Új bejegyzés Frissítés

2009.11.25. 20:14 Khiara Laken

Kitágult pupillákkal szegezi előre tekintetét, mely rezdületlenül szánt végig egy újabb folyosó dühítő vibrálásában. Kiürítették az emeleteket, csak saját léptei fémes, kopogó visszhangjait hallgatja, ahogyan megtámaszkodik, majd újraindul, közönyösen fogadva az egyre sötétebbé és elmélyültebbé váló teret. Ahogyan egyre feljebb és feljebb botorkál, két golyót is elnyelő térdhajlatával, a borzongató folyosók úgy válnak egyre némábbá, egyre sötétebbé és idegborzolóan nyugtalanná, mintha itt őrizetnék a legnagyobb titkot, s most még a pillanatnyilag lerázott félrobotok is ezt a tudatot akarnák belésulykolni.  Figyelme mindössze csak pár másodperc erejéig lankad, amíg eljátszik a vezérlők gondolatával. Most kéne rákötnie magát, amíg semmi más érzelem nem tereli őt el egy kiismerhetetlen, vadul hullámzó Világba; ha Meilis azonnal készen állna, csendben elhagyhatná ezt a kecsegtető hazugságokkal teli helyet, kitörölné magát örökre a történelemből, és csak azért kéne fohászkodnia, hogy a nőnek és a robotnak megjöjjön az eszük, és sikerüljön elmenekülniük.  Gyenge, vörös fény vetül fentről szemeibe, mely a félhomályban, a fehér falak és a neonok halvány kontrasztjában úgy hat, mintha egy óriási gépmonstrum tekintene rá a kiélezett vérkövekkel. A kijelzőn számok peregnek, s minél sebesebben emelkednek, annál susogóbb hang tör fel az alá beépített, kétszárnyú ajtóból– a lift az, melyet nem ismer fel, s csak gépagyának köszönheti, hogy a kijelzőt összehasonlította az emelet számával, és a cyborgokra is újból felfigyelt, akik továbbra is a nyomában lehetnek.  Hallja háta mögött az ajtók nyitódását; csak pillanatokon múlik, hogy elnyelje őt az egyik kereszteződés, mely egy üvegszerű burkon át vezeti őt egyre magasabb légtérbe. Mintha ez az építmény alakjára átlátszó koporsóként nehezedne, melybe ha belebámul, látja fekete üveggolyóra hasonlító szemeit, szétzilált alakját, mely még mindig olyan undorítóan tökéletesnek hat, hogy kirázza saját magától a hideg.   A reggeli levegőt érzi arcán nyugodni, ami melegen érezteti vele a lábába égetett golyók helyeit, lemállott szövetét karján, mely az embereknél a horzsolást és a gyógyuló sebesülést jelentené. Egészen az épület legtetejéig üldözték őt, s már hallja is a közelében felcsapó, ritmikus menetelést, mintha dobok vezényelnék saját szívét a feszes taktusra.

2009.11.25. 18:52 Zev Owen

Ahogy tekintete találkozik a lányéval, az adrenalin úgy robban fel véglegesen testében, mintha időzített bomba volna, melyből az energiaáradat leküzdhetetlen szórakozottsággal tölti el; szinte érzi, amint végigszáguldozik gépi érhálózatának élettelen falán. Mikor kiengedi a fémtüdejében tartott levegőt, teste halkan remeg meg a fájdalomtól, melyet megmagyarázhatatlan, halk nevetésben fejez ki. Amint teljességgel sikerül megbizonyosodnia arról, hogy a lövés sorozatok pár pillanatra megszakadnak körülöttük, hogy a félrobotok újratölthessék fegyvereiket, egy nehézkes, akadozó mozdulattal eltolja magát a faltól, olyan tartással, mint akire hirtelen mázsás súlyokat helyeztek. - Ennyire azért ne hálálkodj Mecoi. – pillant le rá szemének sarkából, ahogy készségesen félre áll, kezét tenyérrel felfelé kinyújtva, mintha csak előre invitálná. – Lássuk, mit tudsz. Most itt a lehetőség, hogy bizonyíts. De jobban teszed, ha igyekszel, mert randim van. – közli flegmán egy jelentőségteljes félmosoly kíséretében, miközben erőteljesen megmarkolva a lány egyik vállát maga mellé húzza a falhoz szegezett testet. - De ne feledd, még mindig beállíthatom úgy a dolgot, hogy Te jól gyere ki belőle... Elég, ha egy kicsit sikítozol, én meg úgy teszek, mintha téged is meg akarnálak ölni. Mondhatnám, hogy egy ócska színjátékot űzök veled és a túszom vagy. Neked nem kötelező elmenekülnöd innen.. Ez az otthonod. – súgja szavait a lélegzetnél is halkabban, ahogy Avila füléhez hajol, hogy csak a lány hallhassa, majd hátát a falnak vetve, éles pillantását a vészesen közel elhelyezkedő cyborg csapatra emeli, készen állva arra, ha esetleg a terv nem úgy sülne el, ahogyan azt az előtte álló tervezte.

2009.11.24. 20:16 Avila Mecoi

Még fel sem fogja, mi történik már neki is vágódik a falnak, az Első teste pedig az övet takarva állítja meg, hogy a golyók elérjenek hozzá. Meglepődve pislog a férfira, és nem bírja felfogni, hogy mi történik. - Nem, az nem, de... - Lassan kezdte felfogni, hogy mi is történik körülötte. - Te meg mi a szart csinálsz? Ki akart bújni, de a vele szemben álló robot teste sakkban tartotta, még mozdulni is alig tudott. Hiába fészkelődött, és próbált lazítani a fogva tartó szorításon, hiába volt minden próbálkozás, a férfi sokkal erősebb volt nála, és ezt ő is tudta. Végül amennyire szabad tere engedte ökleivel pár ütést mért a férfi vállára, majd sóhajtva feladott minden ellenállási próbálkozást. - Azt hittem legalább megpróbálsz bízni bennem?! De még csak esélyt se adtál... Ennyire azért ne legyél optimista, ami a tervemet illeti. - A férfi válla fölött kikukucskált. Még mindig golyózáporral sújtották őket, miközben egyre közelebb kerültek. - Ez így neked se jó. Bár a golyók nem ártanak annyira, mint nekem, sokáig ezt így te sem fogod húzni, nem de? És különben is, mit akarsz csinálni, ha ide érnek? Nem rejtegethetsz örökké magad mögött. És nem is hagyom! Szóval, csak meg tudom ismételni magam, ha nem akarod itt fecsérelni az időt, akkor agy már végre egy esélyt, hogy bebizonyíthassam, nem hiába vagyok halott, és hogy nekem is a hasznomat lehet venni. - Bár gyűlölte volna hangosan kimondani, vagy bárkinek is bevallani, de utálta ha valakinek csak púp volt a hátán, és nem tudott valamit tenni. Bizonyítani akart, hogy ő is képes valamire, nem csak dísznek van, mint a gazdag norlanaiak gyermekeinek nagy része. Bár ő messze nem olyan volt mint ők. Már csak azért sem, mert apja nem éppen a tisztességes úton lett gazdag, így ő más körökben is mozgott. Meg hát a természete is egy fontos indok volt, hogy miért nem olyan, mint ők. Így hogy közvetlenül előtte állt, sokkal feltűnőbb volt a kettejük közti magasságeltérés. Fejét felemelve kereste a férfi pillantását, amíg meg nem találta a borostyánszínű szempárt. - Hagy, hogy bizonyítsak. Legalább most az egyszer... - pillantását mélyen a férfiébe véste, mintha csak beleláthatna a lelkébe.

2009.11.24. 18:55 Zev Owen

Mikor végigrohannak a folyosón, mintha végleg kiszakadna a külvilág érzékleteiből. Látja, amint a fehérhajú lány átveszi az irányítást, s öntudatos mozdulatokkal - mint aki már előre tudja mit akar - vág át a zörgő fémasztalokon, a hosszú fehér köpenyeken, melyek fölött a sötét arcok most végtelenül egyformának tűnnek. Egy újabb forduló következik, az emberek pedig egyre csak ritkultak, ahogy a riadójelzés kiadja a parancsot a teljes felső szint kiürítésére. Az elsülő fegyverek szüntelenül ott zúgnak a hátuk mögött, olyan eleven zörejjel, hogy néha találat nélkül is érezni véli a levegő okozta bizsergést, ahogy elrugaszkodó lábához, vagy nyakának vonalához vészesen közel süvít el. Olyan ez számára, mintha nem is önmaga lenne, hanem egy másik test vinné előre, áttörve minden szabály fogalmát, mely úgy magasodik láthatatlanul a levegőben, mint egy-egy erőtér, minek átlépése a továbbjutásért cserébe egyre erősebben követeli a város elvesztésének áldozatát, melybe mellkasa még mindig olyan erőteljesen sajdul bele, mint akivel közlik, hogy perceken belül meg fog halni. Csupán ez az egyetlen érzés biztosítja arról, hogy még mindig saját szemein keresztül látja ezt a fehérré olvadó, érzéketlen Világot, melyben nem volt jövője, s most már soha nem is lehet. Teste még mindig vészesen remeg, ahogy Avila a következő fordulóban megtorpan előtte, s szavakat formál melyek számára ebben a pillanatban teljességgel értelmüket vesztik. Az első dolgot cselekszi, melynek logikussága egy lélegzetvételnyi idő alatt játszódik le fejében: egy lendületes mozdulattal löki a falhoz a hevesen ziháló testet; annak ellenére, hogy arcvonásai merész határozottságáról árulkodnak, nem hisz benne, hogy egy egész cyborg osztaggal fel tudná venni a versenyt. Lövések dördülnek el, mikor alkarjait erőteljes hévvel a falhoz tapasztja, felsőtestével egy kicsit előre dőlve, hogy teljes fémvázával megvédhesse a lányt a rájuk záporozó töltényektől. Éles koppanások törik meg a hosszú folyosók néma csendjeit, melyek úgy visszhangoznak, mintha egy alagútban rekedt hallaná odakintről a kőzetre záporozó, kíméletlen jégeső moraját. Érzi, ahogy a fémtöltények visszapattannak testéről, fájdalmasan felégetve szövetének vonalát, melyek keresztüllyuggatott egyenruháján át jutnak szabad levegőhöz. - Csodálkoznék, ha most azt állítanád, hogy golyóálló vagy. – leheli rekedten, egy pillanatra sem változtatva testhelyzetén.

2009.11.24. 18:13 Avila Mecoi

Tekintete összeakadt az Elsőével, és mintha minden meszűnt volna körülöttük, nem lettek volna ott a fenyegető félrobotok, akik csak arra várnak, hogy eljöjjön a megfelelő pillanat, hogy lecsaphassanak rájuk. Csakis a féfi szavai jutottak el hozzá, és ez volt az egyetlen, amit felfogott, amit fel akart fogni. Arcára lassan kiült a meglepettség. - Halott... - ismételte meg lassan a szót, mint aki kóstolgatja, mint aki most találkozott először vele. Sokáig úgy tűnt, mint aki nem tud mit kezdeni vele, de aztán hirtelen változott meg az arckifejezése, és ismét semmilyen érzelemről nem árulkodott. - Hmm... Tudod... Mindenki ezt gondolja, de te vagy az első, aki ki is mondj a kegyeten valóságot. Halkan felnevet, és nem igazán zavartatja magát, majd újra komollyá válik, és mélyen a férfi szemébe néz. - Család, ez talán egy kicsit erős fogalom, a szüleim, akik úgy tesznek, mintha vigyáznának rám, de ez csak egy hazugaság. Nincs családom, nincs senkim. Valószínüleg igazad van, és halott vagyok. Már réges rég meghaltam. Nincs életem, csak a pillanat, amit éppen átélek, többem nincs. És te mindezt látod, ha a szemembe nézel? - kérdezte, és most őszínte kíváncsiság csengett a hangjában. A férfi szavaira csak elhúzza a száját, nem sértődöttön, inkább gúnyosan. - Ennyivel bőven beérem, hiszen te sem várhatsz tőlem többet. - Alig hogy kimondta a szavakat, a hideg ujjak már a karja köré fonódtak, és kirántották a helyiségből. Hirtelen találta magát a cíborgok helyett a kutatókkal szemben. Néhányukban felismeri a kutatókat, akikkel együtt dolgozik, de nem foglalkozik velük, egy pillanatra sem áll meg. Most ő fogja meg a férfi kabátjának az úját, és húzza maga után, ahogy tovább fut. - Melyik változatot szeretnéd, a brutálisabbat, vagy a kevésbé brutálisabbat? Itt az ideje, hogy én is megmutassam mit tudok. - Az egyik sarkon befordult, és végül emgállt, hogy most a férfire vigyoroghasson.

2009.11.23. 21:42 Khiara Laken

Szapora lábai alatt ütemesen dobog a kifogástalan padló, miközben füleiben hallja a gyenge visszhangokat, amit az egyszínű, rikító falak ontanak magukból, mintha szívét és testét kényszerítenék egy beprogramozott taktusra, hogy mozdulatai a legpontosabban segítsék kényszeredett menekülését.  Egy gúnyos lélegzetre morajlik fel mögötte a cyborgok sora. Szinte éreztetik vele hátán a fegyvercsövek merev rászegeződését, mire cipőtalpa kissé megcsúszik a rákenődött, egyre halványabb nyomokat hagyó vértől. Bezúg az egyik folyosó végén; csúszása nyomán pattannak sorban a golyók, elérni kívánva alakját, mely nem törődve a csapongó vészjelzésekkel rohan, kutat tovább a folyosók kereszteződései között, mintha biztosan tudná, merre tart a labirintusszerű falakkal emeltetett épületben. Hasonlít a bázisra – ám, ha most  jobbra fordulna, ismerős, földalatti térrel és meilisi emberekkel találná szemben magát, ehelyett azonban csak egy újabb vakítóan fehér, undorítóan tiszta fallal találkozik, újra és újra, majd a félrobotok hadával, éppen kicsúszva a kilőtt töltények karmai közül - majd lehagyva őket néhány perc után egy lezárt ajtóval fut össze, melytől dühödten markol vörös hajába.  Hangtalan szuszogással dönti fejét maga elé. Össze kell szorítania szemeit feszítő géptestétől, mintha drótja félve rezegnének a tudattól, hogy a rettegés és a pánik elhatalmasodik lelke felett. Visszafogja magát, vissza kell fognia,  hogy égető csuklópántja ne szólaljon meg, odacsődítve a cyborgok utasított sorozatait. Retteg az adatokká formált tudattól, hogy fogalma sincsen, merre menekülhetne, hová és miért,  hogy teljességgel magára van utalva és ki van szolgáltatva, gyilkosként üldözik minden szívrezdülését, mintha létezése a legnagyobb bűn lenne a Világon.  Még mindig zengnek benne a robot szavai, mélyen fellobbantva magában saját maga iránti, mérgezett undorát, a halálért való létezés semmitmondó fakóságát, mely újbóli, megreccsenő mozgásra ösztökéli az eszeveszett futásban bejáratott, egyre megszokottabbá váló géptestét. Csak most tudatosul gépagyában a feldolgozott információ; minden emeletet egy rövid számsor jelöl, és mintha eddigi összes pillantásával ez egyre csak nőtt volna szemében. Magához veszi, tanul belőle, és rá kell jönnie, hogy egyre feljebbre és feljebbre szorítják,  a tető felé.

2009.11.23. 19:17 Zev Owen

Ezer és ezer választásai lehetőség pereg végig pengeélű gépi memóriáján, ahogy kirekesztve magából elhangzott nevét lenyeli a gondolatot, hogy fájdalmában égve a lány után kiáltson, vagy egész egyszerűen felmagasodva, ész nélkül utána rohanjon. Testében emberi felének kínnal telt kiáltásai visszhangoznak, mintha bénító sokkokat kapna a hozzá szögezett másik oldaltól, mely megpróbálja puszta hidegvérrel kezelni a helyzetet. Hiszen hazudhatná, hogy a férfi megőrült és öngyilkos lett, hiába van kezében a fegyver, s térdel most a vértócsa közepén, a holttest mellett, minden bizonnyal hinnének neki, ha akaratát zsarnok módon rájuk erőszakolná, pontosan úgy ahogyan a kioltott életű ember is ezt próbálta volna tenni vele. Ebben a pillanatban azonban nem tudta volna megtenni, hogy őrültnek nyilvánítson ki egy élettelen testet, mikor a saját rendszerében, a saját tudatában és lelkében hibádzik valami, mely fájdalomtól fűtve perzsel végig testén, minek hatására alig észrevehetően remeg meg, mintha a hideg futna végig érzékletektől felhevült fémtestén. Legszívesebben eltűnne, ahogy végignéz a páncélruhába burkolt, egyenletes falként fölé magasodó félgép katonák során, kiknek arcán ugyan nem látni változást, testtartásuk azonban elárulja rájuk szakadó tétlenségüket, mellyel nem tudnak mit kezdeni. Még észleli, amint pár alak eltűnik az ajtóban, riadóztatva a többi cyborgot, hogy utolérhessék a Másodikat, de ahogy az írisztelen, lelkét veszett pillantást érzi ledermedt vonásaira szegeződni, olyan érzés keríti hatalmába, mintha a fehérhajú lány tekintete szinte mágnesként vonzaná magához borostyánszínű szemeit, s arra kényszerítené, hogy zárjon ki mindent, ami a külvilággal kapcsolatos. Megbízol bennem? Vagy szeretnéd inkább itt végezni? Már semmi mást nem hall csak a fémkalapácsszerű dobogást, mely éles sercegéssel bombázza tudatát. Ennek a háttérből jövő, éles zajnak a hangja leginkább ahhoz hasonlítható, mikor egy magnószalag sikoltva adja meg magát a meghibásodott gépezetnek. Kénytelen szájról olvasni, amitől csak még jobban összezavarognak gondolatai, s még kiszolgáltatottabbnak érzi magát annak biztos tudatában, hogy amíg a hangtalan szavak elhangzanak, szemeire sem hagyatkozhat egy várható támadás felismerésében. - Ennyi lenne ez a hatalmas Világ? Ez lenne az, amit minden ember annyira nagyszerűnek tart, hogy akár örökké is képes lenne élni benne egy halott fémvázba zártan?! – kérdezi, szemeit még inkább elszűkítve, mintha nem csak a lányt, hanem mindenkit vádolna maga körül, aki csak a hangját hallja. – Hol van a családod Avila? Hol van az életed? Te is halott vagy... Elég csak a szemedbe néznem. – áll fel meginogva, gúnytól megrészegülten, ahogy ajkait kaján félmosolyra húzza, mint akiben eloszlott minden kétely, mint aki most már olyan biztossá vált magában, hogy a haláltól, és a támadásoktól sem tart többé. Csak most jött rá, hogy eddig minden norlanai lakossal együtt, egy olyan elvarázsolt látszatvilág bűvkörében élt, mely megakadályozta, hogy rálásson a város igazi arcára, mely ezt a valóra váltott, paradicsomnak nevezett helyet is beszennyezi, s élhetetlen, fekete mennyországgá teszi. Csupán most volt képes ráeszmélni, hogy azok veszítenek a legtöbbet, és azok a világ legnagyobb szolgái, akikkel elhitetik, hogy szabadok. Mert, ahogy pillantása most végigfutott  a katonák tömegén, megértette, hogy talán elhitették velük, hogy a testük szabad, s csak a dolgukat végzik, lelkük örökre elmerült a rabság fojtogató tengerében, melynek az Égi város a táplálója. - Nem bízom meg benned, és nem mondom azt, hogy bármikor is meg fogok.. de annyit megígérhetek, hogy megpróbálom. Kénytelen leszel ennyivel beérni. – utolsó mondatát szinte suttogásig halkítja, ahogy megragadva Avila karját, kirántja az ajtón, ahol néhány merészebb, fehérköpenyes ember áll, akik tekintete szinte egyszerre villan riadtan elviharzó testük felé, mintha csak egyszerű bábok lennének, akiket madzagon rándított meg valaki.

2009.11.22. 21:19 Avila Mecoi

Nem kis meglepődéssel nézte a váratlan fordulatot. Erre egyáltalán nem számított volna, de úgy tűnik nem csak ő maga van tele meglepetésekkel, hanem az Első is. Egy macska könnyedségéhez hasonlítható mozdulattal leugrott az asztalról, és odasétált a földön fekvő pároshoz, majd leguggolt melléjük. - Hát így beszél az ember az egyik legnagyobb értékével. Ejnye-bejnye. - Gúnyosan elmosolyodott, látszott rajta, hogy nagyon élvezi a heylzetet. - Különben is, nem szép dolog másokra fogni azt, amit te tettél. Nem hiszem, hogy kényszerített volna rá, hogy megöld a pasast, a te döntésed volt, és a te ujjad volt, ami emghúzta a ravaszt. Felemeli a fejét, és a folyosóról bezürődő hangokat hallgatja. Mintha még mindig visszhangozna az épületben a lövés hangja, pedig az már rég elcsitult. Visszafordította a fejét a két robot felé, és ajkai lágyabbá, bár kevésbé sem barátságosabbá. - Túl kell élnie, ne felejtsd az ígéretem, én akarok vele végezni. - Miközben beszélt tekitetét végig a Másodikra szegezte, bár szavai az Elsőnek szóltak, mintha a nőnek nem is lenne joga ebben dönteni. Még mindig élt benne a vágy, hogy végezhessen vele. Talán azóta még cska több oka is lett, mint az eddigiek, amik mit sem értek. Egyre hangosabbá, és fenyegetőbbé váltaka  közeledő léptek. Lassan újra felemelkedett, és az ajtó felé fordult. Hirtelen töltötték meg a helységet a cyborgok, fegyvereiket rájuk szegezve. Alig hogy ezt feldolgozta az agya, már látta is kissuhannni az előbb még földön fekvő női alakot. - Nahát, ott szökik az áldozatotok. - jegyezte emg gyúnos hangon. Újabb lövésekt következtek, amiktől a feje csak még jobban sajgott, de most nem volt ideje ilyen apróságokkal foglakozni. Tudta, hogy nekik is minél előbb el kell hagyniuk a helységet, nem hagyhatják, hogy a cyborgok hatalma alá kerüljenek. Bár őt talán kevesebb "büntetés" érné, mint az Elsőt, nem volt hajlandó lemondani róla. Ő volt a kulcs az összes tervéhez, hogy szórakoztassa magát a jövőben. Bár biztos nélküle is megoldaná, vele együtt sokkal egyszerűbb dolga van, és nem fecséreli el az időt felesleges dolgokra. - Nekünk is el kell tűnnünk. Megbízol bennem? - hangját halkabbra fogta, és tekintetével emgkresete az Első pillantását. Volt egy terve, hogy hogy juhatnak ki, és most már csak arra várt, hogy a férfi bíztosítsa róla, hogy együttműködik vele. - Vagy szeretnéd inkább itt végezni?

2009.11.22. 20:14 Khiara Laken

Haragosan csattan a földön, mire azonnal eszébe villannak a cyborgok, és az, hogy elkéstek a meneküléssel; összerezzen, mikor egy várt támadás helyett a robot magasodik fölé, lelkébe belecsap a villámszerű hasadás, mikor rájön, hogy más nincs ott rajtuk kívül.  Mintha egy örvény szippantotta magával, értelmetlen lélegzetei először felerősödnek, majd mikor rájön, hogy sokkal intenzívebb erők is vannak nála, hagy fel a próbálkozással, és fullasztja meg magát önkéntes indulatból. Nem hiszi el – nem akarja elhinni, hogy az érzelmek, melyek tűzvész módjára tombolnak benne némán, képesek őt megölni,  megölni a gyűlölet teljes szavakkal együtt, amik beleisszák magukat gépagyába, és egész testében ordító, őrületes visszhangokat vetnek, mint egy morajló gyerekdal a halálról: Gyűlöllek, Hagytad, hogy megszeresselek, Neked is vele kéne döglened, Gyűlöllek, gyűlöllek, gyűlöllek.  Szétterült, vörös haját szinte érinti a meggyilkolt kiömlött vére, mintha el akarna nyújtózni érte, bevonni egész testét, rányomni a bélyeget, hogy ő a hibás, minden  miatta történt és történik. Hiába látja maga előtt a megtört férfit, érzi magában fájdalmát, vagy hallja ugyanazt a hangot, ami most fojtotta őt meg, lénye szinte semmivé lett, mikor az kívánta halálát, akitől életet kapott, és akinek mindenét odaadta - lehet, hogy ebben a Világban ez a normális, de akkor is fáj.  Úgy fekszik ott, mint mikor műtőasztalán lélek nélkül, ám gondolatai most vezeklésszerűen zsibbadnak agyának mélyén. Átengedte a férfit azon a lerombolhatatlannak hitt védőfalon, melyet szíve köré kellett emelnie még félrobotként, és most kapta meg érte büntetését. Értéktelenné vált, gyengévé, amiért hagyta, hogy a hullámok hol felemeljék, hol a víz alá lökjék. S most, hogy a robot a marcangolása után feladta a küzdelmet, már neki sincs elég lelki ereje ahhoz, hogy feltápászkodjon, a szemébe üvöltse, hogy nem érdekli az sem, ha azt mondja, gyűlöli,  mert ő tovább küzd, és ha kell, egyedül szembeszáll mindkét várossal is, csak újra hallja az életet a hangjában.  Vonásai ahelyett, hogy égnének a kínban, mindössze csak ellágyulnak szomorkás szemeivel együtt. Elrévedve tekint túl a robot vállán, az életet is tagadó íriszeivel, melyek épp csak megrezzenek a felcsapó, ismerős dobogás morajára. Könnyek folynának szemeinek két oldalán, ahogyan egy szakadékon túli messzeséggel meghallja a rá szegeződő fegyvereket, talán párat, talán több tucatot, mégsem képes benne megmozgatni semmit azzal szemben, amit a robot tett szívére szegezett puskájával. - Bocsáss meg. – hangja szelíd, mint aki tudja, hogy most fog meghalni, s még utoljára szeretné elmondani úgy és azt, melyre nem lesz soha többé lehetősége. Most vesztette el mindenét,  még saját lelkét is, ahogyan elnyomva magában hagyja a puszta logika kihűlt felcsendülését, mint mikor egy gépet aktiválnak az eddig élőnek hitt helyébe. Végtagjai embertelen erővel töltődnek meg, elönti a tudat, melyet még beléprogramoztak, hogy olyan tökéletes fegyverré válhasson, hogy képes legyen kiirtani egy egész hadat, a saját családját.  Még tudatosul benne, hogy egyedül maradt, azonban többre nem futja, csak arra, hogy utoljára megfeszítse ajkait. – Zev.  Egy mozdulattal fordul át a roboton, ütemesen felpattanva a félrobotokkal szemben, akiknek nincs akkora reagálási idejük, hogy felvegyék a versenyt egy teljes fémvázzal. Teste átzúg közöttük – ekkor már hallja a fegyverek elsülését -, majd szemei előtt csak a labor ajtaját tartva jut át a vértócsán, majd a küszöbön, hogy utat találjon a kiismerhetetlen folyosók tömegében.

2009.11.22. 18:25 Zev Owen

Az acélkeménységű, súlyos fegyver tehetetlenül remeg meg ujjai között, ahogy az elsütött fegyver hangja végigdübörög gondolatoktól száguldozó elméjében, mely csak tompa hangfoszlányokat enged el erőtlenül sípoló, rezonált tudatáig, mintha azok egy vastag üvegfalon túlról érkeznének. Ezek a hangok pontosan olyanok, mint emberi létének végén, mikor a műtőasztal hidegjén feküdt, és a fehérköpenyes orvosok monoton, érzéketlen konzultálását hallgatta felvázolt fémtestének terveiről. Hallja elhangzani a nevet, mely régen önmagát jelképezte, melyet most az a tompa, erélyes, élcelődő hang emel ki, érthetetlen szavainak sorából, mintha ezzel próbálná előhívni halottaiból, a váz mélyére börtönzött emberi lelket, mely mostanra már annyira kihűlt, hogy bár ott van, de csupán egy élőhalott jelenlétével cselekszik, egy félholt lélek erejével figyel. Szinte megérzi, ahogy pupillája apró, éles ponttá feszül aranyszínű íriszének gyűrűjében, azonban arcát - mely most olyan kifejezést tükröz, mint egy megvádolt bűnösé – nem tudja kontrolálni, ahogy megzavarodott tekintetét a fehér hajú nőre emeli. Egy hosszú pillanatig elrévedten néz, az eltűnt íriszek tompán kirajzolódó körívét keresve, azonban egy hirtelen jövő érintés és egy rántás váratlan ereje elmozdítja leblokkolt gondolatszövevényeiből, melyek hálóként ejtik béklyóba tehetetlen robottestét. Szinte hallja, ahogy életre kelt logikája vele üvölt, s ezáltal minden kicsúszik a kezei közül, a talaj pedig egy pillanat alatt tűnik el a lábai alól, ahogy kontrolt vesztett teste hirtelen lángra kapó érzelmeitől hevülve önálló életre kel, a vértől szennyezett földre terítve a Második alakját. - Gyűlöllek! – rivallja megvetve, ahogy a lányt erőteljesen a hátára fordítva fölé magasodik, miközben a kezében tartott fegyvert úgy szorongatja, mintha az lenne utolsó mentőöve a káoszba fúlt helyzetben. Megőrjíti a kiömlő vér szaga, mely keveredik a teremben megállt füstével, minek szúrós illata olyan, mintha a megölt ember utolsó lélegzetét hordozná magában. – Elmenekülni? Elmennél igaz...? Vissza Meilisbe? Vagy hová?! – szavait ziláltan, szórakozott gúnnyal ejti, mint aki már nincs egészen saját mondatainak uralma alatt; túlságosan elfogta a saját maga iránt érzett gyűlölet, és a félelem, hogy túl messzire ment. - Életet adtam neked, és Te hagytad, hogy megszeresselek! Neked is vele kéne döglened... - sziszegi összeszorított fogain keresztül, ahogy a stukker csövét egy feszélyezett csuklómozdulattal a lány fémszívének helyére szorítja. - Hát nem érted...?! Gyilkoltam. Meggyilkoltam miattad egy norlanait! Egy rohadt gyilkos vagyok és Te még most is azt akarod, hogy eláruljam a városomat! Te mikor ölnél meg egyetlen meilisit is miattam?? – üvölt, teljesen kikelve magából, végleg elvesztve az önkontrolt saját, emberi volta és felbőszülten tomboló, kínzó gépteste között. Érzi, hogy egész teste összerezzen és megfeszül, ahogy teljes súlyával a Másodikra nehezedve meghallja az ajtón túlról beszűrődő, rohanó cyborgok riadt szívdobbanásokhoz hasonlítható lépteit. Fejét erőtlenül hajtja előre, ahogy szemeit összeszorítva engedi át magát a sorsnak, ahelyett, hogy megpróbálna küzdeni ellene. Ebben a pillanatban úgy érzi, hogy minden, ami valaha benne volt most kettészakadt, mint egy repedt ablaküveg, melyet egy végzetes ütéssel zúztak porszem méretű darabokká. Kiütközik a némán beállt csendből az a jól megszokott szisszenés, mintha a mellette heverő holttest csupán aludna, s álmában sóhajtott volna fel. Azonban a vérben tocsogó, nehéz léptek zaja, mely mindezt követi, rögtön elkergeti szánalmasan áhított képzeteit, magával rántva a visszaforgathatatlan valóságba.

2009.11.22. 15:43 Khiara Laken

A kegyetlen rezdülés olyan hirtelen harap szívébe, hogy felocsúdni sincs ideje. Ez az érzés olyan, mintha abba a dobogó húscafatba több száz apró fémhorgot akasztottak volna, hogy széjjelhúzzák, majd ellazítsák, újra és újra, heves ütemben, hagyva, míg el nem vérzik és végleg el nem ernyed. A kísértetszerű nőnek igaza van; itt nincs robot, aki ne lett volna ember,  azonban már csak halvány derengései vannak azokról az évekről, mikor szerkezete még élt. Néha még érezni véli csendesnek és szelídnek, ám elfelejteni soha nem tudja gyötrelmeit, és a hamis elkalandozást azonnal felváltja a százszoros kín, majd az embertelenül hangos zakatolás moraja. Hiába, ha nemrég még félember, régen ember volt – már nem az a kíváncsi gyerek, akinek az volt az álma, hogy egyszer majd találkozik egy robottal, mert most ő a Második, ő az egyik fémmellkasú.  Baljában vibráló fémszíve most mégis szinte élőként verdes, megkongatja vázát, megszólaltatja karperecét, mely nyomasztóan sípol át a fullasztó csenden, majd a női hangokon. Még mindig érzi a levegőben terjengő füstöt, mely most elkeveredik a vér töménységével, mintha ez a kettő kellemetlen szag egybefonódva tudatná velük, hogy a lélek szabadult el a test fogságából. Lemerevíti a látvány, pedig nem csak, hogy találkozott már holtakkal és élőholtakkal – a Halálra mindig úgy gondolt, mint egyedüli barátjára, mert Ő  örökké mellette volt, várta őt, és puszta ottlétével is lenyugtatta, hogy hamarosan véget vet a szenvedéseinek, csak tartson ki még egy kicsit, és még egy kicsit,  mert százak halálát is megmentheti mindezzel.  Most hiába próbálja tagadni komoly vonásaival, kitágult szemei és karperece elárulják őt, mennyire megrettent az emberen, aki olyannyira magabiztos és elvakult volt, hogy észre sem akarta venni a lázongást a gépek tekintetében. Ha nem látná, azt hinné, maga kapott golyót a fejébe; a saját árnyékuk sötétítette vértócsára azonban egy fénysugár éget mélyvörös csíkot, biztosan tudatva velük, hogy a kiömlött, életet biztosító folyadék emberi, és éppen most melegszik az elbűvölően színessé vált padlón.  Ujjait lehunyt szemeire szorítja, ahogyan felzúgó feje elmossa előtte a külvilágot. Megtántorodik, megszédül, nekiütődik a mögötte állónak, akinek merev váza megtartja súlyát, miközben hagyja, hogy a hideg jégkockaként olvadó csitulás elhatalmasodjon felette. - El kell innen tűnnünk. – mond ellent a nőnek, akire most csodálva gondol érzéketlen nyugalmáért. Hangjára igyekszik ráerőlteti azt a törékeny, de erőtől csorduló tónust, mely most csak idegtépően elmélyültnek hat, ahogyan felnyíló szemei is kiismerhetetlen fájdalomba forduló vonásain. Hirtelen fordul szembe a robottal, csak egy futó pillantást vetve rá, amíg kitapintja tenyerét, majd elnyomva ujjai remegését kezdi maga után húzni a labor ajtaja felé, azelőtt, mielőtt még cyborgok vagy doktorok jönnének a lövés hangja után, feleszmélve a tényre, hogy az Első teljességgel meghibásodott.

2009.11.22. 14:03 Avila Mecoi

Úgy szemléli a Másodikat, minthogyha most látná őt először, ajkai pedig úgy nyílnak szét, mint egy csodálkozó gyereké. - Tévedsz. Te is voltál ember, nem? Már csak ezért is tudnod kéne, hogy szavaidban nem rejlik igazság. Van, ami még rajtunk embereken is kifog. - Tekintete fátyolosá válik, elmélyül a gondolataiba, és nem zavartatja magát az őket körülvevő szituációtól. - Oh, és ismét tévedsz. Sajnálom, hogy ennyi csalódást kell okoznom, de emögött a kijelentés mögött sem a teljes igazság rejlik. - Hangja szórakozottan cseng, mintha legalábbis csak az időjárásról csevegnének. Közben közelebb lép a nőhöz, szinte már az Első mellett áll. - A vágyaink nem mindig teljesülnek, néha még a legapróbbak sem. De van, hogy olyan óriási elvárásaink vannak, hogy az már képtelen, hogy teljesüljön. Be kell látni, elég kapzsik vagyunk, és sosem tudjuk, mikor jött el az ideje, hogy megálljunk. Végül elfordul a párostól, és odasétál az egyik fémasztalhoz, hogy felüljön annak szélére, átveti egyik lábát a másikon, és úgy figyeli az eseményeket. Szinte érezni a levegőben a többiekben dúló néma harcot. Senki sem töri meg a csendet, és ez így jó. A szavak itt most feleslegesk lennének, sőt ide nem illőek és zavaróak. Hirtelen szeli át a csendet a fegyver eldördülő hangja, és ő a füléhez kap. A kísérletek után elég kényes lett a hangos zajokra, és most is úgy nílalt fejébe a fájdalom, mintha szét akarna repedni. Hosszú óráknak tűnik, amig végül elkezd enyhülni a fájdalom, de még messze van attól, hogy teljesen eltünjön. Végül lassan felemeli a fejét, és a földön fekvő mozdulatlan idegenre néz, aki már végleg kilehelte magából az életet. Egy darabig nézte, ahogy a földön elterül kifolyó vére, bíborvörös tengert hagyva magaután, majd hirtelen megsziládrult a tekintete alatt. Elhúzta a száját, és most a még mindig fegyvert tartó robotra nézett. - Na ez már valahogy jobban passzolt, végre megjött az eszed, Zev. - Az utolsó szóra, a névre, különösen nagy hangsúlyt fektetett, és gúnyos mosolyára állt a szája.  Még mindig a fülében csengett, amikor az idegen kiejtette ezt a nevet, és egy pillanatra sem felejtette el. Elhatározta, hogy kideríti ki volt a férfi. - Nem akarsz egy kicsit mesélni? - Még mindig ülvemaradt az asztal szélén, csak felsőtestét döntötte kicsit előrébb. Szemeiben a kacér kihívás fénye csillant fel.

2009.11.22. 12:55 Zev Owen

Állkapcsa megfeszül, hogy szinte hallja kényszeredett, fémes csikorgású roppanását. Szemei gyilkos tűzben égnek, ahogy felforrósítja egész testét a fejében keringő ingerült lüktetés, mely megpróbálja kizárni a napsugarak forró palástját, ami hátának ívét érve a kimelegedettség rég elfeledett érzetét kelti benne. Ahogy feszesen kezében tartott fegyverét megemeli, hogy annak csöve a Második csatlakoztatóinak irányába nézzen, melyet a vörös hajzuhatag titkol a külvilág elől, önkéntelenül is eszébe jutnak azok a nyári napok, mikor hátát a felforrósodott betonháztetőnek vetve, Norlana egyik felhőkarcolójának magaslatán, lehunyt szemekkel élvezte a tomboló Nap erejét, mely csukott szemhéját élénkvörösre festette. Azonban ezt az érzést is, melynek jónak kellett volna lennie, testében sötétté és vészjóslóvá formálta a múltéi alakot körülfogó kín érzete, mely napról napra egyre inkább éreztette vele gyötrődő szívének tűszúrás szerű fájdalmát, mely ezer irányból fájdította haldokló testét. - Második! Azt hiszem elfelejtetted hol a helyed! – veti oda szavait lekezelő gúnnyal, ahogy nyugodt hangjának látszata egy pillanat alatt szertefoszlik az éles, mélyreható mondatok tónusában. Karja látszólag feszes mozdulatlanságban tartja a fegyvert, mely egy egyszerű ember karját acélsúlyként húzná a földig, belül azonban remeg; minden egyes drótszálában érzi a rettegést, mely nem várt sokként szorította sarokba pillanatokkal ezelőtt még határozottságban égő lelkét. Még most is a pillanat hatása alatt van, mely mintha kitörölte volna benne eddigi életének tapasztalatait, s visszapörgetve az időt, újra egy átlagos, 16 éves fiúvá tette volna, aki a gyerekes kalandokból, hirtelen a véres valóságba csöppent, s most képtelen megmondani mit tegyen. A gépi logika, mintha hirtelen cserbenhagyta volna, emberi ösztönként most úgy lüktet benne megvadult szívverése, és sebesen kavargó, értelmezhetetlen gondolatai, melyek mintha folyton azt suttognák: ezt akartad vagy nem? magadra maradtál. Hirtelen kapja pillantását a férfire, mintha mentőövként próbálna belekapaszkodni. Annak ellenére, hogy sokkal több évet leélt, most nem tudja magát egyenrangúnak vagy akár többnek tekinteni annak határozottan álló alakjánál, mely most oly sokban különbözik az övétől, hogy ránézésre tekintetük találkozása olyan hatást kelt, mintha mester és tanítványa cserélt volna információt. A fakózöld szemek azonban csak önző követelésüket tükrözik: húzd meg a ravaszt. hatástalanítsd. ne engedd, hogy rám támadjon. élni akarok! Szemei egy pillanatra gyerekes rácsodálkozással, hitetlenül kerekednek el, mint egy tapasztalatlan katonáé, akitől azt kérik, végezze ki egy társát. A hirtelen rászakadó zsarnokság és az az értéktelen, mocskos élet, melynek védelmére kéne kelnie hirtelen tölti el fékezhetetlen undorral. Szemei emberi élénkséggel szűkülnek össze, mint aki váratlanul magára talált, miközben karjában egy pillanat alatt fut végig a perzselő energia, hogy meghúzza a ravaszt. A fegyver hatalmas zajjal sül el, mintha bombát robbantottak volna az apró labor belsejében, majd egy hirtelen jött csattanást egy olyan hang követ, mintha valaki a háttérben egy hordó vizet öntött volna a márványfehérségű padlóra. A férfi holtan terül el, megroncsolódott felsőtesttel saját vérének karmazsinvörös tengerében, mely úgy terjeng a napsütésben vakító talajon, mintha a fogva tartó testből kiszabadulva, önálló életre kelt volna.

2009.11.21. 23:24 Khiara Laken

Teste ledermed a kifejezéstelen szavakra, melyek mintha csak árnyékuk lennének a pár perccel ezelőtt elhangzottaknak; hiányzik belőlük az a fiatalos, életet mutatni akaró csengés, úgy, ahogyan a vonásokról is, melyek láttán bent elfogja a rettegett kétségbeesés. Nyaka felforrósodik, mellkasán átpulzál szívének félredobbanása, amint újból érintésekkel ostromolják ellenkezni kívánó vázát, melynek csövei megremegnek, egészen arcától és nyomás alatt tartott ajkától kezdődően. Mindössze zsibbadó gondolatai merevítik tovább tehetetlen alakját, teljesen lemerevedik, mint egy kőszoborrá érett ember. A tapintásoktól, melyeket eddig a robottól szerzett, kicsit mindig meghalt és újjászületett, most azonban mindet egy színjáték részének érzi, elsüllyedve a Világ felszínes hullámai alatt, melyek minduntalan visszalökik őt a víz alá.  Fel sem eszmélt a csattanásra, csak egy vészjelzésre lehunyt szeme előtt, egy torkát szorongató érzésre, melyet nem csak az érintés, hanem a nyakához szegezett fegyver égető csöve váltott ki. Nyelni szeretne, de képtelen rá, olyan mélyre, olyan hirtelen zuhant a megnyugvás és a lélekből fakadó lángolás után. Hevesen igyekszik eltaszítania magától a szaggató, ártó érzelmeket, miközben mit sem törődve az idegen szavaival ugráltatja szemeit a robotén, keresve az elrejtett, kiolvasatlan igazságot, még mindig halkan szuszogva, ahogyan visszafogni sem akarja magát a sivár, egyre keményebbé váló logika ellen.  Avila szavaira elfogja egyfajta lehiggadás – mintha a nő a szemeivel valóban mindenki gondolatáig ellátna -, melytől teste ellazul, ajkán pedig elhúzódik egy halvány, pengeélű félmosoly. - Hagyd csak. Ennek  tényleg nincs értelme. – jegyzi meg robothoz méltó színtelenséggel a nőnek, szándékosan arrébb fordítva fejét, hogy a fegyver csöve még inkább torkába álljon. – Ti, emberek, mindenek felett álltok. Mindig megkapjátok, amire vágytok, igaz…?  Visszafogja további szavait, s gondolni sem képes arra, hogy Meilis ugyanolyan pórázon tartja őt, ahogyan az Égi város az Elsőt; semmi más nincs előtte gyenge kétségbeesésében, csak az, hogy most minél inkább elrejtse saját magát, és kimenekítse innen a robotot. - Örülnék, ha nem szegezné rám a fegyvert, Első. – teljes rájátszással, lassú merevséggel fordul szembe a visszataszító férfival, utolsó pillantását még az arany szemekbe égetve, mellyel titkolni sem akarja belső indulatait, egész lényével való ellenkezését, amitől szíve titokban vészes hevességgel pumpálja lázongó vérét.

2009.11.21. 22:31 Avila Mecoi

Egyre növekvő érdeklődéssel és izgalommal követi a cselekményeket, közben minden egyes résztvevőt újra és újra alaposan szemügyre véve. A legapróbb részletről sem akar lemaradni, és agya minden apró, még oly lényegtelen információt is hevesen szív magába, hogy aztán feldolgozhassa. Fejét oldalra fordítva elkapja a nő neki szánt jeges tekintetét, de mielőtt fejében bármilyen válasz vagy viszonzás terve megfogalmazodna, a Második már továbblépett. Szinte megbabonázva néz után, ahogy egy robothoz egyáltalán nem passzoló könnyedséggel lépked előre, hogy aztán fegyverét az idegen férfire szegezhesse. Újból elfogja szívét a féltékenység halvány árnyéka, szeretne ő is ennyire közel lenni a tökéletesség fogalmához. Hirtelen vonja el figyelmét a nőről az Első. Feltűnt neki a hangulatváltozás, mintha a férfi eddigi ellenállása egy csapásra megtört volna, és eltűnt. Nem gondolta volna, hogy ez valaha is bekövetkezhet, hogy ennyire kiszolgáltatottnak látja majd a férfit. Szinte hitetlenkedve nézi végig a történteket, és nem akar hinni a látottaknak. Nem csak hogy megtörté, de még fegyvert is szegez a lányra. Itt nagyon a feje tetejére álltaka a dolgok. Legalábbis az ő szemszögéből. Fejét most az idegenre kapja, és egy dühős tekintetet vet rá. Érzi, hogy egyre jobban elfogja a düh, bár igazán nem tudja megagyarázni, hogy miért, hiszen nem is kötődik ehhez a két személyhez. Nem kötődik senkihez. - Csak ne olyan gyorsan, megfeledkeztél rólam. - Hangja hűvösen ámde nyugodtan cseng. - Attól még, hogy eljátszadoztam, nem azt jelenti, hogy komolyan is gondoltam, sokat kell még tanulnod. De itt az első lecke, soha de soha ne becsülj alá! Te pedig... - itt az Első felé fordult. - Nem tudom mi a franc ütött beléd, vagy hogy ki ez a férfi, de nem gondoltam volna, hogy valaha így kell látnom! A fenébe is, nézz már magadra, hogy mi szart művelsz? Hogy bírtál ennyire mélyre süllyedni? Feladtad a büszkeséged, csak mert belépett az ajtón valaki, aki nagyvonalúan dobálózik a szavakkal. Mintha bárki is képes lenne megállítani minket, ha összefognánk. Már magatokban elég erősek vagytok, de ha még én is hozzájövök, akkor már tényleg nincsen esélyük legyőzni titeket, minket. Ahhoz, hogy békés életet élhes vele, - most a Második sakkba szorított alakjára mutatott - ahhoz előbb harcolnod kell. Itt az ideje.

2009.11.21. 13:12 Zev Owen

Távoli üresség költözik vonásaira, ahogy merev tartással, szótlanul tűri az események vadul hömpölygő folyását, melyet most képtelen lenne megállítani. Egész teste zsibbad a kíntól, mely a felfoghatatlan örömből vált, másodpercek alatt fájdalommá. Állát felszegi, de fejtartásából hiányzik a tőle megszokott, határozott dac, sokkal inkább emlékeztet arra, mikor egy embert saját kivégzésére visznek. Csak előre, egy pontra mered, ahogy végighallgatja Avila szavait, melyet a vörös hajú nő testére aggatott fegyverek feszültséget hordozó zaja követ. Nem akar másfelé pillantani; most képtelen lenne Avilára nézni, mert kétes, megbízhatatlan szavai, ha még önelégült tekintetével is párosulnának, csak még nagyobb lyukat égetnének zavartságtól tépázott lelkébe, melyben az eltorzult, öntelt Világ képe, egyre nagyobb mohósággal húzza maga felé lényének minden egyes darabját, mintha csak azt akarná, hogy kiszolgáltatottan érintkezzen a rideg valósággal. Ajka vonallá feszül ledermedt tekintetében, ahogy karját gépiesen, mint egy mesterségesen megmozgatott bábú, előre nyújtja, hogy a Második csuklóját elkapva, megállíthassa. - Hagyd. Nincs értelme. Igaza van. – ismétli egymás után mondatait, melyeknek kifejezéstelen hangja szinte semmilyen jelentőséget nem tulajdonít; mintha beprogramozott váza csupán összefüggéstelen szavakat ismételne a levegőbe, melyben még mindig ott kering a dohányfüst visszataszító szaga. Ahogy ujjait a lány fémcsuklója köré fonja, megérzi benne a feszültséget. Alkarjának vonala megremeg az erőtől, melyet a Második vázára erőltet, hogy magával szembe fordíthassa, s lelketlenné vált szemeit ráerőltethesse a kéken szikrázó, haragban elmerült szemekre. - Sajnálom. – suttogja, de ahogy ezt kimondja, arca egyetlen rezdülésével sem árulja el ennek igazát, mintha egy maszkot vett volna fel, melyből hiányzik az érzés, ahogy színtelen hangja, s fakó pillantása félelmet keltő érzéketlenséggel megmutatkozik. Másik keze hirtelen kulcsolódik Khiara dereka köré, akár egy kígyó, mely félelemtől ledermedt áldozatát próbálja összeroppantani. Hűvös, kemény ajkai, olyan hatást keltenek mintha jéggé dermedtek volna a felismerés hatása alatt, ahogy természetellenes mozdulattal hajol a lány ajkaihoz, hogy hosszú csókkal büntesse, melynek hevessége olyan mintha az utolsó lenne, de az érzésben, amelyet kelt, csak a kínnal telt erőltetettség lakozik. Csók közben jobb karjával lassú, óvatos mozdulattal engedi el a lány csuklóját, hogy derekához nyúlva, a markolatánál fogva emelje ki a látatlanul kezébe akadó első fegyvert, majd egy hirtelen mozdulatot téve oldja le róla a fegyvereket tartó övet, mely éles koppanással ér földet. A fegyver csöve kíméletlen erővel feszül a lány torkához, ahogy szemöldökét egy pillanatra összevonva megdermed az érintésben, melyet hosszú pillanatokig kitart, elfeledtetve magával azt az emberi reflexet, mely arra ösztönözné, hogy kényszeres zihálásba kezdjen a visszatartott levegő hiányától. - Nem Ő az egyetlen. Nem szegülhetek ellen. – leheli zavartan, ahogy ajkaival egy kimért mozdulattal eltávolodik a Második arcától. - Helyes-helyes. – hümmögi a dohányzástól rekedtes hang, szinte magában nevetve a nem várt fordulaton. – Te sem hihetted, hogy majd elrejtheted a Világ elől ezt a szépséget. Az emberek eredményt akarnak látni. Minden betegségektől tartó pénzes norlanai ilyen vázat akar majd. Legyetek büszkék rá! – magyaráz fürkésző tekintetét végigvonultatva a tökéletes női alakon, miközben kaján vigyora egy percre sem tűnik el ellenszenves arcáról. - Ha csak ez a vágyuk, majd megkapják. – hallatja sápadt tónusban játszó, nyugodtnak ható hangját, ahogy felkattintva fegyverét, tűri az idegen vizsgálódó tekintetét.

2009.11.20. 17:58 Khiara Laken

Ellazult vonásaira enyhe fintor költözik, amint megérzi az átható, csípős illatot, mely torkáig is lenyúlva kaparja csövének hengerét. Nem akarja felnyitni szemeit, néhány pillanatig még így akart maradni, majd azonnal elindulni, hogy maguk mögött hagyhassák Norlana határát - ezt már spontán eltervezte, és tudomásul sem akarja venni, hogy a robot eltávolodott tőle, és az idegen ember, aki mellőzve minden udvariasságot lépett be a laborba, elronthatja elképzelését.  Ajkai elnyílnak a férfi homályos megnyilvánulásaira, mert még képtelen teljességgel feleszmélni a külvilág összes mozzanatára, mintha érzelmei továbbra is egybemosódva egymással rohangálnának fémvázában. Amint magához tér, érthetetlen tekintete pillanatok alatt sötétül el, ahogyan szemei először elnyílnak, majd résnyire szűkülnek a rideg indulattól, mely teljességgel átveszi az érintések okozta bizsergés helyét.  Olyan primitív, egyszerű, dühítő.  Egy csettintésébe sem telne letörölni a vigyort a férfi képéről, és örökre elhallgatatni füstöt ömlesztő száját. Nevetséges módon kínálta fel hatalmasnak beállított életét, amint átlépett a labor ajtaján. Egyre inkább érzékeli a logika nyomását, robot testének elhatalmasodását, s azalatt lelkének ingerültségét, mely már-már a gyűlölet felé haladva mérgezi meg lényét.  Csak most körvonalazódik meg benne Avila ottlétének ténye, ahogyan a gunyoros, lágyabb tónusú hangok elérik őt, és még inkább lángra lobbantják gyerekes ingerültségét. Csak némán érzékeli mellkasában az enyhe szorongatást, szigorú arcával azonban semmifajta szimulációt nem közöl le, mindössze jeges szemei villannak a fecsegő nőre, majd újra a kapzsi férfire, szinte szótlanul közölve a tényt, hogy nem tűri tovább a tiszteletlenséget a gépek felé. Hogy elviselje terve romba dőlését, miközben az idő vészesen fogy, vagy, hogy próbababa módjára hagyja tulajdon teremtőjének a vérig sértését.  Egyre gyorsuló léptei halkan koppannak a márványszerű padlón, ahogyan derekán zörgő fegyverekkel elhúz az Első alakja mellett, és félig öntudatosan tartva az ember felé kész rá, hogy azonnal félreállítsa őt az útból.

2009.11.20. 17:24 Avila Mecoi

Léptekre lett figyelmes, melyek egyre közeledtek. De ő maga csak túl későn vette észre. Amikor felpillantott az idegen már előtte állt. Némán kémlelte a férfi alakját. Látta, hogy ajkai szavakat formálnak, de a hangok nem jutottak el a füléig. Hirtelen rántást érzett a karját, és máris újra a talpán állt. Értetlenül nézett a férfi szemébe, de az nem árulkodott semmiről. Az ajtóhoz ment, majd belépett a helységbe kegyetlenül megtörve az eddig történtek menetét. Nem tudja, hogy mit akar tőle az idegen, gondolatai még mindig nincsenek a helyén. Talán csak a következő rántás téríti igazán magához, amikor is most már ő maga is a terembe kerül, az egész színjáték szereplőjévé válva. Szemével megkeresi a két robot alakját, nem úgy tűnnek, mint akik harcoltak. Tehát igaza volt a sejtelmével, hogy nem fognak tudni egymás nyakának esni. Megbabonázva nézte kettejük alakját, de az idegen férfi szavaira hirtelen elkapta a fejét. Zev? Ez lenne a neve? Amit annyira titkol? A kulcs a valódi személyiségéhez... Ki lehet az, aki többet tud az Elsőről, mint bárki más. Most már a férfinek is több figyelmet szentelt. Lassan fordította a fejét újra a robot irányába, amikor felcsendült annak jól ismert hangja. Féltékenységgel fogja el, mikor látja, a férfi hogy védelmezi a lányt. Őt soha senki nem védte így, és nem is fogja. Egy apró mosoly jelent meg az arcán, de épp csak hogy átsuhant rajta. Csodálta, hogy a férfi olyan nyugodt tudott maradni, amikor arról beszélt, hogy szándékában áll végezni a Másodikkal. Bár mielőtt lementek úgy tűnt szándékában áll tényleg végezni vele, most már kételkedett benne, hogy valaha is képes lenne rá saját akaratából végezni a saját művével. Talán a nő többet jelent számára, mint Norlana, a legnagyobb kincse, ahogy eddig gondolta. Senki sem tökéletes, suhant át az agyán a gondolat. Hiba bárhol és bárkivel megtörténhet. Megdöbbent, mennyire felforgatták az elmúlt órák eseményei az eddigi elveit és gondolkodásmódját. Tekintete összeakadt az Elsőével, és tudta, hogy mire nélkül, nem kellettek hozzá szavak, hogy értelmezni tudja, amit a tekintetében látott. Lassan bólintott, hogy jelezze, jól gondolja, és még mindig számíthat a segítségére. Még mindig nem tudta ki ez a másik férfi, és a kiléte továbbra is egy nagy fekete folt volt, de azt érezte, hogy nem szimpatikus vele, és tudása ellenére is kevésbé jönne ki jól abból, ha neki segítene. Lassan újra kezdte visszanyerni az uralmat maga felett. Újra elűzte mélyre a fájdalmas emlékeket, és érzelmeket, és ezúttal magabiztosan, és ugyan olyan elegáns könnyedséggel lépdelt, mint bármikor máskor, majd megállt az Elsőtől épp elhátráló férfi mellett. - A helyedben nem bíznál el maga ennyire. - halvány, gúnyos mosolyt vetett a férfire. Nem foglalkozott a látható korkülönbséggel kettejük között, és ugyan olyan pimasz volt, mint bármikor máskor. Végül aztán lépteit folytatva megállt a két robottól pár lépéssel távolabb, és megfordult. Ebből a szögből, és távolságból is szemügyre vette a férfit, mielőtt a mellette álló alakra emelte volna a tekintetét. - Hmm... de mi van akkor, ha te bízod el magad túlságosan is? Miért vagy benne olyan biztos, hogy még mindig hajlandó vagyok neked behódolni, mindezek után? Mit tennél, ha csak a nyugalom és biztonság érzelmét akarnám benned kelteni, hogy aztán kegyetlenül hátba támadhassalak? Egyesek biztos úgy gondolják, hogy megérdemelnéd... Nekem meg jó móka lenne, hisz ismersz ennyire, nem? - A már jól ismert gúnyos mosoly mst újra felbukkant, mint egy régi ismerős. A pár perccel ezelőtti gyötrődésének már nyoma sem volt, mint hogyha soha nem is lett volna. Igen, egyesek talán tényleg jogosan illetik az érzéketlen jelzővel.

2009.11.18. 16:16 Zev Owen

Mellkasának mélyén hirtelen mozdul valami megfoghatatlan, mely a lány szavaira önálló életet élve növekszik, végigvonulva testén, melynek torkáig nyúló bizsergése, mintha teljesen kitöltené őt belülről. Mint aki életében először nevetett, úgy feszíti pattanásig egész fémtüdejét, lelkét simogatva a benne feldobogó érzés, annak reményével, hogy végre elhagyhatja a múltat, a város iránti beteges imádatát, és ha eltűnnek innen talán önmagát is elhagyva, rátalálhat arra, akinek egy darabja most forró lávaként áramlik végig rideg testében, mintha eleven vér lázadna dróthálózatának szövevényei között. Ajkai megremegnek, miközben úgy érzi, hogy szövete teljesen felforrósodik a testében száguldozó, érzelmekkel telített adrenalin félelmetesen intenzív hatása alatt. Ahogy egyre inkább eltávolodik a külvilág érzékleteitől és a hamisnak ható szavaktól - melyekkel most képtelen lenne megtörni a csendet – szemeit csak érzésből nyitva résnyire lehel csókot a Második nyakára, majd arcára, olyan átéléssel, mint aki önkívületbe esve az illattól és az érzéstől nem is a maga ura többé. Ugyan hallani vélte a pillanatokkal ezelőtti, tompa szisszenést, és az ütemtelen kopogást, de egyszerűen már képtelen lenne megítélni honnan jöttek, vagy léteztek-e egyáltalán. Csak egy túlzóan valós, vénába maró szag téríti magához, melyet először képtelen beazonosítani, csak akkor jön rá annak megnevezésére, mikor egy hirtelen fordulatot téve meglátja a lomhán füstölgő, vékony csikket egy erélyes vonalú kéz börtönében. Cigarettafüst. – tudósít a belső, gépi hang, mint egy automata navigáló rendszer, annak ellenére, hogy ez már teljeséggel szükségtelen volt. Határozatlanul, még mindig érzelmektől lezsibbasztva tesz egy lépést előre, hogy nekitámaszkodhasson az elé nyúló fémpultnak, mely talán csökkentheti a benne száguldozó kiszolgáltatottság, és gyengeség érzetét, a tudatra, hogy ezt az embert valahonnan ismernie kéne, de most képtelen beazonosítani arcát, a semmitmondó, lekódolt név alatt. A falnak támaszkodó férfi határozott, szögletes vonásai elrejtőznek a hófehér füst mögött, melyet szórakozottan ont torkának mélyéről, ahogy ajkait gúnyos félmosolyra húzza, mintha alig bírná visszafogni előtörni kívánó elégedettségét, mely csak még nagyobb hangsúlyt ad erőteljes arccsontjainak. - Ó.. – csak ennyit mond színlelt megilletődöttséggel, ahogy beljebb lépve vonszolja maga után a fehérhajú lányt, erővel szakítva ki az ajtó védelmező takarásából. Hosszú percekig egy szót sem szól, csak elmerül saját világának ködtengerében, míg a cigaretta olyan elenyészővé nem válik, hogy látványos kéztartásában is alig lehet kivenni. Egy kimért lépéssel hajol közelebb az Elsőhöz, laza mozdulattal nyomva el a még parázsló szál végét a pultnak támasztott, fedetlen kézfejen. Színtelenné vált, rezzenéstelen arccal tűri a hirtelen falcsapó, maró érzést, melynek fájdalma olyan váratlanul hal el - ahogy a forróság fémvázához ér - mint ahogyan érkezett, miközben egy elhaló szisszenést sem hallat. - Nahát-nahát Zev. – cicceg fel élesen és megvetően, ahogy forogva körültekint a helyiségben tartózkodók mindegyikén, mint aki csak az üvegajtók tükrében csodálja ezüstös fényű zakóját és lezserül begombolt, sötét színű ingjét. – A hírek gyorsan terjednek, de nem hittem volna, hogy még igazak is. Mióta tervezgeted, hogy lemondasz és szövetkezel a kis próba babáddal? Ellenséges tekintettel fürkészi a jellegtelenné vált, borostyán szemeket, melyek mézárnyalatú íriszében még mindig lüktet az eleven, veszedelmes csillogás. Tudja, hogy mindezzel már szavak nélkül is elárulta magát; elég pusztán az is, ahogyan ránéz, hiszen arcvonásai és testtartása hiába tükröznek merev, tartózkodó gépiességet, szemei olyan tekintetet kölcsönöznek neki, melyre egy érdektelen, szabályait követő gépezet sohasem lenne képes. - Talán nem vagyok olyan jól nevelt mazochista, mint hinnéd. Talán félsz? – sziszegi feszülten, védelmezőn takarva a mögötte álló lányt, miközben hamis mosolyt erőltet merev arcára. A férfi élettelen, fakózöld szemei dühödten villognak sápadt arcának mélyén, mintha ez a néhány szó másodpercek alatt felkavarta volna a benne nyugvó méreg igazi arcát. - Gyűlölöm, ha hülyére vesznek és egy áruló fémkorcsra bízzák a városomat! Tudod, hogy kiskölykök kezébe miért nem adnak kormányt?! – hirtelen nyúl az előtte álló ingjének nyakáért, mely hatalmasat reccsen, ahogy maga felé próbálja rántani masszívan álló fémtestét. – Mert képtelenek jól vezetni, és hagynak mindent rommá zúzódni maguk körül! – a férfi homlokán kitüremkedik hevesen lüktető ere, ahogy most már csak értelmetlen dacból és büszkeségből igyekszik félig a levegőben tartani a nála fél fejjel sem alacsonyabb robot fémvázát. Még idegességtől eltorzult vonásai és kuszán arcára tapadó barna tincseinek maszkja alatt is jól kivehetően látszik, hogy csak nemrég hagyhatta el a harmincat, s most érzelmekkel keresztezett emberi tekintete egy másodperc alatt mutatja meg a szemet szúró különbséget az ő arca és a robot sokat megélt pillantása között, mely a 16 évnyi időbe zárt test gyerekes, ártatlan vonásaiba rejti világokat felemésztő tudását. - És most mit fogsz tenni? Bosszúból megpróbálsz végezni velem? – hangjának légies tónusa könnyeden olvad bele az éterbe, ahogy a férfi válla fölött elnézve Avila alakja felé, rájön, hogy aránytalanul nagy túlerőben vannak, bármilyen fegyverrel is próbálkozzon. - Nem csak Én. Ha nem adsz valamilyen kimerítő magyarázatot a népnek, akkor az egész város bosszúja Téged fog üldözni. De Te könnyedén foghatod arra, hogy meghibásodtál, nemde? Feltéve, ha nem akarsz elpusztulni. – kihívó, cinikus vigyor terül szét arcán, ahogy megerőltetéstől remegő kezével még taszít egyet az Első mellkasán, mielőtt elengedné és távolabb lépne, mintha egy váratlan ütéstől tartana.

2009.11.17. 23:08 Khiara Laken

Lassan hunyja le szemeit a hanyag szépséggel fénylő napsugarak ölelésében, melyeknek melegét elfojtja egy pillanatra az a dermesztő aura, amit a mögé lépő robot hordoz magával. Érzi szoros ruháján át testéhez feszülni rámagasodó alakját, hallja a hozzá intézett, halk szavakat; füleiben azonban olyannyira összesűrűsödik tintaszerű vére, hogy már csak tompa zúgásokat észlel maga körül, dübörögve hallva saját és a hátát rezonáló szívdobbanásokat, mintha egy külön univerzumba csöppent volna, ahol az érzelmek a végtelen  és az örök  fogalmát is messze túlszárnyalják.  Hosszú percekig egy szót sem szól, olyan, mintha tudomást sem akarna venni a mondatokról, melyektől ismét torkába verekedte magát a zokogás fojtogató, berögzült érzete. Ahelyett, hogy logikájának és természetének megfelelve eltaszítaná magától a férfit, balját az ő karjaira vonja, másik kezének ujjait pedig az áthatóan fekete tincsek közé süllyesztve vonja még közelebb az arcot, hogy mellkasa újra és újra megvibrálhasson szellemének sóhajtozó súlya alatt.  Elsüllyedve némaságában hallja elcsitulni karperecét, feleszmélve sok új apró zajforrásra, melyet félrobotként képtelen lett volna kivennie félig süket füleivel. Adatai hadával sem képes felmérni, hogy a robot néhány szavával milyen határtalan boldogságot adott – új világokat, új lényeket, új érzéseket képzelt maga elé -, majd felvillan előtte Meilis nyomora, azok, akik visszavárják őt, az éhezés és a fuldoklás, hogy mire is teremtették őt, a terv.  Hirtelen születik meg fejében a tökéletes gondolat, melyet már nem tud többé kitörölni. Valami kecsegtető, veszélyes és szívszaggató, melyet olyannyira elfed az önzés emberi fogalma, hogy maga is önzéssé válik. - Csak magad  miatt tedd. Azt szeretném, ha egyszer teljesülne az, amit akarsz. – mindeddig kifejezéstelen, komoly vonásain átsuhan a halvány mosoly, és a fájdalom mása; mintha szívdobbanásai időzített stopperként mérnék hátralevő idejének másodperceit, ahogyan elképzeli halálát, mely most egész nyugtatóan hat egyre élesedő gondolatai közt. - Ha valóban nem érdekel már semmi… kész vagy elhagyni a várost? Hátrahagyni mindent, és messze menni? – szemeit továbbra sem nyitja ki, miközben mindenét megfeszítve állja, hogy ne mozduljon meg. – Akkor elmegyek veled.

[568-549] [548-529] [528-509] [508-489] [488-469] [468-449] [448-429] [428-409] [408-389] [388-369] [368-349] [348-329] [328-309] [308-289] [288-269] [268-249] [248-229] [228-209] [208-189] [188-169] [168-149] [148-129] [128-109] [108-89] [88-69] [68-49] [48-29] [28-9] [8-1]