Új bejegyzés Frissítés

2010.02.07. 13:34 Mizuki Sawa

Elmosolyodik, és hozzásimul a fiúhoz. Ezalatt az idő alatt, amit együtt töltöttek, rájött, hogy milyen nyugtató hatással is van rá a fiú közelsége. Mióta először felmerült benne a gyanú, hogy terhes lehet, egyfolytában szorongott és félt, most mégis, amint a fiú karjai köré fonódtak már nem érezte magát olyan idegesnek és ellazulnia is sikerült. Ezernyi és ezernyi gondolat cikázott át a fején. Mi van, ha megtartják a gyereket és pár hónap múlva kikerekedik? Lenézett a hasára és Daniel kezére csúsztatta a sajátját. Egy pillanatra szemei előtt látta magukat mint egy boldog család. Aztán elképzelte, hogy milyen lenne, ha elvetetné a gyereket. Szemei könnyekkel teltek meg. - Nem Dan, ez nem olyan, amit csakis és egyedül nekem kell eldöntenem! Igen, lehet, hogy az lenne a helyes, ha meg sem születne, de mi van akkor, ha utána megbánom? Ez nem olyan döntés, amit félvállról lehetne venni! Én ezt nem tudom egyedül eldönteni, ezért is kértem a segítséget! És nem is akarom egyedül eldönteni. - Valamiért nagyon felidegesítette, hogy a fiú nem akart neki segíteni, és ráhagyta a döntést. Nem akarta egyedül vállalni a felelősséget. Végül is a gyerek nem csak az övé. Ha történne vele valami, akkor pedig Daniel maradna az egyetlen rokona, és neki kéne gondoskodnia róla. Tehát igenis érdekelnie kellene, hogy mi lesz a picivel a hasában. Másrészt viszont megbánta, hogy felemelte a hangját, így inkább visszafogta magát. - Bármi történhet és akkor a sors úgy hozza, hogy neked kéne gondoskodni róla... De el sem tudod képzelni, mennyire sokat jelent nekem, hogy továbbra is mellettem akarsz maradni függetlenül attól, hogy hogyan döntök... Meglepődve nézett a fiúra, majd félig nevetve belebokszolt a fiú vállába. - Te is nagyon jól tudod, hogy te vagy az egyetlen, akivel valaha is olyan helyzetbe kerültem... - válaszolta, bár tudta, hogy Daniel csak ugratja, de ezért mindentől függetlenül elpirult. Szemei kikerekedtek és csodálkozva nézett a fiúra. Beletelt pár pillanatban, amíg újra olyan állapotba került, hogy beszélni tudjon. - Te most éppen azt csinálod, amire gondolok, hogy azt teszed?

2010.02.06. 18:00 Daniel Barth

Csak percek múlva lazítja meg talán túlságosan is görcsös szorítását a lány csuklóján, hogy lassan mögé állva magához ölelhesse. Fejét kissé lehajtva támasztja meg állát Mizuki fején, és tovább peregnek a néma percek, anélkül, hogy bármelyikük is megszólalna. Az előbb elhangzott szavakon gondolkodik, és egyre inkább afelé úsznak a gondolatai, hogy egyáltalán igazat mondott-e, de tudja, hogy úgyis arra jutna bármikor is, igen. Csak még erősebben szorítja magához az apró meilisi alakját úgy, mintha soha többé el sem akarná engedni. Ugyan kinek lenne jó egy védelemre szoruló gyerekre, aki képtelen megvédeni magát? Gondoskodni kell róla, ráadásul Norlana sem kegyelmez senkinek. Mi értelme lenne szánt szándékkal még valakinek az életét elrontani? Azonkívül viszont ő jelentené a családot, amit mindig is annyira akartak mindketten. Bár nem pont ilyen formában, mégis mennyire más lehetne az életük. De pont Meilis, ahol normális ember még lélegezni sem képes? - Erre... Nem is gondoltam. Azt akarom? Ez miért számít neked? Elvégre nem az én dolgom, ez csakis a te döntésed hogy mi lesz. Mindketten tudjuk, mi lenne a helyes, de te úgysem azt fogod választani, ismerlek. Ha pedig az aggaszt, megígérem, hogy bármelyikben is állapotsz meg, melletted maradok. - halványan elmosolyodik, pedig belül rettentően fél, még ha nincs is rá oka. Még soha, semmiért nem vállalt felelősséget, még semmi nem volt, amire igazán vigyázott volna. Pont egy ilyen helyzetben kéne magára erőltetnie a boldog családfő szerepét?  - De teljesen mindegy, hogy döntesz, akkor is itt kell maradnod. Illetve ... maradnotok? Apropó, gyerek. Ki is az apja? - flegma vigyorával lép ki a lány mögül, hogy újra elé állva lassan letérdeljen a földre. - A gyűrű, amit adtam... Esetleg lehetne valami más jelentése, mint baráti ajándék?

2010.02.05. 17:52 Mizuki Sawa

Halványan elmosolyodott a fiú szavain, de nem volt őszinte, teljes szívből jövő mosoly és nem is szólt semmit. Felkészült arra, hogy a fiú mindjárt felfogja, hogy mit is mondott és az volt most az egyetlen, amire koncentrálni tudott. Rettegett tőle, hogy esetleg hogyan reagálhat. Bár már olyan hosszú időt töltöttek együtt, most mégsem lett volna rá képes, hogy megmondja mi lesz. De végül is még nem is voltak ilyen helyzetben és a család témát is eléggé elhanyagolták az utóbbi időben, nem akarták egymás sebeit újra felszaggatni. Legalábbis ő ezért nem hozta fel soha a témát és nem kérdezte a húgáról vagy a bátyáról és úgy gondolta, Daniel is így van vele. A kérdésre szomorúan és bűnbánóan néz a mellette ülőre, és lassan megrázza a fejét, bár tudja, hogy nem láthatja, ebbe most nem is igazán gondolt bele. Meglepi a hirtelen jött reakció, így szó nélkül követi a fiút. Még mindig nem igazán tudja mit kellene tennie. A szavak nem érik el, csak a rideg hangsúly és a fájdalmas szorítás a csuklója körül. Azonban eszébe sem jutna, hogy panaszkodjon, követi a fiút és közben azon töri a fejét, hogy mire készül és hogy ez a reakció most jó vagy rossz-e. Amikor megállnak a bázis előtt akaratlanul is hátrál pár lépést. - Nem, nem akarok visszamenni a bázisra. Nem kényszeríthetsz rá, hogy itt maradjak! Ugyan mi értelme lenne...? - Az előttük hatalmasodó épületre néz, majd hirtelen kitágulnak a szemei és megijedve néz a fiúra. - T-te azt akarod, hogy elvetessem? Még ő maga sem volt vele tisztában, hogy mit tegyen, hogy mit akar tenni. Olyan fiatal még, ráadásul ez nem éppenséggel az a világ, amelyikbe az ember egy gyereket akarna szülni. Másrészt viszont olyan döntés ez, amit nem egyedül kell meghoznia. De mennyiben más, ha Daniel tanácsát kéri? Ő is ugyan olyan fiatal még, ráadásul neki sincs több tapasztalata családalapítás téren. Nem kényszerítheti olyan helyzetbe, amivel lehetséges, hogy egyikük sem boldogulna, és az csak még rosszabb lenne a gyereknek. - Azt hiszem ezt meg kéne beszülnünk... Megértem, ha nem akarsz egy ekkora felelősséget vállalni, és nem is szeretnélek semmire sem kényszeríteni, de mielőtt végleges döntést hoznánk, minden lehetőségen át kellene rágnunk magunkat. - Bár még az sem volt biztos, hogy valóban megtartják-e a gyereket, már most felelősséget érzett iránta, és úgy érezte meg kell védenie mindentől, amitől csak tudja. És egyre jobban úgy érezte, hogy akarja is, hogy megszülessen. De tudta, hogy egyenlőre még nem annyira elfogult, hogy még akkor is meg akarja tartani, hogy ha a logikus átgondolás után az jönne ki, hogy jobb lenne nem megszülni. - Dan, kérlek segíts, egyedül nem boldogulok... Mit tegyek?

2010.02.04. 21:16 Daniel Barth

Túl gyorsan telnek a napok; túl gyorsan váltakozik az éjszaka és a nappal, és az elmúlt hetek alatt, mintha teljesen normálisnak érezte volna ezeket a dolgokat. Olyannak, mint bármelyik normális ember életében, este együtt fekszik le valakivel akit szeret, és reggel pedig mellette ébred. Minden egyes alkalommal mosollyal az arcán kel fel, mert annyira jó érzés érezni, hogy nincs egyedül. Ilyenkor úgy érzi, mintha soha nem lett volna annyira egyedül, mintha a lány mindig is mellette lett volna, és soha nem gyötörte volna még a magány. Szinte már elfelejtette, milyen is volt. Nem merte eddig említeni a lánynak, hogy valami nincs rendben, mert úgy érezte, csak ő látja úgy, megváltozott. Az óta a néhány nap óta, amióta ilyen meggyötört és furcsa - legalábbis ahogyan feltűnt -, próbálja magát visszafogni, hogy visszaszóljon bármilyen megjegyzésre. Nem akarja még jobban lesújtani, semmivel. Nagyon hajtja a kíváncsiság, mégsem meri megkérdezni. Tiltakozna, hogy Mizuki egyedül menjen el sétálni, de tudja, hogy csak a saját akaratával nem tarthatná magánál. Még akkor sem, ha tényleg igaza van. Mialatt egyedül van, próbál úgy viselkedni, mintha még mindig lenne ott valaki, csak hogy legyűrje magában a feltörni készülő kétségbeesést, ami folyamatosan beharangozza magát az agyába: Megint egyedül van. Úgy, mint régen. Senkihez nem szólhat, és az az átkozott csönd pedig egyre jobban elhatalmasodik mindenen. Most pedig talán még nehezebb elviselnie mindent, talán túlságosan is hozzászokott, hogy van vele valaki, akire bármikor számíthat. Akihez beszélhet egyáltalán. Aki meghallgatja, és még válaszol is. Nem úgy, mint valami lélektelen tárgy, ami ugyan mindig meghallgatja, mit mondanak neki, de soha nem válaszol. A teljes csönd kínzó tud lenni, főleg ha valami olyan is nyomasztja mellé az embert, amit mindenképpen tudni akar, mégsem árulják el neki. Ilyenkor mindenki elkezd képzelegni, valami rossz dolgokról, és már a legrosszabb helyzetbe éli bele magát, anélkül, hogy egyáltalán valamit tudna is az egészről. Mondanom kell valamit... Tényleg végigpörget magában mindent, amire csak számít, minden rosszat, és próbál úgy tenni, mintha egy teljesen normális beszélgetés következne, pedig tudja, ha így kezdődik egy beszélgetés, az csakis rossz lehet. Főleg a tétova, félő hang miatt, és a tétova, óvatos mozdulatok után. - Kérlek, ne kezdj minden mondatot úgy, hogy "Kérlek ne legyél mérges rám", mert mindig azt hiszem, elhozod a világvégét, jó? - kissé dorgáló hangnemben vág közbe, azonban azonnal megbánja, hogy egyáltalán megszólalt. Szemei hirtelen kerekednek el, és arca is mozdulatlanná dermed. Szemöldökei homlokára szaladnak a meglepődöttségtől, mielőtt ugyanolyan hirtelen meglágyulnak vonásai, és ha lehet mondani, hisztérikus nevetésben tör ki. - Most ugratsz? - nyögi maga elé elfúló hangon, azonban egy pillanat múlva olyan hirtelen komorodik el újra, amennyire az lehetetlen. Néhány másodpercig csak kérdőn néz a lányra, és miután leesik neki, hogy tényleg komolyan gondolta, gyorsan felpattan, és a csuklójánál fogva magával ragadja, ki az ajtón. - Visszaviszlek a bázisra. Most. Ne ellenkezz, úgyis velem jössz. - ellenkezést nem tűrő hangja olyan hidegen szakítja át a csöndet, amilyet még a jég is megirigyelne tőle, hosszú és sietős léptei pedig egyre gyorsabban kopognak a kihalt betonon, néhány méter után azonban egy kis időre megáll, hogy megbizonyosodjon róla, hogy a lány vállán van a meleget adó kabát, ezután azonban már indul is tovább. Erős marka nem engedi el egy pillanatra sem, és nem is látszik lazulni szorítása, egészen addig, amíg meg nem álltak a hatalmas gyárépület előtt. - Most bemegyünk szépen, és itt maradsz.

2010.02.03. 21:23 Mizuki Sawa

Most nem lett mérges a fiú szavaitól, és nem is szólt semmit, csak halványan elmosolyodott. Tduta, hogy a fiú nem azért mondja, hogy hasonlít a húgára, mert meg akaná bántani. Úgy gondolja, jót jelent, ha az mondja neki, hogy hasonlít rá. Gyerekesnek tartotta az iménti viselekdését, és hogy az előbb így kiakadt rá, pont ezért, mert a húgához hasonlított. De most már csak úgy tudott rágondolni, mint egy bókra. Még szorosabban ölelte a fiút, és nem ellenkezett, amikor visszaterítette a vállára a kabátot. - Mert te nem, mi? Nem kéne ennyire aggódnod miattam. - Kedvesen mosolygott  Danielre, és feltűnt neki, hogy mennyire fáradt. Megfogta a kezét és visszahúzta a kanapére. Leült, közben el nem engedve a fiú kezét, és úgy helyezkedett, hogy az ölébe tudja fekttni a fejét. Egyik kezével még mindig  a fiúét fogta,a  másikkal pedig lágya simogatt aa haját. - Aludjál, elég fáradt vagy már. - Megvárta, amíg Daniel elaludt, majd a fáradtság rá is rátelepedett, és végül ő is mély lomba merült, mint már régen nem. Most már biztosan állíthatta, hogy teljes biztonságban érezte magát a fiú mellett. Két hónap telt el azóta, hogy rátaláltak erre a házra, legalábbis az ő számításai szerint körülbelül annyinak kellett lennie, de nem igazán volt benne biztos. Néha visszamentek a bázisra egy-két dolog miatt, de szívesebben voltak itt, ahol egyedül lehettek. Mivel egyikük sem rajongott a túlzsúfoltságért és a sok ember társaságáért, ezért ebben könnyen megállapodtak. Volt olyan, hogy máshol kellett megbújniuk, ha erre járt egy-egy eltévedt cyborg csapat, de ez nem gyakran fordult elő. Két hónap. Még most is nehezére esett elhinni, hogy Daniel ilyen sokáig bírta vele, és még mindig nem léptett le, bár néha arra ébredt, hogy elfogta a szorongás, hogy esetleg ez lesz az utolsó nap, amit együtt töltenek, hogy ez volt az utolsó éjszaka, amikor mellette aludhatott el. Alkalmanként összevesztek valamin, de végül aztán mindig kibékültek. Néha egyszerűen csak egy kis távolságra és szusszanásnyi időre volt szükségük. Mostanában azonban az amúgy is jelenlévő szorongása csak még jobban nőtt. Gondterheltebb lett az arca és remélte, hogy a fiú nem veszi észre. Megpróbált minél természetesebben viselkedni, hogy ne kelljen ellenőriznie, hogy hazudik-e, még ha magában egyszer sem ejtett ki egyetlen hazugságot sem a száján. Egyszerűen csak a megfelelő időre és a megfelelő alkalomra várt, hogy hogyan mondhatná el Danielnek a titkát. Éppen sétálni volt, azzal az ürüggyel, hogy egy kis időre van szüksége, nehogy megint összevesszenek, de valójában sokkal inkább arra használta, hogy gondolkodjon és kitisztuljon a feje, bár az első sem volt hazugásg. Amikor visszaért, megállt az ajtóba, és egy darabig csak figyelte a fiút. Félt attól, hogy milyen következményei lesznek, ha megtudja az igazságot, de azt is tudta, hogy minél előbb el kell mondani, mert már nem tart sokáig és neki is fel fog tűnni. - Daniel... -mély levegőt vett és becsukta a szemeit. - Mondanom kell valamit. Egy darabig még idegesen ácsorgott ott, majd rávette magát, odasétált a fiúhoz és letelepedett mellé. - Ne legyél mérges kérlek... Nem is azért mondom el, mert azt aakrom, hogy felelőlsnek érezd magad és hogy velem maradj, egyszerűen csak úgy érzem jogod van tudni. És utána természetesen azt teszel, amit akarsz... Nem muszáj velem maradnod... - Rettentően izgult, és a ruhája szélét gyűrögette. Nem mert a fiúra nézni, csak a remegő kezét bámulta maga előtt, bár azt sem látta, gondolataiban máshol járt. - Dan, én... én... terhes vagyok...

2010.02.03. 19:21 Daniel Barth

Nem érti, miért rezzen össze mindig, akárhányszor csak valaki más szájából halja azt a szót, hogy "húgod", vagy valami hasonlót. Hiszen nem is neve, nem is takarja őt; egyszerűen csak egy szó. Semmi több. Az utóbbi időben mintha egyre érzékenyebbé vált volna az ilyen szavakra, amik bármire -akár rosszra, akár jóra- emlékeztetik a múltjából; még akkor is, ha ezek a szavak egy teljesen normális, hétköznapi mondatban vanak, nem pedig célzásként. Akaratlanul is előtörnek azok a képek, amik bennemaradtak még régről, és most teljesen úgy érzi, mintha tényleg ott lenne, és tényleg hallhatná az emlékezetében csengő szavakat. Hosszú másodpercekig, vagy talán hosszabb ideig fel sem tűnik neki a valóság, és az emlékek közötti egyre jobban elhomályosuló határ. Ahogyan azonban rádöbben, kínjában visszafojtja a lélegzetét, és lehajtja a fejét. Csukott szemei mögött egy pillanatra mintha könnyek gyűlnének, de végül képtelenek feltörni, ahogyan eddig mindig. - Tényleg hasonlítasz rá. - suttogja maga elé elhaló hangon, olyan halkan, mintha nem is akarná, hogy a lány meghallja, de tudja, hogy a figyelmét úgysem kerüli el, főleg nem ilyen közelről. - Egyébként is én kezdtem. - magabiztosság erőltet megremegő szavaira, és aprót rázva a fején megpróbál újra elszakadni a megfakult, homályosképektől, mégis újra és újra gondol rájuk, mint egyetlen fűszálra, amibe még kapaszkodhat. Ahogyan a vállára borul a feketének már csak hatalmas jóindulattal mondható kabát, ismét összerezzen, mert egyáltalán nem számított a mozdulatra. Azonban ugyanolyan magabiztosan húzza le magáról, hogy aztán óvatosan újra a lány vállára terítse. - Megfázol. - ismétli meg a néhány perce már kimondott szót, most azonban nagyobb hangsúllyal, és még inkább aggódó kifejezéssel. Hihetetlen fáradtság tör rá, és rá kell eszmélnie, hogy már napok óta alig aludt valamit, talán még azt is lehet mondani, hogy hetek óta egyetlen olyan éjszaka sem volt, amit képes lett volna végigaludni. Nem mintha egyáltalán bármikor tudott volna néhány óránál többet egyhuzamban aludni. Meggyötört vonásain meglátszódik a fáradtság, és most nem is próbálja titkolni; talán mert már szívének legmélyebb részeiben is képes megbízni annyira a lányban, hogy végre rájöjjön, nem kell titkolnia előle semmit.

2010.02.02. 21:11 Mizuki Sawa

Amikor meglátta, hogy a fiú az ajtó felé lépdel inkább elfordult, még sincs benne elég erő, hogy ezt végig tudja nézni. A szavak most csak összemosódnak, és az egyetlen, amit még ki tud venni, az az ajtó csapódása volt. Szívébe hirtelen nyilall bele a fájdalom, és rosszul kezdi érezni magát. A feje zúg és a hányinger kerülgeti. Ennyi lett volna? Ilyen könnyen itt hagyta? De amikor meghallotta a lépteket, felkapta a fejét. Annyira megkönnyebbült, hogy a fiú még mindig ott volt, mint még soha azelőtt az életben. Becsukott szemmel hagyta, hogy ráterítse a kabátot. Belebújtatja a kezeit és átöleli a fiút. - Te ne haragudj rám, nem kellett volna felhoznom a húgodat és így beszélnem veled. - Fejét a vállára hajtotta a nyaka felé fordulva, hogy mélyen magába szívhassa a fiú jellegzetes illatát, ami csak hozzá tartozott, és akár több ezer közül is képes lett volna megkülönböztetni. - Én nem akarom, hogy menj! Semmi amit mondasz vagy teszel nem fáj annyira, mint ahogy az fájna, ha elhagynál. Azért gondolom újra és újra, hogy jobb lenne neked nélkülem, mert biztos, hogy nagyon megerőltető lehet velem bírni. ne haragudj, ha sokszor idegesítelek. - Még szorosabban ölelte a fiút, és egyszerre a hideg, ami olyan intenzíven hatott az érzékszerveire megint teljesen eltörpült. Most hogy újra érezhette a fiú teste melegét és közelségét már nem is számított neki más. Mégis nagy nehezen elengedte a fiút és gyorsan felöltözött, a kabátot újra visszaadva a fiúnak, ugyan úgy a vállára terítette, mint ő tette az előbb, és odabújt hozzá, mint ahogy a kisgyerekek szoktak a szüleikhez. - Köszönöm. Mindent, amit eddig értem tettél és... - halványan elpirult és lehajtotta a fejét. - És a ma éjszakát is. Soha nem gondoltam volna, hogy lesz valaki, akivel ilyen dolgokat élhetek át, akivel megtapasztalhatom ezeket az érzéseket és örömöt. Gondolod, hogy van jövőnk? Kíváncsi fürkésző tekintete megint a fiú arcát nézte. Maga is megijedt ezektől a hangulatváltozásoktól. Mindig ilyen volt? Eddig csak azért nem tűnt fel neki, mert olyan hosszú időn át egyedül volt? Halkan sóhajtott, amikor arra gondolt, hogy ezzel csak még több gondot és terhet akaszt a fiú nyakába. Igazán nem akarta, és ezért elhatározta magában, hogy amennyire csak tud megpróbál uralkodni maga és az érzelmei felett, hogy ne forduljon elő többször effajta kilengés.

2010.02.02. 20:04 Daniel Barth

Némán szegezi maga elé tekintetét, és percekig csak mozdulatlanul áll; csupán mellkasa emelkedik és süllyed lassú, akadozó ritmusában. Mindene arra készteti, hogy belevágjon a lány szavaiba, és minden erejével azon van, hogy ezt a késztetést legyűrje. Még mindig háttal Mizukinak óvatosan bólint egyet, bár talán még maga sem érti, miért. Tudja, hogy a lány már eléggé kiismerte ahhoz, hogy le tudja olvasni az érzelmeket az arcáról, és éppen ezért nem fordul felé. Bizonytalanul tesz néhány lépést az ajtó felé, azonban alig egy méter után megtorpan. - Látom nem értetted. De akkor elmondom mégegyszer, hátha mostmár sikerülni fog: Nem tudom, miért kéne helyetted a semmit választanom. De miért nekem kéne döntenem? Én bántalak meg mindig, neked jobban fáj, mint nekem. Az én helyzetemből úgy tűnik, neked sokkal jobb lenne, ha én nem lennék melletted. Ha tényleg így van, elmegyek. - még mindig nem fordul felé, valamiért úgy érzi, semmi értelme nem lenne, és nem akarja, hogy most bármiről is árulkodjanak megfeszült vonásai. Ahogyan becsap az ajtón a hideg szél, és az eső, megborzong, mert kabátját ugyanott hagyta, ahol volt. Csupasz karja megremeg a hűvös széltől, és az esőtől, ami újra nedvessé teszi szürke tincseit. A válla fölött pillant hátra a lányra; ez is olyan berögzült reflexszerű mozdulat, hiszen ő is tudja, hogy számára semmi értelme. Akadozva lép egyet hátra, mert egy új, és leírhatatlan érzés keríti hatalmába. Ezek az érzések olyan idegenek tőle, nem is tudja, hogyan kéne rájuk reagálnia, de piszkosul élvezi ezt az új helyzetet, ami kialakult. Ahogyan végül hosszú lépteivel visszaér oda, ahonnan elindult, az ágyon lévő ruhadarabok közül kissé szégyenkezve tapintja ki saját kabátjának anyagát, és óvatosan a lány vállára teríti. - Ne haragudj. - nehezére esik kimondani a szavakat, és azok alig hallhatóak, annyira levesznek az eső monton kopogásába. - Megfázol - aggódó hangja annyira kiüt eddigi hűvös és rekedtes tónusából, mintha valami idegen nyelven beszélne, mégis olyan normálisnak érzi, szinte jól esik neki.

2010.02.02. 17:27 Mizuki Sawa

Üres tekintettel néz fel a fiúra. Még jobban összekuporodott és annyira messze húzódott a fiútól, amennyire csak tudott. Most már érezte a bőrén a hideget, de végtagjai nem engedelmeskedtek a parancsra, hogy megfogja a ruháit és felöltözzön. - Egy szóval sem mondtam, hogy őt választanám helyetted. Szeretem a bátyámat és örökké szeretni is fogom, de ő már nincs itt, nincs velünk. Esélyem se lenne, hogy gondolkodjak azon, hogy melyikőtöket választanám... De én tudom, hogy kedvelt volna, ha látja milyen fontos vagy nekem... Jajj Daniel, mit tehetnék még, hogy bebizonyítsam, mennyire szeretlek?! Már mindent megadtam, amit csak tudtam! - Letörölte a könnyeit és elfordította a fejét. Az ajtót nézte. - Most haragszol rám? Pedig semmi okod sincs rá, te kezdted... Mond meg, hogy mit tegyek, hogy végre elfogadd a boldogságot anélkül, hogy ilyen hülyeségek jutnak eszedbe. Vagy ha nem megy, akkor inkább még most fejezzük be. Ha így van, akkor inkább menj ki azon az ajtón és én megpróbállak elfelejteni. Bár a fiúval akart maradni, azt szerette volna, hogy mindketten minél kevesebbet szenvedjenek, és ha ez külön utakon volt csak lehetséges, akkor készen állt, hogy ezt is elfogadja. Nem nézett rá, nem lett volna rá képes, hogy lássa, hogyha esetleg úgy dönt, hogy megy. Nem kívánta látnia  megkönnyebbülést az arcán, amint épp a menetel mellett dönt. Így is, ha nem talál magában elég erőt, hogy elfordítsa a fejét, akkor látja, ahogy kilép az ajtón. - Nem fogok úgy tenni, mintha, azzal már épp elég időt töltöttem. Igen, mérges vagyok rád és remélem ezt nem kell elmagyaráznom, hogy miért. De ez cseppet sem jelenti azt, hogy az érzéseim hosszú távon változtak volna. Még mindig hálás vagyok és örömmel gondolok vissza az együtt töltött időre. Mindarra a boldogságra és melegségre, amit tőled kaptam. De ha itt és most vége, azt is hajlandó vagyok elfogadni. Nem lenne értelme hisztizni és akaratosan magam mellett tartani., ez így egyikünknek sem lenne jó. - Egész testében reszketett a hidegtől, amit eddig nem volt képes érzékelni, de hirtelen nagyon is valóságos volt. Annyi gondolat volt a fejében, ami csak úgy cikázott a fejében, de egyre sem tudott most koncentrálni. Nem csak a  hideg váltotta ki belőle a reszketést, de a félelem is. Habár ezt most nem akarta mutatni a fiúnak. Semmiféle módon nem akarta befolyásolni a döntésében.

2010.02.01. 18:53 Daniel Barth

Néhány percnyi némaság,amit most borzasztóan élvez. Az a néhány perc, amíg csak az eső monton kopogása, és kettejük halk légzése töri át a csendet, valamiért annyira nyugodt. Nem akarja megtörni szavaival, hogy válaszol, de miután kivár néhány másodpercet, úgy érzi, mostmár kénytelen megszólalni. - Meghallgatni, ugye? - mosolyodik el halványan - Úgy bánsz velem, mintha gyerek lennék. Meghallgatsz, csak azért hogy elégedett lehessek, hogy valakit érdekel, amit mondok. De melletted jó gyereknek lenni. - gondtalanul sóhajt fel, miközben megmozdítva megmerevedett karját, ő is átkarolja a lányt. Tiltakozna az ellen, hogy pont most húzódjon el tőle Mizuki, mégsem tesz semmit. Úgy gondolja, ha erőszakkal próbálná meg ott tartani,soha nem tudna neki megbocsátani. Nem akarja elveszíteni a lány bizalmát, hiszen ő az egyetlen, akiben ő is képes volt megbízni. Meg sem szólal; nem is gondolta volna, hogy szavaival ennyire felhozza a kényes témát, amivel azonban Mizuki vág vissza, újra feltépi azokat a sebeket, amik még csak nem olyan rég gyógyultak be. Próbálja kikergetni fejéből a rátörő emlékeket, és próbálja keresni a szavakat. Tudja, hogy Mizukinak legalább annyira fáj a bátyjáról beszélnie, mint neki a húgáról. - Nem akarnálak visszaadni neki. De ha a szíved hozzá húz, nem tehetek mást. Erőszakkal úgy sem tarthatnálak magamnál, csak hogy boldog legyek. És a húgom... - egy pillanatra megáll, amint megérzi, hogy megremeg a hangja. Csupán néhány fojtogató másodperc után képes megszólalni, miután gondolataiban újra elzárt minden érzelmet hangjából. - Ha teljesen más lennél, akkor egyáltalán nem érdekelne, hogy mi történik velem. És mi van, ha ezért vagyok veled... mert hasonlítasz rá? Ez nem zárja ki, hogy ha más lennél, hagytalak volna meghalni,bármikor is! Hogy én kit választanék...? Ha ő élne, akko én lennék valahol a föld alatt, és most ő ülne itt, a helyemen. Probléma megoldva. Esetleg valami más, ami érdekel? - vár egy kicsit, mielőtt remegő kezével megtámasztva magát, feláll, és akadozó mozdulatokkal öltözik fel, amilyen gyorsan csak tud.

2010.01.31. 19:46 Mizuki Sawa

Megint zavarban van, és elpirul, ezúttal azért, mert képes volt rá ilyen hülyeséget feltételezni, és ezáltal megbántotta a fiút. - Sajnálom, ne haragudj rám, csak... annyira szoktlan ez az egész és... nem tudom hogyan kéne vislekednem és... Én félek attól, hoyg esetleg valaki más elcsábíthat tőlem... - suttogja halkan a szavakat a fiúnak, ahogy lecsukja a szemeit és hagyja, hogy homlokuk egymást érintse. Hihetetlenül jól esett neki a fiú közelsége, és remélte, hogy ezt nem kell szavakba önetnie, hogy tudja is. Boldogan karolta át a fiút egyik kezével, a másikkal pedig, ami eddig a mellkasán nyugodott, apró köröket rajzolgatott. Mintha csak teljes lénye azt modnta volna, hogy boldog vagyok veled, és el sem akarok szakadni tőled. - Engem nem zavar, nem csak a karomat kaphatod meg, de ez agész testemet is. Bár ez már csak azért sem igaz, mert én nem csak a kezemet nyújtom. Én mindent odaadnék neked, amit csak tudnék. Nem sajnáltatod magad, csak elmondod, hogy hogy érzel, és ezzel semmi baj sincs. Én nagyon szívesen meghallgatlak. Mosolyogva bújt mégközelebb a fiúhoz, és érezte, hogy teste most már teljesen lenyugodott, és elfogadta és hozzászokott ehhez a helyzethez. Szeretett együtt lenni vele, amikor ilyen nyugodt volt minden. Bár akkor is szívesen volt vele, ha nem votl nyugodt miden, olynakor megpróbálta megnyugtatni, és segíteni neki, és ez saját magának is jólesett. Hogy volt valaki, akiért ő is tehet valamit. A fiú szavaitól megint eszébe jutnak annak az éjszakának az emlékei, amikor elvesztette az egész családját. Elhúzódott Danieltól, és felült. Térdeit felhúzta és átölelte, úgy próbált meg enyhíteni a fájdalmon, ami elfogta. - A bátyám meghalt, ezt te is nagyon jól tudod. A saját szememmel kellett véginéznem. - Szaai hűvösen szelik át a csendet.  - Nem értem miért kellett ezt felhoznod... Nem bírod elvisleni, hogy van valaki, aki szeret és veled van? Muszáj tönkre tenned, igaz? Miért kéne egyáltalán köztetek választanom? Miért nem kaphatnálak meg mindekettőtöket? Szeretem őt, hiszen a bátyám, de téged is szeretlek. Más módon, igen, de legalább ugyan olyna intenzíven. De úgy látszik, neked ez sem elég... Szívesen visszalöknél neki, ha itt teremne? Egy gonddal kevesebb lenne, nem igaz? - Már annyira fájt neki, hogy a könnyek sem jöttek, ez már mélyebb fájdalom volt. - És ha a húgod lenne itt? Te biztos őt választanád. Annyira hiányzik neked. Én sem vagyok több, mint egy pótlék... Nem felejtettem el, hogy azt mondtad, mennyire hasonlítok rá! Ezért vagy szívesen velem, igaz? Így nem olyan elvislehetetlen az az üresség, amit hátrahagyott. Én pedig kitöltöm ezt az üres helyet. Másért nem is kellek neked... Ha teljesen más lennék, mint ő már rég hagytál volna meghallni!

2010.01.27. 21:46 Daniel Barth

Újra és újra végighúzza ujjait a lány hosszú tincsein, amíg le nem nyugszik vad zihálása. Most nem jut eszébe semmi, amit mondani tudna, és tulajdonképpen nem is akar megszólalni. Jól esik neki ez a csönd, és ez a nyugalom; rég volt már, amikor utoljára ennyire biztonságban érezte magát. Csak halványan elmosolyodik a halk, magas, nőies hangra, és mielőtt válaszolna, végugfuttatja kezét a lány arcán. - Nem tudom, hogy mit tudsz a nagyvilágról... - jegyzi meg elmerengve; érintése pedig most megállapodik Mizuki vonásain, valahol a szürke szempár alatt. Félelem... Valamiért érzi a feszültséget, és a félelmet, és nem érti, miért van. Értetlenül mered maga elé, és mint mindig, most is magát próbálja hibáztatni. Elgondolkodik egy pillanatra; ezalatt pedig teljesen eltűnik halvány mosolya is. Zavarja, hogy mindig történik valami változás a lány viselkedésében, és soha nem tudja, hogy mit tett, amivel megbántotta. Kérdőn ráncolja össze a homlokát, ahogyan értelmet nyernek a fejében a kimondott szavak. Figyelembe se veszi az utána következő tagadást, jegesen mégis megszólal, mintha tényleg nem is hallotta volna. - Ha egy kicsit gondolkodnál, rájöhetnél a válaszra. Cicafiú, mi? Ne kezdd te is. - próbálja visszafogni magát, hogy mégse tűnjön olyan indulatosnak és sértettnek. - Ez most komoly kérdés...? Csak egy okot mondj, amiért helyetted azt kéne választanom, hogy egyedül üldögéljek a földön, és számolgassam a napokat. Nem túl jó szórakozás, nekem aztán elhiheted, elég időm volt rá, hogy tudjam. Homlokát nekitámasztja a lányénak -ez már szinte szokásává vált-, hogy mélyen a szemébe nézhessen, csakkúgy, mint az előbb. Élvezi, hogy végre semmilyen következménye, hogy rá nem hat az átok, ami annyira nyomasztotta eddig. Neki nem eshet baja, ha a szemébe néz. Biztos benne, hogy a lány el sem tudja képzelni, ez mekkora öröm és megkönnyebbülés neki; ahogyan az is, hogy mostmár maga elé tudja képzelni az arcát is. - Pont a te képességed, hogy meg tudsz mutatni dolgokat... Nem értheted, de talán el tudod képzelni, ez milyen érzés. Végig azt mondtam, ne csináld, és még mindig így gondolom, mert... Ismerem magamat. Tudod, ha a kezedet nyújtod, az egész karod kell alapon. Csak annyira jó érzés ennyi idő után. Neked talán nem sok, de... Boccs, nem is tudom, miért akarom sajnáltatni magam. Ne haragudj. Csak egyre nehezebb. Jól esik neki, hogy beszélhet, hogy szólhat valakihez, akiben ráadásul maximálisan megbízik. - Te nem érzed úgy, hogy legszívesebben feladnád minden álmodat? Csak azért, hogy végre ne kelljen elviselned ezt a világot... De az szégyen lenne, nem igaz? Mindenkinek végig kell szenvednie az életet, akár tetszik, akár nem.... - most valahogy annyi gondolat jelenik meg a fejében, hogy már azt sem tudja, melyiket mondja ki, és melyiket nem. Egyre csak újabbak és újabbak. - Ha kiderülne, hogy él a bátyád... Őt választanád, igaz? Végülis ő sokkal jobban vigyázhatna rád, és... és segítene feljutni Norlanába, hogy bosszút állj. - kínjában halkan felnevet - Tudom, velem csúfos kudarcba fulladt az egész. Ráadásul gyűlölne engem, mert lehet, hogy éppen a szüleim munkatársai ölték meg a családotokat. Nagyszerű érzés ezt tudni.

2010.01.27. 17:26 Mizuki Sawa

Egész testét átjárja a gyönyör érzete. Nem tartott sokáig, mégis nagyon élvezte. Semmiért oda nem adta volna ezt az érzést. Boldog volt és ez a boldogság teljesen beködösítette az elméjét. Fáradt, lassú mozdulatokkal fordult oldalra és bújt oda a fiúhoz. Még mindig szapora lélegzete visszacsapódott Daniel oldaláról, de nem húzódott el tőle. Jól esett éreznie a fiú meleg testét maga mellett. Becsukta a szemét és várt, hogy teste újra lenyugodjon. - Tudom, hogy sok minden van még, amit nem tudok, nem tartozom a legokosabbak közé, - kezdett bele, amikor már mindketten nyugodtan vették a levegőt és egyik karját a fiú mellkasán nyugtatta. - De te hogy értetted? A nagyvilágra vagy magadra gondoltál? Kíváncsi tekintettel fürkészte a fiút, de aztán hirtelen elfogta a félelem. Mi van, ha valami rosszat nem mondott el neki Daniel, ha titkol előtte valami nagy és szörnyű dolgot? Akkor mi lesz? Van egyáltalán valami, ami arra bírná, hogy elhagyja? Most, hogy már mindent megadott neki, amit csak tudott? - Dan...? - csendült fel félelemtől remegő hangja. - Neked is ez volt az első alakalom? Most nem nézett rá, csak lehajtotta a fejét. És ha azt mondja, hogy nem? Tudni akarom egyáltalán? Enyhén megrázza a fejét saját kérdésére válaszolva. - Inkább ne válaszolj. Hihetetlenül önzőnek érzi magát, de úgy gondolja nem lenne képes elviselni a tudatot, hogy volt előtte más is, akit ilyen gyengéden érintett a fiú, aki ilyen fontos volt neki. Úgy tűnt a fiú tudja, hogy mit kell tennie, de honnan tudhatná, ha nem lett volna előtte valaki más? Már megint megannyi kérdés zsongott a fejében és egyik rosszabb rémképeket váltott ki, mint a másik. Végül már közel állt hozzá, hogy elsírja magát, de nem akart gyengének tűnni a fiú előtt, nem most, amikor ekkora esély van rá, hogy egyik pillanatról a másikra egyedül találja magát. - Olyan nagy kérés lenne a sorstól egy csöppnyi boldogság, ami nekem mégis annyit jelent? Túl sokat kérek, ha azt szeretném, hogy velem maradj? Túlságosan is mohó vagyok, igaz? Nem lenne szabad ennyi mindenre vágynom, amikor már így is annyit kaptam. Sokkal többet, mint Meilis lakosainak nagy része... Halkan sóhajtott és még közelebb bújt a fiúhoz, mintha csak ezzel elérhetné, hogy maradjon. Ebben a percben azt kívánta, a kísérletek során bárcsak olyan képességet kapott volna, hogy teste mágnesként hasson másokra, hogy Daniel ne tudja elhagyni, bár biztos volt benne, hogy nem lenne képes erőszakkal maga mellett tartani. Még akkor sem, ha ennek ő maga látja a kárát, hiszen annyira szereti, hogy csak a legjobbat akarja neki. Legyen az vele vagy nélküle...

2010.01.26. 21:26 Daniel Barth

Furcsának találja a lány nevetését, mégis megörül neki; és ő is magára erőltet egy halvány mosolyt. Talán ez a mosoly nem is annyira bizonytalan, mint amilyennek kinéz, és a halk szavak hallatán egy magabiztos vigyorrá alakul. Bár érzi azt a kis feszültséget, ami Mizukiból árad, a világért sem szólna érte; pontosan érti, mire is gondolhat ezzel a lány. Egész testét átjárja a forróság, és mellette egy olyan érzés, amilyet még soha nem tapasztalt.Szavakba is képtelen lenne önteni; de úgy véli, most Ő is pont ugyanezt érzi. Legalábbis reméli. Nem akarja kellemetlen helyzetbe hozni a lányt semmivel, így inkább meg sem szólal. Utánozva Mizuki mozdulatát, óvatosan és kissé remegő kézzel ér hozzá az arcához, mintha nem lenne teljesen biztos benne, hogy valóban ott van. Olyan ügyetlenül simít végig rajta, mintha nem tudná uralma alá vonni saját ujjait, mégis rettentően élvezi, és keze hosszasan elidőzik annak lágy vonásain. - Sok mindent nem tudsz. - jegyzi meg halkan, hangja pedig olyan halk, mintha csak tátogna. Kissé bizonytalanul követi a mozgást, és egy fél perc sem kell hozzá, hogy átérezze, és lassan olyan, mintha teljesen természetes lenne. Légzése egyszerre gyorsul fel, és változik át halk fújtatássá. Szívverése is mintha a normális ütemből már rég kitért volna. Szenvedélyesen érinti mellkasát a lányénak; tüzesen csókol bele újra a forró ajkakba, egy pillanatra egész teste beleremeg az élvezetbe. Az az újra és újra feltörő mámor szinte már égeti. Örökké így maradna, ilyen boldogan és lázasan, és most nem képes elhinni, hogy semmi nem tart örökké.   Talán percek is eltelnek, mire végre csitulni kezdenek vad érzelmei, és egy hosszú csók után zihálva dől a hátára, a lány mellé. Tekintetét továbbra is annak arcán nyugtatja, mintha csak várná, hogy újra maga elé képzelhesse a fakó képet, az arcát. Most nem bán semmit, nem érdekli semmi,és talán az egyetlen dolog, amitől retteg, hogy esetleg a lány kiakad, és otthagyja. Az egyetlen, amit képtelen lenne elviselni.

2010.01.26. 17:48 Mizuki Sawa

Ismét felcsendült halk nevetése, amiről azt hitte elveszett. Az előbb még azt bizonygatta, hogy nem fog tudni nevetni, ha a fiú nem boldog, most mégis olyan könnyen tört elő belőle. De végül is Daniel is boldog volt, legalábbis annak tűnt. - Rendben, akkor jó kislány leszek és csendben maradok és pirulok. - Az utolsót felesleges volt megjegyeznie, hiszen eddig is pirult. Magához húzta a fiút és megcsókolta. Ezután elszállt  a könnyedség, de még mindig boldog volt, csak egyszerűen izgult a továbbiak miatt, de úgy gondolta ez normális, hiszen még nem volt ilyen helyzetben és ez újdonság volt számára. Ahogy a fiúnak is, legalábbis ezt gondolta, de most nem kérdezte meg tőle, nem akarta megint rombolni a hangulatot vagy elterelni a lényegtől. Ajkaiba harapott felkészülve a fájdalomra, nem akarta, hogy Daniel esetleg elbizonytalanodjon, mert úgy látja, hogy nem esik neki jól. A fájdalom enyhén fel is villant, de ugyan olyan hirtelen el is tűnt, mint ahogy jött. Már csak a meglepetés maradt. És a fiú testének érzése. - Nem is tudtam, hogy ilyet is tudsz. - suttogta halkan, végigsimítva a fiú arcán. - Köszönöm. - Elmosolyodott és úgy viszonozta a fiú tekintetét, mintha az tényleg láthatná. Most sem csalódott benne, hiszen mint mindig többet kapott, mint kért. Nem csak a testén érezhette egész jelenlétét, de még a fejében is. Máshol, máskor és más valakivel biztos hogy zavarta volna, ha a fejében turkálnak, de ez most valami teljesen más volt. Még örült is neki, annyira, hogy szemei is megteltek könnyekkel. De nem akart sírni - még akkor is, ha örömében tenné. Halkan sóhajtott és újra megcsókolta a fiút. Testük lassú kezdet el mozogni. Nem tartott sokáig és rátaláltak a közös ritmusra - úgy mozogtak, mintha csak egy test lennének. Nem tudta elfojtani  a torkából előtörő halk nyögéseket. Ahogy ritmusuk gyorsult, úgy váltak az ő nyögései is egyre kéjesebbé és hangosabbá. Ismeretlen, de jó érzés volt, nem tudott volna olyat mondani, amit most jobban élvezett volna. Szemeit félig becsukva fordította kicsit oldalra a fejét, de még így is a fiú arcát látta maga előtt. - Daniel... - csúszott ki az egyik vágyakozó sóhaj közepette az ajkain. - Oh, Dan... Ez az érzés - amiről nem tudta hogy írja le, túl jó volt ahhoz, hogy bármilyen megfelelő kifejezést találjon rá -, egyre csak fokozódott benne, míg szinte elviselhetetlenné nem vállt. A fiú vállába kapaszkodva húzta magát közelebb hozzá. Most csak az számított számára, hogy teljes egészében a fiú legyen.

2010.01.24. 21:52 Daniel Barth

Szinte már természetesnek tűnik ez a nyugalom, és a boldogság, mintha mindig is ilyen rózsaszín lett volna az élet. Nem akarja, hogy újra tudomásul kelljen vennie, hogy ez a csalóka ábránd tényleg hamis; szeretne gyerek lenni, boldog tudatlanságban. - Elég lett volna, ha egyszerűen elpirulsz, de látom kéreted magad - jegyzi meg cinkosan elmosolyodva, azonban még mielőtt válaszolna, egy gyors csókot lehel a lány arcára - Biztos vagyok benne, hogy nem csak én látlak gyönyörűnek. Azért nyolc év nem annyira sok, hogy ezt ne tudjam megállapítani. - kissé szemrehányóan veti tekintetét Mizukira, de vonásai egy pillanat alatt lágyulnak meg, amit egy újabb, most azonban szenvedélyes csók követ. Olyan forrónak érez mindent, bőre mintha lángra gyúlt volna; valamiért mégis élvezi ezt a helyzetet, még akkor is, ha soha az életben nem tudta volna magát beleképzelni egy ilyen szituációba. Az eddigi elvei annyira elleneznek minden egyes mozdulatot, minden egyes érzést, amelyek különböznek az eddig berögzültektől, de az ellenállásnál sokkal nagyobb a vágy. Egy pillanatra sem rendül meg a hitében, hogy hagyja elveszni az elveket. A boldogság mintha új jelentést kapott volna az utóbbi néhány percben. Mostmár nem csak az a reménytelen küzdelem, amit olyan sokáig hajtott maga előtt, de soha nem érte el. Most végre sikerült elérni, és soha többé nem akarja elereszteni, még ha annyira nehéz is lesz. Egész teste megfeszül a lágy érintésektől, és bár az agya hevesen tiltakozik mindentől, mégis borzasztóan élvez minden másodpercet. - Ez most egy kicsit fájni fog. - hirtelen jut eszébe valami, amitől mondata utolsó szavait kissé elharapja - Ha megengeded, hogy turkáljak a fejedben, akkor nem fogsz semmi fájdalmasat érezni. - mosolyodik el bíztatóan. Meg sem várja a választ, óvatosan próbálja kizárni a lány fejéből az olyan érzéseket, amelyek a fájdalomra összpontosulnak, hogy helyébe jó és kellemest érzést tegyen. Eközben némán próbál úgy fészkelődni, hogy a lehető legóvatosabban újra fölé könyökölhessen, az egész testével fölé kerülve. Minden vágya most egyszerre teljesül, ahogyan behatol a lány testébe. Mindene bizsereg, mintha valami mennyei érzés kerítené hatalmába. - Valami ilyesmire gondoltál? - kérdezi elvarázsoltan, miközben mindvégig a lány szemébe néz, úgy, mintha tényleg láthatná a szürke szempárt.

2010.01.22. 20:12 Mizuki Sawa

- Ne mond ezt, pont te vagy az, aki ezt megérdemli. - Mosolyogva öleli magához a fiút. Bár már sokat tett azért, hogy megpróbálja jobbá tenni a fiú életét, készen volt rá, hogy még többet megtegyen, ha szükséges. Halkan sóhajtott, úgy folytatta csak. - Nem vagyok gyönyörű... Csak te látsz annak, de nekem már ez is elég. Kedvesen elmosolyodott, de most nem is tudott nagyon a szavakra koncentrálni. Sokkal jobban lekötötte a figyelmét a fiú teste ilyen közel az övéhez, anélkül, hogy lett volna bármi is köztük. Ezt a gondolatot egyszerre találta ijesztőnek és izgatónak. Bőre mindenütt bizsergett, ahol a fiúhoz ért. Laposan és szaggatottan vette a levegőt. Már azt sem tudta volna megmondani, hogy kezei éppen merre jártak, egyszerre akarták mindenhol, érinteni a fiút. A szavak meglepték. Bár talán sejtette, így kimondva teljesen más volt. Így olyan visszacsinálhatatlannak és véglegesnek tűnt. Szeretlek. Milyen sok idő is telt el azóta, hogy utoljára hallotta ezt a szót, és még soha senki nem gondolta úgy, mint Daniel, hiszen eddig csak a családjától hallotta. A kérdés és kérés arra késztették, hogy egy pillanatra megálljon, de utána ugyan olyan, ha nem nagyobb szenvedélyességgel csókolta a fiú ajkait. A levegő körülöttük csak úgy forrt, de most nem tudott mással foglalkozni, csak a fiúval, a figyelme csak is neki szólt, és mást nem is volt képes felfogni maga körül. - Szeretnélek érezni... Mindenhol. - suttogja végül halkan, amikor elhajol, hogy levegőt vegyen. Bár hangját elnyomja a zihálása, ahogy levegőért küszköd, de reméli, hogy Daniel így is meghallotta a kérését. Még szorosabban öleli magához, egyik lábát összekulcsolja a fiúéval, és most újabb lélegzetvétellel sajátítja ki a fiú ajkait. Keze lassan simít végig a fiú arcán, egyre lejjebb haladva a nyakán, mellkasán és hasán. Csak most tűnt fel neki, hogy mennyire izmos is. Bár egyáltalán nem örült a sok szenvedésnek és fájdalomnak, amit át kellett élniük, a sok küzdelemnek, most az egyszer valami előnye is volt. Csókjai most a fiú felsőtestét borították, a kulcscsontja mentén haladt lassan, majd kicsit feljebb és kicsit lejjebb, míg végül visszatért az ajkaihoz. Keze közben kicsit lejjebb csúszik. - Itt és most csak téged kívánlak... Egyre vörösebb lett, és most az egyszer örült neki, hogy a fiú nem látja. Ujjait lassan húzta végig a fiú hasfalán és csípőcsontján egyre lejjebb és lejjebb. Levegő után kapott, de nem állt meg. Apró keze tovább folytatta az útját. A fiú egész testének a tudatában akart lenni, és mindenhol érinteni akarta, ahol csak tudta. Normál esetben egészen biztosan, hogy kínosan érezte volna, de most olyan természetesnek tűnt, ahogy gyengéd és óvatos érintésekkel simított végig a fiú legintimebb testrészén. A vágy most egyre jobban elfogta, és egyre inkább arra ösztönözte, hogy tegyen valamit. Úgy érezte, ha nem kaphatja meg a fiút itt és most, akkor azt nem éli túl.

2010.01.21. 21:28 Daniel Barth

Újra és újra képzeli maga elé az illúziószerű képet, amíg egészen el nem homályosul; és már nem látja olyan élesen maga előtt a lágy vonásokat, és a szürke szemeket. Halkan, boldogságtól megremegve sóhajt fel. Elmosolyodik; a halk nevetés, mintha egész életében várt volna rá. Annyira élvezi, hogy végre nem az a hűvös, fájdalmas légkör vesz mindent körbe, mint mindig, most nem olyan fojtogató; szinte felszabadult érzés, hogy hallhatja nevetni, és érezheti, hogy ő is boldog. - Mi ebben a túlzás? - kérdezi suttogva - Különben is. Gyönyörű vagy. - egy pillanatra elmosolyodik; már rég feladta, hogy valaha is mondhat ilyet. Tulajdonképpen borzasztó jól esik neki, hogy minden hazugság és színéskedés nélkül mondhatja ki a szavakat. Lázasan gondolkodik, hogy hogyan tudná meghálálni az érzést, de hiretelen nem jut eszébe semmi. Úgy érzi, tartozik a lánynak annyival, hogy bármiféle kérését teljesítse ezek után. Pont ezért nem tesz semmiféle elutasító mozdulatot, amikor szürke tincsei arcát söpörve mozdulnak ki tekintete elől, bár egy szinte reflex-szerű mozdulalattal csukja be szemeit, amolyan berögzült mozdulat. - Olyan jó vagy hozzám... Meg sem érdemlem. - halványan elmosolyodik, mielőtt kinyitná szemeit, egyből a már ismert szürke szemeket keresve. Minden hiretelen ürül ki a fejéből, minden fájdalmas, és visszatérő gondolat, minden régi, fakó kép, minden emlék és rémálom; amikor újra annyira közel találja magát a lány testéhez. A forró csók, a szenvedélyes mozdulatok. Mintha minden egyszerre képes lenne rá, hogy egy új, már fájdalmasan boldog embert varázsoljon bárkiből. - Szeretlek - Ismétli meg mostmár hangosan is az előbb kimondott szavakat is, magabiztos őszinteséggel - Mindennél jobban. - csupán halk suttogás, de arca annyira közel van a lányéhoz, hogy teljesen biztos benne, hogy az meghallotta. A szavakat nem igazán érti, de a hosszú csók; mintha megbabonázná. Közben finom mozdulatokkal simít végig Mizuki egész testén, mielőtt karja megállapodna valahol a hasán, amit aztán elkezd lágyan végigsimítani. Valamiért mintha teljesen természetesnek venné ezt a közelséget, pedig azelőtt már a néhány méteres távolságot is halálos fenyegetésként könyvelte el. - És mi az a valami? Mondd ki...

2010.01.21. 16:39 Mizuki Sawa

Mosolyogva néz vissza a fiúra, és megkönnyebbül, hogy az nem tűnik mérgesnek. Sőt, mintha még örülne is. Daniel szavai pedig nem csak, hogy megnyugtatják, de olyan felszabadultnak is érzi magát tőlük, boldognak. Halkan nevetve karolja át a fiú nyakát. - Már megint túlzásokba esel. - Még mindig olyan könnyűnek érzi magát. Mintha megint csak sikerült volna egy láthatatlan falat lerombolniuk maguk között, és ezáltal még közelebb kerültek egymáshoz. Mosolya mintha örökre belevésődött volna a vonásaiba, nem akart eltűnni. Óvatosan simít végig a fiú arcán, és bár élvez minden egyes pillanatot, amikor a fiúhoz érhet, ennek a mozdulatnak most az volt a lényege, hogy eltűrje a fiú haját az arcából. Nem akarta, hogy takargassa magát a világ elől, hogy elrejtse előle a szemeit. Úgy gondolta nincs rá oka, hogy meneküljön és visszahúzódjon. Valóban teljes szívéből remélte, hogy tényleg sikerült neki elérnie, hogy a fiú a jelenben éljen és lássa maga előtt a jövőt, hogy ne a múltba tekintsen vissza közben mindenről megfeledkezve. De mindezek a gondolatok, bajok és aggodalmak most teljesen elhalványodtak. Csak egy valami volt, ami itt és most számított, és az maga Daniel volt. Lágyan érintette bársonyos ajkait a fiú nyakához, apró csókkal borítva. Ő maga beleborzongott, ahogy a fiú forró lehelete simogatta a bőrét, amikor az közel hajolva suttogta a fülébe a szavakat. Nem kellett sokáig gondolkodnia, hogy választ tudjon adni erre a kérdésre, hiszen végig ott volt. - Csak egy valami van, amit itt és most szeretnék tőled... - suttogta vissza a szavakat. Újra birtokba vette a fiú ajkait, az összes szenvedély és vágy benne volt ebben a csókban, mintha csak egész testén át most ajkaihoz vándorolnának, hogy a fiúval is megosszák a kérésüket. Érezte, hogy a szenvedély lángján kívül más forróság is átjárja a testét, és ezt követően megint pirosasra színeződik arca, de ez most egyáltalán nem érdekelte. Nem volt semmi, ami most vissza tudta volna tartani. Még csak annyi időre sem akarta megszakítani a csókot, hogy levegőt vegyen. Olyan közel simult a fiúhoz, amennyire csak tudott. Egész testén őt akarta éreznie, minden porcikája csak utána vágyakozott.

2010.01.20. 21:55 Daniel Barth

Bízz magadban. Fejében még néhány másodpercig tompán visszhangzanak a kimondott szavak; mielőtt némán megrázza a fejét, bár a mozdulat alig lehetett több egy apró biccentésnél. Ha valamit nagyon akarunk? Tehát ha valami nem teljesül, azt nem akarjuk eléggé... Furcsa összefüggés. - És... Ha azt mondom félek? Nem merem beleélni magam semmibe. Tudom, mert utána mindig pofára esek, és azpokolian fáj - hangja nem több, mint halk búgás, ami elveszik az eső folyamatos, monoton kopogásába. Újra megborzong, talán nem is Meilis hűvöse miatt; hanem próbálja magát türtőztetni, hogy kínjában felnevessen, mintha minden rendben lenne. Magában keresi a hibát, amikor a lány elhúzódik tőle; így meg sem hallja a szavait. Gondolatban saját magát szidja és korholja, amiért megint csakis ő volt az, aki megzavart egy olyan pillanatot, amit talán soha nem fog tudni visszaszerezni. Meg sem próbálja kitalálni, mit csinálhat Mizuki; pedig valamiért borzasztóan kíváncsi rá. Hallja az üveg halk koccanását, majd a hirtelen beálló, kísérteties csendet. Rákérdezne, annyira szívesen rákérdezne, de inkább csendben marad. Csak egy apró mozdulattal tűri vissza tekintete elé a megfakult tincseket, mintha el akarna bújni a világ elől, mint eddig már oly sokszor. Valójában viszont fél, hogy a lány meglátja annyira remélő és fájdalmas tudatú lelkét élettelenül csillogó szemeinek tükrében.  Összetéveszthetetlen boldogság húzódik arcára, ahogyan emlékezetébe vésődnek a fakó képek. Először talán illúziónak tűnnek; mégis elég egy pillanat, hogy rájöjjön, nem csak elméje űz vele gonosz játékokat. Hálásan fordítja fejét a lány felé; néhány másodperc is elég ahhoz, hogy mosolya újra ugyanolyan színes és valódi legyen, mint minden alkalommal, amikor Mizuki úgy dönt, próbára teszi. - Tudod, hogy nem szabad - próbál színészkedni, mégsem hallatszik ki hangjából az a hazugság, amit magára akar erőltetni, folyamatosan. - És még te kételkedtél benne, hogy tetszeni fog-e, amit látok? Egy kicsit alábecsülöd magad,kisasszony. Valószínüleg az összes pasi irigykedik rám, amiért egy olyan gyönyörű csaj, mint te, pont egy ilyen szerencsétlennek segít. - homlokát a lány lángoló arcához érinti, ahogyan halkan felsóhajt.  Szinte meg sem hallja Mizuki szavait, annyira zúg a feje mindenféle mámorban úszó gondolatoktól. Szürke tincsei alatt most örömtől csillognak fakó szemei, talán úgy, mint eddig még soha. Óvatosan simít végig újra a lágy vonásokon, ami mostmár sokkal egyszerűbb feladat így, hogy maga elé tudja képzelni az arcot, ami oly sokáig titok volt. Szeretlek... Csak ezt az egy szót képes kiszűrni a kavargó mondatok közül; de nem is reagál rá, csak úgy magában játsza le újra és újra ezt az egy szót. Nevetne, sírna és csókolna egyszerre, önzően magához ölelné a törékeny testet. Néhány másodpercig kivár, mielőtt újra a lány apró teste fölé könyökölne, ugyanúgy, mint néhány perccel ezelőtt.  - És most... Mit szeretnél, mit csináljak? - elfúló szavait közvetlenül Mizuki füleibe suttogja, pimaszul közel hajolva hozzá, miközben mindent elkövet, hogy mellkasa újra ugyanolyan hévvel érjen a lányéhoz.

[1115-1096] [1095-1076] [1075-1056] [1055-1036] [1035-1016] [1015-996] [995-976] [975-956] [955-936] [935-916] [915-896] [895-876] [875-856] [855-836] [835-816] [815-796] [795-776] [775-756] [755-736] [735-716] [715-696] [695-676] [675-656] [655-636] [635-616] [615-596] [595-576] [575-556] [555-536] [535-516] [515-496] [495-476] [475-456] [455-436] [435-416] [415-396] [395-376] [375-356] [355-336] [335-316] [315-296] [295-276] [275-256] [255-236] [235-216] [215-196] [195-176] [175-156] [Korábbi]