Új bejegyzés Frissítés

2010.01.22. 20:46 Khiara Laken

Hűvösen felsóhajt, ahogyan a nő a szavai végére ér. A hideg ülés szinte marja derekát, teste görcsbe feszül, s tovább merül feszélyezett némaságába. Pontosan tudja, mit akar,  különféle tervek szövődtek és szövődnek tovább gépagyában, melyeket a tökéletes logikából merít. Ha mindent jól kivitelez, és minden arcrezdülése a helyén marad, kimenekíthet ebből az őrületből két embert, és végre letudhatja az emberek zaklató vágyait is. Csak legyen már végre csend. - Ha ennyire tudni akarod… - mormogja kelletlenül, majd egy feszes mosolyt erőltet ajkára. - Arra vágyok, amit Te remélhetőleg minél később fogsz átélni.  Homlokát meghökkenten ráncolja, mikor meghallja a robot hangját, valahol fentről, a fénysávok keresztezte sötétből. Szólni akarna, de feltörő, hideg szavai beléfagynak, mikor hirtelen hozzáérnek. El akarná taszítani magától az sziluettszerű alakot, mely egy fekete árnyékként magasodik fölé, azonban már képtelen rá. Az Első gépteste bejáratottabb és erősebb, mint az övé, és mert ezen a ponton már nem is vágyik rá. Ha most tudna beszélni, bevallaná Avilának, hogy igazán jó érzés,  szaggató és felemelő, de érthetetlen, leragadt gondolatai zavarodottan vesznek el testének börtönében.  Mellkasának lassú, monoton dobolása teljességgel kibillen az egyensúlyából, hogy jól hallhatóan adjon hangot a légjáró gyengéd zúgása mellé. Túl sok mindent felejt el hirtelen; most egy olyan érzésben létezik, amely akkor születik, mikor valaki elveszít valami értékeset, de aztán újra megtalálja. Próbálja tartani komoly vonásait, feje azonban már rég elmozdult, hogy nyakát kimerevítve még intenzívebben érezhesse a forró ajkakat. A valóságban éppen olyan jéghidegek, mint saját szövetei, de most az egész testet felhevültnek, élőnek  érzékeli saját maga előtt. Fáj neki a perzselő égetés, öntudatlan állapotban kapja magába a hűvös lélegzetet, mint akinek most húzták ki fejét a vízből, vagy éppen rettentően, halálosan gyötrődik. Ingázik a két véglet között, széthúzza a zsibongó fájdalom, de ennél letaglózóbbat és mélyenszántóbbat nem sokszor képes érzékelni. Ez nem is fájdalom  - képtelen rájönni, micsoda, de nem tud most gondolkodni.  Tenyere vakon, kutatva simul a robot arcára. Az első érintése először akadozó, de mikor kitapintja a gyerekes vonások ívét, már nem tudja megállni, hogy ne követelje ki magának a hevesebb reakciót. Nála az érintéseknek súlya  és ára van, mert a beidegződés még mindig benne él: ha valaki meggondolatlanul nekiesik, abba vergődések között fog belepusztulni.  Észre sem vette, miket csinál – hogy mellkasa vibrál, alakja ellazul, szemei összeszorulnak -, csak akkor, mikor átélő, fénylő tekintete felnyílik, és szembetalálja magát Avila sötétbe vesző alakjával. - Várj. Ne most. – hangja elmosódottan szólal fel, alig hallható torzsággal. Mintha magát intette volna le, egy pillanat alatt szorul ki belőle minden lélegzet, és tölti ki újra a csendet a légjáró zúgása. Megemeli a robot arcát, hogy a szemeibe nézhessen, hogy érthetetlenül kutasson valami után, amit úgy sem tapinthat most ki. Nem érti tisztán a szándékot, túl sok minden, túl nagy hevességgel kering benne, hogy más titkait is magához tudja venni. - Letaszítasz, majd felemelsz... Miért?  - szomorú ívű szemei elárultan merednek a mézarany íriszekbe. Nem képes most más értelmet életre keltenie. Próbálja megőrizni hidegvérét, de teljesen összezavarodott. Valójában most keveredik benne az önzőség, és annak véglete; még mindig csak azt akarja, ami az Elsőnek a legjobb.

2010.01.22. 18:19 Zev Owen

Szemei elrévednek, ahogy a robotnő arcát tanulmányozza. Légzése simogatóan áramlik ki és be, míg bele nem veszik a váz hűvösébe, mert zsibbadó tudatával dacolva megfeledkezik róla. Átadja magát egy egészen más, furcsán ismerős érzésnek, melyre testét édes borzongás járja át, mintha egy hideg érintés kínzó vonalát érezné gerincének mentén, majd tarkójának vonalán. Szíve torz, elkínzott hangon pumpálja vénáiba tintafekete vérét, mely merev végtagjaiba áramlik, hogy karját mozgásra ösztönözze; azonban mikor tenyere a nő derekát érné, ujjai a semmibe markolnak, s talán hosszú percekbe telne feldolgoznia, hogy a Második visszacsúszott a székbe, ha nem érezné meg újra a forróság után maradt fojtogató ürességet. Fülei vészesen csengenek, mintha váratlan pofont kapott volna, szinte hallja, ahogy nyakában sértődötten dobol pulzusa, melynek zakatolásán keresztül alig tudja kivenni Avila eltompult szavait. - Milyen érzés..? – leheli kábultan maga elé, kiüresedett szemekkel, mintha még mindig testét gyötörné az elhűlt levegő, mely megvonta tőle a robotnő közelségét. – Egyszerre nagyszerű és félelmetes. Halkan nyel egyet, hogy enyhítsen torkának égető szárazságán. Perzselő, aranyszínben játszó íriszei a székben ülőre vetülnek. Csak pillantása éget, vonásai továbbra is jeges kifejezéstelenségben tartják arcának kamaszos, erőteljes ívét. - Ha Te nem akarsz önző lenni, majd leszek én. – állkapcsa megfeszül a váratlanul feltörő, szenvedélyes suttogásra, ahogy felsőtestével előre dől, és maga felé fordítja a vörös hajú nőt, megtámaszkodva a két sötétszínű karfában. Karja gépiesen nyúl előre, hogy ujjai közrefogják a lány arcát. Egyik lábát megemelve újra feltérdel, hogy közelebb tudjon kerülni, ez a mozdulat azonban teljesen más, mint mikor fenyegetni próbálta. Homloka lágyan érinti a vékony nyakat, majd oldalra mozdítja fejét, hogy arcának minden pontja érintkezhessen a halkan doboló szövettel. Elnyílt ajkai felforrósodnak a lélegzetre, mikor már könnyed csókja éri a jeges tapintású bőrt, mely perzselni kezd érintései nyomán. Fogalma sincs róla mit művel; már idejét sem tudja, mikor engedte át magát ennyire az emberi tudat logikátlan ösztöneinek. Nem akarja kinyitni a szemeit, most élvezi a sötétet, mely csak még inkább felerősít minden egyes lágy csókot, amit most ajkai írnak le Khiara torkának vonalán. Egyik kezével még mindig támaszkodik, bal keze azonban, mely eddig a Második arcát tartotta, mohón nyúl a vörös tincsekért, hogy egy hévvel telt mozdulattal ujjai közé fűzhesse őket. Szándékosan kapcsolja ki a gondolatait; már nem hallja a motor zúgását sem, lelke szinte beleveszik az érzésbe, mely most érzéketlenül öli ki belőle a bűntudat keserűségét. Az önzőség mérhetetlenül kavarog mellkasának mélyén, azonban ha képes lenne rá, hogy józanul gondolkodjon, akkor is csak a logika önelégült kárörömét érezné, mely keveredne a vágytól túlcsordult szerelemmel, a gyerekes csodálattal és azzal a láthatatlan remegéssel, mely most lángra lobbant benne. Amitől képes nőként nézni a robotra, nem, mint a Második: egy tökéletes alkotás; csupán, mint Khiara Laken, egy élő, lélegző ember, akinek testét csak azért járja át a halotti hidegség, mert egy géptestbe zárta el a külvilág elől.

2010.01.22. 16:53 Avila Mecoi

Miután egyedül maradt sem mozdult el a helyéről. Pár percig még némán állt és a történteken gondolkodott. Még mindig minden olyan gyorsan történt, hogy kellett neki az idő, hogy utólagosan feldolgozza az eseményeket. Enyhe gúnyos mosolyra húzódott a szája, majd megfordult és visszasétált a székekhez. Leült abba, amelyikbe eddig is helyet foglat és úgy fordult vele, hogy a két robot alakját csak a szeme sarkából lássa, de tekintetét az ablak felé fordította. Egész Norlana éjszakai fénybe borult, mindig szerette ilyenkor látni a várost, most mégsem csábította. Nem akart kimenni és újra a részéve válni, odatartozni. Ez már nem az ő világa volt, ha volt egyáltalán idő, amikor magáénak mondhatta. - Mond csak Második, - szólalt meg anélkül, hogy a megszólított felé fordult volna. - Milyen érzés, ha az ember ilyen nagy hatással van valakire? - Elmosolyodott, de nem lehetett megállapítani, hogy gúnyosan vagy kedvesen-e. - Tudod egyáltalán, hogy mit akarsz, vagy csak hagyod, hogy az események magukkal ráncigáljanak? Mi az, amit akarsz? Hova tartasz? Képes voltál mindent feladni az Elsőért, de miért? Mi a célod, mit akarsz? Azon kívül, hogy vége legyen a háborúnak? Mire vágysz a  szíved mélyén igazán? - És te? - Csak egy kicsit nézett az Elsőre, hogy tudja, most már vele beszél, de aztán vissza is fordult. - Milyen érzés, hogy tudod, mekkora hatalmad van valaki más felett? Neked mi a célod? Mi volt az, ami rá tudott venni, hogy véglegesen magad mögött hagyd mindezt? Nem nézett egyikükre sem, kíváncsi tekintete maga elé meredt. Idővel felhúzta a térdeit, és összegömbölyödött a székbe, amennyire csak tudott. A fáradtság megint jelentkezett, és nem hagyta elnyomni magát. - És most hova megyünk? - kérdezte halkan, félálomban, mielőtt még szemeibe becsukódtak volna.

2010.01.21. 21:19 Khiara Laken

Látja az elmosódott tükörképeket, melyek néma kísértetek módjára torzulnak, mozognak az ablak felületén. Mintha szellemeket látna, testetlen lelkeket, amiknek látványa ellazítja tekintetét, és szétfeszíti mellkasát. Nem rossz érzésekkel, inkább áhítattal, mély csodálattal vegyült kavargással töltik fel egész alakját. Arca is tejes odaadást mutat pár másodpercig, mint aki ő is közéjük akarna lépni – pillantásának csak kicsit kell lejjebb siklania, hogy megcsodálhassa a közelebbi, erőteljesebb ívű tükörképet önmaga előtt. Csak ennyi kellett, hogy rájöjjön, még mindig hús és drótok közé vannak nyomorítva.  Ujjai, elhagyva a görcsösséget, mereven engedik el a kormányt, amint feleszmél, hogy újra betápláltak az irányt. Összezavarodik, mert valahol minden pillanatban arra várt, hogy kiszállhasson. Most, megfosztva tőle a vezetést keveredik össze benne a hála és a feszültség, amiért levették róla a terhet, mert nem tudta volna az irányt; feszült és dühös magára, mert addig kéne búcsút intenie, míg megteheti. - Tehát legyek önző. Tudod Te egyáltalán, miket beszélsz? – kérdezi hirtelen, mélyenszántó, de dallamos hangon. Tónusain finomított, most már inkább kifürkészhetetlen, rejtett gúnytól égő bókolásra hasonlítanak. Hátradől a széken, azonban nem néz közvetlen a robot szemébe, mindössze annak tükörképére, mint aki fél a közvetlen pillantástól. Pár pillanatig csendbe burkolózik, hagyva, hogy a férfi mondatára erőteljes ívvel szakadjon fel szívének lüktetése. Még mindig képtelen eldönteni, hogy jó, vagy rossz érzés. - Reméled… - emésztgeti még mindig elrévedve, miközben mutatóujjával ajkát simítgatja. Tudja, hogy ezzel nem jut előbbre; meggondolatlanul pattan fel, tekintélyesen megállva a robot előtt. Azt akarja, hogy a puszta jelenléte szoborrá dermessze őt, hogy lássa, egy pillanatra sem ijedt meg a szavaktól. Hirtelen úgy érzi, mintha már idejét sem tudná, mikor állt az Első közvetlen közelében, mintha hazavárta volna őt valahonnan messziről. Hiányzik neki. - Dehogy tudod. Honnan is tudnád. – sóhajtja hosszasan és lemondóan végül. Pedig tudnia kéne.  Csak most gondolkodik el ténylegesen, mi lenne, ha önző érdekekből akarna szeretni. Káoszt szabadítana mindenkire, mert a saját érdekeit tartaná szem előtt. Azonban már azt sem tudja, mi lenne az az érdek – az érzések, vagy a Halál. Már tényleg nem maradt semmi más ezen kívül a kettőn kívül, ami az övé lehetne. - Te azt nem akarnád, érted? Nem tehetem veled.  – sziszegi megfeszítve, leküzdve az ingert, hogy mozduljon előre. Fel sem eszmélt, hogy vészesen közel hajolt a robothoz, csak most, mikor belépett a testét körülölelő, láthatatlan anyagba. Arca gondterheltségbe szalad, majd hirtelen süllyed vissza a szék mélyére, hogy végleg elvágja magát. Hátradől, fejét felemeli, hogy még a tükörképeket se lássa az ablakon.

2010.01.21. 19:57 Zev Owen

Szemei összeszűkülnek az érzéketlen, tettetett válaszra és a benne lángoló öröm is alábbhagy, ahogy a robot keserűsége szinte marni kezdi őt belülről. Már nem akar semmi mást, csak egy kihalt helyet, valahol a semmi közepén. Érezni akarja lábai alatt az igazi földet, legyen az akár élő, vagy már teljesen száraz és kipusztult – most csak ez jár a fejében. Hallani akarja a valódi csendet: a szelet, ahogy magányosan üvöltve körbejárja a tájat, messze mindentől, ami civilizált és emberi. Lassú, kimért lépteivel halad el Avila mellett. Nem akar semmit válaszolni a nő okfejtésére, így most pókerarcot felvéve bólint, hogy megerősítse kérdésében. Egy könnyed mozdulattal áll meg az irányító pult előtt, egyik karját a másodpilóta székének támláján nyugtatva, hogy újra megpróbálja beállítani az általa kitűzött célt, mely valahova a semmibe vezet. Tudja, hogy a Második nem ismeri eléggé az Égi várost ahhoz, hogy kivigye őket innen, és ha tovább bolyonganak Norlanaban, előbb-utóbb fel fog tűnni valakinek. Egyik ujjával kihívóan végigsimít a V alakú, ébenfekete kormányon, melyet a robotnő még mindig tart, majd jelentőségteljes pillantást mérve a kifelé meredő tekintetre elnyitja egymástól merev ajkait. - Remélem, mostantól mindent csak magadért teszel. Nem teszi fel újra az egyértelmű kérdést, nem faggatózik, még csak nem is próbálja erőltetni, hogy kikényszerítse a nőből a kétes választ, melyben talán még ő maga sem teljesen biztos. Csak mozdulatlanul szobrozik közvetlenül a másik robot váza mellett, mintha néma türelemmel próbálná szóra bírni. Az elnyűtt, gyűrött ing lassan kicsúszik székre támasztott ujjai közül, hogy hangtalanul az ülés mélyére csússzon.

2010.01.21. 19:34 Avila Mecoi

Meglepik a férfi szavai és kicsit értetlenül néz rá. Bármennyire is erőlködik nem tud rájönni, hogy mire is gondol. Oldalra  dönti a fejét, és úgy néz az előtte állóra pislogva. Bár arra is kíváncsi volt, hogy ezzel most mégis mire gondolt a férfi, de ami a legnagyobb meglepetést okozta, az a hangsúlya volt. - Nem tudom mire gondolsz... - válaszolja végül halkan. Fejében továbbra is a választ keresi. Mit csinált, amire ezt mondhatja? Végül aztán megrázta a fejét. - De ha élvezed a fájdalmat, akkor mitől válnak a kellemes érzések valami különlegessé? Ilyenkor látszik a legjobban, hogy mennyire is naiv, ami az érzelmeket illeti. Nem tud róluk semmit, és még annyi mindent nem is tapasztalt. Akkoriban maga döntött így, hogy ezt az utat választja, miután a sors alig hagyott számára bármilyen más lehetőséget. Túl gyenge volt ahhoz, hogy a sok kínnal és csalódással együtt tudjon élni, bár ezt még maga előtt is tagadta. - Ha így elmagyarázod, akkor nem hangzik olyan hülyén... Éveken át nem voltál képes rá, hogy bármit is érez, bezárva érezted magad, ezért volt olyan felszabadító érzés bármit is érezni. Még ha fájdalomról is van szó, azt is örömmel fogadtad annyi év bénultság után. Így van, vagy rosszul gondolom? Megpróbálta elképzelni, hogy jobban megérthesse, hogy miért vállalja az Első önként azt, ami elől ő már egy életen át menekül. Valójában akár hányszor is bebeszélte magának, hogy erős és bátor, tévedett. Csupán annyi a magyarázat, hogy mindig volt valami, amitől még jobban félt. Szánalmas volt, ahogy viselkedett, és ezzel tisztában volt, de nem votl hozzá ereje, hogy változtasson. Annyira elmélyült a gondolataiban, hogy nem látta a közeledő kezet, így kicsit összerezzent, amikor a robot hozzá ért, de nem húzodott el. Felemelte a fejét, és a szemébe nézett. - Szívesen. - Ajkaival némán formálta a szavakat. Az ő pillantása is a nő irányába fordult. Most megint olyan másnak tűnt, mint az előbb, a műtét előtt. De nem tudott neki semit felróni. A hangulatingadozás most mindegyiküknél benne volt a pakliban, és szinte teljesen normálisnak számított. Különben is, soha nem voltak barátnők a nővel.

2010.01.21. 18:04 Khiara Laken

Színtelen, komoly vonásaira színes fénysávok égetnek csíkokat, ahogyan beindítja a légjárót, és felhúzza annak fémalakját. Újra tökéletesen működő szemeivel hunyorítania kell; az Égi város egy nagy, fényes szívként lüktet az éjszakában, hol hangosabb, hol halkabb hangjaival. Nem akarja bekattintani a jármű belső neonfényeit, élvezi azt a kevés sötétet, amely megrekedt köztük. Csupán az ablak engedi be az épületek és a villódzó plakátok ezerszínű világítását, melyeket legszívesebben ugyanúgy kikapcsolna, hogy az éjszaka olyan éjszaka legyen, mint lent, ott az elsötétedett kis szobában. - Szórakoztam már jobbat is. – dünnyögi maga elé halk gunyorossággal. Alig fogta fel Avila szavait, minden erejével az utat figyeli, mert a feléledt város mintha megőrülne esténként, vagy most mintha az eső elmúltát ünnepelnék az emberek. Ezer és ezer monstrum cirkál a levegőben, keresztezve egymás útját; fémszíve torkába csúszik, hevülten dobogtatja minden drótját, mint akit a kinti, számára ismeretlen élet készül magával rántani.  Végigfut hátán a hűvös borzongás. Ujjai görcsösen feszülnek a kormány körül, mert magán érzi az égető tekintetet, ami mintha lyukat ütne mellkasában. Szerkezete dühödten rezeg fel, újra pazarolni akarná vérét, azonban a megjavított csővéna többé már nem engedi ki magából az értékes, fekete olajt. Eddig elrévedve hallgatta maga körül a gyengéd suttogássá mélyülő hangokat, mint aki velük akarta volna álomba ringatni magát, de a hozzá szegezett kérdés visszahozta őt. Mintha már épp csak annyira próbálná fenntartani magát, hogy ne forduljon kettejük ellen – épp csak annyira, hogy ne gyilkoljon  mérhetetlen dühében. Nem akarja újra látni azt a kódba írt végzést, amit félrobotként saját csapattársai ellen. Nem akarja újra érezni az ösztönzést, amelytől olyat tenne a teste, ami nem is állt volna szándékában. Nem engedi át gondolatait másnak, még nem.  Ajkait összeszorítja, hosszú pillanatokig csak némán navigálva a légúton. Most fogalma sincsen, merre kéne mennie, csak el innen, hogy ne tartózkodjanak sokáig egyhelyben. Merev, hideg tekintete testére siklik, szakadt és mocskos ruhájára, és ekkor eldönti, hogy nem fog szembefordulni az emberrel és a robottal. - Miért?  - ismétli meg a kérdést, tettetett lassúsággal és súlyos álmatagsággal. Mellkasa megremeg, mikor egyszerre kifújja a bent rekedt levegőt, halogatva saját válaszát. – Nem igazán értelek… Beszélj hozzám kerek mondatokban. Talán fel akarsz nekem róni valamit?  Pillantása elsötétül, még véletlenül sem néz hátra. Olyan, mint egy ártatlannak tűnő, de makacs gyerek, aki attól fél, hogy süt róla a hazugság.  Miért döntött így?  Talán rosszul fogalmazta meg magát valamelyik ponton? Nem tudja felmérni a kérdés hitelességét, csak egy árnyalatnyi melegséget érez, amelyről tudja, hogy nem ő, hanem a robot generálja maga mögött.

2010.01.21. 16:41 Zev Owen

A halk lüktetés, mely mellkasának mélyén dobogtatja meg a váz belsejét hirtelen felerősödik, mikor a robotnő feláll és eltűnik látóköréből. Tüdejében lázadozik a visszafojtott levegő egy hangos sóhajért, azonban összeszorítja ajkait, és mélyen lehunyja a szemét, hogy megpróbálja kizárni a halkuló lépteket, melyeket feléledt szívverése most csak még inkább elnyom. Mikor a motor újra feldorombol, ismét meglátja szemei előtt a sárga körgyűrűket, melyeket láthatóvá tett, borostyánszínű íriszei ontanak magukból. Nem pillant a Másodikra, mikor megszólal, csak az előtte húzódó sötét falra mered, hogy hűvös tekintete úrrá lehessen poraiból feltámadt, kihívó félmosolyán. - Honnan is tudhatnád? Még én sem vagyok tisztában azzal, hogy mire vágyok. – erőltetett monotonitású hangjából kihallani gyerekes izgatottságát; hirtelen önti el a forróság egész mellkasát, ahogy megérzi hideg szívét fel-le liftezni gyors ütemre rezonáló felsőtestében. A hátán végigszántó, váratlan érintésbe önkényesen remeg bele egész teste, mintha kirázta volna a hideg. Magába zárt sóhaja hirtelen bukik ki ajkai közül, ahogy előre nyújtja jobb karját és a falnak támasztja magát. A hirtelen újjáéledt érzelmektől teljesen megszédült, túl elevennek érzi magát. Beteg szíve megállás nélkül dörömböl mellkasának ívében, nem adva fel a reményt, hogy kitörjön onnan. - Avila. Te ezt direkt csinálod, ugye? Tudom, hogy igen. – lélegzi halkan; mély hangja lágy dallamot sző a beállt csendbe, ahogy homlokát kézfejének döntve elvigyorodik, majd feladva az önmagával folytatott küzdelmet, elneveti magát. Most, hogy a kő leesett a szívéről és több időt nyert magának a másik robottal újra szórakozottá vált, mint aki nem is igazán találja önmagát. Érzi a fájdalmat, mely hirtelen döfi keresztül a hátán húzódó, égő szövetet, azonban nem képes ezzel foglalkozni. Lehunyja a szemét, mintha még mindig csak a forró, gyengéd érintést érezné, és egy halk lélegzetvétellel nyugtázza, hogy egymaga valóban nem lenne képes kiszedni a súlyos fémtöltényeket. - Én ezt már nem tudom negatív dologként megélni. A fájdalmat... – halványan mosoly játszik arcán, ahogy résnyire nyitja a szemeit. Egyszerre érzi magát mérhetetlenül idősnek, aki már mindent megtapasztalt, amit csak lehetett, és ártatlan, érintetlen lelkű gyereknek, aki ennek ellenére mégis képes mindenre rácsodálkozni, mindent ekkora hévvel imádni. Még most is érzi a lelkében lobogó vad tüzet és az új életre kelt, fiatal szívet. - Talán hülyén hangzik, de én minden egyes érintést élvezek. Mindenből táplálkozok. Mindegyikre szükségem van. De ezt tényleg csak az tudja így látni, akivel már megesett, hogy hosszú időre elveszítette őket. Ezek után még maga a fájdalom is örömöt képes okozni. Ha nem érezném a testi kínt, nem érezhetnék mást sem, ami élővé tehetne. Egy lassú mozdulattal tolja el magát a jéghideg érintésű fal vonalától, hogy átvehesse a felé nyújtott inget. Arca hirtelen válik kifürkészhetetlenné, ahogy erősen leplezett érdeklődéssel futtatja végig tekintetét az éles sziluettű, emberi alakon, végül Khiaran, akit alig tud kivenni a testét elfedő szék támlájától. Lazán behajlított ujjainak külső felével gyengéden érinti Avila nyakát, hogy szövetét lassan végigvonultassa a hőtől tüzelő bőrön, miközben rezdületlen vonásokkal követi végig saját mozdulatát, mintha ezzel az érintéssel akarna köszönetet mondani a segítségért. Kósza pillantása újra a vörös hajú roboton állapodik meg, mikor tiszteletet sugallóan kihúzza magát, ujjai közé gyűrve az öklében szorongatott ruhadarabot. - Miért? – leheli váratlanul, megkockáztatva a kérdő hangsúlyt, tekintete azonban egyre nagyobb komolyságot ölt magára, mintha mindezzel a Második válaszára próbálna felkészülni.

2010.01.21. 15:37 Avila Mecoi

Nem foglalkozott a  nő szavaival, eleresztette a füle mellett és nem hagyta magát provokálni. Csak némán nézett rá és akkor mozdult csak meg, amikor elment mellette. Céltudatos léptekkel ment oda a férfihoz. Felemeli a kezét, hogy óvatosan végigsimítson a hátán. Még így a robot váz ellenére is feltűnik neki, hogy mennyire megfeszíti magát. - Lazíts! - suttogja halkan, közelebb hajolva, majd leereszti a kezét. Kutató tekintettel fordul meg és néz körül, hátha talál valamit, amivel kiszedheti a töltényeket. Nem látott semmit, de eszébe jutott, hogy még mindig a zsebében van a csipesz, amit tegnap használt. Vagy már több idő telt el azóta, Esetleg kevesebb? Nem, biztos, hogy több! Annyi minden történt, ennek nem lett volna szabad csak egy nap eseményének lennie. Ez túl kevés idő volt. Vissza fordult az Elsőhöz. Most semmi nem tudta volna elvonni a figyelmét a feladatról, még a felsőteste sem. - Nem kell a fájdalmat érezned ahhoz, hogy tudd élsz. Azon nem fogok vitatkozni veled, hogy milyen élet ez és nem is akarok. Ezt csak te tudod, milyen így élni, meg a Második. - Megpróbálta elvonni a férf figyelmét, hogy ne arra koncentráljon, amit csinál. Közben elkezdte  a csipesszel kiszedegetni a golyókat. A nagyobb sebekkel kezdte és minden egyes töltény fémes koppanással landolt  a földön, miután kiszedte és hagyta, hogy leessen. - Miért kínzod magad ennyire? Te is tudtad, hogy még vár rád ez a fájdalom, mégis beadtad a szert magadnak. Pedig tisztában voltál vele, hogy tudnál várni, ha eddig bírtad, akkor ez a rövid idő sem jelentett volna semmit. Miért vágysz ennyire a fájdalomra, mikor van még annyi minden más, amin keresztül érezhetnéd, hogy élsz. Miért pont a fájdalom a támpontod? Végül elhallgatott és nem szólt többet, csak csendben foglalatoskodott tovább. Elfogytak a nagy sebek, amikhez könnyebben hozzáfért, így a kisebbekkel kellett folytatnia. Ezek szűkebbek voltak és nehezebben fért el bennük a csipesz és a töltény. Néha kicsit kijjebb is kellett tágítania, hogy jobban hozzáférjen. Még ha te nem is, én sajnálom, hogy fáj. Minden újabb sebnél visszafojtotta a lélegzetét és csak akkor sóhajtott megkönnyebbülten, amikor elérte fülét a fém koppanása a fémen. Nem tudta, mindössze mennyi idő telt el. Végül leoldozta a karjáról a férfi pólóját. A sebe még mindig elég csúnyán nézett ki, de már nem vérzett. Párszor végigsimított az anyaggal az Első hátán, ahogy letörölte, majd lehajolt és felvette az ingét. - Kész vagyok. Nem tudom mit akarsz a sebbekkel mi legyen, de megértem, ha nem akarod a segítségemet. - Azzal odanyújtotta neki az ingét. Úgy gondolta, hogy amint úgy látja a férfi, hogy boldogul egymaga is, akkor rögtön lemond róla, hogy valaki más segítségét kérje. Csak most, hogy már végzett, fordult oda a Másodikhoz. - Az nem számít, hogy én mit akarok. Még soha nem számított és senkit nem érdekelt. Nem sajnáltatni akarom magam, csupán közlöm veled a tényt, hogy hozzá vagyok szokva. Rajta, szórakozz csak rajtam, nem érdekel. - Igazság szerint bántotta a ridegsége, amikor így viselkedik, de ezt soha nem mondta volna neki, ahogy másnak sem.

2010.01.20. 22:19 Khiara Laken

Tompán hallja meg Avila hangját a távolból. Az ablakon besütő fény lágy körívet rajzol sziluettjének peremére, csak így tudja teljesen kivenni alakját, ahogyan elnéz az irányába. Még akkor is tartja az erős szemkontaktust, mikor a robot megdönti őt, hogy visszahúzhassa ruháját. Megborzong, áthűlt szöveteit jólesően éri az elfedő anyag, azonban reszketése nem csitul. Teste elfedi hidegrázását, mert bent, mellkasa mélyén úgy érzékeli, hogy újra a jégverem foglya lett. Elképzelni sem tudod, mennyire fázok.  Szemei résnyire szűkülnek, ahogyan meglátja az Első szétlyuggatott hátát. Kell pár másodperc, míg teljességgel feleszmél a vázba mélyített sebhelyekre, melyek szétroncsolták a sima szövetet. - Felelőtlen. – szisszen fel, életre keltve az első szót, ami az eszébe jut. Nem engedte volna beadatni vele sem az érzékleteket adó szert, ha tudja, hogy több sorozatot is lenyomtak a testébe. Recsegő végtagokkal tápászkodik fel, megszédülve, mikor fémszíve bedobban, és mindenhová eljuttatja fekete vérét, vénái kusza szövevényén át.  Gyors, ritmusos légzéssel intézi újra elsötétült pillantását a fehér hajú nő irányába. Valahol mélyen megmosolyogja a reakcióját: bármit megtenne, hogy az Első közelében lehessen. Arcán látszik, hogy most rettentően fárasztja ez, mert gondolatait mintha mereven kényszerítené a sebes rohanásra. Csendet akar, aludni, vagy érinteni, újakat tapasztalni; fárasztja, hogy egyiket sem teheti, hogy a logika minden gyenge pillanatát megragadja, hogy eszébe juttassa - Ezért lettél a Második? Odaadtad a büszkeséged a tökéletes vázért, hogy segíts valakin, miközben lehet, minderre szükség sem volt? Oda a becsületed.  Szuszogása egy végtelen sóhajban fullad el. Hátát a légjáró falának támasztja, talán, csak hogy egy biztos támaszt tudhasson maga mögött. Olyan... furcsán érzi magát.  Elveszettnek, távolinak, mégis határozottnak, aki egy elnyújtott szempillantásig még biztosan tudta, mihez is akar kezdeni. Most csak egyet tud - nem fog sem halogatni, sem önzőnek lenni, ahogy azt a benne mozgolódó logika suttogja, az Első kárára. - Minden lehet. Csak tessék. Köszönd meg… de aztán alaposan. – súgja színtelen ridegséggel, idegborzolóan csendesen a nőnek, majd egy színlelten udvarias meghajlás kíséretében megindul a vezetőülés irányába. Ő nem fog úgy tenni, mintha nem történt volna semmi, mert most ezen múlik mindenki sorsa. - Bárcsak tudnám, mire vágysz éppen… Sose találom el. - fújja ki újra a levegőt, tettetett gondterheltségben fürdő hangját a robotéhoz intézve. Pillantása még egyszer hátramaradt dobozára siklik, azonban még ahhoz is túl fáradtnak érzi magát, hogy egyáltalán beindítsa a motort. - De tudod mit? Így én  fogok dönteni. Úgyhogy kapjátok össze magatokat, mert továbbmegyünk.

2010.01.20. 20:38 Zev Owen

Arcán nyomát sem látni az emberi érzelmeknek, mellkasát egy pillanatra sem borzongatja még saját önelégültségének szikrája sem, mely most a siker diadaltól fűtött ízét éreztethetné vele. A logika mintha elcsendesült volna, miután kitombolta magát. Mintha a benne nyugvó ember is érdeklődését vesztette volna ez iránt a halott Világ iránt. Minden mozdulata kimért, már-már tökéletes, mint aki egy előre betanult szerepet játszik, az arckifejezések minden rezdülése nélkül is hibátlanul, ahogy térdelésben egyenes felsőtesttel előre dől. Jéghideg ujjai a Második alkarja köré kulcsolódnak, hogy a vékony kezeket lefeszíthesse a görcsösen behajlított térdekről. - Fázol. – jelenti ki hangsúlyt vesztett tónussal, ahogy hátrébb dönti a robotnőt, hogy hozzá férhessen a szétnyitott kabát cipzárjához. Egy halk zizzenés hallatszik, ahogy a ruha teljesen elfedi a meztelen felsőtestet, melyet üres pillantásával még utoljára végigmér, ahogy azt egy festő tenné alkotásával, melyről tudja, hogy elkelt, s többé már nem láthatja. A habozó kérdésre egy gépies mozdulattal magasodik fel, megállva a két nő között, a fal felé fordulva, hogy mindkettő jól láthassa a testébe ékelődött töltényeket. Gyors mozdulatokkal gombolja végig ingjét; a ruha puhán ér talajt, mikor lecsúsztatja karjairól a könnyű anyagot. - Csak néhány szép sorminta. Nem vészes. – leheli maga elé meredve, azonban érzi, hogy állkapcsa megfeszül a hirtelen rátörő szégyentől. Nem fűz hozzá semmi mást, csupán némaságába burkolózva próbál úrrá lenni makacsságán. Úgy érzi, képtelen lenne elviselni, ha valaki azért érne hozzá, hogy segítsen rajta. Nincs szüksége mások segítségére; főleg nem egy emberére.

2010.01.20. 19:34 Avila Mecoi

Nem volt biztos benne, hogy valóban visszaaludt-e vagy csak elmélyült a gondolataiban, de ez most nem is számított. A lényeg az volt, hogy elég nyugodt volt ahhoz, hogy ne gyötörjék a rémálmok vagy a nem túl csábító álomképek. Csak akkor mozdult meg az eddigi pozíciójából, amikor meghallotta a hangokat. Leeresztette a lábait és megfordult a székkel. Ahogy fokozatosan sötétedett be, a szemei is hozzá szokhattak, így nem voltak különösebb problémái azzal, hogy lásson is valamit. Végignézett a Második alakján. Úgy tűnt jól van. Hát persze, hogy jól van, mintha lett volna rá oka, hogy kételkedjen az Első képességeiben. Bűntudat fogta el, ahogy szóba kerültek a férfi sérülései, elég volt a hátára gondolnia, ahogy a falhoz szorította, hogy felfogja a golyókat. - Arról szeretnék én gondoskodni, ha lehet... Ez a legkevesebb, amit tehetek, hogy megköszönjem. - Lassan állt fel a székből és tekintete tovább vándorolt a nőről a férfire. Messze nem volt teljesen kipihent, de egyenlőre felélénkült annyira, hogy ez ne látszódjon rajta. Kicsit közelebb ment, de pár lépéssel előttük aztán megállt. Most megint a nőre nézett, és szája sarkai enyhén felfelé görbültek. - Látom már jobban vagy... - jegyezte meg halk, visszafojtott hangon. - Legalábbis testileg... Megint a bűntudat halvány nyomát érezte. Nem gondolta, hogy a teljes felelősség az övé azért ami vele történt, de azt tudta, hogy sok szenvedést meg lehetett volna spórolni, ha nincs ő. Akkor legalább ő nem lenne, mint akadály közte és az Első között. De mégis hogy tehetne jóvá bármit is úgy, hogy közben ő maga ne szenvedje a kárát? Bármennyire is egoista volt tőle. Most, hogy megtapasztalta az érzelmeket, a sok fájdalom ellenére sem akart lemondani róluk. Legalábbis a jókról nem, és tudta, hogy azoknak vele járójuk a rosszak is, de képes volt elviselni. Annyira vágyott az Első hideg karjaira maga körül, még akkor is, ha olyan sok mindent felkavart benne. Ha csak rövid időre is, és utána nem maradt más, mint egy nagy fekete űr. A teste pont ezek után a hűvös karok után áhítozott. Ezért is nem volt rá képes, hogy lemondjon róla, és hagyja, hogy a Második megtalálja a békéjét. Túlságosan is önző volt ahhoz. De ez nem a megfelelő időpont volt, hogy ezen gondolkodjon. Kérdőn nézett az Elsőre, arra várva, hogy választ kapjon az előbbi kérdésre, ami inkább kérés volt. Bár szinte sejtette, hogy az úgyis nemleges lesz.

2010.01.19. 20:05 Khiara Laken

Biztonságot érez, mintha a hirtelen támadt sötét egy burok módjára óvná őt. Végtelen időnek hatott, míg feketeséget vont szemeire, és elveszve süketségében hagyta javítani magát. Most az éjszaka olyan valódi, mint a suttogás, ami magához téríti, és hirtelen a műtétet juttatja eszébe.  Szemeit lassan nyitja fel, hagyva, hogy a robot elvégezze az utolsó simítást. Pillantása színtelenül vándorol végig maga körül, fürkészve, míg a testébe juttatott szer dolgozni kezd. Hátától kezdve borzong bele a hűvösbe, mely szöveteit éri, kínzó lassúsággal átszőve teljes alakját. Ellazultsága görcsbe fordul, ujjait roppantva görbíti be, mikor az este már teljességgel érezteti vele ottlétét; megremeg a hidegtől, vonásai pár pillanatig gondterhelt fájdalomba szaladnak, hogy mutassa, mennyire fázik.  Hirtelen nem tudja eldönteni, hálás legyen-e vagy érthetetlen, mikor a logika is újra erőre kap, és megkérdőjelezi a furcsa hűvösséget. Hosszú másodpercekig mereng önmaga elé nézve, értelmet adva a benne keringő érzéseknek. Kényszeríti magát, hogy emlékezzen az elmúlt napra, hogy megtudja, miért feszíti mellkasát a feltóduló, névtelen gyötrelem.  Teste óvatosan mozdul, kissé arrébb fordulva, hogy a forrónak ható ujj lecsússzon hasáról. Hosszasan sóhajt, mikor felül, és megfosztja magától az érintést; igyekszik hálát ültetnie fénylő pillantásába, míg a robotéba néz, azonban nem képes sokáig fenntartania a farkasszemet. Inkább lehunyja tekintetét, miközben lábait behajlítva mellkasához húzza, hogy rájuk tudjon dőlni. Mintha hirtelen súlyossá vált volna számára a levegő, a gondolat, hogy csak szerkezetének dobolását képes elfogadnia, a gyerekes szégyent nem. Nem akarná most ezzel bemocskolnia lelkét, próbálja elnyomni magában, az érzés mégis egyre intenzívebben sulykolja magába a megalázó veszteség tényét. Ajkai elnyílnak, bíborszínű hajába markol, mikor rájön, hogy nincs hová mennie.  Az ember oda megy legszívesebben, ahol minden ártó szándék nélkül várják őt, neki azonban, ha van is valakije ott lent, arra most hirtelen nem emlékszik.  Pedig mintha folyamatosan hívogatnák őt. Büszkeséget kéne éreznie, nem a mélykék magányt és a viharszerű szürkeséget, mely minden pillanatban kitörni készül. Már eldöntötte, hogy újra feláll,  azonban a tudat, hogy az emberek mire kötelezik, újra összebilincseli karját. - Mondd… - a folyamatos csendtől kissé még torz hangja alig hallatszik, mint aki inkább csak magának beszél, és nem a mellette ülőnek. – Te hol sebesültél meg?  Felszusszan, mintha gúnyolódni akarna - persze, hogy nem ezt akarta kérdezni először. Egyszerűen csak halogat.  Úgy érzi, mintha megint egy szakadék választaná őt el a többiektől. Talán a ridegséget érzi, mely teljes súllyal nyomja a légjáró belsejét.  Felettük más cirkálók hallatják az elhaló morajokat, ismerős elhagyatottságot hagyva maguk után, melyben az éjszakai éledezés hangjai sejlenek fel. Az a tompa zsivaj, az élettel teli szenvedély, a műfények és az eltorzult, színes valóság, mely mindig is Norlanat jellemezte.

2010.01.19. 18:23 Zev Owen

A percek egybefolynak, miután a lány hangja elcsitul, hogy átadja helyét a lassú fémes dobogásnak, mely néha felrezzen, elrugaszkodik a váztól, mintha az alulról simogató hideg talajtól akarna elszakadni. Szinte érzi a testből áradó lélek hűvösségét, mely éppolyan érzéketlen, mint az övé, mintha mind a ketten jégbe fagytak volna saját időtlen börtönükben. A Másodiké még friss, újjászületett, ezért érzi minden pillanatban úgy, hogy hatalmas súlyok húzzák a föld felé. Ettől a tehertől, mely vastagon körüllengi auráját: elgyengült, rideg lett, ellentétben vele, aki már megszerezte a kellő tapasztalatot. Pontosan tudja, hogyan boríthatja tűzbe mellkasának minden szegletét, ha akarja, azonban azt sohasem sikerült elérnie, hogy az ólomsúly láncai lepattanjanak képzeletbeli lélekalakjáról. Most már hiába próbálna kitörni, az idők során a cella falai olyan erőssé váltak, hogy többé sohasem lesz képes elhagyni őket. Nem akarja, hogy a Második jövője is ilyen könnyen semmivé váljon. Azt akarja, hogy legyen lehetősége, legyen választása. De ezt soha sem mondhatja el a lánynak. Elég saját szánalmát elviselnie, minden alkalommal, ha visszagondol a vázban töltött első emlékekre. Csalódott, mert egyedül volt; nem számíthatott senkire és semmire, mikor magányosan, merev, mozdulatlan pupillákkal bámult a sötétbe, mint egy üres kirakati bábu, talán hónapokon át, mert nem mondta el senki, hogy mi történik vele. Az időt végtelennek érezte. Akkor minden egyes kósza, monoton szívdobbanás torokszorító fájdalom volt, mely nem az életet, hanem saját halálát hirdette. Még beteg szívével is könnyebb volt számára a létezés. Szájában folyton azt a keserű, fémes ízt érezte, és kezdte azt hinni megőrült, mikor a fejében cikázó kósza suttogások minden akadozó, erőltetett lélegzetvételével anyja gyilkosságáról suttogtak. Gyilkos vagy. Hidegvérű gyilkos. Kellenek áldozatok, hogy megóvd ezt a várost. Egy ember élete mit számít több százéhoz képest. Értelmetlen szeretni. Az érzelmek veszélyesek. Addig tanulta újra és újra a betanult szöveget, míg végül már lehunyt szemein keresztül is csak a kódba foglalt írást látta, mely lelkébe véste az ősi félelmet az emberektől, akiknek olyan ezerszínű skálán mozognak az érzelmeik, hogyha olvasni tudna bennük, mindenkit bűntudat nélkül képes lenne kihasználni, minden felesleges gondolat vagy fellángolás nélkül. Még a felületes érzelmeket sem érinthette; színlelnie kellett, míg végül már azt sem tudta melyiket akarja ő és melyiket a váz. Hol ér véget Zev gondolata és hol kezdődik az Elsőé. Megváltozott, egy lett vele és ez ellen nem tehetett semmit. Semmibe meredő tekintete alig változik, mikor gondolatainak folyása visszaterelődik a jelenbe. Egy halk csengést hallani, ahogy ujjaival megpöccinti a tompán fénylő ampullát, melyen egy kósza, sárga fénysáv siklik végig. Beletelik néhány elnyújtott másodpercébe, míg rájön, hogy saját szeme ontja magából az igéző fényt, mert körülöttük már minden korom sötétté feketedett. Az apró üvegtartály mélyén felkavarodik a folyadék, mikor a tű az jéghideg szövethez érve a testbe juttatja a szert, mely rögtön dolgozni kezd. - Khiara. Kész vagy. – suttogja távoli hangon, mintha álmából akarná ébreszteni a robotnőt. Fogalma sincs róla, hogy mennyi idő telhetett el, kezei szinte automatikusan dolgoztak, mintha mindez olyan természetes lenne a számára, mint az embereknek a légzés, mikor álomba merülnek. Most még azt sem lenne képes felidézni, hogy ez idő alatt szóltak e hozzá, csak egyetlen halvány emlék dereng neki: hogy a szerbe kevert egy másik oldatot, hogy a felsértett szövet újranőve idővel teljesen regenerálja önmagát. - Hamarosan már a helye sem fog meglátszani. – fejezi be hangosan saját gondolatmenetét, majd lassan előrenyúl, hogy mutatóujját végighúzhassa az éledező bőr felületén. Lassú mozdulata a Második torkától egészen a köldökéig siklik. – Most már Te is érzel.

2010.01.18. 18:31 Avila Mecoi

Ha azt hitte, hogy az alvásba menekülhet, hogy addig az összes szenvedéstől megszabadulhat, és lelke lenyugodhat egy kicsit, akkor tévedett. Nem tudta, hogy álmodik-e vagy emlékszik. Elég mélyen aludt egyáltalán ahhoz, hogy álmodjon? Újra maga előtt látta az elmúlt órák eseményeit. A sok halottat, mindegy hogy az meilisi vagy norlanai. Ők tehetnek róla, hogy már nem élnek, az ő hibájuk. Megértette a Második vágyát, hogy vége legyen a háborúnak, hogy ne kelljen még több embernek feleslegesen adnia az életét. Lehet valaha is béke a két város között, vagy már túl sok minden történt, amit nem lehet csak így elfelejteni. Egész eddigi életében nem foglalkozott mások életével, nem érdekelték azok, akik a kísérletek során az életüket vesztették, nem érdekelték azok, akik apja miatt haltak meg és azok sem érdekelték, akik nap mint nap meghaltak Meilisben, mert túlságosan is legyengültek. Nem foglalkozott senkivel és semmivel saját magát kivéve. Elzárva élt egy burokban, és azon túl nem látott. Vagy nem akart látni. Mennyi idő telt el azóta, hogy lehunyta a szemét? Vajon készen vannak már, vagy alig telt el pár perc, amióta ott hagyta őket. Nem volt ereje, hogy utána nézzen, ahhoz sem érezte magát elég erősnek, hogy a szemeit kinyissa, így inkább hagyta, hogy a fáradtság újra eluralkodjon rajta és gondolatai kavalkádjában visszaaludjon. Az emlékszerű álmok újra bombázni kezdték. Valószínűleg túl sokat gondolt a múltjára, mert most különböző képek jelentek meg a fejében már rég maga mögött hagyott időkről. Emlékek, amiket legszívesebben kitörölt volna. Úgy érezte magát mintha be lenne zárva egy szobába, ami most egyre csak menne össze. Félt, menekülni akart, de nem volt hova, nem volt kiút. Gyorsabban vette a levegőt és nyugtalanul mocorgott a székben. Valamit motyogott arról is, hogy nem akarja és hogy hagyják abba, de nem lehetett érteni. Végül aztán felriadt, és úgy döntött nincs értelme visszaaludni, úgy sem bírna lenyugodni. Átkarolta felhúzott térdeit és rátámasztotta a fejét, úgy nézett ki az ablakon. Szíve még mindig gyorsabban vert, és most arra várva, hogy lenyugodjon a ritmusát számolta.

2010.01.17. 22:31 Khiara Laken

Úgy érzi, a nő érintése most mindennél többet jelentett neki, még ha szövetei nem is közvetítették ezt tovább. Bárcsak adhatna valamit ő is, hogy enyhítsen a lány kínjain. Majd köszönetet mond, ha valaha egyszer, végre képes lesz szavakba öntenie magát.  Pillantása elrévedve vándorol oldalra, mikor lerakják mellé a némaságba borult zenedobozt. Már a látványa is mérhetetlen borzongással tölti el, mintha szépen faragott külső ugyanúgy suttogna a rég eltemetett emlékekről, mint a belső, mikor felnyitják a fedelét. Ujjai megmozdulnak oldala mellett, és ezzel betudta, hogy végigsimított a faragásán.  A robot szavai teljesen elbódítják őt, s úgy érzi hirtelen magát, mint aki egy teljesen másik Világot jár meg. Már nincs értelme annak, hogy a ráerőszakolt keserűség nyomja őt el, hogy gondolatait a háború töltse ki. Átadja lelkét a hangoknak, melyek édes hamissággal telepednek meg a végtelen szövet fonalaiban. A meg-megugró érzés, mely az emberek gyomrát liftezteti, most az ő szerkezetét is megdobogtatja, kissé meglökve a szív mellett matató ujjakat. Félig elnyílt tekintetével próbálja szuggerálni a férfit, hogy folytassa javítást, nincs semmi baj, és ne terhelje túl még ezzel a látvánnyal is saját lelkét.  Hosszú pillanatokig, talán percekig sem képes elválasztania egymástól fémes árnyalatú ajkait. Mennyi mindent elhallgattak előle.  Mennyi mindent kapott pár egyszerű szóval, olyat is, amit sosem remélt. Mint egy rég viszontlátott barát, aki – bár úgy hiszi, sosem ismerte személyesen -, képes újra betölteni a távolléte okozta, tátongó lyukat és űrt. Neki is hiányzik az, amit még át sem élhetett? - Hiszen Te is… mennyi mindenről lemaradtál, Zev. – szemei gondterhelten csukódnak le. Elvesztek a filmszalagok.  Átkozza a szót, amely, tudomása szerint, nem helyettesítheti a valódi érzést. Sosem lesznek képesek olyat feltalálni, mely közvetlenül az emberbe táplálhatja a személyes élmény nyomát. Ezt ők  már nem mérhetik fel, mert elfelejtették  örökre, és soha nem is létezetté nyilvánították. Már csak egy robot memóriája őrzi a képkockákat. - Valamikor, talán még én is álmodtam róla. Mindent ebbe a kicsi, kopott dobozba rejtettem. – fejével alig láthatóan biccent a zenegép irányába. – Még abból az időből való, mikor a gyerekek ilyennel játszottak… vagy talán még régebbről. Mikor még az emberek nem értek el az égig. Romtalanul őrzi azt a kort. Mindent és mindenkit.  Szinte öntudatlan szavai beléfagynak, ahogy rájön; olyan dolgokról beszél, amiket eddig nem is tudott, olyan hangnemben, mintha egy szelíd anya szólt volna a gyerekéhez. Most mégis úgy buknak ki belőle, mintha mindig is emlékezett volna rájuk. Semmi jelentőségük nincs, de ha nem mondhatja el, abba belepusztul. - Nem ígérhetem… de ha felnyitod, talán megtalálod benne, amit keresel. Amit elmulasztottál az évek alatt, és amit már nem láthattál. - szájának íve gyengéden görbül felfelé. – Most már a Tiéd.  Ha létezik, vagy létezett valaha… ez megőrizte. A tengert is megtalálhatod, és talán még érezheted is. És akkor én is érezni fogom.  Óvatosan felsóhajt, hogy mellkasának kimerevített íve ne nagyon mozduljon el. Most úgy érzi, bármit megkaphat, csak le kell hunynia a szemét, és hallgatni a szomorú csengésű melódiát, mint régen. Talán ha rendbe jön a hallása, tényleg hallhatja majd.

2010.01.17. 18:30 Zev Owen

Alig észrevehetően oldalra fordítja a fejét, mikor Avila érintését megérzi magán. Szemeit lassan felnyitja, hogy a szoba egy távoli sarkára meredjen, mintha gondolataiban mélyülne el. A bőrébe égetett, apró tenyér érintése még mindig perzseli szövetét, pedig a hévvel telt szorítás erős vállán alig volt érezhető, mintha csak egy gyengéd simogatás lett volna. Halkan engedi ki a levegőt, ezzel saját magának jelezve, hogy felkészült befogadni a látványt, mely lelkére veti a vele járó súlyokat. Szemeit félig tartja csak nyitva, mintha ő maga is álmos lenne; lelkét most valóban a végletekig kimerültnek, és üresnek érzi, mintha az eső hideg levegője még mindig vázának belsejében kavarogna. A drótok, melyek körbehálózzák hosszú karját, megfeszülnek, mikor maga elé emeli tenyerét, és fakó sárga íriszeivel végigköveti a forró olajcseppek útvonalát, melyek a valódi vércseppektől alig különbözve gördülnek le könyökéig, hogy ott végleg átadhassák magukat a gravitációnak. Most már képes megérezni csípőjénél azt az éles nyomást, melynek szögletes alakját már annyiszor végigkövette ujjaival, mikor zsebének mélyére nyúlt; ami még most is lopott tárgyként nehezedik el, mintha jogos tulajdonosához próbálna mindenáron visszatalálni. Tiszta kezét a betonszínű nadrág zsebébe csúsztatja, hogy kiemelje a zenedobozt, mely azóta is hallgat, némaságával tüntetve közelsége ellen. - Ha emberi szíved lenne, már halott lennél. – színtelen hangja elhalkul, mikor az ujjai közt forgatott tárgyat leteszi a robotnő feje mellé, hogy a padlón fekvő, kusza tincsek körülfoghassák az antik darabot. - Hát most hálát adhatsz azért, ami vagy. Ez a város egy börtön. Neked viszont még látnod kell a tengert. Olyan sok mindent nem tapasztaltál még. – csupán suttog, mikor elrévedő tekintettel a lány fölé hajol, hogy a saját kezei által formált arcot, most két tenyere közé foghassa. – Talán egyszer megtalálom neked, ha nem érzel magadban elég erőt, hogy saját magad keresd meg. – hüvelykujja lágyan simogatja Khiara arcbőrét. Egy pillanatra sem foglalkozik azzal, hogy a nő most semmit sem képes megérezni abból, amit tesz. - Voltak róla régi filmszalagjaim, amik már valószínűleg elvesztek. Régen még álmodtam is róla, mert sosem hittem, hogy ilyesmi még létezhet. De ha valahol mégis létezne... azt hiszem, tetszene neked. Még a fegyverraktárban megfogadta, hogy mindent el fog mesélni a lánynak, amit csak tud a végtelennek tűnő vizekről, amik idővel belevesztek a gigantikus épületek kavalkádjába. Csak arról voltak friss emlékei, amik száraz, egybemálló anyagokként voltak dokumentálva, papírra nyomva, egymás tetejére halmozva régi irodájának asztalán, mikor még legfőbb célja az volt, hogy a Világ minden tudását magáévá tegye. Kiszáradtak, mérgezetté váltak, kiapadtak. A legtöbbje szinte nyomtalanul eltűnt a Föld színéről, mert amire az embereknek már nincs szüksége, az akár el is pusztulhat. Hiába a szépség, a sós levegő érintése, vagy a víz ezerszínű hangja, egy forrás íze - ha mesterségesen is képesek előállítani a szükséges mennyiséget, már senkinek sem hiányzik. Mindez már addig fajult, hogy generációk nőnek fel úgy, hogy tudják, valaha létezett, de ki hiányolná azt, amit sosem érzett, sosem látott igazán? Próbál gondolataiba, saját lélegzetvételeibe merülni, mikor a nő fémszívéig nyúl, hogy kiszedje az összeállt, fekete masszába ragadt darabokat és hozzá lásson a hibák kijavításához. Csak most járja át igazán a megkönnyebbülés, hogy elég óvatos volt és nem adta be a Másodiknak is a szert; örül, amiért legalább ezt a gyötrelmet megspórolhatja neki.

2010.01.17. 17:14 Avila Mecoi

Csendben hallgatja az Első szavait. Csak most látja meg bennük az igazságot. Eddig nem közelítette meg a dolgokat ebből a szempontból. A város, amit annyira szeretett, és olyan romlott volt. Soha nem tudott rá így gondolni, számára csak Norlana volt, nem volt más célja vagy lehetősége, mint hogy az égi várost szolgálja, de most már ezt is elvették tőle. Rákényszerült, hogy úgy lássa ezt ahelyett, mint amilyen. Ő maga is közéjük tartozott. Akiken kísérleteztek és aki kísérletezett másokon. Mindkét oldalt megtapasztalhatta, mégis a férfi szavai voltak azok, amik most észhez térítették. Mennyi minden volt még az életében, amit olyan természetesnek vett, és nem látta meg benne az igazságot? Olyan volt ez most, mintha egy mély és hosszú álomból ébredne, és most újra meg kellene ismernie a környezetét. Pillanatok alatt tölti be a levegőt körülöttük a robot fémes vérének a szaga. Oda akarja fordítani a fejét, de amint a férfi kiejti a nevét nem tud ellenállni, hogy ne rá nézzen. Még ha semmi gyengédség sincs a hangjába, akkor is őt szólítja, és nem tehát mást, mint hogy rá nézzen. Tudta, hogy mire céloz, elárulta a hangja, az arca és a testtartása. Aprót bólintott, majd lassan felállt, de előtte még olyat tett, amire egyikük sem számított volna. Óvatosan végigsimított a nő kezén. Bár tisztában volt vele, hogy minden bizonnyal nem érzi. Csupán annyit akart sugallni neki, hogy kitartás. Nem tudta volna megmondani, hogy miért tette. Valószínűleg sajnálta. Minden bizonnyal nincs szüksége pont az ő sajnálatára, de ez még nem változtat rajta. Tudta, hogy az ő helyzetében ő is legalább ennyire szenvedne, ha nem még jobban. Még emberként sem birkózni meg a fájdalmakkal, akkor hogyan tenné azt robotként? Visszaemlékezett rá, amikor még bármit megadott volna azért, hogy ő maga is egy fémbe zárt lélek lehessen érzelmek nélkül. Ha akkoriban ezt kérte volna a férfitől, vajon az nemet mond neki? Lett volna valaki, aki visszatartotta volna ettől a döntéstől? Most már tudta, hogy akkor is meggondolatlan és szűk látókörű volt. Ostoba és meggondolatlan. Az Elsőre nézett. Sajnálta, hogy így kell látnia és nem tehet érte semmit. Ahogy elhaladt mellette kezét végighúzta válla vonalán, majd megszorította. - Ne emészd magad. - suttogta neki lágyan, majd hátat fordított nekik és előre sétált az ülésekhez ahol beleereszkedett az egyikbe. Elfordult úgy, hogy ne lássa őket, hiszen pont ez volt a lényege. Óvni akarta. Felhúzta a térdét és összezárta a szemeit. Az ülés nem a legkényelmesebb dolog volt, amit el tudott képzelni, most mégis annyira kimerült volt, hogy még ezért is hálás volt. Alig tartott pár percbe amíg a sok kavargó gondolat ellenére el nem aludt. Most legalább egy kis időre elmenekülhet az élet fájdalmai és a valóság ridegsége elől.

2010.01.17. 16:17 Khiara Laken

Újra megérzi háta alatt a szilárd tömörséget. Nem a hideget vagy a nedvességet érzékeli, csak a padló sivár vonalát, mely képes megtartania elgyengült vázát. Hányingere feltódul benne, mikor arra gondol, ha nem lenne vére, nem folyhatna ki, hogy annak hiánya a halál szélére sodorja. Tudna örök életet szerezni,  csak messze innen, nem fémszívének pecsétje alatt. Most, hogy önkéntelen torzsággal meghallja magában a robot szavait, halálvágya csitulni kezd, az a közöny sorsával szemben, amit most mutatott fel. Látni akarja Avilát és az Elsőt; fejét oldalra fordítva már be tudja mérni alakjukat, a nő hosszú, fehér tincseit és a robot feketés kontúrú, világos íriszű szemeit. - Talán igazad van. – helyesel lélegzetvételszerűen a végeláthatatlan mondatokra, pedig nem tud teljes mértékben megállapodni, talán mert a meilisiek a végtelenségig bíznak a jobb életben. Még a gyerekeket sem kíméli a háború, és emiatt végtelen bánatot érez magában. Ha nem tudja megváltani a Világot, akkor már annyit sem ér a létezése, mint azt hitte, de most nem akar erre gondolni. Szemei a semmit fürkészik, de ezt ő már nem tudja józanul felfogni.  – Furcsák az emberek. Ha a Sors is úgy akarja, talán egyszer majd rájönnek, és megtanulhatunk mi is élni.  Fenntartva pislákoló lelkét hagyja, hogy szétfeszítsék átázott ruháját mellkasán. Nem akarja látni a szétroncsolt vázat, amiben most álomba van zuhanva; ami most olyan, mintha a test egy halott magzatot hordozna. Próbálja számolni szerkezetének rezgését, hogy süketsége ne boruljon újra rá.  Hálásan nézi a nő elmosódott arcát, aki odavitte neki az alkatrészeket és a folyadékokat tartalmazó ampullákat. Most már nem tudja elnyitnia ajkait, mert nem is akarja – csak egy kódnyelv beszélne belőle, a robot, ami teljes erővel dolgozik benne, hogy az áramkörök ne roncsolódjanak tovább.  Mikor rájön, hogy a robot kisebb műtétet akar elvégezni rajta, össze akarná zárni a szemeit, és elfordítani a fejét. Nem akarná látni, se megérezni; ellágyult, szelíd arca azonban ugyanúgy fürkészi őket tovább, pislogás nélkül, mint egy épp épülőben lévő szobor.

2010.01.17. 15:23 Zev Owen

Fellépve a légjáróra lassan újra térdelésbe ereszkedik, hogy letegye a földre a robotot. Nincs ínyére a gondolat, hogy a légjáró hideg, kényelmetlen padlóján kell ezt végrehajtania, azonban ha végig gondolja, talán egy műtőasztal sem lenne ennél kényelmesebb a számára. Majd, ha a nő már képes lesz érezni, valószínűleg ezért a mélyre szántó hidegért is hálás lesz, mert a körülöttük remegő forró pára, már saját, erőltetett légzését is a végletekig nyújtja. Nem akar tudomást venni egyikőjük szavairól sem, így mikor megszólal, úgy fűzi saját szavait, mintha meg sem hallotta volna az előtte szólókat. - Azt hiszem tudnod kell, hogy az emberek jövője nem a Te felelősséged. – monoton, egybecsengő hangjára nem pazarol fölösleges, emberi lejtéseket, csak egy automatikus mozdulattal veszi át a felé nyújtott ampullákat és alkatrészeket, hogy azután ízlése szerint maga mellé sorakoztathassa. Nem néz Avilára, most minden egyes idegszálával arra koncentrál, hogy segíthessen, ha már eddig sikerült maga körül mindent elpusztítania. - Csak a sors egyszerű közjátéka, hogy gép lett belőled. De ettől még nem vagy tárgy és nem vagy kevesebb, mint egy ember. A legtöbben, akik embereknek nevezik magukat, még csak nem is sejtik, hogy az ártatlanokból táplálkoznak. Olyanokból, akik sokkal inkább megérdemelnék az életet. De ha Norlana tudná is, mi folyik a kísérleti laborok falai mögött... hogy élő embereken kísérleteznek, talán akkor sem szegülne ellen mindenki. Előre nyúlva, lassan szétnyitja a lány kabátját, majd egy hirtelen mozdulatot téve szakítja szét a remegő mellkashoz tapadt, fekete vértől elnehezült felsőrész anyagát. - Ha erre fény derülne, már Norlanaban sem honolna béke. Ez az eddig még rejtett háború, ezerszer nagyobb méreteket öltene. A gyilkolás... Természetük velejárója. Ember, embernek farkasa. Mióta létezünk, ez azóta így van. Nem tudod megváltani egymagad ezt a mocskos Világot. – hangja hirtelen hal el, ahogy merev ajkai vonallá feszülnek a látványra. Szemei összeszűkülnek, mikor tekintete egy pillanatra megmutatja azt a feszélyezett komorságot, mely most minden ízében eluralkodik rajta. Megborzongatja a megroncsolt mellkas elé táruló képe, melynek koromfeketesége alatt már látni sem lehet a szövet valódi vonalát. - Avila. Pihenned kéne. – sóhajtja frusztráltan, felsőtestével kicsit előrébb dőlve, hogy kitakarja előle az olajtól szennyezett sebhelyet, melynek szúrós illata már teljesen elfedte az eső természetes illatát. Nem akarja, hogy a mellette ülőnek akár egy pillanatra is látnia kelljen, amit tenni készül. Egyik tenyere már a Második mellkasán pihen, hogy figyelemmel követhessen minden egyes haldokló rezzenést, melyet a fejében lüktető logika már nem képes életfunkcióként értelmezni. Torka elszorul, mikor a kelleténél hosszabb ideig lehunyva tartja szemeit, hogy visszaszerezhesse megingott önuralmát.

[568-549] [548-529] [528-509] [508-489] [488-469] [468-449] [448-429] [428-409] [408-389] [388-369] [368-349] [348-329] [328-309] [308-289] [288-269] [268-249] [248-229] [228-209] [208-189] [188-169] [168-149] [148-129] [128-109] [108-89] [88-69] [68-49] [48-29] [28-9] [8-1]