Új bejegyzés Frissítés

2010.01.08. 19:53 Zev Owen

Néhány könnyed lépéssel a Második mögé lép, hogy válla fölött áthajolva elvegye a polcról a fiolát, melyet még nem sikerült felfedeznie. Édes megkönnyebbülés járja át, mikor az ujjai között forgatott ampullában megpillantja a neonkéken világító folyadék lassú mozgását, mely előre meghatározott gépi mozdulatait követi, mintha már hónapokkal ezelőtt tudta volna, hogy ezen a napon, ebben az órában és percben mindezt meg kell majd tennie. Elárulnia saját magát, elárulnia Norlanat. Most mégsem érez bűntudatot, ahogy kicsit előrébb dőlve, a robotnő arcához érinti sajátját, hagyva, hogy ajkai gúnyos vigyorba húzódjanak. - Neked majd csak akkor, ha rendbe hoztalak. – suttogja, mintha csak a levegőt engedné ki tüdejéből, miközben a tűt lassan végighúzza a lány felkarján, mint aki szándékosan kérkedik a szerzett zsákmánnyal. Egy lassú mozdulattal emeli vénájához az apró fecskendőt; ebben a pillanatban teljesen úgy érzi magát, mint egy felelőtlen kamasz, aki betört egy milliomos lakásába, hogy droghoz juthasson. Ez az egyszerű mozdulat ismerős volt a számára, annyiszor látta már a híradók képkockáin. Kábítószeresek, elmebetegek... Azóta sem változott itt semmi. A Világ elfajzott és ez a súly most csak még nagyobb erővel nehezedik a vállaira, ahányszor csak rá terelődnek a gondolatai. Most azonban képtelen felfogni, hogyan tudott eddig ezen az eldugott, sötét helyen élni, ahol csak a neon vibrálása ad némi színt a megüresedett falaknak. Ahol mindvégig a kódba foglalt kutatási adatok kötötték le, s közben elfelejtett élni, elfelejtette ki is volt valójában, ahogy a munka minden idejét egyre inkább felemésztette. Elfelejtette milyen embernek lenni, s több mint 3 évtized úgy száguldott el mellette, hogy észre sem vette. Csak most – ahogy a tű átdöfte szövetét – jött rá, hogy eddig tényleg beprogramozott gép módjára létezett, talán hosszú hónapokig még lélegezni is elfelejtett, annak ellenére, hogy ez csupán egy fölösleges, emberi szokása volt, melyet nem tudott kitörölni az elméjéből; talán soha nem is akart. Crimson! Adj életjelet, ismétlem, adj életjelet! – a halk, recsegő hang monoton, sürgető hangja szinte teljesen kitölti a néma csendbe dermedt szobát. Bőrén végigperzsel a futó tűz, ahogy szövetének érzékei életre kelnek, most azonban nem képes erre az utánozhatatlan érzésre koncentrálni. Talán szívdobbanása is kihagyott egy másodpercre, ahogy hirtelen mozdulatlanná merevedett, kezében az áttetsző, kiürült fiolával, akár egy odaállított, emberire mintázott kőszobor. Léptei követelően koppannak meg a halványan fénylő márványpadlón, majd egy halk, elenyésző koppanás hallatszik, ahogy az ampulla csilingelve a talajt éri. Halk mozgás hangja tör utat magának a szekrény mélyéről, mint mikor a ruhaanyag súrolja a fémet, ő azonban nem vár tovább, egy mozdulattal feltépi a résnyire kinyílt fémajtót, egy pillanatra sem törődve azzal, hogy fegyvertelenül fog szembenézni a nem várt ellenséggel. Mikor megpillantja az ébenfekete maszkot, arcára kiül, hogy nem erre számított. Egy törékenynek tűnő, női test, éjsötét ruhában, egy álarccal a fején, melyben a kihívó macskaszemek, mintha folyton kárörvendenének, s azt a tudatot sugallnák, hogy hordozójuk minden mozdulatával teljesen tisztában van, már eleve győzelemre van ítélve. Ajkai hitetlenül elnyílnak egymástól, ahogy felvonja egyik szemöldökét; csak most volt képes arra, hogy kivegye a lány ujjai közt szorongatott fegyver alig kivehető alakját. - Egy kislány a szekrényemben. – jegyzi meg, hangjában éles, gúnnyal telt lejtés játszik. Ha meg is lepődött, ez már egyáltalán nem látszik ellazult vonásain. – A Halloweent várod, vagy csak bújócskázol? – kérdi egy cinkos mosoly kíséretében, egyszerűen képtelen ésszerűen reagálni erre a lehetetlen helyzetre. A testében elszabaduló adrenalin furcsa játékot űz vázában. Mellkasában egy érzés tombol; már nincs messze attól, hogy elnevesse magát, ez azonban elég lenne, hogy felhívja magára a kintiek figyelmét, mély tónusú hangját most sem meri teljesen kiereszteni.

2010.01.08. 18:45 Alyson Anne Crimson

Ujjai lassú, szinte már monoton vonalú mozgással tapadnak a pisztálytáskára. Tudja, a két robot minden mozdulatát hallani fogják, de annyira talán nem, hogy le is lepleződjék. Egy gyors mozdulattal pattintja ki a pisztoly tokját. A sok év alatt megtanulta, hogy minél lassabb az ember, annál nagyobb zajt csap, mert csendes szeretne maradni, így nem érzékeli, hogy hangossá válnak cselekedetei. Kibisztosítja, ami kicsit nagyobb hanggal kattan egyet. Automata fegyver, még is sokkal nagyobb biztonságban érzi magát, amint kibiztosítja, mert így biztosan ott és akkor sül el, mikor arra neki szüksége van. Két kezébe veszi és ismét kinéz a szekrény vonalának mentén. A Második épp neki háttal egy szekrényben kutat. Egyetlen pillanatig elgondolkozik, mi is lehet az, amit oly veszetten keres, de végül a gondolatot elhessegeti. Egy pult takarása miatt nem látja az Első és Avilát sem. Így koncentrációja a Másodikra terelődik. Végigméri hátulról. Állapotfelmérés: sérült, segítségre szorul. Rögtön leesik neki, hogy az Első alkatrészeket és valószínűleg olajpótlást keres ebben a laborban, mert amúgy nem jöttek volna ide. Végigméri kinézetét: magasság, a vörös lobonc és alkat, bár tudja, a robotváz sok mindenen változtatott akkoriban, mikor belekerült. Nagy figyelésében olyan dolog történik, amire egyáltalán nem számított. Beleszólnak az adóvevőjébe és ha az füles is, hangosan szivárog a hang át a szobán. Meg akar dermedni, le akar sokkolni, ki akar adni azt a hatalmas félelmet, amit érez, de nincs rá ideje. - Crimson! Adj életjelet, ismétlem, adj életjelet! - Hallatszik a szobában, de csak tompán jut el a többiekhez, egyedül Alyson hallja tökéletesen. Kinyomja az adóvevőt, amiről azthitte, előzőleg már megtette, valahogy még is megszólalt. Némán feláll, csúszva a fémszekrény falának mentén és erősen szorítja pisztolyát. Arra számít, hogy mindenkinél fegyver van és amint felfedezik, szitává lövik, ahogy azt illene. Tervük talán itt ért csúfos kudarcot. Egy élet pereg le előtt egy szempillantás alatt. Kiveri a víz, homlokát erősen meglátszik. Lófarka erősen feszül feje búbján, macskaszemű, fémállarcát pedig gyorsan letolja arcára, hogy ha szembe is kell néznie a csapattal, azt haláláig inkognítóban tehesse.

2010.01.08. 12:41 Avila Mecoi

Amint a férfi elindul és kilép az ajtón, már követné, amikor hideg kéz kulcsolódnak a karjára, de nem a már ismert, ez sokkal kisebb. A nő vörös haját látja elsuhanni maga előtt, és egy rántást érez, ahogy elkezdi maga után húzni. Annyira meglepődik, hogy még megszólalni sem tud. Nem tudja ezt hova tenni, nem képes rá, hogy átlássa, miért csinálja ezt a Második. Csak a lökés képes rá, hogy visszarázza őt a gondolatai mélyéről a valóságba. - Hé, tudok egyedül is menni. Örülnék neki, ha nem most engednéd ki rajtam a fojtott agresszióidat, később még kapsz rá alkalmat. - Sziszegi halkan a fogai között, hiszen ő maga sem akarja, hogy felfedezzék őket. Vet egy utolsó dühös pillantást a kék szemekbe, mielőtt belépne a sötét helységbe és pár lépés után megállna. Ellentétben a két robottal ő nem lát tökéletesen a sötétben. Az ablakon keresztül beszűrődő fényben bár képes kivenni a dolgok körvonalait, kételkedik benne, hogy a segítségükre lenne, ha most ő is nekiindulna, hogy keressen valamit. Nem biztos benne, hogy tökéletes csendben menne neki, úgy hogy ne verjen le semmit, és az ne keltsen hatalmas zajt. Ez megint nem az a pillanat, amikor ő lehetne a segítségükre. Így hát megáll a szoba közepén félúton a két robot között, és csendben figyeli, hogy mit csinálnak, miközben ugyan akkora figyelemmel fülel, hátha hangokat hall kívülről. Hangos menetelésre számított, olyanra, mint amilyen legutóbb is fogadta őket, ezért is tartott tovább, amíg meghallotta a két szinte már csoszogónak nevezhető léptet az ajtón kívülről és az elfojtott beszélgetést. Azonnal megállt a mozdulatában és még a levegőt is visszafojtotta. Tekintetét rögtön az ajtóra szegezte. Nem tudott minden egyes szót kivenni, a falakon keresztül nem lehetett mindent tisztán hallani - lehet, hogy az általa fojtottnak vélt beszélgetés valójában nem is olyan halk -, de azt azért neki is sikerült kivenni, hogy az Elsőről beszélnek. Éppen azon vitatkoztak, hogy visszatér-e. Pont ekkor haladtak el az ajtó előtt. Szíve már vészesen gyors iramba vert, és már azon volt, hogy jelezzen a másik két alaknak, hogy ideje lenne menniük, de ekkor a hangok tovább mentek. Anélkül, hogy benéztek volna ide. Hangjaik egyre halkabbá vált, míg végül teljesen el nem tűntek. Megkönnyebbülten eresztette ki a levegőt. Nem könnyítette volna meg a dolgukat, ha most rájuk találnak, amikor a beszerezendőknek még a fele sincsen meg.

2010.01.07. 22:03 Khiara Laken

Némán hagyja, hogy az esőcseppek felhígítsák a ruhájába száradt vért. Lábai mellett fekete tócsába gyűlik össze az üzemanyag, elvegyülve a tiszta vízzel, mely megállíthatatlanul ömlik a felhőkből. Észre sem vette, hogy eddig egyfolytában maga után húzta Avilát, ki a légjáróból; elvonta figyelmét a vihar, ami túl sok mindent kavar fel, mintha a permetező, hűvös szél testébe is bejutna. Csak most tudatosul benne, hogy egyáltalán nem bízik meg a nőben, még annak ellenére sem, hogy látta a szilárd meggyőződést a lélektelen szempárban, és hogy a robot is hisz neki.  Titkot sem csinálva kétkedéséből lök egy ösztönzőt, mint aki foglyát kíséri a börtönbe; mikor megbizonyosodik róla, hogy senki sincs ott a szédítő magasságban körülöttük, halkan, fémesen recsegve csúszik be ő is az ablak résén át, többet nem nézve vissza. Az elmosódott, torz kopogásból a csendes zúgásba ér, melyben csak a szívdobogások erősödnek ki, mint egymástól eltérő, néha összefonódó, néha szétváló pulzálás véget nem érése. Elfojt egy gúnyos sziszegést, mikor megérzi a lelket tépő félelmet érzéketlenné vált szövetei alatt, abban a hitben élve, hogy ezt Avila gerjeszti ennyire emberien maga mögött. Higgadj már le.  Áthatóan futtatja végig jeges tekintetét a sötét félhomályon. Akaratlanul is idegessé válik a nyugtalan érzéstől, s türelmetlen óvatossággal kezdi kutatni a szert, hogy minél előbb végezzenek ebben a helyiségben. Több tűvel felszerelt ampullát is észlel a szekrényben; rutinosan fogja meg hosszúkás, törhetetlennek tűnő üvegüket, válogatás nélkül leterítve őket maga elé. Ujjai vége berezonálják a kivehetetlen színű és állagú folyadékokat, egy pillanatra eljátszva a réginek ható gondolattal, hogy be kell  adnia magának mindet, hogy segítse szervezete működését. Véralvadásgátló. Lázcsillapító. Érzéstelenítő.  Kimérten húz le egy csíkot feszes ruhája széléből. Halk csörömpöléssel takarja be az egymás mellé fektetett szereket, zsebének mélyére küldve a csomagot, mely hirtelen nagyon súlyossá válik oldalán.

2010.01.07. 20:10 Zev Owen

Lassan és nehézkesen mozdul meg. A szék megnyikordul súlya alatt, ahogy darabos mozgással felmagasodik, és kimért léptekkel sétál el a két nő mellett, végigvezetve rajtuk fürkésző, erőt sugalló pillantását. Az eső okozta félhomályban aranyszínű szemei úgy csillognak, mintha hirtelen vad tűz gyúlt volna bennük; mint aki a puszta pillantásával képes lenne felolvasztani a föléjük tornyosuló épület hideg üvegfalait is. Mikor kilép a légjáró rejtekéből, elszánt, üressé vált tekintete a hatalmas építmény csúcsa felé vándorol, mely mostanra már teljességgel beleveszett a szürke cseppeket ontó esőfelhőkbe. Az odafent tomboló szélben erősen kavarognak örökké kócos, tinta fekete hajtincsei, annak ellenére, hogy az esőtől teljesen elnehezültek, s arcának vonalát követve jéghideg halántékához tapadtak. Nem néz maga mögé, hogy megbizonyosodjon róla követik-e, mert tudja, ha csak egy pillantást is hátra vetne, már nem tudná megállni, hogy ne kezdje el követni a rohanó járművek kavalkádját, egy-egy ellenséges katonai cirkáló után kutatva, melyek árnyként mozognak az elszáguldó légjárók tömegének mélyén; láthatatlan mozgásukat most még az eső is könnyebbé teszi, ezzel teljesen tisztában van. Szemeit résnyire szűkíti, ahogy széttárt ujjai az ablaküveg csúszóssá vált felületét érik. Drótszerű izmai megfeszülnek, ahogy az adrenalinból feltörő erő hihetetlen intenzitással végigáramlik karján, egy egészen óvatos, hangtalan mozdulatban teljesedve ki. Az áttetsző ablak felületén végigfut egy tompa fénysáv, ahogy résnyire kitárja, s szemeivel a szoba elsötétült mélyét fürkészi. Csak most tudatosul benne igazán, hogy nincs nála fegyver, s ezáltal mennyire a másik két személyre van utalva, ha esetleg megtámadnák őket. Nem tudja, mennyi lövést bírna még ki a váz; így is nehezíti mozgását a töltények ólomsúlya, mely lehúzva hátát, minden pillanatban kibillenti egyensúlyából, ha nem koncentrál rá eléggé. Számításai szerint legalább 50 töltény vár arra, hogy kioperálják belőle. Felsőtestét előre dönti, hogy biztosítsa az egyensúlyt rugalmas lépteinek, majd egy pillanat leforgása alatt becsusszan a feltárult résen, mintha csak egy kósza árnykép futott volna végig a sápadtan fehérlő falon. Sosem zárta le az ablakát, s ezt a lehetőséget úgy látszik még egyik automata félgépezet sem vette számításba. Túl logikátlannak tűnne, hogy a legveszélyesebb helyre térjenek vissza. Szemei sárgán felizzanak a sötétben, mint egy ragadozóé, nem okoz számára gondot a sötét. Úgy érzékel mindent, mint egy éjjeli kamera felvételén; még ha fél szemmel is, de tökéletesen lát minden tárgyat, mely most kirajzolódik szemei előtt a helyiségben uralkodó feketeség hívogató leple alatt. Szívdobbanása lelassul, ahogy a logika is csitulni kezd, mintha minden pillanatban azt sulykolná belé, nincs miért aggódnia. Egyszerűen nem tud rettegni egy olyan helytől, melyet éveken keresztül az otthonának tudhatott, ahová elzárkózhatott a Világ elől, hogy kísérleteibe, s terveibe burkolózhasson, távol az emberektől, akiket csodálattal vegyült gyűlölettel szemlél. Csak most tudatosul benne egy eddig elrejtett érzés, az irigység. Hogy nem csak önzetlen jóakaratból tenné a fél emberiséget hozzá hasonló halhatatlan gépezetté. Néhány elnyújtott, könnyed lépéssel a pultnál terem, hogy a fiókot némán kiemelve a helyéről, végigfuttassa mutató ujját az egymás mögé felsorakoztatott chipeken, s kiemelje a legkézenfekvőbbeket. Többet is zsebre tesz, ha netán egyel lebuknának, ne kelljen újra és újra másikat beszerezni. Nem szól egy szót sem, ahogy lélegzetvisszafojtva, pillantása akaratlanul is keresni kezdi az egyetlen dolgot, melyre már hosszú órák óta vágyakozik. Minden porcikája fájón lüktet, a szert követeli magának. Már semmi másra nem tud gondolni, csak hogy a tű szövetét átdöfve drót merevségű vénájába hatoljon. Csak arra, hogy az érzékletek ezerszínűsége végigömölhessen jeges tapintású bőrének vonalán.

2010.01.07. 19:50 Alyson Anne Crimson

- Crimson, ajánlom, hogy befejzd be gyorsan, mert közelednek... - Morogja Jake, de Alyson meg sem hallja. Most csak pár dolog jut el a tudatáig: a pittyegést, amin a billengytűzet használata közben hallatt és a számok ezreinek monitorra kerülése, amint újra és újra elrontja, még sem tud most a félelemtől egyetlen számot sem megjegyezni. Szólítgatják az adóvevőn keresztül szüntelenül, még sem válaszol. Ha nem múlna a saját életén, ledobná a földre, hogy kizárólag a kódolásra tudja vetni koncentrációját. - Crimson, két utcányira vannak, hogy állsz. - Kérdi egy ismeretlen hang, de hamar beazonosítja Laurának, az egyik női-cyborg tagnak. - 81%. Már látnotok kéne valamit, ha csak halványan is. - Mondja remegő hanggal, de még mindig kizárólag a képernyőre összpontosít. - Látunk foltokat, és már erősen kivehető a laptopod monitorának fénye. Milyen messze vagy az IP címtől? - Kérdi természetes egyszerűséggel Eliot. A tagok közül talán az egyetlen, aki hisz benne, hogy sikerülhet az akció. - 5 állomásnyira. Talán tíz perc és sikerül. - Eközben a százalékmutató, mivel két állomást ugrik egyszerre, felugrik 90%ra. Ekkor megkönnyebül, de szíve majd megáll, mikor hallja megérkezni egy közeli ablakhoz a légjárót. - Kurva élet... - Sziszegi, amint rájön, hogy valószínűleg az Első érkezett meg két társával. Lelkét elkapja a félelem és ekkor már biztos benne, hogy nem fog sikerülni. - Nem baj. Gyorsan megcsinálod és elbújsz. Menni fog, Alyson... - Mondja ki a nő nevét valamelyik tag. Valószínűleg mindenki körbeállta a nagygépet. - Te mondtad, nem én.... - Suttogja, majd ráébred, hogy amíg megijedt és azon filózott, hogy fogja tudni befejezni, a laptopon a kijelző eléri lassacskán a száz százalékot és a képernyőn zöld felirattal villogni kezd a COMPLETE, jelezve, hogy a programozás kész. Ekkor már nem érdekli, hogy társai mit mondanak, hogy tényleg jó-e, fülén az adóvevőt kikapcsolva és eszeveszett gyorsassággal pakolja el laptopját és az jeladó dokkolóját. A táskába kerül, az pedig a hátára. Egyetlen dolgon gondolkozik most, hogy el kell bújnia, mert a labort nincs ideje elhagyni. Nem talál jobb helyet egy fémszekrénynél, ami majdnem, hogy a sarokban van, de mégsem. Arra az icike picike helyre éppen befér és mivel sötét van, és sötét ruhákat visel, talán nem veszik észre. Talán... Elbújva a szekrény mögött leguggol és mögüle erősen figyelni kezd, de úgy, hogy ne vegyék azt észre. A többiek már biztosan a monitorra tapadtak, de ő azért szeretne minden kis apró részlettel tisztában lenni. Egyelőre csak motoszkálást és saját szívének őrült dobbanásait hallja.

2010.01.06. 19:47 Avila Mecoi

Meglepődik a férfi szavain. Be kell vallania, erre a válaszra nem számított. Valamiért jól esett neki, hogy a férfi nem gondolta, hogy beköpné őket, és örült, hogy ezúttal tévednie kellett. Most a férfi szavain gondolkozott, és eszébe jutott egy fél évvel ezelőtti alkalom, amikor ez egyik professzor az asztalon felejtette a papírjait, és ő beleolvasott. - Oh, tehát már kész vannak vele. Engem nem engednek az ilyen fontosabb dolgok közelébe, csupán az egyszerűbb kísérleteknél lehettem ott. Bár nem voltak túl óvatosak. Ha már egyszer titkolnak előlem valamit, akkor legyenek is elég elővigyázatosak. Igen, olvastam róla a protokollok között, de nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar készen lesznek vele... És gondolom, ha ennyire ragaszkodsz hozzá, hogy maradjak, akkor működik is. - Halkan sóhajtott. Erre a lehetőségre nem gondolt. Ha a férfi most nem említi, már el is felejtette volna, amit akkoriban olvasott. Rá nem volt nagy hatással legalábbis akkor úgy gondolta. Nem tartotta érdekesnek, hogy még többet megtudjon róla, hiszen akkoriban úgy gondolta, nincs oka vele foglalkozni. Nem láthatta előre a jövőjét, hogy valamikor majd menekülni fog és ellene is használhatják a szert. A maradás vagy a halál. Ebben a pillanatban valahogy egyik lehetőség sem tűnt számára túl csábítónak, pedig mindkettőnek voltak jó és rossz oldalai, de egyiknél sem volt fölényben egyik sem. Akár ellen is szegülhetett volna a robot akaratának, és menekülhetett volna, de ez még kevésbé volt most már számára a lehetőségek listáján. Hova menne? És ha tényleg elkapják? Miért kavarja feleslegesen a másik kettőt bajba. Akkor viszon ahhoz, hogy ne kelljen velük maradnia mégis csak a halált kéne választania. Újabb sóhaj szökött fel, ezúttal sokkal fáradtabb, mint az előző. Egyáltalán nem olyan könnyű az élet, mint ahogy azt egyesek elképzelik. Még Norlana sem védi meg az embereket a problémáktól. - Tehát a terved az, hogy nincs terv? Akár így is mondhatnánk... Nagyszerű, elég őrült ahhoz, hogy sikerülhessen, ha meg nem, akkor így jártunk. - Végignéz magukon, minthogy meggyőződjön a férfi szavain. Pár új ruha valóban jól jönne, most úgy néznek ki, mint egy csoport érdekes kinézetű csöves, amikből nem sokat látni itt az égi városban. Fejét most a Másodikra fordítja, és halványan elmosolyodik, hogy milyen jól kitalálta az észjárását, de ez a mosoly szinte rögtön el is tűnik arcáról, amikor továbbgondolja a dolgot. Szóval bekerül a két robotok közé. Remek, gondolta. Olyan, mint egy kisgyerek, akire vigyázni kell. Ez a gondolat már sokkal kevésbé testezett neki, de úgy gondolta, most se energiája nincs hozzá, hogy vitába szálljon, se idejük, és persze értelme sem lenne. Valóban ő volt e leggyengébb közülük, és az egyetlen, akit odabent nem csak elkaphattak, de meg is ölhettek. - Azt hiszem más választásom nem is lenne. - Azt hiszem nincs értelme még bármire is várni, menjünk. - Ezt most már mindkettejükhöz intézte, mivel úgy érezte mindketten valamiféle válaszra vagy beleegyezésre várnak. Felállt, és visszasétált  a légjáró hátulja felé, ahol korábban a férfi látta el a sebét, hogy felvegye a földről a fegyverét, ami még mindig ott feküdt. Végül pedig harcra készen sétált vissza előrébb és megállt valahol a nő és a férfi között félúton. Ezzel már nagyjából fel is álltak az alakzatukba, és most már csak a két robotnak kellett helyet cserélnie. Szívesen mondott volna még valamit, úgy érezte, mintha mondania kellene valamit, hiszen jó esélye van rá, hogy ez az utolsó alkalom, amikor látja a férfit, de gondolatai nem találtak semmi olyat, amit mondhatott volna, csak össze vissza kavargott a fejében minden, és ajkai sem mutattak semmi jelet, hogy szeretnének megmozdulni. Ez már nem az érzelmek ideje volt, hanem a harcé, és ő készen állt rá.

2010.01.05. 21:17 Khiara Laken

Mellkasán mintha jég kezdene szétterülni, sebének fémszilánkos körívénél kezdődve. Szemöldökét kifejezően húzza össze, miközben pillantását a nőről a szilárddá dermedt szurokra fordítja, mint aki nem érti, mi történik vele. Egy pillanatig még érezte, azonban a zsibbadás, majd az érzéketlenség elmosta a pár másodpercnyi nyomást; legszívesebben azonnal kiugrana, hogy az esőcseppek még bőrt  érjenek, és ne egy szétfeszített, hamis szövetanyagot.  Arca hirtelen válik rideggé és elszánttá, ahogy öklével lekever egyet saját halántékának. Az, hogy most nem hall normálisan, csak hátrányukká válik nekik – perzselve kapta szét a szenvedélyes düh, amiért nem értette tisztán minden szavukat -, és csak közönyös sziszegéssel fogadja a felzúgó sípolást. Már szakadozottan észleli a külvilágot, de fejében olyan mondatok és ingerek is felszabadulnak, amelyek már évek óta eltemették magukat. - Azt hiszem, teljesen kikészítettem a vázadat. Nem vagyok tökéletesen használható. – mormogja kelletlen hűvösséggel, mintegy figyelmeztetésképpen a robotnak, majd áramkörök átszőtte fémgerincét kihúzva Avilára pillant. - Zev megy elől, Te középen. Mondanám logikusan, hogy inkább itt kéne maradnod… de ha jól gondolom, úgy is tiltakoznál. Ezért hát maradj mindig közöttünk.  Pislog egy elnyújtottat, mintegy tartózkodó, de hálás megnyilvánulásnak betudva, majd tekintetét az üveggel lefedett, ismerős épületszárnyra veti, melyen egy esőtől elmosódott, szürkés folt jelzi a légjáró tükörképét. - Én hátulról fedezek. És... – vár pár pillanatot, hogy utasító mondata elhalkulva lógjon tovább a levegőben, míg ajkai újra megengedik a szavak formálását. – És együtt.  A terv, hogy maradjunk mindig, mindenhol együtt. A félrobotok nem ölhetnek meg minket, amíg ehhez tartjuk magunkat, világos? Nem lesz feláldozás, nem lesz különválás, sem magánakció, és habozás.  Vagy mind megússzuk, vagy senki.  Elönti az élvezet teljes láng; ez a pár parancs mintha az emberi katonáknak szólt volna, újra magabiztosságot kölcsönözve alakjának, mint aki csak a csapattársaival konzultál. Most egy pillanatra sem akar arra gondolni, ki honnan jött, mit érzett pár percre, pár órája, vagy éve – szinte már kívánja az izgalmat, magát a sóvárgást a harc, a küzdés és a cél iránt, ami mintha így egyre közelebb és közelebb kerülne hozzá.  Szemei ellentmondást nem tűrve égetődnek az Első, majd Avila alakjára, ahogy lassan odahátrál a légjáró oldalába épített, keskenyebb, emberi lejáróhoz. - Készen álltok rá?  - csak egy utolsó megerősítést akar, újra élesen a robotra nézve. Tisztában van vele, hogy mindeddig ebben a börtönszerű épületben tartotta fogva magát, és most, hogy újra itt vannak, nem akarja, hogy eltérjenek a tervtől. Nem akarná megmutatni, mi mindenre lehet képes, csak hogy tartsa magát saját elgondolásaihoz.

2010.01.05. 18:32 Zev Owen

Halkan szusszan fel, ahogy kiengedi magából a levegőt. Az eső ütemes kopogása és a motor halk, doromboló zaja most lenyugtatja megvadult szívdobbanásait, mikor végre elönti testét a rég nem érzett önbizalom, felváltva eleven tudatának kicsinyes rettegését. Hiába érzi még mindig védtelen, felelőtlen kölyöknek magát, ő már nem ember; sokkal erősebb annál, s most, hogy teljesen uralma alá vonta a gépi memóriát, ki kell tapasztalnia annak minden mozzanatát, a természetellenes dinamika ezernyi páratlan adottságát. Valahol találnia kell egy rést, mely lehetővé teheti, hogy az Első memóriája, a logika együttműködhessen vele, anélkül, hogy elvenné a benne fennmaradt emberi érzések töredékét, vagy az öntudatát; egy ilyen húzással ugyanis könnyedén a váz sötét belsejébe süllyeszthetné. Abba a mély kriptába, mely halála óta a sajátja, ahol szer ide vagy oda, nem érezheti bőrén a levegő áramlását, a hideg esőcseppek kopogását, vagy a simogató érintéseket. Ahol csak lát, csak hall, de nem érez; aminél még a fájdalmat is ezerszer szívesebben viselné. Ez a gondolat most fesztelen félmosolyt csal sérült arcára. - Nekem meg sem fordult a fejemben, hogy tárt karokkal a nyakukba ugranál az információiddal. – fordul egy pillanatra Avila felé, azonban nem néz rá, csak az ablaküvegen túli épületek elmosódott látképét figyeli. – De elkaphatnak, ha nem vagy elég gyors vagy óvatos. És ha a faggatózásukat, a sokkolást még szótlanul el is tűröd... - hirtelen hallgat el, mintha olyan információt készülne felszínre hozni, amit eddig tilos volt a laborok falain kívül kiejteni. - Talán nem tudod, de már jó pár hónapja hozzájutottak egy szerhez, amivel képesek hozzáférni a gondolatokhoz. Az emlékképekhez.. Te ott dolgoztál, talán már hallottál róla. Nagyon egyszerű kis művelet. Épp ezért tartalak magam mellett. Itt Te is nagyobb biztonságban vagy, attól eltekintve, hogy valószínűleg a halálba menetelünk. – sóhajt fel színlelt keserűséggel, miközben a könnyed lélegzetvételt megtöri egy hangos csipogás, jelezve, hogy már csak méterekre vannak a céltól. - Hogy mi a terv? Bemegyünk, kijövünk, amilyen gyorsan csak tudunk. Alkatrészek, chip Khiara-nak meg ennek az ócskavasnak, cyborg maszkok, miegyéb... - hadarja szándékosan egyazon, monoton hangsúllyal, miközben végigtekint fedetlen felsőtestén. Elhúzza a száját, mikor ráeszmél, hogy már a hideget sem érzi pillanatról pillatara végigvonulni érzékelést vesztett bőrén. – Meg nem ártana egy új egyenruha. Nem csak nekem, nektek is. Így kevesebb esély nyílik arra, hogy lebukhassunk. Ha átkódolom a légjárót és kicserélem a rendszámot már szemre sem fognak tudni beazonosítani minket. De mindent nem tudunk itt megszerezni. Több helyre is el kell mennünk. Még tovább lassít a könnyeden mozgó légi monstrumon, ahogy megáll a hatalmas, üvegtáblákkal borított ház 84. emeleténél, türelmetlenül beegyensúlyozva a légjárót az ablaka alatt kinyúló erkélyszerű párkányra, melyet eddig csak akkor használt, mikor sietve beugrott valamiért, és már hajtott is tovább. Mintha pont ilyen esetekre lett volna kitalálva... Már-már túl könnyűnek érzi, ahogy az adrenalin kíméletlenül felcsap mellkasának mélyén, mely most inkább nevetésre, mintsem pánikszerű feszengésre készteti. Érzi, hogy a forró izgalom most az olaj lassú, perzselő folyásával kezd végigömleni testén. - Az ablakon át jutunk be. Én megyek elől. – hadarja a lélegzetvételnél is halkabban, ezt azonban szükségtelenül teszi, mivel normál hangerejét is elnyomná a kint cikázó civil járművek eggyé málló moraja. Lassú, gépies mozdulattal dől hátra a székben, elhalkulva várva arra, hogy szavaira megerősítést kaphasson a két nőtől.

2010.01.05. 09:35 Avila Mecoi

Elővigyázatosság. Olyan idegennek tűnik most számára ez a szó, pedig tisztában van a jelentésével, de nem emlékszik, hogy valaha is rá is érvényes volt-e. Elmondhatja magáról, hogy elővigyázatos volt az életében akár csak egyszer is, vagy ez is egy olyan dolog, amit nem tapasztalt. - Egy másik összefüggésben talán igazad is lehetne az elővigyázatosságoddal, de most? Én maradnék a naiv jelzőnél. Tényleg azt hiszed, hogy akárkinek is feladhatnálak? Nem tűnt fel, hogy már én sem vagyok szívesen látott személy Norlanában? Mégis kinek szólhatnék úgy, hogy ne kapjanak el engem is? Már ha ez egyáltalán a szándékaim között lenne. Kezdjük ott, hogy mi hasznom lenne belőle? Semmi, tehát nincs is rá okom, hogy megtegyem. Akkor már kevesebb érv szól azért, hogy hallgassak, és eltűnjek valahova, mint hogy besétáljak valahova, és dalolva nagy vidáman eláruljak nekik mindent, amit megtudtam. Még ha apró és idióta érvek is ezek, nem tudom őket nem figyelembe venni. - Az elején még nyugodt hangja a végére már az ellentétébe csapott át. Szerette volna az egészet a kialvatlanság számlájára írni  -tényleg, mikor is aludt utoljára? -, de ez nem lett volna igaz. Tudta, hogy szavai és hanglejtése mögött a dühe is ott rejtőzik. Nem tartotta igazságosnak, hogy úgy húzták-tolták ide-oda mint egy sakkbábut. - Muszáj egyfolytában elismételgetned, hogy te csak egy robot vagy és nem tudsz érezni? Ennyire hülyének nézek ki? Valószínűleg igen, ha újra és újra megteszed, de hadd közöljem veled, felfogtam! - A kelleténél talán kicsit hangosabban szeli át hangja a csendet, így amikor tovább beszél, halkít, de a szavak így sem vesztenek az índúlatottságukból. - Talán mégsem vagyok olyan áttekinthető számodra, mint ahogy azt hitted, ha tényleg azt képzeled, hogy én így gondolom. Már az nevetséges, hogy valaki egyáltalán képes rá, hogy összefüggésbe hozzon a tündérmesékkel. Számomra nem létezett, én mindig is a rideg valóságban éltem. Ti egy olyan szert kerestek, ami lehetővé teszi, hogy érzékeljetek dolgokat, én pedig egy olyan megoldást, ami esélyt ad, hogy menekülhessek az érzelmek elől. Ha ez a megoldás az, hogy hagyom, hogy a félrobotok végezzenek velem, akkor legyen. De egyet még hadd mondjak, ne próbálj meg pont te kioktatni az érzelmekről, HT-0No.1. Fejét dühösen fordította el a robotról. Ezzel részéről befejezett volt a társalgás, bár szinte számított rá, hogy a férfi ezt nem fogja tudni annyiban hagyni, de ha ő kimondhatta az igazat, akkor neki is ugyan annyi joga volt rá ezt megtenni. Szeme megakadt a Másodikon, pontosabban annak a sebén, melyből még mindig szivárgott a folyadék. Kieresztett egy unott és fáradt sóhajt, majd pillantását megint rá szegezte, és addig meredt rá, amíg a folyadék meg nem szilárdult a seben, és akörül. Pont úgy, mint egy igazi sebnél, amikor a vérsejtek azon dolgoznak, hogy befedjék a sérülést, és ne szökhessen ki még több vér. Mint amikor elkezd gyógyulni, azzal a különbséggel, hogy ő ennél többet már nem tehet és a nő teste se, mostantól már külső segítségre lesz szüksége. - Nem lenne szerencsés, ha elvéreznél az akció végéig. - morogja oda neki, majd elfordítja róla a tekintetét, és most újra az ablakon kívülre bámul. Tehát tudják, hogy újra itt vannak, ami mondjuk senkinek nem lehetett túl nagy újdonság. Számítani lehetett rá, hogy előbb vagy utóbb visszatérnek valamiért. De meddig fog ez még így folytatódni? Hányszor tűnnek még el, hogy aztán valamivel később megint megjelenjenek? Vagy ez lesz az utolsó alkalom, hogy átléphették Norlana határait. A bölcsője egyben a koporsója is lesz? Ha ez így lenne, fog valaki is sajnálatot érezni, amiért már nem lehet köztük? Átsuhan valakinek is az agyán, hogy milyen fiatal volt és hogy alig volt még rá alkalma, hogy éljen? De ami a legfontosabb, fog bárki is érte könnyeket ejteni, és azt kívánni bárcsak még mindig köztük lenne? Ezt a kérdést könnyen megválaszolhatta egy nemmel. Ha a saját szülei nem hiányolják majd, akkor ugyan kinek másnak kéne? A szülei, egy család, amit megtagadott. Talán ez így is van rendjén. Az életben nem csak boldogság létezik, van akinek szenvednie kell, aki csak a magányt tapasztalhatja az életben, ami amúgy is túl rövid. Most újra azon volt, hogy mindennemű érzelmet lerázzon magáról. - Van valami terved is, vagy csak vakmerőn besétálsz közéjük, és a sorsra bízod, hogy szitává lőnek-e vagy sem? Már ha egyáltalán hiszel a sorsban, felőlem lehet a véletlen is, vagy bármi más, amit akarsz. Nekem mindegy, hogy felkészülten megyünk-e oda, vagy csak belecsapunk a dologban, de amennyiben mégis lenne egy terved, akkor azért örülnék, ha megosztanád velem... velünk. - Sikerült neki újra nyugodt csengést megütnie, és most semmi nem árulkodott az előbb beszélgetésükről. Bár nem mert abban reménykedni, hogy talán tényleg lehet minden úgy, mint ahogy az azelőtt volt, de úgy érezte, talán egy lépéssel közelebb került hozzá. Róma sem egy nap alatt született meg, és neki sem lenne szabad abban reménykednie.  pusztítás úgyis mindig gyorsabb, mint az újraépítés. Az Első órák vagy talán percek alatt rombolta le a falat, amit maga köré húzott, és ez neki tovább fog tartani, amíg felépíti. Ez az élet menetrendje. Már amennyiben egyáltalán adódik rá alkalma, hogy újra felépítse.

2010.01.04. 21:50 Khiara Laken

Az átláthatatlan szmog helyett homályos, esőt zokogó felhőkbe bújt épületek borulnak rá, ahogy felfelé irányuló tekintetében megjelenik az Égi város képe. Szerkezetének monoton taktusa felerősödik, de most egy pillanatra sem érdekli, hogy kihallatszik-e a beszélgetés morajába, vagy csak ő érzékeli túl vadnak. Olyan mindegy, mert ő úgyis hallja; belelátja a cseppek ütemébe, a gyorsan mozgó ajkak ívébe, ott érzi őket minden élőben, a gépekben, még a hatalmas monstrumokban is. Képtelen azonban eldönteni, hogy szeresse, vagy épp gyűlölje – vonzza, ha más mellkasában dobog, de sajtjában egyszerűen már képtelen elviselni a fémes zörejt. Legszívesebben kitépné a helyéről, mert már akkor is egy vízesés zubogásával hallja vissza, mikor egész csendes ebben az új testben. Megőrülök ettől a zakatolástól. Megőrülök ettől a ritmustól.  Széles látókörű szemeivel szinte minden szót felfog. Avila egyik mondata mélyen belefészkeli magát gondolatai közé, és ahhoz, hogy keserű, pengeélű mosoly jelenjen meg az arcán, elég volt leolvasnia a szív  szót is. Legszívesebben pillantását is elfedné valamivel, de mintha a robot minden pillanatra kész ajkai odavonzanák alig mozduló tekintetét, arra kényszerítve, hogy megértsen mindent. - Ezért a beszédért már meg. – minden rezdülésével zavarát igyekszik leplezni, ahogy magára erőltet egy futó könnyedséget. Ettől mintha pár másodpercre egy rakás követ emeltek volna ki mellkasából, de hamis, torz mosolya már rég nem játszik vonásain.  Erejét megfeszíti, hogy felálljon a nedvessé vált ülésből. Örül, hogy nem kell magát visszahallgatnia; elég, ha érzi az átható, olajos illatot, már attól felfordul a gyomra. Látása apró pontokká süllyed, s csak lassan kezdi visszavenni normális fókuszát, szimulálva testének az emberi szédülést. Végtagjai recsegnek, ahogy kiroppantja őket, és elsétál a fémburok vihar ostromolta falához. Alkarját annak hűvös ívére feszíti, hogy visszafogja mellkasa vibrálását, miközben fejét kissé megdönti, hogy láthassa a várost, és a mögötte ülők alakjait.

2010.01.03. 21:50 Alyson Anne Crimson

A szerencséje annyi, hogy harcos, jóformán katona, így könnyedén felmászik az emeletre, semmilyen feltűnést nem keltve közben. A sikítást vagy nem hallották meg a többiek, vagy nem érdekelte őket, mert az emelet kihalt, mindenki alszik. Egy fél órát, maximum egyet ül az emelet szélén és hagyja, hogy a szél mindenét szétfújja és összekócolja haját is. Ekkor riasztórendszer kapcsol be és az emeleten mindenki nagy sürgés forgásba kezd, Alysont is azonnal bevonják. Néhányan szitkozódnak, mások terveket szőnek, Alyson meg jórészt semmit nem ért ebből. Jack odavezeti a képernyőhöz, ahol a húsz kockányi anyag egyetlen összemósodott szürke folt. - A francba.... - Morogja, amikor rájön, hogy elmozdulhatott a jeladó, így egyetlen képkockát sem tudnak tovább venni. - Mi történt éppen akkor, mikor megszűnt az adás? - Kérdi, hátha valaki figyelt helyette és tudja a választ. - Kiderült, hogy nem csak mi akarjuk az Elsőt holtan. Körözik, vagy csak el akarják kapni, ellene fordultak, ilyesmi. Háttér információnk nincs. Átkutatták a lakását, úgy ahogy mi, de a hivatalos szervek, nem egy hozzánk hasonló szervezet. Nem találtak meg semmit, és a rohadt életbe, csak a hülye jeladó mozdult el, semmi más. Minden poloska a helyén, minden kamerával együtt. És ezt figyeld... - Mondja Jack és néhány bepötyögött billentyű után bejön a rendőrségi híradás, ahol egy fekete hajú félcyborg nő adja le az információt az Elsőről. Fél arca és karja robot eredetű. A 9es a 11es és a 20as zónán haladtak át eddig. A légi jármű rendszáma 003K787-es. Egy vagy maximum két személy tartózkodhat az No.1-essel. Információink szerint nőneműek. - Kurva közel vannak.. - Káromkodja el magát Alyson. Leül a gép elé és pár parancsot, kódolást kipróbál, hátha elég gyengén, de venni tudják az adást. Több tíz perc is eltelik, ujjai folyamatosan járnak, majd rácsap az asztalra és ingerülten, dühösen kezd beszélni, ahogy felpattan a géptől. - Ha egyszer odamegy, nem megy vissza többet. Elhoz mindent, amit csak tud és lemaradunk minden információról. Az a jeladó szolgáltatja a képet és a hangot! Mennyi idő, amíg odaérnek a lakáshoz? Mérdd be hol vannak pontosan! - Utasítja Jacket, majd Eliothoz fordul. - Szedd össze a felderítő ruhámat. Maszkot is, igyekezz! - Még is mire készülsz? - Kérdi Jack, ahogy leül a gép elé és felveszi a kapcsolatot a rendszerrel, ami lefigyeli az Első légjáróját. - Mit gondolsz? Odamegyek és kijavítom a hibát. Mondtam, hogyha odamegy egyszer, többet nem megy vissza. Bújkálni fog, nekünk pedig tudnunk kell, hova fog menni, mit akar tenni és mikor! Különben lehet, egy életre nyomát vesztjük. Gyorsan végzet. Mennyi idő, még odaérnek? - Kérdi ismét. - Nem tudom. Talán egy órád van, amíg odaérnek és sikeresen beszivárognak. Egy óra, Crimson, nem több annál! - Válaszolja Jack, szinte fenyegetően. - Príma, az bőven elég lesz. - Válaszolja, azzal belebújik a felszerelésébe ott helyben. Lekapja a hálóinget, így fekete fehérnemű szett marad rajta. Arra rákap egy toppot, arra kerül egy feszülős, nyálós anyagú felső, amiben már bele van építve a golyóálló mellén. Hosszúujjú, sőt, kesztyűrészes, de ujjainak végét szabadon hagyja. Harisnya kerül lábára és egy vékony vászoncipő. Minden feketében. A fölső tetejére egy újabb topp kerül. Pisztolytartó táskáját magára csatolja és oda kerül a Firastar is, két pót tárral. Fülére akasztja a szokásos adóvevőt, mikrofonnal ellátva, ami a szája felé nyúlik el, de nem teljesen odáig. Már indulásra kész, mikor megbeszélik a dolgokat. - Mindenki figyeljen a kamerákra, fontos tudnom, mikor kódolom jól, mikor kerül a helyére. A hangot és a képet ugyan úgy figyeljétek, remélem világot. A kapcsolatot az adóvevőn keresztül kizárólag én vehetem fel veletek, abban az esetben, ha nem válaszolok, lebuktam és vagy elbújtam, vagy menekülök. Azért megyek csapat nélkül, mert ha elkapnak, még mindig itt vagytok ti, akik elkaphatjátok őket. Itt nem én vagyok a fontos, hanem Norlana. Remélem ez mindenkinek világos. Egyéni, hős akciókat nem tolerálok. Szóljon, aki nem fogta fel, amit mondtam. - Mondja végig komolyan a szöveget, de mikor mindenki tudatára adja, hogy világos volt, egy kisebb, egyszemélyes légjáróba ül és elhajt. Ismét nehéz procedúra, amíg felér a lakásba, de most le kellett a másfél órát fél órára csökkentenie, fél órára, hogy tudjon végezni és ne nyissanak rá. Összesen 45 perc, amíg átjut az őrökön és kikerül minden kamerát. Az Első lakásán ismét előveszi a laptopot és elkezdi programozni az elmozdult jeladót. - Crimson, 45,65,125,458. Ismétlem lassabban. 45,65,125,458. - Mondja Jack az adóvevőbe, mire Alyson hangosan felmordul. - Messze járok még tőle. Csökkentsétek az utolsó értéket és talán sikerül, a kép minősége nem érdekes. - De érdekes. Tudnunk kell, pontosan kik vannak vele, illetve a Másodikon kívül ki van vele. Már üzentünk a Convert Missionnak, hogy új adatokra lesz szükségünk, mert ahogy a hírek is mondják, hárman vannak. - Közli Eliot. Alyson ujjai közben feszülten járnak a laptop billentyűzetén, annyira izgul és fél, hogy remegnek az ujjai és mindig mikor az IP-t pont betájolná, félreüti a billentyűt, rosszkor küldi el a kódot, ráadásul már ég a retinája a felbukkanó több ezer kódtól és helyzettől. Szíve a torkában dobog és meglehet, hogy több mint 56 órája talpon van és nem aludt, az adneralin ami az ereiben száguld, felébreszti. Ha most lebukik, biztos nem éli túl. - Még 50% - Könyi kétségbeesetten.

2010.01.03. 20:36 Zev Owen

Szemöldökeit feszesen összevonja, ahogy mélyre szántó pillantása elmélkedővé válik, mint aki saját gondolatai között folytat vitát, s meg sem hallja a körülötte lecsengő mondatokat. Bal kezét feszesen tartja a légellenállástól remegő kormányon, míg szabad kezének ujjaival a megsérült rádióba próbál életet lehelni, mint aki másra sem vágyik, csak arra, hogy zenével hallgattassa el a néma csendet, mely most feszülten beállt közöttük. A fehérhajú nő szavai azóta is vég nélkül kitöltik gondolatait, s mikor megszólal ingerülten forgatja meg szemeit, önkéntelenül jelezve önmagának, hogy erre a drámára nem volt felkészülve, arcának minden rezdüléséről leolvasható, hogy fárasztja a dolog. - Én ezt nem naivságnak nevezem, hanem elővigyázatosságnak. – javítja ki jelentőségteljes hangon, mintha a világ minden tudása a birtokában lenne. Szájának szélén halványan megjelenik egy kifejező félmosoly; talán magának sem ismeri be, de élvezi a fennálló helyzetben szerzett fölényét. - Én még mindig csak egy gépezet vagyok Avila. Csak önérdekből tudok szeretni. Mert a logika azt diktálja... – hirtelen elhalkítja hangját, mikor egy pillanatra elmerül a koncentrációban. Már az utat sem figyeli, csak tehetetlenül csavargatja a rádió kijelzője alatti gombokat, melyek igencsak megsínylették a meilisi landolást. - Fogd fel, hogy ez nem egy tündérmese. Várhatod tőlem, hogy majd egyszer csak megtörik felettem a varázs és újra ember leszek, aki majd az idők végezetéig szeret. – flegmán vállat von, miközben lemondóan megcsóválja a fejét. – De nem, ilyesmi nem létezik. Ez a valóság, és az örökké tartó boldogság helyett valószínűleg mind meghalunk. Mennyi esélyünk lehet? Mennyi időnk maradt? Percek...? Órák...? Mit számít ez most? Kit érdekel, hogy ki szeret kit, mikor egy hadosztagnyi félgépezet próbál koporsóba küldeni? Elfojtott idegességében egy hatalmasat csap a rádió számlapjára, mely hangosan sisteregni kezd, míg rá nem talál a rendőrségi adó lelopott frekvenciájára. A 9es a 11es és a 20as zónán haladtak át eddig. A légi jármű rendszáma 003K787-es. Egy vagy maximum két személy tartózkodhat az No.1-essel. Információink szerint nőneműek. Ajkai gúnyos mosolyra húzódnak, ahogy a légjáróval letér a 8as zónáról, hogy még a közelébe se menjen az ellenőrzött területeknek. Kerülővel akar eljutni az épülethez, miközben kénytelen lelassítani, hogy kerülje a feltűnést. - Látjátok ezt a várost? – biccent fejével az eléjük táruló, megbabonázó látvány felé, melynek tisztaságát a zuhogó eső fátyla tompítja el. Már csak a szél moraja döngeti kíméletlenül a jármű oldalát, a zuhogó cseppek ömlése visszavett féktelenül tomboló erejéből. - Ebbe vagyok szerelmes. Azt hiszem, megérdemlem, hogy ebbe a szerelembe haljak bele. De feladni az álmaimat egy másikért, ráadásul ilyen egyszerűen... - cicceg fel, színlelt rosszallással a hangjában, ahogy szeme sarkából a Másodikra pillant, engedve, hogy az arcán elterülő cinikus mosoly még kifejezőbb lehessen. – Talán megérte.

2010.01.03. 11:48 Alyson Anne Crimson

Az estélye nem szólt másról, mint ahogy visszaértek, a hatalmas kivetítőre programozta a kamerákat, így húsz, tökéletesen kivehető képen figyelik a lakást. Nem tudja, miért ül egész éjjel a kivetítő előtt, hiszen mint mondták kizárt, hogy mostanában érjen vissza. Viszont nehéz lenne visszanézni bármit is, mert az is sok kódolást és órákat venne el, ezért figyeli a gépet. Az egész emeleten sötétség honol, mint mindig, de ennek a gépnek és a hatalmas képernyőnek a fénye azért rendesen megvilágít mindent. Már csak egy fekete selyem hálóruha van rajta, minden harcifelszereléstől megszabadult. A kockák nem mutatnak változás, kivéve azt, hogy a gyanúra való tekintettel néhány őr és idegen alak besétálni és tüzetesen körülnéz. Szerencsére nem vesznek észre semmit, minden profin be lett építve, mintha mindig is ott lettek volna. Egy idő után elfárad a folyamatos bámulásban, lassan ugyanis újabb 6 órája nem aludt semmit. Mikor kezd hajnalodni, már a billentyűzetre hajolva nyomja el édes álom, ám ebből most pillanatokon belül rázzák fel. - Crimson! - Szól rá egy számára idegen férfi, mivel nem mindenkit ismer a szervezetben. A magas, fekete hajú és szürke szemű férfi megáll mellette és figyeli a képernyőn történő semminek sem mondható eseményeket. - Vigyázz, nehogy lemaradj valamiről. - Jelenti ki kissé feszülten, mire Alyson csak kiengedi a feszes lófarkat, amitől már úgyérezte, haja leválik a fejéről. - Figyelek, öm... - Néz a férfire tanácstalanul, hiszen nem tudja a nevét. - Jason Simson. - Mutatkozik be Alysonnak, kezet is csókolva a lánynak, mire ő csak elhúzza kezét. Nem szereti az udvariaskodást, ilyenkor ugyanis belépnek saját aurájába, ami ritka fusztráló számára, kivéve persze Jack és Eliot esetében. - Simson... - Mondja mosolyogva a férfinek. Mindenkit a vezeték nevén szólít, ez egyik taggal sem lesz másként. - Amúgy üzenetet hoztam. A kamerákat rákapcsoltuk a lift mögötti gépre, hárman is figyelnek 10 kockát, szóval most kicsit.... - Mondja sejtelmesen, majd a nő fölé hajol. Alysonnak egy szívverése kihagy, ahogy megijed a szituációtól, de a férfi csak a billentyűzethet hajolt, visszafordítva Alysont is a székkel. - Rákapcsolódtunk a jeladóval a gépre, amivel jönnek vissza. Már Norlánában vannak.... - Fejezi be megint sejtelmesen a mondatot, ahogy rácsatlakozik a hálózatra, amiről a gépet figyelik. - Erről én miért nem tudtam? - Kérdi komolyan Alyson, hiszen vezetőként ilyen döntést, miszerint kifigyelhető jellel rácsatlakoznak a légjáróra, nem hozhatnának meg Alyson engedélye nélkül. Most dühös, ez arcán is látszik. - És ha kifigyelik? Vagy leveszik a jelet? Az egész akciónak annyi lenne! - Mondja már kicsit emelkedett hanglejtésben, de még közel sem kiabál. - Amint mondtam, már Norlánában vannak, csak még messze innen. - Fejezi be könnyedén, csak vigyorogva a tényre, hogy Alyson mennyire felhúzta magát. - Nem figyelik ki, mivel három rendszerünk védi. Meg fog jelenni előbb utóbb a lakáson, figyeld csak meg. De akkor előléptetést kérek... - Mondja pimaszul a nőnek, majd nyom egy ESC gombot és a képernyő visszaáll a húszkockás figyelőrendszerre. El is tűnik hamar a sötét szobákban, talán nem akarja kivívni a nő haragját. A következő órákban monoton figyeli csupán a képernyőt, a húsz kocka minden apró részlete a tudatába ivódott már. Lassan úgyérzi, agyhalált kap az állandó megfigyelés és bámulós miatt, ezért feláll és a lifthez sétál, ami közvetlenül a nagygép mellett található. Felhívja a földszintről, de addigis, amíg felér a 78.ra, ráles a kérpenyőre. Izgatja, milyen lehet az Első élőben, kikkel lesz és ami még fontosabb: beszélgetéseikből milyen információkat tudnak majd kicsalni. Helyszín, hogy hová tartanak, állapotfelmérés: sérülések, lelki gondok, gyengepontok felszínre hozása. Felszerelés felmérés: ha bármit elővesz a lakásban, mielőtt elkapják, ki is fogják pakolni. Rengeteg értékes dologhoz juthatnak hozzá, ami csak segíti a szervezet előre haladását. Kapcsolatok, személyekhez való kötődés: bárkit elkaphatnak, aki hatással van rá. Bárkit. A liftben elgondolkozik mostani életéről. Vágyódik arra, hogy végre normális és saját lakásban éljen. Még csak 17 éves, de tudja, örökre a szervezet tagja kell hogy legyen. Szerelem után vágyódik, családot szeretne és dolgozni. Nem a laborokból megmentett felszereléseken akar már pénzt keresni és fizetni ki a hightech felszereléseket. Felérve a tetőre a hajnal csodálatos fénye világítja meg fáradt arcát. Az eső zuhog, megjött a vihar, viszont az egész olyan fátyolos, mert az ég színe nem változott, a hajnal csodásan néz ki. Fekete selyemhálóingében fázik, mert spagettipántos és csak combközépig ér, ráadásul össze-vissza fújja a szél. Mezítláb áll be a tető közepére és létrehoz kezében egy tűzgömböt ami a belső forrás körül folyamatosan mozog befelé és pulzálódik a gömb külseje felé is, így állandó mozgásban van. Még két gömböt létrehoz, bár a folyamat fáradtsága miatt lassabb, mert a forrás köré kell koncentrálnia a tüzet, amit önmagától kell létrehoznia és csak kipihenten történik másodpercek alatt. A három gömb most vállai körül lebegnek. Jólesik neki, ha gömböket, vagy tűzcsóvákat teremthet maga köré. Ismét kiáll a tető szélére és onnan néz lefelé. Meg is szédül rendesen, majd hirtelen elkapja egy nagyobb szélörvény és a szó szoros értelmében lezuhan a tetőről. Kizárólag a emeletükön képes megkapaszkodni, ahol nincsenek ablakok és meg tudja fogni a szoba padlóját. Sikítása töri meg a csendet, ahogy az épületek közti akusztika elviszi több kilóméterre hangját.

2010.01.02. 15:32 Alyson Anne Crimson

Egészen elmerül gondolataiban, majd álomba is merül. Álmában semmi újat nem lát, a megszokott, hátborzongató rémálom régi barátjáról, az ordibálásról, veszekedésről és a tényről: saját apja csinált belőle kísérleti alanyt. Arca álma közben eltorzul a rémülettől, de szerencséjére ebből hamar kizökkenti a két férfi, amint megálnak a légjáróval valahol az Első főhadiszállásának közelében, egy kiálló padka mellett. - Crimson, ébresztő! - Rázogatja meg Jack vállát, mire a keserűség és a rémület eltűnik arcáról és sikerül szinte azonnal felvennie a jól bevállt komolyságot és ridegséget. Lassú, monoton mozgással sikerül felülnie, kiszállnia és megállnia. Az éjszaka csöndje és mostmár halvább fényei azonnal békességet hoznak lelkének. Végignéz az épületen, ami tőlük még egészen messze áll és várja, hogy bejussanak. A park, amin még át kell vágniuk üres, mert itt még régebben a merényletek miatt tilalmat vezettek be: nem léphet be senki a parkba éjszaka. A csomagtartóhoz lép, ahol a másik két férfi matat. Poloska és kamera rendszereket vesznek ki, fegyvereket, ha az őrök beavatkoznának. - Biztos, hogy távol van? - Kérdi lágy hanglejtéssel, jól kivehető belőle a fáradtság. Lassan 48 órája vannak talpon. Az adatokat az Elsőről és a Másodikról akkor kapták csak meg, mikor a tetőn adóvevőn keresztül felkeresték. Azelőtt két labort semmisítettek meg. Enyhe izomláz és szemének állandó lecsukódni vágyása kínozza, de egy lazább felderítés és bepoloskázás még nem fogja levenni a lábáról. - A Másodiknak hála Meilisi ügyekbe keveredett és ha vissza is jönne a közeljövőben, kizárt, hogy azonnal idejönne. - Mondja határozottan Jack. - Rendben, akkor gyorsan végzünk. Kitudja mikor ér vissza a külvárosból. Nem kockáztatnám meg, hogy poloskázás közben ránknyisson. - Feleli Alyson, majd felkapja hátára az egyik táskát, amiben kamera vár beszerelésre. A parki sötétségen átvágva lassacskán kikerülve mindent őrt, eljutnak az épülethez, melynek nagyrésze az Első irányítása alatt áll. Az emelet, amire felmennek a lifttel az Első lakása, ha az információk teljesen megbízhatóak. Őrök pedig sehol, vagy legalábbis a rendszer sikeresen elterelte őket, hamis megfigyelési terület leadásával, vagy kamerák fokozott vizsgálatával. A lifti kamerát falhoz nyomódással kerülték ki, az emeletekét pedig zavaróval beállították, hogy ugyan azt a képet mutassa végig, mielőtt a folyosóra léptek volna. A lakás, ami kártyával nyílt, kóddal nyitották ki. A benti kamárékat is hasonló kódolós rendszerrel zavarták be. Már csak akkor szólaltak meg, mikor minden tiszta volt, ahogy annak lennie kell. Mindez egy órába, másfélbe is beletellet. - Nah végre... - Nyögi, miközben a fekete fémmaszkot hátracsúsztatja, feje búbjára és erősebbre húzza lófarkát. Leteszi az egyik asztalra a kameraszettet és kinyitja a táskát. Majd előhúz egy laptopot is és bekapcsolja. - A poloskákkal gyorsan végzünk, addig programozd a kamerát. És igyekezz. - Figyelmezteti Eliot, amint eltűnnek az emeleten, hogy mindenhova elég és észrevehetetlenül kerülhessenek a lehalgatókészülékek. Alyson bólint. Újabb fél óra, amíg mindent rendesen beprogramoz, amíg az IP címek a helyükre kerülnek és a kamerákat is láthatatlanul elhelyezi a lakásban. Közben a hangokkal vigyáznak, egy csepp neszt sem hallatnak, a beszéden kívül, ami igen ritka, nem kockáztatnák a lebukást. Amint végez, a két férfi után lép, akik már az iratokat másolják gépre és olvassák át közben. A poloskázás nem tartott annyi ideig, ameddig a kamerák felszerelése. - Jól elrejti a dolgokat a fickó. De ha meghackeljük az adatokat, amiken a számítógépről másolunk, meglesznek a megfelelő információk. - Mondja Eliot. - Nem értelek titeket. Más esetekben nem így járunk el. Odamegyünk és leronbolunk mindent. Hékás. Nincs is itthon, az őrei és a biztonsági rendszere pedig rosszabb, mint az előző laboré volt. Másfél óra alatt felderítés előtt sehova nem jutottunk még be. Miért nem rombolunk itt is? Miért helyezünk mindent úgy a helyére vissza, ahogy azelőtt volt? - Kérdi kicsit befeledkezve saját kimondott gondolataiba. - Mert ő az Első, Crimson. Ha ezt az embert... - Rövid szünetet tart. - Robotot sikerül térdre kényszerítani, városszerte szűnhetnek meg a kutatások és a fejlesztés, amiket embereken végeznek. Lassú és fájdalmas halált kell elszenvednie. - Válaszolja felelősségteljesen Jack. Az adatok átmásolását ekkor egy COMPLETE felirat jelzi a laptopon, amit a fiúk hoztak. - Miért érzem úgy, hogy erre csak ráfázunk... - Mondja kicsit tartva az Elsőtől, mert még fogalma sincs, mikre lehet képes, főleg olyanokkal, akik az életére törnek. - A kamerákat sikerült beszerelned? - Kapja Alyson a kérdést, amire kicsit kizökken a lebukás fárasztó félelméből. - Be, megvan mindd. A jelet is veszi a laptopomon. Összesen 20 kockányi anyagot tudunk majd a nagy számítógépen venni. - Suttogja bele a sötétségbe. Kezd nagyon álmos és fáradt lenni, amely elméjére nehezedik most a leginkább, mert az őket körbevevő feketeség és a laptop monitorjának halvány fényének kontrasztja elálmosítja. Már csak arra vágyik, hogy visszamenjenek a főhadiszállásra, bebújjon az ágyába és ismét mély álomba szenderüljön. Amíg az Első vissza nem tér a bepoloskázott helyszínre, nem lesz dolguk, addig nyugalomba vonulnak. - Az adatok megvannak, a táskákat összeraktuk, minden helyén. Mehetünk. - Jelenti ki szedelőzködés után mindkét férfi. Az ablakhoz sétálnak, a légjárójuk már ott várja őket. Amint beszállnak, Alyson megszűnteti a jeladó hullámát. Az összes parancs, kamera és jelzőrendszer a helyére áll, az őrök visszatérnek az első lakásának közelébe, de ők akkor már messze járnak. A visszaúton ismét elnyomja az álom, de most rosszabbat álmodik, mint idejövet. Az adatok, információk és a visszaolvasás alapján fél...retteg az Elsőtől. Így róla álmodik. Viszont ha ő a kulcsa annak, hogy Norlánában az embereket békén hagyják élni, akkor elmegy bármeddig. Bármeddig.

2010.01.01. 17:50 Alyson Anne Crimson

Székhelyük hatalmas felhőkarcolójának tetején áll, elveszve a nagyváros metropoliszának sokaságában. Alakja az égvilágon senkinek nem tűnik fel, nem okoz gondot. Haját erősebb, nagy vihart ígérő szél csapdossa nemes egyszerűséggel. A város esti fényei hosszas bámulás után már szinte vakítóak, de ez Alysont nem zavarja. Megnyugtatja a csend, a szél, az édes illat, ami azt jelzi: mai akciójuk sikerét elhozza majd az eső és a villámlás. Édes melankóliájából fülére akasztott adóvevőjéből szűrűdő halk csipogás zökkenti ki. Arcvonásai komollyá válnak, mintha egy maszkot húzna előbbi lágy, szinte felszabadult vonásai felé, bár senki nem látja. Hangja mélyen csend és nem is hallatszik tökéletesen a lassan orkáni széllé tornyosult szellőtől. - Crimson. - Tíz perc és indulunk. Gyere le és öltözz át, készülj el, hasonlók. - Ajkait halk sóhaj hagyja el. Örült, hogy végre másra is gondolhat, nem csupán megsemmisítésre, gyilkolásra és ármányokra, melyek még emberi lelkének darabjait megkeserítik. Újra normális emberi testbe vágyik, ahol testének hőfoka normális esetben 36 és nem 39. Ahol nem kell attól félnie, hogy elevenen elég álmában és nem kell további bajtársait saját önző, bosszúálló céljainak kitenni. Azt mellékesnek tartja, hogy a szervezet minden egyes tagja ugyan ilyen önző célokból csatlakozott. Tiszteletet követelő alakja láttán minden beszélgető pár és susorogni kényszerülő tag azonnal elhallgat. Ahogy az emeleten megjelenik, a folyamatokat újra teljes komolyság és céltudatosság járja át. Alyson gyorsabb, kapkodó léptekkel sétál Jackhaz és Eliothoz, a két férfihez, akikkel alapította a szervezetet. Jack bohókás arcáról még Alyson komoly tekintete sem tudja levakarni mosolyoját. Mint akinek a száját varták fel kisfiús bájjal fűszerezve. - Amikor ilyen búskomor vagy, a tervünket valaki, vagy valami csőbe húzza. - Szól a férfi játékosan a lányhoz, de ez nem hat. Alyson vonásai most, hogy csak a küldetésre koncentrál, képtelen félválról venni bármit is. Lassan mindhárman egy hatalmas plazmavetítő elé lépnek, több szintes, érintőképernyős billentyűzethez, ahol Zev Owen alakja jól felismerhető, a mellette szereplő összes adattal. - Ő lenne az Első? - Kérdi fenhéjázóan, de csak költői kérdés volt, a két férfi jól tudja, hogy nem vár rá semmilyen választ. - Pontosan, Crimson. Az első ember, akinek teljesen felépített, tökéletes robot váza van. - Közben Alyson az adatokat méri fel, mint életkor, ismert képességek, gyengepontok. Azt senki sem tudja, mennyire fedik ezek az adatok a nyers valóságot. - És a Második? - Teszi fel a kérdést úgy, mintha a Másodikat félvállról venné, pedig ha az első legyártott egy magához hasonló cyborgot, nyílván okkal kapta a Második nevet. - Khiara Laken. Valamikor félcyborg volt, de egy alkalommal a halál elől kizárólag a teljes, fix és látszólag sérhetetlen váz mentette meg. - Olvassa Eliot, mire Alyson csak felhorkan. - Melyik cég küldte az adatokat? - Egy ideig mindkét férfi hallgat, nem kap választ tőlük. Hol egyikre, hol másikra téved dühös tekintete, majd felpillant az óriás monitorra. - A Convert Mission? Annak a cégnek fele csak bógli. Még a névleges információikban sem lehet megbízni. - Adataik minősítése szerint az egyezés 90%, Crimson - Válaszolja könnyed hanglejtés az alacsonyabb férfi, Eliot. Erre Alyson csak elmosolyodik. - Merre kezdjük? Mondjuk az Első lakásán? - Végre egy kis gúnyt és lazaságot bír csempészni az előbbi komor és gyászos hangulat helyébe. - Lakás? Ugye viccelsz? - Neveti Jack. - Kúria Crimson. Kúria. Lassacskán mindenki dolgára indul, Alyson is elvonul az egyik sötét szobába, amiben nincs más, csak egy hatalmas szekrény, egy iróasztal saját számítógéppel és egy tükör. Ágy sehol. Kimért és lassú, gondos mozdulatokkal készíti elő ruháját, melynek nagy része golyóálló mellény és beépített pajzsok, a minél kevesebb sérülés elkerülése végett. A Firestart, az övére csatolható pisztolytáskába kerül. Vékony cipőjének boka részéhez kerül egy plusz tár a pisztolyhoz, melltartójának aljába, két melle alá, illetve két tár az övtartóba kerül, a saját helyükre. Mivel felderítésre készülnek, mást nem visz magával. Haját magasra, lófarokba köti és fejére húzza megszokott maszkját, ami egy fekete, fémből készült maszk, éles macskaszem kivágással, szájnyílás nélkül. Egész szerelése fekete, a jó álca és rejtőzködés érdekében, viszont az öltözék épp emiatt könnyed. - Indulhatunk. - Suttogja, amint kiér az emelet szélére, ahol már egy kocsi várja, ami képes a levegőben haladni. Egy tipikus űrjáró kocsi. A két férfi kerül a vezető, illetve az anyós ülésre, Alyson pedig elfeküdve várja hátul, hogy megérkezzenek. Szemeit lehunyja és a hosszabb út alatt próbál aludni egyet.

2009.12.04. 19:48 Zev Owen

Meg sem rezzen a Második pillanatnyi kirohanására, amint az egész légjáró remegve sikolt fel a nem várt ütközésre. - Finomabban, Miss. Laken. – szavai nyomán az arcán lévő mosoly hirtelen válik szelíddé, és szeretetteljessé, ahogy látszólag elgyengült pillantással méri végig a vörös hajú robot megfeszült alakját. A nem várt reakció öntudatlanul ébreszti fel benne gyanakvó, gyerekes kíváncsiságát. Mikor a test megmozdul karjai között, hirtelen válik erőteljesebbé jéghideg ölelésének szorítása, mint aki arra számít, hogy Avila pillanatokon belül ellenkezésbe kezd. A tenyere alatt megfeszülő vékony alak azonban szembefordul vele; tekintete csak egy lélegzetvételnyi pillanat erejéig árulja el magát a külvilágnak, ahogy szemöldökei egy másodpercre csodálkozóan fölszaladnak, s mézárnyalatú íriszeinek tükre lágyan enged utat a benne táguló pupillák ébenének, amik talán túl beszédesen árulkodnak a testén végigvonuló elégedettségről, mely újra széles mosolyra készteti. A lány nem várt mondataira szívének ritmusa egy pillanatra kisiklik jól megszokott, monotonul zúgó üteméből, mikor a benne szétterülő önbizalmat hirtelen egy szorongató érzés váltja fel. Még sosem érezte ilyen kiszolgáltatottnak magát egy ember jelenlétében, így nem tehet mást, minthogy szótlanul tűri, hogy a karok lassan a nyaka köré fonódjanak, s a hófehér, íriszüket vesztett szemek végigvonuljanak arcán, míg el nem kapják kivehetetlen érzésekkel játszó pillantását. Egyszerre érzi magát győztesnek és áldozatnak a nő ölelésében, ahogy elszorult torokkal lélegzi be az eleven testéből áradó meleget, melynek forróságát arcának ép felén egyre nagyobb erővel érzi, mintha saját vére áramlana vadul, elsápadt bőrének szövete alatt. Pillantása akaratlan, emberi óvatlanságból terelődik el az őt vonzó tekintetről az íves, életteli színben játszó ajkakra, melyeket a már jól feltérképezett, lágy vonásokba rejtett makacs arcél foglal körbe, mintha a lány hajának, szemeinek, s bőrének hófehér, tiszta árnyalatai mögé kívánná rejteni veszélyes, kiszámíthatatlan lényét. Megpróbálja lehunyni megremegő szemhéját, hogy egy pillanatra kizárhasson mindent, azonban írisze szinte rögtön megmutatkozik, mint aki nem meri újra kiszolgáltatni magát a teljes vakságnak. - Te olyan vagy mint ez a város. Norlana.. Bármeddig élhetsz együtt vele, akkor sem fogod tökéletesen kiismerni. Sohasem fogod látni az igazi arcát... - hangja hirtelen elakad, mikor jeges, merev ajkai beszéd közben egy pillanatra Aviláét érik. Aranyszínben vibráló szemei kimért pillantással követik végig a mozdulatot, ahogy egy kicsit megdönti fejét, hagyva, hogy sötét szempillái súrolják az életteli arcbőrt. Szája újra lecsap a forró ajkakra, mikor mondatának befejező szavait az ölében ülő lélegzetébe suttogja, érezve, hogy beszéd közben ajkaik egyszerre mozdulnak. - ...és sohasem fedezheted fel azokat a mélyre elrejtett titkokat.

2009.12.04. 18:20 Avila Mecoi

A felé nyújtott kézre néz, majd a férfi arcára emeli a pillantását. Látja a mosolyát, de nem tud vele mit kezdeni. MIelőtt bármit is mondhatna, vagy bárhogy is dönthetne, az Első már fel is rántja a székéből, és magával húzza. Nem áll ellen, hiszen tudja, hogy több okból kifolyólag is hiába próbálkozna. Fejében még mindig a férfi szavai csengenek. - Oh, szóval hirtelen megbízol bennem? Az előbb még ott tartottunk, hogy nem tudod, hogy vaalha is meg tudsz-e bízni bennem. Úgy látszik nem csak én vagyok egy hangulatember kettőnk közül. Mozdulatlanul tűri, hogy a robot az ölébe húzza, karjaival átkarolja a derekát és az arca az övét éri. Csak akkor rezzen össze, amikor a hideg ujjak végigsimítanak az arcán. Tekintetével a férfi tekintetét keresi. Tisztában van vele, hogy csak egy eszköz a cél eléréséhez, és csak kihasználják. Az Első az ő felhasználásával provokálja a Másodikat. Azonban nem veszi magára. Ha minden egyes alkalommal, amikor megbántják törődne ezzel, akkor már rég csak egy lelkironcs lenne. Nem mintha a mostani semmilyen állapota jobb lenne, de ezzel sokkal könnyebben tud élni. Ahelyett, hogy sértődötten kirántotta volna magát a férfi karjai közül, és durcizva elvonult volna, inkább úgy döntött belemegy a játékba. Hátát a férfi mellkasának döntötte, és kezet az őt átölelő karokon nyugatta. A nő szavaival nem foglalkozott továbbá különösen. Nem az volt a célja, hogy meggyőzze arról, hogy tegyen valamit. Egyszer elmondta neki, hogy ő mit gondol, és számára ezzel le is volt zárva az ügy, elgalábbis egyenlőre. Ellentétben a másik dolognak sokkal nagyobb figyelmet szentelt. - Nos, ha szeretnéd teljesíteni ezt a kívánságát, akkor nem tehetek mást mint hogy igent mondjak. - Megfordult, és átkarolta a férfi nyakát, majd még közelebb hajolt hozzá. - Ebben az esetben mindig veled maradok, és vigyázok rád, ahogy azt a Második kívánja.- hangja csak halk suttogás, de mégis biztos benne, hogy mindegyikük tisztán hallotta a szavait. Azonban ennyivel még nem érte be, ha már elkezdték, akkor adják is meg a mondját. - És bízom benne, hogy te is vigyázni fogsz rám, mint ahogy azt eddig tetted.

2009.12.03. 20:57 Khiara Laken

Ujjai között megroppan a kormány, amint oda sem nézve, szemei széles látókörű sarkából kiveszi a két alak közelségét. Úgy tesz, mintha hirtelen foglalná le a navigálás, s most testtartása is inkább hasonlít egy odaszegezett báb merevségéhez, mint egy mellkasa vibrálásával küzdő robothoz.  Mintha vissza tudná nyelni a torkát dobogtató szorítást, préseli egymáshoz ajkait, szorítkozik makacs hallgatásba, mely egy egyszerű, logikus lépésnek hat a részéről. Csuklópántja kezének szövetébe égetődik, mint egy újabb seb, miközben szelleme egyre csak erősödik, mindjárt újra mer érezni, mindjárt üvölt és tombol; azonban az elveszettség érzete teljességgel elárulja őt bent, mintha a nyüzsgő, emberektől pezsgő fém és üvegváros hirtelen ürülne ki, mindenki és minden eltűnne egy elvétett pillantás alatt, egyedül ő keringene a levegőben tovább egy magányos burokba zárva, melyben még oxigén sincs. - Ó, én sokáig ellenálltam. – hangja egy fektetett egyenesre hasonlít, ám tónusa lemondónak igyekszik hatni, ahogyan Avilának intézi meggyötört torkából előcsalt szavait. – De már nincs értelme. Engem is ugyanúgy üldöznek.  Csak egyetlen pillanatra idézi maga elé az idős katona ráncokkal szabdalt arcát, fátyolos, idős szemeit, győzelemre szomjazó szívhangjait, melyek azonnal összeomlanának több száz társukkal együtt, amint Meilis elbukna Norlanaval szemben. Egyre nagyobb önzőségnek tudatja logikája saját vágyait, melyek valaha is felmerültek benne – hirtelen rezzen össze, mintha áram csapott volna belé a felismerésre, félrerántva a légjárót, mely pár másodpercnyi késéssel követi indulatos mozdulatát.  A fémburok sziszegve súrolta egy másik oldalát, csikorgó, nyomott hangot hagyva maga után, mely késként vájt mellkasába. Nem néz hátra, tett-e valami nagyobb kárt figyelmetlensége, csak megrezgő alkarjait igyekszik kordában tartani, ahogyan lassú süllyedésbe kezd a gomolygó köd kavargása felé.  Ajkai néma sóhajra nyílnak; már egyszerűen csak visszataszítónak  találja, hogy ennyi közös emlék és gyötrelem terhével felpakolva is teljesen ostobának nézik, és szinte szánakozva játszadoznak vele, miközben mindenki tökéletesen tudja, hogy ez így van rendjén.

2009.12.03. 19:36 Zev Owen

Hirtelen kapja fel tekintetét a Második megváltozott hanglejtésére, melyben már csak egy szikrányi elfúló, emberi gyötrődés játszik. Önmaga is meglepődik azon, hogy a benne megmozduló Elsőnek mennyire imponálnak ezek az érzéketlen, gúnnyal árnyalt szavak. Kényszeredetten alsó ajkába harap, hogy elfojthassa a testét megrázkódtatni kívánó nevetést, szájának felfelé görbülő ívét azonban ennek ellenére sem képes elrejteni. Lendületből tolja el magát az ablaküvegtől, hátát jéghideg felületének döntve, mely csak egy pillanatra perzseli fel bőrét, míg az érzéketlenségig el nem halványul hátának szövetében ez az utolsó fagyos érzet, amit még keresztüllyuggatott vonala elbírt. Fejét még mindig előre döntve, mereven tartja, mikor felpillant, először a rideg gépi vonásokra, majd Avilára nézve, mintha váratlan reakcióra várna. Tudatának mélyén megérzi, hogy roboti fele mindeközben szinte önálló életet élve szórakozik az imponál kifejezésen, melyet emberi gondolatmenete alkotott, s ami még most is fékevesztetten visszhangzik mellkasában, az elnyomott nevetésből megmaradt levegővel járva fel-alá. Az Első tekintetéből feltörő csillogó szemekből – ahogyan végigmérte a vezetőülésben helyet foglaló nőt – csak most eszmélt rá, hogy ez a felszínes, túlságosan gépire faragott csodálat a Második logikussága és öntudatossága miatt kelt életre benne, hiszen testének azon fele mely csak kábelekből és chipekből tevődött össze, képtelen lenne valós érzéseket kölcsönözni ólomsúlyú testének. Avila zavaros, váratlan komolyságú gondolatmenetére ügyet sem vetve lép közelebb az ülésekhez, hogy kezét a fehérhajú lány felé nyújtsa. - Ugyan már. Ha csak ez a kívánsága, megkaphatja. Én megbízom benned, Avila. – most már szabad utat mer engedni a természetesnek tűnő mosolynak, mely önelégülten terül szét arcán, miközben pillantását a kísérteties, fénytelen szemekbe égeti. Dallamos, tökéletesen higgadt hanglejtése még akkor is ott cseng a fémkidolgozású falak között, mikor szavai ismét belemerülnek a fojtogató csendbe. Nem várja meg, hogy a lány dönthessen, egy ösztönös mozdulattal húzza fel a székről, hogy párat hátrébb lépve végre elfoglalhassa a számára fenntartott, üresen álló helyet, egy határozott mozdulattal az ölébe húzva Avila tehetetlen alakját. - Ugye, hogy ez így van rendjén? – teszi fel kérdését hízelegve, amint arcának sértetlen oldala Aviláét éri, miközben hátulról szorosan átkarolja. – Tudom, hogy te is örülnél, ha ez az ellenállhatatlan pillantás sosem venné le rólam a szemét. – lélegzi ártatlan mosollyal a szavakat, ujjait gyengéden végighúzva az ölében ülő arcán. Aranyszínű szemei egyre vadabb lángra kapnak, mikor a Másodikra néz, ezzel az egyetlen pillantással adva tudtára, hogy mindennél jobban élvezi a játékot, amit űzhet, s még csak lelkifurdalást sem érez miatta.

[568-549] [548-529] [528-509] [508-489] [488-469] [468-449] [448-429] [428-409] [408-389] [388-369] [368-349] [348-329] [328-309] [308-289] [288-269] [268-249] [248-229] [228-209] [208-189] [188-169] [168-149] [148-129] [128-109] [108-89] [88-69] [68-49] [48-29] [28-9] [8-1]