Új bejegyzés Frissítés

2009.12.29. 20:08 Avila Mecoi

Most már tényleg nem látszott rajta más, csak az elszántság, hogy harcoljon. Még ha csak bolong módon egy fűszálba is kabaszkodott, akkor is megpróbált a végsőkig kitartani, és ellenállni. Ha már egyszer ebbe a helyzetbe került, akkor nem fogja magát olyan könnyen megadni. És hogy is hagyhatná, hogy a robot egyedül harcoljon ezekkel a megveszett emberekkel? Mindazok után, hogy már ő is megmentette odafent, most ez volt a legkevesebb, amit megtehetett. Vagy a legtöbb? Végül is jelen pillanatban csak egy kimenetelt lát ennek a kis csatának, és az a halál. Mindegy, hogy itt helyben ölik-e meg, vagy előbb még hosszassan kínozzák, ezzel is bosszút állva. Bárhogy is legyen, mindkettőnek a végén a halál vár rá. A halál, amelyről már olyan sokat mondta, hogy nem fél tőle, de valójában még soha nem gondokozott el rajta igazán. Mi vár rá? Mi lesz azután, hogy innen eltávozott? Az örök sötétség? Esetleg a fény az alagút végén? Vagy egy újabb élet? Sokféle változatról halott már különféle emberektől, de nem tudta melyiknek higgyen, melyiknek hihet. Ennél a témánál az meberek véleménye mindig is megosztlott, és ezalatt a hosszú idő alatt még mindig nem találtak rá választ. Most még sem félt. Volt már ennél közelebb is a halálhoz. Bár most nem jutott egy példa se eszébe, ebben mégis biztos volt. Az ismeretlentől való félelem ne volt meg benne, csak az izgalom. Mindig izgatottsággal töltötte el egy újabb kaland kezdete. Mégis elbújt ott egy másik érzés is... Szomorú volt. Szívesen maradt volna még, és minden fájdalom és seb ellenére még érezni és élvezni akarta ezt a kalandot minden velejárójával együtt. Legyen az jó vagy rossz, úgy érezte megéri. A tudás és tapasztalat, amit az Elsővel együtttöltött idő alatt szerzett, több volt, mint amennyit máskor tanul ennyi idő alatt. Sokkal több. Erről még nem akart lemondani... De nem volt váalsztása, és nem hagyhatta, hogy gondolatai ismét elkalandozzanak, minden egyes idegszálával a harcra kellett öszponotsítania. Teste megfeszült, és minden egyes alkalommal, ha valamelyik ember megmozdult, akkr szemét még a legkisebb mozdulatra is oda kapta. Résen volt, így szinte rögtön feltűnt neki a változás a tömegben. Nyugtalanok lettek, és valami váratlanul érte őket. Az eddigi rendezettnek mondható támadásuk káosszá alakult át. Bár kíváncsi lett volna rá, hogy mi okozhatta ezt a változást, de nem merte levenni róluk a szemüket. Ki tudja, hogy melyiküket nem zavarja meg ez az újjonan beállt helyzet, és a zűrzavart kihasználva próbál meg lecsapni. Óvatossága győzedelmeskedett kíváncsisága felett, és továbbra is az összezavart aktonákon tarotta a pillantását. Fülei is csak a katonák kiabálást hallották meg. Ezért is érte váratlanul, amikor egy kéz kulcsolódott a karjára, majd egy rántás következett és máris az Első oldalán találta magát. Értetlenül pislogott, és csak most nézett fel a légjáróra, a Másodikra, aki visszajött. Minden olyan gyorsan történik, és már csak arra eszmél fel, hogy az esőcseppek erősebben csapódnak neki az arcának, és a levegőt szelik át. A légjáró épp enyhén az ő irányukba dől, így probléma nélkül csapódnak a légjáró fém padlójának. - Tudtam, hogy az csak az én stílusom... - motyogja a Másodiknak. Ez az egyetlen dolog, amit most ki tud nyögni. Teste még mindig arra van felkészülve, hogy bármelyik pillanatban vége lehet, és egy új dolog veszi kezdetét, pedig úgy tűnik, ez most elnapolandó, már amennyiben tényleg sikerül meglépniük. Agya gyorsan dologzik, ahogy megpróbálja feldolgozni az új állapotot. Fejét lassan fordítja oldalra a férfi felé. Ez az egyetlen mozdulat, amire jelen pillanatban képes. Szemei a borostyánszínű pontokat keresik az arcán, de nem találják, így hát lehunyja azokat. - Kösz... már megint. - Hangja nem mentes a gúnytúl, és mintha enyhén el is mosolyodna, bár az a reakció már inkább mentes a gúnytól.

2009.12.28. 22:06 Zev Owen

Még mindig mellkasán érzi a szorító, hévvel telt ölelést, mely futó örömmel jutalmazza meg testét, azonban a szívét lebénító rémület elől nem tud kitérni. Kitágult szemekkel mered maga elé Avila szavainak hallatán, legszívesebben elfordítaná a fejét, hogy vádlón rá nézzen, de nyakát bénultnak érzi, mintha kényszeresen lemerevedett volna, hogy szemei csak a katonák lövésre kész soraira összpontosítsanak. Mikor azonban felfogja az elé táruló látványt hirtelen önti el a zavarodottság. Mi történhetett? A legtöbb ember heves mozdulatokkal kapja a felhők felé fejét, néhányan megtántorodva körbe forognak, hogy lélegzetüket visszatartva hunyorogjanak bele a felszakadó felhők sötétlő könnyeibe. Heves, zörgő robaj csap fel az égből, mintha két villám felzúgva érintkezne egymással. A hang, melyet először égzengésnek vélt túl sokáig tart ahhoz, hogy természetes legyen. Norlana. Talán megtudták mi történt? Nem. A logika hízelgő válaszára összerezzen, teste azonban ugrásra készen megfeszül, hogy tökéletes mozdulatlanságba dermedve tarthassa meg a felvett támadó helyzetet. Ahogy szemeit elsötétült, óvatos pillantással az égre emeli, esőben elmosódott, szoborszerű arca olyan hatást kelt mintha egy emberire formált bábú aranyló íriszei csodálkoznának rá a fentről leömlő nyári záporra. Fel sem fogja valójában mi történik, mikor a sürgető motor észvesző búgásától megzeng alatta a beton, és az örvénylő szél még inkább felkavarodik. Tompán hallja az emberek szitkozódó, kétségbeesett kiáltásait, de képtelen megnézni hányan haltak meg vagy estek össze az égből lecsapó monstrum váratlan érkezésétől. Minden szétzilálódott és káoszba fulladt; most sötét alakok zavarognak össze a szemei előtt, arcuk halványabb oválisát elfedi a zuhogó eső. Ez a hang… Egy áruló hangja. Megbabonázva ömlik tudatába az önálló életet élő váz lágy suttogása. Ez előtt egy percig sem hitte volna, hogy a Második jobban szimulálhat nála, most mégsem képes erre gondolni. Egyszerűen nincs ideje rá, nem maradt több esélye. Nem képes a robotnőre nézni, mikor leengedi fegyverét és öntudatlanul a nedves sötétbe markol, Avila karját keresve. Egy pillanat leforgása alatt érzi meg oldalának csapódni a forró, emberi testet, miközben kiüríti a gondolatait, tekintetét az esőtől csillogó földre szegezve, hogy elrugaszkodva, egyenesen a légjáró felnyílt belseje felé lendíthesse magukat.

2009.12.28. 21:10 Mizuki Sawa

Elmosolyodik a fiú óvatos mozdulatain, ahogy őt leteszi a padra. Ezek azok a pillanatok, amikor egyáltalán nem érti magát, hogy hogy képes akármikor is haragudni a fiúra. Vonásai még jobban ellágyulnak, ahogy ránéz. Kicsit furcsának találja, hogy elütte kuporog, és nem mellette ül, de hamar megbékél vele, amíg mellette van. - Igen, az ellen nem lenne kifogásom... Az a sok ember... Nem akarok oda visszamenni. - Gyengéden megrázza a fejét. - Biztos van itt még valahol egy hely, ahol nyugtunk lehet... Olyan nagy ez a bázis, kell, hogy legyen elég hely mindenkinek. Bármit megtenne, csak hogy ne kelljen abba a helyiségbe visszamennie. A túlzsúfoltság mindig olyan rossz érzéssel fogja el. Nem mintha nem lenne benne együttérzés a bajtársai iránt, de nem szereti a nagy tömeget. Olyankor még elveszettebbnek érzi magát. A tömegekben általában sok család is van, és az odatartozók egymásra találnak. És tudta, hogy ő vele, ez soha nem fog megtörténni. Az összes rokonát elvesztette, mostanra már egy sem élt közülük. Önző dolog volt ez tőle, de nem akarta látni, ahogy másoknak megadatott ez a boldogság. Nem akarta, hogy egész szívét és lelkét féltékenység öntse el. Gondolataiból a fiú szavai rázzák fel, és először csak kicsit értetlenül néz rá, majd halványan elmosolyodik. - Nem tudom... Azt hiszem nincs semmire szükségem, hiszen itt vagy velem. - Ujjaival végigsimított a fiú szürkés tincsein. - Talán annyit, hogy béke legyen a két város között, és Meilis is egy boldog hely lehessen... Bár ez sem hozná vissza a családomat már... És... és még azt szeretném, hogy te is teljesen boldog legyél. - Elmosolyodik, és közel hajol a fiúhoz, hogy egy puszit nyomjon a homlokára. - És te mit kérnél? Mosolyogva játszadozik a fiú hajával, ebben a pillanatban tényleg boldog, és meg tud feledkezni a háborúról. Bár ez felelőtlen vislekedés tőle, most mégis szeretne csak a pillanatnak élni. Úgy érzi, megérdemli ezt a kis boldogságot. Boldog mosolya meglepődöttséggé változik, amikor a fiú kihúzza zsebéből az apró tárgyat, és felé tartja. Csak értetlenül pislog rá. Bénultságában hagyja, hogy a fiú felhúzza az ujjára a gyűrűt. - Dan, ezt nem kéne... Ez egy emléktárgy, olyantól kaptad, aki fontos volt neked... Nem kéne ezt nekem adnod... - Azonban elhallgata, és ismét pislogva néz a fiúra, de ezúttal más okokból. Most már könnyek is gyűlnek a szemében, és lemászik a padról a fiú mellé. - Én is szeretlek téged, mindennél, és mindenkinél jobban... Átkarolja a fiú nyakát, és odabújik hozzá. Most már biztos benne, hogy nem kell neki több a boldogsághoz, de ezt nem tudja elmondani a fiúnak, mert a torkán nem jön ki egy szó sem. De reméli, hogy az így is tudja. Szavak nélkül is megérti, hogy mit érez.

2009.12.28. 20:13 Khiara Laken

Ujjai görcsösen szorulnak össze a kormány körül, hogy azonnal elindulhasson, amint a két alak felbukkan a légjáróban. De nem jön senki; szívdobbanásai őrülten kezdik szétfeszíteni torkát, s zakatolva hallatszanak ki a fémburok levegőjébe, mintha rögtönözni akarná a kinti dörgés hangjait. Mindjárt… mindjárt…  Színtelen pillantása a halkan kopogó ablakra siklik. Hideg esőcseppek vájnak utat maguknak, megbomlasztják és felkavarják a gomolygást, melyet máskor élvezettel telve nézne. Most azonban semmi mást nem érzékel, csak mellkasának embertelen vibrálását, fogainak ideges kocogtatását, a körülötte játszó bizonytalanságot,  s az arcára kiülő, vad fájdalmat, mely elkeményíti vonásait.  Három árny bukkan elő a szürkéskék ködtengerből. Kabátba bújt harcosok.  Még fel sem eszmél, de teste már reagál; felhúzza a légjárót, s csak azután hallat egy dühödt felszisszenést, majd elhaló kiáltást.  A szél megdobálja a járművet, s kemény oldalával felhorzsol egy betonépületet, melynek darabkái szétszóródnak a nedvessé vált betonon. Gépies merevséggel próbálja megtalálni a szerkezet egyensúlyát, miközben szemeit a föld felé vetve fókuszál. Higgadtságot erőltet magára, hogy rendesen kiélezhesse a képeket; nem hagyja, hogy elöntse a megkönnyebbüléssel járó forróság, mikor meglátja kettejük alakját a még csak támadni készülő haddal szemben.  Dühödten kormányozza be a fémburkot az emberek feje fölé. Arcukon torzan játszik a félelem, ordítva szaladnak és vágódnak arrébb, miközben egyenesbe állítva megáll a levegőben, annyival a föld felett, hogy fel tudjanak rá ugrani.  Hunyorognia kell, mikor megkapaszkodik az ajtóban; testére permetezve jut a hideg vízből, amely már elszabadult, vad morajokkal zuhog a fenti felhőkből. - Mit műveltek?! Siessetek! – üvölt ki elmélyülő tónussal, tekintetét kétségbeesetten a robotéba égetve. Behúzza fejét, mikor a feltápászkodó emberek lövésekkel szántanak végig a figyelmüket lekötött légjárón. Le kell guggolnia, hogy rendesen megkapaszkodhasson, mintha az Elsőért és Aviláért akarna kinyúlni; a repülő szerkezet folyamatosan rázkódik az épületek és a vihar fogságában, s már csak pár pillanatuk maradt, míg meg nem adja magát, hogy teljes súllyal katonákra zuhanjon.

2009.12.28. 19:34 Avila Mecoi

Nem képes megfordulni, hogy a távozó nőre nézzen. Valahogy furcsa érzés fogja el. Így a másik robot nélkül az ellenállás olyan gyengének, és... nevetségesnek hat. Mintha csak egy gyerek próbálna meg elérni valamit a felnőttek világában. A távozása vajon azt jelenti, hogy  ő már feladta a reményt? Számára a harc véget ért, és megadta magát? Vagy mindenz tényleg csak egy ügyesen eljátszott csapda lett volna? A cél eléréséhez olyan messzire elment volna, hogy a saját emberét is képes lett volna megsebezni? Nem, ezt nem tudta elképzelni. Bármennyire is nem kedvelte a Másodikat, ez nem illet bele a róla alkotott képébe. Ő cselekedett volna nagy valószínüséggel így, ez hozzá méltó cselekedet lett volna, de hogy a meilisi is ezt tegye, azt az agya nem tudta így elkönyvelni. A közelgő vihar ismét csak gyerekkora melékeit ébreszti fel benne. Nem szeretett arra az időre gondolni. Akkoriban még túlságosan kiszolgáltatott volt, és hagynia kellett, hogy mások döntsenek róla. Ellenállása nem volt elég, hogy bárkit is sikerüljön meggyőznie. Kezei meg voltak kötözve, és tehetetlen volt. Furcsa mód most ugyan ilyen szituációban érezte magát. Egy remegés futott át a gerincén a félelemtől. A férfi tekintete fogva tartja az övét, és képtelen rá, hogy elrántsa. Tesz pár lépést lassan hátrafelé, és keze fokozatosan csúszik ki a robotéból, de hirtelen meggondolja magát, és megrázza a fejét. Most újra a robot felé lép, közelebb mint az előbb, és határozotabban. - Nem, nem és nem. Nem fogja soha senki rámkényszeríteni az akaratát. Eleget hagytam már, hogy úgy rángassanak mint egy bábot. Elég idős vagyok már, hogy egyedül tudjak dönteni arra, hogy én mit akarok. És én nem akarlak itt hagyni. Nem fogok elmenekülni, és téged cserben hagyni. Nem akkor, ha ennek fordítva kéne lennie... Még akkor is, ha a segítségem nem sokat használ. Itt maradok, és harcolni fogok. Te arra kérsz, hogy meneküljek, én meg arra, hogy ne kényszeríts. Csak most az egyszer ne makacsold meg magad, és add fel... - Szavai egyre jobban elhalkulnak, ahogy elengedi a férfi kezét, és esetlenül átöleli. Majd annélkül, hogy még egyzer ránézne az emberkfelé fordul. Leráz magáról minden érzelmet, és kizárja fejéből az összes ide nem tartozó gondolatot. Egyik kezének ujjai a fegyverére kulcsolódtak, másikkal pedig a tőréért nyúlt. Közben összeszedte minden erejét, hogy mindenféle támadásra fel legyen készülve. Karjában sajgó fájdalommal nem foglalkozott. Sokkal mélyebb sebek voltak a lelkében, és most azokat is sikerült egyenlőre félre tennie.

2009.12.28. 15:58 Zev Owen

Testében megdermed a kényszeresen belélegzett levegő, ahogy a Másodikat elrohanni látja. Rémült pillantása minden egyes másodpercben emlékezetébe villan, de most képtelen értelmezni; mintha az egész Világ megfordult volna körülötte. Hirtelen támadt fölénye és a hamis győzelem édes íze abban a pillanatban elpárolgott testéből, amint a robotnő vészes iramban eltávolodott tőle, magával hurcolva szívének vészes feldobbanásait, melyek eddig olyan megnyugtatóan töltötték ki a villámoktól harsogó levegőt. Rá kell jönnie, hogy nélküle már csak egy senki, és azért adta fel önmagát, hogy egy árulóval lehessen, aki most egész egyszerűen faképnél hagyta és eltűnt a félhomály szőtte káoszban, melyet az emberek elsötétült, ugrásra kész alakjai hálóznak be. Nem hívhat segítséget, nem ronthat át ő is ugyanígy a tömegen. Magára maradt egy sérült, vérző norlanaival. Elárulták. Meilis kezére adták és ő volt olyan mérhetetlen hülye, hogy bedőljön neki. Hallgatnia kellett volna önmagára. Hiszen ő még mindig csak egy éretlen, felelőtlen gyerek. Nem tud semmit, nem képes semmire, s most a fegyver is olyan ólomsúlyúvá nehezedett a kezében, hogy akárhogy mozdul az természetellenesnek hat merev ujjai között. Nem arra született, hogy gyilkoljon, nem arra, hogy vezető legyen. Ő csak élni akart, semmi mást. A hirtelen rászakadó teher tudata elragadja tőle a légzés lehetőségét, képtelen magára erőltetni többet, melytől most beteges homályba borulva hullámzik meg körülötte az emberek képe, mintha bármelyik pillanatban elsötétülhetne minden. Szédül, a hányingerhez hasonló érzés kerülgeti, amit az elkeseredettség fájdalma tart életben, mely gyilkos bomba módjára robban szét mellkasában. Cafatokra szedi, darabokra szaggatja, a szívébe vájja mérgező karmait, könyörtelenül lassan. Szinte fizikai fájdalomként észleli tudata, ahogy végigkúszik testén. A felcsapó adrenalin és félelem másodpercek leforgása alatt borzongatja meg, ahogy pillantása találkozik a kísérteties, hófehér szemekkel. - Menekülj Avila. Tedd meg a kedvemért, hogy eltűnsz innen és minden erőddel megpróbálsz feljutni. Kérlek. Menj! - remegő hangja frusztrált erőltetettséggel szűrődik ki fájdalmasan összezárt fogai közül. Végig a lány szemeibe néz, mintha pillantásával megbűvölhetné, hogy ne ellenkezzen, és mindenképpen azt tegye, amit mond. Avila ember és sérült. Nem lenne esélye ennyi felfegyverzett meilisi katonával szemben, még akkor sem, ha bizonyos erő birtokában van. Ez az összecsapás már elkerülhetetlen és nem fogja megadni magát. Most, hogy túllépett a félelmen, az önsajnálaton, és a felcsapó, kínzó haragon, kifejezetten jó érzéssel tölti el a közelgő harc tudata, ha kizárja azt, hogy kénytelen lesz ölni. Lehunyja a szemeit, halkan felsóhajt, lassan beszívja, majd kiengedi a levegőt. Most már újra lélegzik, ha mást nem, legalább úgy tesz. Igaz, nem tudja úgy koordinálni a testet, mint az Első és egy csepp logika sincs a gondolkodásában; ő csak szerel, nem jó stratéga, de a gyilkoláshoz talán éppen a benne éledező emberi ösztönökre lesz szükség. Hallja, hogy a fegyverek sorozatban megkattannak. Már nincsenek messze. Nem néz többet Avilára, csak egy határozott, rugalmas lépéssel megindul a sötét alakok tömkelege felé.

2009.12.28. 12:59 Khiara Laken

Szemei kissé kerekre tágulnak, mikor felfogja a robot szavait és mozdulatait. Nem erre számított: mikor veszítette el megint önmagát?  Ez a könnyedség még súlyosabbá teszi számára azokat a fojtogató érzelmeket, amelyeket az emberek táplálnak körülöttük. Szinte a levegőben terjengnek, pattogzanak, láncokként szorítják össze mellkasát, és olyan érzést adnak testének, mintha vízzel töltötték volna fel. Nehézkéssé válik a mozgása, mely most teljesen elakad, mikor rájön, hogy már nincsenek mellette. Szükségem lenne rád! Nincs szükségem rá. Nincs szükségem  semmire.  A látóhatár vészesen fogy, már a nem messze tőle álló két alak is beleveszett a viharos sűrűségbe. Az Égi város feletti villám egy pillanatra még itt is meglátszódott; a köd kékbe villant, az emberek sziluettjei pedig fekete árnyakként tűntek ki a gomolygásból, egy halk ropogás kíséretében. Hatalmába keríti az érzet, hogy teljesen egyedül maradt ezekkel a kísértetekkel, akik csak arra várnak, hogy ráugorva darabokra szaggassák – vagy ő a szellem, aki teljesen megtébolyult, és némán sikoltozva bolyong a bűntudat fogságában. - Barmok! Ne engedjétek… !  Hamis lélegzetei felerősödnek; maga mögött újra mozgolódnak, több tucat test indul neki a kattanó fegyverekkel. Sérült lába összecsuklik, de megtartja vázának súlyát, mikor egyedül nekivág a láthatatlanná vált útnak. Nem látja a robotot és a nőt, valószínűleg már elhaladt mellettük, ahogyan egyenesen végigzúg az emberek vonalán. Már azt sem tudja, mit csinál pontosan, csak rohan előre, arcára tapadt, bíborszínű tincseivel, melyek nedvesen kúsznak végig komoly vonásain.  Megcsikordul lába alatt a jármű lejárója, fémesen, erősen kongva. A motor feleslegesen járt eddig, mintha azt akarta volna búgni minden pillanatban, hogy nem akar ezen az elhagyatott helyen meghalni.  Majdnem elcsúszik, mikor eljuttatja magát a vezetőülésig, hogy egy mozdulattal levesse magát. Jól esik recsegő testének az ülés, de ajkai elnyílása, és mély sóhaja nem ezért szólt; lemerevedik, összezavarodik ültében, s úgy nézi azt a furcsa arcot légjáró ablakának tükrében, mint aki arra vár, hogy az idegen kívülről betör hozzá.

2009.12.28. 09:53 Avila Mecoi

Ő is az égre emeli a tekintetét. Olyan, mintha még a világ is ellene lenne, és most meg akarja vonni a kék ég látványától. Még az időjárás is a történteket szeretné kommentálni. Amikor meghallja a nő hangját, halkan kiereszti a levegőt, és lassan felé fordul. - Nem csak te, hanem én is. Nem szokásom viccelni. És örülnék, ha nem néznél rám minden pillanatban ilyen gyűlölközően, nem kell egyfolytában a tudtomra adni, hogy mennyire nem rengetne meg a halálom, így is tisztában vagyok vele. Nem kevésbé szeretném, ha a dolgok nem így alakultak volna, mint te. De van, amit nem mi választunk ki, és ami erősebb nálunk. Nálunk és az akaratunknál... - Az utolsó mondatot már csak magának suttogja. Most elgondolkodva az emberek felé fordul. Valamilyen szinten meg tudja érteni a reakciójukat. Megbíztak a Másodikban, és úgy gondolták velük van. Nem számítottak arra, hogy pont ő fog rájuk támadni. Valószínüleg úgy vélték elárulták őket. Még ha arra is fognák, hogy meghibásodott, a cserbenhagyottság érzését nem tudják teljesen száműzni. Bíztak benne, és ez a hitük nem remeget volna meg, hiszen ő Meilis hű szolgája. De lehet egyáltalán valaki Meilis hű szolgája, aki eladta a lelkét Norlanának? Erre számítaniuk kellett volna. Látniuk kellett volna, hova vezetnek majd a dolgok. Ismét az érzelmek kegyetlen játéka. Pillantása tovább kúszik az emberekről az Elsőre. Egy darabig csak áll, és nézi, ugyan úgy, ahogy ő is. Megpróbálja magát az ő szemével látni, de ehhez nincs is szükség ahhoz, hogy tudja, mit gondolhat most. Ugyan az az összezavarottság kavaroghat most az ő fejében is. Nem tudja hova rakni a szavakat, nem tud velük mit kezdeni, és nem tudja, honnan jöttek. Ha lett volna rá módja, hogy visszacsinálhassa, megtette volna, de most már végleges volt. Semmi kedven nem volt egyedül hátramaradni, és az életét olyas valakiért adni, akit ez cseppet sem érdekelt volna. De reménykedhet abban, hogy a férfi rájön a hamisságukra? Van egyáltalán erre esély, ha olyan őrült módon viselkedett eddig, és soha nem lehetett kiszámítani, hogy mi lesz a következő lépte? Ha olyan ügyesen színészkedik? Talán most először mondott volna le a kalandról egy kényelmes fotelért cserében. Ha képes lett volna nyugton maradni, akkor nem keveredett volna bele mindebbe, és nem fordult volna minden a feje tetejére. Pár pillanatig csak nézi a felé nyújtott kezet, majd szinte ösztönösen, már nem is tudja, hogy akarva, vagy akaratlanul fogja meg, és csúsztatja bele sajátját, de ezen kívül nem mozdul. - Nem kéne felesleges terhet cipelned. Végeredményben te sem vagy más, mint mindenki más... - Bár tudja, hogy nem éppenséggel ez a megfelelő pillanat, hogy csevegjenek, a szavak csak úgy kibuknak belőle. - Azt hiszed, hogy nem tudom, hogy egy őrült nőszemélynek tartanak? Mindig undor ül ki az arcukra, ha velem beszélnek, vagy csak akár rámnéznek. Ezt sosem tudják teljesen eltűntetni, bármennyire is próbálkoznak. Nem csak a kinézetem, de a viselkedésem is ezt váltja ki. Nálad még nem vettem észre, de idő kérdése, és előbb vagy utóbb nálad is megjelenik. Te sem fogod tudni titkolni. Ismét elfordítja a fejét, a hangok irányába nézve. A katonák egyre nyugtalanabbak, ami érthető is. Ő pedig itt húzza az értékes idejüket. Nem tart sokáig, és újra rájuk támadnak. Közülök bármelyikük elég lenne egymagában, hogy kihozza belőlük a legrosszabbat, hát még így, hogy ott állnak előttük egymás mellett. Ez túl hivogató, túl csábító számukra, hogy hagyják csak úgy elúszni az alkalmat. Olyan közelinek érezhetik a bosszú pillanatát, még ha ez csak kicsi is, de már egy kezdet. - Ne haragudj, Első. - Szinte némán formálja a szavakat, tekintete valahova  távolba mered, túl az embereken is, bár nem láthat ott semmit.

2009.12.27. 12:44 Zev Owen

Az ég újra felmordul, mintha Norlana hatalmas, dühös vadállat képében készülne alá szállni a hevesen felvillanó szmogréteg mögül, melyek mintha gyorsan mozgó, sötétszürke felhők lennének, ahogy az esőillatú, mérgező szélben gomolyognak, pillanatonként változtatva ködszerű alakjukon. Tétován a magasba emeli tekintetét, mintha az életre kelt füstfoszlányokat tanulmányozná; nem büszke arra, hogy szemében az öntelt diadal szikrája csillant, mikor az idős férfit tehetetlenül összeroskadni látta. Mosolya folyton ott bujkál testében, azonban nem engedi kitörni, most féken tartja a vázát körül ölelő feszültség, mely futó tűzként terjeng a régies utca börtönében. Vasmarokkal tartja fogva. Önzőség. Bánat. Elkeseredettség. Reménytelenség. Harag. Testéhez feszülő, olajtól szennyezett ruháit a hűlő párában egyre nehezebbnek érzi; a nedvesség és a mérgező levegő beleitta magát anyagának minden egyes szövetszálába. Tüdejében tompán lüktetnek az erőtlen lélegzetvételek, ahogy megáll fém mellkasában az emészthetetlen, fehér füst, mely valamikor – talán évszázadokkal ezelőtt - még belélegezhető oxigén volt. Lassú mozdulattal futtatja tekintetét Avilára, olyan pillantást mérve rá, mint aki álmából ébredt, és nem tudja, mit kezdjen a helyzettel; a felé nyújtott kézzel, az áldozatért könyörgő, határozott pillantással, mely mögött kiismerhetetlen szándék bujkál. Jeges logikájától elzártan képtelen rá lelni a megoldást nyitó kulcsra, amivel meg tudná fejteni mi lehet az. Fekete bakancsa megcsikordul az elhasznált beton alatt, mely a rájuk ereszkedő sötétben most éjfeketének látszik. Ép szemének sárgán világító fénye egyre erőteljesebbé válik a közelgő vihar szürkületében, ahogy fürkésző pillantásának súlya a fehér hajú nőről a Másodikra szegeződik. Egy elnyújtott lépéssel érkezik a robotnő elé, arcvonásai gyűlölettől izzanak, ahogy a felébredt vád feldereng magára vett, üres tekintetében. - Te tényleg megvesztél, kettes! – sziszegi elszűkült szemekkel, ahogy egyetlen gyors mozdulattal kikapja kezéből az ólomsúlyú fegyvert, majd szabad kezével a vékony csuklóért nyúl, mint aki a háta mögé akarja feszíteni a gyengének tűnő karokat. Ujjai elrettentő hévvel vájnak a lány puha szövetébe, ahogy árnyként mozgó sziluettje előre mozdul. Hideg ajkai belecsókolnak a finoman lüktető erek vonalába, melyek drótszerű merevséggel ágaznak szerteszét a robotnő karjának belső felén. A hófehér bőr ezen a ponton már alig igyekszik takarni őket, mintha ezzel is a megtörhetetlen váz gyengepontjáról árulkodna – az érzékeny drótszövevényekről, melyek áthálózzák a hibátlan kidolgozású testet. - Ez tetszik. – elégedett öröm söpör át komoly vonásokat kapott arcán, miközben cinkos mosollyal előre nyúl, hogy elkapva a Másodikat, magához húzhassa, mint aki egyáltalán nem törődik azzal, hogy hozzájuk vészesen közel, ezernyi értetlen, gyilkos pillantás szegeződik rájuk. - Nem kell félned. Tudok vigyázni magamra. Ahogy mondtad... nagyfiú vagyok már. – suttogja fogvatartottja fülébe, gúnyos, önelégült vigyorral válva meg tőle egy másodperc tört része alatt. Egy pillantást sem vet az embertömegre, mikor tétovázva Avila felé nyújtja kezét, szemeiben az óvatosság fénylik. - Eleget szórakoztunk. Kapaszkodj belém. Visszamegyünk. – jelenti ki határozott éllel a hangjában, miközben feszülten figyel minden egyes rezdülésre. A kapkodó mozdulatokra, a ruhák suhogó hangjára, melyek jelzik a láthatatlan kísértetek rendezetlen mozgását a sötétben. Az idős katona erőltetett lélegzetvételeire, mely most elnyomja mindenki másét.

2009.12.26. 22:54 Khiara Laken

A levegő egyre fojtogatóbbá, egyre párásabbá válik körülöttük. Beborult az ég, s a fenti felhők még Norlana elől is elzárják a napfényt, mely miatt a lenti köd koszos sötétszürkévé érik.  Bal oldalában fémszíve rezegve pumpál, mintha reszketne a hallott szavakra. A fegyvert már hiába tartaná maga előtt, látszólag a semmi felé szegezné; a fátylon túl emberek várják őket, de továbbra sem vágyik rá, hogy a szemükbe nézzen. A vad kavargás szinte megfagyott benne, egyedül torka roppan ketté egy súly alatt, mellkasa feszül össze, melyet még érzésnek sem tud beazonosítani, csak egy idegesítő, testi szimulációnak. Egy pillanatra megint különlegesebbnek érezte magát, mint olyankor is, mikor a robot szemeiben nézi saját tükörképét; most hiába bármi, csak kísérteties, fakó körvonalakat lát mindenhol. Egyszerűen szégyelli magát, a gyerekes hálát legyőzte a felnőttes undor, dühös, amiért ennyire rohadtul mű,  amiért megtanulta az önzőséget, pedig semmi több, csak egy tárgy. Hát persze. Mozog és beszél. A felhúzható játékbábu is mozog, meg beszél. - Komolyan gondoltam. – csendes hangja mérhetetlen keserűségben fürdik, mikor Avilához szól. Elgondolkodik egy pillanatra, hogy megfogja a nőt, és bedobja a többi ember közé; nem azért, mert megveti őt, meg féltékeny, inkább egyszerre a kettő  miatt. - Akkor most Neked  kéne hálásnak lennünk…?  - hallja maga mögött a maszktól prüszkölő, idős, mély csengésű kiáltást. - Hát legyen. Köszönjük.  Lekötelezted Meilist ezzel a testtel. Ami a miénk!  Fejét kissé a szürke ég veti, szemei azonban szorosan összezáródnak, ahogy szíve is elszorul, mikor eljut tudatáig a mondat értelme. A tömeg most nem gúnyolódik, csak halkan szuszog, tanakodik körülöttük, feszélyezetten, az Első fenyegető kijelentése miatt. Ő nem tudja magát rávenni, hogy belemenjen a játékba, csak hagyja, hogy a valótlan fenyegetés beágyazza magát az emberek kikezdhető elméjébe. - Csendet! Semmi nem utal arra, hogy lenne itt egy hadosztály… Mozdulj onnan! – üvöltenek rá ismét. – Ő az ellenséged, egy norlanai! Hagyja, hogy emberek százai pusztuljanak el! Megölte a családjainkat! A Tiédet is, Khin.  Megölte!  Már szinte őrjöngve tombol – tombol benne a győzelem utáni vágy, a gyűlölet, a veszteség valaki iránt, akit régen szeretett, mintha azt sikoltozná: a lányom, a lányom.  A robot görcsös ujjai hirtelen húzzák meg a ravaszt, mikor lendületből hátrafordul. A következő kép, hogy a zilált, ősz hajú katona elvágódik – valahol a vállánál találta el -, miközben a lövés fülsértő hangját tovább visszhangozzák az épületek. Pár pillanatra rá mély csend ereszkedik rájuk. - Aki kiejt akár egy hangot is a száján… az az életével fizet.  Szavai érzékenységgel telve töltik meg a párás levegőt. Az Első elé lépdel, csak hogy végighordozhassa tekintetét és a fegyver csövét az egybegyűlteken. Mind elhűlve tekintenek rá – közben többen is odarohannak, hogy megnézzék a sebet kapott férfit -, és már senki sem meri megkockáztatni a lövéseket, de még a szavakat sem.  A nedvességtől recsegő testtel fordul meg a némaságban. Elhaladva a robot mellett vet rá egy futó pillantást, mintha így meg tudná érinteni a sebzett lelket. Jaj, Zev...  Léptei lassan vezérlik őt előre, szinte hallva a dühödt rágalmakat, amik most megszületnek a körgyűrűs alakzatot megbomlasztó emberekben. Érzelmeit nem teszi helyre, hagyja, hogy átcsapjanak felette, s most mást nem is érzékel, csak az emberi vér tiszta illatát.

2009.12.26. 21:16 Daniel Barth

Halvány, mégis megkönnyebbült és hálás mosolya furcsa ellentét saját személyiségével szemben, olybá tűnik, mintha csak próbálná lemásolni valakiről. Csupán ő maga tudja, hogy a lelke mégis nevet, diadalittasan és boldogan, hogy a napló még sem jelent a világon semmit, hogy nem számít, mi van beleírva a könyvbe. Hogy valaki képes még azok után is szeretni, teljes szívéből szeretni, hogy megbántotta, és megtagadta őt. Bizonytalanul áll meg, amikor megérzi a lányban hirtelen előtörő bizonytalanságot, és csalódást. Tesz néhány tétova lépést, mielőtt a folyosón lévő egyik keskeny padhoz ér. A lehető legnagyobb gonddal és óvatossággal hajol le, hogy lerakja, mintha félne tőle, hogy egy törékeny tárgy van a kezében; ami számára hihetetlen fontos. Ő maga a pad előtt rogy térdre, fáradt teste alatt hirtelen kavarodik fel a por. - Nem a te hibád, hogy nem bírok többet. – halványan elmosolyodik, miközben fakó tekintetét lassan felemelve a fölről a lány felé fordítja. – De… Itt sem maradhatunk. Amúgy is sokan járkálnak erre, nem? Kéne egy nyugis hely… Egyetért az indokkal, hiszen ő sem szeret emberek közelében lenni; magának soha nem vallaná be, de elviselhetetlen félelem telepszik rá, mikor körülveszik. Mint valami kín, fojtogatni kezdi, ahogyan megérzi maga körül őket. A kíváncsi tekinteteket, és az előítéletekkel teli gondolatokat. Akárcsak egy kisfiú, aki a mamája mögé akar bújni, ha idegenekkel találkozik. Most úgy érzi, nem kell válaszolnia semmit, talán ereje sem lenne hozzá, hogy válaszoljon, és vitatkozni sincs kedve. Most, hogy újra olyan nyugodt mindent és egyetlen ember sincs a folyosón, nem lenne bátorsága hozzá, hogy akár egyetlen szóval is megháborgassa. Vannak olyan helyzetek, amikor szó nélkül is megértik egymást az emberek… Még régen valaki ezt mondta. Akkor nem igazán értette, ez mit is takar, most azonban halványan elmosolyodik, ahogyan visszagondol az idős emberre, akit talán egyetlen biztos pontjának nevezhetett akkor. Aprót bólint, mintha egy feltett kérdésre válaszolna, hogy igen, megértette végre, ez mit jelent. Hirtelen éri, hogy fakó tekintete kimozdul tincseinek árnyékából, és reflexszerűen kezd el hunyorogni, mintha erőteljes fény csillogtatná meg elhalt íriszeit. Lassan emeli fel fejét, tekintetét kérdőn a padon ülőre vetve, akár egy kisgyerek, aki lerogyva a szülei előtt, szégyellve a tettét, néz rájuk esdekelve. Szeretne gyerek lenni, szeretné végre, ha megmondanák, hogy mit tegyen, ha lennének szabályok, ha lenne, aki megbünteti, ha rosszat tesz. Ha lenne, akire számíthat mindig, ha lenne valaki, aki mögé elbújhat, ha úgy akarja. Ha lenne valaki, akivel ugyanúgy megoszthatná a gondjait, és elmondhatná, hogy minek örül. Ha valaki a vállára venné akár egy kicsit is a saját terheit is. Ha lenne egy igazi családja. - Ha… Ha bármit kérhetnél az élettől, mi lenne az? Mit szeretnél a világon a legjobban? – elmerengő hangja hasítja át a hirtelen beálló csöndet, ahogyan kérdőn a lányra szegezi tekintetét. Szeretném, ha annak adnád oda, akit a szíved mélyén, a világon a legjobban szeretsz, és képes lennél érte bármit megtenni. Bízom benne, hogy te is megtalálod, akit keresel, és egyszer az életben még láthatlak nevetni. Évek óta először képes teljesen maga elé idézni húgának arcát, ahogyan egyik este átnyújtotta neki az aprócska gyűrűt. Kezével belenyúl kabátja zsebének mélyére, ahol tényleg ott lapul az apró ékszer, amit már régen elfelejtett. Zavartan forgatja meg kezében, majd lassan, meggondolva elhúzza onnan, és szétnyitva tenyerét, akadozva tartja maga elé. - Ezt még régen rám bízta valaki… valaki, aki fontos volt nekem… A kívánságát nem tudtam teljesíteni, de a kérését igen. Remélem, elfogadod. Annak adom, akit a legjobban szeretek. – félszegen kinyújtva másik karját, óvatosan húzza föl a gyűrűt a lány egyik ujjára, mely furcsa módon tökéletesen illik rá. – Megpróbálok megváltozni, megígérem.

2009.12.26. 19:52 Avila Mecoi

Hallja a hangokat maga körül. Nem csak távolabbról, de magasabbról is jönnek. Lassan oldalra fordítja a fejét, és kinyitja a szemét, hogy meggyőződjön arról, amiben szinte már biztos. Kicsit távolabb tőle ott áll a két robot. Még jobban elfordítja a fejét, és az embereket is szemügyre veszi, már amennyire tudja. Eléggé kedvezőtlen helyzetben fekszik ahhoz, hogy őket is tisztán ki tudja venni. Visszafordítja a fejét és újra becsukja a szemeit, majd újra a hasára fordul. Néhány pillanatig így maradt, és hagyta, hogy tüdeje megteljen a levegővel, majd térdre küzdötte magát. Nem engedte el közben meglőtt karját, így tehát a kelleténél talán több levegőt használt el, így újabb kisebb szünetett tartott, mielőtt felállt volna. Színtelen tekintetét a férfire emeli és elmosolyodik, majd mosolya halk nevetéssé alakul át. - Nem is tudtam, hogy te ilyen udvarias is tudsz lenni. - Bár hangja nem mentes a gúnytól, a mosoly az arcán most őszínte, mint amilyet az ember olyan személyeknek szán, akik közel állnak hozzá. Pár lépést tett az irányukba, és közben szeme sarkából az embereket figyelve. Mintha csak egy újabb támadásra várna, ha ez csak a hatásszünet lenne. Idő arra, hogy felmérjék mekkora kárt sikerült okozniuk, és most még egyszer lecsaphassanak rájuk. Még egy utolsó alkalommal. Ekkor tudatába egy elkeserítő gondolat férkőzött be. Az egyetlen látható kár, amit okoztak, az az ő sérülése volt. Már megint csak orra alá dörgölték a gyengeségét, mint hogy ha ez most már egész életén át így menne. A két tökéletes váz, é mellettük ő, aki csak rontja a képet. Most a nőre néz, és mosolya még mindig ott bújkál szája szélében, azóta sem tűnt el teljesen. - Ugye te sem gondoltad komolyan, hogy képes lesz itt hagyni? Nem mndezek után, ugye? - Bár valahol fájtak neki a szavak, hiszen szívesen tudta volna már mindezt maga mögött, menekült volna el a dolgok elől, de erre most nem volt esélye. Nem tudott úgy menekülni bármi elől is, hogy közben valami olyat adjon fel, amire vágyik. Soha nem volt az ő stílusa, hogy feladja, és ezen nem most fog változtatni. Legalább valami maradjon meg úgy mint régen volt, valami, amibe kapaszkodhat. Túl hirtelen kapta fel a fejét, és ez nem bizonyult jó ötletnek, ezt ő is belátta, miután megszédült. Tekintetével egy ideig csak a férfi arcát pásztázta, és közben rajta észre sem lehetett venni, hogy mindezt nem most hallja először, mintha teljesen egyértelmű lenne, hogy egy egész hadsereg ott van velük. Pillantása megakadt a robot sebén az arcán. Fel akarta emelni a kezét, meg akarta érinteni, és végighúzni rajta az ujjait. Nem tudta, hogy ez miért is lenne bármelyiküknek is jó, de ezt akarta. Azonban mégis sikerült elég erőt vennie magán ahhoz, hogy ne mozdítsa a karját. Csak ujjai mozdultak a levegőben a férfi felé, de azok túl rövidek voltak ahhoz, hogy elérhessék. Végül sikerült szemét elszakítania róla, és elfordítani a fejet. - Ha engem itt hagynátok, akkor lenne esélyetek rá, hogy megmeneküljetek? Minek cépelnétek még magatokkal, ha már így is csak egy félig halott ember vagyok? Eggyel több vagy kevesebb, Norlanának nem számít, és... nektek sem... - Nem tudta a szavak honnan jöttek, nem tudta, mikor fogalmazódtak meg benne, hogy most ilyen egyszerűen kitörjenek. Még csak nem is vágyott rá, hogy itt hagyják, nem akarta, de erről most senkinek semmi nem árulkodott, aki csak nem látott a fejébe, és eza képesség tudtával egyiküknek sem adatott meg. Hangja túl komolyan csengett ahhoz, hogy bárki is rájöhessen, nem őszínték.

2009.12.26. 11:25 Zev Owen

A végtelen tehetetlenség keserű ízét érzi összeszorított ajkai között, ahogy már távolról felé sodorja a dühöngő szél Avila sérülésének illatát, mintha vérének élénkvöröse próbálna meg új árnyalatokat hozni Meilis fakó, szürke világába. Olyan, mintha elgyengült írisze a valóságot egy sötétítő üvegen keresztül látná, éjszínű szembogara erőtlenül fókuszál, miközben igyekszik megtalálni a legjobb látási viszonyokat. Sérült szemére fekete hályog borult, melyen csak néha rezzen végig egy-egy szürke fénycsík, mint aki fél öntudattal egy meghibásodott képernyővel néz farkasszemet. A távolban ezernyi sápadt, elsoványodott arc táncol, mintha egyként mozogva kívánnának egymásba olvadni; szemei előtt minden összemosódni látszik egy pillanatra. Le sem tudja venni szemeit az idős, barázdált vonásokról, kinek tekintetét átitatja a heves fájdalom és a gyűlölet, melynek látványa ostorcsapásként éri lelkét, mintha valami olyasmit látott volna, aminek mindig is tudatában volt, de sosem hitte el igazán. Egészen lezsibbad a teste, érzéketlenné válik, mintha egy hideg jégburok ölelné körbe, hogy még idejében képes legyen féken tartani a szívét feszegető gyűlöletet, mely most lángra lobban, hogy annak felemésztő nyelvei együtt táncolhassanak az undorodó, gyilkolásra szomjazó arcokkal. Sosem látta még őket ilyennek. Az embereket. Mintha már nem is azok volnának, hanem csak eleven mivoltuk tompa árnyékai, akik nem tudtak békére lelni az omladozó falak otthontalan menedékében, ahol a mérgező levegő keveredik a rettegés utolsó sóhajával. Szíve velőtrázó dobbanást hallat, mikor ujjai közül kicsúszik a fegyver, azonban az arcát eluraló meglepettség egy pillanat alatt hűl újra kifejezéstelenséggé, mikor a robotnőt pillantja meg maga előtt. Vonásai akkor sem mutatnak változást, mikor a cső szívdobbanásaitól rezonáló homlokát éri, mintha a fenyegető taktusok is a halálért kiáltanának. Húzd meg a ravaszt. Ölj meg. Csak legyen vége. Te is tudod, hogy így a helyes. Minden feldobbanás külön mondattal él, majd elenyészik, mintha sohasem létezett volna. Mikor a cső lejjebb vándorol arcán szemei lecsukódnak, mint akinek hirtelen súlyossá váltak a szemhéjai, és fájdalmat okoz a látvány. Halkan szívja be orrán keresztül a levegőt, várva a lélegzet elsöprő erejére - mely most is, mint minden egyes alkalommal - elveszik vázának hidegen kongó falai között. Igazságtalannak érzi. Csak lélegezni akar, mielőtt meghal. Csak egy utolsót a magáévá tenni. Képtelen elfogadni, hogy hiába ezerszer erősebb és ellenállóbb a teste, mint egy emberé, hiába fürgébb a mozgása és gyorsabbak a reflexei, hiába rendelkezik élesebb látással és hallással, mint bármelyik valaha élt ragadozó, egy ilyen egyszerű dologra, mint a légzés, már sohasem lesz képes. Halkan áramlik ki merev ajkai közül a forró levegő; valójában tudomást sem akar venni a Második könyörgéséről. Bárcsak ne hallanám. Bárcsak megszűnnék létezni. Szívét mintha szögesdróttal szorítanák össze, mikor felnyitja szemeit és a vörös hajú nő tekintetének mélyére néz. Az érzés felidézi benne a gyerekkorát, mikor minden este ezzel az érzéssel a szívében feküdt és kelt, nem tudva, melyik lesz a legutolsó. Csak most jön rá, hogy belül még mindig ugyan az a 16 éves fiú; mintha a robotváz börtönében megállt volna számára az idő. - Ha jól értem, Te most azt várod tőlem, hogy hagyjalak itt, teljesen kiszolgáltatva Nekik. Hogy menjek el azzal, akire Te halálosan féltékeny vagy. És vissza se nézzek. – halkan leheli az utolsó mondatot, elmerengő pillantással, mint aki elmélyülten rágódik a felkínált ajánlaton. - Igen csábítóan hangzik... Sőt, kényeztet, ha arra gondolok, milyen eszement logika van benne. De Te ragaszkodtál úgy az emberi meggondolatlanságomhoz, szóval előre közlöm, hogy semmi logikus nincs abban, amit most tenni készülök. Azt ajánlom, szokd a helyzetet, ameddig csak teheted. Egy nyeléssel küzdi le torkán a hangjából kicsengeni vágyó vad indulatot, ahogy fejét óvatosan elmozdítva, az idős katona szemeibe fúrja kifürkészhetetlen pillantását. - Ha megengedsz egy kérdést... - hangja egy pillanatra elhalkul, mint aki hirtelen támadásra számít minden egyes pillanatban. - Miért nem fogod be a pofádat, ha már annyira szenvedsz, hogy bűntudat nélkül kóstoltatod meg azt másokkal is? Lődd le magad. – szavai behízelgő lejtéssel csengenek, mint aki túlzásba akarja vinni a higgadt udvariasságot. - Te meg a rohadt csapatod. Mégis mit gondoltok, kit fűzögetnétek, mint egy gyereket, ha nem teremtettem volna újjá a drága Khinedet? Valószínűbb, hogy holtan feküdne a mocskos utcáitok valamelyikén, abban a tudatban, hogy Ti végig szartatok rá. – pillantása egy lélegzetvétel ideje alatt sötétedik el. – Miért kéne hálásnak lennie? Miért lenne bármilyen tartozása? Ti sem érdemeltek több tiszteletet Tőle, mint én. Nem a tulajdonotok, de még ha tárgy lenne, akkor is az én nevemre lenne felcímkézve. De él, mozog, beszél, fogtátok?! Szívveréseinek száma hirtelen ugrik a kétszeresére, ahogy önkéntelenül tesz előre néhány lépést. Testének minden porcikája megfeszül a visszafogott dühtől, azonban azzal ő is tisztában van, hogy egyedül semmire nem menne, ha most fejvesztve támadásba lendülne. Pillanatok leforgása alatt cikázik át tudatán egy lehetőség. Meg kell vezetnie őket. Blöffölni fog. Nincs más lehetőség arra, hogy mindannyian megússzák. - Alázzátok azt, aki eltűri, de nem fogok szólni még egyszer, hogy húzzátok el a csíkot, mielőtt jeleznék a hadosztagnak a támadásra. Az után már magyarázkodnod sem kell senkinek, öreg.

2009.12.25. 23:15 Khiara Laken

Mellkasa még akkor is ütemtelenül mozgolódik, mikor a fegyverek okozta moraj elcsitul, és újra fojtogató csend telepedik a kietlen tájra. Felfelé tekint, a végtelen, szürke semmibe – íriszeiben halványan tükröződik a tejszerű gomolygás -, miközben érzi sebzett csatlakozási körénél a beton melegét, mely visszarántja őt a valóságba,  abba a valóságba, ahol beképzeli új vázának az ólomsúlyú álmosságot.  Szeme sarkából látja a nem messze tőle fekvő nőt. Leolvassa mozgó ajkát, magába szívja vérző sebének tényét, mire lustán vegyül el magában tettre kész mozdulatának ingere, és az önző düh, hogy hagyja őt ott meghalni. Megtehetné, mindkettejükkel; csak egy pillanatra kell gyengévé válnia, csak egy pillanatra kell teljes szívvel felvennie féltékenységét vagy sértettségét, hogy robotos nyerssége elnyomja, és eldöntse, mi a legkönnyebb. - Körül vagy véve, robot.  Tedd le a fegyvert, és mondd el, hol hagytad a hadsereged!  Egy mozdulattal támaszkodik fel, tekintetét az első sorban álló, puskáját előreszegező férfira vetve. Az idős katona az; ráncok körülölelte szemében izzik a gyűlölet, mely most hirtelen irányul rá, mintha ezzel akarna lyukat égetni belé. - Jobb élet? Probléma…? – ízlelgeti erőltetett hitetlenséggel egy másik férfi az Első felesleges kijelentését, majd széttárt karokkal körbefordul, elismételve újra, erősebben, harsogva. – Probléma?!  Gúnyos felhördülések és mocskos szitkozódások hangzanak el a tömegben egy emberként, akit most kíméletlenül ismételgetnek a körülöttük magasodó falak. Kiröhögik a robotot, az Első, a kisfiú, kiáltozzák dagadó mellkassal, fölényesen; tompa gurgulázás hullámzik végig a sűrű levegőn, mintha kísértetek hallatnák utolsó, haldokló nevetéseiket. - Végre.  Fuss onnan! – szól rá az ősz harcos erélyesen, mikor a hangok elcsitulnak. Addig nem lőnek, ameddig meg nem tudják, hol a cyborg had,  mondják, lehet ez a csapda;  hallja az információk tömkelegét, lebénult testét mégsem képes mozgásra ösztönözni. Hagyja, hogy magával rántsa az a tehetetlen, idegtépő sikoltás, amit saját magában hallat, elveszve valahol az élet és a halál között. - Gyere már! Körbe vannak véve. Te vérzel…?  Gyere. Khin, gyere! Nem lesz semmi baj.  Noszogatják őt, mint egy értelmi sérültet, aki azt sem tudja, hol van – vagy mint egy meghibásodott robotot, aki gyerek módjára csatangolt el, és makacsul ellenáll a hívogató felnőttek akaratának. Úgy szólnak felé, mint mikor félemberként heteken át csak ébredezett;  undora felcsap, és hogy leplezze, mozdul meg, hogy kirántva a hatalmas stukkert az Első kezéből a teste elé álljon, s az emberekre szegezve próbálja védeni a menthetetlent.  Néhányan érthetetlenül néznek, ám a legtöbbjük kezében csak tovább feszül a fegyver. Szinte hallja az izmok roppanását, miközben sötét pillantása elmélyül, mint aki már tudja, hogy nincs esélye. Ketten talán még átjutnak – egy marad. - Ne szórakozz. Emlékezz, mit tettünk  érted. Mit mondok a többieknek, miért kell elpusztulniuk, hm? Én nézzek a gyerekek  szemébe?!  Az öreg zavart, erőltetett nevetést hallat, mint aki már azt sem tudja, hogyan, milyen kegyetlenséggel hívogassa őt. Neki nem változnak a vonásai, pedig belül fájdalmasan rándul meg a lelke, mint mikor egy hal vergődik a hálójában.  Lendületből fordul meg, farkasszemet nézve a robottal, miközben a fegyver erőteljesen szegeződik a fekete tincsek keresztezte homloknak. Pillanatnyi felszusszanást hall maga mögött.  Fogalma sincs, miért cselekedett az Első ennyire gyerekesen, de reakciója emberi volt, és a büszkeség, amit most saját magában érez, az nem logikából fakad, és nem maga iránt tudja be. Némán húzza végig a hatalmas, fekete csövet az arcának vonalán, mintha egyfajta simogatás lenne; nem inog meg, mikor felettük megdördül az ég, azonban egy pillanatra sem érdekli, hogy a felhők ordítottak-e fel, vagy egy gigantikus cirkáló okozta a fülsértő hangot. Benne él a berögződés, hogy a földre vesse magát, de a szemeiben égő elszántság azt tükrözi, hogy jéghideg szoborrá merevedett, és szenvedélyét csak az érezheti, aki képes rá. - Félek. Annyira félek.  – tónusa nem árulja el érzelmeit, mert szavai kódokba szedve sercegnek fogai alatt. Nem halkítja el magát, csak hogy hallja mindenki azt, amit úgy sem érthetnek. – Menthetetlen vagyok, ugye? Pedig nézd, hogy szeretnek.  Fanyarkásan mosolyodik el, miközben elrévedve látja, hogy körbekerítették őket, s szörcsögő maszkokkal várják a lövést. - Fel tudom őket tartóztatni. De sietnetek kell. Kapd fel Avilát, és rohanjatok a légjáróhoz. Ne menjetek vissza, hanem el, messze! Hallod? Nem veszítheted el magad! Ne add meg magadnak ezt a kényelmet. Ne hozzunk feleslegessé váló áldozatokat.  Leküzdi szégyenét, mintha a tárgyalni sem képes, életre szomjazó, mohó emberek miatt kérné a bocsánatot. Úgy érzi, mindjárt kettészakad, miközben támadásra készen szorulnak össze az ujjai, saját önzőségét latolgatva magában, meddig mehet el, és meddig képes elmenni.

2009.12.25. 20:03 Avila Mecoi

Megint minden összefolyt. Nem tudta, hogy mitől. Túl gyorsan történtek volna az események? Agya nem lett volna képes, hogy befogadja őket? Miért? Miért kell már megint ilyen gyengének tűnni, és ilyen esetlenül itt állnia? Bárcsak ne is érdekelte volna az Első sorsa, és ott maradt volna a légjáróban, akkor ezt mind most emgspórolta volna. De nem, neki megint nem volt elég az ami volt, és többet akart. A lövések hirtelen hangja rántotta őt vissza a valóságba. Hallotta a nevét, de a szavak még nem teljesen hatoltak át a tudatáig. Csak megkésve hasalt le a földre. Kicsit túl későn. Az egyik dühös meilisitől származó golyó eltalálta a karját. Szinte ugyan abba a pillanatba kapott oda másik kezével, amikor nyilalt a fájdalom. Érezte ujjai között a vérét folyni, de nem foglalkozott vele, összeszorította a fogát, és megpróbált másra gondolni. Ha újra Norlanában lesznek, valaki pillanatok alatt ellátja. Ha újra ott lesznek... Hirtelen már nem volt benne olyan biztos, annak ellenére, hogy soha nem adta olyan könnyen magát, és az Első is ott volt velük. Úgy érezte, egész idáig lebecsülte ennek a városnak a lakóit. Ha ez így folytatódik, még ma szétszedik. Erről eszébe jutott a szürkéshajú fiú, és a neki tett ígérete. Nem hagyhatja, hogy ez itt és most végződjön. Nem azelőtt, hogy beváltotta volna az összes ígéretét. Hasáról a hátára fordul, és tekintetét az égnek mereszti, mintha csak megláthatná a fehér felhőket a halványkék háttéren. De a látvány ami elé tárult nem az volt, mint amire számított. Amiben reménykedett. Úgy tűnt az utóbbi időben nem tesz mást, mint hogy hamis reményeket kerget. Milyen bolond és idióta viselkedés ez tőle. Most már szemeit is összeszorítja, hogy kizárja ezt a fakó elétárulkozó képet, és hogy így is szabaduljona  fájdalomtól, ami nem akar múlni karjában. Nem bizonyul túl jó stratégiának, de mást úgysem tud tenni. Kellemes módon másznak be a férfi szavai a fülébe. Nem fordul arra, és a szemét sem nyitja ki, csak fülel. Olyan, mintha ez lenne a legkellemesebb hang, amit valaha hallott. Annyira nem ehhez van szokva a robottól, és annyira nem az, ami máskor nyugalommal tölti el. Most mégis olyan, mintha nem lenne más, mint a többi ember, akit  atöbbség normálisként emleget. Ahogy őt soha nem nevezték. Mindig csak kívülálló, különc, bolond, őrült és még sokáig sorolhatta volna, de most más volt. Ebben a pillanatban nem tudta volna egyik jelzőt sem magáénak tudni. - Vesztésre állok. - halkan, megfontoltan ejti ki a szavakat. Elsősorban a férfinak szánta őket, utalásképpen az előbbi elbúcsuzására, de ugyan annyira szóltak a nőnek is. Tudta, hogy a dolgok most egyáltalán nem az ő javára állnak, és azzal is tisztában volt, hogy ez akár a végső állás is lehet. Még mindig nem nyitotta ki a szemét, nem akart maga kürlö semmit látni, nem akkor, ha ezek esetleg az utolsó pillanatait. Ha a katonákat nem lehet meggyőzni, és msot végeznek velük. Akkor nem ezeket a képeket szeretné az emlékében megőrizni. Helyette most jobbak és szebbek után kutatott emlékei között, de ezek nem voltak fölényben. Túl sok olyan volt, amihez egyben fájdalom is kapcsolódott. Példa volt erre az elmúlt egy napja is.

2009.12.24. 11:04 Zev Owen

Összefolynak a szavak, melyek, mintha késve érkeznének meg, és egyáltalán nem kapcsolódnának az elé táruló kép sürgető látványával. Lehet, hogy képzelődik? Csak a saját hangját hallja minden percben; üvölt. Védd meg. – formálják ajkai hangtalanul a felzúgó gondolatot, de nem meri hangosan kiejteni, mert mindez a benne remegő emberi gyengeségről árulkodna. Ebben a pillanatban sem tud másra gondolni, csak a büszkeségre, mely minden percben kitölti, s áthálózza kényszeresen sípoló logikáját. Már nem hallja saját hangját, csak mellkasának, s torkának remegését érzi, mintha szívének rohamszerű taktusa könyörtelenül zengetné meg egész vázát, ahogy annak hideg íve a Második hátához feszül. - Itt vagyok. Nem lesz semmi baj. – leheli akaratlan hévvel az erőtlen, lélegzetvételszerű szavakat, miközben feszült figyelme a homályra szegeződik, melyből egyre több emberi alak bontakozik ki, sötéten kavarogva a gyilkos félhomályban. Egyre szorosabban öleli magához a gépi vázat. Már egyáltalán nem tudja kontrolálni sem a testét sem a torkából előcsalt szavakat, minden mozdulatát egy ösztönösebb erő irányítja, mely a másodperc tört része alatt ránt egyet a nő testén, hogy megfordítva a földre kényszeríthesse, saját vázának súlya alá. - Avila, hasra! – üvölt fel védelmező hangon, mintha egyszerre két helyen lehetne, s most átkozza magát, amiért képtelen volt előre gondolkodni, amiért felelőtlenül elengedte a logikát. Mindig eltűnik, mikor a legnagyobb szükség lenne rá, s most abban az űrben, amit maga után hátra hagyott, újra azt a fojtogató lüktetést kell tüdejében éreznie; mintha szíve fém mellkasában csúszkálna, fulladozik a nyomás alatt, melyet újra és újra magán kell tapasztalnia. A gépváz terhe ólomsúlyként nehezedik vállaira, ahogy behajlítja karját, könyökét az érdes betonra tapasztva, hogy vethessen egy pillantást a Másodikra. Nevetnie kell, mikor a szemeibe nézve rájön, hogy most sem létezik számára más, csak Ő. Arcán elterülő vigyora, melyet nem tud fékezni, érthetetlenné válik a géppuskák zajában, melyek csak egy pillanatra némulnak el; tudja, hogy most kéne kihasználnia az időt a menekülésre, mégsem tudja vázát futásra ingerelni. - Jól vagy? – kérdezi elhalóan, elharapva a mondat végét, mely ettől inkább kijelentésnek hangzik, mintha valaki késve el akarta volna hallgattatni. Vág egy éretlen fintort, ahogy rájön, milyen szánalmas látványt nyújthat, de még mindig zsibbad és képtelen felfogni mi zajlik körülötte. Halk légzése egyértelműen arról árulkodik, hogy még mindig nem mondott le arról, hogy erővel levegőt juttasson tüdejébe, azonban nem érzi a levegő simogató áramlását, mely kitölti vázának belsejét. Még nem képes felfogni miért nem. - Megártott a levegő, vagy csak a napfényt hiányoljátok? – csap fel hirtelen gúnyos lejtésű hangja, ahogy felmagasodva a Második földre terített teste elé áll; egyik kezében még mindig a puskát szorongatja, mikor megadóan felemeli mindkét karját. – Minek kell állatok módjára támadni? Nem hiszem, hogy nem lenne megoldás erre a problémára. Gondolom, itt mindenki jobb életre vágyik. – hangja meglepően békítő lejtéssel cseng, ugyanakkor tisztában van vele, hogy fogalma sincs róla mit csinál. Ebben a pillanatban is az elzárt logikában kutat, mintha egyetlen gondolatával vissza tudná bűvölni a testében nyugvó Elsőt.

2009.12.24. 01:34 Khiara Laken

Ellazultan hagyja, hogy a robot lefegyverezve őt magához rántsa testét. Érzi halántékához tapadni a fenyegető csövet, a felületes hideget szövetein, mintha papírhoz érintenének egy hűvös tollvéget. Mellkasában összezsugorodik egy érzésszerűség, majd szétfeszül, de nem ártóan, hanem felszabadultan és kiismerhetetlen nyugalommal, mintha valami biztonságot adóan betöltené az üresen lüktető űrt.  Pillanatok múlva fogja csak újra fel, mikor magához tér, hogy többtucat szempár szegeződik rájuk a ködön túlról. A kísértet módjára lebegő homály szinte szilárd alakot ölt, ahogyan a szél elcsitul, és hagyja a sötét szmogot megállni a házak között, hogy teljességgel beborítsa őket.  Szerkezetének taktusa felerősödik, belémar, lebénítja, mire rémülten szorítja el magát, mint mikor egy eret zárnak el. Végtagjai beleremegnek a kegyetlenül elfojtott szenvedélybe, ajkai néma lélegzetért nyílnak, miközben csuklóján fenyegetően lüktet a pulzust mutató cső.  Nem akar látni a szürke fátyolon túlra, nem akarja őket látni;  bánatos szemei lassan csukódnak le, miközben, mintha ellenkezni akarna, fordítja meg erőből alakjukat a légjárónak háttal, hogy az ő teste kerüljön célkeresztbe. Arcát lüktetni érzi, s feje elernyedve bukik egy pillanatra a robot nyakának, mint egy alvást szimuláló, önmegsemmisítő gépszerkezet. - Maradj velem! – suttogja alig hallhatóan, mintha emberien lélegezne. Hallja a felsejlő fémdetektorokat, a fegyverek halkan kattanó visszhangzását; hallja a női hang csengését, mely erőltetett, mely idegtépően unott, de mégsem válik tőle dühössé.  Inkább mélyen elkeseríti, hogy a Világ, amit eddig az övének hitt, most omlik össze körülötte. Hogy az otthona  már rég halott vele együtt, és fél,  hogy Meilis mindjárt visszaszerzi a testét, s hogy ennek mindenki tanúja lesz. Tanúja lesz saját halálának, az Első halálának, és a küzdelem, ami mellett eddig állt, érzéketlen csatázásba és gyilkolásba fog fordulni. Mert már nem akarja megmenteni azt a Világot, amiben nincs helye a másik robotnak. Ez nem… színjáték. A valóság, amit újra és újra  meg kell álmodnod, Avila. - Féreg!  Lövés csattan a közelükben, mire szemei üveges csillogással nyílnak fel. Már ki tudja venni a maszk megszűrte hang forrását, a szürkés derengésbe takarózott férfit, akinek szinte csak a sziluettje bontakozik ki. Valaki más a nevén szólítja – szíve darabokra törik, mint egy jégdarab, amire ráütöttek -, de ez a felszólalás máshonnan jött, s kirázza a hideg, ha arra gondol, hogy csak hátrafelé tudnak szorítkozni.  Lassan dönti meg a testsúlyát, hogy ezzel késztesse a robotot az erőltetett léptekre maga mögött. - Visszavisznek. Megölnek… Segíts!  Ne engedj el! Nem akarok visszamenni! – halk hangja őszinte zokogásba fúl, miközben tovább diktálja a gépies mozdulatokat remegő testével. Azzal a vázzal, amit most becéloztak valahol – ha az Első nem mozdul el mögüle, ő rajta át fognak lyukat ütni, egy olyan helyen, ami messze esik fémszívétől.  Úgy érzi most, a sűrű levegő megfojtotta őt, s a romos házak mind ráborultak; képzeleg, tudja,  mi fog következni. Érzi kitépett szívének örök hiányát, látja maga előtt csupasz, szétszabdalt alakját, az egymás mellett fekvő roncsot és a tökéletes vázat, s hallja, amint azt követelik tőle, hogy töltse meg egyszerre mindkettőt.  Utoljára az undor  kavarodott fel benne, mielőtt sortüzet nem nyitottak hármójukra a ködön túlról, hagyva, hogy elnyelje őket a vaktában előtűnő töltényraj.

2009.12.23. 21:43 Avila Mecoi

Állt, és figyelt, hátha észrevesz valamit. Bármit, ami többet elárul neki. A gyengeség után talán a tudatlanságot utálta jobban. És most még elviselhetetlenebb volt számára, hiszen az a lénye, akit egyszerűen nem tudott elnémítani most annyira aggódott az Elsőért. Bármennyire is próbált azzal érvelni, hogy képes rá, hogy vigyázzon magára, és ki is jelentette, hogy rá nem kell vigyázni és pátyolgatni, egyszerűen nem bírt szabadulni a rémes gondolatoktól. Már tűkön ült, és fel alá mászkált  a légjáró bejárata előtt, de ez sem segített. Megint megállt, és meresztgette a szemeit. Mintha sikerült volna két alakot kivennie. Ezek csak ők lehetnek. Tett pár lépést előre, és megint megállt. Most már biztos volt benne, hogy a két alak azok, akiknek gondolta. Még pár lépés előre. Ezúttal már azt is ki tudta venni melyikük melyik. És nagyon nem tetszett neki a látvány. Ki tudta venni, hogy a nő szegezi a fegyverét az Elsőre. Olyan védtelennek tűnt ebben a pillanatban. Még innen messziről is. Hirtelen nehezére esett elhinni, hogy az, akit ott maga előtt lát, az ugyan az az alak, mint akit eddig megismert. Hova tűnt a normalitás? Hát muszáj körülötte mindennek a feje tetejére állni?! Már majdnem meglódult, hogy segítsen neki, de ekkor eszébe jutott valami. Mi van, ha ez is csak a terve részre? Nem túl hétköznapiak az eljárásai és lehet, hogy most ez is csak egy a sok őrült ötlete közül. És ha mégsem? Akkor most mindennek vége lehet. Még mielőtt túl hosszúra húzódhatott volna a hezitálása, vagy bárhogy dönthetett volna, hangokra lett figyelmes. Hangok mindenfelől. És az elé tárulkozó kép is megváltozott. Akaratlanul is kieresztett egy megkönnyebbült sóhajt. A meilisiek hangja egyszerre nem is tűnt olyan fenyegetőnek. Még mindig ott volt nála a fegyvere, és bár legyengült, talán meg tudná ismételni a feni manőverét. Végül ezek csak emberek, velük könnyebb elbánni, mint a cyborgokkal nem? Annak biztos tudatában, hogy ez totális őrültség, tett még jó pár lépést előre, a két robot irányába, és csak akkor állt meg, amikor már elég közel volt hozzájuk, amikor már tisztán ki tudta venni az arcukat. Fejében újra visszhangoztak az Első szavai. Aggódik. Suttogja egy halk, vékony kis hang a fejében. A remény egy nagyon halvány szikrája, de nem hagyja, hogy lángra lobbanjon, és csak megrázza a fejét. Nem, biztos, hogy nem aggódik, azt a kis műsort is csak a Másodiknak tartotta, és ezek a szavak olyan jól hangzottak. Biztos volt benne, hogy megtették a hatásukat. Mindkettejüknél. Mindketten csak a férfi játékszerei voltak. Egyek a sok bábuk közül a játékmezején. Keserű gondolat volt, de igaz. Mostanra már újra összeszedte magát, és arca nem árulkodott semmiről. - Ti aztán tényleg nem juttok előrébb. - Nem számított neki, hogy hallják-e a megjegyzését, sokkal inkább magának szánta, mint nekik. - Igazán gondolhattátok volna, ha elkezdtek itt lövöldözni, akkor felbukkannak az emberek... Ezt még egy idióta is tudja. Vagy pont ez volt a célotok? Meguntátok már végre ti is ezt az egész ide-oda huzavonát, és most hogy valamivel felfrissítsétek nagyobb nézőközönségre vágytatok? Be kell látni, elég hatásosnak tűnik ez a fejéhez-fogom-a-fegyvert-és-ezzel-pánikot-keltek-a-társai-közt módszer. Tényleg ügyes, de hát mi másra számíthatna tőled az ember, Első. Végignézett a porlepte utcákon, de a meilisi harcosokat nem tudta kivenni. Talán csak itt-ott lehetett sejteni a körvonalaikat. Tekintete visszaterelődött a robot párosra, és most a férfit vette alaposan szemügyre. Láthatólag semmi baja nem volt, és ettől csak újabb kő esett le a szívéről. A nőnél sem tudott semmiféle sérülést megállapítani, bár őt már nem vette olyan pontosan szemügyre. Jól volt, leszámítva talán a fegyvert, amit a férfi szegezett rá. Ez azt jelentette számára, hogy ezúttal sem merültek be túlságosan a harcba, kivéve azt az egy lövést, amiről még mindig nem tudta melyiküktől származott és ki volt a célpont. Bárhogy is legyen, minden bizonnyal nem talált, vagy nem okozott túl súlyos sérülést, nem akkorát, hogy aggódni kéne. - Meddig tart még ez a színjáték? - kérdezte, és közben igyekezett, hogy hangja unottan csengjen. - Unatkoztam már odabent várakozás közben... Bár meg kell hagyni, idekint sem túl izgalmasak az események. - Ezúttal úgy nézett végig a férfin, hogy az is jól láthassa, és még némi gúnyt is sikerült csempésznie a hangjába, hogy tökéletesen úgy hangozzon, mintha csak egy nappal korábbi énjétől származott volna. - Látszólag jól vagy, ez örömmel tölt el.

2009.12.23. 14:09 Zev Owen

A fullasztó szél egy lélegzetvétel ideje alatt iramodik meg körülöttük, amint a robotnő rászegezi fegyverét, azonban a rávetülő tekintetben és ellenfelének mozdulatában a határozottság egyetlen szikráját sem véli felfedezni. A gyenge fuvallat mérge végigsimít jeges forróságú nyakán és vészesen lüktető halántékán, melyen megérzi a párás levegőből lecsapódott nedvességet, ami éjfekete hajtincseit hideg szövetéhez tapasztja; mintha lázasan verejtékezne. Érzi testében a csitíthatatlan levegő áramlását, ahogy egyre inkább felgyorsul és zihálássá erősödik, mintha egy pillanat alatt önállósítaná magát. Kezében megremeg a fegyver, ahogy a hirtelen lángra kapott erő elhagyja karját. Pupillája feszélyezetten tágul el, miközben tesz hátra egy bizonytalan lépést, fejét erőtlenül csóválva, mintha a Második valami visszavonhatatlan dolgot ejtett volna ki ajkai közül. Szemei elkerekednek, szívverése lázadozva döngeti mellkasának védelmező vonalát, mintha testében elvágták volna az elvadult áramlást, ebben a pillanatban egyszerre azt érzi, hogy drótjaiban valósággal megdermedt sűrű, tintasötét vére. - Hagyd abba... - hangja erőtlenül elcsuklik, ahogy kényszeresen nyelni próbál, lemerevedett ajkai tétován megremegnek; levegő után kapkod, esélytelenül. Kifejezéstelenné fagyasztja arcát, hogy leplezze váratlanul felcsapó rémületét, mint aki a kékes árnyalatokban játszó szemekben látta meg saját halálát. Szívdobbanásainak veszett erejével siklik végig tudatán az az elsöprő, félreértelmezhetetlen szerelem, az ellenállhatatlan gyerekes rajongás, melyet most megfeszített testel igyekszik minden pillanatban kizárni az elméjében dolgozó rideg, gépi memóriából, logikájából, mely most hirtelen vészes működésbe lépett. Váza kiszolgáltatottan előre dől, aranyszínű szemei a felrepedezett betonra merednek, majd a maga elé emelt kézre, a saját kezére, melyen még gyenge fókuszán keresztül is ki tudja venni azt a tökéletes kidolgozást, ami megtévesztően emberivé teszi. A valaha élt 16 éves fiú tenyerébe vésődött vonalakat, a bőr távolról láthatatlan barázdáit, amik behálózzák karjának minden egyes pontját, gyűrűszerű oválisokban találkozva az ujjhegyeinél. Zev védjegye ott van mindenhol; az a meghamisíthatatlan ujjlenyomat, amely minden pillanatban Őt jellemzi, most is ott van, szabálytalan, eleven sormintát festve a hatalmas fegyver vonalára. Ott van a ravaszán, a markolatán, tükörszerű, ezüstös felületének minden egyes pontján, a saját testében; jelenléte minden lélegzetébe beleivódott, minden mondatába, az érintéseibe. - Most fejezzük be ezt a visszataszító játékot. – szűri a szavakat összezárt fogain keresztül, miközben egy feszélyezett mozdulattal kiegyenesedik és tesz pár meggondolatlan lépést a robot felé, szó szerint belesétálva a fegyver csövébe, hogy az dobogó mellkasának feszülhessen. Ajkai megadják magukat az Első akaratának, s vészesen remegő testével nem törődve húzódnak kifejező félmosolyra. Egy váratlan lendülettel szorítja meg a Második felkarját, hogy fordítva egyet rajta, háttal magához ránthassa, mintha sajátos, szokatlan módján akarná átölelni. Egy pillanatig sem tart a vörös hajú nő támadásától, mikor újra kattintva a fegyveren annak hatalmas alakját a lány halántékához emeli, olyan mozdulattal, mintha a géppuska tökéletesen súlytalan lenne. - Na, mi van? Ti nem akartok ilyen csinos gépvázat magatoknak? Lehet jelentkezni... De megtehetitek azt is, hogy kussban az árnyékban maradtok. A szövetségesetek fogja bánni! – kiállt fel harsányan, szemeit fürkészőn meresztve a félhomály takarta épületek sötétjébe, támadásra készen.

2009.12.22. 21:51 Khiara Laken

Minden ízében összerándul, mikor meghallja a fegyver elsülő robaját maga mögött. Még így is megtorpan, hogy teljességgel számított rá; fájdalmat még nem érez, csak hosszú pillanatokig áll a fakó, koszos napsugarakban fürdő légjáróra nézve, majd a tömbházak roncsolt együtteseire, melyekben kisebb-nagyobb kráterek jelzik az idő okozta sebhelyeket.  A meleg ellenére a hideg futkos a gerincén, mely akkor sem csitul, mikor rájön, hogy a golyó teljességgel elhúzott mellette. Ajkai hitetlenül válnak el egymástól, mikor feleszmél a magában keringő, mély szavakra, amik inkább késztették őt a megállásra, mint az elsütött töltény fenyegetése.  Lassú gépiességgel fordul hátra, tekintetével megkeresve az Első alakját, mely beleveszik az örökké mozgó ködbe. - Jaj. – nyögi hosszasan, két sóhajtás között, majd felemeli egyik szemöldökét, hogy mutassa, ez egy gúnyos megnyilvánulás volt. – Nincs értelme…?  Neked kéne újraértelmezni, mert nem fogom újra elmagyarázni azt, ami teljesen nyilvánvaló!  Szavai egyre dühödtebbé válnak, s mire feleszmél, kissé bicegő, de elnyújtott léptekkel kezd közelíteni a robot fegyvert fogott alakja felé. Értsd már meg, hogy érted küzdök, mert szeretlek. Értsd meg, hogy szeretem az otthonomat is, de Téged akarlak életben tartani, ne keresd örökké a hibát bennem! - Egyet jól jegyezz meg: sosem adom fel.  Mindig küzdöttem! Küzdök, és meghalok! – vészjósló lejtése felcsattan, ahogyan bekattintva fegyverét megáll a férfi homályos körvonalú teste előtt, és ugyanúgy rászegezi a bizsergető érintésű puskát, mint ahogyan azt neki teszik. – Bárcsak eleget tehetnék mindenkinek! Megszűnnének a csaták, és újra ember lehetnél. Bárcsak elég lennék.   Kétkedés.  Mellkasába harap a szóban foglalt érzelem, éppen bal oldalába, mintha egy lüktető démon telepedett volna oda. Bárcsak elmondhatná.  Valami mindig ontja a kétkedést és a tartózkodást; egy gondolat mindig ott motoszkál a fejében, megsajdítja őt, elszomorítja, mélyebbre küldi, és még meg is tapossa szívdobogásainak ütemére.  - Felejtsd el. Légy dühös. – ajkai megremegnek, ahogyan lénye hirtelen hűl ki, és a felcsapó szenvedély jéggé fagy körülötte. Csak most jön rá, hogy jó,  ha látja az emberi indulatot az Első tekintetében, vagy a logikátlan megnyilvánulásokat, amelyek ellentmondanak a beléjük írt kódoknak.  Karjának vonala megremeg, ujjai megcsúsznak a ravaszon, ahogyan némán áll, üres fenyegetéssel tartva a puskát, mintha tényleg képes lenne elsütni. Szemei elárultan révednek a meleg tekintetbe, mintha meg akarná értetni, hogy a szavak, amiket eddig mondott, csak apró szilánkok – kimondva olyan kicsik, mint egy-egy porszem az Univerzumban.  Hirtelen érzi meg többek jelenlétét. Emberek sokaságát,  s szinte hallja is őket, miután karperece elhalóan veszett bele a monoton, lágy zúgásba. Torka elszorul, mikor arrébb vont pillantása újra megpihen a robotén, mikor leemeli a fegyvert, mikor rájön, hogy elárulták magukat, és hogy gondolatában csak egy szót ismételget az előtte állónak. Fuss.

[1115-1096] [1095-1076] [1075-1056] [1055-1036] [1035-1016] [1015-996] [995-976] [975-956] [955-936] [935-916] [915-896] [895-876] [875-856] [855-836] [835-816] [815-796] [795-776] [775-756] [755-736] [735-716] [715-696] [695-676] [675-656] [655-636] [635-616] [615-596] [595-576] [575-556] [555-536] [535-516] [515-496] [495-476] [475-456] [455-436] [435-416] [415-396] [395-376] [375-356] [355-336] [335-316] [315-296] [295-276] [275-256] [255-236] [235-216] [215-196] [195-176] [175-156] [Korábbi]