Új bejegyzés Frissítés

2010.01.13. 13:12 Zev Owen

A gép zúgva szakítja át a felettük kavargó szürkeséget, mintha maga a fém monstrum is a napasugarak után vágyakozna irányítása alatt.  A Nap tűzpiros korongja szinte vérben fürdik alacsonyan magasodva a kék árnyalatokkal teleszőtt égen, már alig érezni a melegségét; talán a Földel együtt fog majd elpusztulni, hogy soha többé ne kelljen hasonló gyötrelmet látnia. Ebben a pillanatban azt kívánja bár ne kellett volna ilyen tisztán hallania a robotnő szavait. Minden porcikája feszül az idegességtől, gépi állkapcsa megroppan, ahogy fogait kíméletlenül összeszorítja, s aranyszínű szemeit elszűkíti, mintha csak a hirtelen jött fény elől hunyorogna. Egy kimért fejmozdulattal fordul a Második felé, hogy felizzó, éltől fűtött tekintetét a lány saját bőrén érezhesse; egy pillantás fájdalmas érintéséhez nincs szükség csodaszerekre. Szemöldökei akaratlanul is egymásba szaladnak, homlokán elmélyülnek a ráncok, ahogy keveredik vonásaiban a keserű csalódottság és a gyilkos vád érzése. Hosszú percekig meg sem bír szólalni, csak hagyja, hogy a mély csend eggyé váljon a benne dúló megmérgezett káosszal. Fájdalmasan ráharap nyelvére, mielőtt úgy döntene, megszólal, de a vér ízét nem érzi meg a szájában, csak az ezzel járó éles fájdalmat, most azonban ez sem képes lenyugtatni, vagy elterelni a figyelmét az ereiben lüktető dühről. - Sajnállak Khiara. – leheli mélyet lélegezve, mert úgy érzi, most képtelen lenne folytatni. – Sajnálom, hogy nem látod, ami a szemed előtt van. Vagy talán nem is akarod? De ne Avilát hibáztasd azért, mert Ő képes volt arra, hogy megérintsen. – sziszegi merevvé vált ajkain keresztül, kényszerítve magát, hogy a vörös hajú nőre nézzen. - Őszintén sajnálom azt is, hogy érzek, sajnálom, hogy a testem reagál rá. De mondok valamit... Ezt már nem fogom feladni csak azért, mert az lenne a kedvedre való. Nem tudom, mit vársz még tőlem, ezek után. – elfojtott hangjából kihallani a feltörni vágyó indulatot, ahogy újra tudatába villan a halott cyborgok, majd a szétroncsolt labor képe. Veszélyes pillantása hirtelen villan a mögötte álló lányra, majd a hologramos kivetítőn kiugró mozgó térképre. Feje lüktet a haragtól, száját elhúzza, mert ezernyi érzelem ömlik végig testén. Kétséget érez, de azt ő sem tagadhatja le, hogy ez az útvonal tűnik a legpraktikusabbnak. Azonban ez a lehetőség nem zárja ki azt, hogy ott nem várják majd Alyson csapatai, azt figyelve, hogy a törékeny alkatú nő mikor akar jelezni nekik. - Egy ölelést nem kérsz véletlenül? Olyan segítőkész lettél hirtelen, hogy mindjárt könnybe lábad a szemem. – válaszolja nyers gúnnyal, majd lágyan elmosolyodik, mintha rég nem látott barátjára nézne. – De tudod mit kislány? Tiéd a pálya. Vezess, ahová csak akarsz. Nem érdekel. De a Másodikhoz egy ujjal sem érhetsz. – suttogja az utolsó mondatot nyájas, erőltetett hangon, miközben feláll, hogy elkapva a lány vállát a saját helyére tolja. Léptei visszhangokat vetnek, ahogy megindul a hatalmas ablak felé, erőteljesen markolva meg az apró párkányt, mely fémes hidegséggel érintkezik bőrével. Most egész testét forrónak érzi, lázasnak, mintha a hirtelen terheltség képes lenne fizikai reakciókat kiváltani a fémvázból. Egyre inkább úgy érzi, tárgyként kezelik és csak olcsó játékot űznek vele, hogy mindenki felhasználhassa a saját céljaira. Már nem képes megbízni senkiben.

2010.01.12. 21:57 Alyson Anne Crimson

Megvető pillantását az Elsőre szegezi, kikerülvén a közöttük játszódó vitát, vagy összetűzést. Hiszen nem tudja mire vélni, nem ismeri a három személyt. Egyszerűen fogalma sincs róla, miről beszélhetnek. Elég vakmerően ugyan, de az Első közelébe sétál, a műszerfalon lévő monitorokat figyeli egy ideig és próbál lefagyott emlékeiben kutatni. Merre kéne menniük. Életéért, hogy azt nem ontották ki és nem adták idegen kézre, képes segíteni a három ismeretlennek ahelyett, hogy feladná őket. Talán az elmúlt pár percben átértékelte Avila és az Első szavait életéről. Még mindig hála járja át. Egyik kezével bordáit szorítja, másikkal az egyik térkép gombját nyomja meg, amitől hologrammos módszerrel ugrik fel Norlanának az a része, ahol most járnak. Egy kicsivel messzebbi pontra mutat. - A 23-as sugárút. Olyan, akár egy kóceráj. Amint végzünk egy-egy laborral, ezen az útvonalon lépünk le. Innen sok más hálozatra le lehet térni, bárhova el lehet jutni és ami a legjobb: nincs megfigyelés alatt. Talán az egyetlen remek kis csomópont, amint nem őriznek annyira, mint az összes többit.  - Magyarázza, közben mindent megmutat rajta, ami érdekes lehet. Menekülési utat kíván a csapatnak azért, mert elhozták. Talán mindennél többet ér most számára, hogy nem lett belőle ismét kísérleti alany. Közben hátrafordul a Másodikhoz, akin ugyan nem érzékeli, hogy vak és süket lenne egyszerre, csak hogy vázában erős zavar lépett fel. - Nincs közel a sugárút. Az út alatt megnézhetném a második vázát. Raktam már össze cyborgot, láttam hozzá hasonlót is. Talán tudnék kezdeni a zavarával valamit.  - Ajánlja fel, mindenféle hátsó szándék nélkül, de egyelőre a helyén marad. A menekülést segítené, ha kapcsolatba lépne a szervezettel, mert minden utat biztosítani tudnának a megfelelő felszereléssel. Abban viszont erősen kételkedik, hogy bármiben is segítenének. A két férfinek, akikkel vezeti a csoportot, mindene már hónapok óta, hogy kicsinálják a csapatot, aminek most segíteni készül. Csak azért nem lép velük kapcsolatba. Amíg fogalmuk sincs róla hol és kikkel van, azzal minden rendben lesz. Amikor Zev belerepült a laborba, valószínűleg a kamerák jeladása befuccsolt és a poloskák is megsemmisültek. Ezen elgondolkodva elég kilátástalannak érzi saját helyzetét. - Hol tervezted, hogy kiraksz? A semmi közepén? - Kérdi gúnyosan, amint fáradtasan elmosolyodik. Még mindig kizárólag az Elsőhöz beszél.

2010.01.12. 18:33 Avila Mecoi

Egy vállrándítással elintézi a témát. Nem azért nem mond semmit, mert Alyson ezt mondta neki, hanem mert különösebben nem izgatja a téma, legalábbis nem annyira, hogy most mélyebben belemerüljön a dolgok elemzésébe. Még ahhoz is túl lusta volt, hogy közölje vele, hogy ő is az apja hibájából lett ilyen, még ha nem is ő maga tette ezt vele. Végül azonban úgy döntött, ez nem a lányra tartozik, és nem érne el vele semmit, ha közölné vele. Halkan nevet azon, ahogy a férfi szinte ösztönösen kitér az érintése elöl. - Igen, már jobban van, végül is jól elláttad. - Ajka egy gúnyos mosolyra húzódott, amikor a férfi erős kézzel megfogta a csuklóját. - Elég ha szólsz, és megpróbálok jól viselkedni. De valld be, hogy valójában élvezed, még ha meg is próbálsz előlem elhúzódni. Egyszerűen nem bírta nem provokálni a férfit, és ő is élvezte a dolgot. Akkor meg miért ne tegye? Tudni akarta, hol vannak a határok, meddig mehet el, és mi az, ami már túl soknak számítana. Nem mintha a határok annyira érdekelnék, de jobb ha tisztában van vele, hogy mikor lépi át őket. Hirtelen fordítja a fejét a Második irányába, váratlanul érik annak a szavai és pár pillanatig nem is képes másra, mint hogy értetlenül pislogjon, majd enyhén elmosolyodik. A nő szavai most kísértetiesen emlékeztetik arra, amit ő vágott odalent Meilisben a fejükhöz. Akkor őt idegesítette, hogy egyszerűen nem képesek eldönteni, hogy mégis mit akarnak. Most ugyan ez lenne a helyzet, csak más szerepet vett be? Már nem szemlélő, hanem ő is a cselekmény főszereplője. És mindezt anélkül, hogy észrevette volna? Nem nézett le a férfira maga előtt, hanem a Másodikat szemlélte, mintha úgy, hogy őt nézi a választ is megkaphatná. - Szeretnél helyet cserélni? - Szavai olyan könnyeden csengtek, olyan nyugodtan és barátságosan, hogy elsőre talán még a gúnyt sem lehetett belőle kihallani. - Felőlem aztán, ha ezt akarod. - Kirántotta a kezét az Első fogásából, de nem távolodott el tőle. - Akkor ne habozz, ne fogd vissza magad. Ha annyira vágysz rá, akkor ne fogd vissza az érzéseidet, ereszd ki őket. Te már tisztáztad magadban, hogy mit akarsz? Hogy mindenkinek jobb legyen, ezt akarod? Ha valóban ezt akarnád, akkor nem azt mondanád, hogy rakjunk ki, azzal legalább egyikünknek nem lenne jobb, ha csak nem mindannyiunknak. Hadd kérdezzek valamit, képes lennél rá, hogy mindent feladj? Hogy az Elsőt feladd? Valóban meg tudnád tenni? És ha ezt tisztáztad, akkor gondolkodj el azon is, hogy ő fel tudna-e adni téged...? - Fájdalmasan pislogott, és a kelleténél pár másodperccel tovább tartotta a szemeit csukva. - Az, hogy én mit érzek mellékes addig, amíg ti nem tisztáztátok köztetek a dolgokat.

2010.01.11. 21:17 Khiara Laken

Egyre csak feszélyezi az őt körülvevő tömeg. Folyamatosan dolgozik benne valami, mintha halálos mérget itattak volna vele, és most annak az utóhatásait kell elviselnie. Szinte érzi, ahogy az anyag lassú kínnal csordogál végig drótjai vonalán; mellkasát leforrázza a tudat és maga az érzet, hogy maga mellett ül a másik robot, de mintha le lenne kötözve, nem tehet, és nem mondhat neki semmit. Valójában fogalma sincs, melyik reakciót vehetné újra kölcsön mástól. Nincs miből táplálkoznia, tudása és emlékei csorbák, olyan, mintha örökké egy idegen Világban létezne, amelyben csak egyetlen egy taktus dobog, és amelyben mindenfelé börtönbe  zárt lelkekkel találkozik. Sajnálkozzon,  mint Avila? Rejtse magát gúny és indulat mögé? Szimulálja a csendes könnyűséget? – ezerféle reakció megfogalmazódik benne, de azt, amit szíve szerint akarna, nem teheti, mert más már megtette helyette.  Csizmáit a navigáló műszerek alá támasztja, mint aki meg van elégedve munkájával. Zsebeiben csilingelve szólalnak fel az egymáshoz koccanó ampullák és alkatrészek, ahogy befejezi mozdulatát. Ugyanolyan ürességgel nézi az ablakon túli, elterülő fémvárost, mint az Első – látja tükörképét az üvegen -, de megszólalni sokáig nem képes. Mondani akar neki valamit, de már annyi érthetetlenség terül szét benne, hogy ez az inger egészen torkáig felnyúlva bénítja őt meg.  Felszínes süketségén túl mindössze a robot beteg, erőteljesen megindult szívzörejeit veszi ki önmagában. Lába önkéntelenül dobbant egyet, megremegtetve az egész műszerfalat; arcán azonban meglepően szívéjes, torz mosoly játszik, mint aki már az őrület határán táncol. Mindvégig visszafogta magát, de érzi, hogy ez egyre nehezebb, s az indulat kikívánkozik fémteste börtönéből.  - Mondjátok, Ti igazán szeretitek  egymást? – hangja emésztően nyugodt és csendes, mintha ezzel a gúnyos bókolással elfedhetné a valódi komolyságot, ahogy Avilához és az Elsőhöz szól. – Nem azért, csak undorodok, mikor hazudni próbálnak, még saját maguknak is. Ez a bűntudat  és tüntetés már engem is zavar, és rohadtul nem értelek titeket. Csak mert van egy egyszerű tervem, amivel mindenki megkaphatná a saját kis vágyálmát. Akár ki is rakhattok Crimsonnal együtt. Nem bírom már, hogy itt szenvedtek  előttem, halljátok?!  Utolsó szavát berezonálja félredobbant fémszíve, méllyé és idegenné változtatva hangját. Ha képes lenne rá, felugrana, és elmenekülne önmaga és a válasz elől, de elgyengült végtagjait képtelen mozgásra bírni. - Tisztázzátok le végre, utoljára, mire vágytok és mire vagytok képesek, hogy jobb  legyen magatoknak. Ezt csak meg tudjátok még tenni. – sziszegi végül ridegen, elsüllyedve a székben, félrefordítva fejét, miközben egy pillanatra sem törődik vele, lehet, hogy megszakított egy eszmecserét.  Már régóta látja a kísértetszerű nőben játszó, szétszaggató érzelmeket. És most, mikor a robot megpróbálta elfedni magát előtte, már nem tud másra gondolni, csak hogy feleslegesen tartják őt maguknál. Már nem veszi fel, ha az emberek nem értik őt meg és lenézik – de, hogy a robot, a másik fele tegye ezt, azt nem képes megengedni.

2010.01.11. 18:49 Zev Owen

A légjáró motorját izzító hirtelen sebességtől a látképen egyre inkább ritkulni és alacsonyodni kezdenek az épületek, mintha az ég érintkezni kívánna a földel. Mikor a láthatár legvégére tekint, látja, hogy az a jól ismert kopár, fémes csillogás már magába itta a föld biztonságot adó, mélybarna színeit. Megpróbálja elképzelni a Világ többi részét, miközben magára erőltet egy nyelést, hogy elterelje keserű gondolatait. Szinte látja szemei előtt a halott talajt, melynek minden négyzetcentiméterét a felrepedezett beton öleli körbe, még a kihaltabb, lakatlanabb részeken is. Meilis sosem érhet össze Norlanaval, úgy, ahogy most a szürkés kékség olvad eggyé a fényektől szikrázó betonerdővel. Fülében egészen más hangok csengenek, amik most távol járnak a légi jármű monoton zúgásától. Emlékeiben még mindig az üvegszilánkok kiszakadó csengésére figyel, a letarolt fémpolcokra, az összeroppant szekrényekre, és a darabokra zúzott ampullákra, melyekből szivárványszínű vérként párolgott el megannyi év kutatásának eredménye. Számolt ezzel, tudata már felkészítette rá, milyen áldozatokkal jár a lemondás, most mégsem érti miért ragadta el hirtelen ez a mély egykedvűség, mintha csak letűnt életét gyászolná. Szíve ebben a pillanatban is sóvárogva dobog a magány után, ahol távol tudhatja magát az emberektől. Még most is egy olyan gépiessé torzult létre vágyik, melyet a hosszú évek folyamán megszokott. Kirázza a hideg, mikor megérzi a foglyukból felcsapó elgyötörtséget. Nem képes bízni benne, most még az is nehezére esik, hogy hátat fordítson, teljesen őrizetlenül hagyva a légi monstrum hűvös belsejében. Csak most tűnik fel neki igazán, hogy futó pillantása mindig a Másodikra terelődik; tisztában van azzal, hogy mennyire leromlott az állapota, és emészthetetlenül gyötri a bűntudat, hogy nem képes most azonnal helyre hozni. De tényleg az emberi bűntudat tenné ezt vele? A keserű ízt ízlelgetve szájában lassan rájön, hogy sokkal inkább magáért tenné, mint a lányért, és ahogy gondolatai lassan végigfutnak a logikától égő tudaton, csak még jobban elborzasztja a felismerés, hogy érzéketlen maximalizmusa dolgozik benne: a kimeríthetetlen alkotói vágy. Más személyes érzelemnek ehhez semmi köze. Érzett ő valaha egyáltalán? Egy hűvös érintés zökkenti ki gondolataiból, mely lágyan végigsiklik arcán, mintha a hangot kapó szavak érzékiségét próbálnák érezhető formába önteni. Lélegzete egy pillanatra elakad, ahogy megérzi pupilláit tagadólag megfeszülni mézarany íriszének mélyében. Keze megfeszül a kormány felületén, ahogy fejét ösztönösen oldalra dönti, hogy megszakítsa az érzést, a suttogó hang és a bőrét igéző lélegzet elől azonban már nem tud kitérni. Megérzi, hogy egész teste tombolva válaszol, mert emberi fele akaratlanul is kiéhezve szív magába minden külső ingert, melyet csak magáénak tudhat.  - Látom, már jobban van a kezed. – feleli cinikus hidegséggel, elkapva a nő csuklóját, hogy a válla fölé nyúló kezet egy helyben tudhassa. Szíve még mindig veszettül dobol, de tudomást sem vesz róla. Egy egészen más dolog köti le a figyelmét, ahogy teste láthatatlan mozdulatlanságba dermed, mikor rá zúdul a halk kérdés a Crimson lány szájából. - Ha lennének terveim, azokhoz akkor sem lenne közöd, ha nem lennél közönséges behatoló. De remélem elgondolkodtál rajta, hogyan jutsz vissza, mert az első adandó alkalommal kiteszlek innen. – sziszegi megfeszülő állkapoccsal, elfojtva saját ingerültségét. Tekintete az indulás óta egyenesen előre szegeződik, mintha üressé vált vonásai minden pillanatban egy lélektelen gép külsejét akarnák magukra ölteni.

2010.01.11. 16:46 Alyson Anne Crimson

Hirtelen jött döbbenetét, amint a légjáró beleszáll az épületben, nem tudja leplezni: arcán a fájdalom mellett meglepődöttség, sőt, félelem söpört végig. Mindent pici, apró üvegszilánkdarabkák borítanak, egy kettő lába alatt morzsolódik apróbb darabokra. A levegőben szálló üvegek itt-ott megvágják, de csak arcán tudható be fájdalom, hiszen erősnek aligha látszódó, viszont fix ruhát visel, ami megvédi. Hirtelen tűnik fel előtte az Első alakja, amint kinyúl a légjáróból, megragadja a lányt és vállának izmából, egy durva mozdulattal berántja. Arcára esik, végigcsúszva a fémfelületen, majd nekiesve a szemközti falnak. Különösebben már nem érez fájdalmat, hiszen amit azelőtt érzett, már nem lehet nagyon felülmúlni. A fal mentén felcsúszik, gyorsan sikerül felállnia. Nem tudja eldönteni, hogy az Első ezt tényleg azért tette, mert lelkiismeretfurdalása volt, vagy egyszerűen csak terve van vele és ottlétével. Az is lehet, hogy valahol majd kidobják. Nem sokáig gondolkozik ezen. Lelkének mélyén hálát érez, amint elvitték onnan és nem került a cyborgok kezére és nem lesz belőle holmi olcsó kísérleti alany újabb borzalmakhoz. Avila szájmozgását követve tudja csak kivenni, mit mondd, mert annyira zúg feje és szédül, hogy nem hallja. Mint aki megsükerült, de igazából nem. - Igen. A szüleimé volt. De neked ehhez semmi közöd sincs. Ne akardd megmondani, hogy álljak az életemhez. A szüleim elvették, amint csodabogarat csináltak belőlem. Akadj le a témáról.. - Morogja, majd lassan odasétál a két robothoz, de tartja a távolságot, hogy ne kerüljön hozzájuk túl közel. Érzi, hogy a Második tudomást sem vesz róla, de nem zavarja. - Mik a terveid... - Szól az Elsőhöz, mivel őt találja a csapat vezetőjének, így hozzá intézi a kérdést, tőle várja a választ. Közben az egyik szék háttámlájába kapaszkodik és erősen szorítja magához bordáit, a legnagyobb fájdalom onnan érkezik agyába.

2010.01.10. 19:55 Avila Mecoi

Úgy igazán már meg sem lepődött a légjáró hirtelen irányváltoztatásán és a merész akción. Kezdett hozzászokni, hogy nem ő az egyetlen, akinek nem lehet kiszámítani a következő lépését. Csak amikor már kihátráltak a laborból, akkor fordul hátra, hogy újból szemügyre vehesse a lányt, úgy, hogy most már rendesen lát is belőle valamit, nem csak úgy, hogy sejteni kelljen a vonásait. - A hős megmentő. - Az éles gúny még az Elsőnek szólt, de a szemei már a lányra tapadtak, és újra és újra végigfutottak a testén. Nem úgy tűnt, mint aki ebben az állapotban árthatna nekik. Végül a pillantása az arcán akadt meg. Most már biztosra tudta mondani, hogy fiatalabb volt nála, nem sokkal, csak pár évvel. Vonásai olyan ártatlannak tűntek, most mégis a düh és a gyűlölet torzítja el. De valóban csak most, vagy az a gyűlöletet már rég beleette magát a vonásaiba? Nem hitt benne, hogy mindezt csak ők váltották ki. Sokkal inkább elfogadható volt számára az az elmélet, hogy az évek folyamán egyre több minden összegyűlt. Hirtelen villant át az agyán a lány neve, és most már tudta, honnan volt számára ismerős. - A kutató intézet... A szüleidé volt, igaz? Ők tették ezt veled? Ne vágyj a halálra, ha nincs értelme... Fogadd el, ha jön, azt igen, de ne adj fel mindent csak azért, mert szerinted nincs más kiút. Most, hogy rájött arra, ami után annyira kutatott a fejében, mintha valamennyivel más színben látta volna a lányt. Persze ez még azon sem változtatott semmit, hogy továbbra is ellenség volt, és talán a halálukat kívánta. De volt ott más is, mintha részben magára ismert volna a lányban. Vajon őt is eltaszították maguktól a szülei? Tényleg ők lennének a felelősek azért, hogy az lett a gyerekükből, ami most? Ennyire mindegy lett volna nekik, hogy mi lesz belőle, az évek folyamán ennyire elhanyagolták volna, akárcsak őt a saját szülei. Vagy mindezt csak beleképzelte volna, mert ő nem képes rá, hogy szabaduljon a múltjától. Bármennyire is megtagadta őket, és nem volt hajlandó rá, hogy visszamenjen hozzájuk, akkor is kitörölhetetlen részei a múltjának, a jelenjének és a jövőjének is. Még ha kerüli is a kapcsolatot, ha bárhol is a szülei után kérdeznek, ugyan azokról az emberekről kell beszélnie, mint akiket annyira utál. Ha bármilyen papíron is kérdeznék a leszármazását, annak a két személynek a nevét kellene beírnia. A nevet, amit ő is visel és annyira utál. Tekintetét végre sikerült levenni a lányról és egy futó pillantás alatt felmérte a Másodikat, majd továbbsiklott a másik robotra. Egy darabig csak csendben szemlélte, és az egyetlen zaj, ami megzavarta az eső kopogása volt, de még ez is különleges nyugtató hatással volt. Lassan felállt, és odalépett a férfi széke mögé. - Szóval, most megint képes vagy rá, hogy érezz? Mint például - felemelte az egyik kezét, és óvatosan végigsimított a férfi arcán - ezt? Ne emészd magad amiatt, ami történt. Nem azért tetted, mert elszórakoztatott. Vészes időket élünk, közülünk már mindegyikünk ölt... És senki sem garantálhatja, hogy ez volt az utolsó alkalom... Még ha nem is akarsz, a szükség néha úgy kívánja. Sajnálom. - Kicsit előre hajolt, és úgy suttogta lágyan a szavakat.

2010.01.10. 15:47 Khiara Laken

Érces, elégedetlen torokhangot hallat, mikor teste a légjáróval együtt megrázkódik. Összehúzott szemei előtt csillogó üvegszilánkok és kékes esőcseppek táncolnak együtt, mintha a mellkasában kavargó káoszt öntötték volna formákba és hangokba. Sikolt, robban, kopog körülötte az érzéketlen levegő; úgy érzi, újból testcserére kötelezték. Mint aki egy némaságtól üvöltő, perzselő fájdalmú lángörvénybe került, mely belülről emészti fel. Szerkezete rémülten dobol, mert tudja, hogy most nem lenne képes elég erősen kapaszkodni, nem lenne elég erős, hogy ellen tudjon állni a Halál fekete vonzásának. Nem attól fél, hogy szembekerül vele, hanem hogy küzdelem nélkül elviszi őt – most csak ez a félelem, és az undor tartja őt össze, mint egy idő előtt bomlásra ítélt roncsot.  Undorodik, mert tudja, hogy a félelem nem valós,  hiába maradt fenn a lelkének egy csonkja. Mert minden fémes dobbanása gúnyolódik rajta és emlékezteti őt, hogy nincs szíve,  és nincs joga a követeléshez. Mert mások helyett tudna csak életet élni, mások helyett érezni, mások érzéseiből lopkodni, mert ő nem képes sajátot generálni,  ebben biztos  – kötelezettségként tudja be hátralévő perceit, és csak szánakozni tud, amiért így átveri a körülötte létezőket. Mert kitörölték agyából a szépet, és programokkal helyettesítették azzal együtt, amit az emberek tapasztalatnak  vagy képességnek  hívnak. Mert nincs szüksége se vágyakra, se saját kívánságokra, elég, ha belemegy a csalástól és az alázattól kezdve bármibe, hogy teljesítse mások álmait. Mert ő ezért van itt.  Hiába lázadozik, tűnik emberinek, küzd és hazudik még magának is, hiába játszadozik könnyedén még azzal a pusztító logikával is, a sorsa már meg van pecsételve. Sosem fogják őt összerakni, vagy megjavítani; ez persze titok.  Nem is tudna másként gondolkodni, miután mindenki a pusztulását kívánja, vagy ezért, vagy azért. Miután az emberek jobb életet akarnak csikarni halálából, miután Avila is elszórakozott rajta, és miután az Első is leközölte ezt a tényt. Nevetnie kéne ezen, de az arcát mozgató berendezések nem mozdulnak.  Most mindez egyszerre szakad rá, ahogy felhúzza magát a nyári záport átszelő légjáró oldalán, és tekintetébe kerül a három alak. Csak három embert  lát, akiknek szívük van, álmaik és emlékeik. Szebbé teszi őket, élőlénnyé faragja,  még a robotot is, aki már évtizedek óta egy fémcella foglya, és most is a gép ellen küzd. Ettől önkéntelenül is összerándul benne valami jobb,  kirázza a hideg, pedig nem érezhette volna szövetein az áramütésszerű bizsergést.  Mindössze egy pillanatig mereng el a kémlányon; sérült, és úgy sem tud mit tenni. Közönnyel fogadja ottlétét, ahogy mereven leül a másodpilóta székébe, mintha mi sem történt volna. Kitörli nedves arcára tapadt, vörös tincseit, miközben saját tükörképével szemez, mely izzik a halálosan taszító dühtől.

2010.01.10. 12:21 Zev Owen

A motor felzúg, amint tenyere a V alakú kormányra csúszik, és fürkésző, távoli tekintetével most a zuhogó esőcseppek útját követi lefelé. Sokat zuhanhatnak, amíg földet ének, valahol Meilis mocskos betonján. De miért nem indul? Csak az elszörnyedést érzi, ami belül darabokra szaggatja. A logika hirtelen éberebb lett, és most megállás nélkül a mély érzéketlenség felé hajszolja. Zsibbad a tudata, végtagjai lázasan megremegnek, ahogy az erő és a tettre kész vágy túlárad bennük. Tudja, hogy menekülniük kell, ő mégsem tesz semmit. Fülének veszett sípolásán túl is hallotta a sérült nő kérdését. Ő sebezte meg. Halk sóhaj tör elő torkából, ahogy homlokát a tenyerébe hajtja és ujjaival tintaszínű tincsei közé markol, mintha tőből akarná kitépni a vízcseppektől fénylő hajszálakat. Avila kérdése most csak még jobban felkavarja gondolatait, képtelen rá válaszolni, mert tudja, hogyha megszólalna, csak még több gyötrelmet okozna valaki másnak is. De hát nem pontosan ezt akarta? Hogy a logika feltáruljon előtte. Az a hang, mely most is ésszerűen azt suttogja: Indulj! Gondolkodás nélkül lép a gázpedálra, ahogy szíve őrülten feldobol a rászakadó adrenalin hatása alatt. Nem tudja mennyit bír még elviselni az az emberi töredék, mely a hideg fém közé szorulva fájdalmasan lüktet. Fogait összeszorítja, izmai pattanásig feszülnek, mikor a légjáró megrázkódva áttöri a laborhelyiség hatalmas üvegablakát. A pengeélű szilánkok prizmaként csillognak fel, ahogy őrült csengéssel milliónyi darabra hasadnak, ellepve a szoba egész padlózatát. A labor sarka felé irányítja a gépet, hogy a szekrénynek feszülő lányt ne sodorja el, csak az eltorlaszolt fémajtó szisszenjen fel fájdalmasan, mikor a légi jármű behorpasztva eltorlaszolja az ostrom alatt álló bejáratot. Hevesen ellenkező tudattal magasodik fel a vezetőülésből, hogy a még mindig nyitva lévő ajtón berántsa Alysont. Már nincs ideje finomkodni, az idő vészesen fogy és tudja, hogy ez a fojtogató hurok lassan addig feszül, hogy már nem lesz menekvés. A légjárók bármikor itt lehetnek, de az sem kizárt, hogy már körülvették az épületet. Visszaülve a székbe, egy hirtelen mozdulattal rántja maga felé a kormányt, melyre a légjáró sebes hátrálásba kezd. Az utolsó pillanatban kell vissza fognia, hogy ne csapódjon neki egy másik kutatóépületnek. - Ha megölnélek, nem lennék más csak egy gépezet, akit logikára kódolt számsorok irányítanak. Egyszer már megöltem egy embert, és elvesztettem egy darabot önmagamból. Nem akarom ezt újra átélni. – válaszolja monoton hangon, miközben magára veszi az inget gyors mozdulatokkal végiggombolva, hogy utána minden figyelmével az útra koncentrálhasson, mely most elmosódó, szürke képnek tűnik a felvett sebességtől.

2010.01.10. 10:23 Alyson Anne Crimson

Nem számított rá, hogy miután el akarja vinni, nem csak egyszerűen otthagyja, de gyenge és törékeny testét nekivágja egy vasszekrénynek, ami ráadásul be is horpad testétől. Erőtlenül, iszonyatos gerincfájdalommal fekszik a szobában, most nem képes érzékelni a külvilágot. Gondolatai viszont folyamatosan peregnek. Most el fogják kapni és mit látnak majd benne: Talán bűntársat, talán ellenséget, de mindegy. Ugyan ott fog kikötni, egy laborban, ahonnét senki nem fogja tudni kihozni, csak miután cyborgot csináltak belőle. Megint kísérleti alany lesz, ismét szenvedni fog, de most nem három hónapig, akár évekig is. Talán ez az egyetlen dolog, amiért menekülni akarna, még sem tud felállni. Fél tőle, hogy gerincének fájdalma valami sérülésből jön, ami akár bénulást is okozhatott, ezért nem képes most felállni. - Miért nem öltél meg?! - Üvölti az Első után, ami azért szakad fel torkából, mert közben hasonfekvésből négykézlábra állt, ami fájdalommal járt. Legalább nem bénult meg. Fegyvertelenül egyetlen dolog maradt hátra. Nincs menekvés, be kell robbantani a labort. A légjárója valahol az ablak alatt, előtt, fölött lebeg, de hogyan mászna el addig? Vagy utána hogyan vezetné? Mikor normálisan leül és hátát a behorpadt szekrénynek támasztja, a Második éppen egy másik szekrényt vonszol az ajtó elé. Talán egy ideig visszatartja a cyborgokat. Értetlen pillantást vet a Második távozó alakjára: hála tölti el lelkét a nő iránt, mert így talán van esélye menekülésre. A fájdalmak csak erősödnek, amint a szekrény ajtaján mentén felcsúszva feláll, viszont lábát nem érzi biztosnak ahhoz, hogy megtegyen akár egy lépést is. Átgondolja, hogy ez a legroszabb a három eshetőségből, ami történhetett vele. Ha befogja a száját, talán nem marad itt egyedül, hogy a cyborgok kezére kerüljön. Mikor már féluton járhat az ajtóhoz, a vasszekrény az ajtó előtt megrázkódik, amint azt próbálják betörni.

2010.01.09. 22:36 Avila Mecoi

Alig hogy befejezte a gondolatmenetét már meg is szólalt a csengő, ami jelezte, hogy betolakodók vannak az épületben. Vagyis ők. Nagyszerű, már tényleg csak ez hiányzott. Felcsendültek a folyosóról a léptek hangjai, ezúttal nem olyan nyugodt és csoszogó módon, mint az előbb, és őt elfogta a deja-vu érzés. - Nagyszerű, már tényleg csak ez hiányzott... - morogja, és határozott léptekkel indul ez az ablak felé, de szinte rögtön megáll, amikor meghallja a férfi mérges szavait, és a zajt, ahogy a lány testét nekilöki a fémszekrénynek. De nem a jelenet volt az, ami arra késztette, hogy megálljon, hanem amit mondott. Hányingerem van az olyanoktól, akik semmibe veszik a saját életüket. Fogalmad sincs arról, milyen a halál. Hányszor mondta, vagy adta tudatára, hogy nem számít neki, hogy ha meghal, mert az számára nem a legrosszabb lehetőség, amivel szembenézhet, de egy effajta dühkitörést egyszer sem kellett elviselni. Eddig csak visszafogta volna magát, és most szerencsétlenségére pont Crimson érte el, hogy beteljen nála a pohár. Elsápadt, és remegni kezdett. Már a kintről beszűrődő fenyegető zajokat sem bírta fenyegetésképpen felfogni, csakis az Első szavai keringtek a fejében, úgy meredt maga elé a semmibe. Ez ő is lehetett volna. Neki kellett volna lennie. Megint egy rántást érzett, és az ismerős vörösesen fénylő tincseket vette észre maga mellett. Most valahogy talán még hálás is volt érte, hogy magával rántotta, még ha az előbb mérges is volt érte. Nem hitt benne, hogy képes lett volna rá, hogy egyedül elhagyja a szobát, mielőtt odaértek volna a cyborgok. Akkor pedig már túl késő lett volna. Egy lökés, és máris újból érezte arcán az esőcseppeket. Ez úgy ahogy felrázta, és képes volt rá, hogy nagyjából tisztán gondolkodjon és mozgásra bírja a végtagjait. Elindult, de meg is torpant, amikor nem hallotta maga mögött a robot lépteit. Hátrafordult, hogy megbizonyosodjon róla, tényleg nincsen ott, de csak az ablak üres látványa fogadta. Hezitált pár másodpercet, de végül úgy döntött a nő tudja mit csinál, és nem hülye, nem kell fölöslegesen saját magát is veszélybe sodornia. Ha van valami, a férfi sokkal alkalmasabb rá, hogy visszamenjen érte, ha nem térne vissza. Attól, hogy esetleg elválna tőlük és elárulja őket egyáltalán nem tartott, ebben a gondolatban nem is hitt. Pár másodpercnél talán kicsit tovább maradt a levegőn mint az szükséges lett volna, mielőtt belépett a légjáróba, és egyenesen a helyéhez nem indult volna. Előtte már ott ült az Első. Most újra felcsendültek a szavai a fejében, és úgy roskadt a székében. - Ez nekem is szólt, igaz? - kérdezte remegő hangon. - Tőlem is hányingered van?

2010.01.09. 21:19 Khiara Laken

Olyan hirtelen pattan fel, hogy meg kell támaszkodnia maga előtt. Elnyílt szemekkel, mintha látásával próbálná kiegyenlíteni roncsolt hallását kapja tekintetét az ajtóra. Torz, ütemes susogással hallja a cyborgok lépteit, eggyé olvadva a csengővel, mely az egész üveggel borított épületet megrengeti.  Ajkait néma sóhaj hagyja el, ahogy mellkasa vadul felvibrál, hogy újra és újra elüsse a nyomott taktust. Egyszerre kavarog benne a düh, a kegyetlen szenvedély és a zsibbasztó félelem, melyet, hogy egyből elnyomjon, veszi magához elnyújtott lépéseit, hogy megragadva Avila felkarját az ablak felé lökje. Még így, sérülten is gyorsabban reagál, mint egy ember; és most nem azért tartja maga előtt a nőt, mert szemmel akarja tartani, nehogy elárulja őket, hanem mert tisztában van vele, hogy ő nem halhat meg pár testébe került golyótól, az élő hússal ellentétben. Hiába érzi úgy, hogy belül sebzett és súlyosan beteg, tökéletes és szinte sebezhetetlen alakján ez már soha sem fog látszani, és ezt már soha sem fogják megérteni.  Fél lába már kint lóg, miután kilökte Avilát, és visszanéz a háta mögé. A védelem felesleges volt, a cyborgok még nincsenek a sötétségbe borult szobában. Pillantása a szekrénynek ütődött lányon pihen meg; védtelennek és magányosnak tűnik, olyannak, akiről el tudja képzelni, hogy régen laborokban is szenvedett, és most csak saját céljait akarja megvalósítani. És most,  ha elkapják, visszaküldik ugyan oda, egy lezárt terembe, ami még talán a halálnál is rosszabb. Biztos nem Norlana kémje. Időbe telik, míg a folyosón lévő kamerákat kikerülöm…  Szemét kissé felemeli, mintha jelezné, hogy nem érti, mit miért tesz. Egy mozdulattal ugrik vissza a laborba – felcsapódik az ajtó, épp akkor, mikor odaér a szekrényhez. Erőteljesen rúg bele, hogy kipattintsa a fal és a közé emelt vasnyúlványt, majd még egyszer, hogy a fémbútor éles hanggal az ajtó elé csússzon. A belépő cyborg a falhoz préselődik egy reccsenés kíséretében, és a bejáratot is eltorlaszolta; nyert pár pillanatot a földre került lánynak, innentől a menekülése már magára van utalva. Nem lebecsüli az embereket, csak mert kapott egy teljes fémvázat, hanem józan ésszel tudja, hogy egyedül még ő sem vehetné fel a versenyt több tucat fegyverrel.  Többet nem néz vissza, ahogyan kicsúszik az ablak alatt. Az eső eltéríti pár pillanatra, s csak akkor nyugszik le, mikor beér a szélvédett légjáróba. A pár pillanatig tartó rohanástól szemeire is feketeség borult, fejében pedig lüktető kavargást érzékel. Csak leguggolni képes az éppen szembe eső fal mellé, csipogó karpánttal, süketen és vakon.

2010.01.09. 20:07 Zev Owen

A rettegés váratlan hulláma fut végig gerincén, de olyan hamar el is ül, amilyen gyorsan rátört. A vészcsengő, mintha minden pillanattal egyre hangosabban szólna, s az idő előre haladtával érzékeny hallásával már a cyborgok dübörgő lépteinek hangját is kiveszi az ajtón túli morajból. Talán tényleg hibát követ el, ha fogolyként átrángatja a lányt a fél városon. Már így is túl sokan vannak, és az sem kizárt, hogy egyenesen csapdába sétálna, hiszen áldozat, túsz ide vagy oda a vállán heverő nőnek látszólag semmit nem jelent az élete, a cyborgok pedig egy ember miatt nem adnák fel a hajszát. Csak most érzi igazán a logika hiányát, mely mardosó űrként feszíti szét feldobogó mellkasát. Keze ökölbe szorul, s arca eltorzul a rátörő undortól, ahogy gondolataiban kénytelen elviselni Alyson szavainak visszhangját, mintha azok szándékosan próbálnák megzavarni. - Hányingerem van az olyanoktól, akik semmibe veszik a saját életüket. Fogalmad sincs arról, milyen a halál. – hangja hátborzongató ridegséggel tör elő ajkai közül, ahogy szeme sarkából a lányra néz. – Le akarsz szállni? – szorítása egy pillanatra felerősödik dereka körül, a következő pillanatban pedig egy velőtrázó csapódás hallatszik, ahogy a lány háta vadul a fémszekrénynek vágódik. - Mond meg a barátaidnak, hogy nyugodtan jöjjenek, ha úgy érzik a belük nincs jó helyen. Ha így játszunk, szíves örömest a nyakuk köré tekerem. – gyors léptekkel indul meg, majd ahogy elmegy a szekrény mellett egy ingerült mozdulattal tépi ki az első inget mely a keze ügyébe kerül. Nem törődik vele, hogy eltér a tervtől, ereiben most az űzött vad mérge kavarog, mély sebet ékelve büszkeségébe. - Kapjátok össze magatokat, szeretnék végre valamit jól csinálni. Már rohadtul elegem van a kudarcokból. – a két nőre pillant, erélyes hangját már meg sem próbálja visszafogni. Most minden szava őszinte, egy percre sem akarja eltitkolni a rátörő düh fojtogató érzését. Egy lendülettel ugrik ki az ablakon a szakadó esőbe, miközben csak a cél lebeg a szemei előtt. Gyors mozgásával egy lélegzetvételnyi idő alatt veti magát a vezetőülés mélyére.

2010.01.09. 19:30 Alyson Anne Crimson

Gyilkos tekintettel bámul a férfire, aki könnyedén, szinte természetesen ejti ki: Vesztettél. Lehet tényleg így van és Alyson most nem tehet semmit. Ám tudja, hogy meg fogják találni, ha holtan is, de meg fogják. Teste most már több mint hatvan fokos és egyre csak növekszik. Nem zavarja, hogy a férfi ennek ellenére is vállára kapja, nem ellenkezik, talán jobban is teszi. Mivel a hőre nem reagál, vagy legalábbis csak egy idő után fog váza reagálni a melegre, amit áraszt magából, nem tehet semmit. Avila figyelmeztetésére visszavesz a hőből, de testének alaphőmérséklete, a 39 fok sem kellemes emberi bőr érintkezésével, de ez mostmár talán csak Avilára van veszéllyel. - Igazuk van. Eressz, vagy ölj meg. De ne vigyél magaddal.... - Mondja határozottan, ahogy a férfi vállán lóg, rezzenéstelenül, mozdulatlanul. - Ha elviszel, megtalálnak titeket, ha megölsz megusszátok. De nem megyek veletek akkor sem, ha ez az életembe kerül. Fölösleges foglyokat eltejened, a szénátok így sem áll a legfényesebben. - Folytatja ugyen olyan komoly hangon. Az épületben ekkor megszólal a vészcsengő és a mozgolódás, ahogy az összes őr elindul az emeleten található labor felé, hatalmas zajt csap. Valószínűleg értesítették a labort, hogy itt van a kis csapat és foglyul ejtették az egyik kívülálló szervezet tagját, aki egy védtelen nő. Persze a védtelen annyira nem igaz rá. Felsóhajt, majd fel is nyög, mert a vér kezd a fejébe szállni és írtó kellemetlen tud lenni.

2010.01.09. 18:45 Avila Mecoi

Érdeklődve nézi a lányt, akit a két robot most már teljes sakkban tart, és szavaitól csak még szélesebbre húzódik gúnyos mosolya. - A te helyzetedben nem kéne ilyen pimaszul viselkedned, hacsak nem félsz, és így próbálod meg álcázni. - Nem tagadhatta, imádta provokálni az embereket, és élvezte, hogy most ismét hódolhat ennek a hobbinak. Kémlelő tekintetét csak akkor veszi le a lányról, amikor meghallja az Első szavait. Fejét most felé fordítja, és gúnyos mosolyából csak alig veszi vissza. - Mazochista... - motyogja szemöldökét felvonva, de ennyivel aztán le is zárta a dolgot. Alig hogy visszafordult a szobát megtöltő hű hozzá is eljut, és szemeiben felcsillan egy furcsa fény, mint amikor az ember választ kap valamire. És valóban, lassan kezdtek összeállni a dolgok és kezdte megérteni. - Oh, szóval egy kísérlet. De ha csalódást is kell okoznom, jobb ha közlöm veled, hogy nem te vagy az egyetlen, úgyhogy jobb ha nem is jut eszedbe semmi hülyeség, inkább fogd vissza magad. - Leugrik az asztalról, és pár lépéssel eltávolodik tőle. Lassan fordítja a fejét a Második irányában, és talán most először érzi úgy, hogy egyetért vele. Valamiért nem találta túl jó ötletnek, hogy még több időt pazaroljanak a lányra, több okból is. Egy ilyen lenne, hogy minél több időt töltenek itt, annál nagyobb az esélye arra, hogy megtalálják őket. És ott vannak még a lány társai is. Bármennyire is meggyőző volt az előadása, nem nagyon hitt benne, hogy a társai ezt ennyivel letudják, és nem indulnak el érte, hogy megnézzék, tényleg semmi baja-e. A veszély minden oldalról körbevette őket, és nem lehetett tudni honnan fog elcsapni. - Nem tudom... A chipek megvannak, a szer megvan... Alkatrészek nektek és a légjárónak meg új ruhák, ezek voltak a listán. - Megvonja a vállát és körbenéz a szobába. Tekintete megakad a kezét körbefogó pólón. - És kötszer... De ezt mind úgysem fogjuk megtalálni itt, úgyhogy akár tovább is állhatunk. Még ha nem is vallotta volna be szívesen, nem nagyon akart még több időt itt lenni, és bármit megtett volna érte, hogy végre tovább menjenek. Talán ő maga is félt, bár ezt se mutatni, se mondani nem akart, de egy része tényleg rettegett tőle, hogy mi lesz, ha itt találják őket. Milyen sors várna akkor a két robotra? És rá? Bezárják valahova? Kiselejtezik és leküldik Meilisbe? Nem, biztos, hogy nem küldik le a lázadók közé, ahhoz ő túl sokat tud. Akkor? Megölik? Vagy... visszaadják a családjának? Azoknak a szörnyeknek, akik a szüleinek nevezik magukat. Bármennyire is abszurd, ettől a gondolattól rázta ki a legjobban a hideg.

2010.01.09. 17:39 Khiara Laken

Tekintete mindvégig maga előtt pihen, még akkor is, mikor a robot már megmozdul az idegen irányába. A név hallatán sem mozdulnak szemei, hogy ő is megbizonyosodjon róla, mintha tagadni akarná, hogy a nő, akinek ilyen hirtelen változtak meg az érzései, itt van előttük. Fogai összeszorulnak dühében, mint aki mérget nyelt, miközben arcát szabad tenyerébe temeti, hogy teljesen elnyomja mellkasában a kavargást, és hogy kívül zárja a szavakat. Még magának se vallja be, de az dühíti a leginkább, hogy nem élheti át  teljes mértékben;  nem azért, mert fémteste van, hanem mert fémszíve,  és egy pulzusmérő karpántja, melyen a vérvörös csíkok színezik be az egyhangú, fekete sávot.  Egy mozdulattal csúsztatja ruhájának szélébe a pisztolyt, megjegyezve némán magának, hogy most már van.  Mélyenszántó pillantása intenzíven égetődik a robotéba, miközben hátrálni kezd a sötétszürkébe és az esőtől fényesen kéklő színekbe borult laborban. Most nem akar semmi mást, csak próbálja bemérni, merre vannak az alkatrészek, amelyek még hiányoznak a beszerzendő dolgok közül. - Én a helyedben ott hagynám, ahol találtad. – mondja kimért hirtelenséggel, pillantását elvonva a fogságba esett nőről, akiről feltételezi, hogy valaha ugyanúgy egy kísérleti alany volt. Azonban figyelmét elvonják a fémszerkentyűk, melyekért le kell hajolnia, hogy az ampullák mellé szorítsa őket.  Látása szűkös időközönként megromlik, fülében pedig felzúg a nyomott hang; kétségbeesett szerkezete minden ötödik másodpercben az ürességet üti, ahogy a megritkult vér szakadozva áramlik végig drótjaiban. Mire elég hatig, már rosszul van – majd a fekete olaj újra eljut végtagjaiba, de abban az egy pillanatban mindig érzi, hogy váza töretlenül követeli magának az összecsuklást. - Mi kell még? – zúg fel hangja kissé eltorzultan, még mindig fél térden tartva meg testét a hideg kövön. Tekintete háta mögé siklik, Avilára, mintha tőle várná a választ, míg a robot a kémmel van elfoglalva.

2010.01.09. 15:19 Zev Owen

Halkan felsóhajt, mikor a Második meghátrálásra készteti, majd a nő válla fölött meglátja felcsúszni az álarc sötétlő vonalát. A hatalmas, ártatlannak tűnő barna szemek áthatóan csillannak meg a félhomályban, melyeket egy finom vonású kislányos arc keretez. Elhúzza a száját; a diadalittas öröm azóta is ott lüktet benne, hiszen a Crimson lány vonásai láttán csak még lehetetlenebbnek tartja, hogy bármit is árthatna nekik, főleg most, hogy teljesen fegyvertelenné vált. Ő sem érti miért, de Avila szavai lenyugtatják, ahogy érzékeli bennük a rég nem hallott gúnyos élt, és a határozottságot, mintha Norlana közegében újra megtalálta volna önmagát. A neki intézett szavakra, melyekben az elfojtott aggodalmat véli felfedezni, halványan elmosolyodik, majd fejét kissé hátra fordítva a fehér hajú nőre pillant. - Már alig várom, hogy érezhessem a fájdalmat. – leheli szelíden, majd tekintetét a Másodikra emelve, tenyerét feszesen egyik vállára tapasztja, mint aki egy érintéssel képes arra, hogy lenyugtassa a támadó helyzetbe merevedett robotot. - Ugyan már Khiara. Nem tehet semmit. – hangjában határozottság cseng, könnyed mosolya azonban egy pillanatra sem fagy le arcáról. Felszikrázó pillantása bizalmat sugallva vetül a szekrényben rekedt nő felé, mintha egy eltévedt kislányt látna a szemei előtt, aki csak arra vár, hogy hazakísérjék. Tesz egy lépést előre, egyik kezét azonban kénytelen a szekrény hűvös ajtajának támasztani, mikor hirtelen megcsapja bőrét a lány testéből áradó forróság, mely tűzként perzselve fut végig életre kelt szövetének vonalán. Tekintete hirtelen komorul el, arca újra a tőle megszokott gépi kifejezéstelenségbe burkolózik, hogy innentől kezdve egyetlen érzelem se mutatkozhasson meg kifürkészhetetlen pillantásán. Szemöldökét gyengén összevonja, mintha a hirtelen jött felismeréssel küzdene, borostyánszínű szemei résnyire szűkülnek, ahogy újra végigméri a testet, megállapodva a nő alakja körül futó kódszámokon, melyekből könnyedén kitűnik a behatoló teljes neve. Alyson Anne Crimson. - Alyson. – suttogja feszélyezetten, kezét előre nyújtva, mintha élvezné a hőség újszerű érzetét. – Merész dolog, hogy ide jöttél, tudod? Viszont nagyon ostoba. Én a helyedben nem dobálóznék ilyen őszintén a szavakkal. – félhangos szavai most kitöltik az elnémult teret, ahogy egy másodperc erejéig hátra pillant, mint aki onnan várja a támadást. - De tudod mi még sérülten is erősebbek vagyunk, mint Te, akár van erőd, akár nincs. – utat enged színlelt félmosolyának, mely most tökéletesen passzol a behízelgő hanghoz, amit felvett. – Vesztettél. Elvigyorodik, majd könnyedén csettint egyet, mintha már ezzel az egy mozdulattal megnyerte volna a párbajt, melyet mindeddig tekintetükkel vívtak. Egyetlen mozdulattal rántja ki a szekrényből a felforrósodott, apró testet, ujjait megégeti a lány bőrének érintése, ahogy könnyedén a vállára dobja, szorosan tartva, hogy esélye se legyen kicsúszni. - Nem hittem volna, hogy képesek kémet állítani rám. De egyszer még hálás leszel azért, hogy nem öltünk meg. – ecseteli dallamos hangján, mint aki egy teljesen hétköznapi dolgot művel, miközben pillantásával jelez a két nőnek, hogy most azonnal szedjék össze azt, ami még kell, amíg ő elindul a légjáró felé. Bár a lánnyal bármelyik pillanatban képes lenne végezni, sejti, hogy nincs egyedül.

2010.01.09. 13:59 Alyson Anne Crimson

Amint pisztolyát elveszik tőle, félelme ahelyett, hogy nagyobbra nőne, eltűnik és arcára merev komolyság ül ki, mit sem törődve azzal, hogy homlokának nyomják saját, hidegcsövő, fekete pisztolyát. Nem törődik a szavakkal, szinte meg sem hallja őket. Először az Elsőn néz végig, aki ahelyett, hogy egy komoly robotot mutatna magából, gúnyosan mosolyog rá. Amint tekintete végigszalad a Második vázán, lentről felfele, azonnal észrevesz mindent, ami szükséges, hogy jó személyleírást tudjon adni majd, ha túléli. Állapotfelmérés: sérült, külső segítségre van szüksége. Nyílván ezért ugrottak be ide és kezdtek el kutatni, bár az is érdekelné, mit adott be saját magának az Első. De ezt is jelenteni fogja. Nem zavartatja magát, hiszen a kamerákon keresztül a csapata jól látja, ahogy a pisztoly még egy ideig homlokánál pihen, majd lassan lekerül onnan. Alyson magában nevet, hogy a Második utasítását a csapata meghallotta, így kamuzhat akármit az adóvevőbe, tudják, hogy csak engedelmeskedik. Fülére erősített adóvevőhöz emeli kezét, benyom egy gombot, hogy a mikrofonja bekapcsoljon, majd határozottan megszólal, még is természetesen, hogy a három alakkal elhitesse, hogy ő bizony szorult helyzetbe került. - Itt minden rendben Jack. Nem erre az emeletre jöttek, eltévesztettem. Utánuk lesek, csak időbe telik, míg a folyosón lévő kamerákat kikerülöm. Ne keressetek többet, majd jelentkezem, ha van valami, ahogy megbeszéltük. - Mondja, azzal kikapcsolja teljesen az adóvevőt. Az előbb csak saját mikrofonját sikerült kikapcsolnia: elnézte. Amint Avila hangját meghallja, hirtelen a komoly arcra gúnyos mosoly húzódik. Majd halkan fel is nevet, egészen angyali, vékony hangján. Közben erejét izzítani kezdi, hogy ne csak egy védtelen kislánynak tűnjön. Ez most még csak annyiban mutatkozik meg, hogy hirtelen forró levegő árasztja el a szobát. - Sérülten és fegyvertelenül idejönni elég gáz. Az pedig csak irigységre vall, hogy a saját pisztolyommal akarsz lepuffantani, mert neked nincsen.... - Mondja gyerekes gúnnyal, majd ismét felnevet. Mosolya levakarhatatlanná válik. - Nem fogtok kijutni innen...

2010.01.09. 11:14 Avila Mecoi

Tekintetével követi a férfi mozdulatait a szekrényhez, ahol a Második áll. Bár a suttogást egy részét elnyomja a kintről beszűrődő zaj, a lényegét még így is megérti. Amikor meglátja a tű hegyét felcsillanni, fáradtan sóhajt egyet, de már késő. - Nem gondolod, hogy ezzel neked is várnod kellett volna? Jelen pillanatban a te hátad is úgy néz ki, mint egy szita. De felőlem, elég nagy vagy már, hogy tudd, mit csinálsz. - Hangja épp hogy csak egy kicsit csengett szemrehányóan, amit a suttogás által talán ki sem lehetett már venni. Bár bízott benne, hogy esetleg mégis. Éppen mondani akart még valamit, amikor egy oda nem illő hang szelte át a csendet. Fejét rögtön a hang forrása felé fordította. Pár lépéssel lemaradva követte az Elsőt, és ugyan ebben a távolságban állt meg mögötte. Ujjai megfeszülnek a kezében tartott fegyverén, de nem emeli fel, csupán az ujjai nyugszik a ravaszon, készen arra, hogy bármelyik percben lőhessen. A gyorsaságában nem kételkedett, nem volt rá oka. Bármire is számított, arra amit látott, biztos nem. Ekkor kúszott a képbe a Második alakja is és a maszk, ami eddig a lány arcát takarta most a földre esett. Egy nála talán fél fejjel kisebb lány állt előttük. Eljutottak hozzá a férfi szavai, és ajkai mosolyra húzódtak. Valahogy vallott rá, hogy még ebben a percben sem tudja a gúnyos kommentárjait mellőzni. A Második felé fordul, rá pedig pontosan ez passzol, nem hagyja kibillenteni magát, és tudja, hogy mit tegyen. Ezután visszafordítja a fejét az ismeretlen felé, és alakjába vési a tekintetét. - Sose becsüld le az ellenfeled. - Ezek a hűvös és nyugodt szavak az Elsőnek szóltak, és csak most szentelte teljes figyelmét a lánynak. - Szóval Crimson, mi? Valahol már hallottam ezt a nevet... Fegyverét még ugyan olyan görcsösen fogva hátrált pár lépést, amíg el nem ért egy asztalt, annak nekidőlt, és úgy nézete tovább az alakokat. Közben gondolataiban azt kereste, honnan is ismerős neki ez a név. Először is azt kellett volna tisztáznia, hogy az apjai valamelyik dokumentumai között találkozott vele vagy pedig itt a laborokban. Az arc nem volt számára ismerős, tehát azt a lehetőséget, hogy valaha is látta volna már valahol rögtön kizárta. Viszont ez sem segített neki abban, hogy tovább jusson. Egy könnyed mozdulattal ült fel az asztalra és tette keresztbe a lábait. - Szerintem tedd inkább azt, amit mond. - Fejével az adóvevő és a Második felé biccentett. - Hidd el nekem, nem akarod magadra haragítani, nekem már sikerült. - Ebben a pillanatban pontosan olyan volt, mint mielőtt elhagyta Norlanát, mintha mi sem történt volna. Arca nem árulkodott semmiféle érzelemről, és hangja is csupán szórakozottan csenget, még ha halkan is, hiszen a kintiek figyelmét továbbra sem szerette volna magukra felhívni.

2010.01.08. 21:31 Khiara Laken

Ajkait szorosan összezárja, hogy ne tiltakozzon, és ne heveskedjen, mikor megvonják tőle a szert. Még a szemeit is lehunyja, hogy teljesen magához térhessen; éreznie kellett volna, ahogy hozzáérnek, de csak emlékeiben kutatva idézhetné fel a szöveteit ért nyomást. Mintha nyúlni akarna valamiért, de egy láthatatlan fal megakadályozza, és nem engedi tovább ujjait.  Felnyíló tekintete az ablakon pihen meg – látja a robot mozgását, de nem követi szemeivel -, elnézve, ahogy a cseppek árnyékként vetülnek a benti fémtárgyakra. Elsüllyed a csendességben, s csak akkor tér magához, mikor megkondul a szekrény, és meghallja súlyosan messzi, értelmetlen torzsággal a robot hangját, mintha beszélne valakihez.  Színtelen vonásai megkeményednek, szinte ráfagy a robotszerű maszk, ahogy közelebb lép. Mereven mutatja be, hogyan lehet tökéletesen elfedni a meglepődöttséget és az érthetetlenséget; csak ajkai válnak el egymástól a sziluettszerű alak láttán, aki leginkább egy sötétbe olvadt árnyhoz, vagy egy betörőhöz hasonlít. Odaállva közvetlen az Első mögé érzi meg a szaggató félelmet, és a helyzet okozta nevetséget, melyek vad hullámként csapnak össze felvibráló mellkasában, borzalmas végleteket szítva benne. Fémszíve kihagy egy taktust, beléfojtva egy lélegzetet és egy kudarcra ítélt nyelést - ha így folytatja, nemsokára hisztérikusan fog felnevetni a kínosan beállt hatásszünetben.  Nem tudja, mit kéne hirtelen tennie; kikapja a robot kezébe került pisztolyt, és elébb lépve, egy lendülettel felrántva azt fosztja meg sisakjától a női alakot. A cső az aljánál fogva feszíti fel a fejfedőt, mely fémesen, halkan koppan a padló hideg kövén. Egy türelmetlen mozdulattal rúgja arrébb lábával, miközben a fegyvert kíméletlenül szegezi az idegen homlokának.  Képtelen mit kezdenie meghökkentségével, ahogy a félelemmel és riadalommal telt barna szemek mélyére néz. Ez nem egy cyborg,  csak egy lány, aki alig lehet idősebb nála. Leemeli a pisztolyt – felemeli a fejét, hogy egy nyugodtnak tűnő, kiismerhetetlen  pillantást vessen a robotra, mintha ugyan arra gondolna, mint ő – majd megint maga elé szegezi a fegyvert, elnyomva ajkának vészesen felfelé görbülő ívét. - Norlana ennyire becsül? Vagy ez valami csapda akar lenni? – szisszen fel sötéten, lépő mozdulatával meghátrálásra késztetve az Elsőt, miközben hozzá szól. Meg kéne húznia a ravaszt, bízva benne, hogy a szerkezet hangtompítós, de az emberből annyira érződik a kétségbeesés a nem várt helyzet miatt, hogy legszívesebben visszahúzná a szekrényt, majd azonnal továbbállna. - Jelentsd, hogy minden rendben.  – utasítja hidegen, magához térve, mikor meglátja az ujjak között szorongatott adóvevőt, célzottan vetve rá egy pillantást. Fogalma sincs, kik vannak a másik végén; de nem kockáztathatnak semmi olyannal, amivel lebukhatnak.

[568-549] [548-529] [528-509] [508-489] [488-469] [468-449] [448-429] [428-409] [408-389] [388-369] [368-349] [348-329] [328-309] [308-289] [288-269] [268-249] [248-229] [228-209] [208-189] [188-169] [168-149] [148-129] [128-109] [108-89] [88-69] [68-49] [48-29] [28-9] [8-1]