Új bejegyzés Frissítés

2010.01.19. 21:10 Mizuki Sawa

Mosolyogva simít újra és újra végig a fiú arcán, amikor látja, hogy mennyire tetszik neki. Ebben a pillanatban, ugyan úgy mint bármikor máskor, mindent megadna azért, hogy a fiú boldog lehessen. - Nem okolnálak érte, és én bízom benne, hogy sikerülni fog. - Kedvesen elmosolyodik és hangja tele van reménnyel. - A szüleim mindig azt mondták, hogy ha valamit nagyon akarunk, azt el is érhetjük. Bízz bennem, bízz magadban. Elgondolkodott a fiú szavain. Rájött, hogy valójában még nem is látta. És mégis szerette, azért aki, és nem azért, ahogy kinéz. Azért aki, és nem mert jól néz ki. Tulajdonképpen ő maga sem igazán tudta hogy nézett ki, rég nem nézett már tükörbe. Ahogy elfordította a fejét, hogy körbenézzen a helyiségébe, hátha talál valamit, megcsillant a földön valami, és amikor jobban szemügyre vette, rájött, hogy egy nagyobb tükördarab volt, valamikor egy egész részét képezte, de évekkel ezelőtt eltört. Óvatosan kiszabadította magát a fiú öleléséből, és odasétált, hogy felvegye, óvatosan, nehogy a széle megvágja a kezét, bár itt-ott már el volt kopva, majd visszament a kanapéhoz. - Tudom, hogy ellenzed ezt az ötlete, de talán ebben a helyzetben te is máshogy gondolod, és nem haragszol meg érte... Vagyis megengeded... - Direkt nem mondta ki konkrétan, hogy mire is gondol. Felemelte a tükördarabkát, hogy szemügyre vegye benne az arcát. Mindent pontosan szemlélt, úgy mintha egy kívülálló szemével tenné, ami nem is volt olyan nehéz számára, amilyen rég látta már magát, most tényleg idegennek tűnt neki ez az arc. Arca gyengéd vonásait, nagy szürke szemeit, apró orrát és telt ajkait, és az arcát keretező hosszú fekete haját. Egyszerre volt kislányos és érett. Most arra koncentrált, hogy a fiúval is megosztja azt, amit lát, hogy ő is láthassa. Ezután óvatosan lerakta a tükröt a földre és végignézett magán. Arca megint fellángolt, de ezzel most nem foglalkozott. Megint megosztotta a képeket Daniellel is, és visszabújt mellé. - Ennél többet egyenlőre nem tudok adni, de amint visszakapod a látásod, te magad is meggyőződhetsz mindenről. - Kedvesen mosolygott, és óvatosan szemlélte a fiú arcát, jeleket keresve, hogy esetleg haragszik-e rá, amiért nem hallgatott rá, és mégis hagyta, hogy ő legyen a szeme. - Ne haragudj... - Tette még hozzá suttogva. A további szavak meglepték, erre most tényleg nem számított. Egyáltalán nem gondolta volna, hogy Dan egyáltalán még valaha is felhozza a naplót. Bár viszonozza a csókot, gondolatai most máshol járnak. Egy választ keres a kérdésre. - Azt hittem megállapodtunk, hogy nem hagyjuk, hogy a napló bármi módon befolyásolja a kapcs... befolyásoljon minket. - Változtatta aztán meg a szavait, és most kicsit komolyabban csengett, mint amúgy. - Őszintén szólva nem tudom. Így is elég bizalmatlan voltam veled az elején... De ott voltak a többiek is, akik szintén Meilisiek, és szóba álltak veled. Lehet, hogy ez meggyőzött volna arról, hogy nem jelentesz olyan nagy veszélyt, bár talán még ellenszenvesebb lettem volna veled. Nem tudom mit tettem volna... De hogy teljesen elforduljak tőled? Nem hiszem... Szerintem saját magam is meg akartam volna győződni az igazságról. Akkor úgy gondoltam nincs veszteni valóm. Sőt, lehet kihasználtam volna a származásod, hogy bosszút álljak. Lehet úgy gondoltam volna rajtad keresztül feljuthatok Norlanába... De az is lehet, hogy te lettél volna a bosszúm célpontja... Nem tudom... - Halkan sóhajtott. - De nem így volt, úgyhogy ezen nem is kellene a fejünket törni. Itt vagyok, veled vagyok, és veled is akarok maradni. Bízom benned, szeretlek, és a legjobbat akarom neked... Csak ez számít, nem? Kérlek ne hagyd, hogy ez bármiben is befolyásoljon... Fokozatosan halkult el, és kicsit bánta, hogy ennyire őszinte volt. Talán nem kellett volna, de már hozzá szokott, hogy a fiúnak úgy sem tud hazudni. Megszokta, hogy őszinte legyen vele, és nem is tudott volna valami mást elképzelni. A szavak automatikusan jöttek. Daniel fölé hajolt és egy gyengéd csókot lehelt az ajkaira.

2010.01.18. 22:51 Daniel Barth

Elgondolkodik a lány szavain, mielőtt azonban válaszolna rá még talán el is mosolyodik; mély tónusú hangja mégis mosttalán kicsit meggyötörten szakad fel tüdejéből. Rezdületlenül néz maga elé, miközben suttogása lassan felhangzik, majd elhal; egy pillanatra sem próbálja palástolni újra felszínre törő érzelmeit. - Ha ezt akarod... De ne okolj, ha majd egész életedben gürizhetsz velem együtt, és a végén úgysem történik semmi. - annyira szeretné, ha ez nem lenne igaz, ha minden szó csak elviccelt hazugság volna. Néha már úgy érzi, mintha tényleg elvárhatná a lánytól, hogy ebben is segíteni tudjon neki; mintha egy része már rég túl járna ezen a reményen, és már nem csak vágyakozna utána, hanem akarná. Mégis mindig képes a rideg tudat és a valóság visszazökkenteni abba a mély keréknyomba, amiből megnt rengeteg idő lenne kimászni. Mégis minden alkalommal újra és újra megpróbálja. Zavartan fordítja el fejét, mintha ezzel képes lenne kiűzni mindent a gondolatai közül; de ez az elkeseredett próbálkozás is hasztalannak tűnik. Mozdulataival végigköveti a lány érintését, hogy óvatosan elkapva a csuklóját; a lágy érintést újra arcának lázas bőrén tudja. Akár egy macska, aki dorombolva vonaglik a gazdája keze után, egy kis cirógatásra vágyva. Egy pillanat alatt tűnik el a feszélyezett érzés, ahogyan Mizuki zavarba ejtő nyugodtsággal szabadítja meg utolsó ruhadarabjától; és egy pillanatra még arról is megfeledkezik, hogy tulajdonképpen most égnie kéne a büszkeségével kavarodott vágyban. Erőteljes, biztonság érzetét keltő mozdulattal karolja át újra a lányt, ezúttal újra a bdolgoság mámorában. Nem tudja, hogy most mit kéne reagálnia, egyszerűen csak él a nyugodt pillanatnak, még ha nem is mindennapi ez a nyugodtság. - Képzelni... De az nem takarja a valóságot. - kaján vigyorra szaladnak ajkai; mely most olyan kiütő eddigi halvány, és őszinte mosolyától, mintha nem is a sajátját tükrözné. Szabad tekintete még mindig ugyanolyan vágytól fűtve csillog, még mindig ugyanolyan elhagyatottan; még mindig ugyanolyan leplezetlenül, ha valaki csak odapillant, mintha egész lelkét tükrözné vissza a szürke szempár. Ahogyan újra szenvedélyesen csókol; mintha most képes lenne behatárolni a lány szemeinek tükrét, és mintha most nem látna át rajta mint eddig, hanem tényleg, valóban megtalálhatná az övéhez kísértetiesen hasonlító ugyancsak szürke tekintetet. - Mondd... Ha mondjuk tudtad volna, mi áll a naplóban, mielőtt találkozunk... Akkor is ugyanígy megbíznál bennem? Ugyanígy szeretnéd, hogy boldog legyek? - tudja, hogy egy ilyen kérdés bármikor megzavarhat bármit, most mégis annyira érdekelné a válasz. - Nem kell az igazat mondanod, most úgysem tudnám meg, hogy hazudsz-e... De inkább ne válaszolj. Aprót ráz a fején, hogy eltörölje szavait, mielőtt egy újabb néma csókkal megpróbálja, hogy a lánnyal is elfeledtesse az előbbi, figyelmetlen szavakat.

2010.01.18. 20:21 Mizuki Sawa

Ahogy Daniel megfordult vele, hosszú fekete haja a vállára omlott, majd onnan tovább csúszott  és beterítette a fiú mellkasát. Valahogy ebben a helyzetben sokkal kiszolgáltatottabbnak érezte magát. Nem tudta mit hitt, hogy eljutottak idáig és akkor majd Daniel megint ellenkezik és ennyi volt? Valóban arra számított, hogy megint felháborodik és lesz egy újabb kitörése? Ezek szerint igen, mert meglepődött, amikor a fiú folytatta a vetkőztetését. Érezte, hogy arca megtelik vérrel és elpirul. Zavarban volt, de a fiú szavaira elmosolyodott. - De érezheted, és magad elé tudod képzelni, már ez is elég zavarba ejtő... - Még mindig esetlenül mosolygott, ahogy halkan beszélt. Még közelebb bújt a fiúhoz. - Addig nem fogok nyugodni, amíg vissza nem kapod a látásod. Könnyű szívvel viszonozta a csókot, és valamiért örömmel töltötte el, hogy a fiú teste is olyan hevesen dolgozik, mint az övé. Eltűrte a tincseket, amik még a fiú arcába lógtak. Óvatosan simított végig a homlokán, az arcán, ajkain. Azt akarta, hogy örökre az emlékezetébe vésődjön ez az arc, soha nem akarta elfelejteni, ha becsukta a szemeit maga előtt akarta látni. Keze végigsiklott a fiú oldalán és a derekánál megállt, úgy ölelte át, hogy aztán lágyan megcsókolja. Boldog volt, mint eddig még soha. Szabadnak érezte magát, még ilyen szomorú időkben is, meg tudott feledkezni minden szenvedésről és fájdalomról, egész szívét felmelegítette a szeretet, amit a fiú iránt érzett. És boldog volt azért is, mert így láthatta a fiút. Mosolyogva és csillogó szemekkel, szintén boldogan. Csak ezután folytatta keze tovább az útját, hogy levegye a fiúról is az alsónadrágját. Még mindig hevesen vert a szíve, mintha csak ki akarna szabadulni börtönéből. Szokatlan helyzet volt ez, most még kevésbé volt magabiztos, mint amúgy, nem tudta mit kéne tennie, de nem érezte magát kellemetlenül. Bár arca még mindig egészen piros volt és forró, örült neki, hogy ott van mellette Daniel. Óvatosan hajtotta a fejét a mellkasára, és ujjai fel-le vándoroltak a fiú karján, ami még mindig őt ölelte. Nem tudta mit mondjon, hogyan cselekedjen, mi következik most, egyszerűen csak hallgatott a szívére, a testére, úgy tűnt azok nagyon is tudják mit kell tenniük, mintha végig csak erre vártak volna, mintha a fiú elindított volna benne egy lavinát, amit nem lehet megállítani. Ha elkezdődött, akkor be is kell fejeződnie.

2010.01.17. 16:20 Daniel Barth

Egy pillanatra sem érzi magát feszélyezve, mint eddig mindig, ha akárcsak a közelébe ért valaki. Már annyira hiányzott neki, hogy biztonságban érezhesse magát, és hogy végre az a kínzó űr is eltűnjön, amit a magány hosszú ideje vág mindenki szívébe. Ha lenne hozzá hatalma, most megállítaná az időt örökre, hogy ez a pillanat soha ne érjen véget. Ez a végtelen nyugalom és a mérhetetlen boldogság; mintha egyre csak fokozódni lenne képes. Egész teste beleremeg, ahogyan a lány ujjai végigkövetik a mellkasán lévő hegek nagyrészét;s ahogyan megérzi őket, egyre fájdalmasabb emlékképek gyötrik. A világért sem szólna egy szót sem, főleg Mizuki halk szavai után. Némán harcol, hogy kiűzze ezeket a gondolatokat kavargó fejéből; a lágy érintések pedig újra hatalmukba kerítik, mintha valamiféle varázsló bűvölné meg. - Ha most megkérdeznéd; megérte. - suttogja álmatagon, mintha lelke valahol máshol bolyongana, rég elhagyatott teste pedig most kezdene új életet, ebben a percben, itt és vele. Óvatos és gyengéd mozdulatokkal fordul a hátára, magával húzva a lány apró testét. Karjaival lassan öleli át, hogy gyengéd mozdulatokkal kicstolhassa fehérneműjét. Sötét tincsekké összeolvadt, a víztől elnehezült tincsei rugalmasan omlanak két oldalt arca mellett, amikor a matracra dönti a fejét; láthatóvá téve csillogó szemeit. Halvány, mégis magabiztos mosolya most annyira mindennapinak hat, és valahogy olyan természetesnek is tűnik neki.  Aki boldog, az nevet... - Igazságtalan, hogy én nem stírölhetlek végig. De legalább nem kell zavarban lenned. - mintha most nem fájna ilyen szavakat kiejteni, és reméli, hogy Mizuki sem érti félre sajátos, cinkos poénjait. Egyik kezével biztos mozdulatokkal simít végig a lány hátán; lassan, egészen letolva kezét a combjáig, miközben lassan teljesen levetkőzteti az apró testet.  Valamiért borasztóan élvezi ezt az új helyzetet; talán mert még soha nem lehetett benne része, vagy egyszerűen csak mert azzal lehet, akit a világon a legjobban szeret. Ahogyan ezek a gondolatok átsuhannak rajta, bizonyítani akar; egy újabb csókkal, egy újabb érzelemmel. Most ő veti a hátát a kanapé matracának, érzi magán a lány testének súlyát, és érzi szívének erőteljes ritmusát.  Vágytól fűtve érinti hozzá ajkait az övének, és mintha ezzel a mozdulattal ugyanolyan hevessé, és sietősé válna légzése és szíve, mint Mizukié. Nem képes megmozdulni, a boldogság, mint valami méreg terjengi körbe egész lényét; úgy, mint ahogyan eddig még soha.

2010.01.17. 13:00 Mizuki Sawa

Egész teste beleborzongott az érintésekbe. Jól esett neki, de nem volt hozzá szokva. Teljesen új terület volt ez neki, mint ahogy az is, hogy valakit szeressen. Az új dolgoktól, az ismeretlentől a legtöbb ember fél, bennük van egy bizonyos kalandvágy, de ugyan úgy az óvatosság is. Mint ahogy most benne is, de ez nem azt jelentette, hogy nem akarata volna ezt az egészet. Még ha az agya ellent is mondott volna, nehéz küzdelem lett volna ez elme és test között. Bár ő maga nem tudta mit és hogyan, a teste ösztönösen válaszolt a közeledésre, a gyengéd érintésekre. Érezte, ahogy a kabát lassan csúszik le a vállán és ruhája pántja követi, de nem ellenkezett, nem zavarta. Keze mostanra már elérte a fiú nyakát, megfogta a póló vizes szegényét, és úgy bújtatta át a fiú nyakán. Elméjét furcsa köd borítja, már nem ő irányítja a dolgokat, minden csak megtörténik, mintha ez lenne a természetes, mintha ujjai egész eddig csak arra vágytak volna, hogy végigsimíthassanak a fiú mellkasán. Minden egyes sebhelynél, amit a fiú az évek folyamán szerezett megállt, és még gyengédebb érintésekkel simított végig rajtuk. - Túl sokat kellett már szenvedned. - suttogja halkan Daniel fülébe közelebb hajolva hozzá. Ajkai lágyan simítanak végig a fiú arcán lassan áttérve a nyakára. Szíve hevesen lüktet mellkasában, és azon gondolkodik, vajon a fiú is képes rá, hogy hallja. Apró keze olyan elveszettnek tűnik a fiú mellkasán, mégis céltudatos és lassú mozdulattal halad egyre lejjebb. A nadrágjánál aztán megáll, és miután kigombolta, csak utána kezdi el azt is lehúzni. Utána csókjaival visszatér a fiú nyakára és kulcscsontjára, majd újra felfelé halad és kisebb megkönnyebbüléssel tölti el, amikor rátalál az ajkaira. Olyan szenvedélyességgel csókolja, ami az eddigiekhez nem hasonlítható. Furcsa módon egyszerre nyugtatja meg és kavarja fel a fiú közelsége. Olyan biztonságban érzi magát, mint eddig még soha, és boldog. Boldogabb mint valaha. Csak ahhoz képtelen hozzászokni, hogy minden egyes alkalommal, ha a fiú hozzáér szíve megfeledkezik a megszokott ritmusáról és össze-vissza kalimpál, testét pedig hirtelen önti el a forróság és járja át a borzongás. Ha így belegondol az ember, elég kellemetlennek hangzik, és mégis bármit megadna érte, hogy ennek sose legyen vége.

2010.01.16. 22:26 Daniel Barth

Nem próbál menekülni az érzések elől, mégha tudja is, hogy a lelke mélyén már túlságosan is hozzászokott a túlzott félelemhez és a magányhoz. Most mégis annyira természetesnek tűnik minden, és annyira élvezi, hogy képtelen lenne elszakítani magát ettől a gyönyörtől. Mellkasa tompán beleremeg az érzésbe, ahogyan a lány ujjai végigkövetik gerincének vonalát, de mégis; mintha  ezáltal csak új lángra kapna erőteljes vágya. Egy pillanatra mozdulatlanná dermed, mielőtt abbahagyná azt a szenvedélyes, hosszú csókot. Homlokát óvatosan támasztja neki Mizukiénak, hogy áthatóan nézhessen a szemébe, most ezüstösen csillogó, életre kelt tekintetével. Most először érzi úgy, mintha gondolataiból minden információt kiűztek volna; ez az új és eddig ismeretlen érzés pedig mintha belülről is megbabonázná. Képtelen szavakba önteni az érzelmeket, egyetlen szót is nehezére esne kimondani. Ha most valaki megkérdezné, hol van, és mit keres itt, még azt is képtelen lenne elmondani. Ujjait gyengéden futtatja végig a lány nőies vonásain, és most először képes elmosolyodni ügyetlenkedő, óvatos és esetlen mozdulatain. Egy pillanatra megállapodik a keze az álla alatt, majd onnan egy apró mozdulattal húzza végig a nyakán, egészen a válláig. Némán ér hozzá fekete kabátjának szegélyéhez, hogy gyengéden lehúzza a lány válláról, a rajta lévő ujjatlan ruha pántjával együtt. Mámorosan simít végig meztelen mellkasán, másik karjával pedig a feje alá nyúl, hogy kissé megemelje; egy újabb, ám ezúttal rövid és szenvedélyes csókot adva neki. Szívverése egyre jobban kezd lelassulni, ahogyan testét lassan átjárja a mámor és a boldogság, nyugodt légzése pedig alig emelkedteti meg oldalát, így képes teljesen a lányhoz simulni.

2010.01.15. 20:42 Mizuki Sawa

Már azt hitte, hogy végre sikerült kiismernie a fiút, és most már tdja,hogy mire számítson tőle, de mindez az elmúlt pár percben összedőlt. Olyasmiket tett, amire nem számított, és most újra az előtt a feladat előtt állt, hogy kiismerje, de nem zavarta. Daniel arca is megváltozott, olyan volt, mintha egy idegen arcára tekintene, de mégis ismerős volt neki, tudta róla, hogy hozzá tartozik. És örül is neki, jól esett, hogy boldognak láthatja a fiút, még ha most úgy is hatott mit egy teljesen más ember. Egy másik arcát mutatta, amit eddig még nem láthatott, de ez is ő volt, és ezt a részét is ugyan úgy szerette. Mégis ijedtség fogta el, amikor a fiú elhúzta a karját, és ezt az ijedtséget pillanatok alatt váltotta fel a meglepődöttség, ahogy az óvatosan döntötte hátra, de végül ellenállás nélkül hagyta. Ha eddig nem is tudta, most nagyon is látta, hogy mi következik. Látta a fiút, ahogy az követte, és fölé magasodott, tudta mi fog jönni, és lassan csukja be a szemeit, hogy viszonozhassa a csókot. Karjai automatikusan találják meg az utat a fiú nyakához, és úgy fonódnak rá. Most már nem lát, csak érez. Érzi a forró ajkakat , a fiú illatát, a bőrét a sajátján, érzi a teste súlyát. Minden egyes alakalommal amikor levegőt vesz, csak még jobban préselődik mellkasa Daieléhez, és amikor kiereszti a levegőt egy kicsit eltávolodik. Nem akar eltávolodni, nem akar ennél messzebb kerülni tőle, csak közelebb. Érezni akarja az egész teste, és úgy gondolja, nem élné túl, ha most elszakítanák tőle. Épp hogy csak pár pillanatra húzza kicsit hátra a fejét, hogy legyen idejük levegőt venni, mielőtt újra odahajolna hozzá. Nem éri be ezzel a felületes és óvatos csókkal, egyre jobban kívánkozva csókolja. Egyik keze lassan vándorol végig a fiú gerincének vonalán, majd amikor elér a póló szegélyéhez, óvatosan csúsztatja be kezét a nedves anyag alá, és követi vissza az előbbi vonalat. Másik keze még mindig szorosan öleli magához a fiút, mintha csak attól félne, ha kicsit is enyhítene rajta, akkor eltűnhetne. Daniel pólója egyre jobban csúszik fel, ahogy a keze halad felfelé, de most nem is gondol rá, hogy visszahúzza, apró ujjaival szórakozottan simogatja a fiú nedves bőrét. A fiú vágya rá is átragadt, és nem akart csillapodni, egyre csak nőtt benne, úgy járta át a vénáit mint egy pusztító tűz, úgy forrosította fel egész testét.

2010.01.14. 20:21 Daniel Barth

Úgy érzi, mintha lebegne, és valóban olyan; kezdenek elhalványulni az érzései, egyre kevésbé érzékeli maga körül a tárgyakat. Normális körülmények között talán még fel is idegesítené magát miatta, most azonban ott van még valaki, akire talán kicsit több figyelmet fordít, mint eddig. Annyival többet, hogy folyamatosan kezdenek eltompulni a hangok is, az eső ütemes kopogása, és a szél halkan süvítő zaja. Nyugodt vonásai most nem olyan megjátszottak, és hamisak, mint eddigi életében bármikor; most tényleg igaziak és boldogok. Egy pillanatra sem próbálja meg megtörni a pillanatot hamis ábrándjaival, és még arra is próbál vigyázni, hogy most ne látszódjon rajta semmi a világon, még az évek alatt merevvé vált vonások is kezdenek kisimulni arcán. Felejts el mindent... - Tudom... - suttogja halkan, éppenhoogy csak hallhatóan a felhők szüntelen moraja mellett, halvány mosolya azonban még mindig ugyanúgy ott bújkál ajkain, ahogyan eddig. Egy pillanatra sem fordul meg a fejében a magány fogalma, sem az, hogy a tökéletes pillanatoknak egyszer úgyis vége lesz. Semmilyen jó nem tart örökké; arra csak a rossz dolgok képesek. Hiszen mindig is a jelen a fontos, a jövő pedig messze van. Ugyan kit érdekelne, mi történik néhány perc múlva? Bármi lehetséges. Mindenki azt hiszi, fontos, hogy céltudatosan haladjunk a jövő felé, de ha mindig csak azt nézzük, mi lehetne jobb, és másabb, soha nem lesz képes senki igazán élvezni az életet. - Igenis, parancsára kisasszony! - pajkos mosolya még erősebbé és biztosabbá válik, dallamos, mély tónusú hangjával együtt. Óvatos, félénk lépésekkel követi a lányt, amerre húzza; tulajdonképpen nem is érdekli,hova, csak hagyja magát bízni. Ahogyan leereszkedik Mizuki mellé, hirtelen fogja el egy életerős vágy, amit most talán képtelen elfojtani magában. Érezni akarja, ahogyan újra eggyé válik alakjuk, akárcsak néhány perccel ezelőtt, és érezni akarja ugyanazt a tüzet, amit a lány csókja szerzett meg. Tedd meg...Ahelyett, hogy ő is átölelné a lányt, csak elhúzza karját tőle, hogy egy pár pillanatnyi habozás után a válla felé nyúljon. Óvatosan löki hátrébb, a vállát gyengéden megszorítva; ő maga pedig utánadőnti felsőtestét, amíg Mizuki háta az ócska kanapé matracát nem súrolja. Lázasan érinti hozzá mellkasát az övéhez, miközben arcának vonala újra lágyan érinti a lányét. Szürke tincsei függönyként hullanak kettejük vonásai elé, eltakarva, ahogyan ajkaival újra csókot lehel az apró meilisi ajkaira.

2010.01.14. 18:31 Mizuki Sawa

Annyira szokatlannak találta a fiú ajakin a mosolyt, mióta együtt voltak nem látta túl gyakran, most teljesen megbűvölte. Olyan csodálkozással nézi, mint ha keresve sem találhatott volna olyas valamit, ami boldogabbá tette volna. Beérte azzal, hogy tudhatja és láthatja, hogy a fiú boldog. - Köszönöm . - suttogta halkan. Apró kezét felemelte, és végigsimított a fiú arcán, majd beletúrt annak szürkés tincseibe. Szemét közben le sem vette az arcáról. Hol a szemébe nézett, hol a vonásait csodálta. Szeretett vele lenni, és szerette az érzést, amit adott neki. Rájött, hogy már ő sem volt rég ilyen boldog, mint most. Ajkai is teljesen tudatosan húzódtak egy mosolyra. Pont olyanra, mint ahogy azt talán Daniel is szerette volna látni. Igaz, ez még nem nevetés volt, de most már ő is el tudta képzelni, hogy menni fog neki, már nincs messze tőle. Egy kicsit elgondolkodott. - Hát, te magad mondtad, hogy esőben nem látszanak a csillagok, és még mindig kitartóan esik. Ráadásul ha kimegyünk csak megint megázol, és nem szeretném, hogy megfázz. Másrészt viszont kíváncsi lennék a helyre, amit mutatni akartál... Jajj, muszáj nekem döntenem? Tudod, hogy mennyire nem szeretek... - Halkan sóhajtott, és még egyszer átgondolta magába. - Egyenlőre még maradjunk egy kicsit, aztán majd meglátjuk, hátha mégis eláll az eső, és akkor is elindulhatunk még csillagokat nézni, nem? Még mindig boldogan mosolygott, de lassan visszahúzta a kezét  a fiú hajából és hátrált pár lépést. Körbenézett, és az egyik sarokban észrevett egy régi kanapét. Már elég megviseltnek tűnt, az évek már felette is eljártak, de különösebb nagyobb baja nem volt. Mivel már mind a négy lába kitört, ezért attól sem kellett tartaniuk, hogy esetleg megadja magát, ha ráülnek. - Gyere. - Megfogta a fiú kezét, és odavezette a bútordarabhoz, amelyre le is ült és Danielt is magával húzta. - Amíg várakozunk, addig megteszi, azt hiszem... A sarokba a hideg levegő sem jutott el úgy, mint az előbbi helyükre a szoba közepén, de mivel még így sem akarta, hogy fázzon a fiú odacsúszott mellé. Úgy helyezkedett, hogy bebújt annak egyik karja alá és végül átölelte a fiút. Nem akarta, hogy most bármi vagy bárki is megzavarja őket. Egyedül akart maradnia a fiúval, amíg csak lehetett.

2010.01.12. 18:40 Daniel Barth

Mintha teljesen megállt volna az idő; mozdulatlansága szinte óráknak tűnik, és még órákon keresztül képes lenne így állni, óvatosan átkarolva az előtte álló, apró termetű lányt, mintha csak óvni akarná valamitől. Egy kissé mégis úgy érzi, hogy tulajdonképpen csak az ő önzősége ez a helyzet; de most annyira hálás a lánynak, hogy tűri a szoros ölelést, és nem hoz szóba semmit, ami talán most teljesen normális kérdés lenne. Talán ismeri végre annyira, hogy felismerje, mikor lenne szüksége támaszra, még hogyha nem is mondja neki. Nem szól semmit, annyira élvezi, hogy végre csak az eső kopogása hallatszik,nem más emberek zsivaja; most nem tör rá a nyugtalanság, mint annyiszor, ha akár csak néhányan körbeveszik. Halvány mosolya még mindigott rükröződik vonásain, és mintha csak egyre magabiztosabbá és szilárdabbá válna. - Ne ezzel foglalkozz. Akkor te áztál volna el, és ugyanitt tartanánk. - észreveszi, hogy miatta fordul Mizuki az ablak felé, hogy őt védje, de túlságosan jól esik neki ez a törődés ahhoz, hogy akármit is szóljon neki miatta. Óvatosan karolja át a lány derekát, azonban mostmár korántsem olyan hevesen mint eddig. Élvezi azt a hosszú másodpercekig tartó pillanatot, amíg sajátjáénakérezheti Mizuki tüzes ajkait, s még utána sem akarja elengeni. Örökké a karjaiban akarja tartani úgy; hogy soha többé semmi nem szakíthatja el tőle azt a felszabadult érzést, azt a boldogságot, amit ezzel képes volt megadni neki. Alakjuk egybeolvad a félhomályban, ahogyan percekig hozzáérinti homlokát a lány arcához, egy halvány mosoly mellett, ami most mégis úgy hat jeges vonásain, mintha a legboldogabb vigyor lenne, ami csak a világon létezik. - Nem úgy volt, hogy nem ez az úticélunk? - kérdezi elvarázsolva, mintha most nem is számítana igazán a válasz; csak megbabonázva engedi, hogy a lágy szél újra és újra kifújja szürke tincseit arca elől. - Most dönts te...

2010.01.11. 17:45 Mizuki Sawa

Szokatlannak találja, hogy a fiú még milyen hevességgel tartja a karjaiban és csak még jobban odahúzódik hozzá. - Itt vagyok, és itt is maradok. - Arra gondol, hogy talán azért tartják ilyen erősen a karok, mert attól fél, hogy elveszítheti. Most, hogy megint olyan élénken fel kellett idéznie a húga elvesztését, aki olyan fontos szerepet töltött be az életében. Meg tudta érteni ezeket az érzelmeket, hiszen ő maga sem volt félelmektől mentes, hogy valaki vagy valami elszakíthatja tőle a fiút. Ha csak akarja és erősen gondol rá, akkor valóra válhatnak a kívánságai? Valóban ilyen egyszerű lenne? Akkor miért szenvedtek már annyian és miért szenvednek még mindig, nem elég erős az akaratuk? Annyira legyengítette őket a harc, hogy már ahhoz sincs elég erejük, hogy már ahhoz sincs erejük, hogy a vágyaik beteljesítésére gondoljanak? Ha így van, akkor nem akar gyenge lenni, nem fogja feladni a harcot, ha még igenis van rá remény, hogy jobb legyen. Érezte, hogy a fiú teste remeg az ablakon keresztül beáradó hidegtől, és miközben úgy fordult, hogy ő legyen az ablaknak háttal és valamennyire elállja a hideg útját, még jobban ölelte a fiút. - Nem kellett volna nekem adnod a kabátodat. - Alig hallhatóan motyogja. Örült neki, hogy a fiú ráadta, ez is csak azt bizonyította számára, hogy fontos neki, viszont az, hogy így viszont Daniel fázik, aggasztotta. Semmiképpen sem akarta, hogy megfázzon és legyengüljön. Azonban arra sem tudta rászánni magát, hogy mondja, menjenek inkább vissza. Túlságosan is élvezte az egyedüllétüket ahhoz, hogy vissza tudjon menni a már így is tele szobába. - Semmi baj, a véleménynyilvánítás megengedett. - Kedvesen mosolygott a fiúra. És bármit megtennék, hogy te boldog legyél. Ezek a szavak könnyeket csaltak a szemébe. Még soha senki nem mondott neki ilyen kedves dolgot. Még soha senkinek nem volt ilyen fontos, vagy legalábbis még senki nem adta így a tudtára.  - Hm? De... - miért? Ezt akarta kérdezni, de nem tette. Nem akarta megbántani Danielt azzal, hogy csak kérdezősködik, így hát lassan becsukta a szemét. Mire készül már megint? Váratlanul érik a nagy kezek, amelyek most olyan biztosan tartották az arcát, de még ennél is váratlanabb volt a csók. Annak ellenére, hogy mennyire fázhatott, a fiú ajkai mégis forrók voltak. Minden olyan gyorsan történt, és annyira nem számított rá, hogy teljesen ledöbbent. Eltartott neki pár másodpercig, amíg felfogta, hogy mi van, és reagálhatott, még mielőtt a fiú elhúzódott volna. Bár nem nagyon akarja, mégis hagyja, hogy elhúzódhasson, és csak akkor nyitja ki a szemét. A mosoly a fiú arcán melegséggel tölti el a szívét. Jól esik neki ilyennek látni, ettől ő maga is boldog lesz. Lábujjhegyre állva karolja át a fiú nyakát, hogy újra kóstolhassa ajkait.

2010.01.09. 21:52 Daniel Barth

A lány vállára támaszkodva öleli magáhzo még szorosabban a törékeny testet, miközben úgy szorítja össze fogait és szemeit, mint aki türtőzteti magát, nehogy egyetlen könnycepp is legördüljön vonásain; ő mégsem ezt akarja. Ki akarja ereszteni a könnyeit, úgy ahogyan még soha; sírni akar, úgy hogy marják az arcát a patakok, akárcsak Norlana laborjaiban akkor, nyolc évvel ezelőtt. Nem érdekelné a büszkesége, sem a gondolatok, amiket mások előtítéleteiből nyer; már túlságosan is feszíti belülről a kényszer, hogy egyszer valahogyan kiadja magából azt a sok fájdalmat, ami az évek alatt egyre csak tömörült gyenge szívében. Egy fanyar mosolyra húzza száját, amikor alány is feléfordul, és mintha suttogna valami érthetetlent, lassan fordítja még oldalrább a fejét, hogy homlokát nekitámassza a lány arcának, mintha ez valamiféle furcsa biztonságot adhatna saját magának, folyamatosan ellenszegülő gondolatainak és érzéseinek. Mintha a lány valami különleges képességgel rendelkezne arról, hogy megbűvölje, és elfeledtessen vele mindent, ami néhány perccel ezelőtt még olyan intenzíven marta belülről. - Pedig néha jobban éreznéd magad tőle, hidd el... - egy pillanatra mintha elbizonytalanodna; csupán elkomorodva néz át a lány válla fölött, néhány pillanat múlva azonban mégis megenyhül hűvös kifejezése, egy halvány, kezdetleges mosolyra húzva ajkait. - Ne haragudj. Nincs jogom rá, hogy bármit is feltételezzek rólad. Kezével végigsimít a lány haján, amikor az hozzábújik, és egy félénk mosollyal nyugtázza, hogy végre ugyanolyan nyugodt minden, mint amire eddig folyamatosan mind a ketten vágytak; és egyedül vannak, nem úgy mint a bázison, ahol a rengeteg ember mind egymást szemléli, hogy vajon melyikük tudta elérni, hogy akárcsak egy kicsit boldog legyen. Órákig is képes lenne itt állni, érezni, hogy van mellette valaki, aki kiáll mellette még akkor is, ha egyetlen logikus ok sincs arra, hogy vele maradjon. - Érte bármit megtennék... És bármit megtennék, hogy te boldog legyél. - Néha megremeg, ahogyan a csupasz ablakokon befújó szél megcsapja, és olyankor egy kicsit előrébbhajol, hogy közelebb legyen a lány testéhez. Valamiért úgy érzi, mintha Mizuki képes lenne betölteni azt a knízóan éles űrt, amit a húga halála vágott a szívébe, és mintha valamiért úgy érezné, hogy ő egyszer képes lesz arra, hogy segítsen neki azzal, hogy leveszi szürke szemeiről a béklyót, ami megtépett lelkének egy darabját is ugyanúgy szorítja, mint fájó lelkét. Talán csak színjáték az egész, az érzések és az álmok... Hiszen senki nem garantálja, hogy egyszer valóra is válik az, amit elvárunk a másiktól. De mostmár az sem érdekli, hogy még saját maga is tudja, hogy lehetetlen, amit kérne; túlságosan jól esik neki az, hogy képes rá, hogy elhiggye: nem az. Hogy az álmok csak illúziók, és az emberek mind annyira önzőek és telhetetlenek, hogy amint megkapják, amire várnak, rögtön más kell nekik. - Csukd be a szemed. És ne less... - suttogja maga elé, miközben gyengéden végigfuttatja ujjait a lány arcának vonásain, egy pillanatra megállapodva egy ponton, mielőtt kicsit lejjebb húzná a kezét, hogy egészen a lány állánál érinthesse meg lángoló bőrét. Szelíden húzza maga felé, hogy másik karját is felemelve, mindkét keze között tarthassa a lány arcát, miközben óvatosan hozzáérinti homlokát az övéhez. Néhány néma másodpercig tart, amíg mélyen a szemébe néz a helyükről elmozdult tincsei mögül, mielőtt egy hosszú, szenvedélyes csókot lehellne Mizuki tüzes ajkaira. Nem várja a lány reakcióját, talán mert fél tőle, hogy újra elhúzódik tőle, így inkább csak élvezi a pillanatot, amíg szabadon fürkészheti az arcát. - Kinyithatod. - mosolya most végre néhány másodpercig olyan boldog, mint még soha, szemeiben pedig újra szikrázni látszik az élet, és talán néhol mintha tengerszínű tekintete is előbújna a szürke fátyol alól. Még mindig nem enged szorításán, ugyanolyan lázasan öleli magához az apró termetű meilisit, mint eddig; felszabadult mosolya azonban mintha egész kisugárzását megváltoztatta volna.

2010.01.08. 20:27 Mizuki Sawa

Meglepődik azon, hogy a fiú hirtelen milyen erősen öleli, de nem ellenkezik, tudja, hogy most erre van szüksége. Érzi, hogy neki is ugyan úgy ez kell, és jól esik. Szüksége van az érzésre, hogy valaki ilyen erősen tartsa, és a tudtára adja, hogy itt és most fontos valakinek., hogy érezhesse, a jelenben él, és nem emésztették még fel a múlt emlékei, mint ahogy azt néha hiszi. Olyan sok időt töltött egyedül, hogy néha már nehezére esik itt tartania magát a jelenben. Bár folyton erőlködik, hogy mindenki elvárásának megfelelhessen, fél attól, hogy bárkinek is csalódnia kell benne. Akkoriban, amikor elvették tőle a családját túl fiatal volt ahhoz, hogy bármit is tehessen, és túl naiv volt. De most már sok év telt el azóta, és ő is tapasztaltabb lett. Nem fogja hagyni, hogy ez még egyszer megtörténhessen. Nem akar még több fontos embert elveszíteni már ebben az életben. Legyen az az ő hibája, vagy olyasvalami, amiről ő nem tehet, mindent meg fog tenni azért, hogy védhesse a szeretteit, azokat az embereket, akik olyan fontosak számára. Ugyan olyan óvatos mozdulattal fordul a fiú vele, mintha csak az ő mozdulatát akarná leutánozni. - Nem vagyok rá képes, hogy turkáljak a fejedben! Legalábbis nem úgy, mint ahogy azt gondolod... Én nem elveszek információt, hanem adok... De ha képes is lennék rá, nem tenném meg! Tiszteletben tartom, ha valamit nem akarsz elmondani nekem, és nem áll szándékomban erőszakkal elvenni... De úgy tűnik, te úgy gondolod, képes lennék rá... - Nem rántja ki magát erővel az ölelésből, és nem menekül, csak szomorúan húzza össze magát, és bármilyen abszurd is a jelen pillanatban a fiúhoz bújik. Nem akarja, hogy megint vitatkozzanak, ezért is próbálkozott vele, hogy hangja ne szemrehányóan csengjen. Egyszerűen csak pár békés percet akart, amelyik viták nélkül nyugodtan telik el. - Jajj Daniel... - Most még erősebben öleli a fiút, úgy, mint ahogy azt az előbb ő tette vele. - Tudom, hogy milyen nehéz most minden... A régen olyan hétköznapinak ható dolgokat most újra kell tanulnunk...De ne így állj hozzá a dolgokhoz. Neki, a húgodnak sem tetszene, ha így gondolkodnál... Szeretett, és bárhol is legyen most, még most is szeret, és biztos hogy ugyan annyit gondol rád, mint te őrá, és vigyáz rád. Biztos, hogy ő is szeretné, ha boldog lennél. Nem akarlak semmire sem kényszeríteni, csak nem szeretném, ha csak a keserűség élne benned. Nem szeretnéd megmutatni neki, hogy még mindig tudsz boldog lenni, és nem hagytad, hogy Norlana teljesen tönkre tegye az életedet?

2010.01.07. 21:46 Daniel Barth

Kétségbeesetten próbálja előhozni zavaros gondolataiból húga nevét, ahogy pedig eszébe jut; szemeinek halvány, alig derengő csillogása is kiveszik fakó íriszeinek tükréről. Még szorosabban szorítja magához a lány törékeny testét, arcát még mindig elbújtatva a kabátjának támasztott homloka mellett lepelként lehulló tincsek mögött. Kezével megragadja Mizuki hátánál kabátjának vizes anyagát, és úgy szorítja ökölbe kezét, remegve vonva magához még közelebb, hogy arcán érezhesse annak lélegzetét. Úgy tesz, mintha meg sem hallotta volna a kérdéseket, remélve, hogy nem kérdezi meg újra, csak becsukott szemmel élvezi a pillanatot, hogy végre nem csak álom, hogy magához öleli a számára egyetlen fontos embert, hanem valóban ott van, él, és lélegzik. Nem érdekli, hogy mások mit gondolnak, nem érdekli, hogy mit rejt a jövő, csakis egyetlen pillanatnak él, azt akarja, hogy soha ne szakadjon vége, hogy örökre az emlkékeiben tudja őrizni. Egy kissé nyomasztja a rengeteg kérdés, akár egy vallatáson, most mégsem képes érte haragudni, csak  elvarázsoltan emeli fel a fejét; lassan, és óvatosan, mintha így nem zavarná meg a pillanat varázsát, pedig a lány szavai már rég lerombolták a köréjük épített, gyenge várfalat. - Ha képes vagy a fejemben turkálni, akkor fogadok, hogy arra is képes lennél, hogy a gondolataimban olvass. Tedd meg, ha a szavaimnak nem hiszel. - szándékosan kitérő választ ad, mert tulajdonképpen maga sem tudja mit kéne rá válaszolnia. - Nem... nem tudom. Furcsa érzés lenne, hogy boldog vagyok, miután ő meghalt. Valamiért ez a fogalom csak vele együtt volt teljes. Úgy érezné, hogy elárultam. Én... Én nem tudom mit kéne tennem. Annyira rég volt már. Néha, amikor rá gondolok furcsa módon úgy érzem, mintha hallaná a gondolataimat, és figyelne. Néha még a hangját is tisztán hallom. Sokkal jobban megérdemelné az életet,mint én. De mégis ő halt meg, amikor nekem kellett volna! - fáradtan roskad össze, mellkasát kissé a lányénak érintve, ahogyan arcával megpróbál még közelebb kerülni a melegséget sugárzó testhez; hogy legalább egy kicsit felmelegíthesse átfagyott lelkét. Bizalommal tölti el, hogy fontos valakinek, hogy legalább egy apró értelme van annak, hogy él, bár még mindig szívében lakozik a vágy, hogy végre itthagyhassa ezt a szürke és fájdalmas világot, amiben csak a kín és a szenvedés uralkodik. Lelke most mégis visszahúz, hogy van valaki, aki a földhöz köti és tényleg tiszta szívéből, önzetlenül és őszintén szereti, akárcsak egykoron a huga.

2010.01.07. 10:09 Mizuki Sawa

Kíváncsian néz fel, hogy lássa, mit csinál a fiú, miért tűnik hirtelen úgy, mint hogyha nem lenne olyan feszült. Olyan, mint hogyha nem is a jelenben járna, mintha valahol a gondolataiban mélyedt volna el, egy emlék, ami most talán túl elevennek tűnhet. Ha viszont tényleg egy emlék, akkor csak egy valakire gondolhatott így. Lassan már kezdte felismerni, hogy a fiú mikor gondolhat a húgára. Olyankor mindig teljesen máshogy nézett ki, arcán a gondterhelt vonások kisimulnak, és még ha csak pár pillanatra is, de úgy tűnik, mintha feloszlana körülötte az a fájdalmas atmoszféra. De ahogy az emlékek elfoszlanak, úgy tér vissza az általa ismert Daniel is, akinek már meg kellett küzdenie a családja elvesztésével. - A húgod hívott így? Valóban furcsa, de... aranyos is. - Halványan elmosolyodik, bár úgy érzi nincs sok értelme. Gondolatai most Daniel húga felé terelődnek. Talán ha őt nem kellett volna elveszítenie, akkor minden mással sokkal könnyebben boldogult volna a fiú. Egyre jobban láthatóvá válik számára, hogy mennyire fontos is volt neki a lány. - Hogy hívták? A gyűrű is az övé volt? Nem mert megmozdulni sem attól félve, hogy újra olyat tehet, amivel megbántja a fiút. Csak állt egy helyben, és hagyta, hogy a fiú átölelhesse és a vállára hajtsa a fejét. A szürke tincsek simogatva csikizték az arcát, és bármennyire is nyomasztó volt a helyzet, örült a fiú közelségének, hogy egyiküknek sem kell egyedül szenvednie a sötétben. Becsukta a szemét, és elképzelte, hogy valahol teljesen máshol vannak. Például egy kisvárosban, jó messze Norlanától, és talán éppen esik a hó. Láthat valaha is az életben hóesést? Léteznek még kisvárosok, vagy már csak Norlana méretűek? Annyi kérdés, annyi elképzelés, és semmi valóság. Olyan értelmetlen volt a képzelgése, de jól esett neki elképzelni ezeket a dolgokat, még ha értelmük nem is volt. - Nem haragszom... - halkan ejti ki a szavakat, és hagyja, hogy kicsengjenek a szobában. Óvatosan öleli magához a fiút, gyengéden, de mégis olyan hatalmassággal, mintha soha többé el sem akarná engedni. - Amikor az előbb odabent megpróbáltál bocsánatot kérni, amikor átöleltél, és vigyáztál rám, akkor is mást tettél, mint amit mondtál? Dan, gondolod, hogy ha sikerül teljesítenem a kérésedet, a vágyadat, akkor te is képes leszel rá, hogy boldog legyél, hogy hogy egy őszínte mosolyt láthassak az arcodon, ami tovább tart, mint pár múló másodperc? Azt szeretnéd, hogy nevessek, én pedig meg fogom próbálni, a te kedvedért... Megint elmosolyodott, lett volna bármi is, amit nem tett volna meg azért, hogy a fiú boldog lehessen? Még ha próbálkozott is volna, tényleg tudott volna bármire is nemet mondani? Óvatosan megrázta a fejét, hogy ne zavarja meg a fiút. - De idióta vagyok, mert nem tudom eléggé értékelni azt, amim van... Nem adódik meg mindenkinek, hogy kap a sorstól valakit, akire támaszkodhat, akinek segíthet, aki óvja és akit óvhat, akit szerethet... Én pedig egyfolytában olyan hülyén viselkedem, és még akkor is megbántalak, ha minden erőmmel azon vagyok, hogy ne tegyem. Nagyon sajnálom. - Elgondolkodik egy kicsit, majd oldalra fordítja a fejét, és megpuszilja a fiút az arcán. - Nem csak a múltban voltál valakinek nagyon fontos, hanem a jelenben is és valószínűleg a jövőben is az leszel. Ha rajtam múlik, akkor igen.

2010.01.06. 20:30 Daniel Barth

Makacsul áll egyhelyben, továbbra sem fordulva a lány felé. Tulajdonképpen nem dühös rá, hiszen miért is lehetne? Végül ő kérdezte meg, hogy mi aggasztja, Mizuki pedig válaszolt tá, semmi több. Nem érti magát, hogy miért vesz minden ilyen apró megjegyzést ennyire magára, hogy miért reagál rögtön ilyen ellenségesen. A halkan csengő kérdésre nem válaszol, saját maga még mindig úgy gondolja, hogy csak saját gondolataiban érezte úgy, mintha kimondta volna a szavakat, és még az ismerősen csengő, nőies hang is csak a képzeletében szól. Fejében valahol már régen összekeveredett a valóság és a képzelet határa, valamiért mindig is a saját világában élt, ahol senkinek nem volt eddig helye. Az a virtuális, elszigetelt élet, amit soha nem érthetett meg senki, és senki nem töhetett be; most mégis mintha valami bejáratot talált volna rajta a lány, amin keresztül megérintheti elzárkózott, bezárt lelkét. Család... Védelem... Boldog. Újra eszébe jut húga arcának a a körvonalai, de olyannyira távolinak tűnik, hogy képtelen kivenni a kislány vonásait, a fiatal, életerőtől csillogó szemeket, és a korához képest annyira bölcsnek, és felnőttnek ható mosolyt. Próbálja magára erőltetni saját féloldalas mosolyát, amivel mindig képes volt megnevettetni húgát, akármennyire szomorú volt. Niel... Hallja maga mögül teljesen tisztán a magasan csengő, sajátjáéhoz egyáltalán nem hasonlító vékonyka hangot, mire meglepődött mosolyával fordul hátra. Karjait már tárná, hogy átölelhesse a hang tulajdonosát, s csak egy tétova lépés után jön rá, csupán elméje űz vele újra csúf játékot. Egy pillanat alatt változik ugyanolyan üressé és fénytelenné fakó tekintete, mint eddig volt, csupán üres elkeseredettséggel pillant a háta mögött álló lány arcára. Kétségbeesetten csukja be szemeit, hogy újra maga elé képzelhesse a gyerek arcát, a hirtelen jött színek azonban akár egy felhő foszlanak szét, míg végül helyét újra átveszi a szorongató űr, amit maga után hagyott. - Mindig Nielnek hívott... - szűri fogai közül halkan, mintha csak magának akarná mondani, szándékosan félrenézve, hogy Mizuki ne lássa fájdalomtól csillogó tekintetét - Furcsa név, nem? Óvatosan öleli át ő is Mizukit, egy kicsit föléhajol, hogy fejét a lány vállához érinthesse, meggyötörten támasztva meg homlokát kabátjának vizes anyagán. Mellkasa erőltetetten remeg meg, ahogyan hangosan felsóhajt, lehajtott fejét lepelként körülvevő tincseivel a lány arcát simogatva. - A szívem mindig teljesen mást mond, mint amit teszek, úgyhogy ez nem fog menni, ne haragudj - monoton hangja még mindig mintha oda sem fugyelne, mit is mond tulajdonképpen, csak halkan töri át az eső monton kopogását - Nem vagy idióta. - fűzi még hozzá szinte suttogva.

2010.01.05. 21:02 Mizuki Sawa

Halványan elmosolyodik a fiú kedves gesztusán, és még jobban öleli, hogy neki se kelljen egy szál pólóban az esőben és szélben annyira fáznia. Pislogva néz fel a fiúra. Minden ellenállás ellenére jól estek neki a szavak,  hogy volt valaki, aki bízott benne, hogy sikerülhet neki, ha csak akarja. Tekintetét a fiúról az ég felé emelte. A vastag felhőkre, amik most olyan kitartóan takarják az égboltot, mintha nem is akarnának onnan tágítani, mintha a világoskék ég mögötte soha nem is lett volna. Megcsóválta a fejét. Még ha valóban sikerülne is neki valaha ennyire beleszólnia a természet dolgaiba, évekbe telhet, amíg elérné a kívánt eredményt. - Mit te is?  - kérdezi halkan, és óvatosan. Figyelmét egyáltalán nem kerülte el a fiú szomorú tekintete és testtartása. Valami megint nincs rendben. Legalábbis nem úgy, mint amikor elindultak. Tudta, hogy jobb lett volna, ha meg sem szólal. Miért nem bír csak egyszer az életben magára hallgatni? Nem csak neki fájt, azzal képes lett volna megbirkózni, de Danielnek is fájt, és ezt már nem tudta olyan könnyen nem észrevenni. Csendben követte az épületbe. - Én mindig örülök, ha megmutatsz egy újabb darabot az életedből. Bármit, amitől úgy érzem közelebb kerülhetek hozzád. De bármennyire is igyekszem, valamivel mindig megbántalak.. Nem vagyok hozzá szokva, hogy ügyelnem kéne másokra is magam körül... Annyi éven keresztül voltam egyedül, és ebben az időben elfelejtettem, milyen az, ha van valaki az ember oldalán, aki még nem hagyta el... Az összes érzelem, ami egykor olyan könnyű volt a család oltalmazó közelében, most újra meg kell találnom őket, és meg kell szoknom őket. Ilyen például a biztonság, amit akkor érzek, ha veled vagyok, és a hála, hogy vagy nekem... Szívesen sorolnám az örömet is közéjük, és félig igaz is lenne, de csak akkor kerülne teljesen a listára, ha téged is boldognak láthatnálak. Annyira sokat jelentesz nekem, hogy a te örömöd nélkül az enyém sem olyan erős, hogy nevetni tudjak, mint ahogy te az szeretnéd. Szívesen mondanám, hogy a kedvedért igen, meg tudom tenni, de csak erőltetném, és az neked sem esne jól, igaz? Egy darabig a padlót nézi. Furcsa egy elhagyatott házban lenni, ami egykor nem az ő lakhelye volt, és nem is a fiúé. Egy épületben, ami nem a bázis. Valószínűleg valaha itt is egy család lakott, de már hosszú évek óta csak az emlékük lebeg itt a házban, már csak a falak őrzik az elmúlt idő lenyomatát. Megpróbált maga elé képzelni egy családod, akik boldogok együtt. Egy apukát, az anyukát és a gyerekeiket, ahogy megadatik nekik minden, amiért ők olyan sokat küzdenek. Vajon valaha rá is várhat egy ilyen sors? De a képek hirtelen zavarossá válnak, és a boldogság helyét átveszi a fájdalom. A családot szétszakítja Norlana, a remény gyenge lángja ég ár csak, és az sem húzza sokáig.  Ez az elképzelés ellentétben az előzővel nagyon is ismerős volt számára. Túlságosan is. Újra felemeli a fejét, hogy a fiúra nézzen, a szemébe. A szavak eljutnak füléhez, és hirtelen fut át rajta a hideg. Szívébe belemarkol a fájdalom, gyomra összehúzódik, torka kapar és szemei csípnek. Fáj neki, pedig tudja, hogy nem lenne hozzá joga. Ő bántotta meg a fiút, még ha annyira igyekezett is, hogy ne tegye, akkor most viselni kell a vele járó következményeket is. A tőle elfordult alakra néz, és letörli a könnyeket szeméből, amit talán úgysem vett volna észre senki a nedves arcán. Tesz egy óvatos lépést előre, de szinte azonnal meg is áll. Megrázza a fejét, összeszedi magát, és most már elszántabban lépked előre, amíg oda nem ér Danielhez. Ott aztán megáll, és hátulról átkarolja. - Még ha azt is mondod, hogy ne haragszol, ne csak a hangod mondja ezt, hanem az arcod és a szíved is. Nem akartalak megbántani, sajnálom. Máskor tényleg nem ilyenek járnak a fejemben, ez csak most férkőzött be a gondolataim közé... Talán pont ezért, mert túlságosan is aggódtam miattad... Nem tudom, csak abban vagyok biztos, hogy egy idióta vagyok. - Fejét lehajtja, de még mindig nem engedi el a fiút. - Nem, nem vagy furcsa. De még ha az is lennél, Dan, én így szeretlek téged, ahogy vagy... - Csak halkan ejti ki a szavakat, de reméli a fiú így is meghallja őket, és azt is kihallja belőlük, hogy komolyan gondolja.

2010.01.04. 22:22 Daniel Barth

Kissé megremeg a felcsapó pára, és a hűvös szél összekeveredő, fojtogató váltakozására; szemeit pedig reflexszerűen hunyorgatja, amint a felélénkülő szél elsöpri gyilkos tekintete elől szürke tincseit. Fáradtan öleli magához az apró termetű meilisit, háttal állva a szélnek, hogy még attól is óvja. - Sikerülne... Hidd el, hogy sikerülne. - sóhajtja halkan a szavakat, ám azok belevesznek a szél süvító hangjába - Nem azt mondtam, hogy ne gyűlöld, bár a te szíved ügye. Csak annyit, hogy egy próbát megér. Egy kis gyakorlásba még senki nem halt bele, és szerintem meg lenne az eredménye. - meg van róla győződve, hogy nem mindennapi képesség az, amit Ő kaphatott; és értetlenül hajtja le a fejét, hogy látszólag ez egy szemernyit sem érdekli Mizukit. Az utolsó mondatokat, mintha meg sem hallotta volna; próbál elszakadni a hozzá kapcsolódó fájdalmas gondolatoktól. Csak makacsul fordítja el a fejét a lány pillantása elől, hogy magára erőltessen egy kényszeredett, fanyar mosolyt, mielőtt visszanézne a várakozó, szürke szemekre. Ne fordulj vissza, jó? Már előre fél a felhangzó szavaktól, azonban csak némán bólint. Az egyre homályosabban értelmet nyerő, elhalkuló mondatok súlya alatt még fanyarkás mosolya is eltűnik jeges vonásairól, mégsem tesz egyetlen lépést sem, semmilyen irányba. Tekintetét mélyen a földbe vési, mintha átláthatna mindenen; néhány percig meg sem szólal, csak csendben végigpergeti magában az elhangzott szavakat. Szeretném látni az arcodat... - Én is... - suttogja maga elé elhalóan, szinte belefeledkezve, hogy gondolatait hangosan mondta ki, csupán utólag döbben rá, hogy elkeseredett szavait esetleg a lány is hallhatta. felhőtlen boldogság A lelkébe gázoló szavak mintha mindenhol ordítva visszhangoznának, az olyan szavak, amiket ő maga sohasem mondott ki, mert egy furcsa ábrándnak, egy lehetetlen álomnak tűnt csupán mindegyik. Elhűlten próbál meg újra egy keserédes mosolyt erőltetni magára, most azonban minden próbálkozása ellenére csupán egy megdöbbent girmaszt sikerül előcsalnia. - Igen, a lehető legnagyobb kérés. - suttogja a halk szavakat, miközben lassan újra elindul, ezúttal azonban egy közeli ház védelme alá, furcsán roskadozó, mégis sietős lépteivel. - Azt gondoltam, neked attól még megmutathatom... Hogy örülnél neki... Igen, szeretném, mert mindig is megnyugtatott az a hely, ha odamentem, de... Én elfogadtam, hogy nem lehet minden örökké szép és jó, ahogyan azt a mesékben írják. Nem kértem volna a segítségedből, mert tudom, hogy így neked sem könnyű, még ha valóban úgy is érzed, hogy ez így jó. Azt hittem, legalább egyszer hagy halljam a szádból, ahogyan nevetsz, mert tudom, hogy te még képes vagy rá. - leheli némán maga elé, miután beért a biztos menedékbe, nem érdekelve, hogy a lány hallja-e vagy sem. Újabb, számára értelmezhetetlen szavak. Mintha most a lány annyira kiugrana a tőle megszokott, kedves és megnyugtató hangja mögül. Gyűlöli, ha valaki akárcsak egy apró célzást is tesz arra, amit a világon a legjobban utál, és most fáj neki, hogy a két véglet, hogy pont a lány az, akinek a szájából kell hallania mindent. Még ha bíztatásnak is szánja, olyan érzés, mintha valaki nyíltan, minden bűntudat és lelkiismeret nélkül közölné vele hogy azt, ami a legkedvesebb neki, elvette tőle a kegyetlen sors. Szótlanul áll egyhelyben, lassan fölemelve a tekintetét, míg végül úgy érzi, hogy nagyjából Mizukiéval egymagasságban van, majd egy apró lépést hátrál. - Nem haragszom. Csak nem értelek... Ha ilyeneken gondolkodsz, miközben velem vagy, akkor nyilván nem azért, mert észre sem veszed. Nem hibáztatlakérte, ha zavar, mert... én sem tudnék felengedni egy olyan ember társaságában, aki... furcsa... - jut eszébe talán először a szó, melyet idegen undorral mond ki, egy pillanatra meginogva saját büszkeségében. - De döntsd el, hogy mit akarsz. Esőben úgysem látni a csillagokat, nem igaz? - sziszegi maga elé utolsó mondatát, mielőtt lassan elfordulva karjával nekitámaszkodik a valaha volt ablakpárkánynak, az esőbe szegezve a szürke, elhagyatott szempárt.

2010.01.04. 10:04 Mizuki Sawa

Még egy ilyen apró gesztustól is, hogy a fiú megpróbálta óvni az eső elől, hihetetlenül boldog lett. Valószínűleg sokkal inkább a gesztus mögötti gondolat, mint maga a cselekedett váltotta ki ezt belőle. A tudat, hogy van valaki, akit érdekel a sorsa és hogy mi lesz vele, valaki, aki aggódik érte. Amikor rájött, hogy mire készül Daniel, megrázta a fejtét. - Ne, ezt nem kell. Nem fázom és nem most ázok meg először. Inkább melegítsen téged. - De elkésett és a makacs fiúnak esze ágában sem volt rá hallgatni. Lemondóan sóhajtott egyet, majd belebujtatta karjait a kabátba, ami túl nagy volt neki, és visszabújt a fiúhoz. Ha már egyszer nem képes hallgatni rá, akkor legalább megtesz mindent tőle telhetőt. Karjait köré fonta, és apró testével megpróbálta melegíteni a fiút. A város nevétől egy kicsit összerezzen. Túlságosan is emlékszik teste minden egyes porcikája a korábbi vitára. Ő is felnéz, először az égre, majd a fiúra és végül újra visszahajtja a fejét. - Nem hiszem, hogy sikerülne... Talán valaki másnak sok gyakorlás után sikerülne ilyen szinten befolyásolnia az időjárást, de nem nekem... Én ehhez túl gyenge vagyok, valószínűleg a próbálkozás minden erőmet felemésztené... És... nem kéne ez az képességet utálnom? Mármint, hogy Norlanától van, - a város nevét most is csak óvatosan ejtette ki. Attól félt, hogy azután, hogy megtudtak bizonyos dolgokat, a társalgásukban már soha nem tudják úgy kiejteni az égi város nevét, mint eddig. - ez a kísérletek eredménye... És én gyűlölöm azokat, akik elfogtak, és a laborjaikba hurcoltak, hogy a kísérleti nyúl szerepét töltsem be. Akkor a tudást, amit tőlük kaptam, azt is utálnom kéne? De mégis... Néha nem tudom megállni, és magával ragad... És amikor neked segíthetek vele, olyankor nem érzek utána lelkiismeret-furdalást. Ezután némán lépkednek. Ő azon gondolkodik, amit éppen mondott. Még soha nem fogalmazódtak meg benne a gondolatok ilyen élénken és valósan, bár most már tudta, valahogy mindig ott voltak, csak elbújtak. Az is feltűnt neki, hogy a fiú is gondolkodik valamin, de nem akarta megzavarni, így hát csendben merült e a csaját gondolataiban, azok így is sokszor elég zavarosak voltak, de erre most nem akad túl sok ideje. Meghallja a fiú szavait, és felé fordul hogy megbizonyosodjon, nem csak ő képzelte oda őket a viharos idő egyéb zajai közé. Ajkai egy fájdalmas mosolyra húzódnak. - Bízok benned, anélkül is, hogy ezt mondanod kellene. Amikor velem vagy, nem félek annyira... - Az utolsó szót megpróbálta elharapni, nem akarta még ezzel is felzaklatni Danielt, aki amúgy is elég fogékony minden hangulatváltozásra. - Én csak... gondolkodtam... Kérlek ne haragudj meg, és ne fordulj vissza, rendben? - Várt pár pillanatig, de nem is igazán arra, hogy a fiú válaszoljon, hanem csak vett egy mély levegőt, hogy nekikezdjen. - Én csak arra gondoltam, hogy azt mondtad, hogy szeretnéd látni a csillagokat, de azt nem mondtad hogyan... Az is felötlött bennem, hogy erre esetleg nem is gondoltál, és csak akkor jut majd eszedbe, ha már ott vagyunk... És ha így van, akkor elkeseredsz, és megint visszahúzódsz, és közel állsz hozzá, hogy magadba fordulj. Ezt nem akartam, sokat jelentesz nekem, és nem szeretem, ha úgy kell látnom, hogy szenvedsz... Ezért gondoltam, hogy ha ott vagyunk, akkor nem hagylak elmenni, hanem ha használom a képességem, hogy az én szememen keresztül lásd őket. Szeretném látni az arcod, ha megkapod azt, amire vágysz, a boldogságot rajta. Olyan sokat kellett már szenvedned, és annyiszor kellett már látnom a fájdalmaidat, és még most is ott húzódnak a vonásaidon  nyomai. Én csak arra vágyom, hogy ezeknek a helyét legalább egyszer felhőtlen boldogság vegye át. Túl nagy kérés lenne? - Elhallgatott. Most már kibuktak belőle a szavak, és nem volt visszaút. Kicsit szorosabban ölelte a fiút attól tartva, hogy az esetleg megpróbálja elrántani magát tőle, és morgolódva ott hagyja. Vagy ami még rosszabb a lehetséges kiabálásnál is, az a némasága, ha nem mond semmit, mert annyira megbántotta azzal, hogy megint felhozta, hogy nem lát. Nem akarta szándékosan megbántani, de attól félt, próbálkozása ellenére mégis sikerülhet neki így is. Lehajtotta a fejét, és maga elé bámult. Lassan jöttek szájára a szavak, és csak amolyan hangos gondolkodás volt. - Engem nem zavar, hogy nem látsz. Tudom, hogy neked nagyon nehéz lehet. Nem láthatod a dolgokat magad körül. És én ezt mindig olyan magától értetődőnek vettem, hogy nekem megadatik ez. De te ezen változtattál. És tudom, ez csak gyenge vigasz, de szerintem elég jól boldogulsz vele... Ha nem tudnám, akkor valószínűleg fel sem tűnne, vagy legalábbis eltartana egy darabig, amíg rájönnék... Ne haragudj. - Most már felnézett Danre. Bízott benne, hogy nem tette tönkre a fiú tervét, se a hangulatot, ami olyan nyugodt volt most körülöttük. Már amennyire ez egy vihar közepén nyugodt lehet, de ez őt nem zavarta. Az esőcseppek, amik egyre jobban átáztatták számára már olyan megszokottak voltak.

2010.01.03. 21:32 Daniel Barth

Csak halványan elmosolydik a lány aggódó kérdésére, felelni azonban nem felel, csupán aprót biccent a fejével, jelezve a választ. Kissé sípoló lélegzete beleveszik a villámok és az eső monoton morajába; miközben mozdulatlanul várja, hogy Mizuki utolérje. Torkát még mindig fojtogatja a mérgező meilisi levegő; egész életében próbált megszabadulni a maszkoktól, amiket rányomtak, a kísérletek után pedig végre nem volt érdeke senkinek, hogy megfullad-e vagy sem. Soha nem volt képes teste elvilselni a fullasztó szmogot, mégsem tett ellene soha semmit. Azóta már egészen elfeledkezett a folyamatosan szúró fájdalomról, ami a tüdejét nyomja minden egyes lélegzetvételkor, azonban most, hogy ennyi ideig egy épületben volt, méginkább nehezére esik a légzés. Erőltetetten emelkedő mellkasának dől a lány feje, ahogyan hozzásimul oldalához. Védelmezőn próbálja minél jobban takargatni az eső elől, akár egy kisgyereket, aki félő, hogy megfázik. Végül azonban egy apró lépést oldalralép, hogy legyen helye levenni magáról a kifakult anyagú kabátot; melynek átázott szövete mégsem engedi át annyira a vizet, mint a lány vékony ruhája. Óvatosan teíti Mizuki hátára, nem törődve vele, hogy az ellenkezik-e vagy sem. Fehér pólója vállán már szinte teljesen szétfoszlott, ahol a vállába talált lövés érte; egy kicsit össze is rezzen, ahogyan a hűvösebb fuvallatok végigsimítanak meztelen karjain. A víz gyorsan festi sötétszürke színűvé pólóját, akárcsak kabátját az előbb, s ahogyan a vérázatta ruhadarabról lassan lemossa a rászáradt vért, kissé rózsaszínessé mázolja bal oldalát. - Igazán nagy hatalmat kaptál Norlanától... Miért nem használod ki? Egy kis gyakorlással akár ilyen nagy viharokat is létre tudnál hozni. - próbál egy félszeg mosoly vetni a lányra, amolyan bíztatásképpen, bár nem sikerül éppen a legmeggyőzőbbre. Érzi, hogy valami aggasztja a lányt, de nem mer rákérdezni, csak némán gondolkodik rajta, vajon mi lehet az oka. Csendesen elindul, úgy, mintha teljesen természetes útvonal lenne az, amit kiválasztott, bár korántsem teljesen biztos benne, hogy innen merre is kell elindulni. Csupán jónéhány perc után töri meg a kínzóan éles csendet, még mindig féló, suttogó hangon. - Mi... Mi aggaszt ennyire? - kérdezi halkan, éppen hogy csak hallhatóan a hangos mennydörgések mellett. - Nem lesz semmi baj. Bízz bennem.

[1115-1096] [1095-1076] [1075-1056] [1055-1036] [1035-1016] [1015-996] [995-976] [975-956] [955-936] [935-916] [915-896] [895-876] [875-856] [855-836] [835-816] [815-796] [795-776] [775-756] [755-736] [735-716] [715-696] [695-676] [675-656] [655-636] [635-616] [615-596] [595-576] [575-556] [555-536] [535-516] [515-496] [495-476] [475-456] [455-436] [435-416] [415-396] [395-376] [375-356] [355-336] [335-316] [315-296] [295-276] [275-256] [255-236] [235-216] [215-196] [195-176] [175-156] [Korábbi]