Új bejegyzés Frissítés

2010.01.17. 14:41 Avila Mecoi

Nem akart a beszélgetésre koncentrálni, de a szél egyfolytában felé sodorta a szavakat. Így hát megpróbált másra gondolni, hogy bár hallja, de nem fogja fel a szavakat. Azonban ezzel is kudarcot vallott. Mér éppen azt fontolgatta, hogy megfordul és visszamegy a légjáróba. Itt nincs rá szükség. Hülyeség volt eleve abból kiindulni, hogy nekitámadnának egymásnak. És az sem túl valószínű, hogy valaki más támad rájuk, annyira azért eldugott ez a hely, hogy ne találják meg őket egykönnyen. Éppen emelte fel a lábát, amikor meghallotta az Első szavait és megdermedt a mozdulatban. Őt is szeretem... Fájdalmas arccal fordul a férfi felé. Miért mondta ezt? Miért kellett ezt mondania? Nem lett volna szabad, nem kellett volna. Ez így nem helyes! Miért kellett ennyire bonyolítania a dolgokat? Mintha eddig nem lett volna éppen elég nehéz, hogy fogja tudni ezután elengedni? Nem szenvedett eddig még éppen eleget? Miért kell még többet elviselni? Neki ez nem megy, ő ezzel nem képes boldogulni. Esetten zuhan vissza lába eddigi helyzetébe, de most egész testének a tartása az elveszettségét tükrözi. Teljesen magába zuhant még ha egy része örül is ezeknek a szavaknak, a fájdalom akkor is elmaradhatatlan, most hogy ilyen zavaros minden. Vajon tényleg ennyire bonyolultak lennének a dolgok, vagy csak neki tűnnek azoknak? Látja elhaladni maga előtt az Elsőt a nővel a kezében és pár pillanattal később ő is követi őket. - Tényleg nagyon szereted őt, ha képes vagy rá, hogy meghozd azt az áldozatot, hogy hagyd menni. Akkor én önző módon érzek irántad, mert én nem vagyok rá képes, hogy elengedjelek? - Olyan naivnak és butuskának érzi magát. Mint egy kis tini, aki egy nála jóval idősebb férfiba szeretett bele, és csak most kezdi megérteni a világot maga körül, amikor az felnyitotta a szemét. Tény, hogy a férfi valóban idősebb nála, legalábbis bizonyos szempontokból. - Miért nem tudtad magadban tartani? Hazudni? Vagy legalább úgy mondani, hogy én ne halljam. Miért kell még ezt is elviselnem? Messze nem vagyok olyan erős, mint ahogy azt gondolod, vagy ahogy megpróbálom mutatni magam. Én is csak egy ember vagyok, és egy idő után elérem a határaimat. Végig azt bizonygattad, hogy egy robot nem képes rá, akkor... most miért? Halkan beszél, nem akarja felzavarni a légjáróban uralkodó nyugalmat, még ha az olyan kényszerített is volt. Odasétált a vezetőülésekhez és összeszedte az alkatrészeket és fiolákat, amiket a Második dobott el, majd visszasétál hozzájuk. - Segíts rajta. Legalább ezektől a szenvedésektől szabadítsd meg, ha már a többin nem tudsz segíteni. - Úgy nyújtja oda a cuccokat az Elsőnek, hogy nem néz a szemébe. Nem azért, mert az megbántotta volna, vagy mert mérges rá. Egyszerűen csak fél attól, hogy miről árulkodhatnak saját szemei.

2010.01.17. 12:18 Khiara Laken

Félig elnyílt tekintete csak még távolibbá válik, ahogyan elemelik az áthűlt földtől. Bénító feketeség borult szemeire, csupán egy-egy apró ponton át képes kivenni az ég sűrű felhőit. Mintha egy kulcslyukon át próbálna látni, olyan közel hozzátapadva az ajtóhoz, hogy még szempillái is súrolják azt, megnehezítve és ólomsúlyúvá téve pislogását. Remegő ajkait inkább összeszorítja, hogy némaságán át ne tűnjön ki, bent teljesen megtört, hogy a színjáték, amit félrobotként felépített, most már végleg értelmetlenné vált.  A szavak, melyeket sosem hallott, csupán leolvasni tudta őket, lustán kavarognak benne. Mit számít, hogy ez az igazság, eddig is tökéletesen észre tudta venni, hogy nem közömbös a nő iránt. Mit számít?  Mit számít, hogy megtennék érte, mikor úgy sem teszi senki, és úgyis csak ugyanott kötnének ki mindig, mint most? Mit számít már, hogy sajnálkoznak neki? Olyan, mintha el akarnák hitetni a haldoklóval, hogy van remény, vagy, mintha a legyőzött katonának az ellenség súgná a fülébe, hogy vesztett, miközben a halottak jól láthatóan is ott fekszenek körülötte. Egyedül maradt, vagy talán mindig is egyedül volt - talán sosem szerették őt, mert az a fajta szeretet, ami csak egy embernek fenntartható, soha nem is létezett.  Most, hogy életre is keltették az igazságot, már sosem tudna úgy kettejük szemébe nézni, hogy ne szégyellné el magát. Soha többet.  Egy gyerek, aki túl sokat hitt magáról, semmi több nem volt. - Talán mert van olyan is, amit nem kell megértened. Amit nem kell megszakítanod, mert mélyen nem is akarod megszakítani. Ez a Tiéd.  Ennyit kapnotok kell azok után, amiket elvettek tőletek. Nem szükséges magyarázkodnod. Én magam hagytalak volna ott lent Avilával. Kár volt aztán a segítségemet kérned, hogy feleslegesen kínozd magunkat. Éreztem a melegséget, amit Te éreztél, mikor nem én voltam ott. Kár volt félned, mert sosem venném el tőled.  Vérző mellkasa utoljára remeg meg, ahogy szánalmas, néma jajgatását befejezi, és elrebegi a megfáradt mondatokat. A testvéreire gondol, csak a tényre, hogy valamikor még voltak; meg akarta kérdezni az Elsőt, látta-e őket a seregében, de erre már sosem lesz lehetősége. Meg akarta tudni, mit hordoz magában, de értéktelenül fogja bevégezni. Már nem érdekli, mi lesz vele, és hova viszik. Hogy megjavítják, vagy hagyják vergődni. Nincsenek emlékei, és amije maradhatott is volna, mind a robotnak adta. Maximum már csak Meilis húzhat hasznot a testéből. - Már eddig is… hihetetlen volt, hogy képes vagy elviselni egy olyan szörnyeteget, mint amilyen én vagyok. – gúnyolódik magán halk, rekedtes hangon. Kicsit önmagára emlékezteti. Fáj neki ez az igazság is, de már ő sem akar semmit sem elhallgatni. - Mert tudod… kiszakították belőlem az emberek örökre. Bennem nincs meg az a dobogó húsdarab… Nézzétek csak, mi lett belőlem.  Eltévedve felnevet, fejét arrébb dönti, a robot mellkasa felé. Érzi, hogy a zokogásszerű torokszorítás ismét átdöfte őt; emlékképek szöknek az elméjébe, érzések, az önző düh, a csalódottság. Mert ő norlanai... mert neki van szíve… mert őt  könnyebb szeretni. - Igazatok volt… nem érdemlem meg a Másodikat, se semmi mást. Nem kötelező szépítened az igazságot, egyes. Engem lehetetlenség szeretni. Sebzett és visszataszító vagyok. Hálás lehetek neked, hogy egyáltalán… megpróbáltad. Javítsd meg a vázad, aztán engedj el, vigyél vissza… tégy, amit akarsz. Olyan mindegy. Halott vagyok.  Lehunyja szemét, ellazítja testét, és megpróbál aludni. Semmi másra nem vágyik, csak a csendre, az öntudatlan alvásra, hogy ne érezze ezt az örvénylő fájdalmat, a vereséget és a veszteséget.  Szíve már csak rezegni képes; karperecén hosszú másodpercenként fut végig egy-egy kósza, vörös csík.

2010.01.16. 22:58 Zev Owen

Érzi, hogy teste alatt az olajtól szennyezett mellkas megrázkódik a lány torkából kifakadó torz nevetéstől, melynek hangjára és látványára hirtelen száll el az a fekete humor, ami az imént még olyan csábítóan megkörnyékezte. Talán csak azért, hogy ne érezze azt a szívébe nyilalló fájdalmat, ami saját maga iránti undorát üvölti mindkét fülébe. Bűnös, egy szemétláda. Ezt nem is próbálja tagadni, és most, hogy szembesült a dologgal tovább tudott volna nevetni saját magán, ha nem tárult volna szemei elé a robotnő látványa, aki az ő hibájából lett roncs. Csak most eszmél rá, hogy szépen lassan a féltékenység fogja felemészteni, mert mindig képes volt ugyan azt a hibát elkövetni. Akkor is, és most is. - Annyira sajnálom. – suttogja, miközben a nő szavaira elkapja pillantását a mélykék szemekről, hogy rezzenéstelen, vizsgálódó tekintete a koromfeketévé színeződött mellkasra vándorolhasson. Sokáig meg sem bír szólalni, mert minden mondat, ami eszébe jut, valahol hazugságot sejtet, hiába járja körbe gondolatban, hogy minden szempontot végigvizsgáljon, a logika mintha keserűen gúnyolódna rajta, s élvezné, hogy hibájából lassan teljesen kihűl az a megmaradt emberi rész is, mely még gátat szabhat váz feletti uralmának. - Nem tudom, mi történik velem. Fogalmam sincs, mi lenne a helyes. – maga elé meredve üressé vált arca hirtelen a gyerekes aggodalom jeleit mutatja, mintha egy elveszett fiú szelleme átkozná a múltat a jelent és a jövőt, melyben a Világgal együtt hamarosan elpusztulnak ők is. - Nem értem ezt a kötődést. Nem tudom, hogy kell megszakítani. Nem megy, pedig ha tudnám, hogyan kell, érted megtenném. Nem tudom mi ez az érzés. Nem látom értelmét. Őt is szeretem... nem akarok hazudni. De azt sem akarom, hogy tovább szenvedj miattam. Mert Téged is szeretlek, bár a két érzést azt hiszem össze sem lehet hasonlítani. – csitító hangjában egy megfoghatatlan, évődő dallam bujkál, mintha el akarná terelni a robotnő figyelmét erről a gyötrelmes káoszról, mely minden pillanatban árnyékként követi őket. El akarja mulasztani a fájdalmát, a nélkül, hogy akár egy hazugság is kicsúszna a száján. - Megígérem, hogy el foglak engedni. Visszaviszlek hozzájuk... - hűvös, felhorzsolt tenyerével óvatosan megérinti a Második arcát, mintha az porcelánból lenne, és attól félne, hogy egy lélegzetvételtől is képes megrepedni. – De tartozom neked annyival, hogy rendbe hozlak. Így még járni sem tudnál sokáig. Szája kamaszos fintorba szalad, mikor átsuhan fején a gondolat: most, hogy így letámadta valószínűleg már egyáltalán nem. Lassú, gépies mozdulattal emeli át egyik térdét a lány testén, hogy mellé kerülve gyengéden megemelhesse a vázat. Továbbra sem néz a nőre, de most már annak alakjára sem, csak egyenesen maga elé, ahogy felmagasodva, Khiaraval a karjaiban megindul a légjáró felé. Szeme sarkából még látja Avilát, ahogy elmegy mellette, azonban most kénytelen visszafojtani lélegzetét, hogy még ennek gondolatát is kiszűrhesse a rátörő emlékképek közül.

2010.01.16. 22:19 Avila Mecoi

Hirtelen kapja fel a fejét a fémes csattanásra, amikor annak a zaja betölti az egész teret. Megdöbbenve pislogva nézi az előtte álló két robotot, és nem igazán fér a fejébe a jelenet. A nő szavai és cselekedetei is csak felületesen érnek el hozzá. Automatikusan fordítja a fejét az Első irányába amikor elhalad mellette a Második. Nem tudja elképzelni, hogy csak így hagyja elmenni. Ez nem fért volna semmilyen módon bele abba a képbe, amit eddig alkotott a robotról, de persze ő is tévedhet, hiszen csak egy ember. Nem tévedett, nem rezzent össze a hangos kiabálástól, csak pár lépéssel ott trermett a kormánynál, de addigra már az Első is kugrott. Halkan kieresztette a levegőt, nem vette zokon ezt a hirtelen érzelem kiafakadást, tudta, hogy ennek így kell jönnie és ez így volt a helyén. Most újból kikapcsolta az útvezetést, hogy ő maga vehesse át az irányítást a gép felett. Óvatossan tette le a masinát az üres térre, és kikapcsolta a motort is. Ki tudja meddig fognak megint így itt állni. Felemelte a kezét és megmasszírozta az orrnyergét, mintha csak egy kellemetlen fejfájástól akart volan megszabadulni. Ahogy becsukta a szemét feltűnt neki, hogy mennyire is fáradt valójában. De most nem aludhatott, még nem. Tisztában volt vele, hgoy nem tarthatja a tempót a két robottal, hiszen nekik sok olyan szükségletük nincs, amire ő rá van kényszerülve, de most mégis úgy tűnt, mintha ezzel próbálkozna. Lassan felállt a székből, és céltudatos léptekkel hagyta el a légjárót. A feljáróról leugrott, és pont egy pocsolya közepén landolt, ami felfröcskölt minden irányba. Jól esett magába szívni a friss levegőt, és a hideg szelet érezni az arcán. A feszült hangulat után nagyon is jót tett ez most neki. Megpillantotta a földön fekvő párt, és tett pár lassú lépést, de aztán megállt, és semmi jelét nem mutatta, hogy tovább kívánna menni, vagy bármit modani akarna. Ez az ő dolguk volt, az ő vitájuk, még ha ő amolyan kiváltó indok is volt, ez még nem jogosítja fel arra, hogy most beleszóljon. Legalábbis egyenlőre nem. Nem lát rá okot. CSupán azért követte őket, hgoy szem előtt tudja tartani őket, és ha elfajulnak a dolgok, akkor közbelépjen, még ha ez egyenlő is lenne a totális őrültséggel. De mégis mi mást tehetne? Nézze végig, ahogy végeznek egymással, csak azért, mert... Miért is? Olyan sok dolog volt, és mind összefolyt. Az érzelem a legveszélyesebb dolog, amit az élet az embereknek adott.

2010.01.16. 21:41 Khiara Laken

Fogai egymáshoz verődnek, mikor teste újra a nedves talajt éri. Az ég sötétté olvadt masszájából csak lassacskán körvonalazódik ki a robot fiatal gyerekarca, ahogyan szemei elrévedten tekintenek felfelé, miközben kiszolgáltatottan hagyja, hogy kegyetlenül meg is forgassák benne a tőrt.  Egyszerűen képtelen elhinnie. Nem bírja felfogni, hogy megmosolyogják haláltusáját, és ilyen felesleges szavakat vágnak hozzá. Félig felsebzett, fémes csillogású ajkai némán nyílnak a lélegzetekért, hitetlenkedve magához véve az ingereket. Érezni akarja  a zápor utáni levegőt, az áthűlt betont háta alatt, a fájdalmat, amely benne dolgozik; és érzi is, mert emlékszik rá, mert minden benne él, mert a programok nem törölhettek ki mindent.  Azon veszi észre magát, hogy tekintete öntudatlanul kalandozik az egyhangú festményen. Mindenhová néz, csak a sárga szempárba nem, mert ott meglátná vereségét az élettel szemben. Elég, ha hallja a megfáradt vidámságot, amelyet az Első hallat; füleiben ordításként tömörül a hang, arra ösztönözve, hogy ő is elhúzza a száját. Mire feleszmél, ajkai már torz nevetésre nyíltak, rezonálva, ahogy fémszíve kétségbeesetten pumpálja a fennmaradt olajcseppeket.  Vihog és mosolyog a lehetetlen helyzeten, mint aki végleg beletébolyodott a monoton keserűségbe. Valami lángra kap mellkasában – szinte élvezi, hogy most ő  nevethet a robot arcába, vagy, hogy ezt vele együtt teheti. Ez most nem hamis, nem egy egyszerű szimuláció, inkább egy teljesen tiszta és őszinte inger, ami már régóta kikívánkozik belőle.  Nevet a kilátástalan helyzeten, az emberek háborúskodásán, a pusztuláson; most úgy érzi, a Halált milliószor is le tudná győzni, mert már nincs, mi igazán ártson neki. Egyszerre van a csúcson és a mélyen, egyszerre gúnyolódik az őt robottá tevő férfin, és könyörög neki, utoljára, hogy segítsen rajta. - Egyre nagyobb és nagyobb bolondot csinálsz magadból. – vigyorog összeszorított szemekkel, arcát átszellemültté és olyan átéltté torzítva, amit eddig sosem tett. Fennmaradt érzékelése lassan végleg összeomlik, mert gépagya már nem bírja el a szenvedélyes terhelést, amelyet ő mér rá. Teste megrázkódik, vonásai érthetetlenné, majd komorrá válnak; szemei egyszerre pattannak fel, miközben vadul felüvölt. Újra megrázkódik, hogy megpróbálja kitépni magát a szorításból. - Akkor miért vagy még itt?? Miért?! Hogy tovább kínozz engem és magad?! Miért nem hagysz végre meghalni?! Mit követtem el ellened?! – sikoltozik egyre elesettebben, feladva a küzdelmet, mikor rájön, hogy már megmozdulni sem képes. A szavak egyre csak keringenek benne, tudatánál tartják, és nem eresztik. Elgondolkodik egy pillanatra, hogy visszavonhatná megbocsátását, amit már régen letett neki. Megölhetné őt. Magával vihetné.  De mit érne el vele? Megtehetném. Megtehettem volna ezerszer is. De én képtelen lennék magam után rántani egy ilyen kallódó lelket.  Feje reccsenve koppan a betonon, ahogy hátravágja magát, zihálva, fürödve a szégyenben. Már csak Avilát kéne meglátnia, újra végignéznie, ahogy elárulják őt, és újra nevetni kezdene. - Ne nézz rám… - préseli ki magából a megfeszített, könnytelen zokogásba fúlt szavakat. Arcát elfordítja, hogy a mérhetetlen szégyen ne kerüljön tűzkeresztbe - testének remegését és szövetei lázas forróságát azonban már nem képes elrejteni. Szégyelli, hogy ennyire naiv volt, és hogy képesek voltak a végletekig megalázni testét és lelkét.

2010.01.16. 19:22 Zev Owen

Fátyolos szemei a távolba révednek, mikor a gép újra ereszkedésbe kezd és az a halvány fény is haldokolni kezd, mely eddig még átsütött a felkarcolt ablakok vonalán. Gondolataiban felkészül, hogy elbúcsúzzon a naplemente látványától, a gondolattól, hogy újra megvonják testét a fénytől, melynek csak néhány rövid pillanat erejéig adhatta át magát. Torkát elszorítja az érzés, hogy meg kell adnia magát, hogy el kell engednie a robotot, ha ez a döntése, most mégis üvöltve tör fel belőle a hideg rémület, hogy egy sokkal vadabb, ingerült tagadássá nője ki magát. Csak egy erős fémes csattanást hallani, mikor a lány ökle lecsap rá, azonban a fájdalmat nem képes rossz dolognak érzékelni. Ha nem tudná, mire készül a nő, talán még el is mosolyodna a heves reakción, teste azonban most szög egyenessé merevedik, mikor a légi jármű a betonnak csapódik felspriccelve az eső maradékát. Karját összefonja a háta mögött, mint egy csatát vesztett katona, aki büszkeséggel viseli vereségét. Tekintete elsötétül, mikor kénytelen megállni, hogy a nőre nézzen, hogy felé forduljon, pedig legszívesebben utánanyúlna, hogy őrjöngve vissza tartsa. Elfelejt lélegezni. Nem hallja dobogni a szívét. Most csak a párás hideget érzi, azt a jeges nyirkosságot homlokán, mely bőréhez tapasztja elnehezült hajtincseit. Tüdejében érzéketlenül kering az üresség, mely most kitölti elméjének minden szegletét. Ki akar törölni minden egyes szót, amit a Második kiejtett. El akarja felejteni a róla szerzett összes emlékét. Nem akar a háborúra gondolni. Ő csak egy művész, akit kegyetlen módon cselezett ki az élet. Nem számolt az érzések súlyával, mikor megalkotott egy programokból álló testet, azonban ezen a ponton már belátja, hogy ha akkor engedett volna a halálnak, most két embert kímélt volna meg a kíntól, és talán több százat is a haláltól. Ha ő nem lenne, talán meg sem fordult volna az emberek fejében, hogy az örök életet akár már ki is tapinthatnák a láthatatlan éterből. De milyen élet az övé? Milyen élet a Másodiké? Ő ezt nem nevezné még létezésnek sem. Ők csupán két ember haldokló árnyéka. Egy-egy kósza emlék... Fülében sípolva dobog a fájdalom, mintha az olaj élénkült volna fel testében, hogy cselekvésre ösztönözze. Megnyúlt, rohanó léptei hangos zörgéssel adják át magukat az észvesztő iramnak, mikor egy futó pillantással még végig képes mérni az ablaknál álló lányt. - Állítsd le a gépet. Állítsd le! – üvölti hirtelen, gépivé torzult hangján, mikor egy mozdulattal kicsapva a légjáró feljáróját elrugaszkodik, hogy a betonon érjen földet, mintha az elé nyúló fémhídra lépéssel csak veszítene idejéből. A hirtelen lángra kapott lendülettől fél térdre érkezik, tenyerével kénytelen megtámasztania magát; még mindig képes meglepődni a fémváz hihetetlen erején. Tenyerén és jobb térdén fémesen csillan meg gépteste, ahol vékony szövetét és a ruha anyagát felsértette az érdes talaj. Nem szól egy szót sem, ahogy felmagasodva rohanni kezd. Legszívesebben hevesen zihálna, mikor a földre gyűri a vörös hajú nőt és maga alatt megfordítja, erőteljesen megszorítva nyakát, hogy fejének vonala ne érinthesse a talajt. Egy ideig tehetetlenül nézi, ahogy a vörös hajzuhatag vérszínű vonala felkavarodik a beton felett a hirtelen támadt, eső illatú szélben, majd elengedi és hagyja, hogy torkából feltörjön fájdalmas, elfulladt légzése, mintha hirtelen súlyos sebet kapott volna. - Ölj meg... Na? Mi lesz?! Utánad jöttem. Tedd meg. – leheli előre dőlve, miközben egyik karjával megtámasztja magát Khiara feje mellett. Ajkain fáradt, cinikus mosoly játszik, szemeiben azonban kihívó elevenség csillog, mint aki csak most kapott erőre igazán. - Sajnos nincsenek jó érveim. Semmi okod nincs arra, hogy maradj, vagy, hogy megbocsáss. Végülis én tettelek ezzé... - lihegi, halkan elnevetve magát. Saját magát találja ilyen nevetségesnek, ahogy elképzeli mennyire értelmetlen és logikátlan mentenie azt, amit már nyilvánvalóan elveszített.

2010.01.16. 18:01 Khiara Laken

- Gyűlöllek. - mordul fel, mikor erőszakkal átállítják a gép irányát. Olyan mélyen gyűlöl  és undorodik most, hogy vissza kell fognia lehetetlen tombolását. Maradék erejét összeszedve fordul meg lendületből, hogy ökle nekicsapódhasson a robot halántékának. Mikor zavaros látókörébe kerül az arca, rájön, nem őt utálja, nem őt veti meg – még mindig mérhetetlenül szereti és hálás, de minderre nem számított. Most már annál is érzéketlenebb és elszántabb lesz, mint eddig volt. Gyűlöli ezt a világot.  Egész alkarját berezonálja az ütés, keze még akkor is remeg, mikor egy gyors mozdulattal visszafordul, hogy újra lefelé íveltesse a röppályát. Feladták egymásért az otthonukat, de csak bolondot csináltak belőle.  Ezt nem fogja tovább tétlenül nézni, sem magára erőltetni, mert nevetséges és kínos az egész. – És kifejezetten gyűlölöm  már ezt a ki megy el műszöveget meg a felszínes, üres szavakat. Ti annyira… tipikus emberek  vagytok.  Gunyoros, hörgésszerű lélegzete beléfagy, miközben indulatosan lekormányozza a légjárót egy kihaltabb területnél. A fémbetonon összegyűlt tócsák permetezve csapódnak szét, ahogyan pár méterrel felettük megáll, tovább hagyva a motor lágy zúgását. Újra betáplálja az előbb kitörölt irányt, hogy miután kiszállt, pár szempillantással rá ismét elinduljon a légjáró. A morajló visszhangok szinte letámadják a fémburkot, visszaverődve a közbezárt épületekről és falakról, miközben akadozva feláll, és az ajtóhoz támolyog. - Ha jót akartok, vissza sem néztek, mert én foglak megölni titeket.  – ismétli magát hideg, lenyugodott hangon. Kiszórja zsebéből az ampullákat és az alkatrészeket, melyek érzékien csengve koppannak és gurulnak tovább a padlón, mintha azt mondaná: ha elfogyna a szer, vagy ha megsérülnél.  Felcsapva a lejárót pár pillanatig hagyja némán, hogy a hűvös, nyári levegő megcsapja, mintha valóban érezné a természet érintését. Valójában csak halogatja a pillanatot, mikor vissza kell rájuk néznie; már csak szégyelli magát, mikor arra gondol, hogy az emberek megmondták neki előre.  Nincs értelme az érzelmeknek, nincs értelme az életének. - Várjátok ki a végét,  és egy jobb helyre térhettek vissza. Egy érzéketlen szívdobbanással  fogom újjáépíteni a két várost. – vezénylő, átszellemült szavai belevesznek a szél zúgásába, mely folyamatosan kavargatja nedves, vörös tincseit. Utálja a színét.  Miért nem kérte meg a teremtőt, hogy legalább ne ilyenre fesse?  Mielőtt még bárki is feleszmélhetne, már kilépett a lejáró alatti korlátra. Egy mozdulattal csapja fel a fémet, elfedve magát, és elfedve a bentieket. Türelmetlenül rázkódik meg a jármű, szinte kérlelve, hogy fossza meg testét az övétől; egy fájó sóhajjal rugaszkodik el, elképzelve, hogy nagyon magasról zuhan.  Berendezései összeverődnek, mikor a betonba csapódik. Maga alá gyűrt lábai esetlenül bicsaklanak meg, felsőtestét a járdának ütköztetve, melytől a fekete vér újból kitüremkedik mellkasának bal oldalából. Arca felhorzsolódik, sebzett ajkait elégedetlen hümmögés hagyja el, miközben megremeg, és megpróbálja kivájni magát a saját váza keltette, fémszerű kráterből. Érzékelése szinte már semmivé lett, éppen csak fenn tudja tartani pislákoló gondolatait. Szétfeszíti a lázas rázkódás, kétrét görnyedve öklendezik, majd, mikor szünetet tart a teste, dühödten szitkozódni kezd egy érthetetlen, torz kódnyelven, és döcögve állásba verekszi magát.  Emberek vonásai mosódnak össze tekintete előtt, ahogy elbódultan, sietve megindul. Lehunyja csukódni kívánó szemeit, újra kinyitja, de még mindig nem tudja eldönteni, hogy valóban ott vannak-e, vagy csak ő képzelgi az alakokat. Gépként próbál közlekedni, mint egy prototípus, aki még csak tanulja a beprogramozott önnavigálást. Fogalma sincs, hogyan jut vissza a bázisra; lassan már azt is elfelejti, hogy mennyire beszámíthatatlan, és ismerős arcok után fog kutatni, melyeket mindössze csak zavaros emlékeiből meríthet.

2010.01.16. 17:14 Avila Mecoi

Jól esett neki ez az ölelés, még annak ellenére is, hogy túlságosan is búcsú hangulata volt. Az Első döntött, és ez a döntése végleges volt, csak ő kapaszkodott még mindig bele, nem akarta hagyni, hogy elmenjen. Azt akarta, hogy ez a pillanat örökké tarthasson, még soha senki nem tartotta így a karjaiban, talán még amikor egészen kicsi volt, akkor az anyja, de arra ő már nem emlékezett. És azt is tudta, ahogy telnek a percek, úgy közeleg az idő is, hogy a férfi tényleg itt hagyja őket. - Ezzel nem voltál egyedül. Nem gondoltam volna, hogy megtörténhet, akkor nem hagytam volna. A megjelenésemmel csak kárt okoztam mindenkinek, ezért is kéne pont nekem mennem... Elhalogatott és mélyen belélegezte a levegőt. Egész bőre libabőrös lett, ahogy a férfi végigsimított a hátán. Lassan hagyja becsukódni a szemeit, tudja, hogy mi következik, a férfi hangja már sejteti. Nem akarja hallani, legszívesebben elmenekülne, csak hogy ne kelljen hallania a szavakat, de ez még nem változtatna a tényeken. - De maradhatsz! Mi lesz a Másodikkal, ha elmész? Mi lesz velem? És ha elkapnak? Már nem félsz attól, hogy kiszedik belőlem az információkat, amiket akarnak? Nem mehetsz, mert... mert nincs benne logika. Nincs értelme, hogy menjél! Ezzel senkinek sem lesz jobb, csak ártanál vele... - Egyre jobban kutakodik az érvek után, amivel esetleg maradásra bírhatná a férfit. Most mégis arra kényszerül, hogy elhallgasson, ahogy megérzi, hogy a légjáró irányt változtatott és az ölelő karok erősebbé válnak körülötte. Bár még mindig nem szívesen teszi, de elengedi a férfit, és ő maga megkapaszkodik az egyik ülésbe. Hirtelen következik az újabb irányváltoztatást, ami azzal is párosul, hogy egy további norlanai épületet rongálnak meg. Nem csak képletesen dől minden össze körülötte, hanem a szó szoros értelmében is. Nem akar a kormány előtt ülő nő alakjára nézni, nem lenne rá most képes, talán a bűntudat miatt, amit valahol mélyen érez. De ugyan úgy a másik robotra sem tud nézni. Akkor megint más érzések jönnének, és azokat most szeretné mellőzni, ha van rá esélye. így is éppen fájdalmas már a dolog, nem kell még jobban bonyolítani. De vajon tényleg elmegy? Ő is olyan makacs, hogy ha egyszer a fejébe vesz valamit, akkor a mellől már nem is tágít, bármilyen indokokkal is érveljen az ember? Nem, ennyire ő sem lehet... Kell hogy legyen módja, hogy az ember meggyőzhesse. Biztos van rá lehetőség, és ő rá fog jönni. Mivel nem volt hajlandó egyikükre sem nézni, ezért nem maradt más választása, mint hogy vagy a lába elé bámuljon, vagy ki az ablakon. Az utóbbit választja. - Különben is, ígértél nekem egy naplementét. - mondja halkan elgondolkodva, mikor újra elcsendesedett a légjáró belseje. Tudja, hogy valamikor most megy le a nap, de a borult égen keresztül nem látszik.

2010.01.16. 15:16 Zev Owen

Egész testén végigáramlik a forróság. Mellkasa beleremeg a lélegzetvételbe, amit most magáévá tesz. Lehunyja szemeit, mikor megérzi a lány illatát, és az arcát érő vékony tincseket, amik kusza vonalakban szabadulnak el Avila vállaira omló, hófehér hajából. Előre hajol, homlokát a lány fejére döntve, hogy elrejthesse a kifejezést, amit vonásai idéznek elő. Nem akarja, hogy bárki is meglássa azt a fájdalommal kevert meglepettséget, ami most tekintetét keresztezi. Még sohasem érezte magát ilyen gyengének, és sebezhetőnek; mintha bármelyik pillanatban darabjaira hullhatna abban a tudatban, hogy nem bánja félre siklott életét maga mögött hagyni. Megrémíti a tudat, amitől mindeddig irtózott: hogy egy szívdobbanás ideje alatt képes lenne megadni magát a halálnak. Képes lenne gyáván elfutni a kihívás elől, amit az élet kínál fel neki. De most, hogy a lány szorosan hozzásimul, úgy érzi, nem lenne képes szembe nézni a rá váró felelősséggel. - Végig azt hittem, hogy a benned nyugvó érzéseket már semmi sem képes felébreszteni. Azt hittem egy kis játék a tűzzel... - némán nyel egyet, miközben megfeszülve összevonja szemöldökét. - ... nem fog megégetni. Halkan lélegzi a szavakat, hogy a nő ne vehesse ki belőlük az elfojtott gépi torzságot, miközben mellkasa hangosan zeng megfáradt szívének tombolásától. Tarkója felforrósodik, ahogy megérzi a túlcsorduló hálát, és az elrejtett önelégültséget, melyet a logika táplál belé - most már teljesen fölöslegesen. Döntött, és ez a jóleső ráhatás már mit sem változtat elhatározásán. Szövetének minden egyes pontján érzi a lány testének melegét, melyet most jólesően szív magába, kihasználva a pillanatot arra, hogy feltűnés nélkül ott érintse a meleg bőrt, ahol azt csak lehetséges. Ujjai egy kimért mozdulattal vándorolnak végig Avila hátának vonalán, hogy a hosszú tincsek közé szántva tenyere a lány tarkójára simuljon, mint aki még jobban meg akarja erősíteni az ölelést, melyben mozdulatlanságra lett kényszerítve. - Avila... - suttogja elmélyülten, mintha egy akaratos gyereket próbálna elcsitítani. – Nem maradhatok. Résnyire nyitja szemeit, halványsárga írisze tompán felfénylik a szürkületi homályban, ahogy élettelen tekintete alig kivehetően felfedi magát. Elnyílt ajkai lágyan súrolják a lány arcát, mikor megmozdítja fejét, hogy az előtte álló halántékára csókolhasson. Hirtelen válik erőssebbé a szorítása, mikor a gép hangosan fujtatva megrázkódik, hogy váratlan ereszkedésbe kezdjen. Lábát hátrébb csúsztatva kitámasztja magukat, hogy képes legyen megőrizni mindkettejük egyensúlyát, arcán leolvashatatlan komolyság játszik, mintha már számított volna erre. Mikor sikerül kibontakoznia az ölelésből, sietős léptei a robotnő felé vezetik, jeges auráját szinte árnyékként húzza maga után. - Eszelős... - leheli komoran, rátenyerelve a légjárót szabályozó gombra, mint aki csak ösztönösen a pultnak támasztja magát. – Nem fogsz itt mindenkit megölni magaddal együtt. Rászorítva a Második kezeit, egy határozott mozdulattal rántja fel a kormányt, hogy a gép hegyes szögben felfelé kezdjen szárnyalni. A hévvel telt irányváltás közben a szürkén fénylő monstrum végigszánt egy norlanai épületet, melynek szilánkjai és vasszerkezete hatalmas repedésekkel jutalmazza a cirkáló törhetetlen üvegét. Halkan felszisszen, erőteljesen meredve a por fedte látkép felé, színtelen vonásai azonban nem változnak semmit, ahogy néhány halk pittyenéssel visszaállítja az útirányt. Az egész ettől olyan lesz, mintha már kényszeresen irtózna a várostól, amelyet eddig annyira imádott. Valójában csak a bűntudat és az árulás ténye elől próbál elmenekülni.

2010.01.15. 23:22 Khiara Laken

Már csak akkor eszmél fel, mikor vázának terhét átveszi az alatta megroppanó ülés. Hála önti el a lelkét, jólesően megdobogtatva szerkezetét, ahogyan pillantása követi a nő mozgását. A távolodó alak egyre élesebbé és élesebbé válik, mintha egy fényképezőgéppel fókuszálna. Ellágyult arca érthetetlenné válik, majd a szimuláció ráfagy, akár egy maszk, ahogy meglátja az emberi testet elveszni a robot vázának ölelésében. Sokszor kívántam magamban, bárcsak ismét teljes értékű ember lehetnék... Ha nem épp egy befejezett mű; egy tökéletes robot, tökéletes elmével,  hiányzó érzelmekkel.   Mintha nem is ő, hanem egy idegen szellem mondta volna ezt valaha az Örök Lénynek. A benne dolgozó logika szinte csúfondáros sivársággal ömleng, milyen könnyen eljátszottak vele és becsapták minden más szó nélkül, mikor a legnagyobb szüksége lett volna a segítségre. Futótűzszerűen ömlik végig rajta az önző elárultság, a szégyen, az undor, a taszító kavargás mély feketéje. Olyan érzése támad, mintha a legvadabb tornádó szemében állna; ott, ahol minden csendes, ahol a magány dolgozik. Nem hallja a körülötte tomboló szelet, csupán tudja, hogy ott van mindenhol,  hogy fogságban tartja, és minden szívdobbanással egyre közelebb kerül a felemésztő végzethez. Hiába akarna menekülni, lélegzete beléfagy, rettegni kezd, majd a sokk után elnyeli az alatta tátongó lyuk. Érzéketlenné kéne tennie magát, de érezni akarja a fájdalmat; éreznie akarja, hogy tudja, él még,  még ha ez már nem is számít. Az, amit most érez, nem lehet szóval leírni – nem egyszerű fájdalom,  valami sokkal velőtrázóbb, amitől, ha sikítani tudna az ember, elszakadnának a hangszálai, mint pár régi húr.  Már képtelen mit mondania; hiszen a célja csak annyi volt, hogy biztonságban tudja a robotot, és hogy a vágya befejeződjön – a Másodikká vált érte, és feltételek nélkül emberré akarta tenni, de ő eldobta magától valaki másért, mintha soha nem is létezett volna. Már nem akarja gyűlölve magához venni a másodperceket, csak furcsállni tudja a Világot, amiért ennyire kegyetlenül elvette mindenét. Valami hibát követhetett el, mert nem maradt senkije.  Csak azt nem érti, miért nem előbb fedték fel az igazságot. Emberek tucatjai halnak meg ebben a percben is, mert a testem nincs ott.  Egy végtelen sóhajjal nyúl előre, hogy kikapcsolja a beprogramozott navigálást, majd spontán, lassú ereszkedésbe kezdjen a föld felé. A süketséget felváltja a zakatolás, mely mellkasától kezdődve lenyúl egészen karjáig, berezonálva ujjainak végét. Már semmi másra nem vágyik, csak a megérdemelt halálra.

2010.01.15. 22:02 Avila Mecoi

Nem erre számított. Arra volt felkészülve, hogy a férfi megint dühöngeni fog, hogy mérgesen kiabál vele, vagy csak ugyan olyan elhűlt lesz, mint amilyen az előbb is. Vagy csak egyszerűen szó nélkül ott hagyja. Ezek lettek volna a reakciók, amiket ebben a pillanatban lehetségesnek talált. És ezek voltak azok a reakciók, amelyek nem következtek be. Bármilyen okból is, most elmaradtak. Meghökkent, amikor észrevette a férfin a bűntudatot. - Mit hittél? Milyennek tartottál? - kérdezi kíváncsian, mert az abbahagyott mondat nem hagyja nyugodni. Tudja, bármilyen szörnyűséget tartogathatnak a ki nem mondott szavak. Hallott már nem egy dolgot, mások nem voltak ilyen tapintatosak, és kimondták a dolgokat. Ennél fogva nem volt hozzá szokva, hogy valaki ne mondja el neki. És pont az Első, akinek a véleményére annyira kíváncsi volt. Milyennek tartotta? Biztos egy szörnyetegnek. De hát lényegében nem az még mindig? Nem csak alszik most a kegyetlen oldala és arra vár, hogy felébredhessen? Vagy ez  most már mind csak a múlt egy darabja. A folytatástól viszont csak úgy kitörlődnek a gondolatai, minden elveszik a nagy fehér semmiben, és már csak a kínzó szavak maradnak. Döntöttem. Én fogok elmenni. érzi a fémtest közelségét, és most még jobban bújik oda hozzá, az ő közelségére van szüksége, hogy betöltse az űrt, amit a szavak égettek. Pont annak a testnek a nyugtató érintései enyhítik a fájdalmakat, amelyek kimondták az ítélkező szavakat. Az élet iróniája. - Nem vagy ócskavas. Te legalább annyit érsz, mint egy ember, a te életed annyit ér, mint egy ember élete. Kérlek, ne menj... - suttogja halkan. Ha képes lenne rá, talán a könnyei is előjönnének, de már olyan mély a fájdalom, hogy a könnyeket már rég maga mögött hagyta. - És ha csak hazudtam? Ha nem akartam gyengének látszani, mert nem akartam, hogy megszabadulj tőlem? Mi van akkor, ha nem bírok el vele? Keze a férfi mellkasán nyugszik a feje mellett, és most görcsösen szorulnak össze ujjai az ing anyagán, mintha ezzel visszatarthatná a robotot, ha az elrántaná magát, és úgy döntene, hogy ideje, hogy távozzon.

2010.01.15. 20:59 Zev Owen

Mozdulatlanná dermedve marad mindvégig egyhelyben, tenyere alatt csak az ülés érdes anyagát érzi, mintha minden szívdobbanásával erősebben nyomódna szövetébe. Csak akkor jön rá, mikor a szék megmozdulva tulajdonost cserél, hogy ő szorítja egyre jobban a támla íves tetejét, olyan erővel, hogy az egy fájdalmas roppanással kezdi feladni masszívságát. Szájának széle elfojtott, keserű mosolyba húzódik, ahogy szeme sarkából a mögötte álló lányra pillant, akinek szellemszerű alakja most rezzenéstelen arccal éget lyukat erőtlenül dobogó mellkasába. Vonásai újra kifürkészhetetlenné válnak, mikor megáll Avilával szemben, lélegzetvisszafojtva figyelve azt az önmegtartóztatást, ami most a lányt auraként körülveszi. Szándékosan nem vesz tudomást a másik robotról; saját magának kell eldöntenie mit akar, ő nem irányíthatja helyette a vázat. Talán kegyetlennek tűnhet, de a Világ, amelybe lassan belecsöppennek sem lesz kellemesebb, most, hogy vállukra vették az üldözött szerepét, akár egy bűnbanda, aki végiggyilkolta a fél várost, de meglehet, hogy még azokat sem köröznék ilyen intenzitással. Vonakodva ízlelgeti a lány szavait, belül azonban bűntudatot érez, mikor hideg ujjaival megérinti arcát, s tekintete önkéntelenül ellágyul, mint aki akaratán kívül megadta magát. Ezt a meglepően emberi vonást is csak akkor fedezi fel magán, mikor saját elrekedt hangját hallja. - Nem akartam. – leheli frusztráltan, szabad kezével fekete tincsei közé szántva. Ujjai ökölbe szorulnak, mikor tarkójára csúsznak, fejében az érzelmek kavalkádja dobol, ahogy megérzi torkát elszorulni. Lelke szinte kétfelé szakad, ahol van egy gép és van egy ember. Talán már sohasem fognak megférni egymással. – Hibásan ismertelek ki. Végig azt hittem, hogy... Érzi gyomrát felkavarodni, mikor végigsöpör testén a logika tiltakozó undora. Szíve hevesen fellüktet, mert a gondolataiba ékelődött szavak már túl hosszú ideje lázadoznak arra, hogy végre kimondhassa őket; a váz most már nem állhatja útjukat. - Döntöttem. Én fogok elmenni. Remélem úgy lesz, ahogy mondod, és együtt tudsz majd vele élni. Hiba lenne fájdalmat érezned egy ócskavas miatt. Erős vagy, de nem tudom meddig tart még ki, ha ez tovább folytatódik. Halkan engedi ki tüdejéből a levegőt, sóhaja szinte elenyésző, mikor elfordítja pillantását a lány fürkésző szemei elől, hogy közelebb lépve mellkasára vonja az aprónak tűnő testet, melyet most sajátjához képest tűzforrónak érez, a benne doboló szívet pedig túl gyorsnak a vázában lüktető gyenge taktus mellett. Fém hidegségű, merev karjaival, óvatos felületességgel karolja át a lány derekát egy percre sem feledkezve meg arról, hogy túl messzire ment. Talán neki nem jelent annyit ez a túlzó közelség, talán ő nem képes olyan intenzíven érezni, arra azonban rá kellett jönnie, hogy egy embert is képes lehet szeretni, annak ellenére, hogy váza korábban minden porcikájával tiltakozott még a szóba elegyedés ellen is. Nem képes magának letagadni ezt a bizarr kötődést, ahogy azt sem, hogy valószínűleg ez volt élete legértelmetlenebb döntése, azok után, hogy romba döntött és maga mögött hagyott mindent, amiért eddig élt. Talán ez a sorsa: hogy kiszálljon, hogy elfeledhessék. Gondolatai kiürültek. Minden megállt. Most már képtelen bármit is érezni, az őt körülfogó érintéseken kívül.

2010.01.15. 19:56 Avila Mecoi

Nem mozdult, amikor látókörébe bekúszott a férfi karja. Már számított rá, hiszen hallotta a lépteit maga mögül, és érezte, ahogy súlya a szék támlájára nehezedik. Azt hitte, képes lesz mozdulatlanul ülni, és várni, amíg újra ellép. Visszaköveteli a helyét, leül a másik székbe vagy esetleg visszamegy a nőhöz. De nem így volt. A kérdés meglepte, és már fordította is a fejét felé, de mozdulat közben megállt és visszafordult, újra maga elé nézve. A térképen az újonnan beprogramozott útirányt, és kíváncsian követte tekintetével a vonalakat, melyek - most rájött - kivezetnek Norlanából. Tehát megint elmennek, logikus, mi mást csinálhatnának, a városban nem maradhatnak. Túl sokan vannak a nyomukban, főleg ezután az akció után. - Nem én lennék az első, aki nem kapja meg, amit akar, ők is túl élték, én is túl fogom. Megtanulok élni vele. Mi mást tehetnék, Owen? - Az ő hangja is hűvös, bár néhol megremeg, testtartása azonban ugyan olyan merev, akárcsak egy szobor. Egy különlegesen életszerű szobor. Mindezek ellenére most hirtelen fordul hátra, hogy szembe tudjon nézni az Elsővel. - Ne játssz ezeket az ostoba játékokat... Ha így van, és nem kaphatom meg, már pedig az eddigieket levonva így van, akkor mond meg, és kész! De ne nyújtsd itt még tovább, ha csak nem élvezed, hogy kínozhatsz másokat. Akkor csináld csak még egy darabig, kibírom. A férfiről most a Másodikra csúsztatta a tekintetét. Csak nézte, ahogy ott kuporodik a földön, és egyszerre nagyon is át tudta érezni a helyzetét. Meg tudja érteni, hogy milyen lehet neki, elvettek tőle mindent, és akkor még ő is tovább kínozza. Bár még mindig nem bánta meg egyetlen szavát sem, amit hozzá intézett, ebben a percben egyiket sem tudta volna megismételni. Lassan emelkedett fel a székből, és pár megnyújtott lépéssel ott volt a nő mellett. Leguggolt, és óvatosan a karjára tette a kezét. - Ülj inkább a székbe, ha pihenni akarsz. Még ha nem is érzed, akkor is kényelmesebb. - Azzal meg sem várva a választ húzta fel óvatosan, de ellenállást nem tűrően, és odavezette az egyik székhez, ahol aztán hagyta belesüllyedni a vázat. - Sajnálom, hogy én is csak egy gonddal több vagyok, de ez nem azt jelenti, hogy megpróbálok megszűnni, mint idegesítő tényező. Ne bízd el magad. - Hangja most nem volt olyan hűvös csupán tényfeltáró. Csak ezután fordult vissza az Elsőhöz, hogy folytathassa az elkezdett mondanivalóját, mintha az imént mi sem történt volna. - Lehet, hogy nem direkt csinálod, de ezzel a viselkedéssel csak mindenkinek ártasz. Jobb lenne mihamarabb véget vetni neki.

2010.01.15. 17:24 Khiara Laken

A padló megrázkódik alattuk, mintha mellkasának felvibrálása okozta volna a szélörvénybe került fémburok kibillenését. Levegőt akarna juttatni tüdejébe, de a keserű szavakat hamarabb magáévá teszi; torka elszorul, a hamis lélegzet pedig egy halk hörgéssel megsemmisül benne.  Ajkait mindössze csak elhúzza, mert a szavak már nem sebzik őt úgy, mint régen. Ha ez volt a robot célja, nem sikerült, mert már nem fáj neki, nem gyengíti és nem erősíti őt, csak kavarog sebzett mellkasa alatt, mintha valami szét akarná feszegetni. Kaparja, megdoboltatja, szaggatja, ráncigálja a drótokat, mintha az a valami így irányíthatná őt, arra ösztönözve, hogy feküdjön el, és hunyja le újra a szemét. A legegyszerűbb ez lenne, vagy az, ha gúnyosan támadna, megvédve büszkeségét – csak emberként akart viselkedni, de mintha tudomást se vettek volna róla. Ez a közöny még a mérgezett haragnál, vagy akár a gyűlöletnél is ezerszer rosszabb. Mintha már nem kötné őket össze semmi, csak az, ami egy művészt művésszé tesz a munkái által; csak a múló alkotás iránti vágy, amely egyre többet és többet kíván, s megveti a régebbi darabot. Most már áthárítasz rám mindent, igaz?  Dühös és csalódott lesz a saját testére, mintha ő lenne a hibás. Ki akarná tapintani dobozát, de ujjai alatt csak alkatrészek ütődnek egymáshoz. Ismét újra erőlködnie kell, hogy eszébe jusson, nem elhagyta,  valahol még mindig ott van a közelében.  Ahelyett, hogy letenné ólomsúlyúvá vált vázát, inkább a párkánynak támaszkodik, szemeit elvonva a többiek alakjáról. Érzi, hogy szüksége lenne pár szóra és lejtésre – gyengédre, dühödtre, gúnyosra, mindegy, milyenre -, vagy valakire, akár Avilára is. Nem vallaná be, de azt kívánja, bárcsak ne szólt volna hozzá ilyen nyersen, mert szüksége lenne rá. Ezzel fenntartva magát, elmélyedve tompuló, bódító gondolataiban nézi a kint elsuhanó világot, miközben ujjaival végigsimít szemének vonalán. Ott kellene lennie a könnyeknek - és most, félálomba zuhanva el is hiszi, hogy csak a szer hiánya miatt nem érzi a langyos cseppeket.

2010.01.15. 14:46 Zev Owen

Hamarosan a körülöttük kavargó, felhők szegélyezte eget teljesen felemészti a sötétség. Az éjszakának az a fajta kietlen sötétje, mikor már csillagok sem vibrálnak az égen, csak a rideg, mély kékséget látni, mely összemosódik majd a távoli űr ébenével. A légjáró jeges levegője kizárja magából a kinti hőséget, és magába olvasztja a féltékenység és a gyűlölet feltörő érzelmeit. Elege van, úgy érzi már nem bír ebből többet elviselni. Egyre inkább halványodni látja magában az érzéseket, mintha a dermesztő levegő lassan végigjárná vázának belsejét, elfagyasztva azt az emberi tűzben égő szenvedélyt, mely eddig még életképessé tette. Arca teljesen üres, szemei hűvösen méregetik a két nőt, akik bár társakká váltak, mégis úgy marják egymást, mintha valami ősi erő taszítaná őket. Gépteste sajog a folytonos igénybevételtől, a hirtelen jött esőtől, mely most is vadul marja belülről. A töltények súlya egyre inkább lehúzza, s darabos mozgását most már nem is próbálja elrejteni; szabad utat enged akadozó vázának, ahogy felmagasodik. Már nem látja értelmét annak, miért kéne erőlködnie. - Ha ennyire meg akarsz halni, akkor fölösleges volt megszereznünk az alkatrészeket. Fölösleges volt ez az egész. - kimért hangja távoli ridegséggel cseng, mikor megszólal, pillantása csak felszínes közönnyel siklik át a vörös hajú nő alakján, mielőtt megállapodna maga előtt. – A tudást magadnak kell megszerezned. Most már a saját utadat kell járnod, mert nem lehetek mindig ott, hogy a segítségedre legyek. Tanulj meg élni vagy halj meg. Ha döntöttél és kell a segítségem a vázhoz, szólj. Színtelen tekintettel mered az acélszínű padló vonalára, mintha a csavarokat bűvölve képes lenne darabokra hullatni a motorzajtól hangos cirkálót. Egy hirtelen jött elhatározással indul meg nehézkes mozgásával Avila irányába. Egyik kezét a szék támlájára támasztva átnyúl a lány válla felett, hogy pár gyors mozdulattal beprogramozza az útvonalat, egyenesen el Norlanaból. Most bárhol szerencsésebb lenne tartózkodniuk, mint itt. Valahol felsejlett benne a kalandvágy, hogy lássa, mi van ezen a hatalmas városon túl, ott ahol már nem lakik senki, ott ahová ez a betonerdő nem ér el. A házak nem érhetnek a végtelenségig; valahol meg kell szűnniük. - Mihez fogsz kezdeni Avila, hogyha nem kapod meg azt, amire vágysz? – szólal meg váratlanul, mély, elmerengő hangja félhangos monotonitással járja körbe a visszhangzó teret. Egy pillanatra sem néz a lányra, borostyánszínű íriszei az előttük elterülő látványt pásztázzák, s a szavak, amelyeket kiejtett, olyan hideg és érzéketlen csengést vettek fel, mintha valóban egy gép tette volna fel az automatikusan belé programozott kérdést. Saját hangjának hátborzongató, hűvös dallamától, végigfut testén a hideg, mintha pár pillanat alatt lejjebb ugrott volna a gépváz hőmérséklete.

2010.01.14. 19:37 Avila Mecoi

Nem hallotta, hogy miről beszélnek, de nem zavarta, valószínűleg pontosan ez volt a céljuk, hogy a beszélgetésük köztük maradjon. Ráadásul esze ágában sem volt kémkedni bárki után is. Beérte azzal, hogy nézheti, bár lassan már ez is túl fájdalmassá vált, látni a rideg valóságot. Nem fért a fejébe, hogy miért kell az emberi érzéseknek ilyen kegyetlennek lenniük. Olyan intenzívek, túlságosan is mélyek. Utálta, hogy megint ez lett vele, úgy érezte, előbb vagy utóbb össze fog törni. Valahogy már nem csodálta, hogy olyan sok ember megőrül. Ezt épp ésszel nem is lehet elviselni. Elfordította a tekintetét, nem akart többet látni. Már ez is sok volt, és még élénken látta őket maga előtt, akkor is, ha nem nézett rájuk. Egy darabig azt figyelte, hogy merre mennek, és útvonalukat összevetette az előbb látott térképpel. Ugyan az volt, ezért nem aggódott, de továbbra is résen volt. Nem Alyson lett volna az első, aki biztonságba ringatja az ellenfelét, és végül úgy támad. Hátba támadja. Ezt el akarta kerülni mindannyiuk érdekében is, és mivel a két robot most amúgy is mással volt elfoglalva, ezért hát nem is volt más választása. Bár az ablakon kívülre bámult, nem látott semmit. Minden elmosódott és összefolyt, az ablakon kívüli világ egy hatalmas szürke folt volt. Végül ellökte magát a széktől, és felállt. - Jobb lesz, ha sietsz, hogy minél előbb odaérjünk. - Vetette oda élesen Alysonnak, majd a neki szóló mérges szavakra visszafordítja a fejét, de kényszerítette magát, hogy ne lásson. - Úgy látszik már nem csak a látásod és a hallásod roncsolódott, de az agyaddal is valami baj van. Vagy esetleg újdonsülten üldözési mániában is szenvedsz? Nem áll szándékomban megölni, úgyhogy nyugodj le, és fogd vissza magad. És ha akarnék se kerülhetnék a közeledbe... - Fejével a férfi irányába bökött, arra célozva, hogy ő úgysem engedné neki, ha most dühösen nekirontana a nőnek. Hűvösen csillant meg a tekintete, ahogy megkerülte a széket, majd hátrafordult, ezúttal az Első felé fordulva. - Te meg minél hamarabb hozd rendbe a Második vázát, hogy minél előbb beadhasd neki a szert. Akkor talán lenyugszik valamennyire, és mindenki boldog lehet. - Még az utolsó szavak közepén fordult újra előre, hogy ezúttal ő foglalhassa el a másodpilóta ülését, és onnan tarthassa szemmel a lányt, aki még mindig a légjárót vezette. A mindenki talán túlzás volt.

2010.01.14. 15:47 Khiara Laken

Tekintete távolivá válik, mikor teste elé ereszkednek. A közelebbi dolgokat most nehezebben veszi ki, így a robot alakja is csak egy összemosódott foltként jelenik meg szemeiben; ha nem mondták volna, akkor is lehunyta volna őket.  Megmerevedik ültében, mint egy éppen összecsuklani készülő bábu. Hirtelen hallja meg magában a mély csengésű hangokat, melyek teljesen kitöltik porcelánszerű alakját. Mintha Ő benne élne, és a gondolatait fűzné meg szavaival, összekapcsolva két idegent, akik még sosem találkoztak. A finom, érzéki suttogások hamarabb elérik őt, mint az erőteljesebb ívű lejtések – így volt ez félrobotként, és így van ez most is.  Pár pillanat erejéig képesek voltak arra, hogy visszaadják neki bőrét és húsát. Emlékeiben kutatva felidézhette a tiszta érintést, de mindez másodlagossá, majd elfelejtetté válik, ahogy felfogja a szavak értelmét. Örül, hogy ezt mondja, azonban mindezekkel eddig is tisztában volt. Mindössze csak egy mondat tapad meg mellkasában, megugrasztva szerkezetét, melynek dobogása elveszik a hangok között. Te arra születtél, hogy élj.  Hazugság.  Még mindig nem képes elhinni, hogy nem feltétlen kell meghalnia. Három különböző börtön után már nem tudja feldolgozni a tényt, mert már annyira belésulykolták mélyre; arra született, hogy meghaljon.  A Halál olyan közel áll hozzá, hogy ha akarná, meg is érinthetné. Azonban már egyre csak a kíváncsiságot  érzi magában, mint valami nyers erőt, amelytől könnyebben képes mozgatnia elfásult vázát.  Fel sem eszmélt, hogy már eltávolodtak tőle, és hogy ő még mindig lehunyt szemmel adja át magát az utóízeknek. Alig észrevehetően sóhajt, ahogy lassan felnyitva tekintetét maga elé réved, majd az összeolvadt masszára, amely olyannak hat, mint egy időben megfagyott vihar. - Nem baj, hogy gépek vagyunk. Mondjuk, hogy csak mi vagyunk emberek,  és mindenki más a különböző. – alig észrevehetően megrándítja a vállát, hogy könnyedséget mutasson. - Tudom, hogy nem hagyjuk el magunkat. Nem ezzel van a baj, én mindenhogy képes vagyok érezni Téged,  és ezt nem adnám oda semmiért. Nem is tudnám odaadni.  Tart pár lélegzetvételnyi és szívdobbanásnyi szünetet, míg újra erőhöz jut. Mérlegeli magában, mekkora hibát képes elkövetni - mi mindent veszélyeztet azzal, ha tudást  kér. - Tudom, hogy tiltott. De kíváncsi vagyok rá, kik vagyunk.  – kissé előredől, ahogy suttogását elmélyíti, mint egy gyerek, aki most átszellemülten kívánja magába sűríteni az új élményeket. - Kíváncsi vagyok, miért beteg a szíved. Kíváncsi vagyok a több évtizedes tudásodra. Kíváncsi vagyok, mitől kék az ég?   Mert nem tudom. Ha tudtam is, elfelejtettem.  De nekem tudnom kell! Nem akarok ilyen üresen  és idegenen meghalni.  Arca és hangja elkeseredetté válik, s tovább feszül görcsösségében. Minden szava értelmetlennek és kicsinek hatott ahhoz képest, amelyet magáévá akar tenni.  Pillantása akadozva mozdul Avila irányába. Érezte magán a vizsgálódó szemeket, melyek, mint egy-egy párás üvegablak, nem engednek kintről bepillantást. Ilyen messze nem tud leolvasni semmit, mindössze csak mellkasába mar valami; valami, amitől szomorú lesz, mert nem érti, miért akarta őt legyilkolni. Miért nem hagyják már őt békén? - Miért nézel így, Avila Mecoi? – mordul rá mélyenszántó, harcias hangnemben. - Ha meg akarsz ölni engem, most tegyed. Talán így még esélyed is lehet rá, hogy sikerül.  Felszisszenő torokhanggal húzza fel magát a légjáró oldalán, hogy szembeállhasson vele. Minden mozdulatában öntudatlanság és esetlenség lakozik, de egy pillanatra sem érdekli őt. Szinte már azt várja, hogy a nő ráüvöltsön, vagy rátámadjon.

2010.01.14. 12:24 Zev Owen

A lány hangját hallgatva hajol közelebb az üveg felületéhez, melynek hűvössége lágyan végigvonul arcán. Szemeit félig lehunyva figyeli csituló szívdobogását, miközben fürkésző pillantása lefelé terelődik, hogy ne kelljen látnia az áttetsző felületről visszatükröződő érzéketlen maszkot. A felhők füstszerűen gomolyognak alattuk, lomhán mozgó alakjukat halvány sárgára festi a haldokló Nap fénye. Alatta valahol Norlana alacsonyodó épületei úsznak el, ezek azonban most is sötétségben úsznak, mintha már a fény elől is száműzték volna a gigantikus várost. Tükörképének fémes sebhelye felfénylik egy pillanatra, mielőtt tenyere eltakarná a csillogást. Ujjai kimért mozdulattal futnak végig a vázba mélyedt karcolásokon, melyet az éles töltény vájt a masszív felületbe. Ahogy ujjhegyét végigvezeti a csont keménységű részen, megpróbálja újra átélni, milyen az, mikor semmit nem képes megérezni a külvilágból. Most minden olyan távolinak tűnik, ahogy ráeszmél, bármit tesz, képtelen magát a Második helyébe képzelni. A szer élénken áramlik benne, az érzékletek pedig egy pillanatra sem szakadnak meg, hogy esélyt adjanak neki gondolatainak kiürítésére. Sokkal csábítóbb arra koncentrálni, ahogy a ruha anyaga súrolja szövetét, még a leg elenyészőbb mozdulatánál is, vagy, hogy száradó tincseiről az eső cseppjei hogyan érkeznek le kézfejére, fagyos érintést hagyva maguk után. - Valahol abban reménykedtem, hogy erősebb leszel, mint amilyen én voltam. – igéző szavai a suttogásnál alig hangosabbak, mikor eltolja magát az ablaktól, s pillantása futótűzként vonul végig a helyiségen, hogy végül a vörös hajú roboton állapodjon meg. Gondolatai egy lélegzetvétel ideje alatt idézik fel benne a komor emlékeket, mely most merev grimaszt csal halott vonásaira. A magány és az elkeseredettség másodperceken belül ömlik végig mellkasán, felégetve belülről, ő azonban enged az érzésnek, mely egészen a torkáig nyúlik fel, mintha bármelyik pillanatban kegyetlenül megfojthatná. Pontosan ezt érzi. Belefullad az emlékbe, ahogy azon kapja magát, a váz levegő után kapkod, hogy vastüdeje is magáévá tehesse legalább egyetlen lélegzet érintését. Már szinte fáj ezt a sípoló műveletet újra és újra magára erőltetnie, sikertelenül. Közvetlenül a Második összeroppant teste elé gugol, hogy felhúzott térdeire fektesse alkarját. Másik kezével egy könnyed mozdulattal emeli meg a lány állát, a hűvös pillantású szemek mélykékjét saját világos íriszeire erőltetve. - Csukd be a szemed. – utasítja halkan, így lehetetlen kivenni belőle, hogy milyen érzések kavarognak mély hangjának tónusában. Egyetlen apró mozdulattal hajol közelebb, egészen a lány arca mellé, hogy fülébe suttoghasson. Azt akarja, hogy Khiara csukott szemekkel is minden egyes szót tisztán értsen. – Elég, ha csak emlékszel az érintésre, amit már tapasztaltál. Nem Te nem tudod felidézni, hanem a tested. – leheli elmélyülő lélegzettel, vonásai ellágyulnak, tekintetében azonban látni lehet az óvatosságot, ahogy ujjai a robot hideg kézfejét érintve lassan megindulnak felfelé a karja mentén. Saját bőrét tűzforrónak érzi a másik robotéhoz képest; a szer mintha emberibbé hevítette volna szövetét, most, hogy újra képes vele érzékelni. - Ez a váz nem képes érezni, se külsőleg, se belsőleg, és ha egy pillanatra elhagyod magad már esélyed sem lesz magadévá tenni. Te arra születtél, hogy élj. És ez nem csak a hangzatos szóval jár együtt. Aki él az lát, hall, tapint, ízlel. Érzi az illatokat, érzi a legapróbb érintést is. De ha nem hagyod megjavítani magad szépen lassan kihűl belőled mindez, a lelkeddel együtt. Nem marad más, csak a fém, a drótok, az alkatrészek... - egy halvány fintor ül ki az arcára, homlokán alig kivehető ráncok jelennek meg. Az aggodalom jelei. Szívébe markol a gondolat, mely most kitölti tudatát. – Meg kell értened, hogy ez tesz emberivé minket. Hogy Nekünk, gépeknek már nem maradt más. Ezt kell mindenképpen megőrizned. Tekintete újra kifürkészhetetlen komolyságú, mikor visszadől eredeti pozíciójába. Gugolásból gépies mozdulatokkal fél térdre ereszkedik, majd kitartóan figyeli az előtte ülő hófehérré sápadt arcát. Már nem is emlékszik rá, mikor látta Őt őszintén mosolyogni.

2010.01.13. 18:36 Avila Mecoi

Bármennyire is mindegy neki, hogy mit érez a Második, vagy hogy hogy van, most nem tetszenek neki ezek az ellenséges szavak, amikkel megtelik a légtér, még akkor is, ha az előbb még ő is olyan indulatosan ejtette ki a szavakat. De talán egyszerűen csak az zavarta, hogy miatta volt. Még ha az embernek elsőre nem is ez volt a benyomása, nem kedvelte különösebben a vitákat, és még kevésbé bírta elviselni, ha ő az okozója. Már ő sem tudta, hogy mi van, vagy mit akar. Kavarogtak benne a gondolatok és az érzelmek. Volt ott mindent, és ezt egyszerre. Ez túl sok volt neki ennyi év után, hogy száműzte magától az érzelmeket. Megpróbálta elterelni a gondolatait, és a lányra nézett, az útvonalat szemlélte, amit mutatott, és közben analizálta azt, amit mondott. Miután elfordította a tekintetét a térképről, már őt nézte. Nem tudta hova tenni ezt a hirtelen fordulatot. Mitől változott meg ennyire? Nem bízott benne túlságosan, honnan kellene tudniuk, hogy nem csak arra készül, hogy csapdába csalja őket? De úgy tűnt a férfi elhiszi neki, hogy csak segíteni akar. Vagy csak ennyire mindegy lenne már számára minden, hogy arra is képes, hogy feladja magát, magukat? Most már nem csak hogy Alysont nem értette, de az Elsőt sem. Mi ütött itt mindenkibe? A nőre nézett, hogy meggyőződhessen róla, hogy ő mit gondol, ő hogyan áll a helyzethez, de tőle nem számíthatott túl sok segítségre, ő még vagy már mással volt elfoglalva. Kinézett az ablakon, a narancssárga napsugarak nem voltak olyan élénkek, de örült, hogy mást is láthat, mint az esőfelhőket. Talán ma már most látja utoljára, az ígért naplementéből még sem lesz semmi. Olyan mintha a sors is az ellen lenne, hogy beteljesüljenek a vágyai és kívánságai. Hirtelen tűnik fel a robot alakja az ablakban. Egy darabig csak nézi, majd tesz felé pár lépést, de megáll. Habozik. Viszont végül nincs rá szükség, hogy tovább rágódjon ezen, mert a Második is odasétált  hozzá. Így hát inkább megint hátrál addig, amíg bele nem ütközik az egyik székbe. Ott aztán nekitámaszkodik annak a karjának, és a két alakot nézi az ablaknál, de szeme sarkából szemmel tartja a vezető ülésben ücsörgő Alysont is. Ő még mindig nem bízott benne, és valószínűleg nem is fog. A bizalom még mindig túlságosan is távol állt tőle. Ha ez így megy tovább, akkor azt is tapasztalni fogja? De kiben kéne megbíznia? Az Elsőben, aki saját maga mondta, hogy soha nem fog megbízni benne? Vagy esetleg a Másodikban, aki annyira ki nem állhatja? Nem volt senki, akiben bízhatott volna, ezért ez továbbra is egy olyan dolog lesz, ami csak egy fogalom, de nem tapasztalhatja. Tekintete megragadt a két roboton. Arról próbálta magát győzködni, hogy ez így helyes. Robot és robot, ebben semmi abnormális nincsen, de robot és ember, az már a lehetőség határain kívül áll. Még ha ezt így tudta is, elfogadni akkor sem volt hajlandó. Képtelen volt levenni a tekintetét a tökéletes vonásokról. Mindkettejük tökéletes arcáról.

2010.01.13. 16:08 Khiara Laken

Mikor legutoljára tisztán látta a Napot, még éppen csak emelkedett az égen; most színei elmélyültek, egyre lejjebb és lejjebb halad a horizont pereme felé. El sem hiszi, hogy alakját a súlyos esőfelhők takarták hosszú órákig, mert olyan, mintha kihagyott és elpazarolt volna egy egész életet. Most még a reggel is végtelenül távolinak és lehetetlennek tűnik, s borzalmasan rossz, emberi memóriája már fel sem tudja dolgozni, hogy ennyi  lett volna a nap. Lelkét átitatja a magány, azonban hirtelen érzi meg magán az égető pillantást, mely felkavarja lecsendesült szellemét. Én tudom, mit akarok.  Beszélni akarna Avilához, válaszolni arra, amit még le tudott olvasni ajkának mozgásáról, de úgy érzi, ha abban a pillanatban megszólal, megzavar valami fontosat. Még a kémlány és a robot utolsó mondatait is elkapta, azonban a többit nem, mert a kinti légtér most szinte teljesen kivilágosodott; emiatt a tükörképeket is sokkal halványabban, sokkal elmosódottabbnak látja a légjáró üvegén, saját arca mögött. - Hozzám ne merj érni. – szisszen fel Alysonnak, önkéntelen taszítással. – Kezeld inkább a saját zavarod.  Pár pillanatra előredől, mintha felsőtestét vonzanák lábai. Most, hogy már senki nem látja, ellazítja tekintetét és ujjaival leszorítja, hogy fennmaradjon a dobogó sötétség. Még mindig hallja az őrületes zakatolást, egyszerűen nem megy ki fejéből a szívhang, és ez kezdi őt a tébolyba és az érzéketlenségbe taszítani. Mintha ez pecsételné le őt,  egyre keményebben, egyre dühödtebben, magába sulykolva a halál, a pusztulás és a háború tényét. Azt a háborúét, amit már teljesen magáénak érez, mintha ő maga robbantotta volna ki. - Miért ítélsz meg ennyire felszínesen?   Ez dühít. – darálja magának a szavakat, s csak ezután jön rá, hogy valószínűleg senki sem hallotta. Fel kell emelnie hozzá a fejét; egyre nehezebben megy, mert gondolatait már nem tudja teljes mértékben összefűzni a váz gépagyával. Folyamatosan a szavakra pazarolja fennmaradt energiáját. – Dühít, hogy azt hiszed, hibáztatok bárkit is, és a saját kedvemre játszok… Nekem mondod, hogy sajnálod, amiért érzel?!  Csitító szavai után hirtelen üvölt fel; a robot dühe őt is elérte, és megint feleszmélt, hogy nincsenek egyedül. Mindenki hallja, amit mond, csak ő nem,  nem hallja a váz hanglejtését, a tónusát, és ettől csak feltámad benne a paranoia.  Meg kell feszítenie elrévedő gondolatait, hogy lábra tudjon állni. Végtagjai ismét elgémberedtek, mintha már időtlen idők óta használná őket. Szinte kontrollálhatatlanok, súlyosan lassúak és robotosak, ahogy pár lépésre az Elsőtől, fáradtan nekitámasztja felkarját a légjáró oldalának; nem tudná eltűrni, hogy mindenki más hallja, amit mond. - Elvárom, hogy az igazat mond. Semmi mást nem kérek. – dühe csillapíthatatlanul kering benne. Úgy érzi, jeges pillantásával halálra tudná roppantani bárki szívét, s nem kellene hozzá se töltény, se semmi más. - Mégis miket kéne gondolnom, mikor érzem benned a bűntudatot?  Tudod, milyen? Mikor én  mozgatom a Te  Másodikad, és közben érzem a bűnbánást? Tudod, hogy mennyire kegyetlen?  Mikor arra gondolok, hogy bárki jobb lenne, mint én?  Be akarja nedvesíteni az ajkát, de mintha száraz papírt rágcsálna. Felsóhajt, miközben pillantása a vörös és sárgás színeket megtört ablakra vándorol. Szégyelli a vonakodást; mintha taszigálni kéne, hogy el tudja magyarázni. - Mikor én olyan vagyok, mint… ennek a világnak a Napja. – nem tudja már máshoz viszonyítani magát. Hangja most hideg és halk, mint aki inkább csak magának beszél.  – Felperzsel mindent,  ami túl közel merészkedik. Kétségbeesetten taszít, és visszafogja magát, hogy ne égessen mindenkit halálra. De most, mikor megy lefelé…  Felcöcög, és tettetett lemondással megrázza a fejét. - Gyengülök. Felejtek.  Elfelejtem, milyen érinteni.  Minden olyan messze van, nem látok semmit. Újra és újra megszületek, de az életem sosem tartós… Érted? Eltűnök, mielőtt még észrevehetné bárki is.  – idegtépően nyugodttá vált lejtése olyan, mint aki most mondja fel végrendeletét, sóhajtozva, meggondoltan. – Bárcsak lenne valami értékem, mint neked. Régóta szeretném a segítséged  kérni, de már azt is elfelejtettem, hogyan kell.  Ajkai színtelenül csukódnak be, miközben érzékeli, hogy nem bír tovább egyhelyben támaszkodni. Lábaiba szakadozva jut a fekete olajból, le kell tennie fémtestét a fal mentén. Mellkasa már szinte fáj a visszafojtott szenvedélytől – előre kell görnyednie, hogy lehiggadhasson.

[568-549] [548-529] [528-509] [508-489] [488-469] [468-449] [448-429] [428-409] [408-389] [388-369] [368-349] [348-329] [328-309] [308-289] [288-269] [268-249] [248-229] [228-209] [208-189] [188-169] [168-149] [148-129] [128-109] [108-89] [88-69] [68-49] [48-29] [28-9] [8-1]