Új bejegyzés Frissítés

2010.01.03. 20:38 Mizuki Sawa

Már épp indult volna el, amikor az ismerős ujjak a csuklója köré fonódtak. Hátranézett, és már csak azt kapta el, ahoyga a fiú feláll. Bár kicsit rosszul érzi magát emiatt, hallgat a fiúra, és nem veti bele magát a folyosó magányába, hanem ott marad vele. Amikor Daniel fogása már nem is olyan erős, megrémülve néz rá, attól tart, hogy esetleg megint rosszul csinált valamit, vagy a fiú megint elbizonytalanodott valamitől, de nem ez volt a helyzet. Megkönnyebülten eresztette ki az eddig bentartott levegőt, és követte a fiút. Meg akarta kérdeznie, hogy hova mennek, de valahogy nem akarta megtörni a csendet. Ez most nem amolyan kínos némaság volt, amit olyan nehezére esett elviselni, ebben semmi kellemetlen nem volt. Azonkívül neki mindegy volt, amíg nem kell emgint összezárva lennie a többi emberrrel, és nem úgy tűnt, mintha a fiúnak ez lett volna a célja. Nem is olyan sokára - talán túl hamar - elérkeztek a kijárathoz.  Most már értetlenül és kíváncsian pislogott, de megszólalni még mindig nem szólalt meg. Ezúttal a fiú volt az, aki beléfolytotta a kérdéseket. Aggódva nézett rá, és egy gyors lépéssel ott termett mellette. Eddig nehezére esett tartani a tempót, a fiú sokkal nagyobb volt, a lábai is hosszabbak voltak, így a léptei is nagyobbak az övénél. - Jól vagy? - kérdezte feleslegesen, de ez már szinte reflexszerűen jött. Ahogy kimondta a szavakat, az ő tüdeje is megtelt a kinti piszkos levegővel. Bár a kísérletek óta nem volt olyan érzékeny rá, azért most is nehezére esett levegőt vennie, az enyhe köhösé őt is elfogta, de nem volt olyan súlyos. Követte a fiút ki az esőbe. Jó érzés volt újra a bőrén éreznie az esőcseppeket és a villámlást látni. Felnézett a fiúra, és elmosolyodott. - Köszönöm, tudok jönni. - Ez így is volt, és nem akart még jobban Dan terhére lenni. Amíg mellette volt, nem volt oka rá, hogy panaszkodjon. Az is elég volt, ha érezhette maga mellett. Ismét felzárkózott mellé, majd bebújt az egyik karja alá, és megfogta a kezét. - Remélem nem zavar... Nem a fiú arcát nézi, hanem az esőt. Leglaább ez nem változik soha. Az eső mindig eljön, és mindig ugyan olyan, ebbe a folyamatba egy embernek sincs beleszólása. És bár ő maga képes rá, hogy manipulálja az időjárást, nem hitte, hogy lenne annyi ereje, hogy ekkora vihart sikerüljön neki összehoznia. Vagy éppen fordítva, és eloszlatnia a felhőket. Bár ez talán hasznos lett volna, mert ha ez így folytatódik, akkor nem fogják látni a csillagokat, és ő nem szerette volna, ha a fiúnak még egy csalódást el kell viselnie. Szeretett volna midnent megtenni azért, hogy ez most sikerüljön neki. Igazán megérdemelte volna. - Persze, hogy elvihetsz. Nagyon érdekel ez a hely. - Kedvesen mosolygott, és csak most nézett fel a fiúra. Bár szöget ütött a fejében egy probléma, ezt egyáltalán nem említette volna hangosan. Nem akarta a fiút még egyszer ugyan abból az okból megbántani. Úgy gondolta, elég akkor tudnia, hogy gondolta, hogy ő is látja a csillagokat, ha már oda értek. Ott nehezebb lenne ellnállnia, ha esetleg akkor mégis a saját műveletéhez kéne folyamodnia. Daniel ismerve azon sem lepődött vona meg, ha ezen eddig nem is gondolkodott volna, és csak akkor jutna ezsébe, ha oda érnek. Akkor, amikor már túl késő lesz, hogy nemet mondjon. Bármennyire is nem akart erőszakos lenni, ha kell, akkor igenis megteszi. Bár korábban pont erről beséltek, hogy ezáltala  fiúnak talán csak rosszabb lenne elvisleni a tényt, hogy nem lát egyzerűen nem votl rá képes, hogy megvonja tőle, ha egyszer a kezében van egy lehetőség.

2010.01.03. 19:23 Avila Mecoi

Legszívesebben elhúzodna az érintés elől, de erre nincs módja, a légjáró fala az útjában áll. Mégis a férfi szavai azok, amik arra kényszerítik, hogy összerezzenjen. Egy hosszú pillanatig csak a kezet nézi, amivel letörölte a könnycseppeket, majd ugyan ez a kész készteti arra, hogy a már olyan ismerős szemekbe nézzen. A durva érintések ellenére sem tudja elfolytani az érzéseket, ahogy a teste reagál rá, de ugyan úgy az ösztönt se tudta elnyomi, hogy kirántsa magát, bár ez nem jött össze neki. - Avila. - Javítja ki automatikusan, nem szereti, ha a vezetéknevén szólítják, az nem az övé. Nem akarja egy olyan család nevét használni, amelyikhez soha nem tartozott. Röviden elgandolkodott, majd dühe és elkeseredettsége ellenére kissé kíváncsian nézett vissza. - Sok lesz? Miből? Ugyan ennek a kíváncsiságnak szinte pillanatok alatt meghökkenés és bosszúság vette át a helyét. Talán még egy lemondó sóhaj is kicsúszott a száján, ebben nem volt biztos, de számított is ez most akarmit is? - Csak ezért nem akarsz elengedni, mert attól félsz, elárulhatnálak? Korod és tapasztalataid ellenére hihetetlenül naiv vagy. - A sok váltakozás után most már véglegesen a düh vette át az uralmat arcizmai felett, bár belül szomorú volt, kívülről ezt nem lehetett látni. - Ha csak ettől tartasz, akkor nincs rá szükség, hogy visszatarts. Rendelkezésedre állok, abban, hogy megszerezzétek a szert és az alkatrészeket, de utána eressz el. Ne tarts fölöslegesen magadnál, ezzel senkinek nem teszel jót. Várt egy picit, amíg a férfi elhelyezkedett a székében, majd ő is odasétált a helyéhez, és leült. Magán érezte a Második tekintetét, így felé fordult. Nem igazán tudta értelmezni amit az arcáról leolvasott, talán így is akarta, hogy ne sikerüljön neki vagy egyszerűen csak túl fáradt volt már, és nem működött olyan gyorsan az agya. Eszébe jutott, hogy mennyire meg volt róla győződve, hogy ő végezni akar vele, végeznie fog vele. Lehet, hogy tényleg az Elsőnek volt igaza. Ebből a csatából ő távozott vesztesként. A végső veszteség? Ki tudja... Talán még egy kis bűnbánás is észrevehető volt a szemében, ahogy így visszanézett rá. Valahol tudat alatt tényleg sajnálta, hogy ennek így kellett alakulnia, és nem csak saját maga miatt. - Nem mi választjuk ki, hogy hova vezet minket a szívünk... Mennyivel egyzserűbb lenne úgy... - Suttogja maga elá a szavakat, majd elfordítja a fejét, és most hátulról profilból nézi a férfi arcát, ezúttal már neki intézve a szavait. - Végre kettesben lehetnétek, bár menekülnötök kell, de ha sikerül végre tisztába lennetek vele, hogy mit akartok, akkor még ezért az árért is emgéri, nem...?

2010.01.03. 10:36 Khiara Laken

Szemei összeszűkülnek, mikor szívdobogásának ritmusára felveszi a robot ajkának mozgását. A mély hang most elmarad, csak odaképzeli tudja a vádló, dühödt hangnemet, a szék megroppanását, és saját szuszogását, mely titkolni sem akarja meglepődöttségét. Hogyan jöttél rá?  Akarná kérdezni, de mindössze csak hangtalanul tátog. Vonásai ellazultan maradnak a helyükön, ahogy eltávolodnak tőle; ahhoz is fáradt, hogy belője az ide illő arckifejezést. Egy pillanatra elmerül az illúzióban, milyen, mikor valakit egyszerre megfosztanak az érzékeitől. Ha már se látni, se beszélni nem fog, de még érezni sem – olyan, mintha halott  lenne. Ez csak abban jobb, hogy mindeközben a logika alatt nem kell magáévá tennie saját pusztítását. Nem kéne dühösnek lenned. Én nem félek ettől. - Voltam már süket, vak és néma egyszerre. Csak nem egy fémtestben, hanem az élő húsban élve. Ez nem valami új dolog. – sziszegi halkan, mikor a robot leül a másik ülésbe, és feleszmél, hogy a halál milyen vonzó tud lenni. Megborzong, üveges pillantása pedig megtelik gyötrelemmel és keserűséggel. Akarod hallani, ahogy feladom, igaz?  Felsőtestét hátradöntve égeti tekintetét a nő lélektelen szemeibe, hogy kivonja a fájdalmat, azonban így mintha méginkább kínozni akarná magát. Ártatlanul fürkészi azokat, mint egy gyerek, akit teljesen megbabonázott a látvány. Nem kötelező, ha nem akarod. - Tudom, hogy Te is akarod. – mondja végül a férfinek, lenyomva indulatos gondolatát; nekik kell  az a szer, kell érezniük, hogy ellentmondjanak a logikáknak. Nem is annyira magának akarja, és nem akar hallgatni másik felére, mely legszívesebben azonnal tovább menekülne a város széle felé.  Még mindig a nő megtörtségének okát kutatja – nem látta, mit mondott, mielőtt a robot odament hozzá -, miközben megütögeti füle mellett, ha már úgy is tudja a mellette ülő, hogy kezd totálkárossá válni. Érzi magában a sivár szánakozást, amiért nem bír normálisan vigyázni a neki szánt testre sem.  Feje halkan recseg belül, csak egy másodpercre zúg fel az idegtépő sípolás, melytől szemeit lehunyja, arca pedig önkéntelen, lesajnáló fintorba húzódik. Ez a hang még fémszerkezetébe is belemarkolt, olyan nyomott és fájdalmasan erős volt, mint egy kétszeresére felerősített, halott szívre kötött gépezet, mely már csak egy vízszintes csíkot képes mutatni.  Halkan sóhajt fel, tüntetőleg megemelve fejét a légjáró felső része felé, mintha már undorodna vérének illatától is, és minél messzebb akarná tőle vonni arcát. Nem akarja erősebbnek mutatni magát annál, amilyen elgémberedett most. Csak tovább merülve a csendes űrbe nézi a párás ablakon mozgolódó cseppek hullámzását, megint kezdve az elbódulást, miközben minden lélekjelenlétével azon van, hogy ő is összeszedje maradék erejét.

2010.01.02. 22:09 Zev Owen

Látja, hogy a nő keze a saját kézfeje felé mozdul, ő azonban csak akkor pillant le az ellágyult tekintetről, mikor egy tompa érzés húzza össze a kézfején lévő szövetet. Szíve ütemesen fellüktet a nem várt élményre, mely csak a Második szavait igazolja. Nem fájt. Csak egy alig érezhető nyomás volt az egész. Alig vette észre. - Szóval azt mondod, az, hogy érezzem az érintéseket fontosabb, mint, hogy hamarosan már nem csak süket, de vak és néma is leszel! – egyik öklével ingerülten sújt le a karfára, melybe az egész szék kényszeresen beleremeg. Tudja, hogy értelmetlen megemelnie a hangját - a nő úgysem hallja - most mégis jó érzéssel tölti el, hogy tombolhat, hogy végre kiadhatja magából, anélkül, hogy hangja a logika tiltakozásától akár egy percre is gépivé torzulna. - De ha ezt akarod, oké. Visszamegyünk, kockára tesszük a létezésünket, és tolvaj módjára fogunk betörni a saját épületembe. – hangjából kicseng a büszkeségét vesztett fájdalom, ezt viszont már képtelen eltitkolni az arcán elterülő mosollyal, mely most arról árulkodik, hogy mindezek ellenére valahol még képes élvezni a lehetetlen helyzetet. - Ha már úgyis ott leszünk, elhozzuk a kellő alkatrészeket is. Nem érdekel, mit mondasz, és nem érdekel, mit akarsz. Téged én hoztalak létre, a vázad még mindig az enyém. Hirtelen magasodik fel, éles tekintetét a Másodikéba mélyesztve, dühe azonban két oldalról csap le rá, mert nem tagadhatja, hogy ő is ugyanúgy vágyik a szer után, mint a másik robot. Hangtalanul mozog előre a félhomályban, végigsimítva karján, hogy újra megbizonyosodhasson a teljes érzéketlenség közelségéről, azonban ő is tudja, hogy mindezt teljesen szükségtelenül teszi. Ujjainak elenyésző, gyenge érintését már képtelen feldolgozni a bőre alól felszívódott anyag. Mikor megtorpan, néhány pillanat erejéig dermedten áll Avila előtt, mintha a nő szavait visszhangoznák a falak, ő mégsem értené tisztán; kérdő tekintete a lányét keresi, mintha az árulást készülne elkövetni. Borostyánszínű szemei úgy követik a fehér szemek útját, hogy annak most már esélye sem lehet kitérni előle. Karját lassú mozdulattal nyújtja előre, hogy tenyere és ujjai a sima, emberi arcot érhessék, melynek forróságát már képtelen lenne megérezni jéghideg szövetén keresztül. - Ugyan, Mecoi. Sok lesz már. – szája kamaszos fintorba húzódik, ahogy hüvelykujjával letörli a nő szemei alatt remegő könnyeket. – Te is tudod, hogy most nem mehetsz sehová. Nem engedlek el. Még a végén beköpnél minket. Meg sem próbál lágyabb hangot megütni; szavaiból minden pillanatban kihallatszik a gúnyban égő vád. Az érintések, melyeket a lányra mér, most már sokkal inkább tűnnek durvának, mint gyengédnek, ahogy érzéketlenül megragadja az állát és mélyen a szemeibe néz. - Szedd össze magad. Most szükség lesz az erődre. – lélegzi színtelen hangon, majd néhány elnyújtott lépéssel elfoglalja a másodpilóta helyét, hogy a gépet megdöntve tegyen egy éles kanyart, Norlana központja felé irányítva a légjárót.

2010.01.02. 21:52 Daniel Barth

Egy szót sem szól, még csak fel sem néz; csupán némán hallgatja a lány szavait. El sem jutnak hozzá a szavak, nem érti az értelmüket. Még mindig arra vár, hogy eszébe jusson valami, amit tényleg, igazán szeretne. Egyetlen szó sem takarja a választ a kérdésre, nem érti miért nem talál semmit, amiért képes lenne bármit megtenni, hogy megkaphassa. Hiszen az emberek kapzsik. Mindenkinek van valami álma, amire egész életében vár, amiért él. Hát én miért nem találok egyetlen dolgot sem, amiért élhetnék? otthagytam a naplót... Felemeli a fejét, mint aki most ébredt mély álmából, mégis olyan hirtelen nyúl a lány csuklója után, mint akinek pattanásig feszül mindene. Nem akarja, hogy elmenjen, nem akarja hogy most itthagyja. Lassú mozdulatokkal támasztja meg karját a padon, hogy fel tudjon állni, de a lányt nem engedi el. - Hagyd. - suttogja maga elé halkan. - Senki nem tudja, hogy kié, úgyhogy mostmár nem érdekes. Végül fogása lazulni látszik, míg végül teljesen elengei Mizuki kezét, egy apró lépést hátrálva közben. Tekintetét mélyen belevési a törékeny meilisi alakjába, jelezve, hogy jöjjön utána; közben ujjaival folyamatosan végigkövetve a fal göcsörtös felületét, elindul a kijárat felé. Mikor kilép az eső áztatta hatalmas betontérre, ami a masszív gyárépület előtt terül el, megrázkódik a földről felcsapó forró pára érzetére; ahogyan lélegzetébe mar a felszálló szmog. Fulladozva felköhög, amíg néhány másodpercig képtelen levegőt venni. Tüdejét marja az őt újra hirtelen körülölelő mérgező füst és gáz, amitől újra rekedtessé válik mélyenszántó hangja. - Gyere. Tudsz jönni, vagy vigyelek? - lép ki egész alakjával az esőbe. Az eget kékes színű villámok festik színessé a szürke, sötét felhők alatt, a várost pedig elárasztja az eső és a füst kellemetlen keveréke. A hatalmas esőcseppek néhány perc alatt teljesen átnedvesítik kabátjának kifakult anyagát; szürke tincsei a víztől elnehezülve simulnak vonásaira, mint egy tökéletes, átláthatatlan lepel. Arcán néhol vékony sávokban folyik le az esővíz, olyanná téve sápadt arcát, mintha végre képes lenne sírni; pedig élettelen tekintete ugyanolyan elhagyatottan fürkészi ázott tincsei alól a világot, mint eddig bármikor. - Van egy hely, amit senki más nem ismer rajtam kívül. Már évtizedek óta lerombolt épületek, Meilis külvárosában...  Ugye, azt kérdezted, mi az, amit én szeretnék? - szemeit becsukva, álmodva forditja nedves arcát a morjaló felhők felé; egy pillanatra halványan elmosolyodik - Szeretném látni a csillagokat még egyszer. Úgy, ahogyan régen... Elvihetlek oda? Szeretném megmutatni neked az álmomat...

2010.01.02. 20:04 Avila Mecoi

Továbbra sem fordította el a tekintetét, még pislogni is alig mert, attól félve, hátha lemarad valami gyors reakcióról. Ezenkívül nem volt könnyű nem őt nézni. - Szóval egyik sem a kettő közül. Owen... - ismétli meg, és nem igazán tud megbarátkozni vele. Bárhogy is próbálkozik, túl nyersnek és idegennek hat. Kicsit csalódott a választól, bár ezt megpróbálja titkolni, de nem tudja, mennyire járt sikerrel. Nehezére esik már bármit is tudni. Halkan sóhajt és hagyja, hogy a férfi eltávolodjon tőle. Hátradőlt az ablak üvegének, és most úgy figyelt. A miértet maga sem tudta. Talán mert nem akarta szem elől veszíteni a férfit, és a nőt sem, bár őt más okokból. Ahogy így nézte őket, hirtelen markolt bele szívébe a fájdalom, és ha lett volna valami a gyomrába, talán az is felkívánkozott volna. Most már alkalma is volt rá, hogy az olyan sokat emlegetett féltékenységet saját bőrén is tapasztalhassa. Az férfi érintései, amelyek nem neki szóltak, olyanok, amilyenekkel hozzá még nem ért, és valószínűleg soha nem is fog. Úgy érezte el kell fordítani a fejét. Nem bírta elviselni a látványt és a vele járó felismerést, az igazságot. Számára itt nem volt hely. Nem kaphatta meg azt, amire vágyott, és nem bírt volna úgy maradni, a fájdalom lett volna az, amit nem bír elviselni. Egy érzés, ami talán még a vágyakozásnál is mélyebb, nem, ez így nem volt igaz. A fájdalom pont hogy a vágyakozásból jött, mert nem kaphatta meg, amit akart, ezért fájt, és ez így együtt még rosszabb, még pusztítóbb volt. Amúgy is őrült elméje ezt talán már nem is tudta volna feldolgozni. Azt szokták mondani, az idő begyógyítja a sebeket, de képes rá az idő, hogy ilyen sebeket is begyógyítson? Ennyire mély, ennyire végleges sérüléseket. Kételkedett benne. Nem, tudta. Nem hitt a csodákban, és pontosan ezért volt meggyőződve róla. Két robot, így volt ez helyes. Nem egy robot és egy ember. Ezzel kellett most szembe néznie, ez volt az az igazság, ami olyan hirtelen zúdult rá teherként a vállára. Mennem kell. Kinézett az ablakból, hogy be tudja tájolni merre járhatnak, de az esőcseppek elzárták a látási lehetőséget. Vonakodva fordult vissza, ügyelve rá, hogy tekintete végig a padlón legyen. El akarta kerülni, hogy ismét látnia kelljen kettejüket. Vett egy mély levegőt, és becsukta a szemét. Mitől lett az olyan nedves? Csak most, ahogy megpróbált megszólalni érezte meg torkában a kaparó fájdalmat. Nyelt egyet, azzal próbálkozva, hogy hátha így elmúlik. - Owen, - még mindig nehezére esett, hogy ezt a nevet kényszerítse ajkaira, de a helyzetet tekintve most ez volt a legjobb - ha leszállunk valahol, én külön válok tőletek. Ez csak... mindenkinek jobb lesz így. - Ezekkel a szavakkal saját magát is próbálta meggyőzni. Legalább azt sikerült elérni, hogy a torka már ne szoruljon annyira össze, bár annyira meggyőzően, mint ahogy azt szerette volna, nem sikerült csengenie. De abban reménykedett, annyira el vannak foglalva egymással, hogy ez most egyiküknek sem tűnt fel. Soha nem esett nehezére, hogy hazudjon, de soha nem olyanoknak hazudott, akikkel ennyi időt töltött egyhuzamban vagy akik talán akaratuk ellenére, de felébresztették benne az érzelmeket. Azokat a szörnyű, de egyszerre csodálatos érzelmeket. Mellkasa egyenletes mozgásán kívül, ahogy a tüdeje telt meg a levegővel, majd távozott, és telt meg újra, hogy így folytassa ezt a körforgást, olyan mozdulatlanná dermedt, hogy ha nem lett volna ez az apró kis részlet, akkor olyan lett volna, mint egy szobor. Nem akart felnézni, és nem akart még jobban szenvedni.

2010.01.02. 16:52 Khiara Laken

Hideg tekintetű maszkja alatt felkavarodnak az érzések, mikor süketté omlott fülei saját visszhangjait sulykolja belé, más hangok hiánya révén. Hallja önmaga szavait, s rá kell jönnie, hogy talán nem kellett volna ezeket kimondania, talán nem kellett volna dühét szabadjára engednie. Most vérző mellkasában torokszorítóként tűnnek fel az érzések, először az indulat, majd a keserűség, a bűntudat, végül a kétségbeesett bánat; csak reménykedhet, hogy nem döntötte romba mindazt, amit eddig felépítettek.  Nem tudja kivenni, mi történik mögötte, görcsösen merül tovább a néma esőcseppek látványába. Furcsa megszokottság keríti hatalmába, pedig félrobotként ennyire  nagyon nem borult halotti csendesség a Világra. Valamit észlel, szakadozottan és halk, tompa torzsággal, mint egy törött rádióból, de csak hosszabb időközönként, és bizonytalan hamissággal.  Még szerkezetének felhevült zakatolása is eljut hozzá egy pillanatra, mikor erőből megfordítják, és ő csak ott ül, küzdésre készen, de egyre fáradtabban. Mi van, ha a teljes gépi logika tényleg ennyire emésztő, és csak arra vár, hogy őt is lenyomja? - ha egyedül lenne, valószínűleg egy pillanatra sem foglalkoztatná ez a tény, örömmel átadná magát a rideg gyilkolásnak és az utasításoknak. Most csúnyán megkapja.  Szemei logikusan a száj ívén pihennek – várja a borzalmas, könnyű szavakat, amelyek elmélyítik kétkedését. Mindig, mikor elég erősnek érzi magát, meg akarja tőle kérdezni, biztos akar lenni benne, hogy az, amely ezt gerjeszti, mást nem zavar  és tölt el mérhetetlen undorral saját magán kívül.  Most azonban csak lemerevedik, mikor gyengéden mozgó ajkakat lát. Először el sem hiszi, hogy igaz, amit leolvasott róluk. Csak látja a gyereket maga előtt, ami olyan érzéssel tölti el, mint az a sötétlő mélység, amit egyébként átél, ha közel van hozzá.  Tekintete hitetlen szomorúsággal réved el, mikor erőtlenül megnyomja a robot állát - ráerőltetve a farkasszemet -, majd a saját szemére mutat. Bizalom. - Nézz mindig a szemembe. – suttogja hűvösen, miközben úgy tekint előre, mintha így a másik testbe sulykolhatná gondolatait; lásd benne magad.  Még mindig keringenek benne az előző mondatok, de félig elnyílt pillantásában már csak a büszkeség,  a szeretet és a hála ég. – Csak magadért.  Tudom, hogy neked is új,  és hogy én még nem érzem a falakat olyan tömörnek, de nem gondolhatok erre. És Te sem. Inkább emlékezni  sem akarok, ha az zavarna téged. Nemsokára sokkal jobb lesz, csak légy makacs.  Meg fogod szokni, együtt fogsz tudni élni vele. Dühös leszek, mikor feladod, és ilyeneket mondasz.   Legszívesebben lélegezve üvöltene, hogy kiadja felesleges energiáját. Hirtelen nem érti, miről beszél az előtte guggoló; mikor leolvassa az alkatrész  szót, akkor fogja csak fel saját vérének illatával együtt, hogy a lyuk még mindig mellkasán tátong. Visszafogja lélegzeteit, elszorítja magát, ahogy néma sóhajjal ereszti ki a bent tartott, felmelegedett levegőt. - Nem lényeges. De van valami más, ami igazán aggaszt. – kissé előrehajol, mintha szavai súlyát akarná elmélyíteni, reménykedve, hogy nem csak tátog, hanem normális hangot is kiad. – A szer.  Lassan el fog fogyni, és neked érezned kell  az érintést is. Muszáj lenne még szereznünk abból a drogból... nem?  Gyengéden belecsíp a combján pihenő kézfej szövetébe, hogy mutassa, nem viccel. Komolyan viselkedik, de még mindig úgy érzi magát elvesztett vére miatt, mintha az óceán aljához kötözték volna, a hatalmas víz feszítő nyomása alá – össze kell szednie magát, hogy ne higgye azt, ez a Második penge gépagyának az oka.

2010.01.02. 12:54 Zev Owen

Végigfut gerincén a hideg, mikor a sápadt vonások keretezte hófehér szemek rávetülnek, felnéznek rá, mintha mindent tudnának róla, s ez az újra felcsapó érzés ismét kiélezi bizalmatlan zavarát. Mióta vált nyitott könyvé mások előtt? Lassan úgy érzi, hogy fordul a kocka, és most már bárki kiolvashatja a fejében megfogalmazódó gondolatokat, elég, ha csak az arcára néz, ő maga viszont képtelen megérteni a körülötte levőket. Általában az emberi vonások túl gyorsan uralkodnak el rajta, hogy fékezni tudja, de mióta felszálltak a járműre arca olyan üres és kifejezéstelen, akár egy lélektelen gépé; mindezek ellenére most mégis úgy érzi, hogy önkéntelenül nyílt meg a két nő előtt. Nem tudja mikor vesztette el a magába zárt titkokat, melyeknek sohasem kellett volna napvilágra kerülniük. Felmérhetetlen káosz dúl a lelkében, ahogy a gondolatok egymásnak esnek, mintha egyszerre két részre akarna szakadni. Zev. A neved Zev. – ösztönösen hajtogatja a gondolat emberi nevét, azonban a váz minden ízében tudja, hogy a válasz helytelen. Ő most már egy gép; semmi köze a valaha élt, emberi létformájához. - A nevem HT-0No.1. – mondja zizegő, torz hangon, mintha félig monoton kódnyelvén tenné. – De, hogy megkönnyítsem a dolgod maradjunk csak az Owennél. Rendben? Vonásait nem lazítja el annak ellenére, hogy legszívesebben elmosolyodna, ha mást nem legalább magára erőltetné, de lefagyott arcát még az a keserédes, bizarr gondolat sem tudja felolvasztani, hogy egy programok működtette gép újra ember akarna lenni. Egy gyenge halandó, aki kiszámíthatatlan és minden ízében kirekeszti magából a logikát. Akit csak az érzelmei irányítanak. Amint meghallja a robotnő szavait, egész testében ledermed, mintha kiszakadt volna a külvilágból és hirtelen az űrrel töltött semmibe került volna. Érzi pupilláinak zúgását, ahogy egyszerre apró ponttá feszülnek. A rátörő, hirtelen reflextől sérült bal szemének elsötétült képe fájdalmasan megrezzen, hogy néhány másodperc erejéig halvány, távoli képet mutasson a szellemszerű nő elmosódott alakjáról. Elmerengő lassúsággal hátrál egy lépést Avilától, hogy tekintetét a földre szegezve, ide-oda futtassa felfénylő íriszeit az acélszínű padlón, mintha fókuszt keresne, ami biztos pontot nyújthat, hogy megtalálja önmagát. Gondolatai mintha szánt szándékkal újra megkavarnák magukat; akár egy émelyítő kirakós, lassan már azt sem tudja betájolni hol van, s miért van itt; már az érzéseiben sem biztos, melyek kíméletlen játékot űznek vele az emberi vágy és az érzelmeket vesztett bizalmatlanság határán. Talán nem kellett volna könyörögnöd, hogy ember akarsz lenni, mikor menedéket ajánlottam fel neked és Avilának. Próbál ráeszmélni az emlékre, mely kimondva hazugságnak tűnik; mintha nem is róla szólna. Képtelen rájönni mióta ura önmagának, s már nem emlékszik arra sem, hogy ez valaha is másként lett volna. Mintha eddig nem a sötétben lapult volna meg ebben a kriptaszerű vázban. Mintha minden másnál természetesebb lenne, hogy ha kinyújtózik, azt ő teszi, minden kimondott szava a sajátja, a döntései az ő meggondolatlan természetén alapulnak. Mikor? És hogyan? Hitetlen, zavart arccal fordul meg, hogy láthassa a Másodikat, majd nem is próbál meg parancsolni meginduló lépteinek, és a tomboló akaratnak, hogy hirtelen lendületből maga felé fordítsa a vezetőülést a benne ülővel együtt. A légi monstrum lassú süllyedésbe kezd, ahogy megvonják az irányító karoktól, azonban most nem törődik vele, hideg tenyereivel erőből az ülés karfájához szorítja a robotnő vékony csuklóit. Már emlékszik minden részletre, s ez most csak még nagyobb keserűséggel tölti el, ahogy végigömlik testén a tudat, mely ráébreszti saját önzőségére és arra, hogy önmaga és az Első között alig talál különbséget. Most már ő is a része és hiába nem hallgat a logikára, a gép elsöprő céljai sohasem fogják elengedni. - Khiara... Khin. – suttogja gyengéd hangon, melybe keveredik az erőltetettség, mintha nehezére esne kimondani a nevet. – Ez nem lesz olyan egyszerű, mint hittük. – homloka ráncokba szalad, ahogy összevonja a szemöldökét, s hagyja, hogy elkeseredett arca átvegye azt a kisfiús vonást, melyet eddig annyira megpróbált elrejteni. A gyengeségét. Egy kimért mozdulattal átnyúl a lány válla fölött, hogy egyenesbe tegye a gépet, majd ahogy leguggol, és testével előrébb dől, orrát megcsapja a szivárgó olaj szúrós illata. Pillantása csak most téved a Második feketévé színeződött ruhájára, mely egyre inkább hozzátapad a hevesen lélegző mellkashoz. Megpróbálja elfojtani magában a testében felgerjedő pánikot, s magára erőltetve egy nyelést, újból elhidegült arccal csúsztatja végig jobb kezét a lány combján, saját mozdulatát követve, hogy egy percre se kelljen felnéznie a kéken fénylő szemekbe. - Ez most mindegy. Segítségre van szükséged. Ez a minimum, amit most megtehetek érted. Hogy rendbe hozlak. De itt nem fog menni. Találnunk kell egy helyet, ahol biztonságban alkatrészekhez juthatok. – leheli keserűen maga elé, mintha csak önmagának jegyezné meg.

2010.01.01. 22:28 Avila Mecoi

Megint meghallja a szavakat, egyszerűen nem képes rá, hogy túl messze meneküljön előlük, de ne menjen túl messzire. Csak egy fegyver. Most már tudta, ez váltotta ki belőle, hogy felállt, és otthagyta őket. Erre csak most jött rá, amikor újra csendültek a fülében. Menekült előlük, nem akarta őket hallani, nem akart hinni nekik, nem tudott hinni nekik. Nem volt rá képes, hogy beletörődjön, mert nem találta benne az igazságot. Nem az volt a baj, hogy tudta, csak előről kezdődik megint minden, ahhoz már valóban kezdett hozzá szokni. Azzal a tudattal is nehezen bírt, hogy az Első egy robot. Még az is újszerű volt neki, hogy ő mindezek ellenére vágyakozik, egy olyan test után, ami már rég nem emberi. De nem csak a test volt, ha csak az lett volna... De egy fegyver?! Nem, ez túl hamisan csengett ahhoz, hogy igaz legyen, és ezért taszította magától. Meignt túlságosan is zsongott a feje. Felsötestét kissé előre döntötte, hogy feje a homlokánál hozzáérjen az üveghez és az hűtse. Bár nem volt nagy segítség, azért még is jól esett, legalább egy kicsivel jobb volt tőle. Behunyta a szemeit, és még mindig a megválaszolatlan kérdéseire kereste a válaszokat. Mindig elkeseredett és újra és újra feladta, de soha nem bírta sokáig, hogy ne kezdjen el megint azokon gondolkozni. És alahogy egyre több lett. Vajon, ha tényleg akarná, akkor sikerülne neki újra olyannak lenni, mint amilyen a férfival való találkozása előtt volt? Ha mindent megtenne, csak hogy ne kelljen így tovább élnie. De képes lenne rá, hogy mindent megtegyen? És ha nem is akarta, miért kéne akarnia? Miért kéne lemondani? Olyan sok akadállyal küzdött meg eddigi életében, akkor miért pont most jönne el az alkalom, amikor inkább megfutamodik, félve attól, hogy mit hoz a jövő. A legrosszabb, ami megtörténhet vele, hogy újra egyedül áll ott, magányosan és elhagyatottan, de ez már nem volt újdonság számára. Túlságosan is jól ismerte ezt az érzést, talán ezért is kapaszkodott olyan görcsösen abba a reménybe, amit a robot nyújtott neki, mert nem akart visszatérni. Nem vágyott rá, hogy olyan sürgőssen újra keljen találkozni a régi ismerőseivel, melyeknek a neve túlságosan is élénken ég a fejében. Magány. Ő volt a legádázabb mind közül. Még ha korábban meg is próbálták győzni róla, hogy van rosszabb is a magánynál, még mindig nem hitt ebbe. Számára nem létezett szörnyebb dolog, mint a magány. Nem hallotta a közeledő lépteket - talán túlságosan is elmélyedt a gondolataiba, talán csak a férfi léptei voltak túl halkak - ezért is váratlanul érte, ahogy megérezte ujjai között a hűvös pengét. Lassan fordul meg, fejét kicsit felmeleve, hogy a férfi szemébe nézhessen. Pár pillanatig így marad, mielőtt megszólalna. - Nincs mit. - Furcsán néz le a kezében tartott fegyverre, mint aki hirtelen nem tudja, hogy mihez kezdjen vele. Végül elsüllyeszti a régi helyére, majd újra megmeli a fejét. - Elvislehetetlen lettél volna, hogyha megteszed. Legalábbis én így gondolom... A férfi válla fölött pillantásával megkeresi a nőt, csak hogy tényleg megbizonyosodjon róla, hogy még ott van, és még él. De hamar visszatért a borostyán szempárhoz. Gyorsan akart cselekedni, mielőtt a nő még megszólalhatott volna, tudta, hogy onnantól neki már nincs esélye, csak meghúzhatja magát a háttérben, mint eddig. - Árulj el valamit. - Halkan beszélt, szinte csak suttogot, nem akarta, hogy a szavak eljussanak a Másodikhoz is. - Első vagy Zev? Melyik megszólítást szereted jobban? Melyiket érzed inkább magadénak? Kíváncsi tekintettel fürkészte a férfit, amíg azon drukkolt, hogy még legyen ideje, hogy még megkpja a választ. Már hallotta is a vezetőülések felül az ismerős hangokat, és abban bizott, előbb megkapja a válaszát, mielőtt a férfi a figyelmét újra a robotnőnek szentelné. Olyan közel volt hozzá, úgy gondolta, ha a férfi még mindig ember lenne, akkor most emgcsapná az illata, érezné a testéből áradó meleget, talán még a leheletét is a bőrén, de minezek hamis gondolatok voltak, dolgok, amiket tőle nem várhat. És mégis olyan csalogató volt ez a közelség, legszívesebben azt a pár centis távolságot is megszüntette volna maguk körül, de uralkodott amgán, és egyhelyben maradt. Most ár a nőre és a szavaira figyelt, bár csak felületesen.

2010.01.01. 21:10 Khiara Laken

Felrázzák őt szimulálás szerű alvásából, mikor feldolgozza az újabb mondatokat. Most az a pár pillanat, míg magába sűríti a lejtéseket, a hangerősséget és az értelmet, olyan végtelenül hosszúnak tűnik, mintha csak álmodná őket. Teste, kiszabadulva görcsösségéből ellazulva marad mozdulatlanul, mint egy élettelen báb, akit megfaragása után hanyag eleganciával dobtak rá, és rendeztek el az ülésen.  A logika, mely benne is ugyanúgy dolgozik, semmi másról nem suttog, csak a szavak helyességéről. Hideg vonásai enyhén összerándulnak, mikor egy belső legyintéssel elűzi fejéből a gépi közönyösséget és rideg kegyetlenséget; érzi azonban, hogy egyre nehezebben megy, hogy egyre inkább vágynia kéne  saját maga könnyített kiadására. Mert így, miközben egyedül próbál küzdeni magukért, egy idő után megroppan a súlyok alatt, és semmi nem marad belőle, csak egy tébolyodott, rideg, vezetői báb. Mikor ilyen szavakat hall, mikor belésulykolják az amúgy is nyilvánvaló igazságot, a logika helyeslően csettint, és már ösztönözné is őt a mozgásra. Érzi lábában a nyomást, mintha már rohanna is a légjáró ajtaja felé, érzi a vonzalmat az esőcseppek és a zuhanás után, ahogy kiveti magát rajta, és sértetlenül belecsapódik a földbe. Visszajuttatja magát a bázisra – könnyű lesz, mert a tudata már nem képes felvenni az érzéseket, maga válik a tudattá;  könnyű lesz, mikor öngyilkosságával lezárja a háborút.  Felnyitja szemeit, tekintetével egyből kutatni kezdve a robot után. Látja, hogy a nő kezeinél matat, suttog neki, finoman érinti meg. A mellkasába tömörített anyagdarab mögüli, lassú szivárgás felerősödik, mintha fémszíve akarna feketén vérezni. - Igaz. – hagyja rá színtelenül. Tényleg nem emlékszik már tisztán, azonban most kizárja ezt a tényt. Gondolatai még mindig vadul pörögnek; mély torokhangot hallat, mikor a lázongás terhe alatt szövetei hirtelen forrósodnak fel, testében pedig megreped az egyik berendezés. Az utolsó, amit hall, ahogy fogai összekoccannak, majd hallása kikapcsol. Helyére monoton zúgás, majd mély némaság költözik; ajkát mereven préseli össze az örvényszerű rémület érzése alatt, azonban semmi más nem jelzi a külvilág számára, hogy károsodás történt. - Ennek így kell lennie?  - visszhangozza a szavakat mereven. Számára csak ajaktátogás, és a hang, ami torkából hallatszik, veszélyesen csendes és nyugodt. - Nem értem akkor, mit keresünk itt. Talán vissza kéne mennünk, én le, Te fel. Talán már most azonnal meg kéne ölnöd, ugyanis teszek rá,  velem mi lesz. Talán nem kellett volna könyörögnöd, hogy ember akarsz lenni, mikor menedéket ajánlottam fel neked és Avilának. Ennek így kell lennie.  Erőteljesen veszi a levegőt orrán át, mint aki kilométereket futott. Erőtlen mozdulattal fordul vissza ülésével előre; úgy érzi, menten szétszakad a visszafogott indulattól, miközben fennmaradt erejét arra pazarolja, hogy fenntartsa magát.  Ujjai görcsössége miatt a gép azonban ütemes emelkedésbe kezd, s alkarja megráng, mikor erre feleszmél. Most megszűntek számára a hangok, és olyan, mintha elveszett volna. - Talán ezt akkor kellett volna mondanod, mikor haldoklás közben küzdöttem. Tétlenül kellett volna tovább állnod felettem ezzel a mondattal. Lehet el kéne gondolkodnod, miért választottam a halál helyett a Másodikat. Talán mert ezt kérted?

2010.01.01. 19:02 Zev Owen

Egy percre sem enged a szorításon, amivel a kést tartja, annak ellenére, hogy minden ízében belémar a felismerés: az ezüstösen villogó penge éle minden pillanattal jobban belevájja magát a puha, érzékeny szövetbe, mely nagy valószínűséggel még mindig ugyanúgy képes ezt az érzést feldolgozni, mint bármelyik eleven testé. Érzi a levegőben megálló elhagyatottságot, ahogy lélegzete félúton megáll, és nem engedi beszennyezni a váz belsejét ezzel a méreggel, mely most emberi elkeseredettsége felé hajszolná. - Ő viszont éppen ezért fél tőled. Mert túl sokat tudsz. Retteg, hogy keresztülhúzhatod a számításait általam. Nem tudja kijátszani az érzéseimet, mert azok ugyanúgy kötődnek ehhez a vázhoz, mint a logika, ami még a legapróbb mozdulatomat is keresztezi. – pillantása elréved, ahogy a kimondott gondolatok lecsillapodnak a fejében. A Második légzésének ütemét követi, melynek érintésére akaratlanul is meglazul kezében a gyilkos tárgy éjszínű nyele. - Én nem vagyok fegyver. És Téged sem erre terveztelek. – sziszegi, ahogy hangjában egy pillanatra elszabadul a vádló indulat. Csak suttog, hogy teste mozdulatlan tudjon maradni és képes legyen féken tartani a vad vágyat, ami rávenné, hogy egy mozdulattal elmetssze a robotnő torkát. Elfogja a hányinger, ha csak erre gondol; hogy képes lenne gondolkodás nélkül megtenni. - Te most már Meilis bábja vagy. Miattuk váltál fegyverré. Hiába tiltakozol ellene, egy részed mindig is tudni fogja. Most is csak az köt hozzám, hogy gép vagy, de ha majd jobban felszínre törnek az emlékeid, és a lelked emberibbé válik, ellenem fogsz fordulni. És ők csak erre várnak. Akkor fog csak igazán fájni, hogy hiába ébredtél rá az emberi tudatra, a tested, ami kezdetben még elevenebb volt, egyre gépiesebbé válik, amíg már nem érzel belőle semmi mást, csak a falakat, amik elzárnak a külvilágtól. Ez elől még Te sem menekülhetsz el. Ennek így kell lennie. Nem küzdhetsz úgy, hogy az ellenfeled oldalán állsz. A szék újra megnyikordul, ahogy a kapkodó suttogás beleveszik az őket körülvevő morajba. Most már teljesen felmagasodott, kezei erőtlenül lógnak teste mellett, mint akinek bármelyik pillanatban kicsúszhat a tőr fém merevségű ujjai közül. Szemei összeszűkülnek, mikor végre szembe mer nézni a Második tökéletes vonásaival. Hanglejtése megváltozik, mikor szóra nyitja ajkait, most már rendes hangerővel sorakoztatva egymás mögé mondatait. - Hol is van a családod, kettes? Már nem emlékszel rájuk. Igaz? – veti még oda félvállról, felmérő, veszélyes pillantása azonban még akkor is követi a székben helyet foglalt lányt, mikor elindul Avila alakja felé, hogy egy érintéssel visszacsúsztassa a kést annak vékony ujjai közé. - Köszönöm. - lélegzi elhaló hangon. - Úgy mindent. - teszi hozzá, hogy a nő tudja, nem csak a kölcsönre értette, hanem egyben a lefékező szavakra is.

2009.12.31. 22:26 Avila Mecoi

Figyelte, ahogy az esőcseppek az ablak üvegének csapódnak, majd összefolynak, ugyan úgy mint ahogy a társalgás szavai is maga körül. Bár hallotta, hogy a két robot beszélget, egy szót sem tudott kivenni. Nem azért, mert túl halkan beszéltek volna, hanem azért, mert nem oda figyelt. Amikor a férfi tekintetét magán érezte, a szeme sarkából odanézett, majd lassan a fejét is felé fordította. Ajkai mosolyra húzódtak, és bár nem szólt egy szót sem, pillantásával jelezte, hogy neki mindegy, mi lesz az egykori fegyverének a sorsa. De ez egy hiba volt, hagyni, hogy elvonják a figyelmét. Most már akarva akaratlanul, az esőcseppek már nem tudták lekötni. Szemeivel követte, ahogy az alak felállt, és most a Második székére nehezedett. Nem tudta nem észrevenni a tökéletes vonásokat, amik még így is jól látszottak, és nem csak emlékében éltek a közeli képről. Vajon emberként is ilyen jól nézett ki? Vagy ez is csak egy ár volt, amit fizetnie kellett? Nem tudott sokáig ezen gondolkodni, túlságosan is lekötötték a mozdulatok. Minden egyes pillanatot úgy szívott magába, mintha nem lett volna más választása. A férfi teljesen megbabonázta, és most, amikor erre ráébredt már túl késő volt. Talán már az első percben túl késő volt, de akkor ezt még nem tudta. Vagy ha nem akkor, akkor mikor rontotta el? Mikor követett el egy ekkora hibát? Hogy történhetett ez meg? Hogy hagyhatta, hogy ez megtörténjen? Ismét csak egy fejrázás. Valóban akkora hiba lett volna? Annyiszor hallotta, hogy képtelen rá, hogy érezzen, selejtesnek könyvelték el, kirekesztették, és most tényleg az lenne a hiba, hogy érez? Hol van ebben a logika? Hova tűnt az egész világból a logika? Egyik kérdést követte a másik, és csak egyre nőtt és nőtt a kupacuk, de egyikre sem talált választ vagy megoldást. Lassan már hely sem volt a fejében, hogy hova tegye őket. Figyelte, ahogy az Első ujja elkente pirosasan fénylő vérét a nő bőrén, majd ezt a vonalat követi a tőr is. Keze akaratlanul is a sebéhez nyúlt, és ugyan abban a pillanatban, amikor a tőr végigsimított a szöveten, akkor érintették az ő ujjai is a póló anyagát, ami sebét védte és takarta. A másik arca... Csak most tudatosult benne igazán, hogy mennyi is van neki. Minden perc egy újabb meglepetést tartogatott, egy újabb kihívást. Talán ez tetszett meg neki annyira?  Csak most nézett igazán a nőre, most látta meg először a Második arcát, mióta leült a székbe. Többet tud. Ez igaz volt, és ezzel nem vitatkozhatott, nem mintha akart volna. De ez vajon milyen jelentőséggel van? Miért érdekli ennyire, hogy ha többet tud? Már megint csak kérdések. Lassan kezdte megutálni őket, hogy soha egyikre sem talál választ. Halkan sóhajtott, és megcsóvált a fejét. Akadozó mozdulatokkal állt fel, de mégis magabiztosan. Nem, mint aki kételkedik benne, hogy tényleg ezt kellene tennie, sokkal inkább úgy, mint aki időt hagy magának, és semmit nem siet el. - Ne tegyél olyat, amit később megbánnál. - Pillantást az Első alakjába fúrta, de szavai halkan, és nyugodtan csengtek, olyan lágyan és könnyedén, mint talán még egyszer sem. Majd megfordult, és kicsit távolabb tőlük odasétált az ablakhoz, és háttal a két robotnak állt meg. Szemei a semmibe bámultak. Lélegzete párafoltot hagyott az üvegen. Mindig, amikor összement, és eltűnni látszódott, tüdeje újabb adagot eresztett szabadjára, és a folt újra megnőtt. Egy végeláthatatlan mechanizmusnak tűnt.

2009.12.31. 15:58 Mizuki Sawa

Kíváncsi tekintettel nézte a fiút, és várt, hogy az válaszoljon. Némán teltek a percek, de semmi nem történt, egy hang sem töri meg a csendet. Daniel arcát figyeli, és szomorúan veszi észre, hogy az most annyira hasonlít az akkori kifejezésére, ami akkor uralkodott a fiú arcán, amikor megismerkedtek. Mintha azóta nem történt volna semmi. Egy halk sóhaj szökött fel a torkából, és lehajtotta a fejét. - Kérlek szépen, ne borulj ki megint, de... Úgy gondolom, hogy jobban jártál volna, ha helyettem valaki mást ismersz meg. Ha akkor nem én mászkálok Meilis utcáin, hanem egy másik lány... Valaki, aki legalább annyira jót akarna neked, mint én, de benne meglenne minden, hogy ezt el is tudja érni. Hogy a sok fájdalom, amit Norlana okozott ne látszódjon meg rajtad. - Lassan felemeli a kezét, és óvatosan végigsimít a fiú arcán, ujjai éppen hogy csak érintik a bőrét. - Valaki, akiben van annyi remény, boldogság és kitartás, hogy sikerüljön neki megtölteni téged melegséggel, úgy ahogy azt megérdemled. Úgy ahogy az nekem nem megy... Bármennyire is próbálkozom, soha nem fog menni, igaz? A mély sebek, amik hátramaradtak benned, nem én leszek az, akinek ezt sikerül majd elfelejtetnie veled? Hagyja, hogy keze visszahulljon az ölébe. Fejét még mindig nem emeli meg. A fiú szavai újabb csapásként érik, és csak még mélyebbé teszik a fájdalmat. Mintha valóban feladta volna, legalábbis bizonyos dolgokat. Úgy tűnik számára, mintha újra el akarna zárkózni a külvilág elől, előle, és mindennél jobban kívánja, hogy tévedjen és ne így legyen. Szeretné, ha mindaz, amit elért eddig, még ha olyan kis dolgok is, ha mindezt sikerülne megtartania a fiúnak. Halványan visszaemlékezett a fiú korábbi szavaira, miszerint sikerült neki, de most itt kuporogva ebben már nem volt olyan biztos. Hirtelen kapta fel a fejét, hogy fürkésző tekintetével ki tudja olvasni a gondolatokat, amiket esetleg a fiú arca tükröz.  Megrázza a fejét, bár tudja, felesleges mozdulat, hiszen Daniel ezt nem láthatja, esetleg az enyhe szellőt érezheti amit ez a mozdulat kivált, vagy a hangokat, ahogy a haja mozog. - Nem... nem azért mondtam... - Tekintete megint leesik, a kezére, arra, amelyikre a fiú felhúzta a gyűrűt, és halványan elmosolyodik. - Ha ezt szeretnéd, akkor ott marad, ahol van, amíg csak meg nem gondolod magad... Az eddigi kétségek most háttérbe szorult, és örült neki, hogy a fiú bízik benne ennyire, és jelent neki ennyit, hogy egy újabb emlékdarabot rábízzon. Erről eszébe jutott a napló, és a rossz érzések megint visszatértek. Nem csak azért, mert nem szeretett arra a tárgyra gondolni és ki nem állhatta az emlékeket, amik hozzá kapcsolódtak. - Daniel... Ott hagytam a naplót... - Óvatosan ejtett ki minden szót, félve a másik reakciójától. - Ne haragudj... Rám bíztad, én pedig nem voltam rá képes, hogy úgy vigyázzak rá, mint ahogy azt szeretted volna... Felelőtlen voltam, pedig megbíztál bennem, de visszamegyek, és megkeresem. - Nem akarta, hogy haragudjon rá, nem akart még több vitát, kiabálást és fájdalmat. Lassan felállt, és végignézett a folyosón, ahonnan jöttek. - Mindjárt visszajövök...

2009.12.31. 13:02 Khiara Laken

Néma sóhaja a robot arcát éri, ahogyan a tekintélyes test fölé magasodik, és még inkább az ülés mélyére kényszeríti. Látja a vonásokon ülő vízcseppek maradékait, melyek a felsebzett részt ezüstös vonalakkal szövik át, mintha súlyos higanygolyókat csepegtettek volna végig rajta.  Tekintete egy pillanat alatt sötétül el a vádló szavakra, majd olyan gyorsan is lágyul el, ahogyan a puha csendességgel életre keltett szavak ismét egy elmosódni kívánó álomvilágba taszigálják. Szívverése egyszerre akar gyorsulni és lassulni, úgy érzi magát, mint akit több helyről is kínzó lassúsággal húznak szét. Mélyenszántó szemei makacsul állják a pillantást, amelyben most egy olyan képet pillant meg, ahol egy büszke, fenyegető gyerek játszadozik a késsel, hogy kicsikarja a felnőttből az igazságot. - Most kegyelemért kéne rimánkodnom? Már rég kidobtál volna a légjáróból, ha nem haboznál ennyit emiatt. – mondja halk, elbódult hangon, tompán érezve a forró vér és a penge útját nyakán. Mellkasába mar a kétségbeesés  szikrája, de nem emiatt; kissé összevont szemöldökkel dönti előrébb nyakát, hogy a tőr éle keményebben nyomódjon hideg bőrének. Összehúzott pillantása a robot kifogástalan kidolgozású, halványbarna szövetű felsőtestén pihen meg, miközben elmereng az érzéseken – a szer, ami a testükben dolgozik, talán már most elkezdett veszíteni erejéből. - Félni? Nem hinném. Tudom, hogy Te vagy.  Többet tudok rólad, mint azt hinnéd, de nem fordítok ellened semmit.  – vonja vissza tekintetét a meleg szempárra. A fáradtság hangját még csilingelőbb lejtésűvé teszi, melyet magába olvaszt az eső morajló kopogása. Mozdulatlanul tűri a beállt csendet, az időben megfagyott mozdulatsort, ami most olyannak hat, mintha testük egy szoborszerű beállítás lenne csupán. - Nézd, Első. Semmit nem raktak belém vagy rám, a pulzusmérőn kívül. Nincs is szükség rá, mivel egy két lábon járó fegyver vagyok, ahogy Te is. – ajkait kissé elhúzza, mintha mosolyogni próbálja, azonban mindössze csak szájának sarka moccan meg komoly vonásain. – Csak azt nem tudták felmérni, hogy az öntudat veszélyes.  Karját óvatosan emeli fel, hogy kimért gúnnyal megkocogtassa a férfi halántékát. Acélszerű körme alatt esőcseppként kopog a fém, és pár pillanatra otthagyja még ujjait, hogy azok szelíden feszüljenek a kemény vonásoknak, mintha az lenne a célja, hogy meglágyítsa őket.  Arca hirtelen torzul el, mikor késve érkezik meg hozzá nyelésre képtelen torkának fájdalma, mely vizslató szemeit lehunyásra készteti. - Néha nehéz. Néha nem tudom megtalálni az egyensúlyt magamban, de attól még itt vagyok.  Nem akartam, hogy ennyire ledöntsön egy pillanatra a féltékenység.  Régen minden tiltott volt, és ez még új. Bocsásd meg nekem. – hangját már szinte csak elrévedt sóhajok teszik ki. Most már megszűnt a kín, és szinte a külvilág is, ahogy agyát egyre jobban borítja el a sűrű köd. – Megtanultunk önzőnek lenni, de bízni  még mindig nem tudunk. Meg kell bíznod bennem! Akkor is ezt kell tenned, mikor minden árulásnak tűnik, érted? Nem árulnálak el, csak mert meilisi vagyok.  Az eltemetett gyerek egy pillanatra előtűnik elhaló, öntudatlan magyarázkodásával. Tekintetét még mindig lehunyva tartja, mikor végtagjai elernyednek, és kiszolgáltatva hallgatja tovább szerkezetének lassú kattogását.

2009.12.31. 11:38 Zev Owen

Elmélyült tekintetével a kés lapján sötétlő tükörképet figyeli, melynek alig kivehető, erőteljes ívű arcában egy aranysárga körív világít, halvány fénybe borítva az ezüstszínű pengét, mintha egy zseblámpa szórt fénye vetülne rá. Teste egészen összerezzen, mikor a Második hosszú ujjai határozottan a csuklója köré fonódnak, s égő, fekélyes sebhelyet hagynak maguk után, ott ahol egy elenyésző pillanatra bőr a bőrhöz ért. Egész teste ledermed, ahogy egy kiismerhetetlen erő átszakítja mellkasát, majd torkába csúszik, és heves lüktetésbe kezd. Fejét kicsit felszegi, hogy pillantását elszakíthassa a robotétól, és kibámuljon a szakadó eső árnyszerű áramlásába, melyet a felhőszerű szmogtömeg ölel körbe, mintha a feketének tetsző esőcseppeket óvná a fénytől. Állkapcsa megfeszül, ahogy egy lélegzetvétellel megpróbál gyengíteni torkának szorításán. Gondolatai között ésszerű válasz után kutat, azonban a bizalmatlanság egyre inkább úrrá lesz lelkén, mintha egy láthatatlan kar tolná őt a kétségek legmélye felé, szánt szándékkal, hogy a fájdalom, egy percre se enyhülhessen. Ha így nézel rám, ne várd, hogy képes leszek a válaszra is. Pillantása egy ideig elidőzik Avilán, mintha mentőövet keresne magának az elenyésző pillanat terhe elől, mely most mardosó tűzként kezdte emészteni belülről. - A Tiéd. Csak kölcsönveszem. – jelenti ki hangsúlyt vesztett hangon, mely szinte beleveszik a légjáró motorjának zúgásába, ami minden pillanatban az odakint tomboló viharral küzd, s néha megrázkódik fájdalmában. - Együtt kellett volna maradnunk. – lélegzi, ahogy behajlítja jobb kezét, melyben a gyilkos tárgyat szorongatja; ujjai megremegnek annak jéghideg, fekete nyelén. Szemöldöke egy pillanatra megrándul, ahogy eltorzulni vágyó arcvonásaival küzd, miközben nehezen, de ráveszi magát, hogy újra a kék szemekre nézzen, de csak felületesen. Nem mer újra beleolvadni, mint ahogy azt mindig is tette, mikor a tekintetük találkozott; most egészen máshol jár, távol ettől a helytől, messze az eső zajától. Csak az érzéseit vitte magával. - Talán félsz tőlem, Khiara? Mert nem értelek. Nem tetszik a másik arcom? – a vezetőülés tompán megnyikordul súlya alatt, ahogy egyik térdével ránehezedik, s bal karját neki támasztja a háttámlának, hogy most már a nő fölé magasodva várjon néhány szívdobbanás elteltéig. - Az is én vagyok... A tőr nyelét jobban markolva, vértől sötétlő mutatóujját lassan végighúzza a lány tokának vonalán, mozdulatával vörösen fénylő csíkot hagyva maga után, mintha Avila vérével készülne felrajzolni a penge útját. - Nem gondoltam volna, hogy eddig képes vagy elmenni, csak azért, hogy megvédd ezt a várost. Mivel bíztak meg? Mit ültettek beléd? Most is nyomon követnek, igaz? Nem lepődnék meg azon, ha egy poloska lenne valahol elrejtve. – leheli csendben, hangjából kicseng az elmerengő nyugalom, mint aki nem vádol, sokkal inkább csak csitítani próbálja az előtte ülőt. - Nem fogom hagyni, hogy tönkretegyék a munkámat. Érted? Ha kell, én fogom kimetszeni belőled az életet. Szóval beszélj, és imádkozz, hogy ez a penge ne legyen elég éles a halálodhoz, ha esetleg megcsúszna a kezem. A tőr éle lágyan vonul végig a robot szövetének vonalán, mintha most ugyan azt a simogatást viszonozná, amit ő a puska csövével kiérdemelt.

2009.12.30. 21:58 Daniel Barth

Feszülten szorítja tenyerét a földhöz, mintha bármelyik pillanatban képes lenne minden erejét beleadva küzdeni. Még saját maga sem érti, mitől ilyen feszült, hiszen jobbára mindenki saját magával, és a családjával van elfoglalva, az olyanok pedig, akiknek senkijük sincs, bizonyára magányosan üldögélnek valamelyik padon, hallgatva a többi ember halk beszédét. Így legalább van társaságuk. Hirtelen kizárja a gondolataiból minden elenben történő dolgot, csupán egyetlen, kósza emlék marad. Színesnek tűnő, régi képek jelennek meg előtte, akárcsak egy vetítésen; melyek most kéretlenül emlékeztetik a napokra, amikor valahányszor zokogni próbált, csupán néma remegésbe kezdett; akárhányszor próbált kitörni a saját börtönéből, és mindent elfelejteni, mindig ő maradt alul. A magánynál nincs halálosabb méreg a világon... Zavartan rezzen össze, amikor a lány hozzáér; sápadt bőrére csókot lehelve. Értetlenül mered maga elé, akár egy kisgyerek, aki nem érti, most miért jutalmazták. Gondolatai egy pillanat alatt foszlanak szét, helyükre újabb fájdalmas és élettelen képeket rajzolva, tényleg valóságosnak tűnő, mégis egyre jobban elhalványuló emlékképeket. És te mit kérnél? Zavarában nem érti, miért olyan fontos, hogy Ő éppen mit szeretne, nem érti, hogy miért kérdeznek tőle ilyet. Ez alatt a néhány másodperc alatt teljesen elfelejtette, miket is mondott, vagy hallott. Nem válaszol, csupán bizonytalanul megingatja a fejét, közben elgondolkodva azon, hogy ha saját szívéből kéne kiásnia a választ, vajon mégis mi lenne az. Család. Hiszen egész életében gyűlölte őket, most miért lenne szüksége bárkire is, aki ugyanúgy képtelen rá, hogy igazán megértse, és úgy tegyen, mintha soha semmi nem történt volna vele. Egy olyan ember sem létezik, aki képes lenne rá, hogy elhitesse vele azt, ami a leghamisabb az egész életben; amit a szülők oly sokszor próbálnak elmesélni a gyerekeiknek: hogy a világ tökéletes, és senkit semmi baj nem érhet. Barátok. Soha nem volt senki, aki mellé állt volna, amikor szüksége lett volna rájuk. Mindenki elpártolt mellőle, amikor igazán úgy érezte, segítség kéne. Mindenki csakis addig érdeklődik a barátja után, amíg annak különösebb segítségre nincs szüksége. Ha az embernek akár egy kicsit is meg kell terhelnie magát, hogy kisegíthesse a másikat a bajból, sokkal egyszerűbb menekülni és vissza se nézni. Boldogság. Olyan ebben a világban nem létezik. Az élők többsége nem is tudja, mit jelent a szó, milyen érzést takar. Ezen az őrült Földön csak a fájdalom, a félelem és a gyűlölet él az emberek szívében, semmi más. - Én... Nem akarok semmit. - hosszú idő után leheli alig hallható szavait maga elé, még mindig mozdulatlanul kuporogva a földön. - Semmi másra nincs már szükségem. - erősíti meg végül magát, megengedve magának egy halvány, ám szívből jövő mosolyt is. Nem kéne ezt nekem adnod... Visszautasítás. Néhány fagyos percig csak mered maga elé, kétségbeesetten megingatva fejét. Könyörgő tekintetét élesen fúrja bele a lány homály fedte alakjába; szürke íriszei tompán csillannak meg a neonok fényében, mert félretűrt tincsei most szabaddá teszik arcának általában láthatatlan vonásait, a homlokán húzódó mély heget, és csillogó, elvakult tekintetét. - Nem kell felvenned, ha nem akarod... Csak fogadd el, kérlek. - elhaló hangja beleveszik az épület légtisztító rendszerének halk morajába, ahogyan lassan minden teljesen csöndessé válik.

2009.12.30. 20:26 Avila Mecoi

Szemeit még mindig csukva tartja, mintha hirtelen az is nehezére esne, hogy kinyissa őket. Hidege kezeket érzékel a vállán, majd azt, hogy ezek a kezek vízszintes ülőhelyzetbe húzzák. Végül a hideg ujjakat a saját kezén érzi. Segíteni akarna, hogy ne akarattal kelljen kivenni kezeiből a fegyvereit, de ujjai továbbra is görcsösen szorulnak a tárgyak köré, és nem akarnak engedelmeskedni a parancsnak. Csak most nyitja ki a szemét. Az Első alakja sokkal közelebb van, mint ahogy azt gondolta volna. Ismét megérzi az ujjait, ezúttal a nyakán. Bár a hidegtől összerezzen a teste, akaratlanul is kicsit jobban odasimul a robot kezéhez. Hülyeség, most azonban mégis jól esik neki. Tekintetével követi a kezet, és amikor elér a sebéhez, szinte azonnal fordul vissza. Követi a tekintetet, és ő is kinéz az esőbe. - Gondolod, hogy ilyen időben egyáltalán lenne rá esélyem? - Csak most tűnik fel neki, hogy milyen erőtlenül hangzik, bár még nincs hozzá közel, hogy kilehelje a szuszt magából. Inkább visszafordítja a fejét és követi az utasítást. Gondolatait megpróbálja elterelni a sebről, és arról, hogy mire készül a férfi, ezt már anélkül is kitalálta, hogy az közölte volna vele. Megpróbálja elképzelni, hogy milyen lehet neki. Már másodszorra látja el vérző sebét, közben ő maga képtelen rá, hogy vérezzen. Hogy valójában vérezzen. Hogy testéből valódi vörös vér serkenjen ki, ne csak valami vérszerű utánzat. Még így is érzi a hideg érintéseket, bár csak tompán, mégis jobban koncentrál rá, hogy ne oda figyeljen. Figyelmét megpróbálja mással lekötni. A férfi arcát figyeli, ahogy az teljesen a sebre, és a golyó kioperálására koncentrál. Még így, a seb ellenére is olyan tökéletesnek hatottak a vonásai. Arcán itt-ott megcsillantak az esőcseppek, de ez úgy tűnt nem zavarja. Ugyan úgy a hajába is beleitták magukat, és most néhol a végükről apró cseppekben hullottak le... Még így sem sikerült a figyelemelterelés, alig hogy a tőr felvágta a bőrét, hirtelen kúszott be a fájdalom a többi gondolat helyére és egész figyelmét magára vonta, nem sikerült onnan elkormányoznia. Még időben sikerül összeszorítania a száját, mielőtt kiszökne egy fájdalmas kiáltás. Amikor meghallja a koppanást, csak akkor nyitja ki újra a száját, lassan és óvatosan. Zihálva vette a levegőt, de megpróbált nem túl hangos lenni a légjáró csendjében. - Nem gondolkoztál rajta, hogy orvosnak menj? - Halkan beszélt, nem akarta túlságosan felkavarni a nyugodt hangulatot. - Akkor biztos sok norlanai anya szeretné, ha a lánya férje lennél... A nevetése is halk és erőtlen. Újra elnémul, amikor a férfi leveszi felsőjét. Csendben figyeli, ahogy kicsavarja belőle a vizet, de pillantása nem követi, ahogy a sebe köré csavarja, inkább visszaugrik annak felsőtestére. Gyerekesen naivnak érzi magát, hogy pont egy robot az, aki eléri, hogy összezavarja, hogy a szíve egyes pillanatokban kitérjen megszokott egyenletes tempójából. Hogy ő az, aki után vágyakozik... Még mindig szótlanul nézi a felegyenesedő férfit. Ismét meg akarja neki köszönni, de a szavak nem jönnek. Helyette azt szemléli, ahogy a férfi ugyan olyan áhítattal nézi a fegyvert, mint ahogy az előbb ő nézte őt. - Megtarthatod, ha akarod... -  Mosolyogva nézi az Elsőt. Nem gondolta volna, hogy egy ilyen apró kis tárgy ennyire le tudja nyűgözni, de ez valahogy tetszik neki. Lassan fordította a nő felé a fejét, amikor meghallotta a hangját, majd az említett székek felé fordult, majd vissza. Egy darabig csak nézte, ahogy maga után húzza a férfit. Egy részét szomorúság öntötte el, nem akarta, hogy távol kerüljön tőle, önző módon továbbra is maga mellett akarta tudni. Amikor rajta kapta magát, hogy mikre gondol, megrázta a fejét, és fájdalmasan kiengedte a levegőt a tüdejéből, majd a falnak támaszkodva felállt, és odasétált az egyik székhez - ahhoz, amelyikben akkor is ült, amikor lejöttek. Vagy legalábbis addig ült, amíg a férfi fel nem állította onnan. Nem nagyon érdekelte a beszélgetés, nem is akart oda figyelni, így inkább az ablakon kifelé bámult az esőbe.

2009.12.30. 18:39 Khiara Laken

Egy halk, lucskos koppanásra eszmél valahol maga mögött, mely úgy tömörül füleiben, mintha egy vasgolyó ütődött volna a fémpadló hidegén. Nyomottan hallja az elmosódott morajokat, az eső altató kopogását maga felett, a gép ölelő zúgását ellazult alakja körül. Félig elnyílt szemeiben halványan tükröződik a víz sebes pergése, és most csak arra tud gondolni, hogy ne pislogjon, mert akkor a szempilláin ülő cseppek eltűnnek; úgy rezegnek, ahogy az embertelenül lelassult szívverése diktálja.  Olyan, mintha a tengert látná maga előtt. Kékes és ezüstös, morajlik, zubog, néha szelíd, néha vad – lassan fut végig hátán a hideg, elönti mozdulatlanságában a gyerekes izgalom és büszkeség, amiért ő megtalálta.  Érzi az elernyedt izmokat nedves bőre alatt, vére zúgását közöttük, a sós ízt ajkain, elbódul, eltűnik, ahogyan ráborul a tudatlanság, és szinte kikapcsolva  magát képzeleg oda valamit, amit még sosem látott. Kerüljük el a központot és a laborokat. Nem mehetünk vissza. Elfognának.  Felköhög, mikor lélegzetért kapkodva magához tér. Ujjai görcsösen markolnak össze valami körül, feje szétszakad, ahogy a mellkasában pumpáló szerkezet megzavarodik, és megtagadja a higgadt kattogást. Olyan, mintha kiürült tüdővel nyomták volna a víz alá, arra sem adva neki időt, hogy utoljára oxigént juttasson a szervezetébe. Már mindenre emlékszik, már újra érzi a vérző sajgást valahol a melle felett, melynek tudata és látványa feketeséget von a kékségre.  Megőrül ettől a keserédességtől; kérdezés nélkül dobtak rá valami terhet az emberek - amit mintha csak most fogott volna fel teljes tudattal -, és ez a teher most csúszkál a vállán, veszélyesen inog, mert nem tud visszarázódni ahhoz a valakihez, aki ő még régen, öntudatlanul volt.  Megkeményedett vonásokkal emelkedteti kissé feljebb a légjárót, megmaradva Meilis vonalában, ahogyan azt utasították neki. Most valamiért örömet  idéz fel gépteste, mire felpattan, mintha áramütés érte volna. Legszívesebben lefeküdne, és lehunyt szemmel megpróbálná átlépni a gépi korlátokat, de szeszélyessége megint kijátssza őt, és valami más ugrik be neki, mint akinek csak sorra villannának vissza emlékezetébe az eddig megélt dolgok. - A székbe kéne ülnöd. Ott kényelmesebb. – szegezi jeges tekintetét a leápolt nőre, ahogyan lépteivel elvezérli magát hozzájuk, majd érzelmektől megvonva alakját int a fejével, mintha idegenvezetőként működne. Nem őt fogja meg, hanem a robot csuklóját, aki most egy furcsa tőrt nézeget. Nincs semmi célja, vagy terve, ahogy erővel maga után kezdi húzni, előre az ülésekhez.  Egy pillanatra visszaül, hogy gyengéd mozdulatával kissé arrébb vonja a monstrumot. Valójában csak lenyugtatja magát; szemeit kissé feljebb veti – megtaláltam a tengert!  -, majd gumiszerű ajkára harap, és egy hirtelen elhatározásból kipattintva székét megfordul az Elsővel szemben. - Mit érzel? – kérdezi puhán, miközben alázatosan, megbánóan a szemeibe néz. Lábát keresztbe teszi, kissé mintha hivatalosan ülne, ahogy teste görcsösen feszeng ültében. – Dühös vagy rám?

2009.12.30. 15:14 Zev Owen

Összezavarognak fejében a gondolatok, miközben megpróbál minden egyes hozzá intézett szót kint tartani az elméjéből, mintha ezzel saját rendszerét, saját lelkét védené. Összeszorítja szemeit, miközben azt érzi, legszívesebben ott helyben összeroskadna és az álom jótékony tudatlanságába merülne, csak, hogy ne érezzen semmit, ne kelljen többé gondolnia a sötétségen kívül másra, hogy vadul kalapáló szívverése lelassulhasson, és a hangos, kínnal telt kiáltások zaját végül a lenyugvó csend vehesse át. Felnyíló szemein át érzelmektől kihűlt pillantásokkal méregeti Avilát; gépies mozgású karja vállára nehezedik, hogy a megfeszült, gyengén reszkető testet a fal mentén, ülő helyzetbe tolhassa le. Gondolkodás nélkül guggol le hozzá, ujjait a lány kézfejére csúsztatva, hogy lefeszíthesse annak kihűlt, merev vonalát a gyilkos fegyverekről. Az ébenfekete stukker élesen koppan meg a légjáró padlózatán, ahogy óvatosan a földre helyezi, mint aki a legkisebb hangtól is óvakodik, nehogy az felkavarja a köztük beállt, jótékony csendet, mely egyelőre még képes megakadályozni, hogy véglegesen tombolni kezdjen. A nő kezéből kifeszített kés nyele gyakorlott magabiztossággal simul a tenyerébe, mikor kezébe veszi. Fogása sokkal egyszerűbb, a súlya szinte érezhetetlen a számára, ahogy az apró tárgy követi minden mozdulatát, mintha karjának tökéletes meghosszabbítása lenne. Mint egy könnyed ívű toll, mellyel képes bármikor vért ontani; kicsi, de halálos. Nem próbálja meg elrejteni a szemeiből felcsillogó ámulatot, ahogy mutatóujját lassan végighúzza a pengén, meggyőződve arról, hogy elég tiszta és éles-e ahhoz, hogy elvégezze a dolgát. Hideg tenyere lágyan érintkezik Avila nyakának oldalával, miközben ujjai közé fűzi az útjába akadó vakító fehér tincseket. Hangtalanul számolja a csituló pulzust néhány röpke pillanatig, majd előrébb döntve felsőtestét, szabad kezének hideg ujjait, a lány vértől vöröslő karja köré fonja. - Most szorítsd össze a fogaid és próbálj meg nem a fájdalomra koncentrálni. Felőlem el is ájulhatsz, de akkor lehet, hogy lemaradsz a naplementéről. – csendben leheli a szavakat, ahogy fejét egy pillanatra az esőcseppektől zörgő ablak irányába fordítja, melynek üvegén keresztül csak a gomolyogva áramló szürkeséggel találja szemben magát. Halványan elfintorodik; lehet, hogy eszméletvesztés nélkül sem fogja látni egyikőjük sem. A penge megcsillan az elhaló fényben, ahogy pár centire a lőtt seb fölött megáll, amíg másik kezének hüvelykujja lassan végigcsúszik sérülés vonalán, hogy a fölöslegesen kifolyt vért egy gyors mozdulattal eltűntethesse. Egy határozott vágással nyitja elegendő méretűre a vöröslő foltot, hogy ujjaival, egy reflexszerű mozdulattal kirántsa belőle a hatalmas lövedéket, mely most vértől mocskosan vágódik neki a sötét padlólapnak. Kienged torkából egy elenyésző sóhajt, miközben habozva körbepillant a helyiségben, valamilyen anyagfelület lelőhelye után kutatva, mely talán elállíthatná a vérzést. Azonban még egy fél pillanat sem kell hozzá, hogy rájöjjön, fölöslegesen áltatja magát; ez a saját gépe, itt nem fog találni semmit, ami csillapíthatná a vérzést, mert neki sosem lenne erre szüksége. Egy hirtelen mozdulattal válik meg a rajta maradt, átázott trikótól, melyből egy gyors csavarással pergeti ki a szürkés színt felvett esővizet. Nem fűz hozzá semmit, csak élvezi a csendet, mikor a jeges érintésű anyagot kifordítva Avila bőre köré csavarja, majd erősen meghúzza, hogy a lehető legjobb munkát végezze el, amíg csak kitart. Érzi, hogy fedetlen felsőtestén egy pillanatra végigfut a hideg, ezt azonban nem akarja kizárni. Jó érzéssel tölti el, hogy még képes érzékelni szövetén az esőcseppek megborzongató hidegét. - Kerüljük el a központot és a laborokat. Nem mehetünk vissza. Elfognának. Valószínűleg már minden kivetítőn közzé tették a képünket. Vigyáznunk kell az emberekkel, ésszerűen kell végigcsinálnunk. Talán Norlana legszéle a legbiztonságosabb, de addig még hosszú az út. Addig is Meilis vonalában kell maradnunk. – hangjában színtelen lejtés játszik, ahogy felmagasodik és a vértől szennyezett tőrt nadrágjának anyagába törli, hogy újra megszemlélhesse annak ezüst tükrű pengéjét.

2009.12.29. 21:08 Khiara Laken

Tekintetét még utoljára végigszántja az örvénylésbe veszett sokaságon. Úgy próbálja kivenni az arcokat a zuhogáson túlról, mint mikor a félrobotok vonásait szemléli, ismerősei után kutatva. A katonák azonban túl emberien kiáltoznak, és ez visszarántja őt saját magához; mielőtt még eltalálhatnák őket, felcsapja a lejárót, ezzel fullasztó félhomályt vonva a gép belsejére. - Eldöntöttétek, hogy együtt akartok meghalni…? – a megnyugvástól furcsán dallamos, de sürgető hangja mintha megtapadna közöttük, miközben ő már nekirugaszkodik, hogy a vezetőüléshez rohanjon.  Célzott töltények karcolják végig a törhetetlen ablakokat, melyek mintha súlyos esőcseppként pattognának az üvegen. Többet oda sem nézve kattintja ki helyzetéből a légjárót, hogy felhúzva elrepülhessen az emberek feje felől – még az idős harcost is látni vélte, de lehet, hogy csak agya csalt elő egy képet, mely szilánkként vájta tovább gyorsan dobogó fémszívét.  Még a meilisi ködben, a végtelennek látszó úton állítja egyenesbe a fémburkot. Tenyereit leemelve a kormányról nedves arcára emeli, mintha el akarna bújni valaki elől. Próbálja kiüríteni magát, gondolatai azonban folyamatosan az emberek körül cikáznak, és ettől érzelmeit is dobogni érzi mellkasában, torkában, és felhevült nyakának két oldalán.  Amely a leginkább fogságban tartja mégis, az a pusztító fáradtság.  Fejét a szék támlájára dönti hátra, ütemtelenül sóhajtozva, mint aki most próbál lehiggadni egy erős sokk után. Lassan követi végig tekintetével az ablak felső részén rohanó vízcseppeket, melyek a halványan derengő kékségben árnyékként vetülnek a légjáró felső részére. Ujjai már nyúlnak zsebéhez, hogy kitapintsa fadobozát; először beléharap a rémület, hogy elhagyta valahol, s csak később rémlik fel előtte a múltbéli kép, mikor a robot a saját ruhájának belsejébe csúsztatta gyerekes értékét.

[1115-1096] [1095-1076] [1075-1056] [1055-1036] [1035-1016] [1015-996] [995-976] [975-956] [955-936] [935-916] [915-896] [895-876] [875-856] [855-836] [835-816] [815-796] [795-776] [775-756] [755-736] [735-716] [715-696] [695-676] [675-656] [655-636] [635-616] [615-596] [595-576] [575-556] [555-536] [535-516] [515-496] [495-476] [475-456] [455-436] [435-416] [415-396] [395-376] [375-356] [355-336] [335-316] [315-296] [295-276] [275-256] [255-236] [235-216] [215-196] [195-176] [175-156] [Korábbi]