Új bejegyzés Frissítés

2010.03.19. 20:02 Mizuki Sawa

Megtántorodik, ahogy Daniel ellöki maga elől és egyensúlyát vesztve huppan vissza az ágyra. Pislogva nézi a férfiakat, akik között szinte már láthatóak a villámok, amiket a tekintetikkel szórnak. Csak esetlenül ül ott, és nem igazán tudja mit kellene tennie. Egyrészt mérges az orvosra, másrészt viszont félti a fiút, nem akarja, hogy bármi baja essen, vagy a lelki sérüléseit újra felszakítsák a doktor szavai. ...a kis barátnőd hogy engedhette egyáltalán meg, hogy felcsináld... Ezeknek a szavaknak a hallatán már ő sem képes rá, hogy uralkodjon magán. Gyorsabban, mint azt képzelte volna felállt és pár lépéssel újra az orvos elé került, úgy férkőzve, hogy Daniel elé kerülhessen. - Soha többet ne merészeljen így beszélni! Egyikünkkel sem! - Azzal mielőtt még bárki sejthette, vagy megállíthatta volna felemlete a kezét és egy-egy hatalmas pofon formájában csattant az orvos arcának mindkát oldalán. - Nem vagyok holmi kis ribi, aki csak úgy felcsináltatja magát! Én szeretem Dant, és tudom, hogy ő is szeret! Attól még hogy nem terveztük a gyereket, nem jelenti azt, hogy nem akarjuk. Nem fogom hagyni, hogy még egy ártatlan életet kiontsanak a nagy semmiért! Nem vállok én is olyan gyilkosokká, mint a norlanaiak. Mint maga...! Igen, lehet, hogy egy jobb világot és környezetet is el lehetne képzelni egy gyereknek, de ami a legfontosabb, hogy szeressék, és tőlünk elég szeretetet fog kapni! Ebből a szempontból jobb sorsa lesz, mint akármelyik fenti gyereknek. És ne merjen Norlanával fenyegetőzni, nem hiszem, hogy a vezetők közül bárki is jónéven venné, ha ezt meg tudná! De úgy tánik maga nagyon rá van fókuszálva az égi városra... Ha ennyire tetszik magának, akkor menjen inkább ön fel! Ott talán nem kell annyi szenvedőt látnia, mint itt lent. Oh hupsz elfelejtettem, ott sem fog menekülni ezektől az arcoktól, hiszen ott kínozzák meg őket ennyire!  Vetett még egy dühös pillantást az orvosra, majd hátralépett tőle. - És még valami: ne tegyen úgy, mintha ismerne minket és tudna bármit is a sorsunkról, mert nem tud semmit! - Ezzel hátat fordított az orvosnak és Danielhez lépett. - Menjünk, ilyen orvosra nincs szükségem...!

2010.03.19. 19:37 Daniel Barth

Minden egyes szóra összerezzen, és ha nem állna előtte a lány, valószínüleg nem tudna uralkodni magán. Még így is nehezére esik visszafognia mozdulatait, hogy ne lökje félre maga elől az apró alakot. Annyira felhergelik a szavak, és karjai automatikusan taszítják meg maga előtt a lányt, vissza az ágy felé, amelyre korábban már lefektette.  - Mégis mik azok az ésszerű érvek? Hogy hallgassunk egy olyan vén öregemberre, aki folyamatosan itt pofázik nekem a hülyeségről, ahelyett, hogy ellátná a betegeket, akik itt vannak a szobában? Hát nézzen már körül! És ne merjen fiacskámnak hívni. – sziszegi még megremegve az utolsó mondatot. - Nekem nincs szükségem arra, hogy ilyen csavargók zavarják itt meg a nyugalmat. Ha esetleg körbenéznél, láthatnád, hogy rengeteg a beteg ember, és nekik nyugalomra van szükségük. De valószínüleg ez téged nem érdekel, mert nem fordítasz figyelmet másokra. Nem is értem, hogy a kis barátnőd hogy engedhette egyáltalán meg, hogy felcsináld! Ti, fiatalok azt hiszitek, hogy csak azért, mert már szenvedtetek odafent, és sikerült túlélnetek, bármit megtehettek! De most vésd bele a csöpp kis eszedbe fiam, hogy nagyon eltévedtél abban a sűrű sötét erdőben, amibe keveredtél! Ne hidd azt, hogy te vagy itt a főnök, mert csúnyán pofára fogsz esni. Az a néhány heg az arcodon nem a tapasztaltságodra vizonyíték, hanem arra, hogy van még mit megtanulnod az élettől! A kis barátnőddel együtt pedig most menjetek el innen, amíg van rá lehetőségetek, mert esküszöm a következő norlanai szállítmányra felraklak titeket, ha esetleg lejön pár félrobot! Tűnjetek innen! Dühösen szűkíti össze szemeit, ajkai pedig egy egyenes csíkba szaladnak össze, vonásait mindenhol a gyűlölet itatja át. - Maga nem akar egész véletlenül belekeveredni abba a sűrű, de inkább sötét erdőbe, amiben én vagyok? Mert csak egy szabába kerül, és esküszöm oda küldöm!

2010.03.19. 17:31 Mizuki Sawa

Hálásan mosolygott a fiúra, amikor az elkapta és óvatosan lefegtette az ágyra. - Köszönöm. - suttogta némán. Ahogy a fiú eltávolodik tőle, úgy próbál meg felülni, mintha csak annak a teste mágnesese vonzaná az övét, de végül csak erőtlenül zuhan vissza az ágyra. Behunyja a szemét és azon igyekszik, hogy lenyugodjon és minél előbb újra erőre kaphasson. Ahogy meghllja az orvos szavait szinte azonnal kapja arra a fejét és szívébe maró fájdalom hasít, mert tudja, mennyire képes Daniel az ilyen szavakat magára vennie. - Ez igazságtalan, én tudom, hogy Dan jó apja lesz a gyerekünknek. Ő már rég nem gyerek... - Úgy tűnik halk szavait egyikük sem hallotta meg, hiszen senki sem reagált rá. Összerezzen a fiú hangos szavaira és ahogy körbetekint a terembe észrveszi, hogy mindenki a lélgezetét visszafolytva őket nézi. Szemei megtelnek könnyekkel, és összeszedi magát, hogy fel tudjon állni. Pár lépéssel odalép a fiúhoz, és kezét nyugtatóan a fiú hátára teszi. - Dan... - leheli lágyan a fiú nevét, majd az orvosra néz. Keze lecsúszik a fiú hátáról, ahogy előre lép és megpróbál beférkőzni a két férfi közé. - Elég legyen! Szigorúan néz az orvosra, majd a fiú felé fordul és közelebb lép hozzá, mintha csak a védelmére lenne szüksége. - Nagyon jól el tudjuk dönteni, hogy mit akarunk. Mindaz, amit átéltünk gondoskodott róla, hogy dönteni tudjunk, hogy ne legyünk már gyerekek. Én csak azt akartam, hogy megvizsgáljon, hogy meggyőződhessek róla, hogy a babával minden rendben, de ha ezt nem tudja megtenni, akkor nincs több mondani valóm. - Neked is szívesen elmagyarázom, mint a te ki barátodnak is, ez nem az a világ, ahol könnyű feladat gyereket szülni! Pláne nem olyan fiataloknak mint ti. Az, hogy ezt pedig nem vagytok képesek belátni nagyon is annak az ellenkezőjéről tanuskodik, amit mondtok. De végülis még fiatalok vagytok, mi mást várhatna tőletek az ember, mint hogy lázadjatok az ésszerű érvek ellen? Te pedig fiacskám, jobb ha összeszeded magad és megtanulod mi az a módor, különben szólnom kell valakinek, aki megtanít rá!

2010.03.18. 21:11 Daniel Barth

Hangtalan léptekkel lép be az emberi morajoktól zúgó tágas terembe, tekintetét mélyen maga elé szegezve. Ha a lány nem húzná maga mögött olyan elszántan, bármit megtenne, hogy kinnt maradhasson. Ahogyan mind a ketten beérnek, néhány rövidke pillanatra minden elcsendesedik. Borzasztóan zavarja, hogy többen őket nézik, így arcát szándékosan elbújtatja szürkés tincsei mögött. Még akkor is, amikor megállnak egy épp nem használt, üres, és a lehetőségekhez képest egész tiszta ágy mellett, még akkor is megpróbál a lehető legjobban elfordulni a tömeg elől. Bele se szól a lány mondanivalójába, és méginkább próbál láthatatlanná  válni, és egy furcsa, nem is hallható sóhajjal nyugtázza, amikor annak tekintete újra visszakalandozik a lányra. Csak egy ingerült pillantást vet a férfire, miközben a lány teste után nyúl, hogy még mielőtt a földet érné, elkaphassa.  Mizuki karját óvatosan átveti saját vállán, hogy megtartsa amíg az ágyra tudja fektetni. - Gratulálok. – sziszegi maga elé dühösen – Mégis kinek képzeli magát? Lép egy lépéssel közelebb a negyvenes éveiben járó, megfáradt férfi alakjához. Szemei vészjóslóan csillannak meg tincseinek védő takarása alatt, öklei pedig szorosan összezárulnak. Maga sem érti, miért ilyen ideges, talán túlságosan is képesek felzaklatni az olyan dolgok, amikkel a szeretteit bántják. - Téged nem tanítottak jó modorra, fiacskám? Az idősebbeket és tapasztaltabbakat tisztelni kell, ezt nem mesélték el a szüleid? Rád is rád férne a segítség, nem hogy még te legyél az apja egy gyereknek! Ugyan, te sem bújtál még ki a tojáshéjból, ugyanolyan kölyök vagy. Hogy is akarhatnál Te egy védtelen gyermek apja lenni? – ajkainak összeszorított íve megremeg a gyűlölettől, ahogyan még egy lépést közelebb lép az orvoshoz. Karja szinte automatikusan nyúl annak az ingje után, melyet remegő kéézel markol össze a férfi mellkasánál, hogy közelebb vonja magához. Merőn emeli fel tekintetét a földről, de nem képes arra, hogy tincseit arrébb sodorva a szemébe nézzen, így csak a fogait csikorgatva próbál uralkodni magán. - Maga talán olyan rohadt okosnak és képzettnek hiszi magát? Ez egy nyomortelep, és maga sem különb itt senkinél! Egy orvosnak az a dolga, hogy teljesítse a kötelességét, és gyógyítson, vagy vizsgáljon, nem az, hogy beleavatkozzon mások dolgába! Mi köze van magának ahhoz, hogy mit ununk meg és mit nem! Talán maga is ugyanúgy otthagyta a saját gyerekét, mert mindenki magából indul ki... És lehet, hogy nem vagyok képzett, mint maga, az is lehet, hogy segítségre van szükségem, de én legalább nem vagyok akkora tapló, hogy beleszóljak mások dolgába! – a végére már teljes hangjából ordít, mintha mások ott sem lennének, pedig a legtöbben síri csöndben, megvető tekintetekkel nézik végig az előadást. - Na idefigyelj...

2010.03.17. 20:02 Mizuki Sawa

Megmosolyogja Daniel kissebb érzelemkitörését. Szereti, amikor elkapják az érzései és átmenetileg elveszti az uralmat saját maga felett. Ilyenkor neki is nehezére esik uralkodni magán. Közelebb lép a fiúhoz, lábujjhegyre áll, és gyengéden megcsókolja. Karját a fiú nyaka köré fonja. Rájön, hogy nem akarja elengedni, mindig ilyen közele akar lenni hozzá, tudni, hogy vele van és mindketten biztonságban vannak. Ennél több nem is kellene neki ahhoz, hogy boldog lehessen. Most mégis muszáj elengedni, nincs más választása, ha el akarnak menni innen minél hamarabb, akkor a lehető leggyorsabban maguk mögött kell tudniuk az elintézendők listáját. - Szerintem teljesen normális. Nem azzal vannak az embereknek nehézségeik, hogy higyjenek, hanem hogy olyanban higgyenek, ami az ő boldogságukhoz vezethet. Ha másról van szó, az ember mindig sokkal könnyebben ítél objektíven. És bármi is legyen, én veled leszek és mindig támogatni foglak. Rám számíthatsz, ezt megígérem. - halkan suttogta a szavakat a fiú fülébe, majd hagyta, hogy az előre tolja, de megfogta a kezét. - Én szeretném, ha jönnél, nem lennél útba. A választ meg sem várva nyomja le a kilincset és nyitja ki az ajtót, majd lép be lassan a terembe maga mögött húzva Dant ist. Körbenéz, és látja a sok beteget, de most nem foglakozik velük. Megakad a tekintete az egyik köpenyes dokin, aki épp egy anyukával beszélgetett, aki a kezében tartotta a kisbabáját. Nem lehetett túl idős, legfeljebb két hónapos. Ettől a látványtól könnyekbe borult a szeme, de nem akart most elérzékenyülni, a még mindig a vállán fekvő kabát ujjába törölte az arcát, majd elindutl az orvos felé. - Elnézést, beszélhetnénk? - szólította meg kicsit remegő hangon, mikor oda értek. Az orvos megfordult és kedvesen mosolygott rájuk, mégha arcvonásai eléggé fáradtnak is tűntek, még a szemei is egy bizonyos fáradtságot sugalltak ki. Belefáradt már abba, amit nap mint nap itt át kellett élnie. - Persze. - Visszafordult az anyukához, elköszönt tőle, majd odavezette Mizukit egy még üresen álló ágyhoz. - Nos, miről lenne szó?  - Öhm, szóval... - Elbizonytalanodott, és érezt, ahogy az arca megint elpirul. Segítség után kutatva nézett Danre majd bizonytalanul vissza az orvosra és végül megállapodott a tekintete a fiú cipőjének az orrán. - Ami azt illeti, minden jel arra utal, hogy terhes vagyok, és hát... szerettem volna tudni, hogy minden rendben van-e a babával... A nagy hallgatásra felkapta a fejét és az orvosra nézett. Az kifejezéstelen arccal méregette mindkettőjüket, majd megállapodott a tekintete Mizukin, miután vetett egy rövid pillantást a hasára. - Úgy látom még az elején vagy. Ha rám hallgatsz még most elveteted. Egy gyerek nem csak egy játék. Még mindketten nagyon fiatalok vagytok. Lehet, hogy ti úgy gondoljátok, hogy ez így nagyon jó, de ha két hét múlva aztán megunjátok, nem tudjátok csak úgy eldobni, mint valami játékszert. Egy gyerek felelősséggel jár, pont ezért kéne minél hamarabb... - NEM! - Nagyon bántották az orvos szavai. Most már nem foglakozott vele, hogy ki hallja őket és ki nem. Úgy érezte meg kell védenie a hasában növekvő babát. - Alaposan átgondoltam a dolgot, minden eshetőségre gondoltam, és én tudom, hogy akarom ezt a gyereket és gondoskodni fogok róla! Szeretni fogom és eszembe se jutna, hogy eldobjam! Dan, mond meg neki, hogy nincs igaza! Mond meg neki... kérlek...! Hirtelen szédült meg, és kezdett el forogni vele a világ. Érezte ahogy zuhan. Végtelenül csak zuhan.

2010.03.16. 21:26 Daniel Barth

Nem is reagál, mert ahhoz túlságosan is belemélyed a gondolataiba. Olyan homályosak az olyan gondolatok, mint egy gyerek a szüleivel. Ahogya játszik. Ahogy mindenki boldog, és örül annak, hogy vannak egymásnak. Fáj, hogy nem tudja magát beleképzelni egy ilyen helyzetbe, még ha kívülről annyiszor látta is régen. Akkor annyira gyűlölt mindenkit, aki egy kicsit is boldog volt, mert úgy érezte soha nem tartozhat közéjük. Mindenkitől távol tartotta magát, hogy ne kelljen látnia ezeket az érzéseket, amiket csak nagyon ritkán tudhatott magáénak. Mert két kisgyerek nem tud egy olyan biztonságos, boldog családot alkotni. Így belegondolva elszégyelli magát, hogy soha nem is próbált akármilyen megoldást keresni a dolgokra. Mindig csak bosszút akart állni, de azon soha nem is fáradozott, hogy Ő maga boldog lehessen. Annyira hajtotta a vágy és a gyűlölet, hogy már el is halványult a valódi cél. - De még ha van is valami, akkor sincs rá garancia, hogy tudnak segíteni. Elvégre nem méreg miatt van, nem csak azt kell valahogy kiszedni belőle. Nem hinném, hogy ez olyan egyszerű - megadóan lehajtja a fejét, mintha már egyáltalán nem is remélne - Olyan furcsa, hogy te jobban hiszel benne, mint én magam... Elkapja a lány csuklóját, mielőtt még elhúzhatná a kezét, és úgy dörgöli neki újra arcát, mintha valamiféle selyemhez ért volna. Nem akarja elengedni, nem akar eltávolodni tőle. Szívesen maradna így örökre; akkor legalább soha nem érne véget ez a pillanat, és nem kéne egy újabbra várni. - Hölgyeké az elsőbbség - tolja el maga elé a lányt, hogy kénytelen legyen ő kinyitni az ajtót, és először belépni. Kissé zavartan megáll az ajtó előtt - Én is menjek? Lehet, hogy csak útban lennék.

2010.03.16. 13:27 Mizuki Sawa

A fiú kívánsága meglepi, és azokra a napokra gondol, amikor még boldog volt, amikor még volt családja, akik szerették és óvták. Bármennyire boldog is volt akkoriban, most mégis fájt neki erre gondolnia. Mindezek ellenére igyekezett, hogy ez ne látszódjon meg rajta. - Megígérem neked, hogy mesélek róla, amint végeztünk az orvosnál. - válaszolta mosolyogva és megszorította a fiú kezét. Ha ettől boldog lesz, akkor szívesen megteszi, és abban is bízik, hogy ezzel saját magának is csak jobb lesz. Azóta a végzetes este óta nem igazán mélyült el a múltjának az emlékeiben. Úgy gondolta túl sok sebet szakítanának fel. És minél több idő telt el, annél jobban félt megtenni. Megáll, és értetlenül pislogva néz fel a fiúra. Nem igazán érti, hogy mire is céloz. Legalábbis eleinte, de aztán felfogja. Még mindig pislog, és ajkai egy néma o-t formálnak, majd enyhén megrázza a fejét és bólint. - Persze, hogy megkérdezem. Tudod, hogy megteszem érted. - Felemelte a kezét és óvatosan végigsimított a fiú arcán majd elmosolyodott. - Ne ad fel már az elején a reményt. Bízz benne, hogy lesz, én is ezt teszem. Közelebb lépett a fiúhoz, és fejét a mellkasára hajtotta. Behunyt szemekkel hallgatta Daniel szívdobogását, ami olyan megnyugtatóan hatott rá. - Még ha hülyeség is, én hiszek benne, hogy mostantól minden jobb lesz, hogy minden változik, és a szerencse most a mi oldalunkra áll. Tudom sokak nem látnák jó dolognak, hogy terhes lettem, de egyre jobban akarom ezt a gyereket, és percről percre jobban megbarátkozom a gondolattal. A te gyereked, a mi családunk. Én örülök neki. Lassan és nem túl szívesen lépett el a fiútól és indult el tovább a folyosón és csak az orvosi szoba előtt állt meg újra. - Készen állsz?

2010.03.10. 21:38 Daniel Barth

Elképzeli, milyen lehet gyereknek lenni. Az élet mindenhol rózsaszín, minden tökéletes. A nagyok mindig védelmezően köréd gyűlnek, nincs semmire sem gondod. Nem kell félned, mert tudhatod, úgy hiszed, hogy Ők meg tudnak védeni. Hát persze, hiszen egy gyereknek nem volt még ideje arra, hogy bárkiben is csalódjon. Nem él a szívében a bizalmatlanság, mindenre nyitott és minden érdekli. Irigy, és játékos. Valamiért képtelen saját magát ilyennek elképzelni, nem érti, hogyan lehet valaki ennyire gyerek. Ennyire őszinte, és bizalmas. Egy kisgyerek bárkinek kiöntené a szívét; nem tudja ki az ellensége. Olyan távolinak érzi ezeket az emlékeket, mintha ő soha nem lett volna kicsi. Szinte elvesznek a folyamatos szorongás és gyűlölet mellett, ami annyira elfakít bármilyen más emléket és érzést. - Mesélj arról, milyen volt régen. Hogy Ti miket csináltatok a bátyáddal. Hogy milyen volt a te gyerekkorod. Ez egy boldog emlék, nem? Szeretném elképzelni, hogy neked milyen lehetett. - szavai nem többek puszta suttogásnál, de még így is messze hangzanak a kihalt, üres és visszhangzó folyosón. Egy pillanatra arcára fagy a mosoly, pedig előre tudta már, hogy úgyis el kell mondania a kérdését, hisze ez a logikus. Talán egy percig még reménykedett benne, hogy a lány szavak nélkül és tudni fogja, mit akar, de ebéli reménye most semmivé foszlott. - Csak annyi, hogy... Esetleg megkérdeznéd nekem, hogy nincs-e valami olyan gépük, ami... Vagy hogy egyáltalán még van-e esélyen rá, hogy... - szándékosan nem fejezi be a mondatait, mert nem akarja, hogy bárki is meghallja azon kívül, akinek szavait szánja; ha pedig mégis meghallja, így legalább nem tudja, miről van szó - Tudom, hogy nem lesz. Hiszen itt hogy lenne akármi ilyen gép, vagy szerek...? Hiszen pont ez ellen kűzdenek. De... Megtennéd? Kérlek...

2010.03.09. 19:36 Mizuki Sawa

Nem válaszol a fiúnak, csak mosolyogva halad mellette, és élvezi a kezéből áradó melegséget. Arra emlékezteti, amikor még kicsi volt és a szüleivel és a bátyával mentek éppen valahova. Olyankor mindig a bátyja kezét fogta, hogy nehogy elveszítsék egymást. Az ő keze is mindig ilyen meleg Volt. De azt már soha többet nem érezhette. Talán ezért is örült ennyire annak, hogy Daniel megfogta a kezét, mert így emlékezhetett a bátyjára, dolgokra, amiktől már félt, hogy elveszti őket. Messziről észleli, hogy a fiú valahol máshol jár, teljesen a gondolataiba mélyedve, de nem szól semmit, hanem ő is elmerül a sajátjaiban. Emlékek törnek fel, emlékek, amikben a bátyjával van és a szüleivel, olyan időkből, amikor még velük lehetett boldog. És most, alig pár évvel később arra készül, hogy saját családja legyen. Bár nehezére esne bevallani Danielnek, de fél attól, hogy nem állja meg a helyét. Retteg tőle, hogy az ő gyereke is úgy végezze, mint ő maga. - Igen, mellette biztos megtanulsz majd te is gyereknek lenni, én pedig hagyom, hogy kiélvezd. - Mosolyogva néz fel a fiúhoz, és kicsit megszorítja a kezét, hogy jelezze, mindig is ki fog tartani mellette. Dan további szavaira azonban lehajtja a fejét és másfelé néz. - Ne haragudj, igazad van... Te már annyi mindent meséltél, én meg még semmit sem. Csak... annyira nehéz visszagondolni rá. Úgy fáj... De ígérem, ha itt végeztünk, akkor majd mesélek neked. Bármit, amit csak szeretnél. Lassan áttörtek hozzájuk a beteg és szenvedő emberek hangja. A tömeg hangja. Nagyot nyelt. Bizonytalanul tekintett fel a fiúhoz, de tudta, hogy bármi is legyen, muszáj lesz bemenni oda, végtére is a saját döntése volt. Meg akart róla győződni, hogy a baba tényleg jól van, és ennek csak ez az egy módja volt. Már indult volna, hogy bemenjen a kórterembe, amikor a fiú hangja megállította. - Persze, miről lenne szó?  - Kicsit bizonytalanul nézett, de az ajka sarkában ott bujkált egy halvány mosoly. Bármit megtett volna neki, amit csak kér. Kicsit furcsállta, hogy ilyen bátortalanul kérdezte, de őszintén szólva már megszokta tőle, hogy néha ilyen - túlságosan is - óvatos.

2010.03.09. 16:41 Daniel Barth

Mostmár sokkal biztosabb léptekkel halad tovább, mint eddig; és mintha nem is lenne annyira feszélyezett a hangulat. Eddig egy lélek sem volt a folyosón, valószínüleg mindenki alszik. Csupán egy-két, őrnek fennt maradt férfi, és néhány magányos fiatal néha fel-felbúgó hangjait lehetett hallani. Most nem is akarna senkivel találkozni, és megnyugszik, amikor egy -bár ismeretlen-, kihalt folyosó felé veszik az irányt. Szótlanul követi a mellette haladó lányt, fogalma sincs merre járnak, ráadásul miért szólna bele? Hiszen mind a ketten pontosan ugyanannyira tudják, merre keressék azt, amiért idejöttek. Semennyire. - De mostmár akár napjában tízszer is el tudom mondani, hogy jól nézel ki. Hála neked. - furcsán elmosolyodik, mintha nem lenne teljesen biztos benne, hogy ez most pozitív, vagy negatív hozzászólás volt. Úgy halad előre, mint aki csak járkál gondolkodás közben: tekintetét mélyen maga elé süllyeszti, kezeit pedig ővén pihenteti. Kissé előregörnyedt hátáról és szakadozott, vértől és sártól mocskos pólójáról már messziről lerí, hogy ő is azok közé a kísérleteken átesett, otthontalan fiatalok közé tartozik, akik itt találtak menedéket. Már olyan sokszor elgondolkodott rajta, milyen lehet Norlanában élni, egy olyan városban, ahol soha nem kell azon aggódni, hogy melyik pillanatban verik bilincsekbe, és hurcolják el egy üres, hideg cellába, hogy aztán talán már csak robotként, vagy halottan láthassa Meilist. Hogy milyen lehet kényelemben és biztonságban élni, milyen lehet az, amikor minden nap körbevesznek a barátaid. Milyen jó érzés lehet felhőtlenül beszélni órákon keresztül az időjárásról, valamilyen programról, vagy egyszerűen csak tinédzserként a semmiről úgy, hogy semmi nem árnyékolja be ezeket a pillanatokat. Milyen lehet tanulni, és dolgozni. Boldog tudatlanságban élni. Mennyire fantasztikus érzés lehet, amikor az az ember legnagyobb problémája, hogy milyen ruhát vegyen fel aznap. Milyen az iskola. Szeretne többet tudni a világról, mindig is kíváncsi volt rá. Mindig olyan csodálattal nézte a csillagokat, mindig arról álmodozott, hogy egyszer ő is felmehet közéjük egy nagy űrhajóban, hogy közelről láthasson egyet. Ehelyett ez a tudomány még azt is elintézte, hogy ilyen messziről se tudja csodálni őket. - Nem tudom, hogyan kell gyereknek lenni - suttogja maga elé halkan - De majd Ő megtanít rá. Mindig is imádott mesélni. Mindig is kitalált újabb és újabb történeteket, bármiről, és bárkiről. Mikor már annyira kínzó volt a magány, saját magának is mesélt. Úgy, mintha valaki más is lenne ott. - Te miért nem mesélsz nekem történeteket? Én annyi mindent elmondtam már. Szívesen hallgatnék néhány kellemes emléket a múltból. - jegyzi meg csak úgy halkan, elmerengve. Ezalatt lassan odaérnek a kórterem elé. Már így, a csukott ajtón keresztül is hallatszik: sokan vannak bennt. Fájdalmas szisszenések, meggyötört nyögések, és felszabadult sóhajok. Rengeteg sebesült és sérült van. Minden bizonnyal valamiféle kór is pusztít, hiszen ebben a szennyben, ami a főldi városban uralkodik, gyorsan elterjedhetett. - Ké... Kérhetnék valamit...?

2010.03.08. 19:11 Mizuki Sawa

Tudja, hogy a fiú mit ért az alatt, hogy bizar. Maga is annak találja, de bármit megtenne, hogy boldoggá tehesse a fiút, így ez sem esik nehezére, hogy ezt megszokja és elfogadja. Könnyű volt megígérni Dannek, hogy a szeme lesz és úgyan olyan könnyű is volt betartani. Bármit megmutatott volna neki, amit csak látni szeretett volna és nem szabott volna határokat neki. Azt akarta, hogy boldog legyen és örült neki, ha sikerült elérnie. Az pedig mindegy volt, hogy milyen módon. Daniel szavaira elmosolyodott és halványal elpirult. - Tudod, hogy nekem nem a kinézet a lényeg. Engem nem zavar, ha nem mondod el nekem napjában tízszer, hogy milyen jól nézek ki, mert vannak ennél fontosabb dolgok is. Nekem az számít, hogy mit érzel, nem más. Tudom, hogy te úgy gondolod, hogy nem sokat használna, ha kiborulnál és faképnél hagynál, de sokan mások megtették volna. Nem mindenki gondolkozik úgy, mint te. - Halkan sóhajtott, de aztán megint mosolyogva nézett fel a fiúra. - Persze, hogy egy másik ok miatt tenném, de nem fogom megtenni. Én nem hagylak cserben ahogy ez a pici sem. Lassan felemelte a kezét és óvatosan végigsimított a fiú arcán, közben lehúzva magához az arcát és átölelte. - Ha szeretnél, mellettem te is lehetsz gyerek én vigyázok rád és szeretni foglak. - suttogta halkan a fiú fülébe. Jól esett neki, hogy a fiú úgy gondolta, hogy jó anyuka lesz belőle, még ha ezt így konkrétan nem is mondta ki, mégis ezt vette ki a szavaiból. Feltűnt neki, hogy most már a léptei sem olyan lassúak, és megpróbált utána igyekezeni. Nem tartott sokáig, és sikerült felzárkóznia mellé. Már ő sem érzte magát olyan feszéjezve, de még mindig gondosan ügyelt rá, hogy mindig szorosan mellette maradjon. - Ha éhen halsz, az is egy élet, és nekem a te életed egyenlőre fontosabb, bár azt hiszem, hogy ez sosem fog változni. Nélküled nem tudnék élni. A gyerek nélkül viszont igen, mert velem lennél te. - Az előzőnél jobbal elpirul és lehajtja a fejét. Óvatosan fordítja oldalra és pilogva néz a fiú kezére, amivel közrefogta az övét. Jól esett neki ez az érintés. Napok óta a legjobban. Mégha másnak nem is olt semmi különleges, neki igen. - Rendben, akkor keressük meg a dokit, de utána muszáj lesz valamit enned! - Ellenállást nem tűrően szólalt meg, majd a folyosó egyik kereszteződésénél megállt, megpróbált emlékezni az útra, majd elindult arra, amerre az orvosi szobát sejtette. Reménykedett benne, hogy nem tévesztette el az irányt és valóban erre van.

2010.03.07. 21:00 Daniel Barth

Boldog, mégsem eltúlzott mosolyra húzódnak ajkai, csupán egy halvány, de mindent eláruló apró mosolyra. Annyira furcsának találja ezt a beszélgetést, mert valószínüleg nem túl sok - ha akad-e egyáltalán - ember beszélget ezekről a dolgokról. Tükör. Ha látni szeretlnél. Most mégis annyira jól esnek neki ezek a szavak, és az az elszántság a suttogó hang mögött, melyben annyira biztosan érzi a komolyságot. - Ez így eléggé bizarr. De... köszönöm. - leheli maga elé bársonyos hangon. Próbálja a lehető legjobb támaszt nyújtani a lánynak, hisz tudja, hogy neki most még nehezebb lehet, mint neki eddig bármikor. Ekkora felelősség. Ebből mind a kettejüknek ki kell venniük a részüket. Egy gyerekkel sok probléma van, azok mellé, amik már nélküle is elég nagy tornyot raktak mindkettejük hátára. - Ha kiborulnék, azzal nem lenne semmi sem másabb. Attól még nekem is közöm van hozzá, akármennyire is próbálnék kitérni alóla. - lassan hunyja be szemeit, amikor megérzi Mizuki ajkait arcán; úgy mint akinek a világon semmi gondja sincs, és bármire ráér. - Ne csak engen dícsérj. Tudod hány veled egykorú lány hagyott volna magamra azért, mert én nem tudom dícsérni a kinézetét? És nem csak egy lány... Sokan megtették már. Te viszont el tudtad fogadni. És ha itt hagynál, nem ezért tennéd, hanem valami más okból. Legalábbis merem remélni. - halványan újra elmosolyodik. - Melletted élvezet lehet gyereknek lenni. Irigylem a kicsit. Közben újra kezdi felvenni lépéseinek megszokott, normális ritmusát; valami furcsa oknál fogva így, Mizuki mellett nemérzi magát annyira elesettnek, mintha egyedül kéne akárhova is mennie. Bárhova vezetné, menne utána. Még ha a norlanai laborokhoz vinné, akkor is vakon menne utána. Azért az időért, amíg odaérnek, megéri átélni azt, ami utána következik. Viszont megbízik benne annyira, hogy tudja, semmi ilyesmiről nincs szó. - Nem, kibírom. Voltam már éhesebb is, úgyhogy menjünk. Végülis egy élet fontosabb, mint a kaja. - indul el végül az ismerős folyosók mentén. Karját kinyújtva óvatosan érinti kezét a lányéhoz, most mégsem a csuklóját fogja körbe. Ujjaival végigfuttatja tenyerének ívét, mielőtt gyengéden összezárná körülötte a sajátját. Ez a fajta érintés talán még furcsább érzés, mint az összes többi, de kétségtelenül rendkívül jól esik.

2010.03.07. 16:26 Mizuki Sawa

Ebben a pillanatban hihetetlenül jól esik neki, hogy Daniel ilyen szorosan ölelil magához. Még akkor is, ha már annyiszor elmondta neki, hogy milyen fontos számára, ezek az érintések sokkal jobban elhitetik vele, ezekben a percekben valóban képes rá, hogy elhiggye neki. Ilyenkor képtelen rá, hogy bármelyik szavában is kételkedjen. - Nem, nem nehéz, hiszek neked. Elhiszem, hogy számodra gyönyörű vagyok. - Mosolyogva néz fel a fiú szemébe. Már a legapróbb érnitéssel eléri, hogy a szíve hevesen verjen. Még most, két hónapi együttlét után is. - Majd keresek egy tükröt. Újra és újra keresni fogok egy tükrőt, ha látni szeretnél. Úgy bújik a fiúhoz, mint egy kisgyerek, aki fél a külvilágtól, és a szülei mellett keres menedéket. Valószínűleg valahogy így is volt. Nem szeretett az emberek között lenni. Már majdnem ugyan annyira félt a meilisiektől, mint a norlanai katonáktól. Nem akart senki másra nézni, csakis Danre. Ő volt a biztos szigete az élet heves hullámai között. Úgy gondolta, ha valaki, akkor csakis ő  képes rá, hogy megvédje. Legyen az testi vagy lelki védelem. Tudta, hogy a fiú mindig is csak a legjobbat akarta neki. és örült, hogy rátalált, hiszen annyira megértette, mint még soha senki más. Feltűnt neki, hogy szándékosan nem válaszol a kérdésére, de nem említette meg, úgy gondolta megvan rá minden oka, hogy ne szólaljon meg, és ezt tiszteletben is tartotta. Az is feltűnt neki, hogy sokkal lassabban megy mint amúgy. És tisztában volt vele, hogy nem csak arról votl szó, hogy vele szemben akart rendes lenni, és nem túl gyorsan menni. - Ugye tudod, hogy valami különleges vagy? Nem sokan viselkedtek volna ebben a helyzetben így mint te? A legtöbb veled egyidős fiú valószínűleg teljesen kiakadt volan és cserben hagy. De te velem maradtál és még mindig olyan sokat áldozol azért, hogy én és a baba jól érezzük magunkat. Remélem tudod, hogy ezt csodálom benned. - Lábujjhegyre állt és mosolyogva megpuszilta a fiú arcát. - Köszönjük. Én biztos vagyok benne, hogy nálad jobb apukája nem is lehetne ennek a gyereknek. Még csak nem is kívánhatna jobbat. És én sem. Elgondolkodott a fiú szavain. Ebbe eddig ennyire bele sem gondolt. Mi van akkor, ha nincs itt egyetlen orvs sem, aki értene az ilyesmihez? De aztán végül megrázta a fejét. - Igen, lehet, hogy nem születik olyan sok gyerek, de biztos csak van egy orvos, aki tud segíteni. Még ha nem is ez az eredeti területe, valemennyit csak-csak ért hozzá, nem gondolod? Én legalábbis remélem... - Halkan bezsélt, mert nem akarta, hogy bárki is meghallhassak, amiről beszélnek. Aggódott. - Szeretnél most elmenni enni, vagy elkísérsz az orvoshoz? Jobban örült volna neki, ha Daniel vele marad, nem akart egyedül maradni itt a bázison a sok meber között, így inkább úgy döntött, hogy ha már most elmegy enni, akkor elkíséri, és majd csak utána mennek az orvoshoz. - Inkább menjünk és keressünk valami kaját, mert már nagyon régen nem ettél. Nem szeretném, ha nem bírná a szervezeted ezt a strapát, aminek nap mint nap kiteszed...

2010.03.05. 17:58 Daniel Barth

Szorosan öleli magához a lány apró testét, mintha soha többet nem akarná elengedni. Percekig áll így, némán és mozdulatlanul. Szereti a csöndet; néha többet ér mint az üres szavak. Néha sokkal jobban esnek az érintések, mint a hangok. Mert a szavak lehetnek hazugak, de az érintése nem; egy ölelést senki nem képes úgy hazudni, hogy ne vegyék észre. - Tényleg nehezedre esne egyszer az életben elhinni nekem azt, hogy tényleg gyönyörű vagy? Lehet, hogy csak nekem vagy az, de mivel általában én vagyok körülötted, más véleményét nem tudhatod, úgyhogy most nekem kell hinned. - egyik kezével óvatosan végigsimít a lány arcán, hogy aztán az álla alatt gyengéden megfogva maga felé fordíthassa - De sajnos csak akkor tudok véleményt mondani, ha segítesz... Itt viszont nincs tükör. - mosolyodik el halványan. A további szavakra nem is reagál, nem akar megint veszekedést; és más, kényes témára terelni a szót sem. Úgy tesz, mintha meg sem hallotta volna, még el is fordul egy kissé. Apróbb lépteivel halad előre, nem túl gyorsan, amit magában csak arra fog, hogy Mizuki rövidebb lábai talán nem bírnák a tempót. Nem ismerné be, hogy annyira furcsának és feszélyezőnek találja az emberek közelségét, hogy fél tőlük. - Valahol biztosan van valami, ahol nem találnak ránk. Majd keresünk valamit. - erőt vesz magán, hogy tovább lépjen, az ismerős folyosón egyre beljebb és beljebb. - Kibírom, nem vagyok éhes annyira. Majd keresek valahol valami kaját. Egyáltalán vannak itt orvosok, akik jártasak ilyen témában? Nem hinném, hogy túl sok gyerek születik Meilisben... Még mindig furcsa arra gondolnia, hogy gyerek, hogy az ő gyereke, hogy az ő gyerekük. Egy olyan valakivel, akit képes szeretni. Ha néhány évvel ezelőtt valaki azt mondta volna, hogy most itt fog tartani, valószínüleg nevetett volna. Kinevette volna azt, aki ilyeneket képes feltételezni. És most... Ezek után már bármit képes lenne elhinni, még ha most teljesen képtelenségnek tűnne is. Bármit...

2010.03.04. 19:39 Mizuki Sawa

Boldog mosollyal az arcán bújik a fiúhoz. Nem szereti, amikor vitatkoznak, de utána mindig olyan jó érzés újra a fiú karjai közt biztonságra és melegségre találni azután, hogy már azt hitte, ezúttal tényleg elveszti. Kíváncsian figyeli, hogy mit csinál a fiú, de nem szól semmit, és nem is ellenkezik, amikor az a nyaka köré rakja a nyakláncot és be akarja kapcsolni. Óvatosan simít végig a nyakláncon, majd néz fel Danielre. Azt szerette volna, ha vigyáz rá, de valamiért hihetetlenül boldoggá teszi, hogy felcsatolja neki. - Nem hiszem, nem kell túloznod. - Átöleli a fiút és odabújik hozzá, onnan néz fel rá pislogva. - Ne haragudj, de nem tudom miről bezsélsz... De bármiről is legyen szó, nem lebbék képes feláldozni téged. Ha fenn áll a veszély, hogy nem éled túl, akkor nem szeretném. Féltelek. Majdnem megint elkezdtett könnyezni, de végül sikerül visszatartania őket.  Amikor megérkeznek a bázis épületéhez ő is elbizonytalanodik egy kicsit, de végül követi Dant az épületbe. Már csupán a gondoltattól, hogy itt vannak rázza a hideg, de összeszedi minden erejét és bátorságát és tovább sétál. Végülis az ő ötlete volt, hogy idejöjjenek, és azzal is tisztában volt, hogy mindkettejüknek szüksége van rá. - Igen, valószínűleg nem mehetünk vissza a házba, ahol eddig voltunk, de nem is fogunk olyan helyet találni, ahol hosszabb távra maradhatunk, nem igaz? - Halkan sóhajtott, hiszen a gondolat, hogy folytonosan rejtőzködniük kell nagyon nem tetszett neki, de tudta, amíg Norlanáé a hatalom, addig valószínűleg ez nem is fog változni, sőt, biztosan. Ettől csak megint szomorú lett, de amikor meghallotta a háta mögül jövő hangot és a bizonytalan, lassuló lépteket, megfordult és nagy szemekkel nézett Danielre. - Nem, kérlek maradj velem... Én szeretném. Nem kell kérdezgetned, meg se kell szólalnod, csak azt szeretném, ha fognád a kezem, és nem hagynál magamra... -halkan suttogva bezsél, nem akarja, hogy valaki más is hallja a fiún kívül. Nem kedel az itteni embereket, vagy legalábbis a hangulatot, ami a helységekben uralkodik. - És különben is, te magad is mondtad, hogy éhes vagy, tehát enned is kell. Meg legalább mindketten kipihenhetnénk magunkat. Csak egy kicsit maradjunk, kérlek szépen.

2010.03.03. 20:57 Daniel Barth

Egyik kezét még mindig a lány arcán pihenteti, óvatosan végigsimítva rajta újra és újra. Óvatosan magához öleli, de úgy, hogy közben be tudjon lépni a háta mögé. Elhúzódik tőle kissé, csak hogy a kezeibe tudja venni a fényes és halványan csillogó nyakláncot, a medáljával együtt. Lassan emeli át a feje fölött, hogy átkarolva a vállát a nyaka köré helyezze. Kissé kínosan elmosolyodik, amikor nem sikerül elsőre bekapcsolnia, de csak halványan elmosolyodik saját, ügyetlen mozdulatain. Néhányszori újrapróbálkozásra végre sikerül neki, így újra odaállhat elé. - Egyre csak gyönyörűbb lehetsz. A meilisi orvosoknak gondolom nincs olyan gépük, amivel... - hirtelen hallgat el, mintha hirtelen ráeszmélne, nem is értelmes, amit beszél; mielőtt újra behátrálna a lány mögé, hogy az ne lássa vágyban égő tekintetét. Hátulról gyengéden karolja át, állát pedig a lány fejének érinti. - Megtennéd... hogy megkérdezed? Talán valami mégis van itt is. Akár önszántamból is odafeküdnék a műtőasztalra, ha lenne egy kicsi esély is rá... Te odaengednél, ha arra is lenne esély, hogy esetleg nem élem túl? - úgy beszél, mintha csak a gondolataihoz tartoznának a szavak, nem több puszta suttogásnál, de mégis annyira él a hang mögött a remény és a vágy. Lassan sétál utána, de léptei elbizonytalanodnak, ahogyan odaér a hatalmas épület elé. Tudja, hogy talán ez az egyik legbiztonságosabb helye Meilisnek; mégis mindig félelemmel tölti el ennyi ember érzete. - Nem kell hálásnak lenned. Neked az a legjobb, ha bemegyünk. Utána pedig úgyis kell keresni egy biztonságos helyet, mindenképp. - belép az épület ajtaján, újra a hideg, magányos folyosókon találva magát. Olyan furcsa, és feszélyező érzés tudni, hogy mindenki féltékeny a másikra azért, mert boldog. Senki egy szót sem szólna, de mindenkiről süt az érzés, hogy irigy. Akármikor meglátnak egy embert, hogy örül, a legtöbben olyan gyilkosan képesek nézni, hogy az ember már annak sem tud örülni, aminek pillanatnyilag pedig annyira szeretne. Ráadásul az összes embernek megvan másokról a véleménye, sokszor sértő. Igaz, ezeket a gondolatokat általában nem mindenki mondja ki, de már önmagában az is fáj, ha csak sejtjük, mi az illető gondolata. - Én.. Lehet hogy inkább kinnt maradok. Nem tartozom ide. - leheli maga elé halkan, lépései pedig egyre inkább elbizonytalanodnak. - Különben is... Ez olyan... női téma, nem? Neked kéne kérdezősködnöd...

2010.03.01. 20:51 Mizuki Sawa

Kíváncsi tekintettel szemléli, ahogy a fiú felemeli a kezét, és letörli a könnycsepp által nedvessé vált sávot. Mosolyogva élvezi ezt az érintést. Még ennyi idő után se tudott hozzá szokni, és semmiképpen sem vált számára teljesen magától értetődővé. Még most is annyira vágyott rá és örült, ha megkaphatta. Amikor Daniel mindkét keze fogta az arcát halványan elpirult és mosolyogva lesütötte a tekintetét. - Nem szeretném, hogy úgy érezd, az egész a te hibád volt... Én is vigyázni fogok a jövőben arra, hogy mit mondok és hogyan viselkedem... Nem szeretném, hogy haragudj rám. - Halkan és óvatosan ejti ki a szavakat. Tudja, hogy a terhesség vele járója a hangulatváltozás, de nem akarja, hogy ennyire uralmat nyerjen felette és ennek következménye képen mindig összevesszen a fiúval. - Melletted biztonságban érzem magam. Éveken át elveszettnek és olyan aprónak éreztem magam ebben a városban, de mióta te velem vagy már nem félek annyira. Nyugalommal töltöd meg a szívemet. Megkönnyebbülten ereszti ki a levegőt, hogy Dan minden tovább nélkül belegyezett, hogy visszamenjen vele a bázisra. Nem volt benne biztos, hogy amúgy is megtette volna, vagy csak most, miután vitatkoztak akarta jóvá tenni. Bárhogy is legyen, most nem ez számított neki, inkább csak élvezte az újonnan beállt nyugalmat köztük. Amikor a fiú ellépett tőle pár lépés erejéig követte, majd megállt és türelmesen várakozott, amíg visszaér. Ahogy az visszaér és letérdel elé, mosolyogva néz le rá és veszi el a felé nyújtott gyűrűt. Bizonytalanul fogja egy darabig, majd végül felhúzza az ujjára. - Te ne haragudj, hogy visszaadtam... Ezentúl le sem fogom venni. - válaszolta mosolyogva, majd elgondolkozva nézett az utca irányába és végül vissza a fiúra. - A nyakláncot is elhoztad? - Oh, szóval úgy értetted... Daniel... nem hiszem, hogy utálna. Képtelenség téged utálni, és a saját gyerekünk biztos nem fog. Nem te tehetsz róla! Ezt most azonnal felejtsd el! Nem te akartad ezt így, Norlana tette ezt veled. És különben sem túl nagy az esélye, hogy a gyerekünk is így szülessen. Te sem születésedtől fogva nem látsz, hanem csak a kísérletek után vesztetted el a látásod, szóval lehet, hogy okunk sincs rá, hogy emiatt aggódjunk. De ha szeretnéd, majd megkérdezünk egy orvost. - Odalépett a fiúhoz, és átölelte. - Én tudom, hogy ez a csöppség itt a hasamban meg fog téged hallgatni, és legalább annyira szeretni fog, mint én, bár nehéz lesz neki nálam jobban szeretnie téged. Kérlek ne aggódj emiatt. Ellépett a fiútól, de csak annyira messzire, hogy megfoghassa a kezét és lassú léptekkel elinduljon vele a bázis felé. - Tudom, hogy nem szereted azt a helyet... és én sem, de hálás vagyok neked, hogy mégis eljössz velem.

2010.02.28. 20:41 Daniel Barth

Egy apró könnycsepp hullik a kezére; csupán egy apró, de mégis olyan súlyos és bánatosnak tűnő könnycsepp, amitől összerázkódik. Egyik kezét lassan felemelve, óvatosan simít végig a lány lágy vonásain, közvetlenül a szemei alatt, mintha le akarná törölni attól az egyetlen kis csepptől benedvesedett arcát. Halványan elmosolyodik; túl jól esik neki az érintés ahhoz, hogy elvegye a kezét. Helyette inkább ugyanúgy felemeli másik kezét is, és úgy néz a szemébe, hogy közben két tenyere között tartja az aprónak tűnő arcot. Mosolya csak még szélesebbre húzódik; rettentően nő benne a vágy, hogy megcsókolhassa, de most mégis tűrtőzteti magát, mert ez egyáltalán nem illene sem a helyzethez, sem a hangulathoz. - Rendben, megígérem, hogy soha többé nem okozok neked fájdalmat. Szándékosan legalábbis biztosan nem, és próbálom a szavaimat is visszafogni. - hangja, mintha elvarázsolták volna. Ujjaival újra és újra futtatja végig az arc finom vonásait, közben egy pillanatra sem tévedve el a szürke tekintetben. Annyira jól esik neki ez az érzés, ezek a gyengéd érintések; már olyan régen nem volt ilyenben része, és bár már több hónapja ugyanúgy telik minden nap, mégsem tudja megunni ezeket az érzéseket. Ezeket az érintéseket, amik neki szólnak, vagy amiket ő intézhet a lányhoz. Most nem zavarja, sőt rettentően élvezi, amikor láthatatlan szürke tincsei újra végigsöprik homlokát, mielőtt fakó szemei élénken felcsillannak a halvány, csak az égi városból leszűrődő, apró fényben. Elhalt tekintete most úgy lángol, mintha valami különleges fényforrás lenne az éjszakában, amit csupán néhány pislogás szakíthat félbe. - Nem szeretem azt a helyet. De neked szükséged van rá, hogy visszamenjünk, és valami kaja is jól jönne, mert rettentő éhes vagyok. Felőlem rendben. - hálásan elmosolyodik, mielőtt újra hátrébblépne, ezúttal azonban valami új, furcsa cél miatt. Lassú léptekkel indul az előző apró kis utcácska egyik háza elé, ahonnan nem sokkal előbb hozta ide a házhoz a lány apró testét. Egy pillanatra megtorpan, mielőtt aztán lehajol, és felveszi a két aprócska ékszert az egyik sáros pocsolya mélyéről. Visszafelé menet letörli róluk a sár nagy részét, kissé barnás árnyalatúvá színezve fehér pólójának sarkát. - Ne haragudj, hogy nem vigyáztam rájuk. - ugyanúgy letérdel a lány elé, mint egyszer már korábban, ujjai közt megforgatva az aprócska gyűrűt - Esetleg elfogadnád? Mégegyszer és utoljára. Soha többet nem adok rá okot, hogy vissza kelljen adnod. Most nem húzza fel az ékszert a lány ujjára, csak tenyerének közepén nyújtja felé. Eközben lassan feláll, közben folyamatosan a szemébe nézve. Az újabb szavak hallatán lehajtja a fejét, de próbál úgy csinálni, mintha semmilyen hatással nem lennének rá ezek a szavak, még egy halvány mosolyt is magára erőltet. Azt is csak Miatta. - Tudom, hogy szeretnéd. Bármi történne vele, szeretnéd. De én nem így értettem... Ő fog gyűlölni engem, ráadásul igaza is lenne. Nyomós ok, hiszen miattam született így. Én segítenék neki, de mit érek vele, ha gyűlöl? Nem fogom tudni neki megmagyarázni, amit gondolok, mert... egy gyerek nem hallgatna meg. Engem; ugyan? Még egy felnőtt se.

2010.02.28. 16:20 Mizuki Sawa

Kétségbe esetten néz a fiúra, amikor az hátrál egy lépést. Nem akarja, hogy megint magára hagyja. Nem teheti meg, hogy egyedül hagyja, mikor ekkora szüksége van rá. Tudja, hogy már megint egoista és önző, hogy ilyen kívánságai vannak, de nem tud uralkodni felettük. Egyszerűen szüksége van a fiúra és annak a közelségére. Nélküle nem boldogul ebben a világban, a saját életével. Az, hogy még a tekintetét is kerüli csak még jobban fáj neki. Ettől úgy érzi, annyira sem bízik meg benne, hogy a szemébe nézzen. - Azért nem tudok igazságos lenni, mert szeretlek, mert annyira önző vagyok, hogy örökre magam mellett akarlak tudni. Valószínűleg az lenne a legjobb, ha nem maradnék veled, miután rám támadtál, de a logikus gondolkodást már réges-régen magam mögött hagytam. Nekem már csak az számít, hogy mit érzek. - Enyhén összerezzen, amikor a fiú hozzá ér, de boldogan simul a kezének. Örül neki, hogy legalább megérintette, még ha el is húzódott tőle. Bárminek örült, ami még közelebb hozta őket egymáshoz. Behunyta a szemét, és érezte, ahogy egy kóbor könnycsepp végigfolyik az arcán. - Ha ennyire féltesz saját magadtól, akkor ígérd meg, hogy nem bántasz. Tudom, hogy nem lennél képes rá, hogy megszegd a nekem tett ígéreted és én bízom benned ennyire. Ha mégis megszegnéd, akkor azt úgysem élném túl és akkor már mindegy lenne minden. Nem érdekel, hogy mi lett volna akkor, ha nem bírsz uralkodni magad,és örülnék neki, ha téged sem érdekelne, mert nem tetted meg. Sikerült abbahagynod, még mielőtt bármi komolyabb bajom eshetne és ez nekem csak azt mutatja, hogy milyen fontos vagyok neked. Még akkor is, ha elveszted az uralmad saját magad felett, képes vagy rá, hogy abbahagyd! Hát nem látod, milyen fontos ez az apró tény? Ahogy a fiú nekidől a falnak, pár másodpercig kritikusan szemléli, majd mindenféle habozás nélkül odalép hozzá és végigsimít a homlokán, eltűrve a tincseit, majd odahajol hozzá és gyengéden megcsókolja a homlokát. Nem foglalkozik azzal, hogy Daniel hogy reagál, és reméli nem löki el magától. Gyengéden öleli át és bújik újból hozzá. - Viszont az is meglehet, hogy te megéled én viszont nem. Az is lehet, hogy egyikünk sem fog olyan sokáig élni. De fennáll annak a lehetőségnek az esélye is, hogy mindketten megéljük. Nincs értelme ezen rágódni, hogy mit hoz majd a jövő, egyikünk sem tudhatja és nem tehetünk mást, mint hogy addig is éljük az életünket. - Felemeli a fejét és a fiú tekintetét keresi. - Tudom, hogy nincs ínyedre és nekem se igazán, de lehet, hogy most az lenne a legjobb, ha visszamennénk a bázisra. Még ha csak annyi időre is, hogy kipihenjük magunkat és szerzünk pár maszkot, kaját és új ruhákat. És esetleg egy orvos is megvizsgálhatna... csak hogy tudjuk, minden rendben van-e a babával... Nem kell ott maradnunk, csak benéznénk egy kicsit.. De nem is kell oda mennünk, ha nem akarsz, azt is megérteném. Egyet viszont most közlök veled, én sem fogok oda menni, ha nem jössz velem! Ellenállást nem tűrően nézett a fiúra és várta a válaszát. Voltak pillanatok, amikor nagyon is jól tudta, hogy mire számítson és voltak napok, amikor egyáltalán nem volt beszámítható a reakciója, mint most is. - Úgy érted, ha nem látna? - kérdezi csendesen és óvatosan, hiszen tudja, mennyire kényes téma ez Danielnek. - Ugyan úgy szeretném, mint akkor, ha látna. Szeretném, óvnám és vigyáznék rá, mint ahogy azt egy anya teszi a gyerekével. Dan, tudom, hogy neked nehéz, de én már megszoktam, és abban sem gátol, hogy téged szeresselek, akkor miért lenne ez máshogy a gyerekünkkel? Bármi megeshet, az is lehet, hogy valamilyen betegséget örököl az én családomtól. Bármi megeshet. De ha mégis olyan lenne, mint te, akkor bízom benne, hogy te is segítesz neki, hogy boldoguljon vele, mert én mindent meg fogok tenni érte, hogy ne érezze magát semmivel sem rosszabbnak, mint a többi ember. Mert te sem vagy az, nekem sokkal többet jelentesz, mint bárki más ebben a városban, vagy akár az összes ember ebben a városban és annak a határain is túl.

2010.02.28. 15:30 Daniel Barth

Óvatosan fonja a lány dereka köré karjait, mintha féltené, és óvná törékeny testét. Nem akar elhúzódni tőle, de úgy érzi, most muszáj megtennie; még ha nehezére is esik. Tekintetét szándékosan elfordítja: a földet kezdi nézni, egy apró, bizonytalan lépést hátralépve. - Miért bocsátasz meg mindig mindent? Miért nem tudsz igazságos maradni magadhoz? - gyengéden végigsimít Mizuki nyakán, ahol még mindig vöröslik az elszorított folt. - És mi van, ha megöltelek volna? Mi van, ha nem tudom visszafogni magam? Akkor is ugyanezt mondanád? Bántottalak. - suttogja maga elé az utolsó szót, olyan halkan, mintha csak a gondolataiban szólalna meg. Ahogyan lassan egyre jobban elárasztja a levegőt a kátrány, és a pára, ami az eső után maradt; csak még jobban elgyengíti amúgy is nehézkes légzését. Tudja, hogy maszkra lenne szüksége, de nem akar még gyengébbnek látszani, mint amennyire már most. Soha nem bírta ezt a mérgezett levegőt, s bár a kísérletek javítottak valamennyit a teste ellenállásán; a mérgek, amik a testében kavarognak viszont sokmindent tesznek egyre nehezebbé az idő előrehaladtával. Nem ismerné be senkinek, talán még saját maga sem képes beismerni; de minden egyes évvel, amit maga mögött hagyott, csak egyre rosszabb. Lassan már annyira égeti a torkát és a tüdejét ez a fojtó levegő, hogy néha már most is nehézzé válik a légzés. Muszáj megtámaszkodnia a falon, különben talán még össze is rogyna. - Nem akarlak elkeseríteni, de egyáltalán nem biztos, hogy én kibírom annyi ideig, amíg felnő. - rekedtes hangja mögül kivehető az a halvány gúny, ami újra visszatér szavaiba, és az a halvány, megfáradt mosoly is visszatér vonásaira. Mostmár annyira természetesnek tűnik felhozni ezt a gyerek-témát, pedig eleinte annyira kerülte volna, mert egyszerűen képtelen volt azonosulni ezzel a szereppel, mint a gyerek apja. De mostmár nem tűnik annyira riasztónak, mindt eddig, talán még jó érzés is. Ezenkívül mindig is elhomályosította egyetlen folt ezt a normális hangnemet, de eddig nem is akart róla beszélni, mostanra biszont egyre jobban sürgette az idő, mert még meggondolhatnák magukat. Most még igen. De már nem sokáig. Rendkívül nehezére esne beszélnie róla, nem is akar, de félő, hogy a lány egyszer úgyis észreveszi, hogy valamit titkolni akar. - És... mi van akkor ha... örökli azt, hogy én nem... akkor, akkor mégis mit fogsz csinálni? - teszi fel halkan a kérdést, s bár reménykedik benne, hogy Mizuki talán nem hallotta meg, tudja, hogy biztosan nincs így. - Csak az én hibám lenne... Hiszen tőled nem örökölheti. Ezért csak én lehetek a felelős.

[1115-1096] [1095-1076] [1075-1056] [1055-1036] [1035-1016] [1015-996] [995-976] [975-956] [955-936] [935-916] [915-896] [895-876] [875-856] [855-836] [835-816] [815-796] [795-776] [775-756] [755-736] [735-716] [715-696] [695-676] [675-656] [655-636] [635-616] [615-596] [595-576] [575-556] [555-536] [535-516] [515-496] [495-476] [475-456] [455-436] [435-416] [415-396] [395-376] [375-356] [355-336] [335-316] [315-296] [295-276] [275-256] [255-236] [235-216] [215-196] [195-176] [175-156] [Korábbi]