívánságod… nem fogom őket megfékezni. – hangját szinte dobogni érzi, alig bír hallható lejtést kipréselnie magából. Színtelennek és árulóan ridegnek tűnik, ahogyan csak áll türelmesen, várva szavai hatását. - De akkor én is kérek tőled valamit.  Kivár még néhány pillanatot, majd megemeli elrejtett tekintetét. Végigköveti a konok vonásokat, a letörtséget mutató ráncokat a fekete tincsek alatt, melyek olyanok, mintha az egykori emberből maradtak volna fenn. Saját, láztól lángoló arca teljesen kisimult, szemei el vannak mélyülve; fürdik az áhítatban és a szomorú vonzalomban. - Állj majd mellettem.  Komoly vonalú ajka megrándul, mint aki félmosolyt akar előcsalni, de nem tudja, hogyan tegye. Nem is érti, hogyan gondolhatta a robot, hogy egyedül vállalja majd a halált és így magára hagyja őt. Bár ő is feltétel nélkül odaadta volna életét az övéért cserébe, ez azonban olyan természetesnek hatva ivódott vénái közé, hogy eszébe sem jut ilyenkor. Mindig is azért létezett, hogy feláldozza magát, de ilyen csendes, sajnálat nélküli elvakultságban még nem volt része. Most a bíztató, lenyugtató szavak töltik ki őt, melyeknek csak az utolsó sorai ültetnek belé ingatag kínt. - Te adtad vissza az életem. – karja az előtte állóért mozdul, akadozó bizonytalansággal. Nem akar az undorra gondolni, ösztönszerűen cselekszik, mikor a nagy tenyeret forró arcára simítja és szorítja, mintha a hideg bőrrel akarná lázát csillapítani. Fátyolos szemeit szorosan lehunyja, elmerül az érzelmek súlya alatt. – De mikor adom én meg ezt neked? Nem tudom… melletted kell maradjak. Nem tudom, melyik pillanatban mondja fel ez a test a szolgálatot. Nem kérhetném, hogy egy ilyen  mellett létezz, még ha megkapjuk a kegyelmet is. De én veled akarok maradni…  ameddig el nem taszítasz magadtól.  Belerándul, mikor másik kezét is felemeli, hogy felgyűrve az ing ujját végigsimítson a fiú odahúzott karján. Már érez magában elég erőt, a pulzáló félelem lecsitulva mozgolódik csak benne. Szemeit odáig csukta, hogy elvesztette érzékelését a külvilággal szemben, kezével is inkább csak kapaszkodik a másikéba. Arcvonásai tovább lazulnak, feje előrebukik, mint aki éppen álomba merült ülve; mégis érezte a bátorságot, ha arra gondolt, hogy nem kell egyedül maradnia sem az életben, sem a halálban.

2010.04.02. 20:04 Zev Owen

Hosszú percek óta most először kap magába egy hirtelen lélegzetvételt, ahogy teste alig észrevehetően összerezzen a lány őszinte kijelentésére. Túl tárgyilagos, túl elevenébe hatoló fájdalmat okozott ezzel az egyetlen mondattal ahhoz, hogy gondolatai ne váljanak zavarossá és értelmezhetetlenné. Ajkai vonallá feszülnek az égető fájdalomra mely szívének környékét hasogatja, mintha az elevenen lüktető izmot keresné a fémburkolás alatt. A kínzó érzés a megtévesztésig hasonlít emberi fájdalmaira, mikor szíve haldoklásnak indult, hogy a semmi felé zuhanva maga mögött hagyhassa az életet. Azóta is igazságtalannak érzi, hogy ennyi időt kikényszerített magának csak azért, hogy meilisi vér tapadhasson a kezeihez. Lehet, hogy meghalunk. Nem akarja még egyszer ezt hallani Khiara szájából; ki akarja zárni, hogy a halál ilyen kézzelfoghatóan közel kerülhet egy fiatal élethez, egy olyan ártatlan, érintetlen lélekhez, mely már olyasmiket is megélt, amit más elképzelni sem merne. A mellette álló félgép is csak egy gyerek, akit kíméletlenül időssé és tapasztalttá érlelt a változékony sors. Most minden ízében csak egyetlen dolgot kíván: hogy boldoggá tudja tenni a lányt - nem akarja, hogy tovább szenvedjen, most mégsem képes szavakat formálni. Teste üres mozdulatlanságba dermed, miközben egy száraz nyelést erőltet végig drótokkal hálózott nyelőcsövén. - Te élni fogsz. Téged nem bánthatnak... Szeretniük nem kell, de akkor is előnyükre válik a jelenléted, ha már képesek lesznek megbízni benned. Nem szalaszthatnak el egy ilyen lehetőséget, Khiara. Nem engedhetik meg maguknak azt a luxust! - fogai jól hallhatóan összekoccannak, ahogy megfeszíti állkapcsát, majd egy ingerült mozdulattal felmagasodik, hogy éles pillantása az őt figyelő lány mélykék szemeibe fúródhasson. Elég egyetlen elnyújtott, erőteljes lépés, hogy legyőzze a köztük lévő távolságot és tiszteletet követelő alakjával a lány fölé magasodhasson. A testtartásból, amit felvesz sokkal inkább a fenyegető ingerültség árad, mint a védelmező gyengédség; Khiara felé nyúló karja akadozva indul meg, mint aki a hófehér arcot akarja megérinteni, keze azonban erőtlenül hullik vissza teste mellé, hogy a jeges levegőt tapinthassa ki merev ujjai között. Arcán megmutatkozik az az üres elgyötörtség, mely most lelkét feszegeti, és rideg fémvázában árad szét. Vonásai lágyabbá, nyílttá vállnak - úgy érzi nem képes tovább magán tartani azt a zord, semmitmondó maszkot, mely elfedi heves aggodalmát. Széles vállai összeesnek, tartása emberibb lesz, míg lassan egész lénye olyanná nem válik, mint egy megtört kamasznak, aki éppen most készül feladni az életét. - Bárcsak tényleg Isten lehetnék. Akkor vissza tudnám adni az életed. – suttogja a lélegzetnél is halkabban, fejét lehajtja, miközben szemeit lesütve az összecsavarozott fémpadlóra mered. – Semmisem lenne olyan, mint régen, de legalább olyan tested lenne, amilyet megérdemelsz. Azok ott lent el sem tudják képzelni miken mentél keresztül. Elvesztették az otthonukat, elvesztették a családjukat, hátra hagyták a hitüket... de a testük, az ami a sajátjuk, megmaradt. Fogalmuk sincs róla, hogy valójában milyen szerencsések. Hogy mennyi remény rejlik abban, hogy még nem fogták el őket. De már képtelenek a hálára... az elfogadásra. Tőlem félni fognak. Ne állj az útjukba. Kérlek… - fásult hangja elenyészik, alig kivehető, lágy szavai olyannak hatnak, mintha félálomban sorakoztatta volna őket egymás mögé, minden öntudat nélkül. Lassan, bizalmatlanul vonja össze szemöldökét, mint aki fél minden rezdüléstől, mely megmutatja, mit is érez valójában. Egymásba szaladt, szénfekete szemöldökei fölött apró ráncok keletkeznek, ajkait egymáshoz préseli, ahogy fejét kicsit lejjebb döntve Khiara szemeibe néz. Nem akar semmit mondani, hiszen tekintete egyértelműen tükrözi azt a megadást, azt a túláradó gyengédséget, mely életében először ki tudja emelni az önzőségéből; abból, ahogy a világot eddig szemlélte. Most már nem érzi magát többnek egyetlen embernél sem, és az életét gondolkodás nélkül feláldozná egyetlen félrobot törékeny lelkéért. Tudja, hogy ez nem szerelem. Ez annál sokkal több.

2010.04.02. 18:47 Khiara Laken

Maga elé meredve hallgatja végig a becsmérő szavakat, melyek tompán ütnek hozzá utat a félhomályban. Nem akar nyíltan feltekinteni, így is érzi magán a sivár pillantások erejét, mintha pofonok lennének. Ujjai görcsösen feszülnek össze a szék karfáján, feje zsibong attól az üres bosszúságtól, mely egyszerre telítette el lényét. Mellkasában kavarog a távoli űr, úgy érzi szíve semmivé zsugorodott; egy pillanatra teljesen elhagyta a maradék ereje is.  - Ha cserbenhagytam volna bárkit is,  a könnyebbik utat választottam volna. – préseli ki magából a megfeszített szavakat. Hányingere egyre jobban lebénítja őt, a kétségbeesett védekezés pedig csak mélyíti a feszegető érzést. - És már halott lennék.  Mérhetetlenül fájt neki a mondat, úgy érzi, mintha a semmiért küzdött volna annyi ideig. Minden perc értelmetlenné válik – az önző sajnálat pedig teljesen letaglózza, mert néha szívesebben meghalt volna, mégis kitartott. Igazságtalannak tartja ezt, annak ellenére, hogy a robot szavaiban valószínűleg ott bujkál az igazság is.  Összerándul a gyomra, mikor szeme sarkából kiveszi az ablakon túli, megváltozott Világot. Egy pillanat leforgása alatt szakadt rájuk a meilisi köd, az ég eltűnt, a mély színek elfakultak, mintha visszatértek volna egy sokkal régebbi időbe. Csak gyenge körvonalakat képes kivenni; Norlana felhőkben járó épületeit romok váltották fel, elhagyatott gyárak, vas és kőtörmelékek. Nyelni próbál a pánik közepette, azonban csak egy erőltetett lélegzet lesz belőle, mert teste már a kiszáradás útjára lépett.  Hiába próbálja hitetgetni, hogy ő sem fél, az iszonyat minden szívdobbanással egyre csak elmélyül benne. Titokban veti íriszeit a robotra, mintha belőle akarna erőt meríteni; még mindig nem ébredt rá teljesen, hogy otthonát már akkor elvesztette, mikor először felvitték Norlanaba. Az igazság most olyan neki, mint egy keserű méreg, melyet hiába próbál magába diktálni, mert egész lénye hevesen tiltakozni ellene. - Te nem félsz. – lélegzi kissé vádlón, mintha irigy lenne a férfi bátorságra, vagy saját szégyenét akarná leplezni. Vár néhány lélegzetvételnyi időt, míg kutatja magában a szavakat, melyek már szelíden, és gyengén folytatódnak. - Én viszont rettegek  újra a szemükbe nézni. Jó ez így?  Jó, hogy ilyenek az emberek? Vagy bennem van a hiba, mert tényleg cserbenhagytam őket? Én csak élni akarok…  Elárult pillantása az Első arcára úszik, hosszasakat pislog, hogy csitítsa a benne dúló fáradtságot, és öntudatánál maradjon. Nem értik, hogy elégnek kell lennie?  Most, hogy visszakerült a félroboti testbe, még inkább megmozdult benne ez a kényszer. Meg kéne védenie, amije van, és nem hagyni, hogy bántsák. Mert mi van, ha segítenek neki, de a robotot újra az ellenségévé faragják – vagy egyszerűen csak végeznek vele? Az ő hibája és ostobasága miatt történhetne csak. - Nem tudom, mi lesz velünk. Lehet, hogy meghalunk. – bukik ki belőle őszintén. Nem veszi le szemeit a robotról, mintha várná a következő pillantást, melyben már nem akarja látni azt a felszínes űrt.

2010.04.01. 17:52 Mizuki Sawa

Csak amikor visszakérdez a fiú, tűnik fel neki, milyen könnyen kicsúszott a száján az az apró szócska, amit kiskorában olyan gyakran hallott a szüleitől, amikor egymást szólították. Olyan szeretettel telin és lágyan ejtették ki, mintha nem is evvilági szó lenne. Mindig olyan meleg érzéssel töltötte el ez a gesztus még akkor is, ha nem neki szólt. Ilyenkor mindig tudta, a szülei szeretik egymást. Sokszor elképzelte milyen lesz majd felnőttnek lenni, mint ahogy azt minden gyerek teszi. Olyankor minidg arról álmodozott, hogy egyszer mad ő is ezt fogja mondani valakinek, akit legalább annyira szeret majd, mint a szülei őt. És most minden tovább nélkül kimondta úgy, hogy fel sem tűnt neki. Vajon az anyukájának is ilyen automatikusan jött a nyelvére és tette oda a mondatok végére? Halványan elpirult és elfordította a tekintetét, de nem szólt semmit. - Te mondtad, hogy szeretnéd megtapasztalni, milyen az gyereknek lenni, és én mondtam neked, hogy mellettem megteheted. Úgyhogy most ne panaszkodj. - Mosolyogva nézett a fiúra és az ujjaikat összefonva lép közelebb hozzá. - Ugyan úgy, mint ahogy én tudom, hogy bízol benne, úgy neked is tudnod kell, hogy nincs rá semmi okom, hogy basszút akarjak állni rajtad. Lassú, kényelmes lépésekkel elindul. Bár láttja már az ajtót, ami mögött a konyha és ébédlő rejtőzik, ami elég nagy ahhoz, hogy elláthassák az összes bázison lévő embert, mégsem sieti el. Nem akar túl gyorsan haladni, szeretné, ha Danielben továbbra is meglenne a biztonság érzete, nem akarja kirántani a talpa alól a padlót. Még így a lassú tempójuk ellenére sem tart sokáig, hogy odaérjenek az ajtóhoz. Mielőtt bemenne, megáll és bemászik Daniel karja alá és úgy öleli magához és bújik hozzá. Végül lenyomja a kilincset és bemegy. Bár tartózkodik ott pár ember, mégsem foglalkozik velük senki, mindenki éppen hogy csak rájuk néz, amikor belépnek és utána újra belemélyednek a megszakított beszélgetésükbe. Odavezeti a fiút az egyik távolabbi asztalhoz. - Maradj itt, hozok valami ennivalót. - Azzal ott hagyja a fiút és odamegy a pultjoz, hogy kérjen mindkettőjüknek ételt. Egy nő, aki kedvesen rámosolyog átnyújtja neki a két adagot, megvárja, amíg eltávolodik valamennyire, majd ő is folytatja a beszélgetését egy másik idősebb nővel. - Tessék, ha kérsz még tudok hozni, és ha ezzel kész vagyunk, elmegyünk új ruhákért. Lerakja a tányért a fiú elé és ő maga is leül. Gondolataiba mélyedve kezd el enni, és tekintetét egy pontra szegezi valahol maga előtt. Már megint az előbbi kétségek gyötrik és nem tudja, hogyan hozza őket megitn szóba. Az előbb nem kapott választ, de az azért volt mert a fiú nem érezte jól magát. Vagy valójában nem is akart neki válaszolni és ez éppen egy jól jövő lehetőség volt, hogy elhalaszthassa a választ. Végül vett egy mély levegőt és a fiú felé fordult. - Ugye jól cselekszünk? - kérdezte halk suttogó hangon elhadarva a mondatot, mintha attól félne, hogy bármelyik pillanatban elhagyhatja a bátorsága.

2010.03.31. 15:24 Daniel Barth

Most, hogy ilyen közel van hozzá a lány, már nem érzi magát olyan elveszettnek és bizonyalannak. Még közelebb lép az apró alakhoz, annyira amennyire csak bír, hogy minél jobban a magáénak tudhassa. Csak remélni tudja, hogy senki nincs a folyosón; mint valami megerősítésre számítva fordítja tekintetét arra, amerről jöttek, majd vissza, a másik irányba. A lány szavai olyanok, mintha saját gondolatait mondta volna ki, így meg sem szólal. Nehezére esik elhinni, hogy még mindig itt van, és esze ágában sincs, hogy itthagyja. Még saját maga sem lenne elég türelmes, ha olyan helyzetbe kerülne, mint most a lány. Tudja magáról, hogy ugyanúgy otthagyná azt, akinek segítségre van szüksége, mint ahogyan azt annyian. Hálás, amiért Mizuki mégis ennyire kitartó és kedves. - Drágám? - ismétli meg furcsa mosollyal a szót, egyik szemöldökét értetlenül felvonva, de végül nem tulajdonít nekik túl nagy jelentőséget. Kicsit megszorítja alány kezét, úgy mintha csak valami önkénytelen mozdulat lenne. Halványan elmosolyodik, még maga sem tudja miért. Egyszerűen jól esik neki. - Úgy beszélsz, mintha gyerek lennék. Bízom benned, de ezt tudod is. Meg amúgy sem tudnék mást csinálni. Ha bosszút akarsz állni valamiért, akkor könnyen megtehetnéd akkor is, ha nem engedném, hogy vezess. - lép egy apró lépést előre, hogy végre elinduljanak, de a lány kezét még mindig nem engedi el. - Menjünk. És nem kell csigatempóban. Nyugodtan rángass, ha kell.

2010.03.30. 17:35 Mizuki Sawa

Megrázza a fejét és még jobban átöleli a fiút, hogy ha hirtelen eszébe jutna eltolni magától, akkor ne legyen túl könnyű dolga. Még ha a fiúnak nem is volt szüksége most erre a testi közelségre, neki annél inkábbb. - De mondom, és akár újra és újra, hogy a te emlékezetedbe is belevésődjön. Ha te nem vagy velem, akkor semmi értelmét nem látom, hogy bárhol is legyek. Csak ugyan az várna rám, mint amit már olyan jól ismerek. Magány, fájdalom, kínzó emlékek és vég nélküli hosszú napok, amelyeknek a végén még mindig nem vár feloldozás az emberre. Viszont mióta velem vagy már nem érzem magam olyan elvesztettnek. Mintha a világ már nem forogna körülöttem, mert megtaláltalak téged. Te vagy az én biztos pontom az életben. Mi okom lenne rá, hogy elhagyjalak? - halkan, mégis teljes elszántásággal beszélt és csak még közelebb bújt az előtte állóhoz. Aggódva ráncolta össze a homlokát és elgondolkodott rajta, hogy mi lehet az oka annak, hogy a fiú most már egyáltalán nem lát, még a számára eddig jól bevállt módon sem, de az utolsó szavára halkan elneveti magát. - Igen, valóban borzasztó öreg vagy már drágám. - még mindig aranyosan kuncogva emelte fel a fejét és nézett rá egy szívből jövő mosoly keretében. - Ugye megbízol bennem? Gyere, fogd meg az én kezem, majd én vezetlek, most már mindjárt ott vagyunk. Akkor ehetsz és ha még utána sem lesz jobb, akkor majd keresünk vaalmi megoldást. Tudod, hogy bármit megtennék érted. Tett egy óvatos és apró lépést hátra, de ugyan abban a pillanatban a fiú keze után nyúlt és beállt mellé. - Hagyd, hogy én vezesselek, rendben?

2010.03.29. 21:12 Daniel Barth

Úgy tesz, mintha meg sem hallaná a kérdést, mégis összerezzen, amikor a lány átrébb lép. Maga mellett akarja tudni, lehetőleg minél közelebb. Amikor átölelheti, biztonságot nyújt, és már annyira természetesnek tűnik, hogy mindig ott van vele. Mintha a része lenne. Főleg most esik nehezére, hogy ne lépjen reflexszerűen utána, és ne ölelje át. Viszont az a bizonytalanság, hogy esetleg már el is tűnt, még mindig ott van, így inkább nem emeli el kezét az érdes falról. Csak vizslatva veti tekintetét arra, amerre a lány eltűnt, hátha ennek hatására visszajön. Másodszorra is összerezzen, amikor Mizuki apró alakja közelebb lép hozzá, és átöleli. Szabad karját, amivel nem a falnak támaszkodik, körülfonja a válla körül, hogy ne tudjon többet arrébb menni. Megígérem neked. Fejét kissé oldalra ejtve vési az emlékezetébe a szavakat. Halványan elmosolyodik, de aztán újra fagyossá válnak a vonásai. Csak egy ígéret. Semmi több. - Ne mondd, hogy soha - tesz egy apró, bizonytalan lépést előre, mintha csak saját hangját követné, de végül újra megáll. Úgy tesz, mintha a lánytól várná a segítséget, fakó tekintetét is várakozón vési bele az apró alakba, mintha ő bármit megoldhatna. - Nem tudom mi a baj. Elgyengültem, és nem tudok figyelni arra amire kéne. De te sem veszted el a látásod, ha gyenge vagy, akkor én miért vesztem el azt, ami mostmár természetesnek tűnik? - egy halvány mosolyra húzódnak ajkai - Öregszem - jelenti ki bosszúsan.

2010.03.28. 18:47 Mizuki Sawa

Amikor a fiú megszorítja a kezét kíváncsian néz rá, de az nem mond semmit. Nem is zavarná, hiszen csak egy egyszerű gesztus, a tudás iránti vágy, hogy a másik még ott van, de amikor Daniel egyáltalán nem válaszol a kérdésére már kicsit nyugtalan lesz. Amikor pedig feltűnik neki a viselkedése is végleg elfogja a nyugtalanság és megáll. - Dan, minden rendben? - Közelebb lép a  fiúhoz és bizonytalanul szemléli, hogy mi történhetett, ami ennyire elbizonytalanította. A kérésére csak megrázta a fejét, de összerezzenve hátrált pár lépést. Az újból felcsendülő bizonytalan szavak viszont nem tudták sokéig visszatartani. Gondolkodás nélkül lépett újból a fiú elé és ölelte át. - Senki nem nevet rajtad. És nem is fog. Megígérem neked. Soha nem foglak magadra hagyni, soha nem leszel magányos és nem fogod hagyom, hogy még egyszer annyi fájdalmat átéljél. Te ennél sokkal jobbat érdemelsz. Fejét a fiú mellkasára hajtotta és még közelebb simul hozzá. Bár az volt a célja, hogy ő vigasztalja meg a fiút, mégis neki is nagyon jól esett ilyen közel éreznie magához és minden porcikájával a tudatában lenni, hogy ott van vele. - Elmondod, hogy mi a baj? - kérdezte halkan, alig akarta csak megtörni a csendet. - Nem megye nélküled. Engem az sem zavar, hogyha csigatempóban haladunk, de akkor sem fogok egyedül menni és téged itt hagyni, Megígértem veled, hogy mindig veled maradok. Már csak pár méter és ott vagyunk, akkor végre ehetünk valamit és friss ruhákat is kapunk. Megpróbálta biztatni Danielt. Nem akarta, hogy feladja, vagy megitn túlságosan is eluralkodjon rajta a múlt, vagy bármilyen más nyomasztó érzés. Tudatában volt neki, hogy nem lesz könnyű feladata, hogyha megpróbálja a fiúval elfelejtetni a múltat, és szebb és jobb jövőt adni nek és ugyan úgy a gyereknek is, de mégis elhatározta. Ez volt az ő célja, az amiért keményen akart dolgozni és bármit megtenni érte, hogy  valóra válhasson.

2010.03.22. 21:04 Daniel Barth

Lassú, ütemtelen lépésekkel indul el, mintha teljesen elvesztette volna a képességét, hogy tájékozódhasson. Bár nem szólna érte, de most, hogy már elég hosszú ideje nem evett semmit, elkezdett kiszállni belőle az erő. Már nem tud annyira odafigyelni a dolgokra, már nem is érzi maga körül annyira a dolgokat, csupán pár méterre. Éppen arra elég, hogy egy kis színészkedés mellett a lánynak ne tűnjön fel belőle semmi. Már lassan egy hete annak, hogy akármit is evett volna, és mostmár nem tudja annyira figyelmen kívül hagyni, mint eddig. Kétségbeesetten próbál koncentrálni, hogy legalább a folyosó falainak a vonalát tudja követni, de azok a rezgések is mintha egyre jobban csak elhalványulnának. Néhány bizonytalan, szinte már félő lépés után megáll, megremegve méregetve maga körül a falakat, mintha már csak pár másodpercet kéne rá várnia, hogy megpillanthassa őket. Végül reszketve nyújtja ki kezét maga elé, hogy hozzáérhessen az érdes falhoz, annak a vonalát követve még néhány tétova, oldalazó lépéssel előrébblépve. Másik kezével kissé megszoírtja a lány ujjait, hogy biztosan tudja, ott van még. - Menj, és... hozz valami ruhát magadnak, én majd itt megvárlak – próbálja szavait magabiztosan kiejteni, és még magával is próbálja elhitetni, hogy hanja egyáltalán nem remegett meg egy pillanatra sem – Menj. Csak menj már. Nem is hallja meg a lány elgondolkodó szavait a fejében zúgó, hirtelen rátörő kétségbeeséstől. Sebezhetőnek érzi magát, gyengének és nevetségesnek. Nevetni akar saját magán, hogy még egy egyenes folyosón sem képes végigmenni segítség nélkül. Kinevetné saját magát, de képtelen rá, hogy egyáltalán megszólaljon. Fejében viszont visszhangzanak azok a rég elfeledett hangok, melyeket akkor hallott utoljára, amikor a földön fekve, néhány barát nevetése volt az egyetlen, ami csakis neki szólt. - Ne nevess rajtam... – leheli maga elé elhalóan, kétségbeesetten hajtva le a fejét, mint aki el akar bújni mindenki elől.

2010.03.22. 16:06 Mizuki Sawa

Ahogy kihaladnak többen összesugnak mögöttük, sőt egy idősebb hölgy még a keze után is nyúl, és valami olyasmit magyaráz neki, hogy ne viselkedjen ostobán, de csak mérgessen lerázza a kezét és úgy halad el mérgesen az emberek mellett. Amikor kiérnek megkönnyebbülten lélegzi ki a levegőt. - Köszönöm, hogy a védelmedbe vettél. - hálás mosollyal nézett a fiúra, majd bűnbánóan hajotta le a fejét és nézte a padlót. - Nagyo sajnálom, hogy így alakult és nem tudtam megkérdezni... De ígérem, ha van bármi módja annak, hogy visszakapod a látásod, akkor én ki fogom deríteni. Remélte, hogy Daniel most nem fog ellenkezni. Minadozok után, amit a fiú tett érte ő is a hasznára akart lenni és segíteni neki. Úgy érezte eddig csak a problémákat növelte, amik a fiú vállát nyomják. Előbb felvitték őket miatta Norlanába, ott meglőtték Dant, amiért meg akarta védeni és most még terhes is. Úgy gondolta igazán ideje lenne tenni valami hasznosat is. Végignézett előbb magán, majd a fiún és bólintott. - Igen, ruhákat és kaját is. Tudom, hogy éhes vagy, ne is tagadd! És ami azt illeti én is elbírnék viselni valami ehetőt... - mondta és kicsit elpirult. Az utóbbi időben sokkal nagyobb volt az étvágya és már nem jött ki olyan könnyen hosszabb ideig kaja nélkül, mint azelőtt. Mosolyogva kulcsolta össze az ujjait a fiúével és elmélyedt a gondolataiban. - Daniel? Szerinted jól cselekszünk? - kérdezte kicsit bizonytalanul és a másik kezével végig simított a hasán. - Biztos hogy jó döntést hoztunk, amikor úgy döntöttünk, hogy megtartjuk... Tudod,ha úgy gondolod, hogy mégis csak idióta ötlet volt tőlünk és meggondolod magad, akkor most még lehetséges lenne... Végülis abban igaza volt az orvosnak, hogy még elég fiatalok vagyunk... - Egyre jobban elhalkult a hangja, míg a végén már nem volt több csak motyogás.

2010.03.21. 16:18 Daniel Barth

Féloldalas, lenéző vigyorba szaladnak vonásai, amikor a lány elé lép, és ugyanolyan hirtelen annak tenyere az orvos arcán csattan. Magába folytja nevetését, ami pedig most annyira könnyen kibukna belőle. Szívesen megnézné az orvos arcát, de enélkül is pontosan el tudja képzelni a rajta átfutó megalázottságot. Hogy egy lány megüssön egy férfit? Csak egy dühös morranás a válasz, az orvos nem is szól többet. Kimért léptekkel indul végül Mizuki után, még egy utolsó gyűlölettel telt pillantást vetve az idős alakra. Dühösen csapja be maga mögött a rozsdás ajtót, mely először megnyikordul, majd ahogyan kíméletlenül nekicsapódik a falnak; egészen megremegteti a folyosó falát. Még mindig azzal a letörölhetetlen, idegesítő, féloldalas vigyorral tekint a lányra, egy elismerőt bólintva. - Örülhet, hogy te ütötted meg. Ha nem állsz elém, nagyobbat is kapott volna azért a beszólásért. – indul el a abba az irányba, amerről jöttek, úgy mintha semmit sem történt volna. Kezét végigfuttatja a levegőben, amíg meg nem találja a lány kezét, ami körül aztán összezárja ujjait. Kissé bizonytalanul elmosolyodik,  még a fejét is lehajtja, hogy a lány ne lássa fájdalmas vonásait. - Hát... Mostmár nem kell megkérdezni, hogy van-e valami cucc, vagy szer, vagy akármi más... – elhalóan felsóhajt – Mindegy. Kéne neked valami új ruhát szerezni. Ebben könnyen megfázol – elképzeli, ő hogyan nézhet ki szakadozott pólójában, melynek egyik felét rózsaszínre festette vére, vállánál pedig szinte teljesen eltűnt az anyaga – És talán nekem se ártana valami.

[1115-1096] [1095-1076] [1075-1056] [1055-1036] [1035-1016] [1015-996] [995-976] [975-956] [955-936] [935-916] [915-896] [895-876] [875-856] [855-836] [835-816] [815-796] [795-776] [775-756] [755-736] [735-716] [715-696] [695-676] [675-656] [655-636] [635-616] [615-596] [595-576] [575-556] [555-536] [535-516] [515-496] [495-476] [475-456] [455-436] [435-416] [415-396] [395-376] [375-356] [355-336] [335-316] [315-296] [295-276] [275-256] [255-236] [235-216] [215-196] [195-176] [175-156] [Korábbi]