[1115-1096] [1095-1076] [1075-1056] [1055-1036] [1035-1016] [1015-996] [995-976] [975-956] [955-936] [935-916] [915-896] [895-876] [875-856] [855-836] [835-816] [815-796] [795-776] [775-756] [755-736] [735-716] [715-696] [695-676] [675-656] [655-636] [635-616] [615-596] [595-576] [575-556] [555-536] [535-516] [515-496] [495-476] [475-456] [455-436] [435-416] [415-396] [395-376] [375-356] [355-336] [335-316] [315-296] [295-276] [275-256] [255-236] [235-216] [215-196] [195-176] [175-156] [Korábbi]
Ügyetlenül elküszködtek magát valahogy az ajtóig, és lassan kinyitotta az ajtót, közben nagyon örült neki, hogy volt rá valami kifogása, hogy megtámaszkodhasson a kilincsen. Még mindig rettentően zúgott a fejet, és félt tőle, hogy mi lesz, ha megint összeesik, most hogy teljesen magára maradt, de sokkal nagyobb volt a vágy, hogy visszakaphassa a nyakláncot, mint a félelme. Az egyetlen tárgy, ami még megmaradt neki, nem hagyhatta, hogy ott feküdjön valahol Meilis poros utcáin. Muszáj volt visszaszereznie, nem hagyhatta, hogy az anyja csalódjon benne. Váratlanul érte, és nagyon meglepődött, amikor kinyitotta az ajtót és a fiúval találta szemben magát.
- Dan... - suttogta halkan a fiú nevét és a könnyek megint felszöktek a szemében. Ezúttal az örömtől és a megkönnyebbüléstől. Csendben hallgatta végig a fiú szavait, majd annyira igyekezett, hogy odamenjen hozzá, hogy megbotlott, és nem igazán sikerült teljesen megtalálnia az egyensúlyát, így félig neki esett, de nem zavarta. Most csak az votl fontos neki, hogy a karjaiba zárhassa. Fejét a mellkasába temeti, és hagyja, hogy a könnyei végigfolynak az arcán és átáztassák a fiú pólóját. Hevesen rázza meg a fejét.
- Igen, azt akarom, hogy velem maradjál, ez tenne boldoggá, csakis ez. Ne haragudj, hogy ilyen hülye volt, annyi mindent mondtam, amit nem kellett volna, amit nem is gondoltam komolyan. Meg kéne tanulnom előbb gondolkodni és csak utána beszélni, Kérlek ne haragudj rám. Annyira sajnálom.
Még szorosabban ölelte a fiút és a földre hullott fegyverekre nézett. Elhúzta a száját a gondolatra, hogy rábízza valaki ezeket a fegyvereket és hogy utána még a fiúra is kelljen fognia őket. Képtelen volt beletörődni.
- Nem, ne haragudj, de ez nem fog menni. Kérlek ne kényszeríts rá. Megígérem, hogy nem hagyom, hogy bármelyik vitánk közben bánts, de ne kényszeríts rá, hogy ártsak neked, nem lennék rá képes, nem tudnék neked fájdalmat okozni, nem akarok. Hogyan éljek azzal a tudattal, hogy ártottam azt, akit a legjobban szeretek? Nekem ez nem menne... Ne haragudj. És kérlek, ne hagyj itt emiatt, kérlek ne hagyj itt minket. Azt akarom, hogy a gyerekünk végig úgy nőhessen fel, hogy te is vele vagy. Nem akarlak kényszeríteni, hogy bármit is elmondj neki, amit nem akarsz, ha akarod, megtarthatod magadnak a múltad, de legyél itt vele. Legyél itt nekem. Szükségem van rád...
|
Nehezére esik kinnt ülni az esőben, bármennyire is elhatározta, hogy a helyén marad. Nem az eső, nem a hideg, nem egyáb más miatt akar bemenni; ennek csupán egy oka van. Miért nehéz most elviselni még ezt az egy falnyi távolságot is? Néhány másodperccel korábban még megölni is képes lett volna, mert tényleg képes lett volna rá. Szégyelli magát, amiért egyáltalán a gondolata is megfordult a fejében. Egyre jobban érzi úgy, hogy kiszámíthatatlan, még saját magára nézve is.
Remegve emeli arca elé kezeit, hogy talán tekintetének súlya alatt rájöhetne az igazságra; hogy valójában nem is ezek, nem is az ő kezei feszültek meg az előbb a lány nyaka körül. Hogy nem miatta esett össze, és ha nem tudott volna leállni, nem is a saját bűne lenne egy ember halála. Nem egy ember halála, hanem az Ő halála.
Mindig is úgy értelmezte a halál szó jelentését, hogy ez csakis rá vonatkozhat. Soha nem gondolt még rá, milyen érzés lehet elveszíteni másokat, soha nem gondolt még rá, mit tenne, ha esetleg kettejük közül nem ő halna meg először. És milyen érzés lenne még annak a súlyát is elviselni, hogy a saját kezeivel fojtotta meg...?
Erre a gondolatra megijed saját magától, és remegve szorítja össze kezeit szoros ökölbe, egy összezavarodott nyelést magára erőltetve.
Szeretném, ha vigyáznál rá. Ha eljön a harc ideje, és én már nem bírnám tovább, nem szeretném, ha a másik keze közé kerülne... Annyira szégyelli magát, hogy még arra sem tudott vigyázni, amit rábíztak. Még a húga ajándékára sem, a nyakláncra pedig egyáltalán nem.
Szinte ugyanabban a pillanatban pattan fel, ahogy a lány kilép az ajtón. Nem fordítja felé a tekintetét, inkább csak makacsul a földnek szegezi. Lehajtja a fejét, hogy szürke tincsei takarhassák maguk alatt a szégyent, ami most vonásai alatt megbújik.
Mondani akarna valamit, de nincs hozzá bátorsága, hogy egyáltalán megszólaljon. Túlságosan is sértené a büszkeségét, ha megint ő kérne bocsánatot, noha tudja, rá vár a feladat. Még akkor is, ha a lány teszi meg helyette, egyszer neki is ki kell nyögnie ezt az egy szót. Hogy lenne képes újra a szemébe nézni azzal a tudattal, hogy talán egy újabb, bizonytalan pillanatában megint fájdalmat okoz neki? Nem csak a szavaival, hanem a saját, két kezével. Esetleg máskor még a két hosszú penge is ellene fog fordulni.
Erre a gondolatra óvatosan mellkasa felé nyúl, hogy a keresztben rákötött anyagot kibontsa. Csupán néhány másodpercig tart, amíg a kardhüvely, benne egyetlen fegyvereivel lecsúszik a hátáról, egészen a földig.
- Vedd fel. - suttogja maga elé alig hallható hangon. - Bántottalak. - még az előzőnél is halkabb a hangja, annyira nehezére esik kimondani a szavakat, még most is. - Ha tényleg ezt akarod, itt maradok veled. De csak akkor, ha ez tényleg boldoggá tesz. És csak azzal a feltétellel, ha ezek nálad maradnak. És csak akkor, ha megígéred, hogy használod, ha arra kerülne sor. Ellenem. - nem több puszta suttogásnál, de tudja, hogy Mizuki akkor is hallja.
Legalábbis reménykedik benne. |
A fiú szavai csak úgy kavarognak a fejében. Nem akarja hallani őket, nem akarja, hogy fájjon, de már túl késő volt, már megtalálták az utat a füléhez és a szívéhez. Soha nem leszek a tied... Tudja, hogy utána még többet is mond, tudja, hogy nem teljesen az a jelentése, mint amit elsőre gondolt, de erre már nem képes figyelni. ...utána meg kell halnom, nem érdekel... Ezek voltak az egyetlen szavak, amik még eljutottak a tudatáig. Ez volt az utolsó csepp a pohárban, többet már nem bírt elviselni. Már csak az jutott el hozzá, hogy az egyik pillanatban még a fiú arcát látta, a másikban már a szürke ég volt előtte. Nem tudta hogy került a földre, de nem is érdekelte. Az egyetlen dolog, ami most még áthatol a tudatáig, az a fájdalom volt, ami lassan felemésztette. Már azt se tudta megállapítani, hogy folynak-e még a könnyei, vagy azon már túlvan-e. MIndaz a víz, ami az arcát takarta valóban csak az eső lenne? Nem akart már mást, csak azt, hogy az egész világ magára hagyja és egyedül lehessen a fájdalmával.
Alig észlel még valamit maga körül, de feltűnik neki, hogy már nem nyomja a kemény föld a hátát. Teljesen olyan érzés, mintha lebegne, bár távolról érzékeli valamennyire a kezeket, amik tartják, az mégsem tűnik fel neki, ahogy a fiú lépdel vele. Ennyire elgyengült volna, hogy még ezt sem képes észlelni, vagy ennyire gyengéden bánik vele Daniel? Oldalra fordította a fejét, hgoy felnézzen rá, de csak annyit ért el, hogy nekidőljön a fiú mellkasának. Behunyta a szemét, magába szívta a fiú illatát, és a szívdobogását hallgatta. Pont úgy volt vele, mint a kisbabák, akik felismerik az anyjuk szívdobogását. Őt is megnyugtatta. Meg nem tudta volna mondani, mennyi idő telt el, amíg visszaértek a házhoz, de a következő, amire feleszmélt az volt, hogy Dan teste távolodik tőle és újra a kanapét érezte maga alatt. Hirtelen nyitotta ki a szemeit és nézett a fiúra. Tekintete a kabátra vándorolt, de nem szólt semmit, bár annyi minden volt, amit mondani akart volna. Visszafordult a fiú felé, és megijjedt, amikor az megfordult, hogy menjen. Meg akarta állítani, ki akarta volna nyújtani utána a kezét, bármit mondani, ami arra készteti, hogy megálljon, de nem jött ki egy hang se a torkán, a kezét pedig már túl későn nyújtotta ki. Hagyta, hogy lassan visszazuhanjon mellé, és ujjait görcsösen zárta össze a fiú kabátjának az anyaga körül. Fel akart állni és utána menni, most már tudta, hogy nem akarta valóban, hogy magára hagyja, de nem votl elég ereje, hogy felálljon.
A másik odlalára fordult és térdét felhúzva kuporodott össze. Most biztosan tudta, hogy a könnyei nedvesítik be az arcát.
- Nem akartam, hogy menj... Azt akartam, hogy velem maradj... - Megbánt mindent, amit mondott, az összes kimondott szót, ami ahhoz vezetett, hogy magára hagyja a fiú. Már nem érdekelte, ha meghallja valaki, nem bírta visszafogni a sírását. Nem számított már semmi, most hogy végleg magára maradt, és már nem volt mellette az, akit a legjobb szeretetett. Pillantása a kabátot szorongató kezére esett, és feltűnt neki, hogy már nincs rajta a gyűrű. Halványan emlékezett még rá, hogy visszaadta, majd arra, ahogy a fiú hozzá vágta a nyaklánccal együtt. A nyaklánc. Azt ott felejtette. Az egyetlen dolog, amit az anyukájától kapott, az egyetlen fogható emléke és ő elvesztette. Óvatosan kibújt a takaró alól és lassan felállt. Alig hogy megállt a lábán, megint elfogta a szédülés, de nem akarta megvárni, amíg abba marad. Vissza kellett menni a nyakláncért. Lassú, óvatos és megfontolt léptekkel indult el az ajtó irányába.
|
Mostmár úgy érzi magát, mint egy teljesen üres, lélektelen doboz. Egy halott, aki valamilyen furcsa módon mégis képes élni. Semmi többnek, semmi olyannak, ami érez ott belül. Olyannyira eltávolodnak, olyannyira szándékosan eltávolítja lelkétől az érzéseit, mintha azok soha nem is lettek volna ott.
Arcának vonásaira visszatérnek a kemény, jeges vonalak, olyanok, mint amilyenek a legelején voltak. Már nem képes bízni, nem tud szeretni, egyszerűen csak fáj. Legszívesebben megfordulna, és elmenne, csak hogy ne kelljen többé hallani ezeket a szavakat, de valami nem engedi; ha búcsúzni kéne, olyan szavakat akar hallani, amikre évek múlva is szívesen emlékezne.
Csendesen, szótlanul áll, amíg már szinte egybefolynak a mondatok, és a felkavarodott feszültség a saját gondolataival. Egyedül az zökkenti ki, amikor kabátjának kihűlt anyaga mellkasához csapódik, egy pillanatra megingatva saját egyensúlyában. Akadozó mozdulatokkal nyúl a fekete szövet után, hogy az ne essen le a sárba, azonban ahelyett, hogy felvenné, csak egy heves mozdulat kíséretében átveti a vállán.
Mostmár nem is akarja visszafogni magát, nem akar csendben maradni, túlságosan sérti a saját büszkeségét, hogy csak tűrje a folyamatos szitkozódást, és ne tegyen semmit. Ha akarna se tudna csendben maradni.
- Soha nem leszek a tied - megint azzal a furcsa, undorral és megvetéssel telt hangján szólal meg - Én nem vagyok tárgy, bármennyire is annak tűnök. Nem, nem szándékom feladni, soha nem fogom feladni. Amit elvesztettem visszaszerzem, még ha mással is kell maj áldoznom érte. És akár segítesz, akár nem,akkor is megteszem, veled vagy nélküled! És ha ebbe az is beletartozik, hogy utána meg kell halnom, nem érdekel.
Rendben, én megjegyeztem amit mondtál, de akkor te is jegyezd meg amit most mondok: Soha az életben ne mondd el neki az én múltamat. A sajátoddal azt kezdesz, amit akarsz, de az enyémet hagyd meg nekem. Ahhoz senkinek semmi köze, akár a gyerekem, akár nem! Most pedig...
Nem tudja befejezni a mondatát, mert elveszik egy halk, nyekkenő koppanásban; mire szinte automatikusan kapja kezét a lány dereka felé, hogy megtartsa, de már túl késő a reakciója. Néhány néma másodpercig csak tétlenül térdel az élettelen test fölött, mielőtt a lehető legóvatosabban a karjaiba venné. Úgy bánik vele, mintha valami törékeny tárgyat tartana a kezében, még a lépteivel is próbál a lehető legóvatosabban mozogni, nehogy fájdalmat okozzon Neki.
Amikor beér a házba, akadozó mozdulatokkal lép oda a kihűlt kanapéhoz, és gyengéden lefekteti a puhának csak igazán nagy jóindulattal nevezhető ágyra. Lehúzza kabátját a hátáról, és úgy téve, mintha egyáltalán nem érdekelné az ellenkezés, vagy éppen a semmilyen reakció, ugyanolyan gyengéd mozdulatokkal teríti az apró meilisi testére a fekete kabátot.
Mielőtt még egy szót is szólhatna hozzá Mizuki, egy gyors mozdulattal lép ki újra az ajtón, a repedezett faajtót pedig behúzza maga mögött. A repedezett lépcső legfelső fokára leül, lehetőleg úgy, hogy a nyitva maradt résen ne lehessen látni, hogy tényleg ott van. |
Elege van már mindenből, nem akarja tovább hallgatni a szavakat, amik egyre jobban szétmarcangolják a szívét és elméjét. Könnyei egyre hevesebben törnek fel és pillanatok alatt akadályozzák meg, hogy bármit is láthasson.
- Nem akarlak eltiltani tőle, csupán megyek és kételkedem benne, hogy követnél. - mondja halk, de mégis remegő hangon. Nem bírja elviselni mindazt a terhet, ami rá nehezedik, nem akarja látni a fiú alakját, még akkor is, ha a könnyek függönye elhomályosítja az alakját. - Miért kell egyfolytában ilyeneket mondanod? Az az értelme van, hogy az apja vagy! Még akkor is, ha ez neked nem jelent sokat, nekem igen, én akarom, hogy a gyerekemnek legyen egy apja, hogy tudhassa, hogy ki az!
Elhallgat és csendben hallgatja Daniel szavait, de arra még mindig nem képes, hogy felemelje a fejét és rá nézzen. Túl sok fájdalom, amivel nem bír megküzdeni.
- És tudod az egészben az a legabszurdabb az egészben az, hogy nem is zavart. A végére már teljesen hozzá szoktam, hogy rá emlékeztetlek és még meg is kedveltem a gondolatot, mert úgy gondoltam te ettől boldog vagy és nekem csak ez számított. - Az emlékek arra késztették, hogy halványan és erőtlenül elmosolyodjon, de szinte rögtön el is tűnt ez a nyugodt kifejezés az arcáról. A fiú szavai visszarántották a rideg valóságba és olyan votl, mintha egy kést döfött volna egyenesen a szívébe. - Nem hazudtam. Egyszer sem hazudtam neked, de ezt neked is tudnod kéne! Te vagy az, aki meg tudja állapítani, hogy hazudok-e vagy sem, esélyem se lett volna rá, hogy becsapjalak és soha nem is szándékoztam. Nem mondta, hogy le se tagadhatnád, ez csakis a te fejedből származik. Igenis tudtam a gondolattal élni, hogy a szüleid norlanaiak voltak, csak az zavart, hogy amikor te megtudtad, akkor kiakadtál és kiabáltál velem. Te nem bírtad elviselni és elküldtél magadtól. Ez volt az, ami annyira fájt és megsebzett.
Annyira gyengítették a szavak, hogy hátrált pár lépést, és megint a földre omlott. A fejét rázta, ez votl az egyetlen mozgás, amire még rá bírta venni a testét, egyetlen porcikája sem engedelmeskedett a parancsainak, teljesen legyengült és minden ereje elszállt.
- Mond, hogy tudsz ilyet mondani? Bántam veled valaha is úgy, mint egy szeméttel? Nem mindig úgy óvtalak, mint a legnagyobb kincsemet? A gyerek nélkül is boldog voltam veled és nem lett volna rá szükségem ahhoz, hogy elfelejthessem mindazt, ami történt. Te jelentettél mindent nekem, barátot, családot és szerelmet. Csak is te számítottál és senki és semmi más. Egyszer sem csaptalak be és soha nem gondoltam arra, hogy kihasználjalak! Hogy vagy képes ezt feltételezni? Mégis hogy? - Mérgében levette magáról a fiú kabátját és odadobta neki. - Ha így látod, hogy csak kihasznállak és eldoblak magamtól, akkor jobb lesz ha tényleg megyek. De egyet jegyezz meg! Ez a gyerek nem úgy fog felnőni mint te, nem hagyom, hogy megtapasztalja a fájdalmat és soha nem fogom eldobni magamtól, mert már most szeretem, amikor még meg sem született. Szeretem, még ha nem is annyira, mint téged.
Egész arcát könnyek áztatták, amiket már csak össze sem lehetett volna téveszteni az esőcseppekkel. Megpróbálta letörölni őket, de egy eleve értelmetlen próbálkozás volt az egész. Nem tudta mit mondhatna, vagy mit tehetne még. Már csak egyedül akart lenni. Valahol egészen kicsire összegömbölyödni és hagyni, hogy a fájdalom, ami darabokra marcangolta a szívét teljes egészében feleméssze. Nem akart már itt maradni, félt attól, hogy még több ártó és sértő szó hagyhatja el annak az ajkait, akiben annyira bízott, akinek odaadta a szívét.
Lassan, teljes testében remegve állt fel, és már majdnem fordult volna meg, hogy elmenjen és végleg maga mögött hagyja az egészet, amikor ismét megütötte fülét az ismer hang.
- Hát nem fogod fel, hogy mennyi fájdalmat okozol nekem mindezzel? Nem, még mindig nem foglak megölni, ugyan abból az indokból, amiért legutóbb sem tettem meg. Nem fogom a gyerekünknek azt mondani, hogy bocs, de nem ismerheted meg az apádat, mert megöltem egy gyenge pillanatunkban. Az isten szerelmére, hát ennyire nehezedre esik életben maradnod? Akkor menj Norlanába, menj az Elsőhöz és kérd őt, mert én ezt a kérésedet soha nem fogom teljesíteni. És még ha hülyének is nézel emiatt, abban reménykedem, hogy más sem. Még akkor is, ha nem lehetsz az enyém, jobb azt a gondolatot elviselni, hogy még életben vagy, mint hogy feladtad a küzdelmet és idő előtt magunkra hagytál minket ebben a szörnyű világban.
Kerülte a fiú tekintetét, még csak azt is kerülte, hogy ránézzen, nem akarta, hogy most az összes érzelem feljöjjön, amit Daniel iránt érez, azt az odaadó szeretete most nem lett volna képes érezni, mert tudta, hogy akkor nem lenne rá képes, hogy maga mögött hagyja és elmenjen, bár tudta, hogy valószínűleg ez lenne a legjobb.
- Nem akarom... - suttogta halkan. - De egyszerűen nem tudom, hogyan mehetne ez így tovább, nem akarom, hogy szenvedj és én sem akarok, de úgy tűnik, ha együtt maradunk, akkor csak pont ez lesz a vége, bár a tudat, hogy útjaink külön váljanak, az is annyira fáj, hogy nem hiszem, hogy valaha is újra olyan lehetne minden, mint volt. Dan, én... - Tett egy óvatos lépést a fiú irányába, de ugyan ebben a pillanatban meg is szédült. Minden más kapaszkodó hiánya miatt a fiú válla felé kapott, de már késő volt és újra a földre zuhant, de ezúttal nem csak a térde adta meg magát, hanem az egész teste. Először a lábai érték el a talajt, majd a háta és végül a feje is. Körülötte minden forgott és látása is egészen homályos lett.
|
Rettenetesen fáj neki minden egyes szó, amit hall. Annyira, hogy már nem is érti az értelmüket, csak a hang mögötti taszítást és hideget képes érzékelni. Nem érti, miért kell ez; már nem is tudja, és nem is akarja tudni, miért.
...akkor sosem lehetsz az.
Élettelenül mered maga elé, próbál választ keresni, de már hallja magát a gondolataiban, ahogyan újra felhanzanak vádló szavai, hamisan csengve, mégis ugyanolyan jó színjátékkal, mint az összes eddigi.
Szemeit lassan hunyja be, mintha ezzel előcsalhatna néhány újabb könnycseppet. Sírni akar, zokogni; társaságot akar, nem azt az undorító, sivár magányt. Nem, amikor már senki nincs, aki mellé legalább odaállhatna, hogy tudja, hogy ott van.
Annyi nem. Annyi elutasítás. Annyi ember, akik mind üresek, és mind önzőek. Ez alól senki nem kivétel. Senki.
Egyedül, előregönyedve áll a kietlen utca közepén, fejét lehajtva, hogy a lábai előtt elterülő mocskot szelje tekintete; miközben arra vár, hogy jöjjön valami, ami elütheti.
- Hogy tudnám neked elmondani az igazat, ha én sem tudom, mit is akarok valójában...? De egyet árulj el. Mégis miért érzem úgy, mintha el akarnál tiltani előle? Félted tőlem? Vagy nem akarod, hogy beszennyezze Norlana? Mert ha ez a szándékod, hogy én ne érjek hozzá... Akkor mi értelme annak, hogy egyáltalán az apjának hívhasson...?
Hangja mostanra már nem több egy tompa suttogásnál; most már nem bírná elviselni, ha újra kiabálás lenne a vége. Elég volt belőle. Egyetlen lépést sem tesz, mégcsak meg sem próbálja megkeresni a lány tekintetét; mert újra visszajött az a fojtogató, égető érzés, amikor nézik. Csukott szemei elé lágyan omlanak vissza kócos tincsei, ami most talán először furcsa érzéssel tölti el. Emlékekkel.
- Nem vagy a másolata. Mostmár abban sem vagyok biztos, hogy hasonlítasz-e rá egyáltalán. Lehet, hogy bárkinek a hangját olyannak hallanám, nem tudom. Jó érzés, igen. - halványan elmosolyodik. Mostmár arra sem képes, hogy felemelje a hangját, épp csak megszólal. - Nem érzem úgy, hogy bántana, amiért veled mentem. És azt sem érzem, hogy én megbántam volna. - még mindig egyetlen lépést sem tesz, és most először, mintha úgy érezné, soha többé nem akar elmozdulni a helyéről.
Akár egy önkéntes börtönben, csak falak nélkül. Magányosan, egyedül a hidegben, és a sötétben. És legnagyobb meglepetésére óriási nyugalom árasztja el erre a gondolatra.
Nem képes meglepődni az újabb szavakon, úgy reagál rá, akár egy robot: hangjának lejtése egy percre sem változik, ugyanolyan hűvös végig.
- Szeretsz? Miért hazudsz megint? Gyűlölöd, hogy én is azok közé tartozom, én pedig próbálok hozzád menekülni ez elől a gondolat elől. Amíg egyikünk sem tudta, addig észre sem vetted. Most, hogy tudod, azzal jössz, hogy le sem tagadhatnám. Akkor eddig miért nem vetted észre?
Ha szeretsz... Hogyha még mindig szeretsz... Miért akarod ennyire, hogy elmenjek? Az miért nem elég büntetés, hogy már attól is megszakad a szívem, ha csak arra gondolok, hogy soha nem láthatom? Tudod, hogy tudsz engem büntetni, és jutalmazni ugyan úgy. Megvan hozzá a képességed. De az, hogy még a közelébe sem mehetek... Még ennyit sem érdemlek?
Az a kis tárgy, amit újra a kezében tarthat, ami annyit jelentett neki. Egészen mostanáig. Most nem több egy apró karikánál, egy kis, még csak nem is szép gyűrűnél. Mostmár nem több egy újabb emléknél, egy fájdalmas, és mégis annyira boldog pillanatról. Nem is volt olyan rég...
- Tartsd meg... Kérlek... - suttogja maga elé elhaló hangon, bár abban sem biztos, hogy lehet-e hallani a hangját. - Hát nem látsz bennem többet egy szerencsétlen srácnál, aki még arra sem méltó, hogy segítsenek rajta? Most én lennék a szemét? Kellett egy ember, akit könnyű átverni, aki túlságosan is szerencsétlen ahhoz, hogy észrevegyen akármit is. Kellettem, mert egy olyan gyereknek, mint én vagyok, elég bármi ahoz, hogy boldog lehessen, és könnyű elhitetni vele, hogy minden rendben. Kellettem ahhoz, hogy legyen egy vér szerinti családtagod, akivel boldog lehetsz? Aztán meg hirtelen semmit nem jelentek neked. De ha többen vagytok, hát mondd meg a barátaidnak, hogy hozzám nyugodtan jöjjenek. Tiporj a porba és üldözz el. Kell esetleg még valami mielőtt elmegyek? Esetleg egy másik gyerek? - kínjában halkan felnevet, de még mindig ugyanolyan éltelen és hangsúlytalan a hangja, mint eddig is - Ó, ne haragudj. Hiszen egy is elég. Akit majd ha felnő, ugyanúgy eldobsz magad mellől. Addigra pedig minden bizonnyal találsz magadnak egy újabb lehetséges lábtörlőt.
Esetleg megkereshetnéd a bátyámat, fogadok, ő még érdekesebb házisárkány lenne, mint én voltam. Vele aztán nem fogsz unatkozni, és még a fényűző kis lakosztályába is elvinne, hogy szórakoztathasson. És ne aggódj. Te alig kotyogtál el valamit a titkaidból. Mindig elvártad, hogy én elmondjak neked dolgokat, de te soha. Ez is része volt a tervednek? Hogy utána ha esetleg nem lenne olyan könnyű elválnom tőled, idehivathasd Norlana kutyáit, hogy "ugyan, itt van annak az öccse, akit kerestek..."? Ez aztán a jó hír, tényleg. Csak vissza ne éljek a nyakláncoddal. Biztos hatalmas titkokat rejteget.
Előtúrja zsebéből az apró tárgyat, melynek érintésére újra hevesen elfogja a vágy és az elkeseredettség, de arcának vonásai meg sem mozdulnak. Most gyenge öklébe zárja a gyűrűvel együtt, és még mielőtt túlságosan nehezére esne elengedni az utolsó dolgot, ami még az egyetlen élő barátjához kapcsolja; elgémberedett mozdulattal hajítja a két ékszert a lány elé, a pocsolyák takaró védelmébe.
Barát. Ez a szó annyi mindent jelent. Barátnak ebben a világban bárkit lehet hívni. Még emlékszik rá, néhány különös barátja, akik annyira maguk közé fogadták; miután Norlana segítsége után újra megtalálta őket... Annyira boldog volt, hogy találkozhat azokkal, akiket akkor a húga után a legfontosabbaknak tarthatott. Ahogyan ott feküdt a porban, remegve, félve, mégis boldogan...
Élettelen, véráztatta teste ott hevert a többi hulla között. Éppen hogy csak hallani lehetett sípoló lélegzetét, bár már az is kezdett elhalni. Pár doboló lépés a földön; ahogyan közelebb értek hozzá néhányan. Az elhalni kívánó test sikoltani akart volnaa, hogy hagyják már végre békén, mert az a szenvedés, amit már napok óta, étlen szomjan átélt, mozdulatlanul és rettegve, olyan mély nyomot hagyott benne. Félt, hogy újra megkínozzák erőtlen testét, rettegett tőle, hogy visszakerül abba a fájdalmas, magányos cellába, amiben eddig volt. Már így is börtönben érzezte magát, saját testének vasksötét fejében, ahonnan képtelen kitörni.
Élettelen, de még kékes színben játszó szemei mégis boldogan csillantak meg a lemenő nap halovány fényében, amikor meghallotta az oly régen elfeledett barátok hangját. Egy pillanatra megfeledkezett mindenről, minden gyűlöletről és fájdalomról, csak hogy újra ugyanúgy befogadják maguk közé. Annyira furcsa most, csak a hangok alapján tudni, merre vannak. Belehalt volna. Inkább belehalt volna a szégyenbe.
Hárman térdeltek köré, föléhajoltak. A hangos, érdes szavak a nevét formázták, de már nem volt képes tisztán hallani. Csak könyörgött, hogy segítsenek, hogy legalább vigyék el valahova. Segítsenek megmozdulni, segítsenek legyőzni a félelmet; segítsenek elmenekülni a sötétség elől.
Undorodó, kaján és önző vigyorok - csupán ennyi jelent meg a másikok az arcán. Semmi olyan emberi érzelem, amit várt volna azoktól, akikben megbízott. Nem értette, miért nevetnek rajta, amikor ő maga úgy érezte, soha többé nem lesz képes nevetni. Rettentően gyengének érezte magát, és mostmár annyira borzalmasan magányosnak.
Csupán néhány perc telt el, hogy nevetve és gúnyolódva hagyták magára, de már nem volt képes sírni. Ugyanúgy, ahogyan hagyták; ugyaúgy, ahogyan már napok óta feküdt, ugyanúgy maradt. Nem érdekelte az élet, el akart tűnni abból a végtelen időből, ami soha nem állhat meg. Húga arcának körvonalai viszont annyira élesen jelentek meg a fejében, hogy a gyűlölet hirtelen csapott bele a szívébe, és úgy markolászta, mintha soha többé nem akarná engedni.
Most ugyanilyen rútnak és becsapottnak érzi magát; átverte az, akiben ennyi ideig megbízott, éppen az csapta be, aki képes volt vele elfelejtetni azt a gyűlöletet, ami azóta folyamatosan feszíti belűlről.
Térde kíméletlenül éri a mindenhol elterülő betont, hangos koppanással jelezve, semmi nem akadályozta meg az esést, semmi nem próbálta hárítani a fájdalmat. Most jut csak az eszébe, mennyire éhes, és milyen szomjas, mert napok óta nem evett semmit.
- Ha újra megkérdezem, hogy megölnél-e megtennéd? Tedd meg, kérlek. - suttogja maga elé elhalóan. - Amúgy sem pazarolhatnád rám az élelmet, mert neked nagyobb szükséged van rá. Pofám nem lenne hozzá, hogy ezek után kérjek belőle. Enélkül pedig mostmár amúgy sem élek sokáig.. - ujjait végigfuttatja a nedves betonon, valami után kutatva.
A kis, kerek gyűrűt szorongatja ismét az ujjai között, mert nem képes rá, hogy valóban elfeledje a kis tárgyat.
- Mégis, kinek adhatnám rajtad kívül? Emlékszel még? Ez nem csak baráti ajéndék.... - érdeklődő tekintetével vizslatja az aptó kis ékszert, megforgatja ujjai között, mintha valami furcsát keresne rajta - Ne akard, hogy elmenjek... Kérlek... |
Utálja a dühös szavakat, amiket egymásnak vágnak. Utálja a fiút, amiért nem bírta legalább ő megőrizni a nyugalmát és utálta saját magát, amiért ő sem bírt csendben maradni. De a szavak olyan kegyetlenül telibe találnak, hogy ezek után már gondolni sem akar rá, hogy magába fojtsa a mondandóját.
- Tehát te nem is akarod? Erről van szó? Miért nem mondtad ezt az elejétől fogva? Miért kellett csak mindenféle indokokat felhoznod, de egyszer nem tudtad volna megmondani, hogy mit akarsz! Hát sajnálom, tudod, azt szokták mondani néma gyereknek anyja sem érti a szavát. És ha tetszik, ha nem, igenis meg fogom tartani a gyereket, és nem kell, hogy bármi közöd legyen hozzá. Még ha vér szerint az apja is vagy, ha nem akarod teljes szívedből, akkor sosem lehetsz az. - Már megint kiabált, bár legszívesebben úgy toporzékolt volna, mint egy kisgyereke és hasra vágta volna magát a földön, tudta, hogy nem teheti meg. És azt is tudta, hogy semmin nem változtatna. - Nem akarom mindenáron problémáimat rád rakni. Nézd el nekem, ha nem tűnt fel neked, hogy azon voltam mindeddig, hogy megfosszalak a fájdalmaidtól, hogy elvehessem tőled mindazt a szenvedést, amit el kellett viselned. Hát sajnálom, de nem én tehetek róla, hogy neked egy teljesen más nézőpontod van a világot illetően. Ezer bocsánat, hogy be merészeltem lépni az életedbe.
Nem akarja tovább tűrni ezt az egészet, el akar menekülni, futni akar, minél messzebb innen, de a lábai nem akartak engedelmeskedni semmilyen parancsnak. Meg sem mozdultak, bármennyire is kívánta, hogy maga mögött hagyhassa a hangos, gyűlölködő szavakat és érzéseket.
- Nem kértem, hogy tedd meg mindezt. Te magad döntöttél így. Te voltál az, aki azt választotta, hogy velem tart, és óvni próbál. Egyetlen egy szóval sem kértem tőled. De tudod mit? Igazad van, legyen minden az én hibám. Mégis hogy merészeltem? Hogy tehettem ennyire tönkre az életedet? Hogy voltam képes ennyi rosszal megtölteni a mindennapjaidat? Igazad van, ezért valóban ezt érdemlem, hogy itt kiabálj velem és hogy megint az orromra kösd, hogy mennyire hasonlítok arra a személyre, akit egyes egyedül szerettél. Arra miért nem gondolsz, hogy nekem ez mennyire rossz? Mindig újra és újra megemlíted, hogy rá emlékeztetlek, és nekem azzal a tudattal kell élnem, hogy fájdalmat okozok már csak a puszta létemmel, mert mindenben rá emlékeztetlek, őt pedig soha nem kaphatod vissza. Valóban engem szeretsz, vagy csak a tudatot, hogy a húgod másolata vagyok? Jól esik, hogy úgy érezheted, visszakaptál valakit, nem de? Ezért mindazt a szenvedést is hajlandó voltál elviselni, ami velem jár. De a francba is, miért kell múltidőben beszélned?
Egyszerre remeg a hidegtől, a dühtől és a félelemtől. Együtt töltött idejük alatt egyszer nem riadt vissza Danieltől, most mégis volt benne valami fenyegető. Érezte, ahogy a háta neki préselődik a falnak, és az ujjak, amik eddig mindig olyan gyengéden érintették most veszélyesen fonódnak a nyaka köré. Reflexszerűen kulcsolta saját ujjait a fiú karjára, ahogy levegő után kapott. Érezte, ahogy gyülekeznek a szemébe a könnyek és elkapta a tekintetét Danről. Amint elengedte összerogyott a földön. Könnyei végigpatakoztak az arcán, lélegzete egyenletlenül törte át körülötte a csendet.
- Elhitted, mert nem hazudtam. Szerettelek és szeretlek. Nem én voltam az, aki hazudott, hanem te. Annyiszor mondtad, hogy szeretsz és én hagytam, hogy ezek az álmok magukkal ragadjanak, most mégis olyan könnyen mondod, hogy gyűlölsz. - A földön kuporogva nézett fel a fiú alakjára, ami most olyan távolinak és idegennek hatott. - Fáj? Neked fáj? És azt hiszed nekem nem? Ne hidd, hogy te vagy ebben a kurva városban az egyetlen, aki szenved. Neked fel szabad idézned a múltat, belegázolhatsz az én lelki világomba, de ha én teszek akaratlanul valamit, amit nem kéne, akkor az már megbocsáthatatlan bűn. Így működik nálad az igazságosság? Daniel, a családodat nem tudod letagadni. Még ha meg is haltak, még ha úgy is látod, hogy nem szerettek, akkor is a családod voltak, és a bátyád is az! És ha tetszik, ha nem, még ha én nem is vagyok a családod, a gyerek, a gyerekem, a te gyereked, ő is a családod. Neki valamikor te fogod a családot jelenteni, még akkor is ha nem fog ismerni. Mert ezek után nem tudom kezeskedni érte, hogy valaha is megismerjen. Én tényleg megpróbáltam, én harcoltam és akartam, de ez így nem megy. Ha mindenen összeveszünk, akkor nem látok számunkra jövőt. Úgy tűnik a múlt túl nagy hatással van az életedre. Én megpróbáltam segíteni, de nem ment. Úgy tűnik, nem én vagyok az, aki segíthet rajtad. - A kezére nézett, majd lassan lehúzta az ujjáról a gyűrűt, amit eddig egyszer sem vett le azóta, hogy a fiú felhúzta rá. Most olyan távolinak tűnt az az emlék, mintha egy másik életből származott volna. Lassan és óvatosan felállt, majd remegő léptekkel odalépett a fiúhoz és a keze után nyúlt, hogy belehelyezze a gyűrűt. - Nem tarthatom meg. A sors nekünk külön utak szánt.
|
Nem számít az újabb kiabálásra, nem is akarja; gyűlöli. Menekülni akar, és elbújni az elől, hogy valaki mérges legyen rá, akár egy gyerek. Annyi ideig gyűlölték, mindenki gyűlölte, és mindenki magára hagyta. Hiretelen annyira magányosnak és kihűltnek érzi magát, mint már régóta nem.
De ez nem olyan, mint az igazi magány, sokkal inkább az a száraz, feszélyező közelség, amikor valaki a közelében van, de egyáltalán nem szívesen teszi: És ez még zavaróbb, mintha egyszerűen egyedül hagyná.
Szája apró csíkká feszül, arcának vonásai pedig újra megkeményednek, úgyanúgy, ahogyan éveken át. Olyan fájdalmas ilyennek lennie, és mégsem tud mást tenni. Szemeiben csillog a vágy, hogy szerethessen, és ezt még most sem tudja eltűntetni. Még most sem, amikor pedig gyűlöli az előtte állót a szavakért.
Marja a büszkesége, mégis szétfeszül belülről, annyira gyerekesen komolyan veszi az egészet.
Ajkai megremegnek a dühtől, keze pedig szoros ökölbe szorul, mintha ez valami természetes pozíció lenne számára.
- Még mindig azt hiszed, hogy annyira érdekel hogy hogy nézel ki? Nem érdekel, tőlem aztán nyugodtan lehetnél a világ legrondább lénye, akkor is ugyanolyan lennél nekem. Marhára nem zavar, akár tehén leszel,akár nem! Mellesleg te akartad azt a gyereket, én csak próbáltam olyat választani, amivel mindkettőnknek jót teszek! Miért akarod minden áron valami problémádat rám rakni?! Van elég a tieid nélkül is, kösz szépen!
Nem gondolja komolyan a szavait, nem akarja komolyan gondolni, és mégis olyan hevesen, és hangosan kúsznak ki gondolatai. El akarja hinni, hogy a lány sem gondolja komolyan a szavait, de amint megérti a mondatok értelmét, újúlt erővel tör rá a maró fájdalom és a fékezhetetlen düh.
- Szemetet? - ejti ki furcsa undorral a szót, ökleit még szorosabb ökölbe szorítva, addig erősítve markán, amíg fájni nem kezd a tenyerébe maró újjainak szorítása. - Te szemétnek képzeled magad?! Te ilyennek látsz engem? Miattad, csakis miattad lelövettem magam, hogy ne essen bajod, hogy ne terelődjön rád a figyelme! Miattad én is elfogattam magam, amikor téged is elkaptak! Csakis miattad én megpróbálom elfelejteni az egész életemet, csak hogy te ne vedd észre, mit érzek! Elfojtom magamban a fájdalmat akárhányszor megszólalsz, mert a hangod arra emlékeztet, akit szerettem! És ezek után te még szemétnek mered nevezni magad?! Én tényleg el mertem hinni neked, hogy szeretsz... Én tényleg azt hittem, hogy szeretlek! - kétségbeesetten hal el a hangja, ahogyan tesz egy apró, szinte csak egyensúlyvesztésnek tűnő lépést Mizuki apró alakja felé.
Borzasztóan vágyna rá, hogy felébredjen, hogy minden csakálomnak tűnjön. Hogy átölelhesse, és tudhassa, hogy semmi nem történt. Hogy szeretik.
Az újabb szavak azonban csak még nagyobb tőrdöfésként érik, mint az eddigiek. A fájdalom, az az eget verő fájdalom úgy változik hatalmas gyűlöletté, hogy már nyoma sem marad a vágyakozó kisfiúnak, aki a lelke mélyén várta eddig a vígaszt és az ölelést. Nem érdekli, mit tesz, nem érdekli, mit gondol, nem érdekli semmi. Gyűlöli a szavakat, és az érzéseket.
Ahogyan gyorsan iramló léptei másodpercek alatt viszik annyira közel az apró alakhoz, úgy nyújtja ki kezét, hogy azt a torkánál megragadva hozzászorítsa a falhoz. Meredten bámul a szemébe, fojtó szorítása pedig dühösen préseli az érdes falhoz a megremegő alakot.
- Gyűlöllek! Miért...?! Miért hitetted el velem? Csak egy hazugság volt, amit eddig mondtál! Mindenben hazudtál nekem, és észre sem vettem! Miért nem hagytál inkább magamra akkor, amikor megtudtad, ki vagyok?! Miért okoz örömet az, hogy szenvedek? Miért kell mindig eszembe juttatnod mindent? Mindent, amit eddig próbáltam elfelejteni, te újra és újra előhozod! Hát nem veszed észre, hogy fáj? Vagy ezt akarod? Én... nem... - hangja elveszik a szélben, szürke tekintete pedig most olyannyira megfakul, hogy már szinte fehérnek hat ezüstös tekintete.
Arcán néhány könnycsepp folyik végig, olyan igazi, sós könnycsepp, de alig lehet észrevenni, mert az eső is ugyanolyan patakokban folyik végig kemény vonásain. Remegő kezét elhúzza a fojtó szorításából, és pár lépést hátrál.
- Nekem nincs hazám. És te sem vagy a családom. Te sem vagy különb senki másnál, még te is... - képtelen folytatni a mondanivalóját, csak hagyja, hogy néhány újabb könnycsepp guruljon végig arcán.
|
Végül lassan lezárta a gondolatokat és úgy döntött, ideje visszamenni Danielhez. Kicsit rosszul érezte magát az iménti viselkedése miatt, de úgy döntött, nem tehet róla. Igaz, hogy hallott már róla, hogy a terhesség ideje alatt megőrülnek a hormonok, de nem gondolta volna, hogy ennyire extrém az egész. Saját maga is meglepődött, de úgy vélte, hogy a fiú meg fogja érteni és megbocsájtja neki. Óvatos léptekkel indult vissza még mindig mosollyal az arcán, amikor azonban aztán meghallotta a fiú hangját rögtön megállt.
- Senki egy szóval nem mondta, hogy velem kell maradnod. Mondtam, hogy tégy a legjobb belátásod szerint, nem kényszerítettelek, hogy velem legyél. Ha menni akarsz, mert nem bírsz elviselni, hát csak tessék, senki nem tart vissza. De azt hiszed én élvezem ezt az egészet? Szerinted nekem jól esik, hogy minden nap a lelkeim is kihányom, hogy pár hónap múlva olyan kövér leszek, mint egy tehén és hogy az egyik percben még nevetek a másikban meg minden ok nélkül elbőgöm magam?! Hát hidd el, rohadtul de nem kellemes! - Nem akart kiabálni, de pont ez lett belőle. Tudta az ő állapotában nem jó, ha felidegesíti magát, de a hormonok most is rátettek egy lapáttal.
- Ha így van, akkor inkább menj el még most. Menj és keress magadnak egy másik odaadó lányt, aki mindent megtenne érted. Biztosan találsz majd egyet, akivel aztán boldog lehetsz és akit ágynak dönthetsz. Oh, de ne feledkezzetek meg a védekezésről, hátha ő is ilyen könnyen teherbe esik. Tudod... ti pasik mind egyformák vagytok, megkapjátok, amit akartok, aztán eldobtok minket, mint a szemetet. Nektek is csak addig kell egy nő, amíg elszórakoztat titeket, de amin felelősséggel jár az egész, máris visszavonulót fújtok.
Nem votl mérges, vagy legalábbis nem igazán. Sokkal inkább sebzett és fájt neki, de ezt nem akarta mutatni. Nem akarta, hogy bárki is csakis szánalomból maradjon vele. Az ugyan olyan fájdalmas lett volna számára mint a magány.
- Nincs rá szükségem, hogy csak azért maradj, mert kötelességednek érzed, hát most közlöm veled, hogy nem az, úgyhogy nyugodtan mehetsz. Menj, menj csak egyszerűen. Menj haza. - A haza alatt pontosan azt értette, amiről tudta, hogy Dan soha nem lenne képes az otthonának nevezni. Norlanát.
|
Szorosan öleli magához az apró testet; védeni akarja mindentől, bármitől. Nem akarja, hogy bármi baja is essen, akár meg is halna, csak miatta. Ilyen erős kötődést már olyan nagyon régóta nem érzett, így most nem akarja elveszíteni. Nem válaszol semmire, most nem is érdeklik ilyen kérdések. Csak boldogan, bárminél boldogabban hatja fejét a lány vállára, mintha ezzel akármilyen gondot elűzhetne.
Biztonság. Szeretetet. Szerelem.
Ez a három szó járja át csupán gondolatait, és érzéseit is.
Még csak feleszmélni sem képes, olyan hirtelen ér véget ez a néhány másodperc. A gyereked. Visszhangoznak fejében a szavak, amiket tényleg nem képes megérteni. Vonásai fájdalommal vegyülve keményednek meg, ahogyan hátratántorodik, még mindig vágykozva a nyugalom után.
Nem érti, hogy hova megy, nem érti miért. Szívét heves félelem tölti el, ahogyan hallgatja az egyenletes, sietős lépteket, amíg lassan el nem halnak a vizes betonon, valahol a házak között. Szívesen utána indulna, de úgy dönt, inkább hagyja, amíg egy kicsit lenyugszik.
Ahogyan gondolkozik, egyre inkább idegesebb lesz, az előbb elhangzott szavak pedig egyre kínzóbban és élesebben kiáltanak. A gyereked. Hallja meg újból az ismert hangot, és bár tudja, hogy csak egy képzet, mégis rettentően fáj neki; most még jobban, mint elsőre.
Akadozó, mágis dühös és fájdalommal vegyes léptekkel indul Mizuki után.
- Ez most természetes?! Mert ha kilenc hónapon keresztül el kell viselnem ezeket a rohadt hangulatváltozásaidat, abba én fogok beleőrülni! - kiáltja dühösen maga elé, amikor már elég közel ért hozzá. |
Jólesően fogadta a fiú meleg érintését az eső hidegjében. Úgy érezte ezer közül is képes lenne felismerni ezt az egyet, Danielét. Ebben a percben örült neki, hogy a fiú nem lát, így nem kellett elviselnie azt a látványt, amit most nyújtott, bár úgy gondolta elképzelni sem lehet sokkal jobb. Ahogy megpróbálta tüdejét újra megtölteni levegővel, köhögőroham fogta el és csak még jobban összegörnyedt. Lassan fordította a fejét a fiú felé, hogy megkereshesse a tekintetét. Saját szemei riadalommal voltak tele.
- Nem megyek vissza a bázisra... Nem akarok visszamenni! Ne vigyél vissza, jól vagyok, tényleg... Minden nap rám jön rövid időre a rosszullét, de elmúlik, és utána minden rendben van. Eddig sem vetted észre... Boldogulok, tényleg. - Esdeklően nézett a fiúra. Már a gondolattól, hogy újra a bázison legyen a sok ember között rosszul lett. A gondolat, hogy bárki megtudhatja, hogy terhes. Nem akarta látni a tekintetüket, hallani, hogy mit mondanak és azt sem akarta hallani, hogy az orvos azt tanácsolja neki, hogy inkább vetesse el. Mindezt nem akarta. És a legfontosabb, nem akart Danieltől távol lenni. Félt attól, hogy bármi történhet vele, amíg nincs vele, hogy esetleg gondol egyet, és mégiscsak elhagyja. Annyi rémes gondolat, és a kétségbeesés, a tudatlanság.
Újra patakozó könnyekkel húzódott közelebb a fiúhoz, és ölelte át.
- Veled maradok. Ha visszamegyek a bázisra, akkor csakis veled. És tudom, hogy nem akarsz te se odamenni, úgyhogy ne kényszeríts engem se. - Csak ekkor ütöttek a fejében szöget a fiú korábbi szavai. - Miért mondtad, hogy az már régen rossz, hogy ha olyan, mint te? - Fájt neki a gondolat, hogy a fiú már megint túlságosan is alábecsüli magát, amitől csak még jobban sírt. Bár eddig is elég érzékeny volt, úgy tűnt, most képes magát minden apróságon elbőgni, ami meg csak felidegesítette. Nem akart annál is gyengébbnek tűnni, mint amennyire már most is az volt. - Ha ez kilenc hónapon át így megy, akkor én megőrülök. A francnak kell nekem kihordanom a gyereked!
Mérgesen ellökte magát a fiútól, felállt és elcsörtetett. Ahelyett viszont, hogy bekanyarodott volna az ajtón a házba, tovább ment az utcán. Céltalanul bolyongani, mint egykor. De ahelyett, hogy össze-vissza válogatás nélkül bekanyarodott volna valamelyik utcákba egyenesen haladt előre, majd hirtelen megállt. Megfordult és visszanézett. Tekintetével a másik alakot kereste, akit maga mögött hagyott. Megpróbálta megtalálni valahol a sötétben. Miután nem találta egyenlőre feladta. Lenézett magán. Tekintete megakadt a hasán, és gyengéd, óvatos mozdulattal végigsimított rajta. Halvány mosolyra húzódtak az ajkai. Kezét a hasán tartva állt ott, és színezte ki lelki szemei előtt, hogy milyen lesz majd a kis családjuk. Boldognak látta magukat, annak akarta látni magukat. |
Már készülne rá, hogy a lány kiabálni fog, hogy mérges lesz rá, hogy elküldi és megsértődik; hátrálva egy lépést próbál egy kicsit menekülni előle. Meglepetésként éri, hogy nem akad ki Mizuki, és tulajdonképpen még a hangneme sem bántó. Magának sem vallaná be, de nagyon is jól esnek neki a szavak. Még egy halvány, féloldalas mosoly is megjelenik az arcán, egy fájdalmas, de jóleső mosoly. Nem érti magát, miért tudja mindig annyira megbántani a lányt, hiszen nem akarja, és mégis olyan sokszor sikerül.
Soha nem volt még ilyen helyzetben; nem tudja mit kéne csinálni egy gyerekkel. Már évek óta egyáltalán nem is találkozott olyanokkal, akiket gyereknek lehetne nevezni. Utoljára talán saját magán tapasztalhatta, milyen egy gyerek. De magához úgy sem hasonlíthat, mert a körülmények, és minden más is teljesen megváltozott.
..remélem, hogy olyan lesz majd mint te..
Remény. Milyen nagy becsben tartják ezt a szót. Mindenki remél, mindenki bízik benne, hogy eljön az, amit vár. De lehet-e még remélni, ha mindenki tudja, hogy a végén nem az fog győzni, akinek tiszta a szíve. Csalással könnyű nyerni. De utána elviselni, hogy mások lelkébe tiport: az igazán nagy feladat.
- Ha olyan mint én, az már régen rossz. - szólal meg végül hosszas hallgatás után, mert eszébe jutott egy újabb, fájdalmas probléma, amiért csakis Ő maga lehet a felelős, senki más.
Reflexszerűen nyúlna a lány kabátja után, amikor elszalad előtte, de nem éri el. Magában keresi a szavakat, amiket kimondott; keresi az okot, amivel megbánthatta. Néhány percig csak lehajtott fejjel, magányosan áll az ajtóban, mielőtt ő is kilépne az esőbe.
Csak a saját önérzete miatt tesz úgy, mintha körbenézne, pedig pontosan tudja, merre van az, akit keres. Mégis; ez a mozdulat annyira természetesnek tűnik, sokszor csak ezért csinálja.
Akadozó léptekkel indul el az apró alak felé, némán lerogyva mellé a földre. Óvatosan végigfuttatja ujjait a lány gerincének vonalán, csak hogy csináljon valamit, mielőtt megszólalna.
- Visszaviszlek a bázisra. Nem tesz jót neked, hogy itt kinnt vagy. Én pedig megígérem, hogy nem megyek el, itt megvárlak, és ha úgy érzed, jól vagy, majd megkeresel. |
Kifejezéstelen arccal nézett fel a fiúra. Hosszú percekig meg sem tudott szólalni. Nem tudott semmi mást tenni, mint esetlenül nézni rá, miközben a szemében egyre csak gyűltek a könnyek. Végül ellökte magát tőle, hogy kiszabaduljon a karjaiból. Hirtelen már nem akarta, hogy tartsa. Most távolságra votl szüksége.
- Tudom, hogy nem tudom, de ez azt is jelenti, hogy egyáltalán meg sem próbáljam? - Kérdőn nézett Danielre, és megpróbált rájönni, hogy miért mondta ezt. Tudta, hogy igaza volt, ezt neki is be kellett látnia, hogy nem tagadhatja, de nem látott benne értelmet, hogy ezt még ő is az orra alá dörgölje. - Nekünk pontosan meg kéne értenünk, hogy milyen helyzetben van a gyerek, akkor miért ne próbálhatnánk meg legalább a legjobbat megadni neki?
Letörölte a könnyeit, bár nem sokra ment vele, hiszen alig pár másodperc múlva ugyan olyan nedves volt az arca.
- Te nem kaptál a családodtól annyi szeretetet, mint én, de ez nem azt jelenti, hogy nem is tudsz annyit adni, mint amennyit bárki is megérdemel. Tudom, hogy szeretsz és fontos vagyok neked, ezt már többször is különböző módon a tudtomra adtad. Ha olyan lennél, mint a szüleid, akkor erre nem lettél volna képes. Én minden tőlem telhetőt meg fogok tenni ezért a gyerekért, aki a hasamban növekszik. Már csak azért is, mert egy részed, és senkit nem szeretek nálad jobban. Örülnék, ha úgy nőhetne fel, hogy minden szeretetet megkap, amit csak adni tudunk neki, de nem akarlak semmire sem kényszeríteni. Nem kell úgy érezned magad, hogy muszáj felelősséget vállalnod érte. Menni fog egyedül is majd valahogy... De egyet jobb ha tudsz, nem fogom ezt a gyereket semmilyen módon sem jobban szeretni nálad. Mindazt a szeretetet amit irántad érzek, senki sem veheti el tőled. Egyedül te tudod befolyásolni, hogy hogyan alakul.
Nem tudta, hogy miért ilyen Daniel, de nem akarta, hogy ez mindent tönkre tegyen közöttük. Nem akarta elveszteni az egyetlen személyt, aki olyan fontos számára, másrészt viszont nem is tudott volna dönteni kettejük között. A fiú vagy a baba. Ha valaki ez elé a választás elé tette volna, akkor nem tudta volna miként kellene cselekednie, mert nem tudott volna és nem is akart volna választani. Mindkettejüket akarta, hiszen mindkettejüket másképpen szerette.
- Azt viszont remélem, hogy olyan lesz majd mint te... akkor én lennék a legboldogabb. - Halkan suttogta maga elé a szavakat. Félt attól, hogy ha hangosabban beszélne beleremegne a hangja és nem bírná. Hirtelen nagyon gyengének érezte magát, majd egyszer csak elfogta a rosszullét. A szájára szorította a kezét és kirohant a házból. Pár méterrel odébb esett térdre és adta ki magából azt a keveset, ami a gyomrába volt, ami aztán tényleg nem votl soknak nevezhető. Eddig mindig sikerült úgy időzíteni, hogy a rosszullétek alatt ne legyen a fiú közelébe, hogy ő ne jöjjön rá semmire, de ez most nem sikerült neki és félt a fiú reakciójától. |
Folyamatosan mosolyog, még saját maga sem tudja, tulajdonképpen miért; talán most egyszerűen jól érzi magát, hogy a lány társaságában lehet. Szívesen maradna így örökre, hogy semmi gondja nincs, legalábbis amik vannak, most teljesen el tudja őket felejteni. Egy pillanatra újra megremeg az újra felcsapó széltől, mielőtt kényszeredetten belépne a házba.
Nem is jut eszébe semmi, amit mondani akarna, sokkal inkább vágyik most a csöndre, és a nyugalomra. Arra, hogy teljesen ki tudjon végre kapcsolni, és nem azon merengeni, hogy mi fog történni a következő pillanatban. És úgy érzi, hogy ezt Mizuki mellett meg tudná tenni. Örül, hogy van valaki, akinek fontos lehet, még ha eleinte annyira ismeretlen, és talán kellemetlen érzés is volt számára.
Nem is érti, hogy volt képes ennyi éven át mellőzni ezt a szeretet,és boldogságot, hogy hogy nem halt bele a magányba. Most, hogyha csakúgy, hirtelen egyedül maradna, képtelen lenne elviselni azt az üres és könyörtelen érzést, hogy senkinek sem fontos már, hogy életben maradjon, és hogy senki nem lenne, aki megsiratná, ha meghalna.
Rettenetesen fél tőle, hogy ez soha nem tarthat örökké, és egyszer úgyis egyedül marad. Hiszen az emberek kiszámíthatatlanok, és szeszélyesek. Bármikor képesek megbántani a szeretteiket, és akkormár csak az a kérdés, képesek-e megbocsátani.
Halványan elmosolyodik, a lány apró testét azonban nem engedi el. Most nem érdekli a hideg, nem érdekli a fáradtság, nem érdekli a tiltakozás. Egyszerre boldog, a világon a legboldogabb, és ezalatt mégis szomorú és kétségbeesett. Bármennyire is próbálkozik vele, valamiért képtelen minden gondot eltűntetni maga elől; de annyira szívesen játsza meg magát olyannak, mintha boldog lenne, mert ezáltal legalább egy kicsit tényleg annak érezheti magát.
...hogy van két ember, aki szereti...
- Örökké nem védheted a sorsa elől. Ebben a világban nem tudod minden elől megóvni! Nem tudod kivonni abból az ördögi körből, ami az orrod előtt van. Ha belelovagolod magad egy olyan világba, ahol minden jó, és soha semmi baj nem érhet, belehalsz a fájdalomba, ha utána mégis cserben hagynak. Ugyanez fog történni vele is! Egy gyereknek nem tudod elmagyarázni, hogy ez a világ romlott, csak ha tapasztalja is.
Nem érti magát, miért mondd ilyeneket, amikor még ő sem akarja elhinni szavainak értelmét. Féltékeny, hogy van valaki, aki megkaphat mindent, amire ő egész életében vágyott, mégsem kaphatta meg soha. Undorodik saját magától, mert igazságtalannak érzi, amiért Ő és még sokan mások, negyedannyi szeretetet sem kaptak, mint ami erre az újlélekre vár.
Akaratlanul is eszébe jut az, aki az egyetlen volt aki melléállt, amikor szüksége volt rá, és mégis annyira hamar egyedül kellett hagynia. Ajkainak vonala megremega fájdalomtól, és az ürességtől, ami egyre jobban szívja magába azokat az érzéseit, amit élő ember már soha többé nem láthat tőle.
Tudja, hogy nem ő az egyetlen, akivel kiszúrt a saját sorsa, de valamiért úgy érzi, hogy mostmár nagyon is elég volt. Sokszor próbált magában bocsánatot kérni mindenért, amit tett, de soha nem jutott semmi olyanra, amiért ilyen büntetést kellett volna kapnia. Ennyi idő után sem érzi magát többnek egy tudatlan kisgyerelnél, akinek egyetlen vágya, hogy bebizonyíthassa, hogy méltó arra, hogy szeressék.
Azt mondják, ha valaki rosszat tesz, annak a súlyában egyszer neki is bűnhődnie kell. Hogy ez a büntetés lehet, hogy csak az illető egy másik életében kerül lerendezésre. Ezen már sokszor elgondolkodott: Minden meilisi gyilkolt? Mindegyikük ugyanolyan galád volt valamikor, mint amilyennek most érzik az ellenségüket? Mindenkinek azért kell szenvednie olyan végtelenül, mert muszáj őket megbüntetni azért, amire már nem is emlékeznek?
Norlana csak végrehajtja az ítéleteket. Valakit örök szenvedésre, valakit halálra ítél, de mindannyian ugyanúgy szenvednek a lelkük mélyén tátongó űr miatt.
Mert mindenkinek bűnhődnie kell... |
Megkönnyebbülten néz vissza a fiú válla fölött a bázis épületére, most, hogy már maguk mögött tudhatja és megnyugodhat, hogy senki sem akarja arra kényszeríteni, hogy bemenjen és olyat tegyen, amit nem akar. Bár egy része azon a véleményen van, hogy az lett volna a legjobb, ha tényleg bemegy oda, és mind egyszer véget vet ennek az őrültségnek. Ki tudja milyen veszélyeknek teszi ki azt az apró teremtést, ami most a hasában növekszik. Danielnek igaza volt, bármikor jöhetnek, és magukkal ragadhatják. Norlana őt is elveheti tőle. Viszont az is meglehet, hogy az égi város már a születése előtt tönkretette az életét. Azon eddig még nem gondolkozott, hogy vajon milyen lesz a gyerekük, milyen lesz két kísérlet gyereke. Ő teljesen normális lesz majd, vagy a szerek, amiket az évek folyamán a szervezetükbe pumpáltak, és amik ennyire megváltoztatták őket, azok rá is hatással lesznek? Hirtelen fogta el a pánik, hogy már semmiben sem lehetett biztos, és még jobban odabújt a fiúhoz és átkarolta a nyakát.
- Valamilyen, számomra megmagyarázhatatlan okból kifolyólag mindig visszatérsz. - válaszolta mosolyogva, és amíg vissza nem értek a házhoz csendben gondolkodva nézte a fiú arcát. Nem foglalkozott azzal, hogy a hajából az esőcseppek ráesnek, vagy ha mégis feltűnt neki, akkor nem zavarta. Szerette nézni ezt az arcot, bármikor is meglátta melegség és a biztonság érzete öntötte el. Tudta, hogy ah ezt az arcot látta, nem volt mitől félnie, mert olyas valaki votl vele, akit szeretett és aki szerette. - Hm? Nem akarom, hogy túlerőltesd magad, ráadásul tudok a saját lábamon is menni. Ha így folytatod, még a végén ellustulok.
Halkan nevetve nézett még egyszer a fiú arcára, mielőtt az esős utca felé fordította volna az arcát. Tudta, hogy valami foglalkoztatja Danielt. Ismerte már ennyire, hogy ez feltűnjön neki, de most egyenlőre nem szólt semmit. Időt és alkalmat akart neki adni, hogy magától hozhassa fel, és ha nem teszi meg, még akkor is rá tud majd kérdezni.
Válasz helyett csak megpuszilta a fiú arcát. Bár féltette, azért egyfajta örömmel fogta el, hogy bármi áron védelmezni és óvni akarta. Főleg most, hogy közös gyermekük is úton volt. Ez a gondolat még mindig elérte, hogy megborzongjon és aggódni kezdjen. Nem tudta, hogy viselkedjen majd anyuka ként, hogy mit kell majd tennie. Abban bízott, hogy majd tudni fogja, hogy mi a teendője, hogy a génjeibe már benne van. Bárcsak itt lett volna még vele az anyukája, hogy meg tudja őt kérdezni és segítségért és tanácsokért hozzá fordulhasson. De ezt is elvette tőle Norlana.
- Nem tudom, hogy mennyire lenne jó ötlet... - Félt tőle, hogy használja az erejét, és most, hogy nem csak saját maga miatt kellett figyelnie a testére még jobban tartott attól, hogy esetleg legyengüljön. Másrészt viszont érezte, ahogy Daniel remeg a hidegtől és ez még nyomósabb érv volt, mert senkit és semmit nem szeretett úgy, mint őt, és ő még a kabátját is oda adta neki. Rég volt már, hogy befolyásolta az időjárást és akkor is általában nem magától tette, egyszerűen csak annyira össze volt zavarodva, hogy uralkodni se tudott rajta. Ezért is sétált legtöbbször egy esőfelhővel a feje felett. Most mégis összeszedte magát és összpontosított. Csak annyit érzett, hogy a szellő körülöttük enyhült, és most már csak lágy fuvallat volt, de többet nem sikerült elérnie. - Sajnálom.
- Ezt meg ne halljam még egyszer! Ez úgy hangzott, mintha az egész csakis engem érintene, te pedig csak bele lettél ráncigálva az egészbe, és bár megteszel mindent, mégis csak kívülállónak érzed magad... Daniel, ennek a gyereknek te vagy az apja, és szeretném, ha érezhetné is, hogy van két ember, aki szereti.
|
Lassú léptekkel indul el, mintha nem lenne teljesen biztos benne merre is akar menni; és tényleg így van. Tudja, hogy önző, de nem akar visszamenni a bázisra, ahol az a rengeteg ember egy helyen van, és bár talán mindkettejüknek az lenne a legjobb, mégsem lenne képes visszamenni. Ehelyett inkább elindul abba az irányba, ahonnan jöttek. Soha nem szeretett egy helyen sokáig elidőzni, és ez most sincs másképp. A ház, ahol az eddigi néhány hónapot töltötték, már kezdi feszélyezni, és sokkal szívesebben menne máshová. Akárhová. Csak ne oda vissza.
Lázasan gondolkodik, hova vihetné a lányt, de nem jut eszébe semmi. Egy másik, elhagyatott lakásba. De ennek mi értelme? Sokáig úgysem maradhatnak egy helyen, mert így csak még nagyobb az esélye annak, hogy a fentiek kiszúrják őket.
- Ha kiakadtam volna, egy idő után úgyis lenyugszom. Lehet, hogy itt hagytalak volna, de egy idő után visszajöttem volna. Ilyeneken ne aggódj. - feleli kissé szárazon, de néhány másodperc múlva el is mosolyodik.
Ahogyan lehajtja a fejét, eltűrt szürke tincsei újra fakó tekintete elé hullanak, és ahogyan újra kilép a tető alól, ugyanúgy arcába simulnak, ahogyan egyre jobban elnehezülnek az esőtől. Végigperegnek vonásain a vízcseppek, majd alány ruháján landolnak, de ezt észre sem veszi.
- Majd meglátjuk. Nem fogod megúszni, el foglak bírni. - léptei ütemesen kopognak a betonon, ahogyan lassan odaér a házhoz.
Nem megy be, inkább az ajtó előtt megáll. Percekig csak némán áll, de ahelyett, hogy megmozdulna, úgy tűnik,mintha még levegőt sem venne. Gyűlöli, ha sokáig egy helyen kell maradnia, olyankor nem érzi magát szabadnak.
- Vigyázok. De valamivel azért meg is kell védeni téged. Puskát pedig ne adj a kezembe, mert nem lesz jó vége, úgyhogy egyelőre maradnak ezek. - Megremeg a hideg széltől, ami végigsüvít az utcákon, és kérdőn a lány felé fordítja tekintetét. - Biztos nem akarod kipróbálni, hogy mire vagy képes?
- Nekem teljesen mindegy. - mosolyodik el halványan. - De nincs is beleszólásom nem igaz? Majd kiderül. |
Ő is elmosolyodik, és érzi, hogy a könnyek megint gyűlnek a szemébe, de ezúttal nem azért, mert szomorú volt, vagy valami hasonló, hanem mert meg volt hatódva. Azon gondolkodott, hogy ez most végig így fog menni, és mindig ilyen gyorsan váltakozik majd a hangulata és csap át egyikből a másikba. Ez kicsit aggasztotta, és félt is attól, hogy milyen következményei lehetnek ennek majd a kapcsolatára Daniellel.
Már az is felesleges volt, hogy a fiú a kezénél fogva visszatartsa, most mégis örült ennek a gesztusnak is. Örült, mert ez bizonyította neki, hogy tényleg számít a fiúnak is valamit a baba. Pislogva nézett fel rá, majd elmosolyodott, és elfogadta a felé nyújtott kezet és lassan felállt.
- Nem egy gyerek, hanem a mi gyerekünk. - javította ki mosolyogva, és önkéntelenül is a hasához érintette az egyik kezét. - Jobban viseled, mint gondoltam volna... Azt hittem, hogy kiakadsz, és elvonulsz, hogy majd szóba sem akarsz állni velem. Már mindenre felkészültem, ezért is tartott pár napig, amíg rászántam magam, hogy elmondjam. Féltem tőle, hogy akkor elhagysz...
Kíváncsian nézett a fiú után, de szót fogadott, és nem mozdult el onnan ahol éppen állt. Még akkor is, ha zavarta, hogy nem tudta, most mi jár a Dan fejében, és már eleve a bázis közelsége elég volt ahhoz, hogy ideges legyen. Kicsit rosszallóan nézi a kardokat, de egyenlőre nem szól semmit, mert meglepődik, amikor a fiú a karjaiba kapja.
- Ugye tudod, hogy ezt már nem csinálhatod sokáig? hamarosan olyan kövér leszek, hogy el sem bírsz majd. - Fejét a fiú vállára hajtotta, és átölelte. Lassan minden tény tisztázódott benne, ami az anyasággal jár, így az is, hogy szép lassan hihetetlenül nagy lesz majd a hasa. Hogy erről elvonja a figyelmét, megint a kardokat kezdte szemlélni. - Ha megszületik a gyerek ugye tudod, hogy vigyáznod kell majd azokkal?
Valahogy sokkal könnyebbnek érezte az egész lényét most, hogy már nem kellett azon görcsölnie, hogy megszülessen-e a gyerekük, vagy sem. Ő maga végig azt akarta, hogy megtarthassa, még ha hajlandó is lett volna lemondani a logika javára róla, mégis most boldog volt, hogy Daniel is akarta.
- Fiút vagy lányt szeretnél? - kérdezte halkan suttogva és megint mosolyogva, majd felemelte a fejét és körbenézett. - Hova megyünk? Vissza a házba?
|
Most újra olyan borongósnak, és idegesítően monotonnak hat az eső ütemes kopogása, hogy valami olyan téma kerülgeti őket, amit egyáltalán nem lehet a leggondtalanabb beszélgetésnek nevezni. Szeretne valami ésszerűt találni, amiben mind a ketten megállapodhatnak, de nem talál semmit, azokon az érveken kívül, amik ellene szólnak. Csupán egy maradt a túloldalon, és az is csak egyetlen szó, család. Képe lenne egyetlen érzés minden értelmet és logikát eltűntetni?
- Nem ismerem, milyen érzés a család. De szívesen kipróbálnám. - halványan elmosolyodik, de nem néz a lányra, tekintetével folyamatosan a földet bámulja.
Önkéntelenül is Mizuki keze után nyúl, amikor az az ajtó felé indul, hogy visszahúzza. Még magának sem ismerné be, de nem lenne képes elviselni a tudatot, ha annak az új léleknek esélye sem lenne arra, hogy ő döntse el, élet, vagy halál.
- Ne, várj! Dehogynem kíváncsi lennék rá! - suttogja maga elé, még mindig féltérdre ereszkedve.
A felhangzó kérdésekre csak aprót bólint, és elgondolkodik rajta, hogy vajon van-e valami jelentősége egy gyűrűnek ebben a helyzetben, hiszen így is- úgy is egymás mellett maradnak, mert mind a ketten vágynak a társaságra, és kerülik a magányt. De így valahogy véglegesebbnek és őszintébbnek tűnik a kötődése, mintha csak szavakként mondaná ki.
- Azért akarom, mert szerelmes vagyok, nem azért mert egy gyerek van a hasadban. - lassan feláll, és a karját nyújtva óvatosan a lány apró alakját is felsegíti a földről.
Úgy gondolja, hogy ha mégis azt akarják, hogy megszülessen a gyerek; mostantól neki kell majd mind a kettejükre vigyáznia, és mostantól sokkal figyelmesebbnek kell lennie a lánnyal.
Hirtelen eszébe jut valami; sietősen lép ki az esőre, egy kósza pillantást vetve az apró meilisire, hogy maradjon ahol van, mielőtt hosszú lépteivel eltűnne a gyárépület sarkánál. Néhány perc múlva, amikor újra felbukkan, kezeiben a régi, Avilka vérétől vörösre festett kardokat szorongatva, újra odaáll Mizuki elé.
- Mehetünk. - tolja vissza a két hosszú pengét a hátára rögzített kardhüvelybe, mielőtt gyors mozdulatokkal újra a karjaiba venné. |
- Én boldog vagyok veled... - jegyezte meg halkan, bár nagyon is tudta, hogy a fiúnak igaza van. Ők is sokat szenvedtek és valószínűleg még fognak is. És a többi pontban is igaza van. - Bármennyire is próbálkozom, nem jut eszembe olyan érv, ami elég jó lenne ahhoz, hogy megtartsuk a gyereket. Én sem tudom mit kéne tennem... És Meilis valóban nem a legjobb hely egy gyereknek, csak... te nem lennél rá kíváncsi? Hogy milyen lenne a gyerekünk? Tudom, hogy tényleg nagy felelősség a család, de végre én is hasznosnak érezhetném magam, és tudnám, hogy valakinek szüksége van rám és az én gondoskodásomra. Nem szeretnéd te is érezni ezt?
A könnyei végiggördültek az arcán, de gyorsan felemelte a kézfejét és letörölte. Megpróbált lehiggadni és még egyszer átgondolni a dolgot. Ezért is mondta el Danielnek, hogy átrághassák magukat és döntést hozzanak, minél hamarabb, amikor még lehet dönteni. Megfogadta magában, hogy bármi is legyen a döntés, elfogadja és úgy fog cselekedni. Most pedig el kell fogadnia, hogy nem lesz gyerek.
- Menjünk be és keressünk egy orvost, aki segít nekünk...
Már indult volna be, tekintetét az ajtóra szegezte, de a fiú szavai arra késztették, hogy megálljon. Meglepődve állt és nézett rá, majd ő is elmosolyodott.
- Ugye tisztában vagy vele, hogy mire készülsz? És jól át is gondoltad? - Elgondolkodva nézett a fiúra, majd kicsit rémültre váltott az arckifejezése. - Ugye nem csak a gyerek miatt csinálod és azért, mert úgy érzed muszáj felelősséget vállalnod értem? Nem kell ezt tenned, enélkül is veled maradok. Már nem is lennék rá képes, hogy elképzeljem az életem nélküled.
Óvatosan leült a fiú mellé és átölelte. Pillantása a gyűrűre esett, ami még mindig ugyan ott volt, ahova Daniel felhúzta. Azóta egyszer sem vette le.
- Ha ez téged boldoggá tesz, akkor igen. - Felelte még mindig mosolyogva közelebb bújva hozzá. |
Minél jobban próbálja kizárni fejéből a feltörő gondolatokat, egyre több és több olyan dolog jelenik meg, ami miatt nemet kéne mondania a feltett kérdésre. Nem akar felelősséget vállalni, főleg nem egy olyasvalakiért, aki képtelen lenne magát megvédeni valaki nélkül; mégsem lenne képes azt mondani, nem.
Nem akar gyilkos lenni, de ha hagyja, hogy Meilisbe újabb élet szülessen, az ugyanolyan, mintha nem hagynák, hogy megtapasztalja az életet. Nem akar dönteni, hogy utána neki kelljen amiatt bánkódnia, hogy az ő hibája, ha valami mégsem úgy sül el, ahogyan azt eltervezték.
- Meilisben senki nem lehet boldog. Megpróbálhatjuk ezt cáfolni, de avégén úgysem fog sikerülni. Ezt vedd figyelembe - sóhajt fel halkan, óvatosan beoldalazva az épület takarása alá, hogy az felfogja az esőt. - Különben is... Én nem tudom, mit kéne csinálni egy gyerekkel. Meg hova akarod vinni, hogy ne találja meg senki? Örökké előle sem titkolhatod a valóságot, még hogyha annyira szeretnéd is. És ha életben marad, egyszer elkapják, és nem tehetünk ellene semmit! Mind a két lehetőség ugyanabba fulladna, gyilkosságba. Én nem tudom, mit kéne tenni.
Soha nem gondolta volna, hogy egyszer egy ilyen helyzetbe is kerülhet, és soha nem is készült rá, hogy ilyenfajta döntést kéne hoznia. Más életéről vagy haláláról senki nem dönthet, akkor most miért fordult meg mindkettejük fejében ez a lehetőség is? Egy ilyen világban senki sem éppen a családalapításon töri a fejét, ha pedig mégis, az illető minden bizonnyal nem épelméjű. De ha egyszer már megtörtént, akkor mi a teendő? Ezt senki nem írta le sehová, ez sehol nincs megszabva, és senki nem tudja, mi lenne most a helyes.
Esetleg elmehetnének egy másik városba, ahol normális körülmények között, normális emberek, normális életet élnek, de ők ketten még akkor is kivetettek lennének, és soha nem tudnák magukat olyan helyen jól érezni, ahol mindenki boldog lehet, csak ők nem. Értelmetlen lenne menekülni, az emlékek úgysem halványulnak, viszont egy új léleknek talán mégis jobb lenne ha máshol nőhetne fel. De hol?
- Nem vagyok gondolatolvasó, úgyhogy ha arra gondolsz, amire én, akkor csak egyféle választ fogadok el - halványan elmosolyodva néz fel a lányra, egy pillanatra elfelejtve minden gondot, ami egyre inkább halmozódik előttük. |
[1115-1096] [1095-1076] [1075-1056] [1055-1036] [1035-1016] [1015-996] [995-976] [975-956] [955-936] [935-916] [915-896] [895-876] [875-856] [855-836] [835-816] [815-796] [795-776] [775-756] [755-736] [735-716] [715-696] [695-676] [675-656] [655-636] [635-616] [615-596] [595-576] [575-556] [555-536] [535-516] [515-496] [495-476] [475-456] [455-436] [435-416] [415-396] [395-376] [375-356] [355-336] [335-316] [315-296] [295-276] [275-256] [255-236] [235-216] [215-196] [195-176] [175-156] [Korábbi]
|