Új bejegyzés Frissítés

2010.05.22. 23:18 Dylan Dye

Órák óta járkál egyedül a saját kórtermében, néha feltűnik egy-két dolgozó, akik vagy felőle érdeklődnek, vagy épp csak bejönnek valamiért, amit itthagytak. Egyetlen szót sem hall Avila felől, már szinte kzd teljesen megfeledkezni a bezárt nőről. Tekintetét ide-oda forgatja a laborban található műszerek neonszínben világító lámpái között. Néhány órával ezelőtt ezek a gépek működtek. Néhány órával ezelőtt ezekre a gépekre emberek voltak csatlakoztatva. Néhány órával ezelőtt ezek az emberek meghaltak. Ha pedig mégsem, akkor most ugyanott vannak, ahol előtte: egy hideg, vaksötét cellában, egyedül. Lassú, ütemtelen léptei újra és újra végigjárják ugyanazt az utat; el az ajtóig, és vissza. Mint egy megakadt lemez, amin mindig ugyanazt játszák; másra nem képes. Bár irritálja ez a csönd, és az egyedüllét, mégsem tesz semmit, csupán folytatja ezt az értelmetlen járkálást. - Bejöhetek? - egy tétova szó az ajtó mögül. Csak halkan felmorran, ahelyett hogy mondana valamit. A férfi szinte egy pillanat elteltével elé kerül, és egy vékonyka kis mappát nyújt felé. - Történt egy gyilkosság, egy szállodában. Itt vannak a részletek. Keresd meg az illetőt. - egyik szemöldökét magasra vonva hallgatja végig a mondatokat. Egyik kezével leinti beosztottját, hogy ennyi elég volt, az azonban még folytatja - A férfi, akit megöltek, egy fontos ember volt. A nevét bizonyára ismerni fogod, ha megnézed a mappát. Közömbös mozdulattal nyitja fel a mappa kemény fedelét, melyben több lap is található. A legfelsőre, nagyjából a közepén, kiemelt betűvel van írva az áldozat neve: Christopher Matthews. Majd alá a fontosabb információk: A gyilkos egy húsz év körüli, lila hajú nő lehetett. A halálát egy nyakon található vágás okozta. A nő valószínűleg az ablakon távozott, majd egy néhány szinttel lejjebbi szobába is betört, ennek oka ismeretlen. - És ez miért az én dolgom? Ott van az a sok rohadt rendőr, meg fene tudja, mi az isten! Azok a seggfejek semmire sem használhatók? Mi közöm nekem ehhez az egészhez? - csapja le a papírokat az asztalra, mielőtt zölden izzó tekintetét a mellette álló férfinak szegezné. - Felsőbb utasítás. Nyomozz, Dylan. - Neked főnök, világos? Miután végre újra egyedül találja magát, bekapcsolja az íróasztalán lévő gépet. Odaül elé, hogy a norlanai és meilisi adatbázisban kutathasson a gyilkos után. 20 év körüli. lila hajú. nő. Nem sok találatot ad ki a gép, csupán kettőt. A kettő közül is az egyik már valószínűleg itt van valahol a laborok celláiban, úgyhogy csupán egy gyanusított marad. Figyelmesen végigméri a kidobott képet, a hússzú hajat, a borostyán szemeket. Rápillant az adatokra, melyekről mosolyogva megállapítja, hogy tökéletesen stimmelnek a leíráshoz. Ő lesz az.  Callieophe Robbins. Egy utolsót még rápillant a lány arcára, mielőtt kinyomná a halkan zúgó számítógépet, és a kabátját felkapva kilépne az ajtón. Egy cím is meg volt adva a név, és a fontosab adatok mellé, így legalább valami kis elindulási pont van. A légjáróval néhány percen belül odaérhet az úticéljához, így nem is vesztegeti az időt. Úgy kanyarog Norlana végtelen utcái és házai felett, mintha valami berögzült útirány lenne, ahova tart. Amint leszáll a leírt ház előtt, összeszedett mozdulatokkal felkapja pisztolyát, és kilép a sötét utcára. Csupán pár másodpercig tart, amíg megtalálja, pontosan melyik lakás is az, amelyiket keresi. Kimért léptekkel áll meg az ajtó előtt; majd tétovázás nélkül, durva mozdulattal rúgja be, hogy szabadon bemehessen. Vízfolyás. Onnan. Fegyverét lazán maga mellett tartva lép oda a fürdőszoba bejáratához; majd pimaszul elvigyorodik, amint meglátja maga előtt a lila hajú, húsz év körüli nőt; a keresett személyt. - Milyen kiszámítható - emeli maga elé az apró pisztolyt, hogy mozdulatlanná kényszerítse az előtte álló alakot. - De ha ilyen profi gyilkos vagy, miért nem figyelsz oda jobban, hogy hol bújkálsz? - mosolyodik el mindent elárulú, lenéző arckifejezéssel.

2010.05.22. 17:26 Callieophe/Addison

Még nem volt teljesen sötét, a hotizont fölött még látszott a Nap vékony, narancssárga csíkja. Már mindent elterveztem mára. Tudtam kihez török be, mikor, mennyi ideig fog tartani, és, hogy miért is megyek. Az egyik Melisi férfitől kaptam egy "megbízást". Megadta a nevet, a házszámot, az emeletet, és, hogy mi kell. A régi jobbkezéhez kell betörnöm, aki elárulta. Nem kértem érte semmit, úgyis hozok magamnak is ezt-azt... A táskában ott van a cuccom, pontosabban  fegyverem, ugyanis a kabát alatt már a "munkaruhám" van. Többször öltem már, megbízásból is, de ez kicsit necces lesz... Hát itt vagyok... Álltam meg a hatalmas, 5 csillagos hotel ajtaja előtt. Az ajtónálló már ki is nyitotta előttem az ajtót. Beléptm és körülnéztem. Minden csillogott: az embereken a ruha, a kő a lábuk alatt, a csillár a fejük fölött, és a gyémánt karkötő, vagy óra a csuklójukon. Chh... Szánalmas... Húztam el a számat, majd megkértem egy portást - némi kenőpénzért -, hogy telefonáljon fel az 1357-es szobába, és mondja meg, hogy valaki "ajándékot" küldött neki. Beléptem az aranyszínű liftbe, és felmentem a 19. emeletre, majd megkerestem az 1357-es lakosztályt. 4. ajtó volt, a jobb oldalon. Végigsétáltam hát a vörös szönyegen, a bükkfa ajtóig, és bekopogtam. Egy fiatal, jóképű férfi nyitott ajtót. Fekete haja volt, és szeme kéken világított enyhén borostával szegett arcán. Rámosolyodtam. - Én vagyok a megelpi... - Mondtam mézes-mázos hangon, mire ő természetesen beljebb tessékelt. Hosszú, fekete kabátomat ledobtam a kanapéra, így most a fekete ruhámban élltam a szoba közepén, majd a táskából a kardot kivettem, és leraktam a kanapé mellé, és amig ő a pezsgővel szöszmötölt, körülnéztem. A lakosztály 1. osztályú volt. A nappali városra néző fala egy ablak volt. Mikor a férfi belépett leültünk a kanapéra. Fel sem tűnt neki a fegyver. Amig a pezsgőt ittuk, elbeszélgettünk. Nem is lenne olyan rossz, de nagyon elvan magától... A poharakat leraktuk az asztalra. Mikoris meg akart csókolni, megfogtam a kanapé karfáját, és hátrafordultam tengelyem körül. A szemébe néztem, és csábosan elmosolyodtam. Nem is figyelt a kezemre, így amikor felemeltem a kardot, fel sem tűnt neki. Pár másodperc múlva már a földön feküdt, körülötte korallként vöröslött a vér. Nyakán gyilkos csapás nyoma tátongott. Az asztalhoz léptem, és megittam a maradék pezsgőmet, majd a kardot visszatettem a táskáoa, a cipzárt pedig összehűztam. Megkerestem az áruló táskáját, amiben ott volt, ami kellett a Melisi férfinek: a laptop. Ebben a percben kopogtattak az ajtón: - Takarítás... - hallottam egy női hangot. Gyorsan beléptem az egyik mappába, hogy megkeressem a file-t. Pár másodperc alatt megtaláltam, az "Üzlet" címszó alatt. A takarítónő egyre hevesebben verte az ajtót, amit a Kékszemű bezárt, amikor bejöttem. A laptopot is betettem a tákába, egy másik zsebbe, majd felvettem a kabátomat az ágyról, és a vállamra dobtam. Úgytűnt a takarító megunta a várakozást, és a kulcsot elfordította a zárban. Az ablakhoz léptem és kinéztem. Pár méterre alattam ott volt egy vízköpő, ezért újra a táskámhoz nyúltam, és kivettem belőle a kardot, a láncal, és kitörtem vele az ablakot. Ebben a percben benyitott a nő, és felsikoltott. Először a férfire nézett, majd rám. Nekem nem is kellett több, leugrottam... A láncot, esés közben beleakasztottam a vízköpőbe, így nem zuhantam le, de még mindig csak a 17. emeletnél tartottam. Még nem pánikoltam... Higgadt fejjel gondolkozni kezdtem, és körülnéztem. Eddig fel sem tűnt, hogy az ablak mögött, aminél megálltam, nem égett egyetlen lámpa sem. Nem volt más választásom... Hintázni kezdtem, majd, amikor elég lendületet vettem, elengedtem a lánc egyik felét, így berúgtam az ablakot, és guggolva érkeztem a szálloda egy másik szobájába. Az ajtót épp most nyitotta ki valaki. Az ajtó mellé álltam, így a nyitott ajtó eltakart a bejövő ember elől. Egy újabb takarító volt. Felkapcsolta a lámpát, és észrevette a törött ablakot. Nem hitte el, amit látott. Kirohant a szobából, nem törődvén a nyitott ajtóval, és a lifthez futott. Kinéztem a folyosóra, ami teljesen üres volt, így kimentem, és feltűnés nélkül egy emeletet lejebb mentem, ott pedig beszálltam a liftbe, amiből már kiszállt az előző takarító. Amikor a földszintre ért a lift, kinyitódott az ajtaja, én meg kisétáltam rajta, mintha misem történt volna. A ajtónálló, épp úgy, mint 1 órával ezelőtt kinyitotta az ajtót. Úgy döntöttem, ma már nem megyek Melisbe... Inkább a lakásom felé vettem az irányt. Már sötét volt, csillagok ragyogtak az égen, még pár percig, a szél belekapott a tincseimbe, és lassan eleredt az eső is. Amikor beléptem a lakásba, ledobtam a táskámat az ajtó mellé és a kabátot felakasztottam a fogasra. Nekidöltem a falnak, és fölemeltem a lábamat, hogy levegyem a csizmámat. Ekkor tűnt csak fel, hogy elvágtam a kezemet. A másik csizmát is levettem, majd a fürdőbe mentem, és lemostam a vért az alkaromról.

2010.04.22. 15:12 Dylan Dye

Annyira biztos benne, hogy ebből a helyzetből csakis mő kerülhet ki győztesen, hogy még szélesebbre húzza eddig is magabiztos vigyorát. - Aki... chh... Mondom hogy szerelmes lettél. De ha egyszer ott lent is meg akartak ölni, akkor mért véded őket ennyire? - kissé hátrahőköl, ahogyan a nő színtelen tincsei felé lendülnek - Arról, hogy ki a hülye, vitatkozhatnánk. Még lenne egy esélyed, hogy rendbehozd azt a nyomorult életedet, csak egy kicsit kéne színészkedned előttem. Bele tudnád beszélni a fejesekbe, hogy igazából téged csak elraboltak, és felhasználtak valamihez. De nem teszed, mert téged csak az a két idióta, és a lenti férgek érdekelnek! Hát vedd már észre, hogy nekik teljesen mindegy! Ugyanolyan lenne az életük, ha az általad elképzeld békességben élhetnének. Kellenek nekik maszkok. Nincs élelmük, se vizük, legalábbis kevés. Mégis mit akarsz, mit tegyenek a fentiek? Én sem vagyok szeretetszolgálat, bármennyire is annak tűnök. De látom, te nagyon ilyen kedvedben vagy. Rendben. Játszunk. Lehet tőlem egy kívánságod. Bármi is legyen az, teljesítem. - nyúl kezével Avila arca felé, hogy az állánál fogva maga felé fordítsa. Kitartóan szemléli annak szemeit, valamilyen reakció után kutatva. Néhány perc némaság után azonban elengedi, és kilép azon az ajtón, ahol bejöttek, óvatosan behúzva maga mögött. - Ne haragudj, de senki nem venné jó néven ha itt találnának meg nálam. De néhány perc múlva visszajövök. Addigra találd ki, mire vágyik a kicsi szivecskéd. - fordul vissza egy pillanatra, mielőtt teljesen becsukná az ajtót, a biztonság kedvéért egyet forgat is a kulcson.

2010.04.20. 20:55 Avila Mecoi

Kitartóan viszonozza a zöld szempár tekintetét. Esze ágában sincs megadni magát, sem pedig alázatosságot mutatni a férfival szemben. Számára egész Norlana elvesztette a tekintélyét. ha egyáltalán volt eddig valaki, akivel valóban úgy bánt, mint valaki magasabb rangúval, akkor mostanra már ez is mindeggyé vállt számára. Bármilyen következményei is voltak a cselekedeteinek, azok már nem számítottak neki igazán. Végleg elvesztett mindent, nem volt értelme még harcolni, ha csak nem a büszkeségéért, de szinte már az sem motiválta eléggé. Ráadásul a férfi szavai most fel is idegesítik. Bár nem a teljes igazságot takarják, mégis túlságosan közel járnak hozzá és fáj neki. - SEMMI közöd az ÉN érzelmeimhez! És ha annyira érdekel, nem, majdnem lyukacsossá lőttek ott lent, úgyhogy nem szereztem barátokat. Viszont ami azt illeti majdnem megtették velem ezt idefent is. Sőt, meg is tették volna, ha nincs valaki, aki... - Itt elhallgat, mivel megint eszébe jut, hogy mi is történt, amikor először menekültek Norlanából. Túlságosan is élénkek voltak még a képek, amik most leperegtek a szeme előtt. - ...aki megakadályozta volna. Fogalkozz inkább a saját dolgoddal, ahleyett, hogy az én életemen csámcsogsz. Mérges lendülettel fordítja el a fejét és tincsei arconcsapják a fiút, de ez nem érdekli. Ami azt élvezi, még kicsit ki is élvezi, bár túl sok örömet nem lel ebben a helyzetben sem. Semmi sem tudja szórakoztatni. Nem visszatért a régi állapotába, hanem egy teljesen újba került, egy az eddigieknél sokkal rosszabba. Mégsem talált visszaútat. Bármennyire is kapálózott az utolsó fűszál után, az nem volt sehol sem. - Norlanában... És mi van Meilissel? Ekkora idióta te sem lehetsz, ha azt gondolod, hogy valóban ez a jó gondolkodási mód. De minek vitatkozom veled egyáltalán erről? Egy hülyét úgysem tudk meggyőzni a valóságról, mert minél jobban próbálkonék, az csak annál jobban kitartana a saját igaz mellett...

2010.04.16. 22:19 Dylan Dye

- Szórakozz csak nyugodtan. Tudod, nem szeretem, ha valaki rosszul érzi magát az én laboromban. - csak olyan ráadásképp; felemeli fejét, zölden fénylő tekintetét égetően a nő idegen szemeibe vésve. Ahelyett, hogy továbbra is Avila alakját szemlélné, a gyereket figyeli, amint az remegő léptekkel cellájának legtávolabbi sarkába húzódik - már nem mintha túlságosan nagy lenne. Elmosolyodik, mert tudja, hogy a nő jelzett neki; mégsem szól érte. A fiú bizalmatlan tekintete újra és újra rá szegeződik, szemei ugyanolyan zöldesen csillognak, mint a sajátjai. Talán életében először dobban meg a szíve a gyerekért, amikor szemügyre veszi szakadozott ruháit, kilátszó bordáit, és remegő testét. Meilisben nem élnek emberek. Makacsul lehajtja a fejét, amikor meghallja a fejében visszhangzó szavakat. Valamikor belétáplálták a szülei a tudatot, amire minden hozzá hasonló fiatalba is. Megrázkódik a gondolattól, hogy milyen lehet az Ő szemszögéből nézve a helyzet. Hiszen ugyanilyen kisgyerekek élnek itt fennt is! Mi hát köztük a különbség? Hogy az egyik már szenvedett, elvesztette mindenét; és ezek után már csak arra jó, hogy még több fájdalmat okozzanak neki, a másik viszont boldogan élhet a családjával, úgy, hogy közben minden megvan neki? Egy gyerek nem tud harcolni, megvédeni se magát. Egy pillanatra kalandoznak el csupán gondolatai, mielőtt egy apró biccentéssel újra visszahozná büszke, lenéző vigyorát, és eddigi, norlanai gondolkodását. Meilisben nincsenek emberek. - A valóságot? Döntsd már el végre, hova is tartozol! A két robot levitt, hogy összebarátkozz a meilisi haverokkal. Na és ott kikkel ismerkedtél össze? Biztos valami pasi van a dologban. Mecoi kisasszony szerelmes. Méghozzá egy lenti zombiba, hát gratulálok! Jobbat nem találtál? Röhej... - halkan felnevet, majd szabad kezét felemelve csendre inti Avilát - A gondolkodásom jól szuperál, köszönöm. Tökéletes ez így. Nem kell változtatni. Így mindenki boldog lehet Norlanában, több nem is kell, nem igaz? Ez a lényeg.

2010.04.15. 20:16 Avila Mecoi

Alighogy feltűnik neki, hogy a férfit előtte irritálja, amikor ránéz, már el is mosolyodik. Nem tart neki sokáig, hogy rájöjjön miért, hozzá van már ehhez szokva. - Nohát, mennyit láttál már, és pont hogy az én pillantásomat nem bírod elviselni? Milyen szórakoztató. - És hogy szavait alátámassza halkan kuncogott. De mikor a férfi is elkezd nevetni elhallgat és mérges tekintettel néz. Nem szisszen fel, amikor a férfi kezei megint szorosan kulcsolódik csuklója köré, nem akarja a fájdalom jelét mutatni, bár most még csak fel sem tűnik neki, lehet hogy már nem is érezte. - Azt csinálsz, amit akarsz, szarom le magasról, ha nem tűnt volna fel, nekem már minden mindegy. Egyben viszont tévedsz... Én is szinte még gyerek voltam, amikor a kísérleteket elvégezték rajtam, mégis túl éltem. - Fejét elfordítja a férfiról és ismét a gyerek felé néz. Apró mozdulattal jelez neki, hogy inkább vonuljon vissza a cellájába. Akkor talán nem kell elviselnie, amiről beszélgetnek. Nem akarja még ennél is jobban megkínozni a gyermek már így is meggyötört lelkét. Rideg tekintetét most visszafordítja a férfira. - Ne tegyél úgy, mintha olyan sokat tudnál rólam, Dylan. Csak azt láttad, amit mindenki más is, de tudod mi játszódott le a fejemben? Ismerted a gondolataimat? Kételkedem benne. Nem vagyok gondoskodó, csupán volt időm elgondolkodni néhány dolgon és túllátni azon a képen, amit Norlana nyújt nekünk. Volt rá alkalmam, hogy láthassam a valóságot. Ne viselkedj úgy, mintha mindent tudnál és olyan sokat átéltél volna már. Feleslegesen teszel úgy, mintha olyan nagymenő lennél, mert valójában sok mindenről fogalmad sincs! Engem nem érdekel, hogy ki vagy és mit értél el. Engem nem érdekel már ez az egész város és az sem, hogy velem mi lesz. Ha akarod éld ki minden mélyen rejtet vágyadat és kísérletezz rajtam annyit, amennyit akarsz, nem fogok ellenkezni, de azt is megígérhetem, hogy nem fogok neked könyörögni és az életemért harcolni. Bármelyik adandó alkalmat ki fogom használni, hogy az életemnek véget vethessek. - Újra a kisfiú cellája felé nézett, majd a többit is szemügyre vette egymás után. - Mi msát tehetnél? Látod mennyire behatárolt a gondolkodásod? Képes voltál elérni, hogy vezető lehessél, ha akarnál még többet is tehetnél. Ha akarnál, tudnál változtani, de nem akarsz! ne tőlem kérdezt mit tehetnél, hanem magadtól!

2010.04.10. 23:35 Dylan Dye

Kimérten lépked ide-oda, mintha csak beleláthatna a nő fejébe ezáltal. Összeszűkített szemeivel kritikusan szemléli, de kénytelen elfordítani a tekintetét, akárhányszor Avila rápillant. Valamiért borzasztóan irritálják ezek az írisztelen, halott szemek, jobban mint bármi más. - Csak azt ne mondd, hogy szívtelen vagyok - mosolyodik el erőltetten - Nem én döntöm el, hogy belehalsz-e. Az főképp a te dolgod, hogy mennyit bírsz. De ezek manapság semeddig nem bírják ki. Haszontalan az összes. Fel sem tűnt eddig neki, hogy már kilépett abból az udvarias hangnemből, amivel általában szokott beszélni, bárkivel. Most egyáltalán nem zavarja, sőt, furcsának találná, hogy egy árulóval kell tisztelettel beszélnie. Kaján vigyorra húzódnak ajkai, halk nevetése pedig alig hallhatóan verődik vissza a falakról. Nyugodt mozdulatokkal kap újra a nő csulója után, hogy újra vadul megszoríthassa, mintha egyáltalán nem is emberről lenne szó. Pláne nem nőről. - Ha nem akarod, hogy valamivel összeláncoljam a két szép kis kezecskédet, akkor ne csinálj többet ilyen akciókat. Én nem vagyok bunkó, egyszerűen végzem a munkámat. Úgyis bele fog halni, hiszen még gyerek. Azoktól nem lehet sokat várni - jelenti ki magabiztosan, kissé mégis megrendül szavaiban, amikor Avila szavaira egy hálás mosoly jelenik meg a kisfiú arcán, egy reményteli, tűzben égő tekintettel együtt. Egyszerűen képtelen magát beleképzelni a meilisiek helyébe, ezért is nem értette soha, miért átkozzák ennyire a várost, amely eddig olyan odaadóan gondoskodott minden lakosáról. Meilis nem több egy romhalmaznál, csupa éhező, és beteg emberrel tele. Hát miért ne fordíthatnák valami hasznos dologra? Úgyis belehalnak a méregbe, és az éhségbe, úgyhogy akár még hálásak is lehetnének azért, hogy itt kapnak ellátást. Természetesen nem a semmiért. Választási lehetőség nincs, hiszen ez Norlana felajánlása. Mindig is így volt természetes. Majd beletörődnek. - Mióta vagy ennyire gondoskodó? Mecoi kisasszony mindig olyan perckesen sétált fel-alá a folyosón, mint akit egy szemernyit sem tud érdekelni néhány meilisi gyerek sorsa. Ezek úgysem tudnak normális életet élni. Senkijük sincs, és ha elengedném, ugyanúgy meghalna. Mi mást tehetnék?

2010.04.08. 11:12 Avila Mecoi

Kitartóan néz ugyan arra az egy pontra és képtelen róla levenni a tekintetét. Így se a férfi jelenléte, se a szavai nem hatolnak át hozzá, amíg az fel nem rántja a földről. A szülei... Kételkedik benne, hogy valóban aggódtak érte, és olyan sok mindent megtettek volna azért, hogy visszahozzák, vagy hogy egyáltalán megtalálják, de ezt most nem osztotta meg a mellette álló alakkal. Tudta, hogy neki is tudnia kéne, hogy ki ő, hiszen látta már párszor, de most mégsem tudott volna egy nevet vagy emléket sem hozzá párosítani. Mintha minden eltűnt volna és az a fájdalmas űr tátongana már csak ott benne, amit az elmúlt események hagytak. Amikor feltűnik neki, hogy az idegen szempár rajta nyugszik elfordítja a fejét. - Ha így van, akkor ne csak fenyegetőzz a szavakkal, hanem tedd is meg...! - Amikor legutoljára kísérletek céljára használták fel nem kellett sokat várakoznia. Túlságosan is csábította a tudósokat, hogy ezúttal egy ilyen egészséges emberen próbálkozhatnak. És azt is sejtette, hogy apja ellenségei tettek is róla, hogy gyorsabban sorra kerüljön. Mégsem esett nehezére most elképzelni, milyen lehet a meilisiek között fogolynak lenni. - Nagylelkű ajánlat, mondanám, hogy szívből jövő, de kételkedem benne, hogy neked van ilyen... De ha már ilyen kedvesen felajánlottad, akkor remélem legalább olyan kísérletre haszálsz fel, amibe belehalok. - Olyan kifejezéstelen a hangja és egész lénye, mintha nem is a saját végéről beszélne. Egy arcizma sem rendül, amikor a cellák felé sétálnak. Ezzel nem tudja lenyűgözni a férfi. Úgy sincs már semmi célja sem, hogy merre tart, se ötlete, hogy hova menjen. Így legalább nem kell neki azon agyalnia, hogy mi legyen ezután. Most legalább megtette helyette más. Az egyszerre felcsendülő könyörgésektől újra megfájdul a feje, és összehúzza a homlokát. Lehet, hogy mégsem olyan jó ötlet itt végezni. De más lehetősége nincs. Nem tudna már mihez kezdeni odakint Norlana utcáin. Némán áll a férfi mögött és nézi, ahogy a kisfiúval beszél. Elképzeli, hogy honnan jöhetett a kisgyerek és milyen élete lehetett eddig. Még ha nem is volt meg neki mindene úgy mint neki, akkor is többje volt, mert őt szerették a szülei. Tapasztalhatta mi az hogy szeretni. - Elég legyen! Így is eléggé meg fogod kínozni azt a szegény gyereket, akkor ne legyél még most is ilyen bunkó. - Kitépte a kezét a férfi markából és odaállt elé. - Fájni fog, ezt én sem tagadhatom, de utána minden jobb lesz, újra láthatod a szüleidet. Gondolj majd erre. Maga sem tudja, honnan jött ez a hirtelen kedvesség, de valamiért nagyon megsajnálta a kisgyermeket. A hosszas ittléte óta először.

2010.04.06. 00:20 Dylan Dye

- Te, mégis mi a francot csinálsz?! Miért nem tudja egyszer valaki azt csinálni, amit mondok? Cseszhetjük az egészet. - dühösen csapja be maga után a labor ajtaját, amely mögött néhány megdöbbent, halk pisszenés hallatszik. Cipője gyors iramban kopog végig az épület padlóján, halk visszhangot keltve maga mögött. Suttogva szitkozódik magában, közben lehántolva kezéről vérrel áztatott kesztyűjét, melyet egy, a fal mellett álló szemetesbe hajít. - Ezek a rohadt újoncok a francnak sem tudják azt csinálni amit mondok nekik! A fejesek meg mindig nekem adják az ilyen analfabéta kezdőket. Csak kerüljön a szemem elé, amelyik... - halk hangja hirtelen elveszik a koppanásban, melyet újra és újra visszaver a hideg, szürke fal. Egy pillanatra lassít a léptein, de szinte ezzel egyidőben meg is gyorsítja őket, hogy végre megláthassa, ki tartózkodik a folyosón. 35.folyosó - ez van a falra írva, csupán azt a célt szolgálva, hogy az a néhány fiatal, akik azt állítják érdekli őket a munka, el ne tévedjenek. - Tudtommal ez az én körzetem. Mit keres maga itt, ömm... - próbál visszaemlékezni, hol látta már ezeket a kísérteties szemeket, ezt az arcot - Mecoi kisasszony, tudtommal. Maga nem épp elárul minket, jut eszembe? Meilisben kéne lennie a két robottal, hogy segítséget nyújtson azoknak a zombiknak. A szülei már letettek arról, hogy valaha is látják még az ő egyetlen édes kicsi kis lánykájukat. Úgyhogy most kötelességemnek érzem, hogy visszavigyem magát hozzájuk. - minden együttérzés, és kedvesség nélkül nyúl le a nő csuklójáért, hogy azt megszorítva felrántsa a földről. Fekete vászonkesztyűbe burkolt ujjai erősen tartják, mintha attól félne, hogy Avila bármelyik pillanatban elmenekül. - Ugye tudja, hogy most minden indok nélkül bedughatnám egy olyan vonzó kis cellába, a lenti férgek mellé? Milyen szépen mutatna mellettük... - méregeti a nő sápadt arcát, és a kifakult, hosszú hajat, mely körbeveszi azokat az ijesztő, írisztelen szemeket - Senki nem venné észre a különbséget. És talán magának még azt is megengedném, hogy kiválassza, milyen kísérlethez szeretne alany lenni. Igen csak meggondolandó ajánlat, nem? Általában nem vagyok ilyen kedves, úgyhogy most használja ki. És ki tudja, talán még néhány ismerőst is talál majd a celláimban, onnan lentről. Ennyi idő alatt csak sikerült valakivel összehaverkodnia, nem? Unaloműzésként még beszélgethetnének is. - szándékosan arra vezeti Avilát, amerre a meilisi fiatalokat tartják bezárva. Néhányan pedig, amint meghallják az ajtó nyitódását, majd csukódását, újra rákezdenek a halk könyörgésre. Megáll az egyik rács előtt,ahol egy sebzett arcú, könnyektől vörösre mázolt szemű kisfiú húzódott a sarokba; majd úgy tesz, mintha a világon minden rendben lenne: kissé előrehajol, és elmosolyodik. - Ne aggódj. Majd megmondom azoknak a seggfejeknek, hogy veled bánjanak óvatosan. De hamarosan te jössz. Akkor megnézheted a laboromat. Fantasztikus dolgok vannak benne, majd megtapasztalod te is. - hangja olyan édes, mint a méz, mintha fel sem fogná, mit jelenteneka kimondott szavak.

2010.04.02. 17:13 Zev Owen

A hófehéren ragyogó telihold már a szürkébe boruló ég alján úszik, ahogy kiérnek az épületből és ereszkedésbe kezdenek. Az éjszakán átnyúló gyenge fény ezüst sávokat fest borostyán árnyalatú szemeibe, melyek sötét kifejezéstelenséggel csillognak a félhomályban. Addig mered előre, az üvegen túlra míg az ébenszín házak sűrűje teljesen ki nem takarja a természet utolsó csodáját. Merev testtartással húzza közelebb magát a gomboktól vibráló pulthoz, hogy felkönyökölve rá automatába tegye a vezérlési módot. Fejét megtörten dönti előre, ökölbe szorított ujjai forró homlokát érik; olyan érzése van, mintha lázas lenne, és ez a forróság nem akar testéből kiveszni. Valami alattomos, erős érzelem táplálja, mely fekete vérével keveredve járja át testének minden pontját. Ajkai résnyire nyílnak egymástól, mintha már félig álomba merült volna, fejében tovább lüktetnek szívének elgyötört, fémes taktusai, mint egy halhatatlan óramű kattogásai, mely kopott számlapján a végtelen időt számlálja. Szemeit lassan lehunyásra készteti, várja, hogy füleiben csillapodjon a túlfűtött zúgás; türelmes marad, míg a mellkasával érintkező nyomás elenyészővé nem válik – amíg érzéketlenné nem teszi a rászakadó, elviselhetetlen üresség. - Én nem félek tőlük. – lélegzi borzongató, emberfeletti higgadtsággal, majd elsápadt arcát megemelve semmitmondó tekintetét a széknél veszteglő lányra veti. Pillantása nem éri el kék szempárt, olyan mintha keresztülnézne rajta, egyszerűen átlátna a félgépi alakot öltött testen. - Nézz magadra, Khiara. Gyenge vagy. Mivel tudnál engem megvédeni? Szavakkal? – hangjának dallamosságából csak úgy árad a felsebző gúny; könnyed szavai mély, torz zengésben játszanak, miközben szemei elszűkülnek vérkomolyságot felvett arcában. Most, hogy kikerült a cyborg közelségéből, úgy érzi tisztábban tud gondolkodni. Lecsillapodtak a kedélyek, és csak most érinti meg igazán az elveszettség szívbe markoló érzése. Az emberek bosszúszomjas lélegzetét szinte már bőrén érzi, amint rájön: nincs nála fegyver, ami megvédhetné őket. Darabokra cincálhatják, ha azt akarják. Megkínozhatják, míg érzékelni képes, leszaggathatják róla a szövetet; megalázhatják, hogy semmi más ne maradjon belőle, csupán a hamisítatlan, fémszürke váz. Bármit megtehetnek vele, de amitől a legjobban fél az az, hogy Khiaranak is ártani tudnának. Még csak tenniük sem kéne hozzá semmit; elég, ha megvonják tőle a segítségüket és önelégült mosollyal az arcukon megvárják, hogy a félgépi test teljes egészében feleméssze önmagát. Hirtelen fogja el az undorral kevert düh, mely mellkasába mar vérre éhező mérges kígyó módjára. Szinte elevenen érzi, ahogy az érzés alakot öltve testében kúszik, az ereiben lüktet, míg el nem juttatja arra a pontra, hogy kiveszik belőle minden békítő szándék. A lány mondatai kíméletlenül lesújtják – képtelen elhinni, hogy tényleg ő akarná megvédeni egy falka reményvesztett embertől, akik mindegyike már csak fakó árnyéka önmagának. - Szó sem lehet róla, hogy akárhogy is szembeszállj velük. Ha nem hisznek nekem, neked sem fognak. Most már te is csak egy vagy számukra a sok norlanai közül. Cserbenhagytad őket Laken. Fogd fel végre. – lekezelő hangja egész halkra vált, ahogyan még vet egy felszínes, semmitmondó pillantást Khiara nedvességtől csillogó arcára, hogy aztán újra a rideg, sötét látképre meredhessen, mely lassan belefullad a gyilkos szmog felfelé párolgó füstjébe.

2010.04.01. 20:54 Khiara Laken

Megpróbálja kizárni a szavakat és az érzéseket, amelyek elérik kiszolgáltatott testét. Így könnyebben el tudja viselni a szúró fájdalmat baljában, mely minden lélegzetvételnél a vénáiba harapva merevíti le izmait. Csak annyit fog fel, hogy Avila egy idő után már nincs körülöttük, és nem megy velük a folyosón.  Mikor újra kinyitja tekintetét, már egy ablak elmosódott üvegével szemez. Pár szó térítette őt magához, amiket nem tud behatárolni. A sötétség még mindig tombol kint, pedig úgy érezte a pillanatnyi eszméletvesztés után, mintha napok teltek volna el, míg ő aludt. Testét rezonálják a fémes dobbanások, mely miatt először azt hiszi, hogy maximum csak álmában kaphatta meg az élő szívet. Minden ízében megborzong, mikor rájön, hogy a robot ölében ül.  Dühíti őt ez a monoton fájdalom, kétségbe ejti, hogy hamarosan Meilis elé kell állnia, és mégis teljesen kiszolgáltatott. Lelkét szaggatja az ingatag helyzet, nyugtalanul lélegzik, míg hátrébb döntve fejét megpróbálja összeszedni a gondolatait. Egy pillanat leforgása alatt dönt; megfeszíti mindenét, hogy a robot vállára támaszkodva felálljon.  Kibogozza a köpenyt összefogó zsinórokat, majd ledobja azt a mellettük levő ülésbe. Mikor leveszi az átnedvesedett műtős sapkát is, kirázza a hideg, mely nyakát éri. Maszkját magán hagyja, csak lejjebb csúsztatja kissé, hogy hallják tompa szavait. - Elég erőt kell, hogy érezzek. Meg kell védjelek tőlük. – ad magyarázatot titokzatos zordsággal, mely mindent elárul a szomjúságtól elvakult emberekről. Magyaráznia sem kéne, inkább csak csitítani próbál; összeszorul a gyomra, ha visszaemlékszik saját megszállottságára a győzelem után. Akárkin át lehet gázolni, mert a cél mindenféle eszközt szentesít majd nekik. Most, hogy agya emberiebben működik, már erősebben magáénak képes tudni ezeket az érzéseket és gondolatokat. Torka elszorul, ha azt képzelgi, hogy elbukik majd.  A másik szék karfájára támaszkodva dönti meg esetlenül emelkedő és süllyedő mellkasát. Szomjazik a másik testből áradó hűvös iránt, azonban most, hogy felállt, már nem akar újra ülésbe roskadni. Az élni akarás kegyetlenül mozgolódik benne, távolivá és rideggé változtatja nedves vonásait. Valamiféle maszkot igyekszik magára erőltetni, mintha ez lenne a kulcsa a túlélésükért folytatott harcnak.

2010.04.01. 19:15 Zev Owen

Legszívesebben üvöltene, vitába szállna a lány gyerekes, értelmetlen érveivel, azonban tudja, hogy ebben a helyzetben teljesen értelmetlen lenne. Avilának, és neki is sokkalta könnyebb, ha gyűlölködve, érzéketlenül válnak el, mintha fölöslegesen hitegetnék egymást olyasmivel, ami nem válhat valóra. Sohasem fogja tudni elmagyarázni neki, mik voltak azok az érzések, melyeket felszínre hozott benne. Még önmaga sem érti, csak azt az erős szeretetet érzi, melyet hosszú, végtelennek tűnő évek óta nem táplált hús-vér lény iránt. Amióta csak értelmet nyert egy üres, hűvös fémtestben, megtartotta a tisztes távolságot az emberek és önmaga között. Meghúzott egy képzeletbeli határvonalat, mely nem csak testi, de áttörhetetlen lelki korlátokat is emelt, ezért vált zavarttá és elzárkózottá, olyas valakivé, akinek halott lelkét csak kevesen kelthetik életre. Azonban néha az az érzése, hogy Avila teljesen megfeledkezik róla, hogy ő valójában nem ember – a gondolkodását pedig nem tudja megváltoztatni. - Nem hinném, hogy én lennék az, aki hazudik. – lélegzi utolsó mondatát, mielőtt eltűnne a légjárók felé vezető kijáraton. Már nem érdekli, hogy a folyosó falai tovább viszik-e hangját, tudatát színültig töltötte az elvakult cél: hogy Khiarat minél előbb Norlanaba juttassa, mielőtt még az állapota rosszabbra fordulna. Tudja, hogy Avila is csak ember és éppolyan könnyelmű, mint mindenki más, aki gondolkodás nélkül dobálózik a szavakkal, mint a gyűlöllek, vagy a szeretlek; talán mert fel sem fogják, hogy a kettő milyen vészesen közel áll egymáshoz. Valahol érzi mellkasában a lyukat, amit ez az elválás égetett, fejében lüktet a fájdalom, mintha emberi része üvöltene. Csak most ébred rá, hogy már hosszú percek óta nem kényszerített tüdejébe levegőt, így lelkét szaggató sóhaja olyan, mint akiben az elkeseredett légszomj keveredik a reménytelen csalódottsággal. Makacsul áll ellen a hamis kísértésnek, mintha önmaga ellen lázadna, miközben gyorsabb tempóra váltva gyalogol fel egy kisebb légjáró nyitott utasterébe. - Mindjárt ott leszünk... - suttogja elmélyült, gyengéd hangján, miközben leül, még mindig ölében tartva a lányt, mint aki még attól is félti, hogy külön székbe ültesse. Most, hogy a szükség úgy kívánta, hogy ilyen közel kerüljön hozzá, nem akarja ennél távolabb tudni magától. Karjai között akarja érezni a vékony testet, hallani akarja, ahogy erőteljesen dobogó fémszíve Khiara mellkasának feszülő hátát dobogtatja. Ki akar használni minden pillanatot, hogy még több töredéket szerezzen magának, amíg csak lehetséges. A lány válla fölé döntve a fejét néz végig a vezérlőn, majd felsőtestét előrébb mozdítva nyúl az indítást jelző kar után.

2010.04.01. 13:38 Avila Mecoi

Már az első szó után tudta. Elég volt csak a nevét kiejteni, és már tisztában volt vele, hogy mi fog jönni. Nem is kellett volna több magyarázkodó szó, már így is értette. Itt fogják hagyni. Innen már nincs tovább neki és útjaik külön válnak. Már meg se hallotta a férfi mondandójának maradékát, csak ült ott egy helyben és hitetlenkedve bámult fel rá. Szemeiben könnyek gyűltek, de nem folytak végig az arcán. - Nem... Nem vagy hálás, ha az lennél, nem tennéd most ezt! Akkor nem hagynál most itt. - A falnak támaszkodva felállt és dühös tekintettel nézett a férfire, majd a karjaiba tartott lányra és végül vissza a robotra. - Ha egyszerűen csak nem akarsz már magad mellett tudni, ha nem bírod elviselni a társaságomat, ha ki nem állhatsz és egyedül akarsz lenni vele, akkor mond meg az igazat, de ne hazudj a szemembe. Ne hazudj nekem... Mintha egy fikarcnyit is érdekelne téged, hogy mi van velem... Miért kéne egyáltalán, hogy érdekeljen? Csak egy vagyok a sok norlanai közül, nem számítok semmit. Könnyen feláldozható vagyok. Senkinek sem kellek, így csak minenki arréb lökdös, amíg le nem jár az időm. Mérgesen kerülte meg a két alakot és tett párlépést előre, mielőtt megállt. - Igazad van, semmi keresni valóm Meilisben, mint ahogy itt sem. Ugyan olyan vagy, mint az apám. Gyűlölöm és téged is gyűlöllek. Gyűlöllek mindkettőtöket, mert egyikőtök sem tudott úgy tenni, mintha legalábbb számítanék is valamit, ha már nem így van. De ennyi, nem kell többet hazudoznod, most majd teljesítem a kívánságod és eltűnök az életedből. Egy gyors mozdulattal megfordult és sietős léptekkel tovább ment, de csak a folyosó végéig jutott, ahol aztán újra megállt és pár pillanatnyi habozás után megállt és visszanézett. A folyosó már üres volt, mégis arra a pontra bámult, ahol nagy valószínűséggel eltűntek. Le sem bírta venni róla a tekintetét és érezte, hogy teste alatt újra összecsuklanak a lábai és megint a földön ül, még ha igazán el se jutott az agyáig ez az információ.

2010.03.30. 19:19 Zev Owen

Nyaka és vállai ellenkezve megfeszülnek, arcára halvány fintor húzódik, ahogy meglátja felcsillanni Avila szemeiben a remény összetéveszthetetlen szikráját; azt az ádáz érzelmet, mely most csapdába ejti szigorú, rideggé vált tekintetét. Aranyszínű szemei hűvösen méregetik a lányt, mint aki választás előtt áll, miközben hosszú pillanatokra megfeledkezik az őt körülvevő sivár folyosóról. Csak akkor ébred rá, hogy a félrobotot még mindig karjai között tartja, mikor Khiara gyengén az ingjébe markol. Érzi a testén végigfutó energiát, mely cselekvésre ösztönzi, alakja lendületesen előremozdul, mintha futáshoz rugaszkodna el, lábai azonban földbe gyökereznek a hirtelen mozdulatra. Nem képes szótlanul tovább menni és a sorsra bízni a dolgok alakulását. Torkát száraznak érzi, szíve fájdalmasan feldobban, mikor elnyitja egymástól merev gépajkait. - Avila… - ejti ki gyengéd, simogató tónussal a nevet, mint aki megadta magát egy gondolat folytonos unszolásának és most képtelen szavakba önteni azt. – Nagyon hálás vagyok, hogy az életedet kockáztattad értünk, de ez nem mehet így tovább. – hangja hirtelen válik érzéketlenné és távolságtartóvá, ahogy szemei ellentmondást nem tűrően elszűkülnek. Éles pillantása a lány írisz nélküli szemeit keresi, mint aki ezzel akarja a falat támasztó testet mozdulatlanná dermeszteni. - Sérült vagy, és kimerült. Nem foglak kitenni még több veszélynek. Ahová most megyünk, ott nincs helye norlanai kamaszoknak. Ott nincsenek laborok, ott nincs... civilizáció. Mérgező a levegő, kevés a víz és alig van étel. Nem ez a jövőd. Nem akarom tovább a felelősséget vállalni érted. Neked itt a helyed. Épp elég egy kislányt a halál torkába szállítanom téged már nem foglak. Semmi keresnivalód Meilisben. – darálja érdes, mély hangján; elidegenült tekintetében alig észrevehetően csillog az együttérzés, mikor elnyújtott lépésein gyorsítva megindul a távolba nyúló folyosó sápadtfehér falai között.

2010.03.30. 18:39 Khiara Laken

Összerándul, mikor megérzi, hogy elemelik a földtől; leszakad róla a súly, amelyet eddig saját testével cipeltetett. Nem gondol semmire, csak a rosszullétet érzékeli, mintha az valahol a levegőben keringene körülötte, és nem magában.  Olyan töményen itatódik bele a betegség vénái közé, hogy szinte felhevült bőrét is marja. Meg sem próbálja már erőltetni magát, csak igyekszik közel maradni az illúziószerű hidegséghez, és nyugodtan venni a levegőt. Mélyeket lélegzik, maszkja halkan zörög ajka és orra felett.  Fáradt szemei a fehérhajú nőre vándorolnak, mikor hangját hallja felzúgni a sötét folyosón. Rá kell eszmélnie, hogy Avila még sosem látta félig emberi testét, és még most sem láthatja a köpeny alatt. Tudja, legfeljebb csak tekintetéből jöhetne rá az igazságra – inkább elemeli róla, fejét a robot mellkasa felé fordítva.  Az Első.  Ő viszi a karjaiban. Pupillái összébb ugranak, amint megteszi a lassú felfedezést. Újra feltóduló elszántsága bedobbantja szívét, majd az ütem felveszi a robot dobbanásainak ritmusát is. Hosszú pillanatokig csak meredten fürkészi az arcát - íriszeit titokban arra vetve -, majd mikor arra gondol, talán túl messzire ment, lassan hagyja lecsukódni ólomsúlyú szemhéjait. Csábítja a hűvösség, mely mintha maga a körülöttük levő sötétség lenne, s ami lepelként ráborulva csitítja lázát. Átmenetileg oltja szomját ez az érzés, azonban tudja, hogy minél előbb le kéne jutnia, hogy ellátást kérjen. Izmai megfeszülnek a gondolatra, hogy Meilis talán hagyja elpusztulni, vagy hogy a robotban is kárt tesznek majd. Olyan kárt, amit örökre megfizet – a lentieket nem fenyegetik olyan felesleges dolgok, mint pozíciójuk elvesztése, vagy saját bevételük csökkenése. Bármit  megtehetnek.  Mégsem bírna tovább itt maradni. Alig észlelhetően, feszengő daccal rángatja meg a fehér inget, majd összeszorítja ujjait egy apró redő körül, hogy jelezze, akármi is történjen, csak menjenek előre. Legszívesebben sebesen rohanna, hogy maga mögött tudhassa a sivár falakat, a fémcellaszerű laborokat, és a körülöttük játszó fásult ürességet. Ennél még a gyűlölet is sokkal jobb lehet nekik.

2010.03.29. 20:17 Avila Mecoi

Fogalma sem votl róla, hogy vajon mikor érnek majd oda a többiek. Nem tudta, hogy meddi tart majd a beavatkozás és hogy mennyi akadályba botlanak, amíg eljutnak idáig. Még egyáltalán az sem volt biztos, hogy minden jól fog alakulni. Végülis ezt csak ő beszélte be magának. Senki nem mondta egy szóval sem, hogy valóban minden meg fog oldódni, ezt csak ő akarta elhinni minden erejével. És mi van, ha egyedül akarnak lenni? Ki tudja, meddig tart, amíg kiélvezik a magányukat és végre egyedül lehetnek, mielőtt visszajönnek. És ha vissza se jönnek? Ha csak el akarták vele hitetni, hogy végre megszabaduljanak tőle? Elfogta az ijjedség. Ilyen könnyű lett volna átejteni? És ő minden további nélkül belement, mint egy naiv idióta kislány. Fel akart állni és minél előbb eltűnni innen. De mégis megállt és visszazuhant a földre. És ha mégis visszajönnek? Nem, nem mehet el innen. Várnia kell! Biztos, hogy nem hagyják csak úgy itt. Azt nem tehetik... Valahogy a gondolatok teljesen összemosódtak és már nem tudta megkülönböztetni egyiket  amásiktól. Szemei is lassan lecsukódtak és a gondolatok feloszlottak a semmiben. A következő amire emlékszik, azok a halk és egyre közeledő léptek voltak. Mennyi idő telhetett el? Ki jön? Most megint el fogják kapni? Nem vihetik el innen. Meg kell várnia az Elsőt. Vele kell maradnia. Nem maradhat egyedül, akkor elveszik... Nem volt benne elég erő, hogy felemelje a fejét és megnézze ki közelít. Egyszerűen csak reménykedett benne, hogy a robot az. Hogy visszatértek hozzá. Nem bírta tovább a tudatlanságot, muszáj volt megbizonyosodnia róla. Bízott benne, hogy nem csak a képzelete játszik vele és valóban a férfi közeledik a nővel a karjaiban. Szíve kihagyott pár szívdobbanéynit, majd hevesebben kezdett verni, mintha csak le akarná körözni saját magát. - Visszajöttetek... - nyögte halkan, rekedtes hangon. - Nem hagytatok itt... Szemei reményteljesen csillantak fel a folyosó gyér világításában. Nem maradt egyedül. Visszajöttek, tényleg itt vannak és nem kapták el őket. Sikerült a terv! Most már minden csak jobb lehet. Erről meg volt győződve.

2010.03.28. 21:26 Zev Owen

Mellkasában vad dörömbölésbe kezdenek a fémes taktusok, melyek egész testét berezonálják, túlharsogva zavaros gondolatait, mikor a lány elenyésző súlyát magán érzi. Karjai ösztönösen előre nyúlnak, hogy elkapják az egyensúlyt vesztett testet, melynek eleven forrósága idegen élménnyel jutalmazza vágyakozástól zsongó végtagjait. Magába folyt egy meglepett nyögést, felsőtestét kicsit hátrébb dönti, miközben a felvett védelmező mozdulat hirtelen védekezővé válik, mintha el akarná tolni magától a testet – ettől rögtön beléhasít az elviselhetetlen bűntudat. Rá kell ébrednie, hogy még mindig nem volt képes megbirkózni a ténnyel, hogy Khiara visszakerült egy félig emberi testbe, mely egyszerre vonzza és inti óvatosságra az ismeretlentől való félelem borzongató érzése alatt, mely most kíméletlenül vállaira szakadt. Úgy érzi ennyi mindent nem bír egyszerre elviselni, így egész testén lázas remegés fut át, mikor a lány a karjába kapaszkodik. Egyáltalán nem figyel egyetlen emberi alakra sem aki a folyosón halad el, csupán Khiara arcát fürkészi megbűvölten, mely tisztán tükrözi vissza a kék szemek mélyére ivódott makacs dacot, hogy a nő akár megmaradt lélekjelenléte árán is magabiztosnak és erősnek legyen képes mutatni magát. Tisztában van vele, hogy ötletének a lány valószínűleg nem örülne, mégsem bírja elviselni a nehézkes mozgás látványát és a fülében visszacsengő szaggatott léptek zaját. - Nem akarok erről vitát nyitni. – közli szárazon, majd egy hirtelen, kimért mozdulattal kapja karjaiba a vékony testet. Mikor felpillant, akkor jön rá, hogy már csak méterekre állnak a földre roskadt emberi alaktól kinek arcát elfedi vállaira omló, ezüstszínben játszó haja. Nem akar megszólalni, így is zavarja minden egyes hang, amit ki kell magából küzdenie. Újra gondolatai közé akar merülni, hogy elfeledtesse magával a külvilágot. Hatalmas erőfeszítés árán tudja csak kizárni a tényt, hogy Khiara ilyen közel van hozzá, de most még az sem zavarná, ha egy labori munkás így látná őket. Nem hagyhatja, hogy a lány tovább szenvedjen az ő hibájából.

2010.03.28. 20:45 Khiara Laken

Szívdobogva lépked a félhomályba fúlt folyosókon. Minden sarkon árnyat lát, minden fordulóban egy embert, aki csak arra vár, hogy felfedje a csalást, amit elkövettek. Kitartóan próbálja visszafogni köhögését, melyből néha-néha elejtett torokköszörülés lesz, mintha beidegződése lenne a reakció. Igyekszik kizárni a külvilágot, mely észveszejtően eltorzul pár másodpercenként; a falak szinte rá kívánnak omlani, a gyér világítás megnyúlik, a morajok újra rettegést költöztetnek lelkébe. Régen nem érezte már ezt a mértékű kiszolgáltatottságot. Mikor suhogást hall a háta mögött, fékeznie kell magát, hogy meg ne pördüljön – hiszen csak az orvosi köpeny lebeg levékonyodott testén. Csak a robot nagy bakancsai kopognak a padlón. Csak szikék csattognak, és meilisiek könyörögnek körülöttük mindenhol.  Üres gyomra ugrik egyet, hosszasan nyelnie kell, hogy a hányinger ne tóduljon fel torkáig. Későn fogja csak fel, hogy valaki szembe jön velük, maga előtt egy gyógyszeres kocsit tolva. Furcsán festhet, ha elképzeli magát egy külső szemszögből – egy kicsi, erőtlen, beteg orvos -, ráadásul egy gépváz mellett lépkedve. Ilyen gondolatokkal vonja el saját figyelmét a meghökkent pillantástól, amit kap. Az idegesség azonban benne marad, mely tovább fokozza rosszullétét – csak a következő sarkot kéne elérniük. Három lépés… kettő… egy… még egy kicsi…  Nekitántorodik a mellette lépkedő robotnak, mikor szem elől tévednek. Fátyolos szemeit össze kell szorítsa, hagyja, hogy teste a hideg váznak simuljon. Szégyelli, de nem bírta tovább, kifulladva lélegzik a maszkon túlról. Bal oldala hevesen sajog, rázza mindenét a törtető láz. Lent talán ki tudják majd tisztítani a vérét, de most úgy érzi, hogy még a következő forduló is mérföldekre tátong tőle.  Megfeszíti állkapcsát, felveszi szenvedélyes dühét, hogy erőt merítsen. Amilyen hirtelen leállt, olyan gyorsan indul el újra, a tőle telhető legnagyobb gyorsasággal, jelezve, hogy ne törődjenek a kirohanással. Kétségbeesetten kapaszkodó kezeit azonban nem vette le a robotról, mindkettőt körülfonta bal karja körül. Mélyeket lélegzik, fejét lehajtja, mintha így a vérnyomás ingadozás okozta sípolást el lehetne mulasztani. Egy fémszerkentyű is kattog benne valahol, de fogalma sincs, mi lehet az.  Hunyorogva tekint ki, mint akit váratlanul eltalált a hatodik érzéke. A némaságba borult folyosó végén egy összeroskadt ember alakja bontakozik ki, melyről először azt hitte, hogy csak egy doboz. Már lélekben készül rá, hogy újra el kell engednie a robot karját, de ahogyan közelebb és közelebb érnek, már ki tudja venni az összetéveszthetetlen, kifakult hajat, mely olyan fehér, akár ezek az idegtépő folyosók.  Érzi, hogy ismerős a talán álomba hajszolt nő, de a tudat csak később hasít belé. Kutatnia kell sebesen pergő gondolatai közt egy név után, mely először nem akart ajkára szökni. Avila…?

2010.03.28. 19:58 Zev Owen

Úrrá lesz rajta a kétes paranoia, ahogy megindul a némaságba burkolózott lány után a folyosóra. Ezt a csendet, ami köztük kialakult, és ami szüntelenül feszíti a testét nem tudja be jó jelnek. Mellkasában folyamatosan liftezik a gyötrő aggodalom, szinte a szájában érzi annak kesernyés ízét, ahogy nyelvére harap. Nem akarja most fölösleges, gyerekes aggályaival terhelni a lányt, mikor sokkal fontosabb dolgok elé néznek, azt viszont tudja, hogy még sohasem érezte magát ennyire felkészületlennek és kiszolgáltatottnak egyik Meilisi „találka” előtt sem. Nem érez semmilyen védettséget Khiara jelenlétének puszta tényétől, hiszen tudja, hogy a nő is éppen akkora veszélyben foroghat, mint amilyenben most ő. Hirtelen fúrja keresztül testét az elvakult bizalmatlanság; azon kapja magát, hogy perzselő tekintete gyanakvóan méregeti a lányt, mintha az bármikor csapdába csalhatná. Teste és a szíve ugyan teljesen megbízik a félgépben, esze azonban folyamatosan kattog, megállás nélkül dolgozik, elképzelhetetlennek tűnő aljas helyzeteket kovácsol, amikből még egy gépi váz is képtelen lenne kiverekedni magát. Az Első meggyilkolása tökéletes dobbantó lenne a Földi városnak az édes bosszú, a szenvedélyesen áhított győzelem felé. Talán túlságosan nagy csábítás elé igyekszik kitenni a földönfutóvá lett népet azzal, hogy egyenesen a markuk közé sétál, tálcán kínálva fel magát. Mit számít a segítő szándék, ha a gyűlölet és a félelem olyan mélyen gyökerezik valaki szívében, hogy egy gép puszta látványa már meghátrálásra, vad agresszióra készteti? Ahogy mindezt végiggondolja, elönti az érzéketlen hitetlenség. Nem tud hatalmas, világot megrengető reményeket táplálni, csak egyetlen dolog függ a szemei előtt: hogy életben tudjanak maradni. Ez az egyetlen cél már olyan régóta belé vésődött, hogyha képes lenne álmodni, valószínűleg azok mélyére is a túlélésért való harc férkőzne be visszataszító rémképeivel. Szívverése még mindig nyugodt, arcán sem mutatkoznak a változás jelei, mikor felzárkózik a lány mellé és átveszi a tempóját. Csak előre mered, megtiltja magának, hogy a félig elfedett arcra nézzen. Szó nélkül lépkedve várja, hogy elérjék a kiválasztott folyosót, ahol a találkozót beszélte meg a fehérhajú nővel.

2010.03.28. 19:23 Khiara Laken

Ujjai megfeszülnek az asztal széle körül, ahogyan megérzi maga mellett a robotot. Az ajkát harapdálja – szinte lenyugtatja, hogy nem papírt rágcsál -, miközben döcögve megfordul, hogy szembenézzen az Elsővel.  Kimérten méri őt végig, azonban nem talál rajta semmi szokatlant. Saját maga ismét kisebb lett néhány elenyésző centivel, magasztosabban kell néznie, ha fel akar érni a vázhoz. Félve kutatja fel az aranyszínű pillantást, tudja, hogy nem ér el vele semmit, ha bujdosni kezd a bizonytalansága végett.  Oda sem nézve a holmikra tapintja ki őket, hogy maga felé húzva elrejthesse kilétét. Csak akkor süti le csüggedt szemeit, mikor az orvosi köpennyel kezd vacakolni; alig tudja bekötni remegő ujjaival a nyakánál és a hátánál lógó zsinegeket, azonban nem kéri a férfi segítségét. Némán törli meg átforrósodott arcát, mélyet lélegzik, majd elfedi vonásait a nyugtató színű maszkkal.  Teljesen el van gémberedve, még ahhoz is meg kell feszítenie magát, hogy élénk, mélybíbor haját – melyből facsarni lehetne a vizet – szorosan hátrasimíthassa. Egy gyors mozdulattal, beletörődöttséget sugallva szorítja le a sapkával. Immár csak szomorkás, mélykéken csillogó szemei tudnák csak egyedül elárulni, ki is ő valójában.  Nem akarja felfogni a szavakat, most mégis kénytelen rá, mikor újra feszélyezett csend áll be. Fogalma sincsen, hogyan fog Meilis elé állni – mint egy megbélyegzett áruló, aki csak egy norlanai kedvére cserélgeti testét.  Arra sem tud választ találni, hogy egyáltalán vége lesz-e valaha ennek az egésznek. Kimerültnek érzi magát testileg-lelkileg, és most a legfőbb vágya az lenne, hogy előredőljön, és gyengén elfeküdjön a robot karjában. Kezét tördeli erre a gondolatra, ám mikor újra feltekint, pillantásában elszántság fénylik át, mely tudatja a külvilággal, hogy készen áll, bármi is jöjjön.  Nem is próbálja elhitetni magával, hogy hamis a félelem, amit most érez. De nem a menekülés táplálja benne: fél megérinteni az Elsőt.  Fél, hogy mit reagálna lázas testére. Érzéketlennek hathat, ahogyan némán elhalad mellette, hogy kissé sántítva elérje az ajtót, ez a gondolat és az érzés azonban csitíthatatlanul tovább hömpölyög benne.

[568-549] [548-529] [528-509] [508-489] [488-469] [468-449] [448-429] [428-409] [408-389] [388-369] [368-349] [348-329] [328-309] [308-289] [288-269] [268-249] [248-229] [228-209] [208-189] [188-169] [168-149] [148-129] [128-109] [108-89] [88-69] [68-49] [48-29] [28-9] [8-1]