Új bejegyzés Frissítés

2010.05.30. 14:59 Zev Owen

A jellegtelen színű ruhák piszkosak és elnyűttek, szinte teljesen beleolvadnak a szoba homályos szürke és fekete színeibe. A világos ingen vér és olajszín foltok alkotnak mintákat, egy szakadás az oldalán egészen bordáinak vonaláig fut, míg a nadrág olyan, mintha szándékosan hasította volna fel egy zsebkéssel a térdtől egészen a combjáig. Mind nehezek és merevek lettek a belé ivódott, száraz portól. Arca most már komoly. Semmi kedve elhagyni a szobát, ami valahol ott lebeg a menny és a frusztráló valóság között. Nem akar kilépni az ajtaján, mely mögött az áthatolhatatlan sötét úgy dereng, mintha nem is a Föld, hanem a sötét pokol felé hívogatná. Halkan sóhajt, majd elkínzottan az alvó lányra pillant, mielőtt belevetné magát a folyosók kísérteties csendjébe. Minden ajtó egyforma, monoton ürességgel követi egymást; csupán lépteit visszhangozzák a kietlen falak, miközben arra gondol miért indult el olyan hamar. Egy kicsit feküdni a félrobot mellett, még egy utolsó csókot lehelni a homlokára – az talán még nem lett volna akkora eget rengető bűn. Kis híján visszafordul a hotel beszakadt ajtajában, azonban a légjáróban észlelt mozgás ledermeszti minden porcikáját. Csessze meg. Magába kapja a levegőt és leküzdi a késztetést, hogy a fal mögé vesse magát. Megint sikerült teljesen elfelejtenie, hogy ő egy gép, az pedig csak egy ember, aki teljesen egyedül van; védtelen. Legalábbis annak kell lennie, mivel eddig még nem hallotta a légjáró zúgását, kizártnak tartja, hogy azzal bárki is ide érkezett volna. Magabiztos léptekkel, kihúzott tartással indul meg a magára hagyott gép felé, amely mostanra már teljesen üresnek tűnik. Fejben eljátszik a gondolattal, hogy csak képzelődött, ajkai közt ízlelgeti a teljes egyedüllét megnyugtató érzését, mégsem tud biztosra menni. Sajnos egy robot ritkán téved, és a belé épített műszerek olyan valóságosan fogták az ablak mögött elvetődő alakot, mintha mindig is tudta volna, hogy ez be fog következni. Elnyújtott léptekkel vándorol át a rámpán, hogy belépjen a fémes derengésű térbe. Szemeit hirtelen felindulásból futtatja végig a belső részen, így csak másodszorra tűnik fel neki, hogy a szemközti falnál egy idősebb férfi kuporog fél térden. Egy régi vágású revolver csövével néz farkasszemet, amit az illető úgy szorongat az ujjai között, mintha az képes lenne láthatatlanná tenni, ha elég erősen fogja. Az apró fegyver szinte teljesen beleveszik a sötétszürkén derengő kéz vonalába. - Korán lejöttél öcsi. Máris kiszórakoztad magad? – az érces, reszelős hangba egy furcsa, mélyzengésű akcentus vegyül, ahogy megszólal, neki szegezve a nem várt kérdést. Vonásai hűvösek és rezzenéstelenek maradnak, ahogy magára húzza a gépi, merev álcát és szobormerevvé dermeszti a vázat. A háta mögött derengő ezüstös fény éjsötétté burkolja alakját, így olyanná válik, mint egy elborult művész utolsó alkotása. - Tegye le a fegyvert és nem esik bántódása. – a színtelen, berögzült mondat meglepően hamis lejtéssel szökik ki ajkai közül, melybe még ő maga is belerezdül. Idáig szentül hitte, hogy igazat mond, de ahogy tónusa akaratlanul is elárulta, rájött, hogy legszívesebben most azonnal széttépné a férfit akár van fegyvere, akár nincs. - Még egy hang és átlövöm a torkodat. Ha megmozdulsz, akkor előbb a légjárót nyírom ki aztán meg a lányt. - Csak tessék. Gyere, lőj. Ez az ócska fegyver még akkor sem árthatna neki, ha a legérzékenyebb pontját találná el vele. Mikor beljebb sétál a sarokba húzódott alak is megmozdul; fenyegetően tornázza magát állásba a fal mentén és mielőtt még reagálhatna, előránt maga mögül egy norlanai puskát, amely szinte rögtön elsül azzal a jellegzetes, zizegő hanggal, amit az elektromos kisülések okoznak. Jól ismeri. A meghibásodott cyborgokat hatástalanították ilyen embertelen módon, mielőtt még feltaláltak volna egy humánusabb anyagot, amivel megtölthetik a tárat. Nem érzékelt az egészből semmit csak a mellkasába markoló, hasogató fájdalmat és a hűvös, kemény talajt, mikor gerince kíméletlenül a földnek csapódott. Szívritmuszavar, halláskárosodás, ideiglenes bénulás. Az Első mindent egyszerre rendszerez neki, mikor nehézkesen felnyitja a szemeit, hogy a fölötte veszteglő, elszánt arccal találja szemben magát. Néha erőteljesen a homlokához ütődik a fegyver hosszú csöve. Egyáltalán nem tartja logikusnak, hogy valaki így tartsa sakkban, majd végképp megzavarodik, mikor rájön, hogy nem a puska mozog, hanem a váz remeg az ereiben száguldozó, zsibbasztó elektromosságtól. - Maradj veszteg. Csak magadat hibáztathatod, amiért nem voltál elég óvatos. Most majd kicsit lejjebb tornázunk abból a nagy egóból. Azt hitted nem tudom ki vagy? Jól ismerem már a pofádat. Érdes, visszataszító nevetés. Ez az agyondohányzott hang a gondolatai közé férkőzik és egy percre sem képes elnémulni, hogy a támadási lehetőségeken tudjon gondolkodni. Ez már túl sok volt neki. Az ember, a támadás, a hirtelen jövő, elemi fájdalom, és a gyilkolásra való késztetés teljesen a földhöz szegezi és tehetetlenné dermeszti. - Na pihenj egy kicsit. Itt azt hiszem jó lesz neked. – a férfi lábfeje előre lendül, majd a bordái közé ékelődik; a sötétbe burkolt alak távolodni kezd, ahogy a váz erőtlenül végiggurul a rámpán, és a porba roskad, arccal lefelé. - Többet meg ne lássalak a hölgy közelében, különben nem leszek ilyen könyörületes. – a szórakozott hang valahonnan távolabbról szól és fémes, majd homokon megcsikorduló léptek követik. - Rohadék... - nyög fel elgyötörten, miközben nehézkesen térdelésbe tornázza magát. Szédül és csupán foltokban lát, de azt így is meg tudja állapítani, hogy a fickó már eltűnt az acélszínű légi monstrum mögött. A meilisi végig blöffölt. Sosem ártana Khiaranak, de magával fogja hurcolni. A revolver és a rejtőzködés is csak egy ügyes figyelemelterelés volt, hogy végleg gyanútlanná tegye. Elcseszte...

2010.05.29. 20:35 Khiara Laken

Vénái egyként remegnek bele a kényeztetésbe. Minden egyes érintés egy bűn, lángol a bőre a másiké után. Képtelen felfogni, hogy hogyan csinálja; szemfényvesztés az egész, egy elvétett mozdulat vagy lejtés elég ahhoz, hogy bármit megígérjen, elhiggyen, vagy megtegyen, óvatlanul és vakon.  Hosszasat sóhajt az eltávolodás miatt. Megérzi testén az éjszakai hűvöset, mely vészjóslón karolja át sötétbe mélyedt alakját. Ajkai néma nevetésre húzódnak, fél lábbal a félálomban bűvöli a robot sziluettjét. Egy Isten, az ő Istene. Még egy ideig elrévedten nézi, majd lassan felemelkedik, hogy megfordulva visszakússzon a normál helyzetbe. Mellkasáig húzza a kabátot, miközben hagyja, hogy a vér az elnyomott erekbe is visszacsorogjon. Minden kiéleződik, majd eggyé mállik. Lelke hevesen dobogtatná szívét, hogy egyetlen pillanatot se vesztegessen el az együtt töltött időből, teste azonban kimerülten ernyed el végleg. Ha megtehetné, soha többet nem aludna, csak a fiú legyen mindig a szemei előtt.  Megigazítja óvatosan nyakán az ékszert, mintha csak ellenőrizni akarná, hogy megvan-e még, vagy, mert újabb kényszerre lelt ebben az érintgetésben. Érzi a kis kapcsokat, ujjait elmélyedve táncoltatja végig rajtuk egészen a medálig. Szinte becézgeti, melengeti, mintha külön élőlényként kezelné. Kábaságában azt képzelgi, hogy mindenki megtudja, mi is ez, de csak tisztes távolságból, hogy sose érhessenek hozzá. Egyik fele elrejtené, a másikat csábítja a tudat; mintha ezzel maga Meilis és Norlana is kiegyezhetne, és többet bennük sem lennének miattuk paranoiás képzetek - hogy rájuk találnak a cyborgok, vagy az emberek. - Ne hagyj sokat pihenni. – súg Zev után alig engedelmeskedő arcizmokkal. - A neveden akarok lenni minél előbb…  Szemei lecsukódnak, elnémítja magát az ellentmondást nem tűrő kérlelés után. Már csak ütemessé váló lélegzetei szakadnak fel mellkasából. Elméje magától kikapcsol, gyorsabban, mint egy emberéé. Árnyoldala, hogy zaklatottabb pihenése lesz, darabokká szaggatott részletekkel, erre azonban nem gondolhat. Mindene kimerült, és talán még fel sem fogta igazán az egészet.

2010.05.29. 19:29 Zev Owen

Halkan felnevet, mély tónusa bezengeti a torkát, hogy még több életet vigyen az elhaló, rekedtes hangba. Könnyedén az oldalára gördül; a lánnyal ellentétben ő tökéletesen elemében van, sőt izzik a felszabadulni kívánó energiától, ezért vált hirtelen olyanná, mint egy levakarhatatlan, energiatúltengésben szenvedő gyerek. Kamaszos mosoly ül az ajkain, mikor arcát a félrobot nyakába fúrja. Csupán résnyire vannak nyitva a szemei, de még a félhomályban is látja a libabőrt, amit halotti hideg szövete idéz elő a tejfehér nyak vonalán. Mélyet lélegzik a katona természetes illatából, és hagyja, hogy ujjai lágyan Khiara hasára csússzanak. - Kíváncsi vagyok mit szólnának a fentiek, ha látnák, hogyan érek hozzád. – búgja hízelegve, szemeivel végigkövetve a mozdulatot, mikor érintése végigsiklik a lány köldöke körül, majd lejjebb vándorol a gyengén szétnyitott combokig. – Biztosan irigyek lennének rám. Álomittas gúnnyal suttog, hűvös ajkai a nőies vonalú állkapcsot érik, majd mikor feljebb könyököl, tovább halad az arcra és a szájra, amit egy furcsa mozdulattal, oldalról csókol meg. Gyengéd mozzanatokkal készteti a lányt, hogy válassza szét az ajkait, és ahogy szabad utat kap, játékosan csúsztatja be a nyelvét, mintha az iménti cinizmust akarná megízlelni. Behajlított karjával a félrobot fejét támasztja az óvatos érintkezés közben, ujjai eltűnnek a mélyvörös tincsek között, hogy érzékien simogathassák a lány tarkóját. Szemeit mélyen lehunyva tartja, kiélvezi a szenvtelen, csendes pillanatot, mint aki búcsúzni akar. Most minden egyes simogatás, nyelvének érintése arra szolgál, hogy teljesen elbódítsa az álomtól megrészegült testet. - Bármi hülyeséget csinálok majd a jövőben, kérlek, maradj velem... - suttogja az arcra mért, puha csókok közben. – Előre szólok, nem leszek mintaférj, mert nem elég, hogy telhetetlen vagyok, de még bűnözök is. Megállás. Nélkül. Tagoltan ejti a szavakat, mikor ajkai a kulcscsonthoz érnek, tenyere pedig a csípőre siklik. Teljesen elmélyül Khiara testében, miközben elvétve többször is megízleli a kívánatos, lágy bőrt. - De én élvezem. Főleg azt, hogy téged is beleránthatlak. – egy önző vigyor szökik ajkaira, mikor megemeli a fejét és mélyen a fáradtan csillogó szemekbe néz. Ujjai felcsúsznak a hason, majd a mellkason, míg a forró arcig nem érnek, melynek vonala puhán simul merev, jéghideg tenyerébe. - Pihend ki magad hercegnőm. - lélegzi mézédes hangon, saját lejtésével játszva, ahogy kicsit sem fer módon kihasználja a váz nyújtotta megigéző adottságokat. Végül egy lassú mozdulattal ülésbe tornázza magát, majd feláll, hogy hanyagul magára vegye a ruháit.

2010.05.29. 18:29 Khiara Laken

Lélegzetei felerősödnek, ahogyan a robotot is újra elkapja a hevesség. Élteti őt ez a meglepetésszerűen feltámadó vihar. A csókok közben nem gondolkodik, mintha álomba akarna merülni, miközben csak annyi a dolga, hogy néha levegőt is vegyen. Ez az élet a félhamis szabadság, ahol csak egymásnak léteznek; csak tudniuk kell menedéket találni és elbújni. A ketrec még így is köréjük feszül, a kalitka, amely addig tart, amíg Norlana és Meilis ellát és amíg a kezük elér.  Ellágyulva követi végig a fiú zavartságát, érezve az őt feszegető idegességet. Az ő torkát is nyomorgatni kezdi, míg tétlenül fekszik tovább, hagyva, hogy a vonásokra vándorolt keze lecsússzon a feltérdelés miatt. Fejét egy pillanatra sem fordítja el, még a vádló szavakra sem.  Felül, majd erőteljesen kap Zev karja után, mielőtt még tényleg elmenne. Fürkészve tekint a sötétbe, hát ha kiveheti az elfordított, szégyenkező arc éleit. Most az ő szemeiben is vád csillan, ahogyan néhány tétlen másodperc után megrántja a testet, hogy visszadönthesse az ágyra. Most ő kerül az alak fölé, mely halvány körvonalat kap a homályban. Talán a Hold simítja ezt az elhagyatott helyet, fénye beférkőzik a nyitott ablakon át, és elhalt ezüstösséggel vonja be az árnyakká mélyült szobát. - Fenébe is… - szisszen fel cinikusan. - Te becsaptál. Elcsábítasz, elveszel, és csak most mondod, hogy egy robot vagy? És engem hibáztatsz, mert még telhetetlen is…?  Játékosan csíp a robot vállába, miközben lejjebb hajol, hogy tincsei vörös függönyt adjanak kettejüknek. A nyaklánc gyengéden leng a nyakán függve. Érzi, nem bírja tovább ezt a feszültséget, mely langyos borzongással zsibbasztja, mintha szívrohamot készülne kapni. Ujjai hegyében is érzi a vészes zsibongást, míg hamis hidegsége és felrovó lejtése elpárolog, hogy tovább csitítson. - Majd kimész. - csókot lehel a hűlésnek indult homlokra, majd tompán rugózik meg a matrac alattuk, ahogyan fáradtan a norlanai mellé fekszik. Hátának egésze az ágynak feszül, a plafon felé tekint, csak élvezve, hogy testének oldalvonala a másikénak nyomódik. Már az egész fekhelyet bejárták; most fejjel lefelé fekszenek ahhoz képest, ahogy az normális lenne. Tudja, ha kimennek, ő önkéntelenül azonnal elalszik így is. - Rég volt már, mikor nem kellett maszkot húznom. – kutatja a szavakat halkan, hosszas szünet után, szinte bűnbánóan a semmi felé. – Talán mikor még ember voltam. Rengeteget nélkülöztünk ott lent, de semmi baj nem volt, míg együtt voltunk. Mindig túléltük, és voltam boldog. Melletted minden ilyen.  Mellkasa kissé megemelkedik, ahogy mély levegőt vesz. Jó lenne egyszerűen csak megmagyarázni, de még sem tudja, miért mondták róla mindazokat. Nem vett észre belőle semmit, hogy megértő lenne. Csak úgy, megtörtént minden. - Zev. – suttogja feleszmélten pár pillanatnyi némaság után, oldalra fordítva a fejét. - Mindketten kitaszítottak vagyunk.  Újra az arcot kutatja a lehiggadt pillanatokban. Nem csak a robot a senki; ő is az, és úgy érzi, ezzel a mondattal többet mondott bárminél. Egymásra vannak utalva. Elvesznének a saját világukban, ha különválnának és visszatérnének. Nincs senkije a fiún kívül, mert már mindenki mást eltemetett a két város közt dúló háború.

2010.05.29. 15:56 Zev Owen

Felpezsdül a vére, mikor forró bőrük közé ékelődik a jéghideg medál, mintha az lenne a kapocs, ami összetartja őket. Tekintete komoly, csak egy halvány, sokat megélt mosoly szökik az arcára, mikor sóhajok nélkül tűrve a gyengéd érintést, átfonja a félrobot derekát és magához húzza. A test olyan vékony, hogy könnyedén össze tudná roppantani, ha engedné túlcsordulni a vénáiban lüktető vadságot, azonban visszafogja az ölelés hevét. Kiélvezi, hogy Khiara ártatlanul simul a vázhoz, mint egy éretlen gyerek, aki olyan ajándékért hálálkodik, aminek talán még fel sem képes fogni a jelentését. Az ő lelkét húzza a felelősség súlya. Mindaz a tudat, amivel ezek után élniük kell. Fojtogatja saját vesztük közelsége a pengeélen, amire most mindketten önként táncoltak fel, egymás kezét fogva. Ennél nagyobb bűnt még gyilkossággal sem követhetne el. Együtt volt valakivel, aztán elvette; önmagában ez is saját logikája ellen szól, de, hogy mindezt Meilis vezetőjével, az már számára is olyan felfoghatatlan, mint a vak szerelem, amit iránta érez. Nem a földi város iránt, hanem a lány iránt, aki képviseli és örökké a szívében hordozza. - Édes vagy Laken. De itt vagy nekem Te. – súg vissza kihívóan a cyborg fülébe, majd megemeli a kezét, hogy az ellágyult arcot erővel a sajátjához vonja. Keze megremeg az elvétett mozdulatban. Talán túl durván erőltette rá, mégsem tud mit kezdeni felszakadó érzelmeivel és a múltbéli sérelmekkel, amiket Khiara szavai és érintései olyan lágyan simogattak, hogy csak jó emlékeket hagytak maguk után. – És ha így folytatod, félő... hogy felfallak. Erőteljesebben szorítja magához a félrobotot, mikor hátra dönti az ágyon és érzékien az ajkaira csókol. Többször támadja le a vöröslő szájat ugyanazzal a vad, követelő mozdulattal, mely felfedi a lelkében dúló őrjöngést, az eltakart boldogságot fájdalmai között. Szemöldökét összevonja a mélyülő érintések közben, tenyereiben a lány csuklóit szorongatja, amiket felhevülten az ágyhoz szegezett. Egyszerre csókol keserűségből és örömből, az elképzelhetetlen közelség tudata miatt, a mellkasát szaggató háláért, és a vágyért, hogy mindezt kíméletlenül a meilisi tudtára adja. Most csak egy zavart kamasznak érzi magát, egy áldozatnak, aki végre támaszra és menedékre talált egy másik szív dobogásában. Imádja a hangját, a test minden rezdülését, a telt ajkak ízét. Erőszakkal dönti le nyugalmát saját ébersége és a lelkében vergődő érzelmek kavalkádja. - Francba.. – nyögi szégyenkezve a félrobot ajkai közé, mikor ráeszmél, mit művel. Hogy teljesen kiforgatta magából ez az érzelmi kirohanás. – Még senki sem élte át úgy egy gép érzéseit, mint ahogy Te csinálod... Miért vagy ilyen gyengéd velem? Nem kéne megértőnek lenned... Soha senki nem volt az. Egy csicska vagyok. Egy senki. Norlana szolgája. Csak egy robot. Egy rohadt gépezet. Érzelmektől elnehezült hangon vádolja a lányt és szapulja önmagát; a kemény, elfojtott tónust folyamatosan visszhangozzák az ódon falak. - Sajnálom... Én.. Ki kéne mennem, hogy láthatatlanná tegyem a légjárót. Ez... így veszélyes. – egy pillanatig zihál, de magába fojtja a lélegzetvételeket. Teste teljesen merevvé válik az idegességtől, ami most körülfonja. Nem néz a kék szempárba, csupán elfordított fejjel és lesütött szemekkel elengedi, hogy feltérdelhessen.

2010.05.28. 20:40 Mizuki Sawa

Még ha sejtette is, hogy ez lesz a fiú válasza, egy része reménykedett, hogy ezúttal nem ezt kell hallania. Ő hitt benne, hogy igenis képes lenne rá, és sajnálta, hogy így kell látnia, ennyire megtörtnek. Visszaemlékezett rá, hogy milyen volt, amikor megismerkedtek. Sokkal erősebb, kitartóbb és bosszúvágyóbb. És ha most ránézett. Hatalmas volt a változás, és nem tudta elkerülni, hogy felmerüljön benne a gondolat, hogy mindez csak is miatta történt. Ő a hibás, hogy a fiú most erre a pontra jutott, és jobb lett volna neki, ha soha nem lép az életébe. Ahogy nézte a vele szembe ülő meggyötört alakját lassan felemelte a kezét, hogy végigsimítson a haján, hogy megnyugtatón a vállára tegye, de végül egy hosszú habozás után visszahúzta. - Tudod, hogy én hogyna vélekedem erről... - válaszolta csendes hangon, miközben tekintetét az asztal fémlapjára szegezte. Egyre jobban ránehezedett a mellkasára a folytogató érzés, hogy kijuthasson innen, úgy érezte nem kap levegőt és bármelyik pillanatban megfulladhat, ráadásul még azért is rosszul érezte, mert meg volt róla győződve, hogy a hibás azért, hogy Daniel erre a pontra jutott. Normális esetben nem is gondolt volna rá, hogy elhagyja Dant, soha esze ágában sem lett volna. Most viszont mégis átsuhant az agyán a gondolat, hogy lehet, hogy ez lenne a legjobb neki, ha végre megszabadulhatna tőle és újra a régi lenne. Még ha ő most ezt nem is így látja, meg volt győződve róla, hogy jót tenne neki. Mivel azomban a fojtogató érzés továbbra sem akart múlni egy szó sem jött ki a torkán, így csak szorosan megfogta a fiú kezét, mintha csak mentőöv után kapna. Teljesen megfeledkezve róla, hogy esetleg még mindig a fiúnak lehet szüksége a vezetésre, kapaszkodott belé, és úgy mentek ki a folyosóra, bár neki nem mehetett elég gyorsan. Amint kiértek hátát a falnak vetette, és lassan végigcsúszva ült le a földre, de közben nem engedte el Daniel kezét. Fejét felhúzott térdeire hajtotta és megpróbált újra fellélegezni és rendesen levegőt venni, bár nehezére esett. Nem szólt semmit, csak várt, várt hogy a fiú megszólaljon. Várt, hogy mit akar kérni. Bármi is legyen az, teljesíteni fogja, ennyivel tartozik neki.

2010.05.28. 16:51 Khiara Laken

Tekintete nyűgös és ködös, valahol az álom és az ébrenlét között súrlódott, mikor meghallotta a mélyzengésű hangot. Úgy érzi, nem aludt eleget; tisztuló fejjel, kibújva a kabát alól eszmél rá, hogy egyáltalán nem aludt. Felzaklatott lelke lecsitul a robot csupasz közelségére, mintha nyugtatót vegyítettek volna vérével, amely megindult szívdobogásával indult útjának. Azonnal mozdulna, hogy szorosan átkarolhassa a hűlésnek indult testet, de a meglepetés tudata egyszerre csigázza fel és inti le. Látja zenedobozát, de a gyengén fénylő aranylás odavonzza magához.  Nem számított minderre. Issza a szavakat, átható szemeit egy pillanatra sem vonja el. Komoly tekintete gyerekes meghökkentségbe csap, majd vonásai tovább lágyulnak – résnyire elnyílt ajkaival és szomorúbbá váló pillantásával olyan, mint egy gyerek, aki nem tudja felfogni a körülötte történő dolgokat, mert még túlságosan naiv és tudatlan hozzájuk. Nyaka körül érintetlen hűvös bizsereg. Könnyű anyag, de ő súlyosnak érzi, olyannak, amely csak nehezen engedi meg a lélegzetvételeket.  Hideg borzongatja meg minden porcikáját. Lassan, hitetlenkedve nyúl felfelé, hogy ujjai óvatosan érintsék a medált. Még mindig nem vonja el arcát, valahová a robot gondolataiba mélyed ennyire elrévedten. Változó arckifejezéseit, ha tudná, sem akarná elnyomni. Önmaguktól tükröződik rajtuk a csodálat, majd az áhítat és a bódult szerelem, amely tökéletesen vakká teszi. Még a zavarát is elfelejti a hirtelen jött kábulatban; Zev minden rezdülése egy végzetes tündérmese, bűvölet az is, ahogyan megpróbálja könnyed szavakkal légiessé tenni a mondanivalót, mintha neki is segíteni akarna ezzel.  Lehajtja a fejét, miközben finoman megemeli a medált. Éppen látja a smaragd zöldjét a homályban. Egy Meilis és Norlana közt dúló harc búcsúajándéka, véres gyémánt, örök zálog. Mellkasa csordultig telítődik, mintha a soha meg nem születhető magzat indult volna növekedésnek, és már érezné is testében a gyenge pulzálást.  Önkívületben volt, de már emlékszik, mikor megkérték a vágyban fürödve. Minden csendes, szívdobbanásai azonban kihallatszanak - ő legalábbis így érzékeli. Nyaka és halántéka felhevül, mély lélegzeteket kell magáénak tegyen. Sokáig bűvöli a nyakláncot, míg szemei észrevétlenül nem ugranak zenegépére. Persze, hogy nem vette benne észre. Sosem nyúlkál az összegyűrt lapok között, mert fél, hogy nem azt találja rajtuk, amit szeretne.  - Owen. – ízlelgeti csendesen a nevet, melyet még sosem ejtett ki hangosan. Újra az ékszerre mered. Büszke félmosolyt csal ajkaira, mely végleg szétrombolja vezéri kiállását. Bár a név is egy harcos neve, egy igazi norlanai harcos, ő most már a társa valakinek, a felesége, aki viselni fogja. – Azt hiszem, nem vagyok ébren… már régen álmodok, igaz?  Mikor visszaemeli a fejét, jön rá, hogy teljesen elszállt az éretlen örömtől, amely gyerekorrában környékezte csak meg ekkora erővel. Vonásai ellazulnak, lelohad róluk a felélénkültség. A tárgynak, amit folyamatosan tapint, története van, és legalább olyan régi, akárcsak zenedoboza. Ki szeretné érdemelni. Fáradtan mélyed a sötétbe, miközben előrehajol, és szabad kezének ujjai alá a derék, majd a has kidolgozott vonala simul. - Tudom, hogy mennyire hiányzik. Az enyém is nekem… – suttogja lélegezve a fiú fülébe, hogy még a falak se hallják, csak ő. Nem keresi a szavakat; nem felejtette el a tragikus halált halt édesanyát, akit ha elképzel, a sajátját látja benne. Még előrébb hajol, hogy a medál kettejük bőre közé szoruljon. - Vigyázni fogok rá.  Gyásszal és hálával telve fedi el íriszeit, melyek lázasan remegnek. Lélegzetei elárulják őt, hogy nem alszik; mintha csak tettetni akarná, hogy minél előbb felébredhessen majd.

2010.05.27. 23:29 Daniel Barth

Percekig csak magába roskadva eszik, amíg van valami a tányérjában; utána meg csak meredten bámulja maga előtt az asztalt. Nem szólal meg, most valahogy olyan megnyugtató hallgatni, ahogy a többi ember halkan beszél. Néha kivesz egy-egy mondatrészt, vagy szavakat, de tulajdonképpen az egész egybefolyik. Olyan, mint valami aláfestő zene. Pillantását néha felemeli a lányra, de aztán zavartan vissza is süllyeszti, hogy elbújtathassa szürke tincsei mögött a hideg, élettelen szempárt. Megpróbálja elképzelni magát, mint valami családfő, vagy egyáltalán szülő. Nem képes azonosulni a gondolattal, tulajdonképpen még soha nem gondolkodott el ilyesmin. Egyszerűen élte az életét, egyedül, egy ilyen gondolat még csak fel sem merülhetett. És most tessék. Gyorsan kell döntenie, ráadásul egy olyan dologról, amit még egy normális helyzetben sem lehet félvállról venni. - Nem tudom... Nekem nem vennéd sok hasznomat, és nem akarok a terhedre lenni. Egy lépést sem tudok tenni anélkül, hogy ne segítene valaki. Megpróbálhatom, de nem hiszem, hogy akármiben is tudnék segíteni - jegyzi meg elgondolkodva. Mostmár kicsit hangosabban szólal meg, mert nem fél tőle, hogy akárki is meghallhatja őket. Senki nem figyel oda arra, amit egy idegen beszél, mindenki azzal van elfoglalva, ami a saját dolga. Egyetért a lány gondolataival. Már annyira feszélyezi ez a sok ember, annyira menekülne. Nem érdekli, mi van kinnt, még csak az sem, hogy mi történne, ha elhagynák ezt a védelmet nyújtó bázist. Ketten ugyan nehezen boldogulnának, ha rájuk támadnak. A végtelenségig pedig nem lehet bújkálni. Remegve fújja ki a tüdejében rekedt levegőt, amint eszébe jut egy ellenérv, ami miatt maradniuk kéne. - Én nem... nem akarlak visszatartani - suttogja maga elé elhaló hangon, hogy épp csak meghallhassa Mizuki - De én nem tudok veled menni. Nem rángathatsz keresztül az egész városon. Ráadásul elmenekülni sem tudnék, ha bárki is észrevesz. Nem akarom, hogy miattam téged is elkapjanak. Fejét oldalra billenti; már annyira megszokta, hogy állandóan mellette van a lány, hogy szinte automatikusan a vállára hajtaná a fejét. Fáradtnak érzi magát, de nem szólal meg. Nem akar felállni sem, hogy kimenjenek. Így ülve biztonságos. A pad nem mozdulhat el alóla, viszont ha feláll, minden eltűnik. Lassan behunyja szemeit, mintha így ülve is el akarna aludni, fejét pedig előreejti két válla között. Szemébe lógó, kócos tincsi súrolják az asztal lapját, eközben mindvégig tökéletesen végezve munkájukat. Már elég régen szorult rá, hogy el kelljen takarnia hideg szemeit; most pedig annyira zavarja, hogy valami hozzáér az arcához, ott ahol eddig Mizuki simított végig. Kényszerítenie kell magát, hogy ne tűrje el a szürke tincseket, hiszen tudja, hogy mindenki őt hibáztatná, ha akármi történne egy ilyen óvatlanságból adódóan. Már alig bírja megtartani magát, hogy ne boruljon az asztalra. Fáradt, és ezt nem is tudja most túl jól titkolni. Mostanában nem bírja egy-két napnál tovább alvás nélkül, nem úgy, mint az eddigi évek során. - Mielőt elmész... Megtennél nekem még valamit? Az utolsó lesz, megígérem. - nehezére esik, hogy a lányra emelje tekintetét, de végül sikerül - Kijönnél velem a folyosóra? - direkt így fogalmaz, és nem másképp. Óvatosan feláll, és -ujjaival folyamatosan végigkövetve az asztal vonalát- átsétál a túloldalra, ahol Mizuki ül. Kezét kissé bizonytalanul nyújtja maga elé, hogy felsegíthesse a lányt. Tekintetét oldalra fordítja, mintha nem lenne teljesen biztos benne, hogy egyáltalán jó helyen van-e. Szégyenkezve kutat a levegőben a lány szemei után, de hamar feladja,és inkább csak a földnek szegezi elhalt pillantását.

2010.05.27. 19:06 Zev Owen

A matrac mélyére ékelt rugók gyengén megnyikordulnak az elenyésző mozgásra, mire oldalra fordítja a fejét. Ösztönös reflex volt, túlságosan hozzászokott már a csendhez és a tudathoz, hogy számkivetettségre kárhoztatott társa már biztosan álomba merült. Fejét hátraveti, mikor megfordul, karjaival még mindig a párkányon támaszkodik; kiélvezi a hűvös szelet, mely nyirkosságtól fénylő hátát kényezteti. Halkan fújtat, szemei végigfutnak a földre gyűrt ruhákon, a lerúgott, porral fedett bakancsokon, melyek mintha egy teljesen más világ emlékének őrzői lennének. Rettentő távolinak tűnik a háború tudata, a vérrel áztatott, mocsoktól bűzlő utcák látképe, ahol már alig fér meg a szeretet. Földalatti lyukakban kell meghúznia magát, ahol az emberségesség utolsó falatjain tengődik. Összepréseli ajkait, halványan fintorog, mint aki méregre harapott, végül megfeszíti drótizmait, hogy ellökhesse magát. Ő szabadnak érzi magát, de az a lent nyomorgó, tucatnyi ember talán sohasem élhet át ehhez hasonlót. Furcsa módon az emberi értékek mindig a legnyomorúságosabb körülmények közt nőnek hatalmassá. A hősiesség, a szerelem és a szeretet létezése csupán akkor nyer igazi értelmet, ha már elég közel kerülnek az elvesztésükhöz. A tudat, hogy mindez ilyen egyszerűen eltűnhet, milliószor erősebbé kovácsolja a mellkasukba ivódott érzéseket, hogy a legvégső pillanatban észrevehessék egymás fényét a vakká tevő sötétben. Ez minden, amivel akkor szembesülnek, mikor már semmijük sem marad, csak a hús-vér test, és a tompán lüktető, utolsókat dobbanó szív. Elfogja egy távolról felderengő letargia, a becsapottság érzése, mely a lelkében izzó, fékevesztett lángok mellé fészkeli be magát, mintha ezzel a tűzzel akarna felhevülni, hogy még hatalmasabbra nőjön. Norlana örök jeligéi, a folytonos ködösítés, feszesen fogva tartó logikája még mindig hevesen érvel az embertelenség gondolata ellen, mégsem tulajdonít neki több figyelmet. A levegőben érzi remegni a néma kérlelést, a magára hagyott lányból áradó vonzást, mely édesen követeli vissza magának a figyelmet. Egy gyenge, lezser mosoly szökik arcára, mikor a magzati pózba gömbölyödött cyborgra néz, melynek csontos alakja szinte teljesen elveszik a hatalmas, súlyos kabát alatt. - Ha ébren vagy, akkor lesd meg a meglepetést. – suttogja, hangja annak ellenére is szokatlanul cseng, hogy megpróbált gúnyos lejtést csempészni bele. Lassú, kimért léptekkel az éjjeliszekrény elé sétál, majd felkapja róla az antik, kopottas zenedobozt, melynek fedele még mindig feltárva enged bepillantást az elveszett évek titkai közé. Megérzi a lakkozott fa és a papír illatát, mikor hátát a falnak döntve az ágyra ül és a tárgyat egyik felhúzott térdére fekteti. Szándékosan vár, hogy a félrobot felé forduljon, hogy legyőzze a kíváncsisága, mely feldereng a kételyekkel átszőtt levegőben. Hirtelen nyúl a lány karja után, de a mozdulat lassú és óvatos, mikor az ölébe húzza. Lábait kénytelen lejjebb engedni, mikor megérzi magán a testet, mert nem akarja, hogy ágyékuk ilyen veszettül kívánatosan érintkezzen. - Régi sztori, de legalább nem a halál a lényeg. – kezd bele évődő, furcsának ható félmosollyal az arcán, mikor a zenedoboz mélyére nyúl, hogy a lapok közül kihúzzon egy ezüstláncot, amit már hosszú ideje benne őrizget. Azt sem bánta volna, ha a lány megtalálja, hiszen azóta neki szánja, mióta helyükre kerültek benne az érzések. - Apám feláldozta magát a hazájáért. Meilis ellen harcolt, még a kezdeteknél, amikor a lentiek még fullon voltak és kevés volt a seregbe az élő muníció. Ő adta anyámnak, mielőtt elment. Képzelem milyen szörnyű lehetett, de legalább ez nem fáj. Egyáltalán nem emlékszem rá. Átnyúl Khiara vállai fölött, hogy becsatolhassa a pehelykönnyű ékszert, melyen smaragdzöld színű medál függ. - Gyűrűm nincs. De ha ráesik a fény, narancssárga árnyalatot kap. – tökéletesen palástolja zavarát, mikor komolyra vált tekintettel a mélykék szemekbe néz. Határozott, erőteljes vonásai csak az elfojtott vágyat képtelenek elfedni; a kézzelfogható tényt, hogy legszívesebben újra megcsókolná a meilisi vezetőt. – Mikor legközelebb kinyitod a szemed már az Owen nevet fogod viselni és az enyém leszel, örökre.

2010.05.27. 17:25 Khiara Laken

Ezerszer rosszabbnak éli meg, mikor elválnak tőle, mint azt gondolta volna. Ajkait összepréseli, hagyja, hogy lassan minden szabadon hagyott darabja lassan meghaljon. Hasába mélyen hasít a fájdalom, már csak a levegő melegségének utolsó hullámai próbálják kényeztetni, de ez nem elég. Nem rezdül meg, tudja, hogy úgyis el fognak menni; megvárja, míg ráterítik a kabátot, mintha el akarnák takarni, majd mikor elsétálnak, sóhajt fel hosszasan feszülő torkával.  Éjszakai hűvös csapja meg, mely frissen szánt végig bőrén. Ahhoz is elfásult és elgyötört, hogy mindenét a ruhadarab alá gyűrje. Szemei kábultan nyíltak résnyire, de csak a homályos feketeséget tudja kivenni. Kezd teljesen érzéketlenné válni, vére lassan zsibongva áramlik vénáiban, lelke azonban felébredve tiltakozik. Hiába akarna teste álomba merülni, mellkasát feszíti az ismerős kavargás. Felzaklatta a hirtelen elválás, de a szavak még inkább, és most azokat emésztgetve próbál kikeveredni a súlyuk alól.  Arca fanyar zordságba úszik, mintha a szájában megült vér ízétől undorodna annyira, és vadul csillogó tekintetével a szemközti falat hibáztatná. Vonásai csak lassan simulnak el, szemei elcsitulnak, hogy rájöhessen a külvilág, csak a sebzett fátyolosságtól fénylik annyira hevesen. Újra és újra megpróbálja szétzúzni a vadul szaggató kételyeket, a robot azonban gondolatainak mélyére látott. Lelke is tökéletesen lecsupaszodott, minden titka belesűrűsödött abba az egyetlen, elszólt mondatba, amely neki önzőn többet jelent egy őszinte sajnálkozásnál.  Túlságosan is emberi dolgokra vágyik, túlságosan is régóta, miközben milliószor valódibb gondokkal kéne törődnie. Norlanaval és Meilissel, vagy akármi más kézzel foghatóval. Megpróbálja meggyőzni magát, hogy már nem foglalkoztatja semmi ilyesmi, mégis kitölti mindenét a lehetetlen után való sóvárgás. Ereiben lüktet, mint egy csúf betegség, amely feszesen láncolja a földhöz. Legalább megint felrázták a legnevetségesebb tényre - hogy igazán ezért irigyelte annyira a normális testeket.  Nem akarja ezt érezni, de nem tud mit tenni ellene. Valahol mintha már sok évtizedet leélt volna. Eleget látott, eleget szívott az elöregedett légkörből ott lent ahhoz, hogy naivan vágyjon egy második szívre. Akkor egy igazira, most pedig sajátja kicsinyített mására. Elcsábult egyik meggyengült, keserűen magányos pillanatában a gondolatra, és már soha többet nem tudott tőle szabadulni. Most, hogy az elérhetetlennek tűnő szerelem becserkészte, és együtt volt Zevvel, tört fel belőle a tény; hogy valahol céltalanul voltak együtt. Hogy ha a robot ember lenne, valószínűleg akkor se fogadhatna a testébe egy másikat. Ez nem olyan vágyakozás, mintha a Másodikban emberi alak után sóvárogna - ez több, ebben még sosem volt része, és soha nem is lesz, mert az emberek megfosztották a képességtől. Nem érzi teljes nőnek magát. Az űr mindig benne tátong majd. Nem lesz olyan nap a haláláig, hogy ne képzeljen el a karján egy csecsemőt, akinek most már vonásai is vannak, haja és szeme színe, személyisége, vezetékneve. A robotoknak nem lehet családjuk.  Lassan fordul át a másik oldalára. Elfojt egy felszisszenést, összegörnyed, hogy teljesen a kabát alá férkőzhessen. Tekintete végigcikázik a hotelszobán – mindenfele szanaszét heverő ruhák domborúi -, majd a szinte tökéletes sötétbe mélyedt sziluettet kezdi bűvölni. Egy árnynak tűnik csak, akit hív a messzeség, de megfoghatatlan alakját magukhoz láncolják a feketeség karmai. Áhítattal telve nyitja el izzó ajkait. Gyere vissza hozzám, akarná suttogni, de csak egy hangos lélegzet szakad fel belőle, melyből alig lehet kivenni a megformálásnak indult kérlelést. A látvány valamelyest lenyugtatta lelkét. Annyira, hogy szemeit mélyen lehunyva borzong bele a rátörő álom hívásába. Legalább csak egy órát akar, egy kevéske időt. Lenyugtatja a gyönyörű kéjben elnehezült testét, miközben némaságával mindent tagad; tudja, hogy tökéletesen meglesznek ketten.

2010.05.27. 14:23 Mizuki Sawa

Érzi, hogy mennyire feszült mellette a fiú, de nem aggódik annyira, mert tudja, hogy amíg a bázison vannak, addig ugysem lesz képes teljesen ellazulni. Sőt, még abban is kételkedett, hogy egyáltalán képes lesz-e rá, ha már nincsenek a bázison. Itt a sok ember az ok, kint pedig a veszély, hogy elkapják őket és újra Norlanába kerülnek. Bár ő maga is félt, megpróbált erős lenni, azt akarta, hogy Danielnek legyen kire támaszkodnia, ezért nem akart gyengének tűnni. Érte. A halk szavakon elmosolyodik, de nem tudja, mit válaszoljon rá, vagy hogy válaszoljon-e egyáltalán. Túlságosan is szeszélyesek mindketten és sosem lehet tudni, hogy fog reagálni a másik. Még mielőtt kinyithatta volna a száját, hogy mondjon valamit, megérkeztek, így hát inkább újra elnémult. Nem teteszett neki, hogy egyedül kell átvágnia az egész termen, de összeszedte magát, és sietős léptekkel tért vissza az asztalukhoz. - Nincs mit. - válaszolja elhaló hangon és megpuszilja a fiú homlokát mielőtt ő maga is leülne mellé. Egy darabig csak nézi, ahogy Dan eszik, majd végül elkezd enni, de sokkal lassabban, mintha nem is lenne éhes, pedig valójában már fáj a hasa az éhségtől. A szavakra felemeli a fejét és kifejezéstelen tekintettel néz a fiúra. Ezernyi és ezernyi gondolat suhan át a fejében, de az arcáról egyet sem lehet leolvasni. - Nem, te is tudod, hogy ez nem igaz. Igenis meg tudsz védeni, és ezt mindeddig meg is tetted, még akkor is, ha ezáltal te magad kerültél veszélybe... És ezért nagyon hálás is vagyok. Sokkal többet köszönhetek neked, mint azt gondolnád. Viszont nem akarok még több felesleges terhet helyezni a válladra. Lehet, hogy valóban nem ez a legjobb döntés, lehet, hogy tényleg még túl fiatalok vagyunk... Lehet, hogy... nem kellene megtartani a babát, nem most. Dan, én már nem tudom, hogy mit tegyek, csak azt tudom, hogy szeretlek téged, és nem akarom, hogy még több gonddal kelljen küszködnöd. Én... nem is tudom mit kellene tennem, nem vagyok én erre felkészülve...Félek. Az egész világ olyan hatalmasnak és rémisztőnek tűnt. A nyomasztó hangulat, ami itt a bázison uralkodott, amit ebben a szobában is érezni lehetett, az a hangulat eluralkodott egész Meilisen, és már csak arra vágyott, hogy minél messzebb kerülhessen tőle. Menekülni akart, nem akarta többi érezni. Rohanni akart addig, amíg már nem ér el hozzá ez az érzés. Messze, a távolba akart menni. Mindegy volt hova, csak el innen. El mindettől. - Én nem bírom ezt ki itt... Ki kell jutnom innen... Ki, messze...

2010.05.26. 21:59 Dylan Dye

Értetlenül mered maga elé, miközben lassú, ütemtelen léptekkel halad a lány mellett. Egy pillanatra sem engedné el a kezét, és amint ez a gondolat a fejébe mászik, csak még erősebben megszorítja. Soha nem mondaná ki hangosan, hogy fél; még magának sem képes bevallani. Csak reméli, hogy senki nincs a folyosókon, aki láthatná őket; s bár semmi zaj nem utal arra, hogy akárki erre kóborolna, mégis folyamatosan azon kapja magát, hogy elrévedve tekint körbe. Szürke tekintete messzire néz, mintha nem is léteznének a falak. Fókuszálatlan pillantása egy pillanatra megállapodik Mizuki alakján, mielőtt visszasüllyesztené fejét, hogy újra az alatta elsuhanó betonra szegezze tekintetét. Már szinte feszélyezni kezdi ez a folyamatos csönd, ami most talán még intenzívebb, mint bármikor máskor. Meg akarja törni ezt a szótlanságot, de nem tudja, mit is mondhatna. Várja, hogy a lány megszólaljon, hogy mondjon végre valamit, amin nevetni tud, vagy legalább... legalább valamit. Akármit. - Jó kis vakvezető kutya lennél... - próbálja oldani valamivel a hangulatot, szavai azonban mégsem többek puszta suttogásnál, amit Mizuki talán meg sem hallott - Beszélj... Kérlek. Boldogan öleli át szabad karjával az apró meilisit, fejét közben mélyre engedi, hogy homloka hozzáérhessen a lány fejéhez. Közben másik kezével még mindig Mizuki kezét szorongatja, egy pillanatra sem lazítva rajta. Ahogyan belépnek, egy pillanatra megtorpan, amint meghallja a halk beszélgetéseket. Emberek. Sok ember. Inkább elmenekülne, visszamenne a folyosóra, ahol egyedül lehetnek. Még arról is megfeledkezik, hogy mennyire éhes; egyszerűen csak el akar tűnni. Úgy érzi, mintha minden elcsendesült volna a belépésükkel, és mindenki őket nézné; pedig valójában senki, még csak egy pillantásra sem méltatja őket. Óvatosan leül az egyik legtávolabbi asztalhoz, úgy, hogy kezével megtámaszthassa fejét. Kissé összerezzen, amikor meghallja az egyre távolodó lépteket, mégsem mozdul el. Az a néhány perc, amíg egyedül marad, annyira furcsa mostmár, hogy megszokta azt, hogy nincs egyedül. Amikor már kezdi is feladni, hogy bármikor is visszajön a lány, közeledő lépések zaját hallja. Először csak megfeszülve mered maga elé, s csak azután enged meg egy halvány mosolyt, miután az ismerősen csengő szavak is felhangzanak. - Köszönöm. - suttogja maga elé elhalóan. Mohón kezd el enni, mint aki már épp az éhhalál küszöbén áll. Nem is figyel oda a kérdésre, csupán néhány perc elteltével tűnik fel neki, hogy mit is kérdezett tőle Mizuki. - Nem... Nem hiszem. Így még rád sem tudok vigyázni - suttogja úgy, mintha félne tőle, hogy bárki is meghallhatja - De te ne aggódj. Biztos vagyok benne, hogy megállod majd a helyed. Én meg... majd próbálkozom, amennyi csak kitelik tőlem.

2010.05.26. 18:45 Zev Owen

Az imaként elhangzó, halk kívánságok belevesznek a sötétbe. Mintha a körülöttük lévő falak suttogását hallaná az elcsendesült, lehiggadt éjszakában. Lehunyt szemekkel fekszik. Érzi izmaiban a lazuló zsibongást, az ereiben áramló fekete vért, mely mintha céltalanul keringene a vázban, hogy visszataláljon a sűrű nyugalomhoz. Szíve még mindig sebesen lüktet, teljesen kifárasztja lelkét, beléfojtva a szavakat. Ujjaival a lány tincseivel játszik, míg másik tenyere a nyirkos háton simít végig, oda-vissza. Mindig ugyan az a lágy, kényeztető mozdulat, mégis más érzéseket hoz magával. Ezek a gyengédség, és az álomittas megnyugvás pillanatai. Saját vágyának legteteje, mikor csak a cyborgot érzi; mellkasán lüktetnek csituló szívdobbanásai, a forró érintések halvány libabőrt csalnak szövetére, melytől mélyen fellélegzik, érezve, hogy megemelkedő mellkasával Khiara is együtt mozdul. Sohasem érzett még ehhez hasonlót. Ha még mindig ember lenne, kérés nélkül átadná magát a lesben várakozó, öntudatlanságba suttogó sötétnek, azonban ahogy telnek a percek, tudata úgy élénkül fel, mint aki éppen most szakadt ki az álom fogságából. Hiába hallgatja a másik mellkas elmélyülő lélegzeteit, testük összehangolt lüktetését, egyre éberebbé válik, gondolatai pedig szabad utat kapnak a kódsorok labirintusai között. Tudata zakatolni kezd, szinte hallja a gépies, elkeserítő hangot, mely nem hagyja tovább felemésztő gondolatok nélkül. A lányra gondol és a közös jövőjükre. Az elmúlt perceket idézi fel, hogy aztán újra magukkal ragadhassák a tagadhatatlan érzelmek. Felnyitja a szemeit. Érzései hirtelen kavarodnak fel, mintha egy elrendezett sakktábla bábúit borítaná fel valaki, csakhogy a rendből végtelen káoszt szülhessen. Újra tudatosul benne, hogy mi is ő valójában. Hogy csak egy alkatrészekből és fémlemezekből összetákolt hideg test, és hiába kelti egy élő ember illúzióját, sohasem lesz képes mindezt tökéletesen visszaadni. A plafonra mered, simogató érintései elenyésznek és belefagynak saját gondolatainak fájdalomba borult foszlányaiba. - Sajnálom, hogy nem tudok megadni neked mindent. – alig kivehetően suttog. Fogalma sincs róla, hogy Khiara ébren van-e még, de ha nem, nem akarja felzavarni. Most csak arra tud gondolni, hogy a félrobot már sohasem élheti át az anyaság örömeit. Nem vár tovább néhány másodpercnél. Úgy fordítja magukat oldalra, mintha máris menekülni akarna saját józansága elől. Habozik egy pillanatra, végül megfogva a lány vállát, óvatosan kicsúszik a felhevült testből. Összepréseli az ajkait, mert újra felpattan benne a szikra, de nem akar belenyögni a sziklaszilárddá vált csendbe. Szinte fizikai fájdalomként éli át az elválást, mikor nem csak ágyékuk, de egész alakjuk hasad két részre, majd esik apró darabjaira, mintha egymás nélkül képtelenek lennének tovább létezni. Talpa alatt érzi az érdes fapadlót, mely elgyötörten megnyikordul, mikor teljes súlyával ránehezedik. Szokatlan érzéssel áramlik az olaj fásultan mozgó testébe, mikor kinyújtóztatja magát, hogy új életet leheljen minden porcikájába – olyan érzés ez, mintha teljesen újjászületett volna. Komorsága hirtelen oszlik el, mikor végigpillant az oldalán fekvő cyborgon; a nyugodt arcon és a meztelen, vágytól megfáradt testen. Ujjait lazán behajlítja, majd külső felével óvatosan végigsimít az arc perzselő vonalán, mielőtt felvenné a földre dobott katonai kabátot, hogy a csont sovány, homályosan derengő alakra terítse. Gerincét teljesen kiegyenesíti, hogy visszanyerje vezérhez illő, gépies tartását, majd merev ujjaival nyirkos, éjszínű tincsei közé szánt, hogy gyorsabban felitathassa a hajszálaiba ivódott nedvességet. Egyáltalán nem zavarja, hogy ruha nélkül áll, közvetlenül az ágy mellett. Nem érez olyan kényszert, hogy sietve a szétdobált ruhákért nyúljon és elfedje magát. Talán a váz miatt, talán természeténél fogva ilyen, de egy leheletnyi szemérmességet vagy zavart sem fedez fel magában. Végülis ez csak egy váz, akármennyire élőnek tűnik is; talán az emberi testekkel másképp van. Izmai újra feszülni és engedni kezdenek, mikor élénk mozdulatokkal az ablakig sétál, hogy kitárja azt, majd alkarjaival a párkányra támassza magát. A szél már teljesen elcsendesült, a feketeségbe burkolt levegő az éjszaka friss illatát, és a kiszáradt föld homokjának jellegzetes szagát hozza magával, mely teljesen átitatja a vértől és párától elnehezült szobát. Aranyló szemeinek fénye felélénkül, ahogy tekintetével végigpásztázza a kihalt vidéket. Tekintete végül a légjárón állapodik meg, mely tárva nyitva, még mindig fedetlenül vesztegel a lerobbant benzinkút mellett. Szájában érzi a kétely ízét, testébe a cselekvés tudata sző energiát, mikor gondolatai között hirtelen a biztonság válik a legfontosabbá. Lehet, hogy egy lelket sem lát, de Norlana keze messzire elér, a cirkálóik pedig gyorsabbak ennél a régi típusú monstrumnál, amely a magasból könnyen észrevehető ezen a nyílt, kopár terepen.

2010.05.25. 22:17 Khiara Laken

Mámoros önzőséggel követi végig a kéjben megvonagló testet. A nyögdécselés és a fesztelen látvány lázasan feszegeti mellkasát, kajánul hunyorog, miközben izmai elgyengülten tornázzák magukba az utolsó erőtartalékokat. Érzi, hogy most már ő is teljesen kimerült, de nem tudja olyan könnyedén eldobni mindezt. Még akkor is az ezüstös sötétbe mélyedt alakot bűvöli, mikor újra magukhoz húzzák, és becézgetni kezdik. Képtelen betelni a zilált tincsekkel, a testtel, ami élőn hevült föl, a sokáig tartogatott szenvedéllyel, amellyel féktelenül nyomorgatták egymást. A gyenge fájdalom izomlázszerűen mélyed húsába. Még távoli, kóstolgatja őt a bódulat burkán át. Elhintett vérnyomok csillannak fel a homályban, körmök nyomát érzi mindenfele; valahol kezd ráeszmélni a tényre, hogy teljesen átlépték a korlátokat, és túlságosan is belefeledkeztek az állatias vadságba.  Hosszas felszusszanást hallat, mélyet sóhajt a másik bőrébe. Megnyalja az ajkát, miközben könnyeden homorít a hátával, hogy megborzongva, hosszasan visszacsókolhasson. Ártatlanul, csendesen lazít, hogy elvonhassa gyenge remegéséről a figyelmet, de figyel rá, hogy közben mindenük ugyanott érintkezhessen. Újra és újra a szívéhez szorongatja a robotot, szeretgeti, míg heges ajkai parázslani nem kezdenek. Mikor elválik, megrészegült komolysággal kutatja fel a szemeket, áthatóan befogva tekintetével az ellazult vonásokat.  Egyik pillanatban sem érzi eléggé kioltottnak a levegőt. Megízlelte a vizet, hogy azután kétszeres erővel szomjazhasson, még az összeomlás határán is. Halkan sóhajtozik, finoman simogatja a váll és a kar ívét. Itt akar meghalni, bele szeretne pusztulni. Maga mögött akarja hagyni a tudatot, hogy valaha vezérek voltak. El akarja űzni, hogy a hirtelen támadó félálom határán saját magát látja, amint a semmibe mered, előre a sötétbe, várva üresen a gyilkolásra. A szó, amit elsuttogtak neki, sokkal elemibben karolja fel szívét, mint azt bárki is gondolná; tudja, hogy igaz, és ez mindent megváltoztat.  Elernyedten nyúlik végig az erős testen. Betakarja sajátjával, combjaival az egész derekat öleli. Úgy fekszik ott, mint egy védtelen csecsemő valakinek a hasán. A gondolatra mellkasa megrezdül a sok vívódás súlya alatt, és nem akar vele törődni. Simítgató keze megáll egy pillanatra, míg arcával közelebb hajol a gyengéden dobogó nyak ívéhez, majd leheletfinoman folytatja ujjaival a kulcscsont alatt, ahol szabadon hagyott bőrt talál. - Nem akarom… - súgja kába rekedtséggel, halkan nyelve, hogy folytatni tudja. – Nem akarom, hogy elengedj. Bele akarok fagyni a pillanatba. Álmodj velem. Szeretlek. Ne engedj el, nem akarom…  Lejtése kezd átfordulni bűnbánóba és élesztgetőbe. Úgy beszél, mint egy megzavarodott robot; valójában túlságosan is emberi. Érzi, hogy elgyötört izmai egyre jobban ellazulnak, hogy gondolatai tompák lesznek, szavai pedig csak szilánkjai az értelmes mondatoknak, valahonnan a múltból, a mostból, és a jövőből. Mert lehet, hogy menekülniük kell még.  Érzi, hogy még képes pislákolva, de fenntartania magát. Nem akar egyedül elmenekülni, mint lent és a légjáróban, de a fáradtság egyre nagyobb hullámokban borzongatja meg. Csendesen vár. Nem szól többet, pedig azóta ugyanúgy, szenvedélyesen hiszi, hogy a robot is képes álmodni.

2010.05.25. 19:14 Zev Owen

Szemeit mélyen lehunyja, állkapcsa megroppan, mikor ajkai elemi erővel elnyílnak egymástól, hogy utat engedjen a hangtalan vágynak, mely némán oszlik fel a forró éjszakában. Egész mellkasa megemelkedik, fejét még jobban hátraveti, ahogy az ágyékához préselődött test egyre több kéjes, mélyre hatoló mozdulattal sújtja. Lehet, hogy telhetetlen, de erre nem számított. Éretlen hévvel hagyta testét elcsendesülni, mint aki már biztosan tudja, hogy a fejük felett átcsapó vágyak viharos hullámai végleg elültek. Elnyújtottan, vádlón nyögi el a félrobot nevét, torka belefájdul az erőteljes hangba, mely végigzengeti durván lélegző mellkasát. Nem akar többet elszabadulni innen. Nem akar megmozdulni, elszakadni, és újra a torz valóságra ébredni. Itt minden túl tökéletes, túlságosan elevenébe hatoló, mintha droggal bódították volna el az elméjét. Teljes a sötétség, semmi mást nem érez csak a vázat hajszoló remegést, mely egyre vadabbul tör utat magának gépi vénái között. Sokáig élvezkedik az érzések alatt, úgy, hogy közben képtelen a lányra nézni. Lehunyt szemei nem változnak, csak ajkai szaladnak gúnyos, kiélt mosolyba, mielőtt újabb kéjes hanggal jutalmazná a cyborgot. Körmei Khiara derekától egészen a térdekig szántanak végig, elégedett, mély hümmögéseit messze viszik a múltban roskadozó ház visszhangjai. - Te... - nyögi teljesen megfeledkezve magáról, majd hevesen felzihál, mint aki minden erejével a gondolatba kapaszkodik, mielőtt újra elveszne a félgépben. – Nem a csúcsra akarsz vinni... hanem a mennyországba. Meghalt a kéjben, a lánnyal együtt és most mindketten túlvilági életüket élik, mint két kóbor lélek az élvezetek mohó, buja útvesztőiben. Folyamatosan bűnöznek, kínozzák, darabokra szedik, majd felfalják egymást, hogy utána egészen új életet adjanak a csitulni nem akaró szívdobbanásoknak, melyek teljesen eggyé fonódtak. Nem bírja ezt a gyötrő forróságot, mely a cyborg ölében újra és újra magába fogadja. Folyamatosan nyög, hol elhalóan, hol hangosabban, teljesen elfeledkezve korábbi büszkeségéről, és a szégyenről, hogy képes volt ennyire elgyengülni és behódolni a meilisi vezetőnek. Nem kétséges, hogy ezt a csatát is örökre elvesztette a katonával szemben. Ajkai közt ízlelgeti a kérdést, mely mellkasáig hatolva csábítja. Nem tudja, melyik lenne a hazugság, ha azt válaszolná, hogy szomjas, vagy ha azt, hogy mindjárt belefullad. Egyszerre érzi mind a kettőt. Talán haldoklik, de még többet akar. - Csak kívánlak... - sóhajtja elmélyült hangon, majd elkapja a lány karját, hogy magára húzhassa. – Gyere ide... - súgja kényeztető, kéjes hangon, mielőtt ajkait a felsebzett szájra tapasztaná. Mélyen csókol, erőteljesen, de nem vadul. Minden mozdulata fürdik a Khiara iránt érzett imádatban, mely minden pillanatban megborzongatja gerincét. - Szeretlek... - többször is elsuttogja a szót, mikor a lány füléhez hajol, majd gyengéden beleharap, hogy aztán ajkaival simogassa tovább a lángoló arcot.

2010.05.24. 20:15 Khiara Laken

Elégedetten sóhajt, mikor megérzi a lazító érintéseket. Teste teljesen elernyedt, végtelenül kiszolgáltatottan mozdul a robotéval együtt. Érzi, hogy lustán zsibong benne a mohó vágy, ahogyan a fiúban is. Áthatóan mély, kérlelő hangja tökéletesen ki tudja tölteni saját gondolatait. Jólesően hagyja, hogy a lehunyt szemei bódította sötét még inkább magába forrassza a legapróbb rezdülések okozta örömet is; lélegzete elakad egy másodpercre, mikor újra mélyen ássák belé magukat, és megérzi a kiéleződő fájdalmat.  Megfeszül, majd megint elcsitul, kábán hümmög a másik karjaiban. A szeretgető érintések teljesen elvonják a figyelmét és elszédítik, szinte félálomba zuhan. Mintha egy tollal simítgatnák nyirkos bőrét. Valójában csak a magukkal együtt bebörtönzött szenvedélyben fürdik, a halványbarna bőr párás illatában, amely kényezteti minden lélegzetvételnél. Előrébb dől, teljesen Zev nyakába fúrja arcát, hogy ajkaival felszárítgathassa a nedvességet, és hogy cserébe benedvesíthesse vele a szétsebzett bőrt. Végigpergeti ujjhegyeit az izmos karon, majd a masszív vállba kapaszkodik, miközben combját teljesen a másik derekának feszíti. Képtelen betelni vele, lehetetlennek tartja, hogy egyszer elváljanak. - Telhetetlen. – ró fel neki fagyos kéjsóvársággal, mintha saját maga nem szorítaná úgy a vázat, mint akinek az élete függ tőle. Hosszú pillanatokig némán hallgat, élvezi a forró szívdobbanásokat, melyeket a csend vezényel. Minden távoli, ami nem kettejüket teszi ki, mintha egy burokban feküdnének. Ölének vonalától gerincéig nyomul a nyilallás, mikor lassan arrébb mozdul, hogy a hátára gördíthesse a robotot.  Teljes testsúlyával ránehezedik, elgyengülten, szédelegve omlik rá. A felsőtestet kezdi most ő csitítgatni sajátjával a féktelen, emberi hevesség után, amely még mindig a karmai közt tartja. Sosem fog tőle többet rendesen elszabadulni.  Égő ajkával a torok ívét szántja, ellentmondás nem tűrően feszíti hátra a fejet, mikor elér az állhoz. Szinte csak lazítani próbálja a drótizmokat, miközben egy pillanatra sem válik el a test vonalától. Még mindig egyetlen torz emberi sziluettként nyúlnak bele a derengő sötétbe. Akkor válnak csak ketté, mikor nehezen erőt vesz magán, hogy végigcsúszva a nyirkos bőr mentén felmagasodhasson, és teljes súlyával a férfi ágyékára nehezedjen. Arcizmai belerándulnak egy pillanatra, a kemény hason támasztja ki magát, hogy újra hozzászokhasson a bennszorult, kínzó hasogatáshoz. - Enyhült valamennyit a szomjad…? – lenyugszik, majd arrébb döntve fejét futtatja végig szemeit a hibátlan testen, míg el nem ér a másik tekintetéig. Kábultan mozdítja meg többször is csípőjét, hogy kiélezhesse a gyönyör utóhatásait. - Jól válaszolj. Addig úgysem eresztelek el.  Megpróbálja a szokásos komolyságát magára erőltetnie, de szájának íve árulkodóan rándul felfelé. Gyerekesen, kíváncsian kóstolgatja a robotot, míg saját határait is szabadon feszegeti. Kiélvezi a fiúhoz láncolt szabadsága minden pillanatát, hogy elszakadhat a lelkeket sebző gyötrelmektől.

2010.05.24. 13:42 Zev Owen

Halk, vágytól elkínzott hangot hallat, mint akinek fájdalmai vannak. Valójában a tömör élvezet lüktet még mindig az erei között. Akadozó mozdulatokkal engedi el a lány combjait, hogy lábai erőtlenül visszacsúszhassanak az ágyra, majd befejezi a csókokat és oldalra fordítva a fejét lehunyja a szemeit. Halkan nyel, halántékán végigpereg a verejték, mely csapzott, nedves haját is végigcseppezte. Rettentően melege van, mégis rázza a hideg, mintha lázas lenne. Szíve elviselhetetlen erővel dobol; megrepeszti a bordáit, és egész testét bezengeti. Füle alatt hallja a cyborg mellkasát is tombolni, mint egy felgyújtott lelket, aki hús-vér cellájának falain dörömböl. Erőtlenül remegő karjait mozgásra bírja, hogy feltolva felsőtestét a félrobottal egy szintbe tornázhassa magát. Elenyésző, monoton hangot hallat saját felparázsló kéjében, ahogy csípőjük akaratlanul is együtt mozdul az elvétett helyzetváltoztatásban. Még akarja, még mindig kell neki, telhetetlenségében fürödve vágyik rá, azonban már ez az egyetlen mozzanat is elég volt ahhoz, hogy feleméssze utolsó erőtartalékait is. Homlokát Khiara halántékának dönti, majd hízelegve kezdi masszírozni a beállt vállakat és a vékony kart. Csupán gyengéden csinálja, lágy simogatásokkal, hogy újra és újra megérezhesse a nyirkos bőrt fémes ujjai alatt. Kezd egyre inkább a lányra nehezedni a felhevített csendben, ezért inkább lassan átkarolja, hogy mindketten az oldalukra kerüljenek. Hirtelen mozdul be, mikor a megváltozott póztól távolabb kerülnek egymástól. Vadul kap a félrobot dereka után, hogy magához vonhassa, és a felül lévő combot a derekáig húzhassa. - Csak egy kicsit tarts még magadnál... - lélegzi elbódultan, szinte könyörögve. Alig kivehető hangját elnyeli egy elégedett sóhaj, ahogy csípőjét előrébb tolja, hogy újra mélyebbre hatolhasson. Másik karját elnyújtja teste mellett, Khiara feje alá helyezi, majd átkarolva a lapockáját kényszeríti az arcot közelebb, hogy a forró homlokra csókolhasson. Ujjhegyeivel a váll és a hát vonalát kényezteti, kivehetetlen mintákat rajzol a lány bőrébe, mintha minden egyes láthatatlan jellel még jobban magához láncolhatná.

2010.05.23. 23:16 Khiara Laken

A pillantás, amit viszonoz, mély és elbódult, mint a hajnalba forduló nyári levegő. Addig nézi az éles sziluettet, ameddig a fékezhetetlen szenvedély engedi. Látni akarja a kidolgozott vonalakat, az első gépváz minden porcikáját, az emberi töredékeket, amiket végigtapinthatott, és amik az ő részébe is szomjasan ivódtak bele. Az összemosódó, színkavalkád szerű érzések egybefonódó lelküket táplálják. Mindenét nekiadja, hogy a helyére szoríthassa a fiú titkait. Elfelejt mindent, de azt tudja, hogy az övé.  Tébolyultan tudna könyörögni az életéért, mikor elválnak tőle - nélküle a szíve üresen ver – majd bőrét belülről karcolja fel a kegyetlen gyönyör, amit együtt élnek át, tökéletes, nem e világi boldogsággal. Istenem…  Felnyög, a hangja magasabban hallatszik ki, mint a roboté, de egyként szól vele. Valami áttöri ereit, szabad lesz, fellélegzik, majd újra rabságba tolul, de immár könnyeden érintgető érzésekkel. Zihál, de fogait összeszorítja, hogy orrán át vegye a szapora lélegzeteket. A fejében dörömbölő vér alig akar alábbhagyni. Szuszogása a szél simogatását utánozza. Fogalma sincsen, szemei mióta vannak nyitva; csak lassan kezdenek körvonalazódni a plafon halvány szegletei. Megfeszült, reszkető végtagjai elernyednek, lázas húsa azonban remegő kínnal, tovább perzseli őt.  Összeroskad a masszív test alatt. Annyi ereje maradt csupán, hogy közelebb húzza Zevet, ne engedje el, saját alakjára csábítsa, mintha el akarna rejtőzni a bűncselekmény elől, amelyet elkövettek. Elbújnak az ágy vonalában, csak néma zenedoboza láthatja őket, senki más. Eltűntettek egy egész Világot maguk körül, most pedig egy újat teremtettek.  Feje lejjebb fordul, hogy kivehesse az arcot. Mellkasát úgy érintik az ajkak, mintha tökéletes lenne, és nem szilánkosan szabdalt. Alig képes vonásait kontroll alá venni, így csak hunyorog a semmibe. Még mindig mélyen bódult. Fürdik a nedvességben, az utóhatásokban és a tudatban, hogy még mindig benne vannak. Nem is szeretne hirtelen elválni. Az eddigi finomkodó szenvedély új értelmet nyert, úgy érzi, hogy a mások emelte tartózkodás lepergett köztük. Nem ellenségek többé, nem merev robotok, nem mozgó félhalottak, hanem egyszerűen csak egymáséi.  Száraz torokkal nyel, szájában a fémes ízt lenyugtázva, miközben tarkója újra az ágyat éri. Megpróbálja elsuttogni a fiú nevét, mintha biztosítást akarna kérni arra, hogy mindez tényleg megtörtént-e. Az egész gyönyörű volt, kamaszosan ellenszegülő, lázadó, nem pusztán csak a vég. Élettelien csillogó tekintetét a semmibe fúrja felfelé. Ujjai csitítva bolygatják a fekete tincseket, mintha el akarná terelni a gondolatait, de valójában nem akarja; csak erre tud gondolni, és ajkaira, amelyek sebesen égnek a higgadásnak indult levegőben.

2010.05.23. 19:56 Zev Owen

Kósza lüktetés, amely eggyé válik a sötéttel. Már nem hallja ki belőlük, hogy egy, vagy két testé, mert egyszerre dobognak fájdalmasan és remegve. Minden egyes mellkasába nyilalló dobbanás egy külön haláltánc. A lány ártatlan lágysággal incselkedik vele. Az édes, női hang teljesen elbódítja, izmainak feszülése elenged, mintha a fölé magasodó alak szándékosan játszana vele. Először védtelenné teszi, gyanútlanná és csak utána csap le rá. Legszívesebben lehunyná a szemeit, mikor homlokát Khiara lüktető mellkasának dönti, de képtelen rá, mert pontosan tudja mi fog következni. Egész teste ledermed, vére meghűl az izgatott várakozásban, mely minden pillanatban gyors mozgásra ösztönzi, mégsem tud még csak megrezzenni sem. Rájuk borul a lázas csend és a szél szaggatta éjszaka, mint a gyilkosokra, akik a végső bűn elkövetésére készülnek, hogy beteljesíthessék saját sorsukat. Tiltakozni akar saját hangja ellen, mely már tüdejében készül a kitörésre, de arra, ami ezután következik, évek alatt sem tudna eléggé felkészülni. Utolsó erejével még átkarolja a vékony csípőt, hogy szenvedélyesen közelebb húzza, kamaszos éretlensége egy elnyújtott, erőteljes hangban tör a felszínre, ahogy újra a meleg testbe hatol mélyen és érzékien, hogy végül újra a cyborgon találja magát. Mit művelsz? – csak egyetlen mondatot hajtogat magában megfeszült állkapoccsal, de a kérdésre egyszer sem tud választ adni. A váz szinte rögtön felel, és vadul mozogni kezd a lány testének ritmusára. Úgy érzi, szétszakad, egész teste remeg, megfeszül, majd újra kienged, mintha egy pillanatra sem találná meg a tökéletes kontrollt. Felcsigázza az ébredező, néma kéj, mely befedi a vágytól parázsló levegőt. A tér teljesen üressé válik körülöttük, csupán testük alig kivehető mozgását hallani az egyre jobban elvaduló lendületben. Farkasszemet néz a földöntúli, lázasan fénylő szempárral, miközben ujjait lassan becsúsztatja a lány térdhajlatába, hogy szétnyitott lábakkal teljesen felhúzza őket. Rohamos szívverései fejében lüktetnek, halántékán dörömbölnek. Hőtől szétpattanó pulzusa az egekben jár, ahogy valamivel feljebb térdel és csípőmozgását játékos durvasággal elmélyíti, tenyereivel a megfeszülő combokat kényeztetve. Tudja, hogy már nem bírja sokáig, ez a vészes hallgatás a legelkínzottabb pillanatok előtti összeomlás hangja. Remegve mozdul, lassan előrébb hajol, hogy ajkai letámadhassák Khiara melleit. Apró érintésekkel, nyelvével ingerli a perzselő testet, miközben teljesen kicsúszik a lányból. A mozdulat őrjítően lassú és lágy, azonban csupán néhány szívdobbanásig vár, mire újra behatolna vadul, érzéketlenül, és önzőn. Mohó bűne elhozza a várt jutalmat; újra elárasztja azzal a nem várt élvezettel, amire számított. Forrón belenyög a lány bőrébe. Hangja rettentő hangosan szakad ki mellkasából, ajkait azonban a nedves felsőtestre tapasztja, hogy valamennyire elnyomhassa tónusát. Úgy érzi kiszakadt a lelke, és meghalt a teste. Hogy a lányba áramlott minden érzés, amit iránta táplál, ezalatt az egyetlen mozdulat alatt. Hogy már soha többé nem lehet egy egész, egy élő, hamisan lélegző test, ha Khiarat elszakítják tőle. Nélküle már csak egy szánalmas, számkivetett halott, akit világok vetnek meg a leggyilkosabb bűnökért, amiket csak elkövethetett.

2010.05.23. 17:53 Khiara Laken

Fátyolos szemeivel áthatóan nézi a másik zavaros beszédét. Olyanok, mint a félig öntudatuknál levő részegek; tökéletesen meg tudja érteni a kuszaság miértjét, miközben tudja, hogy ő is pont ilyen, és hogy nem tud ellene mit tenni. Ha tudna, se akarna. Egymás nevét szólongatják, de nem a kétségbeesés összetéveszthetetlen lejtésével. A gyengéd nevetés az ő ajkaira is mosolyt csal, teljesen elréved a fel-felkavarodó hullám őrületében. Mozdulatlanok, de mellkasuk rezeg a szívdobogásoktól, ahogyan az izmok magukba foglalta ereik is. Hevesen borzongatja gerincét a mérhetetlen közelség tudata; mintha ő sem hinné el teljesen. Mintha mindez csak egy jól megtervezett illúzió lenne. Annyi elvesztegetett idő után…  Olyan szorosan fonja magához a fiú testét, amennyire csak lehetséges. Felsóhajt, miközben egyik kezét ő is felcsúsztatja az arc ívére, homlokát pedig a másikénak dönti. Nyelni próbál, hogy megszólalhasson, azonban hosszú pillanatokig nem találja elveszett hangját. Csend mélyíti el a parázslást, mint mikor fekete tócsák párolognak a betonon, valahol a messzeségben, amit képtelenség a markokba fogni. Minden egyes töredékpillanatot elraktároz, miközben érzi, hogy lelke szinte feszegeti mellkasát a fiú szelleméért, és hogy teste is a testet akarja. Alakja ellenáll még a kétségbeesett sikoltozásnak, majd elválik a homloktól, hogy felkutathassa a lázasan csillogó szemeket. - Én sem bánom. Lehet… hogy már tényleg nem élünk. – suttogja, mintha ez mindennél természetesebb lenne. A kócos tincsek közé szánt, amiket annyira szeret, hogy elsimíthasson néhányat.  - De ez nem számít. Én itt vagyok.  Képtelen arra, hogy több értelmes szót préseljen ki magából. Finoman csókolja meg az ajkak szélét, hogy elterelje a figyelmet lassú mozdulatáról. Maga alá gyűri lábait, majd kissé feljebb emelkedik a nyirkos bőr mentén, hogy fejének vonala magasabban legyen a roboténál. Újra átkarolja őt, de most szeretetteljesen, hálásan, mintha csitítani akarná a vad sodrás előtt. Fejét az övére hajtja, és hallgat.  Nem akar most semmi másra gondolni; a higgadtabb pillanatokban tudatalattija azonban újra a veszteség ízét próbálta beléépíteni. Most olyan törékeny az alak a karjai közt, mint egy beteg kisfiú. Úgy érzi, ha túl hevesen szorítaná magához, egyszerűen csak összeroppanna, és abba ő is belehalna. Halottak lennének hamar. Felkínálja neki a mellkasát rezgető szívdobogást, amely jól hallhatóan gyorsul fel, amint halkan felnyögve visszaereszkedik. Hirtelen vetődni akar a magasból, hevesen, ahogyan verdeső gyomra diktálja neki.  Érzékien mozdul, maga után húzza a másik testet, vissza az ágyra. Válla befeszül, ahogyan újra és újra megérzi magában a fiút, de most nem hallat hangot. Néma marad, szinte hideg, hogy hűtsön, és hogy minden apró rezdülés felérhessen a végtelennel.

[1115-1096] [1095-1076] [1075-1056] [1055-1036] [1035-1016] [1015-996] [995-976] [975-956] [955-936] [935-916] [915-896] [895-876] [875-856] [855-836] [835-816] [815-796] [795-776] [775-756] [755-736] [735-716] [715-696] [695-676] [675-656] [655-636] [635-616] [615-596] [595-576] [575-556] [555-536] [535-516] [515-496] [495-476] [475-456] [455-436] [435-416] [415-396] [395-376] [375-356] [355-336] [335-316] [315-296] [295-276] [275-256] [255-236] [235-216] [215-196] [195-176] [175-156] [Korábbi]