Új bejegyzés Frissítés

2009.12.03. 19:08 Avila Mecoi

Rezzenéstelen arccal hallgatja végig a nő szavait, amíg tekintetével végig viszonozza annak a pillantását. Hosszú néma csönd áll be, miután a robot szavai kicsengtek. - Nem lenne értelme, hogy tagadjam, tetszik és igen, szívesen lennék a helyedben. - Ugyan olyan érzéstelen volt a hangja, mintha csak legalábbis a légjárók mechanizmusáról beszélt volna. - De nem vagyok hajlandó, soha, de soha nem vagyok hajlandó valaki más helyét elfoglalni, és ezzel őt pótolni. Fejét az Első meggyötört alakjának irányába fordítja, majd lassan vissza a Másodikhoz. - Nem hiszem, hogy pont rám lenne szüksége, mint testőr... - Szemei előtt felvillantak a még friss emlékek, ahogy a férfi beállt elé, hogy védje a golyók elől. Mert ő sokkal erősebb, mert ő megteheti... -És honnan tudod, hogy én ott leszek? Nem gondolod, hogy szívesebben maradna veled, mint velem? Miért nem lehetnél mellette? Ne kövesd el azt a hibát, amit annyi ember. Ne hagyd, hogy mások alakítsák az életedet, hanem cselekedj mindig úgy, ahogy azt te jónak látod, és ahogy te akarod. Ne ess az emebrek vétkébe. Végtelen lehetőségeid lehetnének, ha nem hagynád, hogy mindig valaki más uralkodjon feletted. Mi lenne, ha nem engednél a nyomásnak, és ellenállnál? Ismét beáll a csend. Hagyja, hogy a nő elgondolkodhasson a szavain. Nem a szimpátia szavai voltak, és nem is ártani akart velük. Csupán a megfigyelését mondta ki hangosan, a gondolatait. Kezdte kicsit jobban érezni magát, bár még mindig gyenge volt, legalább a nap nem sütött már, ami sokat javított a helyzeten. Szívesen odasétált volna az ablakhoz, és úgy figyelte volna, ahogy elhagyják az egyik várost, és megérkeznek a másikba, de ülve maradt, és helyette onnan figyelte egyik robotot a másik után. - De... - csendült fel újra nyugodt hangja. - Amennyiben nem szabadul meg tőlem az első adandó alkalommal, megpróbálok ügyelni rá, hogy ne kövessen el semmilyen őrültséget. Bár erre a feladatra sem én lennék a legjobb, tekintve, hogy jómagam is csak a hangulatom és kedvem szerint cselekszem, és eléggé kiszámíthatatlan vagyok. Erre az is elég bizonyíték, hogy most itt vagyok, mikor tudhatnám magam biztonságban is az egyik norlanai laborban, és újabb kísérleteken dolgozhatnék. És ki tudja, milyen őrültségbe vetem bele magam legközelebb? Viszont ha te ezek után is ragaszkodsz hozzá, akkor... Nem, akkor sem ígérhetek semmit... - Most is megvillantja az egyik mosolyát, amiről minden elmondható, csak az nem, hogy kedves, meleg és szívbőljövő. Tehát mindaz, ami egy mosolyt igazán kitesz.

2009.12.02. 19:14 Khiara Laken

Lehunyja szemeit, míg a robot hangja zeng a gyengén rezgő falak között. Mintha ezek visszhangjából táplálkozna, melyek saját testének fémbörtönében kelnek életre, újra és újra harangozva a szavakat, amik értelmet követelnek maguknak, és eltemetett érzelmeket kívánnak felszabadítani.  Ismét győztesként kéne kiállnia, hiszen sikerült,  már nem érzi a vég iránti félelmet, és az Elsőnek sem kell halottnak lennie az invázió végén; ennél halottabbnak  azonban még sosem látta őt, ahogyan felnyíló szemei üvegére halványan úszik fel a légjáró átlátszó borításán tükröződő robot alakja. Ajkai legörbülnek, de merev tekintete nem adja vissza felköhögő, vesztes dobbanását, melytől ordítani és könyörögni tudna hideg logikája alatt. Gyűlöl.  Emlékezteti magát minden vérző szívhullám alatt. Ne rettegj tovább ettől, nézz szembe vele. Válaszd a könnyebbik utat. Ne vergődj, add fel a szánalmas próbálkozást, és légy végre az, akinek lenned kell.  Arcán még mindig ott fénylik egy fekete árnyalat, akár egy bélyeg, mely az árulókat jelöli. Avila ostromló tekintetétől csak még inkább felbukik benne a szégyen  egy halvány mása, s fémgerince is felvibrál, mintha a hideg rázná őt. Ahogy most a Nap fátyolfelhők takarta korongja előbukkan két épület közül, úgy kíván ő is kiszakadni testéből – minden formáját börtönként éli meg, egyre csak ki akar lökődni, szabadon kinyújtóztatni lelke végtelenségét, tudni, hogy testét már soha többé, senki sem használhatja fel.  Egyenesbe állítva a gépet fordul szembe az Elsővel, megforgatva maga alatt a széket, miközben ujjait diplomatikusan összefűzi, mint egy sátrat. - Rendben, nem hazudok többet; ez így igaz. Nem vagyok értelmileg sérült, hogy mindezek után ne fogtam volna fel. Már nem vagyok naiv kislány. – elcsendesült hangjában ott játszik a vészjósló lejtés, szinte eggyé olvadva a jármű zúgásával. – Ha meilisi született volna egy norlanai helyébe, vagy fordítva… ugyan azt kívánná. Hiába ítélik el a másikat. Másként élnek, de egyként érzik a rettegést.  Egyként fulladoznak, egyként hibáznak, egyként szerelmesek. És miért rónánk fel nekik? Hiszen emberek. Hogy mi a cél? Fogalmam sincs. Nem tudom. Lent a két város összeolvadásában bíznak. Meilis hisz egy új élet reményében.  Szemei álmosan szegeződnek előre, miközben hosszú pillanatokig csak saját dühébe merül. Csak nemrég szembesült a valósággal, és dühös magára, mintha csak most lett volna képes levennie fejéről a takaró, elvakító kötözőt. - De nem, az élet sosem lesz békés. Új háborúk fognak születni a pillanatnyi győzelemből, ebben biztos vagyok. Ez itt az emberek Világa. Magukért felelnek. A halhatatlan vázért a lelkükkel kéne fizetniük. Nem vállalhatod magadra. Nem mentheted meg őket. Sajnálom.  Tekintete hirtelen villan a nőre, mintha meghallotta volna néma sértését. Vörös haja most átható, sötét pillantást kölcsönöz neki, ahogyan szemei kitűnnek mellette, és úgy nézi a nő alakját, mint aki képes lehet átlátni rajta. - A képességeimben, mi? Tetszik a robotváz. Lennél a helyemben. – állapítja meg vontatottan. – Hát rendben. Légy a helyemben. Még a Második nevet is elhagyom, csak maradj mindig az Első mellett. Vigyázz Rá,  hallod? Én nem lehetek ott, hogy ezt megtegyem.  Egy mozdulattal gördül vissza az ablak felé, újra meglátva az elmosódott épületegyüttesekbe olvadó arcát, mely olyan színtelenséget tükröz, olyan mereven képtelen magára erőltetnie a játékot, hogy a forróság csak egyre erősödik mellkasában. Bármit megtenne most, hogy ne ilyen távolságból kelljen felfognia a kimondott igazságot; még a félroboti testébe is visszatérne.

2009.12.01. 20:55 Zev Owen

Nem foglalja el helyét a Második mellett, csak igyekszik elraktározni annak hűvös érintését, mely vállát éri, mintha a rásimuló ujjak a testében felgyülemlő heves lázat akarnák csillapítani. Megpróbálja emlékeinek minden egyes részletébe belevésni ezt az újszerű, minden mással össze nem hasonlítható érzetet, hogy majd felidézhesse azokban az időkben, mikor ez a leheletnyi öröm is elszökik az életéből, s többé már nem érezhet semmit a külvilágból. Egy fullasztó, láthatatlan fal mögött érzi magát, melyen keresztül mindent sokkal részletgazdagabbnak, és valósabbnak lát, mint bármelyik ember; azonban hiába érintik meg kívülről annak üvegszerű határvonalát, hiába látja a tomboló kánikulát vagy a viharos szelet maga körül, ő rezdületlen pupillákkal, semmibe tekintő szemekkel ugyanolyan mozdulatlanul és érzéketlenül áll egyhelyben, mint egy felbontatlan, lélektelen báb a dobozában, a maga önálló, szűkös Világában. Mellkasában érzi, ahogy keserű érzelmei felcsapó hullámokként tódulnak fel, mintha ezernyi gondolat sűrűsödött volna bele egyetlen pillanatba. A Második szavai még mindig ott keringenek körülötte a levegőben, mintha örök kárhozatra ítélték volna őket, hogy az örökkévalóságig visszhangozzák a suttogó, hazug szavakat, melyek mélyén csak a légjáró kínnal telt zúgása hallatszik. Pillantása végigsiklik a fényörvényben úszó városon, mely még most is a tökéletesség látszatát kelti, ahogy a játékos napsugarak szikrázva úsznak keresztül az üvegek felületén, vad táncra hívva elsötétített felületüket, mintha a haldokló Nap, beletörődve rabságába, lágyan próbálna végigsimítani a betonerdő kegyetlenül szép látképén. Szíve hirtelen dobban fel, mikor ujjainak hegyén ismét a jegességet érzi, ahogy az üveg felületéhez ér, úgy pihentetve meg kezét annak vonalán, mint aki ezzel az egyetlen mozzanattal képes életre kelteni ezt a Fekete mennyországot, Norlana élő, eleven arcát tapintva ki benne. - Nem kell hazudnod, nem félek. – leheli maga elé, mintha abban bízna, hogy szavai forró párát hagynak a vastag üvegfelületen, igazolva a testében őrjöngő, csitíthatatlan forróságot. Arca meg sem rezzen, mikor újra ráeszmél, hogy képzelt lélegzete ebben a testben sohasem létezett. - Menekülünk. De mi a cél? Norlana nem egy dolog, amit le kell igázni, akármennyire is tűnik egy összefüggő léleknek. Millió ember alkotja, és annyi mindent nem láttál még belőle. – évődő hangja szokatlanul tör elő határozott pillantásának és merev testtartásának mélyéről. Még mindig feszülten tekint a távolba, mintha csak egy pontot figyelne, miközben úgy intézi szavait a Másodikhoz, mint aki önmagának sorolja fel érveit. - Az emberek itt is ugyanúgy szenvednek, mint Meilisben. Nem lehet nagy különbséget tenni egyik és a másik között. Itt a kegyetlenség, a pénz és az elvárások hajszolják őket a tudatlan őrületbe. Soha nem látott betegségek és olyan fizikailag gyenge emberek születnek, amit még most sem képes feltérképezni az orvostudomány. – jobb keze, melyet fekete vérháló szőtt be, hirtelen szorul ökölbe, miközben pillantását lesüti, mint akibe egy újabb fájdalomhullám nyilallt. – Hát nem érzed a rettegésüket? Nem Ők választották ezt az életet. Én voltam az egyetlen esélyük, de csődöt mondtam... Nem tudom megadni nekik a halhatatlan robotvázat. Nem megy. Belehalnának... Lehunyja szemét, homlokát a rezonáltan zúgó üveghez tapasztva, hogy lehűthesse vele gondolatoktól kavargó tudatát, mely újabb és újabb sebet szakít fel lelkében. Egyre inkább úgy érzi, hogy eltelítődik érzelmekkel, ahogy elhalványult rémképekként tör fel belőle az emlék, olyan éjszakákról, mikor a laborban nem hallott mást csak a meilisiek kínban égő kiáltozását, miközben tudata múltbéli képekkel játszott. Emlékekkel, halott gyerekekről, akik a kórteremben még vele együtt számolták vissza utolsó perceiket. Csak saját szerencséjén múlt, hogy ő még mindig él, s merő önzésből és büszkeségből magához láncolt egy gépi testet. Nem tudhatja él-e még egyáltalán az a gyászosan verő emberi szív mellkasának börtönébe zárva, mely kihűlten és a végsőkig elhagyatva adta fel már évekkel ezelőtt emberi halandóságát.

2009.12.01. 19:51 Avila Mecoi

Meglepetésszerűen éri, amikor felbukkan mellette a Második alakja, és karjánál fogva felrántja. Mint akit álmából ébresztenek, úgy néz pislogva a nőre, majd lassú léptekkel követi őt a légjáróhoz. Lassú, bizonytalan léptekkel megy csak be a fémszerkezetbe. Rögtön érezhetővé vált számára a különbség a bent és kint között. Hallatott egy halk, megkönnyebbült sóhajt. Végre nem volt a nap sugarainak kitéve. Odabotorkált az egyik üléshez a két vezető ülés mögött, és leült.  A vezető ülésében már a Második alakja ült. Tekintete a másikra siklott, ahol korábban ő foglalt helyet, és ahol minden bizonnyal most az Első fog ülni. Ezúttal ő került a háttérbe. Elfordított a fejét, és becsukott szemekkel várta, hogy a motor felzúgjon. Oda se kellene néznie, hogy tudja, a nő rá céloz, mégis lassan felé fordítja a fejét. De ha megbíztok bennem, mindent szerezhetünk. Akaratlanul is visszagondol rá, hogy mit mondott neki a férfi, amikor ő beszélt neki a bizalomról, és hogy ő mit érzett akkor. - Ne várd el, hogy megbízzam benned, de bízom a képességeidben, hogy menni fog... - Tekintetével a nő arcát kémleli, majd pillantása lejebb kúszik a sebére. Majd végül az Elsőt is alaposan szemügyre veszi. A két robot sokkal súlyosabb sérüléseket szerzett, mint ő, mégis sokkal jobban bírják. Mérgesen fordítja el a fejét, és inkább az ablakon néz ki. Utálja, hogy a fogja egy ilyen gyenge testnek. Nem bírja elviselni a tudatot, hogy gyenge, és nem tehet ellene semmit. Kimondatlanul is érezni lehetett a feszült levegőt a légjáróban. Úgy tűnt számára, mintha a két robot csak nehéz szívvel hagyná ott az égi várost, azonban az ő szíve könnyű volt. Nem volt szomorú vagy elkeseredett, mert el kell tűnnie a helyről, ahol egész eddigi életét töltötte. Gondolataiban megjelent a szülei képe. Ismét nem szólt nekik hol van, hogy elmegy, és talán vissza sem tér. De nem bánta. Ez a rövid idő elég volt, hogy rájöjjön arra, hogy mennyire máshoggy nézett ki a családjuk, mint ahogy azt mások gondolták. Mint ahogy azt a külvilágnak mutatták. Valójában már rég összetört a békés család, és esély se votl rá, hogy valaha is újra összelehessen rakni, és ebből mindegyikük kivette a részét. Minden egyes gondolatot, ami szüleihez kötődött száműzött a fejéből, és most arra gondolt, hogy vissza fog-e térni valaha is Norlanába? Vagy már egész életében szökevényként könyvelik el? Új életet kell kezdenie valahol? És ha igen, az milyen lesz? Ilyen, és ehhez hasonló kérdések merültek fel benne, és mind arra vártak, hogy megváalszolják őket.

2009.11.30. 21:47 Khiara Laken

Megfeszített, robotos léptekkel juttatja el magát Avila földre került alakjához, hogy a könyökénél fogva rántsa fel a nőt, egy rázkódással nyugtázva a Nap hevítette alkatrészei pulzáló érzetét, és azt, hogy most tapintott ki egy hús-vér kart. Miközben újból a légjáró felé közelít, egy apró anyagdarabot tépve ki ruhájából morzsolja össze azt ujjai között, a mellkasán éktelenkedő lyukba tömve, mélyen, hogy visszafogja szerkezete ütemesen kipumpálta vérét, mely mintha elszökni akarna merev testéből.  Megnyugvás fogja el a hűvös, szélmentes burok belsejében, mely épp olyan hideg és érintetlenül halk, mint amilyen meleg és zsúfolt, párás a levegő kint. Ahogyan szemeibe ütközik a robot vérző tekintete, csak most, viszonylag kitisztult fejjel látja meg azt az elrejtett, émelyítő elhagyatottságot; azt a láncot, mely ideköti őt a városhoz, ami egyszerre tartotta őt betegesen szorosan, és adott neki állandó, szinte öntudatlan biztonságot. Most itt kell hagynia otthonát, mintha el lehetne felejteni örökre a gépi memória és az emberi elme raktározta, színes képeket, gondolatokat, érzékeket, melyeket ez a hely táplált benne. Ahogyan logikáján átfut a földhöz vágó értelmezés, karja már mozdul, tenyerét fáradtan megpihentetve a robot vállán, mintha rá akarna támaszkodni, míg előrébb verekszi magát. - Minden rendben lesz.  Hangja tiszta, csak kissé rekedtes, ám amikor lerogy a vezetői ülésbe, elhaló sóhaja berezonálja mellkasát és ajkát, mintha lelke távozott volna, és annak súlya alatt remegett volna meg. Egy mozdulattal beindítva a motort csúsztatja át alkarját az ülés karfáján lévő, fémszerű félkörökbe, ezzel biztos támaszt adva alakjának, míg felhúzza a légjáró hevesen izzó burkát. - Lent vannak… raktárak. Felhalmozott fémtárgyak, kötszerek, víz… élelem. – szegezi az utolsó szót nyers monotonsággal a kísérteties pillantású nőnek. – Nem lenne olyan egyszerű az észrevétlen bejutás. De ha megbíztok bennem, mindent szerezhetünk.  Szeme sarkából látja a fémes csillogást az ablakon kívülről, melyről most képtelen eldönteni, hogy pusztán a házak ablakai verik vissza és törik meg a szikrázó napfényt, vagy pedig légjárók hadát küldték utánuk, hogy eltérítsék őket pályájukról. Gondolatai minden szívdobbanására egyre csak vissza kívánnak zökkeni; Norlana elhagyása valamiért őt is mellkasának szorongatására ítéli, mintha félne ellépni egy biztos ponttól, és újra belecsöppenni sorsának tudatába.

2009.11.30. 19:48 Zev Owen

Az arcára ömlő napsütés megégeti bőrét a vastag szurokréteg alatt, mikor a kifröccsenő gépi vér velőtrázó hangjára szemöldöke reflexből megrándul, s egy másodperc erejéig egymásba szalad. Hirtelen nyilall oldalába a fájdalom, ahogy megszédülve éleződik ki tudatában a fémbordái közé fúródó kín, mely alatt legszívesebben újra összecsuklana és elterülne, mint a halott félgépek, melyekkel saját kezűleg végzett. Az ő teste azonban meg sem mozdul, miközben gyomrában liftezik az elkeseredettség és a türelmetlenség érzete, mintha azzal, hogy csak fellép a légi járműre szembe kellene néznie egész Norlana átható, figyelő tekintetével, mely már mindig a nyomában lesz, s a múlt kísérteteként fog őrködni felette, azokon az álmatlan éjszakákon, mikor majd újra rátör az üvöltő magány, és a most benne tomboló gépi üresség végleg oda lesz. Mikor majd mindenáron újra emberré akar válni, csakhogy szerek nélkül érinthessen, hogy az ajkai közt érezhesse az ízeket, torkában a kristálytiszta, éltető vizet vagy pirkadatkor az ablakokon beáramló, hajnali levegőt, melynek könnyedsége hosszú évek elteltével is üldözi, s egy pillanatra sem hagyja meg az emlék gyötrelme nélkül. - Ezt bízd majd inkább rám. – közli szárazon, mikor teljes alakját beburkolja az ezüstösen csillogó jármű árnyéka. – Azon a roncstelepen ahol éltek csak lesz majd egy-két alkatrész... Nyugtass meg, hogy igen. – villan hátra lekezelő pillantása a lány felé, olyan arckifejezéssel, mint akit egy pillanatra sem érdekel, hogy követi-e valaki, perceken belül úton lesz. A gépmonstrum ajtaja a laborajtóhoz hasonló szusszanással tárul fel, megmutatva annak hideget ontó belsejét, melyben léptei visszhangosan kopognak, ahogy elindul a vezérlők felé, s alakjának visszatetszését szemléli a fénylő ablaküvegek tükrében. Csak most tárul elé teljes egészében a látvány melyet csapzott, gépi vértől szennyes trikója nyújt, mely valaha még fehér volt, de most már sokkal inkább szürkéhez hasonlító alapszínt vett fel, ahogy a ráragadt szuroktól felsőtestéhez tapadt. Ujjai megremegnek, ahogy lassan megroncsolt arcának feléhez emeli őket, ahonnan egyetlen lágy érintésére úgy pereg le a megrepedezett, száraz szurok, mintha emberi hamvak apró darabjai volnának. Hirtelen kapja oldalra pillantását, ahogy vázának fémes csillogása egy ponton megmutatkozik alatta. Már nem akar másra gondolni, csak el akar tűnni innen.

2009.11.30. 18:01 Avila Mecoi

Feje erőtlenül bukik a vállára. Megpróbál nyelni, de kiszáradt torka alig engedi, még ezt az egyszerű reflexszerű reakciót is. Maga körül mindent csak elmosódva, összefolyva lát. Bár érzékeli maga körül a külvilágot, elsősorban a nap meleg sugarait, mégsem tudja megállapítani, hogy mi a valós, és mit hallucinál csak. Az Első keze téyleg egy pofon formájában csattant a MÁsodik akcán. Hitetlenkedve pislogott, de ahhoz nem volt ereje, hogy a fejét is felemelje. Mintha messziről a légjáró hangját vélné felfedezni, de még ebben sem volt biztos. Agya hevesen kereste a választ, hogy mitől gyengült le ennyire, de nem tudta. Ez az információ elzárva maradt előle. Mivel ebbe csak még jobban belefájdult amúgy is sajgó feje, inkább más felé terelte a gondolatait. Egy újabb kérdés, amire nem lelhet választ. Mitől gyengült le ennyire? Hogy sikerült erre a piontra eljutnia, hogy itt kuporogjon arra várva, hogy történjen valami, hogy teste fellélegezhessen, és lelke megkönnyebülhessen. Akárcsak egy meilisi, most ő is szánalmas látványjt nyújthatott. Szinte már-már undorodott saját magától, ha erre az összehasonlításra gondolt. Csak az óvta meg attól, hogy teljesen magába forduljon, hogy nem hangosan szenvedett. Némán, elfojtva magában, mint mindig. Nem mutatta másoknak, hogy mit érez, nem akarta, hogy bárki is a lelkébe lásson, és felhasználja, hogy teljesen levetkőzte magát előtte. Nem akart gyenge lenni, de még csak gyengének tűnni sem. Most mégis az volt. Becsmérlően felciccent. Ugyan úgy tett, mint hogyha kívülről látta volna magát most ebben a helyzetben. - Nem... húzhatnánk... már el... innen... - Minden egyes szó kiejtése nehezére esett, még így is, hogy összesezdte minden erejét. Még abban sem volt biztos, hogy a két robot valóban hallotta-e őt, vagy a semmiért pazarolta el az energiáját, és csak halk suttogások voltak, melyek most belevesztek az enyhe szélbe, és az messzire vitte őket.

2009.11.29. 22:17 Khiara Laken

Arcán érzi egy töltény vad csattanását. Belerándul az izzó fájdalomba, mely zsibbadva párolog csak, mintha kihűlt vére csitítaná a felsebzett bőrszövetet. Fejét oldalra fordítva várja, hogy további lövéseket adjanak lemerevedett alakjába.  Elhitethetné magával, hogy pusztán egy semmitmondó fegyver vájt lyukat vázába. Hogy a fekete anyag a sajátja, hogy nem az Első mért rá emberi pofont, és csak azért becézte őt, mert valahonnan megtudta, hogy szereti, ha becézik. Még azt is elhinné érte, ha igaz, hogy mindez csak azért kellett, mert a férfi félti megroncsolódott arcának tényét, azonban a hidegrázó, szelíd szavakból felcsapó indulatosság újra és újra megsorozza tehetetlen lelkét, visszarángatva őt az örvénylő valóságba.  Mintha kirántották volna alóla a labor épülettornyát, szorítkozik ki belőle mindenfajta gyötrelem, helyet adva a szédülésnek, a kényszeredett szuszogásnak, melynek legapróbb mozzanata is szilánkokra sebzi mellkasának belsejét. Hirtelen uralja el a hányinger roboti nevének, majd az ismét hozzá csapott miattad  hallatán, s a tudatra, hogy örökké ráerőszakolják a bűntudatot, hogy felhozzák hibáit, fájdalmait, hiányosságait, melyeket most nem létezetté nyilvánít ellágyult, végtelenbe vesző tekintete mögött, ahogyan a teremtőjétől hallott szavakat átfordítja a magában rejlő, kiirtandó érzelmekre. Önsajnáltatás. Elégedetlenség. Féltékenység.  A kitartóan tűző napsugarak szinte jéggé fagytak körülötte; suttogva tudatosul benne, hogy a forró, nyári meleg ellenére reszket, dobog, fázik, őrült sikolyát hallva botlik, zuhan – majd hirtelen éri el a valóság betonját, egyszerre repül darabokra egy visszhangozó csattanás keretében, akár egy öngyilkos porcelánbáb, amely két magányos lélekből született.  Norlanaval farkasszemet nézve támaszkodik meg a korláton, azonban megvakítva őt a folytonosan mozgó, pulzáló látvány szorítja össze tekintetét, görcsös köhögésbe majd öklendezésbe kezdve, mely kitartóan tartja sakkban testét. Hullámzik körülötte a Világ, megzavarodott gépagya roppanásig feszül terhelése és küzdelme alatt, melytől most egy apró lélekvesztő fogságában érzi magát, fekete hullámokon evezve, fekete sziklákhoz csapódva, azt sem tudva, honnan jött és merre tart. - Ne miattam.  Érted… értünk.  Vigyázol rám… - torka torzan csalja elő az értelmetlennek tűnő szavakat, melyek egyre csak belevesznek emberinek ható fuldoklásába. - Mert… megtartod… az érzelmeimet.  Már nincs ideje arra, hogy elmondja, a test mit sem ér, a lelkét védelmezzék; már csak ajkai vacogó remegése tudatják, hogy valami, valaha fájt neki, érezni azonban már képtelen logikája alatt. Nem kérte, hogy így legyen – egyszerűen megtörtént.  Teste méltóságteljesen emelkedik fel, ujjait kirántva a korlátba vájt mélyedésből. Elege van belőle, hogy a töltény rekedt szívdobbanásai alatt megkongatja fémrészeit. Oda sem nézve, tenyerét a lőtt sebre tapasztva hallgatja pár pillanatig a golyó pontos helyét, majd egy halvány fintor kíséretében zúdítja ujjait a lyukba, recsegve kihúzva a bénító kapszulát, melynek nyomán, egy felszabadult pumpálással loccsan ki szurokszerű vére. Mintha mi sem történt volna, emeli fel ujjai között az apró, karcos tárgyat – ilyen szögből szinte ugyan akkora, mint a robot légjárója -, majd hajítja embertelenül messze, szinte látva zuhanása közben, mintha saját magát követné végig.

2009.11.29. 20:21 Zev Owen

Keze erőből lendül, ahogy feszült tekintete szinte felizzik a dühtől, melynek ereje egy hatalmas csattanásban mutatkozik meg, amit kíméletlenül visszhangoznak Norlana hatalmas épületének falai. A hirtelen felindulásból jött pofon csupán egy fekete foltot hagy a lány arcán, melyet akár egy gyengéd érintéssel is rá lehetett volna festeni, azonban ez az ütés most olyan ösztönös volt, mellyel egy egyszerű, programokból álló robot sohasem élhet. - Elhallgass. – lélegzi az erőltetett, jóindulattól csöpögő szavakat, mely még annál is rosszabbul hangzik a fenn álló helyzetben, mintha torka szakadtából üvöltene. - Nem vagyok kíváncsi a szánalmas önsajnálatodra és az öngyilkos hajlamaidra. Inkább örülnöd kéne, hogy ez a maximum, amit tőlem kaphatsz, drága Khiara. – suttogja lágy hangon, mint aki épp legszebb szavait intézi a Második váza felé. - Mégis mit gondolsz, most mit tettem? Számodra mit jelent a védelem?! – sziszegi, miközben érzi, hogy emberi indulata keveredik a vágyódással, mintha egy azon hang kiáltana benne két különböző mondatot, s egy azon tudat próbálna végezni két, egymástól teljesen eltérő cselekvést. Nem lesz semmi baj, Khiara. Hidd el, minden rendben. – kényeztetik lelkét a szavak, melyek gondolatban egy gyengéd érintéssel párosulnak, energiát sugározva levegőben megállt keze felé, mellyel néhány másodperce még fájdalmat okozott. Gépi logikája azonban mindezt megtagadva használja fel az elfojtott emberi érzelmek rejtett oldalát, mely sértettségét, fájdalmát és haragját hordozza, amik nem csak Norlana elvesztése, hanem a lány elhangzó szavai miatt kívánnak feltörni belőle, pengeként fúródva gyötrődéstől lüktető mellkasába. - Feltettem rád az életemet. Most Norlanat is elhagyom miattad. Nem Te kérted, egyszerűen megtörtént. De még mindig végtelenül elégedetlen vagy és a rohadt féltékenységed miatt változatlanul a halálba akarod hajszolni magad... - állkapcsa fájdalmasan megfeszül száradó, fekete vére alatt, miközben önkívületlen mérgében fuldokolva már csak fogai közt szűri a szavakat, és saját tehetetlen géptestével küzdve próbál nyelni, vagy csak lélegzethez jutni, hogy újra el tudja nyitni egymástól kényszeredetten remegő ajkait. - Azt hiszem Avila egy kicsit gyengébb, mint amilyen Te valaha is leszel. Olyat védjek, aki közel olyan erős, mint én? Ebben hol a logika, Második? – kérdezi vádlón, egy mozdulattal felhúzva magát az épület peremére, miközben kezét a zsebébe csúsztatja és megpróbálja leadni hívó, kódszerű jelzéseit saját légjárója felé. - Többet nem akarok ölni miattad. – suttogja bele végül színtelen hangon a hevesen morajló szélbe, ahogy pillantását előre szegve megpillantja a fémjármű hőben remegő csillogását, amint az szikrázva megsokszorozza a parázsló Nap fényét.

2009.11.29. 17:03 Avila Mecoi

Lassan elfordítja a fejét, és helyette a földet nézi. Nem, mintha nem bírná az eseményeket. Nem ez volt az első alkolom, hogy látta valaki halálát. Apja helyzetéből és munkájából kifolyólag, már elég korán találkozott a halállal. Még most is tisztán emlékezett arra a pillanatra. Az apja dolgozójába indult, valamit akart tőle. Az ajtóhoz érve hallotta, hogy vannak nála. Nem tudta eldönteni, hogy mit csináljon, bemenjen, vagy visszajöjjön később. Végül úgy döntött, hogy beles, és majd utána eldönti. Halakan kinyitotta résnyire az ajtót. Szerencsétlenségére rosszabb pillanatot nem is választhatott volna. Az apja emberei pont akkor végeztek az ellenség egyik szolgálójával. Azóta is kísérti az a kép. Akkor visszaszaladt a szobájába, és bebújt a takaró alá, de bármennyire is próbált szabadulni az emléktől, nem sikerült neki. Attól a naptól fogva érzéketlenné vált rá, ha valakinek a halálát látta, de ez most, ahogy az Első végzett a cyborgokkal, túlságosan is emlékeztette akkorra. Amikor aztán elhallgattak a lövések, és megbizonyosodhatott róla, hogy vége, újra felemelte a fejét. A két robot alakja újra egymás mellett volt. Úgy tűnt, bármilyen messze is legyenek egymástól, mindig visszatérnek egymáshoz. Még épp sikerült elcsípnie, hogy a nő az ő irányába mutat és bár nem hallotta, hogy miről beszélnek, nem volt hülye, és sejtései neki is voltak. Nem kapta el a tekintetét, nem hajtotta le újra a fejét, és első sorban nem érzett megbánást. Egy darabig még nézte őket, majd megfordult, és odament az egyik korláthoz. Hagyta, hogy a szél belekapjon a hajába, és hagyta, hogy furcsa táncra hívja, becsukta a szemét, és úgy élvezte. Bárcsak örökre itt állhatna. Végül aztán újra kinyitotta a szemét, és lassan leereszkedett a korlát tövébe. Árnyékot keresett, de nem volt. Bár a reggeli napsugarak még nem voltak olyan erősek, és veszélyesek, de érezte, hogy ezek is kezdik amúgy is elfáradt testét még jobban legyengíteni. Reménykedett benne, hogy a két robot vitája már nem tart sokáig, és sikerül hamar megegyezniük, hogy minél hamarabb eltűnhessenek innen. Márpedig ha kell, akkor saját maga avatkozik közbe, de egyenlőre visszafogta magát, és csak csendes megfigyelőként nézett a két alak irányába.

2009.11.29. 13:19 Khiara Laken

Összeszorított szemekkel hallgatja a háta mögött elsütött fegyverek moraját, mely beleveszik a szél folytonos zúgásába. Meg-megrándul a zsibbadó fájdalom, az eltompult érzékek súlya alatt, mintha most megroncsolt teste félrobotivá omlott volna össze, mintha újra érezné a vénákat összeszorító markolást, és csak az esetlenül emelkedő  mellkas kétségbeesett pumpálását hallaná.  Nincs még elég öntudatánál ahhoz, hogy hirtelen csak levesse magát, azonban már tudja,  hogy a logika újra térhez jutva nyomja el minden emberi gondolatát, ezzel egyre magabiztosabbá téve megingó alakját. Azt hiszi, ismét a szél lökte meg, vagy sebzett, merev teste kezd összerogyni, mikor a gyors, lélektelen rántás eléri karjának vonalát, végigszántva felrepedezett szövetén, mely újra felizzik vázán elnyúlva.  Szemei elmosódottan, élettelenül csillognak fel a napfényben, ahogyan sokkos tekintettel szívja magába a megroncsolt arcú robot látványát. A talajhoz érve lábai megrogynak, hirtelen kapja ezerfelé a benne üvöltő fájdalom, mely mellkasában kering és feszíti szét annak vérző ívét, mintha szíve tört volna meg végleg az ezerféle repedés mentén.  Vonásai eltorzulnak, állkapcsa megroppan az elárultság és a düh halvány mása alatt; úgy beszélnek, és úgy érnek hozzá, mintha a legérzéketlenebb félrobot tenné, aki a halálában fürödve, parancsra teljesíti kötelezettségeit, és ezzel még bűntudatot, meg szánalmat is igyekszik kelteni. Fásultan keresi hangját, hogy meg tudjon szólalni, azonban amint elnyitja ajkait és berögzülten szív egy mélyet, köhögnie kell a töltény felsértette fémtüdejébe került, párás levegő végett. - Te  nem rohantál velem. Vele  rohantál. – tájékoztatja a robotot zihálva, torz, zúgó hangján, miközben félig lebénult karját a kifakult hajú felé nő löki. - Rám nem vigyáztál… Rá igen. De mit is érdekel ez téged.  Maradék erejéből táplálkozva löki arrébb a férfi testét, újra megkapaszkodva a korlát masszívan álló ívében, mikor a kifejtett energiában ő is arrébb mozdul. Próbálja kitörölni fejéből Avila sértetlennek tűnő alakját, és saját szavait, melyek mégis egyre intenzívebben követelik maguknak az elfogadásukat. - Nem kéne tovább hazudnod, még magadnak is.  Tökéletesen logikus volt. A halálomat kívántad. Vagyok elég bátor, hogy megtegyem egymagam… nehogy még ennél is érzéketlenebbé  és gyűlölet teljesebbé válj. Csak szívességet teszek neked, Első. – köpi a gunyoros, de elhalkított szavakat, ahogyan feszélyezve küzd az utolsó cseppekért. – Hát akkor miért nem teszed meg Te, most?  Mi van, ha azt mondom, hogy ez az utolsó esélyed, és nem akarom, hogy tovább szenvedj? Lökd le a drága vázad, legyél hős Norlana embereinek szemében, vagy meneküljetek tovább ketten.

2009.11.29. 11:31 Zev Owen

A bőrébe égetett sebek, melyek hátának vonalán húzódnak most már olyan erősen perzselik, mintha forró vasszögeket marnának bele, könnyeden és érzéketlenül hasítva fel vele bőrét. Szövete egyre inkább megadja magát felhevült, golyóktól parázsló fémtestének, s elszorult torokkal kezdi érezni, hogy lassan az a jóleső fájdalom is semmivé foszlik, melyet még a szer teljes hatása alatt magáénak tudhatott. Lassan hunyja le szemét, hogy csak a szél örvénylésére tudjon koncentrálni, mely még mindig arcát simogatja, s ami még mindig olyan jóleső érzéssel tölti el, mintha bármikor könnyedén visszasétálhatna az emberi létbe. De ezek nem az Első vágyai voltak. Ezek olyan elfojtott helyen gyökereztek, melyeket a robot nem észlelt, s aki most csupán megtévesztésből enged annak az emberi ösztönnek, hogy lehunyt szemei által teljesen védtelenné tegye magát a talpon maradt két cyborg előtt. Pontosan tudja mi fog történni, anélkül is, hogy végig kellene gondolnia, s most csak a lelkében üvöltő édes ürességre figyel, ahogy megfeszült karját kimérten leengedi, mint aki perceken belül a betonra ejti fegyverét. Nem támadhat, mert most, hogy a figyelmük teljesen rászegeződött, léte ki van szolgáltatva két támadójának. - Norlana törvényeinek értelmében felszólítom, hogy adja meg magát. Tegye le a fegyvert és emelje fel a kezét. – csapnak fel a monoton, tökéletesen érzéketlen szavak, melyekből megérti, hogy miért őket küldték ki a Második elfogatására; mert ők azok, akik annyira elveszítették a lelküket, hogy társuk fémesen csillogó vére sem tudja őket félelemre késztetni, melyben már vérző erekként pereg bele emberi halandóságuk vöröse is. Mély levegőt vesz, magáévá téve az erős, fémes szagot, mintha sóhajtani próbálna, majd habozás nélkül teszi le a stukkert, mely hangtalanul érintkezik a felforrósodott betonnal. Kezei a magasba emelkednek, miközben biztos léptekkel halad előre. Nincs szüksége arra, hogy kinyissa a szemeit, enélkül is tudja a helyzetüket, lemerevedett testüket, ahogy már csak egyikük szegezi rá a fegyvert, míg a másik figyelme újra a vörös hajú gépre terelődik. Egy elfojtott hörgés hallatszik csupán, majd egy csattanás, ahogy egy másodperc tört része alatt kapja el a félrobot torkát, átfordítva merev testét a korláton, végső zuhanásra ítélve. Hallja, hogy a széltől zúgó távolban többször is elsül a fegyver, mintha elkeseredett kiáltásait helyettesítené, melyet már többé nem képes előcsalni torkából, ahhoz már túlságosan elvesztette emberi létét. Hagyta elveszni önmagát. A lövés hangjai hirtelen erősödnek fel, ahogy egy golyó éri állkapcsának vonalát, hosszú pillanatokra zavarva meg látását, s érzékelését. Teste tehetetlenül pördül meg, ahogy megérzi, hogy nyakának és arcának egy töredéke alatt a váz teljesen megroncsolódott, s most ében vérében úszik, mely elviselhetetlen forróságban pereg végig érzékektől lüktető vállán, s felkarján. Nem tudja mennyi idő telik el a következő lövésig, mely most az oldalába fúródik, de tökéletesen tisztában van azzal, hogy nem kaphat többet; a parancs azt diktálja, hogy mindkettőjüket életben kell hagynia. Tehetetlenül csuklik össze a földön, térdelő helyzetbe, vérrel hálózott homlokát a földnek tapasztva, hogy időt adhasson magának a visszatérésre. - Szerencsétlen idióta. – köpi szavait a félgép, mintha ingerült lenne, s csak most érti meg igazán, hogy valójában fél, és ha jobban figyelne vadul verő szívdobbanásait is hallhatná. Most már teljesen védtelen. Nem támadhat többet. – Add fel. Még visszaléphetsz. De így mindent elveszítesz. – hörgi betorzult gépiességgel, ahogy félig megvakult, borostyán íriszeit ráveti, s látja, hogy támadója elhűlt arccal követi minden egyes mozdulatát miközben felmagasodik. Már nem érez iránta sem szánalmat sem kárörömöt, nem érez fizikai fájdalmat, csak egyet tud: nincs több ideje, menniük kell. Erőtlenül sétál vissza a földre helyezett fegyverhez, s tekintetét a Másodikra szegezve süti el azt, hogy ne kelljen látnia azt a vádló, kétségbeesett pillantást, mely még utolsóként könyörögne az életért, s megvetve, elszűkült pupillákkal üvöltené a szemeibe, hogy ő még képes volt bízni a vezetőjében. Arcának bal fele fekete kátránytól mocskos, ahogy meghibásodott írisze kényszeredetten próbál fókuszt váltani, hogy visszahozza másik szemének látását is, de tudja, hogy ez már lehetetlen, s szinte érzi a jeges fémet szikrázni a napfényben, felszakított bőrének szövete alatt. Most először hálás a kiömlő, ragacsos gépi vérnek, hogy ezt a látványt eltakarja a Második elől, s csak ép arcának fele mutatkozik meg, mely, ha nem lenne olajfoltoktól szennyes, úgy festene, mintha mi sem történt volna. A korláthoz érve karját szótlanul nyújtja előre, megakadályozva, hogy egy percre is megremegjen az újra rászakadó fájdalmak súlya alatt, majd kérdés nélkül rántja vissza a tetőre a sérült fémtestet, mintha csak egy jelentéktelen rongyot húzna le a korlátról. - Azt hiszem világosan megmondtam, hogy csak nekem van jogom végezni a vázzal. Logikátlan volt egyedül elrohannod. – közli egysíkú, monoton hangon, melyben néhol felerősödik a meghibásodott torzság.

2009.11.29. 11:06 Ichigo Miyo Natsu

Fémszárnyai segítségével repül végig az égignyuló épületek között, olyan cikázó sebességel, hogy aligha lehet látni haladásának irányát. Szárnyai sebessen csapkodnak halk morrajjal, ami a hirtelen melegedő levegő miatt add ki. A felkelő nap sugarai csak bele-bele villan szemébe, amire ösztönösen hunyorítva halad előre. De, nem zavarja mivel a tudat így is segití, hogy tisztában lásson, ahogy megy előre. Viszont az egyik épület felöl lövéseket hal. A beleépített tudat rögtön dolgozni kezd a hang feldolgozásán, hogy kideríthesse merről, honan és miféle zaj lehetett ez. Csak úgy ösztönösen dolgozik vele gépi fele, hogy a vezérlő, hamar tudomást szerezzen a dolgokról. Röpke időn belül már tisztában is volt a hang forrásával. ~ Lövés hang volt, kelet felöl.~ hallatszodott a benne leledző tudat válasza, szokásos komor hangján, ami általában azt jelentette, hogy nem valami bizalomgerjesztő dolog számára. ~ Redben... megnézem...~ vetette bele magát a gyors elhatározásba és újdonsült szokása szerint, nem hallgata meg a tudat oktató szövegelését. Úgyanis nagyon érdekelte, hogy mi történik ott, mivel ritkán ütközik bele ilyen váratlan eseményekbe. Most méggyorsaban cikázot a hang irányába, mig nem odaért. A sok égignyuló épületek között az egyiken történtek zűrzavarok. Így letámaszkodott a szemközti épület tetejére és erősen figyelni kezte az eseményeket. Az a férfi volt ott, akivel még anno összefutott. De, miért öli a félig emberi-félig robot technologiával felszerelteket? Mikor legutobb találkozott vele, csak úgy lesték a parancsait. De, most... Nem nagyon tudta hovatenni az eseményeket. Bár egy kis hallgatozásba nem halt bele senki, legalábbis ő eddig nem hallot olyanoról. Szányait pihenő állásba a hátársa húzta, annek elhatározásának fejében, hogy ott marad és végignézi a további történteket, de azért felkészülten vár a váratlan eseményekre.

2009.11.28. 21:53 Avila Mecoi

Érzi a hideg ujjak szorítását karja körül, melyek most egyre erősebbé válnak, szinte már fizikai fájdalmat okozva neki és a hideg testet, mely most még közelebbinek tűnik. Elfordítja a fejét, és követi a férfi pillantását. Csak most tűnik fel neki a Második összetéveszthetetlen alakja és az őt körülvevő cyborgok. Amikor meghallja a férfi hangját lassan visszafordítja felé a fejét. Nem mond semmit, de felidegesítik a férfi szavai. Bár ő is tisztában van vele, hogy legyengült, és valószínűleg minden próbálkozása még több cyborg feltartóztatására már kezdettől fogva kudarcra van ítélve, mégis mérges az Elsőre, hogy ezt így ki is mondja. Nem ezt a viselkedést szokta meg az emberektől maga körül. Mindig mindenki úgy bánt az igazsággal, mint valami bűnös dologgal, amit nem lehet az embereknek az ajkukra venni. Még a legapróbb dolgoknál is. A hazugságok között nőtt fel, a hazugságok takarták el előle a valós világot. És most mintha csak felszakadt volna ez a burok. Mintha az Első megsemmisítette volna. Amikor a robot megindult a kisebb csoport felé, követte, de pár lépés múlva megállt. Ha úgy döntesz, hogy közbe avatkozol és megöleted magad, egy percet sem kell erőlködnöd, mert én foglak lelőni. Most sem félt a haláltól, sőt szinte vágyott rá, hogy az Első kezei által haljon meg, de még nem jött el az ideje. Nek még nem szabad meghallnia, nem itt és nem most. Majd haeljön az idő, még ráér azért küzdeni, hogy ez a vágyai is teljesülhessen. Így hát megállt, és csak állt és várt. Mint egy gyenge, tehetetlen kis gyerek, akire ráparancsoltak, hogy ne avatkozzon bele a felnőttek dolgába. Tekintete egy pillanatra összeakadt a Másodikéval, és most ismét szívébe markolt a féltékenység. Mennyire szívesen ált volna ott a helyében, a vékony korlátokon, és hagyta volna, hogy a szél belekapjon hajába, és egész testét átjárja. Hgy elfoghassa a szabadság érzése, és úgy érezze, nincs miért aggódnia, nincs semmi, ami árthatna neki. Olyan közel ahhoz, hogy zuhanjon. Csak egy vékony vonal élet és halál között. Semmi más gondolat a fejében, csak a jelen. A szél lágy simogatása és semmi más. Miért mindig mások kapják meg azt amire ő vágyik? Alig rezzen össze, amikor meghallja a lövéseket. Nagy nehezen elszakítja a tekintetét a nőről, és most újra az Elsőre szegeződik pillantása. Vajon mit érez ilyenkor? Mikor meghúzza a ravaszt, és ezzel elveszi Norlana lakosaitól és szolgálóitól az életüket? Érez egyáltalán valamit? Sajnálat? Fájdalom? Düh? Méreg? Gyűlölet? Utálat? Együttérzés? Megbánás? Megkönnyebbülés? Ezek számára mind csak üres kifejezések és régi emlékek, de mások számára gyötrő érzelmek, melyektől legtöbbször legszívesebben megszabadulnának. Érez egyáltalán valamit is a férfi ebben a pillanatban? Vagy ugyan olyan üres, akárcsak ő?

2009.11.27. 21:27 Khiara Laken

Dühödten ostromolja testét a szél, a zúgolódó légáramlatok, melyek haját olyan áthatósággal lobogtatják, akár egy vörös kendőt, vagy a feltámasztani kívánt tüzet, mely szinte beleolvad a felkelt Nap fényes sugaraiba. Úgy áll ott, mintha magába foglalhatná a távolban elmosódott fémváros látképét, a tükörborítású ikertornyokat, az ezüstös épületeket és légjárókat, mintha hallaná zúgó fülével a Világ suttogását, érezné hamis bőrével láthatatlan simítását, és látná homályos tekintetével maga előtt mindazt, ami eddig lelkében keringett, de sosem tudta szabadjára engedni.  Összefolyik előtte az egész létezés; csak pislákoló színfoltokat lát, csak zsibbadtan érzékeli azt a kavargó űrt, mely lábai előtt kezdődik, mely olyan szenvedélyesen kívánja magába szívni, hogy megfeszített erővel tud csak küzdeni ellene. Orrát saját vérének illata marja, ami lassan csörgedező, ében, mocskos patakként folyik végig testén; csak a fémszívéből kivezető csövét célozták be, azonban a bénító töltény így is minden elkeseredett pumpálásnál megnyikordul és megfeszítetten tölti tele vírussal alakját. Áramkörei lefagytak, teljességgel lemerevedett, és már-már feltör benne a hányinger emberi érzete, ahogy ott áll a semmi felett, arra várva, hogy egy utolsót mozduljon, vagy, hogy hátulról belélőve ösztönözzék a halálugrásra.  Tompán hallja a háta mögött felcsapó morajlást – végig kifejezéstelen, ürességet tükröző vonásai összerándulnak –, majd elkezdi dúdolni magának fadobozának csengését, mintha ez megvédhetné őt a kínzó kavargástól. Már zuhan, biztos akar lenni, hogy sebesen zuhan, mert az érzelmek is ugyanolyan hevességgel folynak össze, ahogyan egy pillanatra újból feltörnek mellkasának mélyén.  Csak akkor tudatosul benne az eddig is nyilvánvaló igazság, hogy még mindig életben van, mikor elérkezik a dallam végére. Felnyíló, kissé kitisztult szemekkel pillant háta mögé; újra összeomlik körülötte a Világ, amint kiveszi az Első alakját, messzebb Aviláét, és a szétlőtt cyborgokat, aminek látványa egyszerre ösztönzi őt a maradásra, és az egyre kívánatosabb repülésre.  Ők ketten fognak végezni vele.  Ez a gondolat születik meg benne először, ez mérgezi meg elméjét; összeszövetkeztek ellene még a meilisi támadás előtt, és minden végig csak játszadozás volt, egy próbatétel,  hogy mennyi mindent képes kiállni. Saját magán gúnyolódva fordul vissza, kissé meginogva a korláton, ahogyan a nyers gép újra és újra elhatalmasodik beteg lénye felett.

2009.11.27. 20:31 Zev Owen

Rendezetlen szívdobbanásainak súlya alatt egyre nehezebbnek érzi önmagát, miközben tekintetét meredten a szürke betonra szegezi, mint aki tudomást sem akar venni Avila szavairól. Érzi, hogy ujjai önkéntelenül a lány karja köré fonódnak, ahogy erőteljesen testéhez szorítja, mintha mágnesként vonzaná a felismerés, melyet most képtelen lenne feldolgozni. Dermedt testét így is egyre nehezebben veszi uralma alá, száguldozó gondolatai őrjöngve áramlanak az emberi tudat és a gépi logika határán, félrekoordinálva testét, mintha egyik sem találna kiutat abból a félig mesterséges elméből, melyet egy élettelen lélek mozgat. Megfagyott tekintetének távoli vonásait úgy emeli meg, mint aki fél attól, ami a szemei elé tárulhat, mikor az íriszében szikrázó borostyánok fókuszt váltva kirajzolják a fegyverüket tartó cyborgok megmerevedett alakjait, mintha azok támadás közben a földbe gyökereztek volna. Csuklójában, karjában, s nyakának vonalán egyszerre indul meg a fájdalmas perzselés mely minden egyes lüktetéssel egyre intenzívebb fizikai fájdalomhoz juttatja testét. Mindaddig gyötri a kínt hozó méreg, míg mindhárom érzés lázasan össze nem ér mellkasának mélyén, mint akinek érzelmei hirtelen felerősítették a testébe táplált szert, mely aztán önkényesen adott magának szabad utat futótűzként terjedve szét nehézkesen mozgó fémtestében. Most csak egyetlen színt nem akarna látni, mely megigézően kavarog a szélben, mely még most is az emberi halandóság, a vér tudatát juttatja eszébe, ahogy a hosszú, megigéző, vörös tincsek a robot porcelánszerű bőrével, s kristályszínű szemeivel párosulnak. - Figyelj rám Avila. Gyenge vagy és nem bírnál el több cyborgot. Akármennyire hiszed magad erősnek, nem érdekel! – rivall rá, éles hangja beleveszik a fent zúgó szélben. – Ha úgy döntesz, hogy közbe avatkozol és megöleted magad, egy percet sem kell erőlködnöd, mert én foglak lelőni. – suttogja végül elfojtott hangon, közel hajolva a lány arcához, hogy tekintetét rá erőltetve az tisztán hallhassa szavait. – Maradj ... itt. – tagolja erélyesen, ahogy óvatosan talpra állítja a testet és elindul a félgépek irányába, mintha csak egy baráti összejövetelre várnák. Léptei, s arcvonásai végtelen nyugalmat tükröznek, ahogy gyötrő érzései egy pillanat alatt tűnnek el sötétséget hordozó testének ólomkamrájában. Zev feltörni kívánó küszködése, s félelmei egy pillanat leforgása alatt szűnnek meg, ahogy megadva magát a helyzetnek, átadja testével együtt a tudatot is a gépnek, a benne élő egyetlen személynek, aki érzelmektől mentes, kihűlt lényként most képes lehet az érzéketlen, pontos gyilkolásra, melynek tudatára úgy érzi, hogy elkerüli a fájdalom. Ahogy leemeli válláról betonszínű egyenruhájának felső részét, anyaga veszettül megremeg a szélben, a fémcipzárak egymáshoz ütődő, monoton dallamára. A lyukakkal tarkított ruhadarabot kavarogva sodorja arrébb a viharos fuvallat, ahogy elengedi fogságban tartó ujjai közül, s a zsebébe rejtett stukkerért nyúl, mellyel már sikerült kioltania egy életet. Szemeit elszűkíti, mintha a tomboló szél zavarná, azonban ez a pillantás ösztönösen árulkodik az Első jelenlétéről, ami minden ízében eltér ártatlan, gyerekes arckifejezésétől, mely valaha még emberivé tehette. Tekintete most már nem tükröz mást, csak a memóriájába programozott célt, melyet most nem Norlana diktál, hanem saját maga. Léptei nem törik meg a morajló zúgást, mikor jobb karját lazán megemelve elsüti az első töltényeket, a felsorakozott félgépek mindegyikének a tarkójára célozva, mellyel szinte végzetesen megroncsolhatja félemberi testüket. Már csak a rá irányuló tekinteteke látja, s két test élettelen összeroskadását a szikrázó napsütésben.

2009.11.27. 19:19 Avila Mecoi

Még fel sem eszmél, már a férfi karjaiban találja magát. Hirtelen még ellenkezni is elfelejt, hiszen át kell gondolnia, hogy egyáltalán hogy is került oda. Túl gyorsan történt minden. Szép lassan kezdenek összeállni a részletek, és már nyitná a száját, hogy kicsit megkésve, de bepótolja az ellenállást, de az Első megelőzi. - Nem csak te... Bár biztos szívesebben tartanál valaki mást a karodban helyettem, nem de? - szemei szórakozottan csillantak meg, bár ez a sötétben biztos nem látszódott, de most nem hallatszott annyi gúny a hangjában, mint amúgy. Végül aztán lemondott arról, hogy megpróbálja rávenni a férfit, hogy tegye le. Valamiért megnyugtató hatással volt rá a férfi közelsége. Bár ez az ő sötétsége volt, általa jött létre, ő uralta, és amúgy is szerette a sötétséget, most valamiért elbizonytalanította és legyengítette. Maga sem tudta, hogy mi az oka, és ez megrémítette. Érezte, hogy újra körbeveszi a magány érzése, pedig a sötétség az egyetlen hű barátja, aki mindig vele van. Bár olyan közel van hozzá az Első hideg, idegen és durva teste, mégis úgy érzi, mintha messze messze ő lenne az egyetlen, és mindenki magára hagyta volna. Érzi az őt tartóből árado bizonytalanságot, és kételyeket, és ez egy kicsit enyhít az ő félelmén. Mint hogyha ez azt bizonyítaná, hogy nincs egyedül. Hogy vannak mások, akik úgyan úgy szenvednek mint pk, és ő sincsen rákényszerítve, hogy egyedül szenvedlyen. De mi lesz most velük? Gondolatai akaratlanul a a jövő felé szárnyaltak, és megrpóbálták kitalálni a jövő rejtelmeit és titkait. Mit csinálnak, ha itt nem maradhatnak? Nem tart sokáig, és egész Norlana őket fogja kutatni. Bár hallgathatott volna az Elsőre, és mondhatta volna, hogy ők akarata ellenére hurcolta magával, és talán még mindig fenn áll ennek a lehetősége, hogy egyszerűen eljátsza a szerencsétlen áldozat szerepét, és a képükbe hazudjon, de undorodott ettől a megoldástól. De ha egyenlőre túlélik, és sikerül lerázniuk a cyborgokat, akkor mi vár rájuk? Külön válnak, és a robot hagyja, hogy asját maga boldoguljon ezzel a szituációval, vagy pedig kitalál valamit, és ő is részese lehet a tervnek? Megrázta a fejét, és inkább nem próbált a jövőre gondolni, előbb ki kell jutniuk inne, hogy egyáltalán legyen egy jövő. Behunyta a szemét, és erősen koncentrált rá, hogy kizárja a külvilágot, és a legkisebb hang se juthasson el a tudatáig. Nem most csinálta ezt először. Gyerekkorában fejlesztette ki, amikor a szülei vitatkoztak, de ő nem aakrta hallani. Azóta már tökéletesítette. Csak akkor nyitotta ki újra a szemét, amikor arcán érezte a langyos reggeli levegőt. Lassan felemelete a fejét, és felnézett a férfire. - Most már leengedsz? - kérdezte halkan suttogva. Maga sem tudta, hogy miért csak lehelte a szavakat, ahelyett, hogy rendesen emgkérdezte volna. Még mindig volt benne valami rosszérzés, ami jeges markokkal fogva tartotta.

2009.11.26. 20:58 Khiara Laken

Meredten szegezi tekintetét a három cyborgra, akik fegyverüket rá szegezve szorítják egyre hátrább a tetőtér sarkának irányába. Egyikük a füléhez nyúlva értesíti csoportjának többi tagját; hangját elnyomja a magaslatokon örökké süvítő szél, mely ellenzi a fülledt, melegedő levegő páráját, a napsugarak tűzését, ami élettel telin csillan meg a puskák csövén.  Hiába nyúlna az övébe tűzött fegyverekért, csak a semmit tapintaná ki, s még inkább felsípoltatná fejében reménytelen helyzetének tudatát. Hiába akarna egy hirtelen mozdulattal az egyik félrobotnak ugrani, lába megbicsaklik, és a merev arcú férfinek még arra is akad ideje, hogy kicserélje a töltényt egy sokkal speciálisabbra, hogy azzal bénítsa meg a behatoló vázát. Ennek is csak elhaló moraját hallja, majd szövetének fájdalmát érzi mindenütt, ahogyan kulcscsontja alatt találva el őt terítik le testét, mely csattanva terül el a felhevült betonon.  A mérhetetlen fájdalom illúziója költözik drótjaiba, megrándítva egyre koordinálatlanabb végtagjait. Arra sincs jelenléte, hogy teljességgel összeszorítsa szemeit; majd mintha a gyötrelmet, melynek egy elhaló kiáltással ad hangot, hirtelen váltaná fel a szív feszülő dallamát akadozó csengéssé változtató zsibbadás és annak a sötétségnek az elhatalmasodása, mely eddig mindig elkísérte félroboti alakját.  Olyan, mintha a Nap kerek műtőslámpává változott volna, hogy vakítón felvillanva legyen részese egy újabb operációnak. Légzése leáll, lassuló szívét elönti a keserűség, mely tovább ösztönzi őt a mozdulatlanságra, s tovább üti fejében múltjának fakó és pontatlan képeit, amik még így is képesek őt pislákoló öntudatánál tartani. Látja maga előtt meztelen testét a műtőasztalon, érzi kihűlt hátát a perzselően jéghideg fémasztalhoz feszülni, a vénáiba szúrt altatókat, a szempilláin ülő könnycseppeket, a szégyent, a rettegést, a torkát maró sikoltásait, melyek minden cseppel egyre halkabbá, egyre elhalóbbá és elvétettebbé válnak.  Itt fog meghalni  - a katonák elviszik, pár mozdulattal szétszerelik, vagy átprogramozzák, hogy ő is Meilis ellen vezényeljen. Az Örök Lény szavaira gondol, majd a nő erőteljes ívű arcára, a szemekre, amelyek megvetéssel telve tekintettek rá. Deron vonásait idézi maga elé, a harcosokét, majd azokét, akikre már nem emlékszik, most mégis lelkébe sűrítve érzi jelenléteiket, az illatokat, a hangokat, melyek körülvették őt régen. Most mindent maga mögött kell így  hagynia, miközben egyedül azért könyöröghetne, hogy inkább a Nap égesse halálra. Nem!  Bűntudattól csordulva veti újra elméje alá szívdobbanásait, hogy feltápászkodhasson – háta nekiütődik a vaskorlátnak, miközben lebénított végtagjaival igyekszik magát talpon tartani. Csak homályos, kontúrtalan alakjait látja a félrobotoknak, akik újból fegyvert emelve testére készek hatástalanítani őt.  Hirtelen elhatározásból rakja lábait a korlátra, s mielőtt még lőhetnének, remegve egyensúlyozza be testét a vékony csövön, miközben eltorzult vonásokkal tekint maga elé a gomolygó semmibe. Egyszerre érzi üresnek magát, elég üresnek ahhoz, hogy meghiúsítsa Norlana terveit, és hogy elrugaszkodva véget vessen ennek az őrült táncnak örökre.

2009.11.26. 19:17 Zev Owen

Még saját meglepettségére sem ad magának időt, mintha mindaz, amit a lány művelt teljesen természetes lett volna. Amint gyors mozgásra bírja fémvázát úgy érzi, mintha egész felsőteste lemerevedett volna a ránehezedő súlytól. Mozgása nehézkessé és darabossá válik, azonban saját tempójának gyorsaságán nem hajlandó változtatni; annak ellenére sem, hogy több helyen is érzékeli, hogy a golyók olyan erősen és közel találták el, hogy azok fémkidolgozású hátába fúródtak. Néhány másodpercig hagyja magát vontatni az elsötétült folyosók kanyargásában, majd, ahogy ráeszmél Avila gyengeségére, még gyorsabb iramot kezd diktálni, miközben erőt véve magán karjaiba rántja a kimerült testet, hogy meggyorsítsa a haladást, már nem törődve azzal sem, hogy a lány esetleg ellenkezésben törhet ki. - Azt hittem ilyesmi csak az akciófilmekben történik. – erőlteti magára rekedt szavait, hogy elterelje Avila figyelmét a helyzetről, miközben fölöslegesen magába kapkodott lélegzeteitől mondata olyan hatást kelt, mintha közben hevesen zihálna a kimerültségtől. Még korántsem érzi magát gyengének, csak felsőtestének mozgása korlátozódott le a tölténysorozat miatt, mely elég erőteljesen megroncsolta vázának egészét. Szemeinek aranysárga izzása másodpercek alatt erősödik neonszerűvé, mely mint egy szikrázó lámpa fénye, úgy hálózza be a koromsötét folyosók mélyét. Tekintete másodpercek alatt méri fel a sötétből kibontakozó alakzatok pontos helyét, miközben intenzíven dolgozó memóriája szinte már ösztönös reakcióként alakítja ki a felső szint térképét. Idegen érzéssel tölti el, ahogy jeges mellkasán érzi a fehérhajú lány arcát, miközben annak forró, élettől lüktető vonala olyan közel kerül hozzá, hogy hallhatja a fülledt levegő áramlását természetellenesen süvítő fémtüdejében, vagy szívének torz dallamot játszó dobolását, mely inkább hasonlít egy rozsdás fémfelület rezonált dübörgéséhez, mint élő szívdobbanások dallamos taktusához. Minden erejével azon van, hogy üresen kongó lépteire koncentráljon Avila testének vészes közelsége helyett; furcsán rátörő idegességgel tölti el egy eleven emberi test tudata, mely karjaiban, mintha minden egyes gyengeségét képes lenne a magáévá tenni, s kihasználni, miközben természetellenes légzését hallgatja, melynek túlzó egyenletességére bárki rávágja, hogy hamisak, s erőltetettek. Már csak arra képes gondolni, hogy kijusson a szabad levegőre, miközben néhány pillanat erejéig még az is végigfut tudatán, hogy amint felértek az épület tetejére, letéve Avilát, lendületből tovább rohan, hogy Norlana egyik épülete zúzhassa őt darabokra zuhanás közben. Gondolatainak béklyójában hirtelen rátört, fekete humora váratlanul csap át keserűségbe, ahogy meghallja a magára hagyott meilisiek sikolyait és zokogását, mintha azok egy vastag falon túlról jönnének. Csak elenyésző, elfojtott morajlásként törnek a felszínre, mely hangok eggyémállásából tisztán kitűnik a kétségbeesés, a haláltól való félelem, ahogy hirtelen ellepi testüket a vénába maró csend, sötét cellájuk kamraszerű börtönében. Ahogy eléri a tetőre vezető fémlépcsők rácsozott fokait, súlyuk alatt megnyikordulnak annak elhasznált csavarjai. Egy lendületes mozdulattal küzdi fel magát a légjáróktól zsongó, forró levegőre, melytől elszorult torkát végtelenül száraznak érzi. Most csak egyetlen dologra tud gondolni: bár eltüntethetné a fejében felzúgó, segítségért kiáltó hangokat, hogy még emlékük nyoma se maradjon meg többé soha.

2009.11.25. 21:04 Avila Mecoi

Meglepődéssel az arcán néz a férfire, majd halkan elneveti magát. - Hova ez az illedelmeskedés? Nem szeretem, ha a vezetéknevemen szólítanak. Nem vagyok annak a családnak a része. - Teljes nyugodság sugázik a hangjából. Mielőtt a férfi ellökné magát a faltól, és így szabaddá teszi őt, odahajol, és egy puszit nyom az arcára. - Köszönöm szépen, Első. Már lépne előre, de most megáll a férfi további szavaira, és gúnyosan ránéz. - Mész a hős megmentőt játszani? Milyen lovagias tőled. - A tőle már megszokott gúnyos arckifejezés most sem maradhatott el. Mikor azonban a robot megmarkolja a vállát, és magához húzza, már csak a meglepődöttség észlelhető az arcán. - Nekem nincs otthonom! Legalábbis ez a hely biztos nem az... Nem fogom eljátszani a sikongató kislányt, csak hogy megússzam ép bőrrel, valaki kimentsen, és utána visszadugjon a szürke mindennapokban. Kösz, de abból nem kérek. Kirántotta a vállát a férfi kezéből, és pár lépéssel előrébb lépett, de megkönnyebbült, hogy a robot nem ment túl messzire, hiszen ahhoz, hogy minden jól menjen, neki is ott kellett maradni. Senki nem ismeri Norlanát úgy mint ő... Legalábbis emlkszem egyszer ezt mondták. Akkor biztos vagyok benne, hogy ezt az épületet is ő ismeri a legjobban... Erre a tudására pedig szükségünk lesz azután, amit tervezek. Már alig pár méterre vannak csak a cyborgok tőlük. Itt az ideje, hogy cselekedjen, nem habozhat tovább. Eljött a pillanat, hogy bizonyítson, és bizonyítani is fog. Bár ennyi személyen egyszerre és ekkora távolságban még nem igazán próbálta, mégis bízott benne, hogy menni fog neki. Egyszerűen csak jobban kell koncentrálnia, mint amúgy. Csak hogy a koncentráció sem volt olyan könnyű. Feje ismét egyre jobban sajgott, még mindig a lövések okozta hangzavartól, és ezen most az sem könnyítet, hogy teljes erejéből arra koncentrált, hogy sikerüljön, és a terv második részéhez is legyen elegendő ereje, na meg a meneküléshez. Pont mielőtt a félrobotok újra rájuk emelhették volna a fegyverüket, sikerült elég energiát, és koncentrációt összehoznia. Hirtelen torpant meg az összes cyborg, és mozdulni se tudtak. A testükben elhelyezkedő csövekben folyó vérszerűséget megszilárdítva mozgásképtellenné tette őket. - Készen állsz? - meg sem várva a választ kezét hátra nyújtva kereste meg a férfi kezét, és ismét maga után húzta, amint elkezdett rohanni. De mielőtt még megmozdultak volna, az egész folyosót teljes sötétség borította be, annak ellenére, hogy odakint sütött a nap, odabent az emberek az orrukig nem láttak el. - Remélem így is tudod merre kell mennünk... Nem hiszem, hogy ez tényleg sokáig fel fogja tartani őket... Cyborgokon még nem teszteltem a képességeimet, főképp nem ennyin... De megnyugtató, hogy tényleg működik. A futásból sokkal inkább csak botorkálás lett, és most már arra várt, hogy a férfi vegye át a vezetést, bízott benne, hogy ő jobban tud tájékozódni, annak ellenére is, hogy nem lát semmit.

[568-549] [548-529] [528-509] [508-489] [488-469] [468-449] [448-429] [428-409] [408-389] [388-369] [368-349] [348-329] [328-309] [308-289] [288-269] [268-249] [248-229] [228-209] [208-189] [188-169] [168-149] [148-129] [128-109] [108-89] [88-69] [68-49] [48-29] [28-9] [8-1]