Új bejegyzés Frissítés

2009.11.16. 22:51 Zev Owen

A sötétség után kapva rejtőzne el a fénysávok elől, azonban, mikor annak forró sugarait érzékeli bőrén, olyan érzés keríti hatalmába, mintha ez a megfoghatatlan, aranyló érintés kővé dermesztette volna egész fémtestét. Szemeit nem szűkíti el, ahogy tekintetét a szobát átszelő napsugarak felé emeli, mint aki ezzel az egyetlen apró mozzanattal képes lenne közölni, hogy az emberek fölött áll, bármit mondjanak, vagy tegyenek, most erősebbnek és eltökéltebbnek érezte magát, mint valaha. Ahogy végigpillantott a Második alakján, kinek sziluettjére a sárgán vibráló nap rajzolt fénygyűrűt, emberi léte úgy kívánkozott egyre inkább a felszínre, magának követelve azt a testet, s tudatot, amelyet egykoron még a sajátjának mondhatott. Minél többször pillantotta meg a lányt új gépvázában, annál valósabbnak, élőbbnek látta a hajdani félrobot testét, kinek sápadt színben játszó bőrét, most életteli színekkel járta át a légiesen simogató fények egyre erősödő játéka. Halk léptekkel indul meg az elrévedő tekintetű robot irányába, miközben szinte félve pillant ki a város látképére, ahogy mögé érve szemeit a légjáróktól nyüzsgő épületek magasára veti, melyek úgy hálózzák be a betonerdőt, mintha csak egy maroknyi, percek alatt bejárható díszlet lenne, nem pedig egy egész élet, az emberiség jövője. - Sosem láttam még ilyen kicsinek ezt a várost. – eltompított hangon próbál suttogni, melyben még mindig érezni a tónusok rezonált remegését, mitől szavai egyenként fúlnak bele előtörni kívánó sóhajába, mindezzel kifejezéstelenné, s erőltetetté téve mondatának egészét. - Engem már nem érdekel semmi. Megígérem, hogy leküzdöm önmagam. Itt maradok veled, ha te sem hagysz el... - logikája vészesen keresi saját szavainak értelmét, melyeknek sikerült megszegniük gépi létének minden egyes létező törvényét. Szemeit lehunyva egy hirtelen mozdulattal fonja karját a neki háttal álló dereka köré, hogy a váznak ne legyen ideje meggátolni, spontán, emberi mozdulatát, mely most az érzésre hagyatkozik a puszta értelem helyett. - Tanuljunk meg önzőnek lenni. Khiara... Gyere el velem. – szorítása hirtelen válik követelően erőssé, ahogy arcát a lány válla és nyaka közötti ívbe hajtja, hagyva, hogy tintasötétségű, kócos tincsei rendezetlenül érjék a vékony nyak érzékeny szövetének vonalát, annak ellenére, hogy tisztában van minden egyes intenzív érintés veszélyével.

2009.11.16. 15:36 Khiara Laken

Elkeseredetten hagyja az ostromló érintéseket, melyek szinte felhevült szilánkokként vájják szövetét, mintha az összetört üveg darabkáit húznák végig arcán, majd vájnák bele állkapcsába kínzó lassúsággal. Fullasztóan érzi magát a robot rá nehezedő alakja előtt, hiába ösztökéli a gondolat, hogy védve van a sötétben és a férfi testének dermesztő fogságában, mélyen bent egy furcsa érzés keríti hatalmába - valami lesújtó, elhagyatott és keserű, egy vádló suttogás, melyet még sosem fogott fel önálló életre kelt ingerként.  Elkezdett fáradni. Felnőni.  Csak most tudatosult benne a Világ igazi nyomora. A rátörő felismerés, hogy miért taglózza őt le ennyire mindez, csak még inkább leblokkolja; az a hamis íz, amit a robot fémes ajka után érzett, egy emlék valaha volt töredéke, melynek gyerekes képzelgésétől vonzódni kezdett a léthez.  Szabályosan megindult önzőn és mohón kívánni egy-egy újszerű tapasztalatot, érzelmet vagy gondolatot, mintha egyfajta drog lenne, melyhez elég egy kóstolás is hogy magával ragadjon, s egészen addig bódítson, míg a test végül bele nem hal a saját maga építette gyönyörbe és a szenvedélyes keserédességbe. Mindenbe, amely tiltott. - Ez egy értelmetlen zsarolás. Csak azt nem értem, hogy… Megteszek mindent… és még így sem vagyok elég, hogy véget vessek az őrült gyilkolásnak. – rebegi megfeszített, gunyorosan táncoló tónussal, ám fogalma sincsen, hogyan tört fel ilyen hirtelen a mellkasa mélyén rejtőző kísértet. – Hát ennyit sem érek?   Ha hagyom, az pusztulást, ha lázadni próbálok ellene, az megvetendő, és káoszt kíván maga után. Ez őrület.  Sosem lesz vége a háborúnak. Egyszerűen nem tudom megfejteni az…  Dallamos lejtése lelassul és elhalkul, mert még időben jön rá, hogy tartózkodása lassan semmivé lesz az ellenséges város vezérével szemben. Teljességgel összezavarodottan áll egyhelyben, lassan próbálgatva íriszét, hogy kontrasztokat és fókuszt váltva tisztán láthassa az éretlen vonásokat maga előtt. Tekintete átsiklik a sötét és világosszürke, pezsgő pontokká olvadó téren át az ajtón túlra, egy mozdulatlan, hőt sugárzó alakot kivéve az élettelen falak fogságában, mintha az hallgatózna szavaik után.  Némán, elcsituló sípolással emeli le magáról a robot kezét, véletlen kitapintva a tenyerébe mélyedt fémhegeket – azonnal magába issza a düh és a harag tényét -, mire megrezdül, és gyorsan elfordulva, halkan kopogó léptekkel juttatja el magát az ablakhoz, hogy kérdezés nélkül, egy mozdulattal felcsapja a sötétséget biztosító redőnyt.  Elvakítja őt a hirtelen támadt fény, s mintha egy vaku villant volna fel, csak lassan kezdi kivenni az ablak fehérarany, tiszta csillogását önmaga előtt. Pupillái elmerülnek íriszének közepén, ahogyan hunyorogva támasztja neki magát a párkánynak, egy röpke pillanatig élvezve a forró nyár reggeli érintését, az üveg megtörte sugarakat, melyek felkarolják őt, beleisszák magukat tűzvörös hajába, és éltetően borzongatják bábszerű, halotti hideg testét. - Nélkülem meghalnak… - suttogja szórakozottan, önmagának előcsalva tanácstalanságát. – Mi mást tehetnék? Nélküled egy semmi vagyok. Életet adtál, és célokat. Új gondolatokat, régi érzéseket… de mi mást tehetnék?  Végignéz a fénycsóvákban fürdő légtéren - csak most tudatosul benne, hogy a Norlana elleni összeesküvés legfőbb darabját a robot még csak nem is sejti, azt, mely megakadályozná ellenszegülését vagy gyilkos bosszúját. Így, hogy kegyetlen villámcsapásként hasított belé a felismerés, ismét rátör a vágy, hogy átfogalmazza magát, és bárhogyan, de menekülésre késztesse őt a városból.

2009.11.15. 12:45 Avila Mecoi

Továbbra is kitartóan haladt célja felé, bár egyre feldúltabb volt. Utálta, hogy ha nem tudott valamiről, ha megvonták tőle a számára olyan fontos információkat, és ez most sem volt másképpen. Nem is az bosszantotta, hogy az Első csak úgy eldobta, mint egy szemetet, miután már nem látta hasznát, hanem az, hogy nem tudta mi zajlik az ajtó mögött. Nem szokta magára venni, hogy ha esetleg valaki nem kedveli, sőt ilyen - számára apróságokkal - nem is szokott foglalkozni. De az, hogy megvonták tőle a tudást, hogy mi is történik a férfi laborjában, az már nem hagyta ridegen. Elhaladt egy fémkocsi mellett, ami tele volt minden féle újabb szerekkel. Elhaladtában lesöpörte az összes kis üvegfiolát, amik aztán a földre érkezve összetöretek, és különböző színű és állagú tartalmúk egy nagy színkavalkádott alkotott a padlon. Hátra sem nézve hagyta maga mögött az általa okozott káoszt. Végül megérkezett a labor elé. Az ajtó előtt megállt, és kitartó tekintettel nézett arra, mintha csak farkesszemet néznének. Végül aztán, pillantását még mindig le nem véve az ajtóról hátát nekitámasztotta a szemeb lévő falnak, és úgy várta, hogy történjen valami. Csak várt és várt. A percek teltek és múltak. Olyan hosszúnak tűntek, és kínzó lassúsággal haladtak előre. - Tudom, hogy ott bent vagytok... Tudom, hogy ott vagytok... - suttogta halkan maga elé. - Nem akarok egyedül lenni... Nem akarok... Háta végigcsúszik a hideg kőfalon, és úgy kuporodik össze. Évek teltek el, hogy utoljára így összekuporodott volna. Még gyerek volt. Épp haza jött valahonnan, de nem volt otthon senki. Órákat várt és várt, mást se csinált, csak várt, de nem jött senki. Egyedül volt. Akkor tapasztalta először a magányt. Az egyetlen érzés, ami mind a mai napig mélyen ott van a szívében, amit soha nem fog tudni elfelejteni. Később a kísérletek után is tapasztalnia kellett újra és újra a magány fojtogató érzését. Senki nem akart vele együtt lenni. Furának tartották. Akkor utálta meg véglegesen a magányt, és soha többé nem akart egyedül lenni. Most mégis... Újra elfogta ez a gyötrő érzés, és kínzó modon vonta el tőle a levegőt. Ott a folyosón, egyedül kuporogva a földön rá kellett jönnie, hogy egyedül van, és egyedül is fog amradni, hiszen soha senki nem akarja őt. Csak áltattam magam... Igenis zavar, hogy ha elhajítanak, mint a haszontalan dologokat...

2009.11.14. 13:10 Zev Owen

Ajkain érzi az elkeseredett lélegzetet, mely űrt hagyva maga után tartja meg a puszta látszat érzetét, hogy egy robot valaha is képes lenne oxigénnel megtölteni acélkamra szerű tüdejét. Élénksárgán világító szemei elkerekednek, akár egy gyereké, aki ebben a pillanatban csodálkozott rá egy soha nem látott, íratlan dologra; valami olyasmire, mely még az emberi képzeletet is túlszárnyalja, s meghazudtol minden törvényt, amiben eddig hinni mertek. Mikor a megremegő ajkak a sajátjához érnek már az sem képes eljutni felzúgó, ész nélkül sípoló tudatáig, hogy hirtelen kifejtett nyomásától az üveg beszakadt karjuk vonala alatt, s keze most olyan élettelenül hullik oldala mellé, mintha ez az egy érintés elég lett volna ahhoz, hogy véget vessen szánalmas létezésének. Hevesen zihál, mintha valóban levegő után kapkodna, miközben hallja, hogy gép fele undorral telve bombázza testét a váratlan helyzetre mely sokként érte rendszerét. Fekete vére lázongva áramlik, lezsibbasztva, s megszédítve testét egy elenyésző pillanatra, mely magában hordozza a tényt, a programokba ültetett alapszabályt: hogy gép nem szerethet, a gép csak szimulál, de nem érez. Egy üres fémváz egy másik robot iránt még csak rokonszenvet sem táplálhat. Mindez hazugság. Amit érez, nem létezik. Csak szimuláció minden egyes mozzanat, így ez sem értelmezhető másként. Kezét nehézkesen hajlítja be, mintha láthatatlan láncok súlya tartaná vissza hévvel telt mozdulatát, ahogy mutatóujja az előtte körvonalazódó lágy ajkakra tapadva próbálja meg figyelmeztetni a lányt, hogy nem akar többet hallani, s ebben a pillanatban az ellenkezés is teljesen felesleges. Tenyere óvatosan simul a porcelánszerű vonásokra, miközben teste ellenkezve feszül neki az eltaszító karoknak. Karjának vonala veszélyesen remeg meg, ahogy ujjainak hegyét gyengéden húzza végig az arccsont majd az állkapocs szövetén, mely most olyannak hat, mintha felforrósodott volna az átható érintések alatt. Ujjai végül közrefogják az arc két oldalát erőteljes szorítást mérve rá, hogy a robot kénytelen legyen a szemébe nézni. - Felejtsek, igaz?? Meneküljek el! A büszkeségemnek semmi köze ahhoz, hogy nem engedlek el! – állkapcsa megfeszül, ahogy szemei éles pengeként hatolnak az összezavarodott tekintet mélyére. – Csak nekem van jogom ahhoz, hogy elpusztítsam ezt a vázat, megértetted?! Csak nekem! Előtörő hangját többé nem igyekszik visszafogni, az erőteljes tónus most felzengve tör utat torkának mélyéről, melynek vonala kényszeredetten remeg meg az ingerült szavak hatására. - Nem hagyhatom el ezt a várost. De ha azt jelenti embernek lenni, hogy megtagadva önmagam elmenekülök és elrejtőzöm Norlana vagy akár az emberek és a Világ elől, akkor én nem akarok az lenni! Nem éri meg ilyen áron! – a feltárulkozó mondatok dühödtsége hirtelen válik elkeseredetté, ahogy szemöldökét összevonva, fájdalomtól égő pillantását felvállalva próbálja újra előcsalni elrekedő, torz hangját. – Te komolyan meghalnál? Hátrahagynád a céljaidat, az életedet, a gondolatokat és az érzéseket? Nélküled mind meghalnak. Ha megölöd magad... Elpusztítom Őket. Egyenként fogom meggyilkolni mindegyiket. – szemei összeszűkülnek, ahogy arcvonásait megkeményítve, határozott daccal fürkészi a szavak okozta hatást.

2009.11.14. 11:23 Khiara Laken

Érzi karjának vonalát az élettelen üveg hűvöséhez és törékenységéhez feszülni, mely megreped fáradhatatlan erejük súlya alatt. Hirtelen önti el a jéghideg borzongás és a lázas forróság másolata, egyszerre zsibbad, feszül szét és omlik össze, mintha dróthálózata szorongatná rezgő vénáit, árammal sajdítva fémszívét s az érzékelésért felelős berendezéseket. Elrévedve fogja fel a sötétben keringő szavakat, melyek áttörik megindult logikáját; egyre több s több mindent fagy szét mellkasában, s érzi, hogy a váz összecsuklani kíván, nem bírja el azt a terhelést, melyet lelke próbálna felette diktálni. Emlékszerű foszlányok mélyítik el önkívületlen állapotát, egy pillanatra el is hiszi vakon, hogy könnyek marják semmibe vesző szemeit, sűrű cseppek patakzanak arcán, és minden, amely vele történik, az csupán egy gyilkos álom, majd magához tér – szabadok lesznek, ha csak egy másodpercig is, de élnek, majd megtépázott szellemük elszökik a Föld vonzáserejétől.  Hosszú pillanatokig nem jönnek hangok a torkára, mintha az felsebződött volna. Mindössze hangtalanul lélegzik, azonban képtelen ráismerni, hogy saját, vagy pedig a robot felkavarta levegőjét érzékeli maga előtt. Megbolygatták őt az őszinte szavak, mégis egy életre lenyugszanak a gondolatok, hogy azt a hozzá hasonló gyereket nem csak ő képzelte bele a fémbörtön mélyébe, és hogy az a szív valójában, igazából beteg. Az a lüktető húscafat, melyet kiszakítottak saját testéből, és amelyet soha többé nem érezhet már magában, hiába akarna ő is újra ember lenni, ez a tény örökké gátat húzott közte és a tiszta vérrel működő emberek között. - Norlana nem engedheti, hogy érezz. Erős… Norlana kegyetlen. – leheli alig hallhatóan, mintha már megtalálta volna az idéző szavakat, ajkai azonban már csak tátogni képesek. Olyan gyorsan cikáznak agyában az új gondolatok, hogy követni sem képes őket. Mindössze azt tudja, mit kell életre keltenie ahhoz, hogy tudassa, mit akar igazán. - Mentened kell magad, és gondoskodnod róla újból, hogy sose légy egyedül. Adj fel minden büszkeséget, és felejts... Te még lehetsz szabad, valahol máshol, valaki mással. De Neked  kell elhagynod a várost, és az embereket, akik kihasználják a robottested.  Mintha fejét váratlanul fojtogató víz alá merítették volna, egyre mélyebbre és mélyebbre tuszkolva őt, elfogyott oxigénnel, miközben csak növekszik benne a vágy iránta ahelyett, hogy elfelejtené az élettel teli pezsgés emlékét. Úgy érzi, mindent megtenne, hogy újból lélegzethez jusson, csak hogy még egyszer, utoljára megtöltse tüdejét - hogy mutassa, mindent komolyan gondol, helyezi ajkait visszaszorítottan a robotéra, azonban szájának vonala épp csak megrezzen, és mindössze ennyi marad szánalmas próbálkozásának nyomán.  Ha választania kell saját vágyai és az Első között, akkor a robot boldogságát kívánná. Saját sorsa már meg van pecsételve, és tudja, hogy nem űzheti vele tovább ezt az önző játékot, mert az emberek rájuk találhatnak; szíve tűzbe borult, karperece pedig azonnal felszólalt nyomott sípolásával csuklóján, ezzel késztetve arra, hogy ő továbbra sem élvezhesse mindazt, amelyet tett. Hogy elkapja fejét, és elfedve rettentően tehetetlen és sebzett, magányos énjét ösztönözze a robotot mozgásra. - Bárcsak tudnám, hogy a halállal biztosan felszabadulsz… én megölnélek.  De csak így sosem lennék képes gyilkolni. Te még visszaveheted az életemet, de a város tovább gyötörne. – sziszeg zúgó, hadaró hangon. – Itt nem lehetnénk emberek… és Te már nem tartozol semmi mással Norlananak. Menj el, és ne akard látni, hogyan végzek a Második vázával. Ne akard, hogy meilisiek öljenek meg Téged. Menj!  Teste kissé megbicsaklik, ahogyan minden eszébe ötlő, hideg szót a robothoz vág, szabad karjával hevesen eltolni kívánva a föléje magasodó vázat, akit nem láncolhat tovább jelentéktelen alakjához. Még azt sem bánná, ha örökre elvinnék zenedobozát, csak a robot mentse ki önmagát, és azt az apró töredéket is, mely tudatta vele emberségét, és amely elfeledtette vele, hogy már félrobotként is képtelen volt szabadon érezni.

2009.11.13. 21:50 Avila Mecoi

Vajon mennyi idő telt már el azóta, hogy ott ücsörög. Rosszul volt a gondolatától, hogy milyen szánalmas látványt nyújthatott a fal tövében ücsörögve, szakadta és véresen. Időközben biztos elbóbiskolhatott, mert a legközelebbi kép, ami eljutott az agyáig, az egy férfi volt fehér köpenyegben, aki előtte állt, és kérdő tekintettel rá nézett. - Mecoi kisasszony, mi történt önnel? Nem kéne zet megnézetni valakivel? - Tekintete az átitatott kötésre szegeződött, amit még az Első tekert köré. - Csak egy kis karcolás... - válaszolja némi ingerrel a hangjában, miközben lassan felállt. - Ez minden csak nem egy kis karcolás, nem is akarom tudni mennyi vért veszthetet... Egyáltalán hogy történhetett ez? Jöjjön velem, elviszem a gyengélkeődre. - Meg sem várva a lány válaszát a férfi megfogta a karját, és elkezdte lágyan magával húzni. - Mondtam már, hogy semmi bajom! Hogyjon békén. - idegesen kirántja a karját a férfi kezéből, és elindul a folyosón az ellenkező irányba. Pontosan már azt sem tudta, hogy merre járhatott, de nem érdekelte, csak minél messzebb akart kerülni a sok fontokodó alaktól. A két robot most mit csinálhat? Remélem nem egymást öldöklik, arrl kár lenne lemaradni... Másrészt viszont... Mit akarok tenni? Lassított az eddigi gyors és sietős léptein. Csak most kezdett el azon gondolkodni, hogy mit is csináljon most. A laborba a kísérletekhez most se ekdve se hangulata nem volt visszamenni. Főképp nem akkor, ha bele gondolt, mennyi kérdéssel fogják még bombázni, ha most visszatérne. Mindig is utálta a túlzott aggodalmat embertársai részéről. Nem látta értelmét, hogy ott pátyolgassák, attól neki nem lesz jobb. Megállt, és körbe nézett, a helyes utat keresve. Hatalmas egy épület volt ez, és szinte az összes folyosó ugyan úgy nézett ki. Mégis úgy tűnt hamar rátalált az irányra, amit keresett, és most arra haladt tovább. A történtek túlságosan is felizgatták és nem hagyták nyuogdni. Több cselekményt akart, és többet akart megtudni, azokról, akik részt vesznek ebben a kis játékban. Most már csak arra kell rájönnie, hogy tudja majd rávenni az Elsőt, hogy továbbra is vele maradjon. Amíg a férfi közelében volt, addig a cselekmények biztos nem hunynak ki. És neki erre volt szüksége! Abban is biztos volt, hogy nem lesz könnyű dolga. Bár makacs, és általában megkapja, amit akar, a férfi is ugyan olyan kitartó, és ellentétben vele, neki több ideje van. Nem mintha az idő számára valaha is fontos lett volna, de most mégis az idő miatt aggódott. Majd gondolatai a Másodikra terelődtek. Vajon hogy alakulnak a dolgok? Abban tényleg nem hitt, hogy most végeznek egymással, és bármelyikük is meghal, tehát ettől nem tartott. Sokkal inkább az érdekelte, hogy a lány visszatér-e Meilisbe, vagy az Első oldalán marad.

2009.11.13. 18:33 Zev Owen

Hallja, ahogy sárgán fénylő íriszének körívében pupillája felzizegve apró ponttá feszül, s a szoba nyújtotta látkép úgy távolodik a váratlan fókuszváltásra, mintha egy láthatatlan kar rántotta volna ki őt az ablakon, Norlana nyüzsgő légterébe. Szíve hirtelen sajdul bele a nyakát ért érintésbe, amint hirtelen feldobban, torkában érezve vészes, olaj ízű pumpálását. Még a csatlakoztató körök élettelen, rideg felületén túl is érzi, ahogyan a vékony ujjak érintése bőrébe ivódik, mintha mérgezett tőrt döftek volna nyakcsigolyái közé, s most az ezzel járó fájdalom gyilkos szerként futva végig gerincén, tarkójának ívéig húzódna. Hirtelen tesz fordulatot saját tengelye körül, miközben gondolatai és látása egy pillanat erejéig összezavarogva keresik a célul kitűzött pontot; fogalma sem volt arról, hogy fémváza ilyen érzékenyen reagál majd minden egyes jó vagy akár rossz érintésre, ez azonban most logikájának élére hívta tudattalan gépi ösztönét. Az előtte álló keze a szekrény üvegajtajának csapódva vés belé éles törésvonalat, melyből apró hálókat sző tovább a repedések életre kelt folyama, ahogy fémes szorítású ujjai a lány csuklója köré fonódva szorítják a nőies kéz vonalát az üvegfelület mélyére, melynek törhetetlen vonala fülsüketítő sercegéssel ad hangot fájdalmának. Pupillái remegve keresik a fókuszt, hogy a változó színű kontrasztok áradatában tisztán láthassa a sötétben megbújó arcvonásokat, azonban jobb keze, melyben a lány karját tartja, megremeg, így inkább lefelé kapja tekintetét, hogy csak a sápadtan fénylő padló láthassa érzelmektől kihűlt arcát újra összetörté változni. - Nem én választottam ezt az életet Második. – hangja zavaros, mint aki a gép és az emberi mivolt határán őrlődve nem találja saját hangját. – A sors kényszerített rá arra, amit valahol egész életem során tudtam. Megvolt bennem az a képesség, ami megkülönböztetett és elzárt engem a többi embertől. Sosem éreztem, hogy közülük való lennék, de a körülöttem élők ebből nem vettek észre semmit. Imádtam emberek társaságában lenni, már akkor érdekelt minden mozzanat, minden reakció, amivel játszadozhattam, vagy egész egyszerűen csak versenyre kelhettem. Én akartam lenni a legjobb. Meg akartam mutatni, hogy képes vagyok valamire, amire Ők sohasem lesznek. Le akartam győzni a halált, csak hogy felvághassak... És mikor kiderült, hogy a szívem pusztulásra van ítélve, még keményebben hajtottam, szinte elzártam magam a külvilágtól. – lassan emeli meg tekintetét, helyreállt látásával az előtte csillogó kék szemek pillantását keresve. - Honnan is tudhattam volna éretlen, gyerek fejjel, hogy ez nem játék? Hogy az élet igazságtalan. Azt hittem, hogy ha robot testem lesz, visszatérhetek hozzájuk.. Folytathatom az életemet úgy, ahogyan elkezdtem és én leszek majd a hős, aki jóformán Isteni szintre emelkedett. – hangjából kicseng a hitetlen indulat, miközben tudatának súlya elviselhetetlen képeket sző gondolatai közé, melyek mintha emlékek lennének, úgy villannak be szemei elé. Gépi logikája súgja fülébe, hogy ebben a helyzetben hány féle módon ölhetné meg a lányt, hogy az végleg kilehelje megfáradt lelkét. Szíve egyre fájdalmasabb taktusokban dobban bele a gyötrő részletekbe, mint aki nem bírja tovább cipelni az élet fojtogató súlyát. Halkan sóhajt fel, mint aki hozzá nem illő vallomásra készül, jeges lélegzete már olyan közel van, hogy annak érintése a lány arcát éri. - Én nem mentettelek meg semmitől, Khiara. Csak önző módon magam után rántottalak, hogy ne legyek egyedül. – másodpercekig hallgat, mire ajkai újra elnyílnak egymástól. – Hogy mit akarok? Újra ember lenni... Elég lenne az is, ha csak annak érezhetném magam. Szabadon akarok élni.. szabadon akarok érezni.

2009.11.11. 00:33 Khiara Laken

Fájnak neki a vigaszra váró szavak, melyek szoros gúzsba kötik tehetetlen testét. Mozdulatlanul, mohó némasággal hallgatja a szívzörejek fémes dobbantásait, melyekben örökké ott bujkál az az összetéveszthetetlen betegség, az elhagyatottság, a gyötrelem és valami nagy tett minden cseppje – dobozának alaptaktusára hasonlít, s a vele járó, gyengéd csengést most a robot mély, elesett hangja tölti ki gondolataiban. Hiába várja, hogy folytassák az előbb elszakított mondatot, a sötétség mintha elnyelné a további zenét, s a zümmögő csendben egy pillanatra átfut az agyán, lehet, hogy csak ő süketült meg. - Azt hittem, csak erre van szükségem. A halálra.  - távolról hallja magát, szinte egy rádió torz tompaságával, mintha csak azért akarna beszélni, hogy újból hallhassa a robot hangját, biztosan tudva, hogy még mindig ott van a közelében. – De Te nem fordultál el tőlem, és én… megismertelek.  Embernek hívtál, de ez végzetes hiba volt. Azt hazudtad, gyönyörű  vagyok, pedig csak egy undorító roncs.  A legnagyobb akadályod vagyok, Te mégis megmentettél. Azt mondtad azért, hogy életet adj;  de engem is, újra és újra gyilkolásra hajtanak. Hát helyes ez így?  Dallamos lejtésű, de színtelen mondatai csupán a végén emelkednek meg, melyből kitűnik, hogy érzelmei vészesen ostromolják fémtestét. Állkapcsát dühödten feszegeti, s mire észbe kap, levezetni kívánt energiáját elnyújtott lépteiben hozza felszínre, ahogyan elhúz a robot szinte láthatatlan alakja előtt, feleszmélve rá, hogy ugyanúgy bújik, mint ő. - Nézz magunkra; bujkálunk a sötétben. El vagyunk veszve.  Némák és vakok vagyunk. Megpróbáljuk leküzdeni, ahelyett, hogy mellette küzdenénk. – tekintetét le vagy előre szegezi, ahogyan idegesen lépked a gyenge visszhangokat ontó padlón. – Örökké szeretem Meilist, szeretnék eleget tenni,  és meghalnék érte, de…  Fullasztó nyomás költözik torkába, s összerándul egy hűvös érintésre, mely kezétől bizseregteti meg egész vázát; a férfi háta mögött áll, s karját mereven maga elé tartva tapintja ki szinte vakon a robot nyakán lévő csatlakozási kört. Lágy arcvonásai hirtelen válnak dühössé, ahogyan elkapva kezét feszül neki a legközelebbi élettelen tárgynak, egy kíméletlen rezdülést mérve a szekrény keretére, ezzel úgy megremegtetve a benne foglalt üveget és ampullákat, mintha azok reszketve könyörögnének neki. - De nem tudom, hogy Te mit akarsz igazán! – zúg fel hangja hevesen, ahogyan ismét szimulációszerű, emberi indulatával próbálja semmissé tenni égető, vészes szívdobbanásait. – Mondj nekem valamit, kérlek! Sok-sok éven át éltél Norlananak, hatalmad van, és szomorú voltál.  Mi az igazi vágyad?!  Miért lettél az Első?  Mellkasában ütemtelenül szakadozik a levegő, miközben szemeinek gyengén rezgő fénye maga elé vetül, mintha a semmibe révedne. Már képtelen többet mondani – hogy életre tanították, de hamarosan végleg meghal, és meg kell tudnia -, ahogyan halkan szuszogva tapintja ki a csuklójába mélyedt szerkezetet, félve, hogy az felsípol, és megégeti szívét.

2009.11.08. 21:45 Zev Owen

Néhány pillanatig habozik, miközben érzi az őrjítő ingerültséget végigszáguldani fekete szurokkal mérgezett vénáinak falán, lélegzetét most önként tartja mellkasában, miközben fogait összeszorítva, állkapcsát megfeszítve próbálja kizárni a gondolatot, hogy az a lány, aki valahol most a sötétben rejti el magát előle, ilyen könnyedén kiismerte, s ő olyan gyenge volt, hogy most ott áll hamis vádjaival tehetetlenül, saját mérgében fuldokolva, gyilkos kételyek között. - ...Igen. – félhangos válasza inkább egy elfúlt, fájdalmas nyögésre hasonlít, mintha a szavak elevenébe találtak volna anélkül, hogy a robot akár fegyvert használt volna ellene. Most már nincs értelme titkolnia, nem akarja elrejteni válaszait előle. Hallja, hogy szíve veszettül döngeti fémmellkasát, s teljességgel zavarba ejti a gondolat, hogy a kihívó csendben minden egyes rendezetlen pumpálás kristálytisztán hallatszik. Próbálna nyelni, kiszáradt torka azonban kegyetlen érzéketlenséggel üvölti tudatába halhatatlan létének sóhaját. - Szégyellem a bizonytalanságot, pedig nem lenne rá okom. Helyes ez így?... Hogy elfordulok attól, ami emberi? Hogy lehunyom a szemem, mikor olyat látok, ami nem tökéletes.. ami nem hozzám való? Tudod, ki vagyok? Ismersz Te engem...? Megakadt lélegzete most újra áramlani kezd testében, ahogy nyugtatásul megpróbálja hangtalanul magába kapkodni a levegőt. Érzi, hogy kirázza a hideg, mely megborzongatja életre kelt szövetének minden érintésre éhező porcikáját. Meredten figyeli a kavargó sötétet; a lánnyal ellentétben kiélvezi minden egyes percét, melyet védelmező takarásában tölthet. Nem akarja, hogy most bárki is meglássa a megrendült gyengeséget arcán, az őszinte kétségbeesést, mely minden pillanattal egyre sebezhetőbbé, és fiatalabbá teszi. Már nem érzi magát többnek egy egyszerű kisgyereknél, aki elveszett és most nem találja önmagát; aki túl büszke és túlzottan merész, még csak haza sem akar találni. - Neked talán csak arra van szükséged, hogy legyőzz engem... Könnyen fog menni, nekem elhiheted. – végre képes arra, hogy jobban megemelje tekintetét, és a lány fémasztalnak támaszkodott alakjára nézzen. – Kezdők szerencséje.. – hangja szórakozottan cseng, ahogy halványan elmosolyodik, mintha keserűen nevetni próbálna saját helyzetén, tekintete azonban újra elkomorul, ahogy torkára forrnak a gondolataiba ivódott szavak. - Én viszont képtelen vagyok rá... hogy leküzdjem ezt az érzést. Nekem csak... - ledermedten áll egyhelyben, mint aki saját szavait keresi, mintha az előtörni kívánó mondatot magába olvasztotta volna a sötétség. ...rád van szükségem. Nem mondhatom ki. Nem tehetem. Hiszen csak azért jött fel velem, hogy megöljön. És én is ezért vagyok most itt vele... Hogy véget vessek a létezésének.

2009.11.08. 20:59 Khiara Laken

Fényes szemeit lehunyja a hirtelen támadt sötétségben, ám még szemhéján át is tompán izzik a halvány derengés, mely ugyanúgy mutatja helyét, ahogyan a csillagszerű, arany pontok előtte a labor kiismerhetetlen, suttogva zizegő levegőjében. Pántja vérvörös csíkjai elfulladnak pár pillanat erejéig – talán, hogy újult erővel rohanják le a kijelzőt ökölbe szorított karján, hogy közelítve a felzúgáshoz mutassák szívének sebzett, dühödtségben égő dobbanásait.  Hangtalan szuszogása sem képes megvédeni őt a gúnytól csöpögő szavak élétől, melyek késszerűen vájják mellkasának mozdulatlan ívét. Feje szétmegy a bent dúló csatától, ahogyan lehajtva azt próbálja eltűntté nyilvánítani magát az árnyszerű sötétben, önként megadva magát a halál mására készített ébenségnek, mely kebelező módon tódítja fel benne érzésszerű  emlékeinek végeláthatatlan skáláját.  Hűvös levegő próbálja csitítani a testet; újra és újra, önkívületlen remeg meg a halál küszöbén, fürdik a folyamatos lázban, a vízben és a hidegrázásban, ahogyan elkékült ajkai lélegzetért nyílnak könnyáztatta, kíntól torz vonásain. Érzi, ahogy a fémes-sós íz szétperzseli szájának belsejét, kaparja fojtott nyakának élő vénáit, melyek úgy dobognak élő húsa alatt, ahogyan azt magasra emelkedő és süllyedő mellkasa diktálja, mely mintha pusztán bőréből és egy rozsdás, meg-megszakadó fújtatóból állna. Véraláfutásos szemeit marják a mérgező cseppek, s hiába próbálja felnyitni őket, a sötétség újra és újra visszarántja magával, öntudatlan is megrémül, sikolt, majd nyöszörög, mikor a füleiben felzúgó zakatolást és csipogást robbanásszerűen fogja fel megtépázott agyával, majd a homályból előlépő tekinteteket, melyek minden szemvillanással újabb és újabb darabot csonkítanak feléledt testéből és lelkéből.   Megborzong - már teljességgel érzi a fájdalmas mélyedést, a hűvös bizsergést csuklóján. Felmordul az ismerős hullámra, s megfáradtan, mint egy idős, sokan látott ember támaszkodik meg a legközelebbi fémasztalon, melyet kétségbeesetten tapintott ki a sötétségben. Már nem érzi teljes biztonságban magát, teste azonban továbbra sem mutatja, ahogyan mindent befagyaszt mellkasának mélyére. - Tisztában vagyok a helyzettel. Ne próbálj bizonytalannak feltüntetni, mert egyre csak azt mutatod, hogy valójában Te rettegsz jobban. – felnyíló szemeinek természetellenes fénye lustán vetül rá vonásaira, melyeken most fanyar hidegség játszik. – De nem érdekel. Tényleg nem tudlak megfojtani, mert ezzel nem érnék el semmit. Biztosan naiv vagyok, mert egy szikrányi tudás sincs bennem abból, amit Te magadhoz vettél az évtizedek alatt. Erre büszke lehetsz. Nem ismerem a Világot, és soha nem is fogom megismerni. Mégis legyőztelek, már többször is. Nincs szükségem másra.  Ujjai alatt idegesen kopog a fém, kiadni kívánva a hirtelen elvágott, önmaga nyugtatására szánt, fellengzős hamisság nélküli szavakat, melyek újból mélységes csendet húznak maguk után. Dühe egyre inkább alábbhagy, ahogyan szemeit titokban veti a labor ajtaja felé, némán visszaemlékezve a leolvasó működésére, elgondolva egy elnyújtott pillanatig, hogyan szabadulhatna ki a fojtogató űrből, és saját félelméből. - Az egy tény, hogy meilisiek százai kívánják a halálodat. De nekem hamarosan mindenképpen meg kell halnom.

2009.11.08. 16:16 Zev Owen

Érzi torkára fonódni a forrónak ható ujjakat, melyek egyre inkább összepréselik a nyakán húzódó, acélkemény csövet, a rajta átfutó dróthálózattal együtt, mely most emberire formálódva olyan hatást kelt, mintha a nyakán húzódó verőér tűnne ki élettelennek ható szövetéből. A levegő mohón kikívánkozó útja elakad, ahogy a gyilkolni kész, vékony ujjak lassan elszorítják legutolsó útját is, melyen még kimenekülhetne a kietlen fémtüdő vasfalai közül. Szinte hallja, ahogy lélek vesztve dörömböl a bent rekedt sóhaj utója, kifeszítve vele fémvázát, azonban bőrén a tenyér folytonos nyomásán kívül nem érez nagyobb fájdalmat. Nyugodt tekintetén továbbra is kaján mosolya játszik, mintha a lány még most is gyengéden érne hozzá, majd a lendülettől kibillenve helyzetéből, lép egyet hátra, hogy megtartsa méltóságteljes, büszkeségétől tomboló alakját. Arcáról leolvasható a flegma, megvető közöny, ahogy lazán az ablakpárkánynak dőlve méri újra végig a harcias lányt, kinek sziluettje köré derengő kék kontúrt fest a háttérben villogó neonlámpa fénye. A neoncső még néhány pillanatig kék fényárban úszva felvillan, majd átadja magát az éjszerű sötétségnek, mintha magán érezné a terjengő feszültséget, mely kiszabadulva testükből pillanatok alatt kitölti a szobát, akár egy-egy ártó démon, mely szándék nélkül is elfolytja a lélegzetet és megakasztja a hangokat. - Isten veled Első... - ismétli el hümmögve, melynek lejtéséből kikívánkozik merő gúnya, mint aki csak vissza akar vágni a lány szavaira, tovább élezve a lehetetlen helyzetet. – Ennyi volt? Nyilván már halottnak kéne lennem. – kétkedő tekintettel vonja fel egyik szemöldökét, ahogy laza tartással végigméri magát, mintha arról akarna megbizonyosodni él-e még. - Miss. Laken, ha ennyire bizonytalan, miből gondolja, hogy úgy menne, ha én is támadnék? Vagy az talán segítene? Jobban érezné magát tőle? Ne felejtse el, hogy nem a küzdelem a lényeg hanem a maga hőn szeretett Meilise. – kihívó mosolya haloványan húzódik arcára, ahogy szemeit elszűkítve tesz néhány lépést közelebb, kezeit azonban zsebébe csúsztatja, miközben pillantása a kialudt lámpára kalandozik, mintha nem is tartana támadástól. Ebben a pillanatban, még ha halálra sebeznék akkor sem lenne képes bevallani gyengeségét: hogy megfutamodott, s most nem tudná megsemmisíteni, melyet létrehozott. Talán nem is amiatt, ami, hanem amiatt aki. - Szegény naiv kislány.. Engem nem fogsz tudni megfojtani. – színlelt csalódottsággal leheli szavait a sötétbe, melyben neonsárga szemeinek fénye erőteljesen kitűnik, árulkodva helyzetéről, s ezt egy pillanatra sem próbálja leplezni.

2009.11.08. 14:25 Khiara Laken

Testtartása kissé meggörnyed a finom érintések kíméletlen súlya alatt, mégis makacsul figyel rá, hogy továbbra is a vázához méltó, tekintélyes és merev vonalban álljon egy másik robottal szemben. Ilyen közelről tisztán látja az arany szemekben észrevehetetlenül pattogó, hajszálvékony szálakat, melyek mintha az íriszt próbálnák emberi mintára festeni; úgy, ahogyan az arc is kiismerhetetlen módon változik természetessé, s most, hogy szövetei életre keltek, már érzi a felkavarodó levegő hűvösét, melyet a robot kavart meg a lélegzetével.  Megfeszített gondolatok árán utánozza le az előtte játszó mosolyt, mely az ő vonásain hamisnak, silánynak és hidegnek mutat, ahogyan egy pillanat alatt fagy arcára a szimuláció, eltorzítva lágy vonásait. - Legalább úgy halsz meg? Nem fáj…? Hős?!  – minden egyes kiélezett szavára csak feszül ujjainak bilincse a torkon, fizikai fájdalmat okozva az előtte álló váznak, ami olyan módon magasodik föléje, hogy önkéntelenül is eszébe juttatja a biztonság vonzó érzését. Állkapcsa megfeszül, mintha fulladozni akarna az Első helyett, s veszélyesen dobogó fémszíve is tudatja vele, hogy kegyetlen dühében akárkit képes lenne megsebezni, de ez a látvány még neki is fáj, és nem bírja sokáig fenntartani. - Hát legyen. Ne akarjunk gondolkodni. Isten veled… Első.  – halk szavai hullámként fodrozódnak a levegőben, egy utolsónak szánt szorítással körülfonva a férfi nyakát a védelmező ujjak alatt, mintha félelemre és nem várt ijedelemre akarná ösztönözni őt. Pengeélű ajkai elnyílnak egymástól, szemeit lehunyja, úgy húzza egy elvétett másodperc erejéig lejjebb az arcot, hogy ne is kelljen látnia azt, csupán hallják megfeszített szavait a félhomály csendjében. - Ennél hamisabb szavakat még életemben nem hallottam.  A torkánál fogva taszítja messzebb magától a robotot, épp csak hogy megtántorodjon, majd dühödten tesz magáévá egy mély lélegzetet, mintha felszabadult volna a fullasztás béklyói alól. Felnyíló tekintete szokatlanul messzebbinek mutatja a neonfények közé süllyedt testet, ismét egy üveg végéből láttatva vele a Világot, miközben arca enyhén dühödté és kétkedővé válik a komoly vonások felett. - Szórakoztatónak találod, igaz? Meg akarsz halni?  Vagy rendesen küzdünk, vagy sehogyan.  Nem kell sem kímélned, sem sajnálnod. – szavai erőteljes ívvel kelnek életre, szemeivel már-már szelíden tekintve maga elé, s testtartása sem változik logikája nyomasztására sem, csupán egyszerű dacból próbálja hergelni a robotot, meddig képes elmenni a szavak hatására.

2009.11.08. 10:42 Zev Owen

Mint akinek elenyésző áramütés fut végig testén, úgy remegnek bele kiszolgáltatottan végtagjai a torkának simuló érintésekbe, melyben a lány bőrének érzete sajátján minden egyes visszafogott mozdulattal parázsló csíkot hagy maga után. Bőrébe ivódnak a lángrajzok, miközben állát kissé megemelve zavart pillantását oldalra kapja, mindezzel némán ismerve el az őrültségnek nevezett érzés valósságát. Hirtelen engedi le karját, hogy a jeges érintésű ampulla taszítóvá vált érzete a fémpultnak csapódhasson, majd egy óvatos mozdulattal – mint aki képtelen megmondani mire számítson – fekteti tenyerét a torkát szorító csukló vonalára, majd egészen felcsúsztatja, hogy ujjai elfedjék a robotét. Kiismerhetetlen, veszélyes pillantással égeti szemét a kék íriszek mélyére, miközben a vele szemben állóval spontán jött játékát űzi, melyben vagy a tekintet vagy a testbeszéd hazudik. Míg pillantása most alattomban is ölni tudna, keze a lány arcának simulva tapintja ki a dacosra tervezett, ugyanakkor emberfelettien lágy arcvonásokat. - Én már nem akarok többet ezen gondolkodni. Nem akartam... - hangja légiesen halk lesz, ahogy figyelő pillantásának mélyén, tekintete egyre kifejezéstelenebbé és keményebbé változik, mintha gépi logikája pusztán önvédelemből építené valódi lénye köré áttörhetetlen falát. Az előtte álló szavai tartózkodást ültettek fémtestének mélyére, mely most monotonul sulykolja belé a tényt: nem árulhat el többet magából. Az ellenséged. El kell pusztítanod. Ajkai könnyed, szenvtelen félmosolyra húzódnak, mely váratlan reakcióként fest rezzenéstelen vonásainak keresztjében. Éles pillantása szikrákat vet, melytől arca, s tartása most pontosan olyanná válik, mint egy éppen szabályt szegő tizenévesé. - Azt hiszem, Te tudhatnád a legjobban, hogy erre nincs jobb mód. – hangja hirtelen válik halkabbá még a suttogásnál is, ahogy közelebb hajol, míg a torkát szorító kéz teljesen neki nem feszül az állkapcsa alatt húzódó csöveknek. – Gyerünk Khiara. Te lehetsz a hős. Tegyél itt rendet. Pillantása lassú kimértséggel fut végig a tőle pár centire lévő arcvonásokon, miközben játékos, merész mosolya egyre kifejezőbb lesz váratlanul emberire vált tekintetében. - Csak próbáld meg és legalább úgy halok meg, hogy embernek éreztem magam. Amíg ez a drog hat addig nem fáj. Ajkaira kihívó, széles mosoly költözik, ahogy halkan felnevet, mintha saját szavai szórakoztatnák, majd mindez egy túlzón emberire sikerült lélegzetben halkul el, mely érezhetően vonul végig torkának csövekkel tűzdelt vonalán.

2009.11.08. 01:30 Khiara Laken

Minden ízében összerezzen a hirtelen rántástól, ahogyan az érzéketlen érintés szöges vaslánccal kívánná fojtogatni torkát, mintha csak teste mozdult volna a robot alakjának irányába, ám lelke tovább tartózkodna, bújna még mélyebbre, hogy érzelmeit ne kelljen felfedni.  A két egymást követő, kellemes zendülésű szó olyan hatással tornyosul köré s járja át élettelen fémvázát, mintha a hangok öntenék végig valami felfoghatatlannal vénái ütemesen zubogó vonalait – megborzong, fogai összekoccannak, ajkai elzsibbadnak -, és nem a szer tudata vagy hatása, mely most szinte belülről feszíti és tágítja érzésre szomjazó testének vágyait.  Egy szívdobbanásnyi pillanat alatt jut szövete felszabadult lélegzethez, s ő maga is belesóhajt a hűvös levegő sötétébe, melyben csak az égető pontok nem hagyják szerkezetét a megengedett számnak élni; a robot ujjai, melyek kezén nyugodnak, s már érzi  őket vázához nyomódni, mint ezer és ezer apró tűszúrást, mely nevetségesen elgyengíti őt a kiismerhetetlen csendben. - Érzem a karodat az enyémen. – látása elhomályosul, mintha könnyek marnák kitartó szemeit, ahogyan visszaszorított dermesztőséggel adja meg a feleletet kivitelezőjének. – Őrültség, mert hideg, de olyan, mintha forró  lenne.  Tovább formálja a szavakat, lassan és színtelenül, hogy gyengéd remegése a félelemtől alábbhagyjon, hogy a csuklóján futó csíkok ne táncoljanak annyit, csupán monotonul fussanak, majd újból és újból feltűnjenek az ellentétes oldalon. Csinálják azt, melynek ő mind ellen akar szegülni, s mindössze ez a tudat tölti őt fel azzal a mélyről fakadó indulattal, melytől fogai ismét összekoccannak, melytől nyakának íve halkan megreccsen és felhevül. - Érzem, hogy valami hibádzik,  Első. Bennem hagyhattál egy szikét, ami újra és újra átdöfi a mellkasomat. Mikor visszahúzódik, az olyan piszkosul jó,  hogy úgy érzem, tökéletesen megérte azért a fájdalomért, és a kín már nem is kín  többé. De ezt nem szabadott volna elmondanom, igaz? Gondolom, Neked sem lehet, pedig hidd el, kíváncsi vagyok... Annak ellenére, hogy többet tudok rólad, mint azt Te hinnéd.  Teljességgel elveszi önkontrollját a gúnyban fürdő kísértés, elárultan hallja magát kívül és odabent, akármire képes lehet most,  akármit tehet, hogy elnyomni kívánt fájdalmát és dühét egyszerre kiadja, hogy a magára erőltetett ridegséget és ártatlannak tűnő, kifejezéstelen maszkját eldobva torolja meg minden megroncsolt percét és másodpercét, melyet felkészületlen rádobtak még régebben. Mire feleszmélhetne, szabad kezének ujjaival már fent játszik a férfi nyakánál, épp csak elszorítani kívánva egy ott futó csövet az állkapocs íve alatt, ahogyan ő tette lent, csak épp visszaszorítottabban; de hiába próbálja rávetíteni dühét a robotra, vagy haragudni  rá, szomorú vágású szemei elárulják őt, ahogyan hirtelen elhatározásból, elfojtott suttogásával titkot sem akar csinálni fásult kesergéséből. - Most egyszerűen kezdjelek el fojtogatni? Vagy hogyan gondoltad?

2009.11.07. 22:25 Zev Owen

Bőrének felülete lágyan bizseregni kezd a szer hatása alatt, mintha néhány másodperc erejéig egymásba sűrűsödne minden földi érzéklet, legyen az akár jó, akár rossz, most eggyé mállva söpör végig halott szövetének mélyén, mintha a lélegző vér útja küzdené át magát testének mindeddig kijátszhatatlan védővonalán. Egyik szemöldökét jelentőségteljesen vonja fel, ahogy csillogó szemekkel a lányra veti pillantását, s bár a tekintet, amelyet magára ölt nem árulkodik érzelmekről, a borostyánságra íriszeket megszállt fények emberien suttogják el a lángként felcsapó öröm és élvezet legyűrhetetlen játékát. Ajkai elnyílnak egymástól miközben megremegő ujjai között tapintja meg a jeges érintésű ampullát, de szavak nem hagyják el torkát, melyben utolsó lélegzete is megakad a hirtelen folyamként felcsapó érintések hatására. Szemeit bizalmatlanul keskenyíti el, mint aki attól fél, hogy ebben a helyzetben - ami ilyen hirtelen két vállra tudta fektetni töretlen összeszedettségét - a robot túl sokat tud kiolvasni arcának rezdüléseiből, melyek az emberi szemnek még láthatatlanok, azonban egy gép rideg, figyelő tekintetének épp olyan egyértelműek, mint egy intő kézmozdulat. Nyers kifejezéstelenséggel nyújtja szabad kezét a lány felé, csupán ujjheggyel érintve meg a vékony ujjak végét, majd a tenyér ismerős alakját, mely kezei alatt született ujjá. Figyelő tekintete gyerekes kíváncsiságról árulkodik, mint akinek újra és újra bele kell tanulnia egy rég nem játszott szerepbe, pupillái egészen kitágulnak a torokszorító érzés alatt, mely őrült hevességgel dobogtatja fel óraműként járó fémszívét. A felszikrázó érzelmek, melyek hirtelen uralják el lelkét, ez alatt a pár nap alatt számára már olyan megszokottá váltak, hogy figyelmen kívül hagyva őket ragadja meg a lány kezét, egy határozott mozdulattal rántva közel magához, hogy a szert könnyedén az előtte álló szövetébe juttathassa. - Mit érzel?

2009.11.07. 20:17 Avila Mecoi

Még hosszasan csak bámult maga elé. Szívesen kiment volna, de aztán emlékezetébe kellett hívnia, hogy odakint fényesen süt a nap. Mérgesen fordult el az ablaktól, mint hogyha pont az tehetne róla, hogy nem mászhat fel valamelyik ház tetejére, hogy a legkedveltebb időtöltésével múljon el az idő. Addig ment tovább a folyosókon, amíg nem talált egyet, ahol alig járt valaki. Ott aztán lecsúszott az egyik fal tövébe, és egy pontra bámult maga fölött. Miért hazudsz magadnak? Miért nem vagy hajlandó belátni a igazat? Menekülnék a valóság elől? rejtőzködnék az igazság elől? Megint az Elsőre és a Másodikra gondolt, arra a pillanatokra, amikor legszívesebben ő is olyan lenne, mint ők. De az azt jelentené, hogy menekülnie akar az élete elől? Vagy csak simán a tökéletességre törekszik. Minden dolognak több oldala van, és minden szemlélő máshogy látja. Sokszor hallotta, hogy senki és semmi nem tökéletes, de ezt a kijelentést sem volt hajlandó elfogadni. Tudta, hogy valahol léteznie kell valaminek vagy valakinek, aki vagy ami tökéletes, és ő is ilyen akar lenni. Tökéletes. Hogy miért? Mert lehetetlen. Mindig olyan célokat állított maga elé, amiknek elérése lehetetlen vagy nagyon nehéz volt. Bízott benne, hogy így talán soha nem fog unatkozni, de tévedett, hiszen az unalom újra és újra utol érte. Keze a hasára csúszott. Az férfi kötése egész jól bírta, így nem kellett senkit felekresnie, hogy ellássa egy újabb kötéssel. Maradhatott ülve, és elmerengve a helyén. Milyen szívósak ezek a meilisiek... Az Elsővel is elbántak, és velem is... Ez még egészen érdekes lehet, megfigyelni, hogy mi mindenre lesznek még képesek... Nekem csak az a fiú és a barátnője kell. Az én játékszereim.

2009.11.07. 19:09 Khiara Laken

Elkeseredetten révednek a távolba gyöngyszerű szemei, melyeknek írisze úgy rezzen meg a mélységes sötétből felcsapó szavakra, mintha el akarnának tűnni a fényt mostohán kirekesztő labor termében. Kicsit ismét újjászületik az ampulla tűhegye, a szikék és a fémasztal láttán, a gyengén vibráló neonsorok kísértetiességének érzetétől, mely most teljességgel elburkolja fájdalmas arcrándulását, mintha vonásai el akarnának torzulni; még sem engedi meg magának, mert fél, hogy a csuklópánt felszólal sípoló hangján, kioktatja őt szorításával, mely egészen szívéig nyúlva téríti észhez érzelmei ellen.  Ajkai elnyílnak, hogy lélegzethez jusson, azonban a tiszta levegő torkáig sem jut el, ahogyan némán felhördülve megakad még tüdeje előtt, mintha az félné újból bebörtönözni a mély, emberi sóhajnak a kezdetét. Azonnal megragadná az érzékleteket adó szert, hogy mohón magáénak tudhassa az érintéseket, azonban az, hogy ismét eljusson a hús-vér közeli állapothoz, csak még inkább megnehezíti tartózkodását; érzi, hogy mindössze egy hajszálvékony, apró szálon függ, hogy elrebegje titkait a robotnak, mégis retteg a kiismerhetetlen csuklópánttól és az emberektől, akik talán azonnal ugranának még a távolság ellenére is. - Azért jöttem fel, hogy kapjak a szerből. – mondja színtelenül, vészesen ellentmondva az érces hangú logikának. – Engem rettentően zavarna. Azt akarom, hogy egyenlő  felek legyünk.  Gyerekesen nyújtja a kezét a robot felé, mély farkasszemet diktálva vele, miközben minden erejével azon van, hogy ne kapja el a sietős hév, hogy megpróbálja figyelmen kívül hagyni a tekintélyes sziluett látványát, mely minduntalan megdobogtatja gyilkos fémszívének korlátait. Olyan feszélyezettnek és tehetetlennek érzi magát, mint talán még soha - minden, amelyet magában hordoz, végtelennek és mélységesnek tűnik, mégis akadályozzák őt a testi korlátok, s mikor hangokba próbálja sűríteni, az érzések összezsugorodnak, és azonnal értelmüket vesztik.

2009.11.07. 18:24 Zev Owen

A váz legtávolabbi, legsötétebb mélyére ereszkedik gondolatban, hogy a legnagyobb feketeségben láthassa meg a választ Avila szavaira. Hogy miért titkolja emberi nevét, vagy, hogy mitől fél. Miért vezekel egy olyan dologért, amit saját erővel ért el. A váz csak az övé, és senki másé; csak saját maga felel az életért, melyet évek munkájával mentett meg a halál torkából. Még csak adósa sem senkinek, akinek életével, vagy saját lényével fizetnie kellene. Csupán az emberi vér az, ami visszatartja, és nem engedi, hogy Zev visszatérjen. A vörös, kiömlő cseppek, melyek kezéhez tapadnak, mégsem érzi súlyukat, sem a perzselő meleget jéghideg bőrén, melyek egykor még a lélegző testeket mozgatták. Zev nem ölte volna meg a saját anyját. Zev nem félne érezni. Zev nem vágyódna a hamisság iránt, Zev nem kívánná a gyűlöletet... Az ember, aki volt, nem akarná, hogy ártatlanok milliói pusztuljanak bele a terjengő méregbe, az éhezésbe, vagy a lelküket vesztett cyborgok mészárlásába. Ő már sohasem lesz ugyanaz. Többé már nem lehet ember. Halkan kísérli meg magára erőltetett sóhaját, mely lágy lélegzetvételként siklik fel tüdejéből, hogy aztán semmivé váljon a laboratórium érzékektől mentes éterében. Feszülten figyeli az ezüstszínű tűt, mely szövetét átszúrva fúródik a bőre alatt húzódó, drótszerű vénába, melyben sebesen áramlik végig a halványkék szer testének minden egyes pontján, borzongató érzéssel töltve el kihűlt fémvázának egészét. - Sajnálom, hogy ennyire megvárakoztatlak. Elég nyilvánvaló, hogy máshol lenne a helyed. – ecseteli gúnytól csöpögő hangon, ahogy színtelen tekintetét erőteljes kimértséggel a tőle nem messze álló nőre emeli. - Kérsz belőle? Igazán nem akarlak rászoktatni... Engem az sem zavarna, ha kiegyenlítetlen lenne a küzdelem és Te nem éreznél semmit. – lazán megemeli a kezében tartott fecskendőt, melyben mintha foszforeszkálna az érzékelést segítő anyag. Pillantása szórakozottan fut végig az ampullán, ahogy ajkai felfelé görbülve cinikus mosolyra húzódnak.

2009.11.07. 17:44 Avila Mecoi

Enyhén oldalra dönti a fejét, és úgy néz fel a nála magasabb férfira. Átgondolja a szavait, majd megrázza a fejét. - Ebben a világban minden ideiglenes... Nem gondolod, hogy még csak egy kis időre is megérné érezni? Igazán elgondolkodhatnál ezen, ha még én is ezt mondom, aki eltaszította magától az érzelmeket. Az öröm, ami egykor talán a részem volt, mostanra már nem más, mint egy idegen érzés, csupán egy fogalom, amivel olyan könnyen dobálóznak, de ez nem azt jelenti, hogy nektek nem juthat ki belőle... Az őket követő nőre emeli a tekintetét, majd visszanéz a férfire. Végig keményen állja a tekintetét, egy pillanatra se gondolkodik el rajta, hogy elfordítsa a fejét, nem lát rá okot, hogy kerülje a pillantást, és másik irányba nézzen. Tudja, hogy sok arra járó őket nézi, de nem foglalkozik velük, tudomást sem vesz a sok kíváncsi szempárról, és a mögöttük rejlő alakokról. Mindegyikük csak egy porszem Norlana hatalmasságában. Végül az Első kegyetlen szavai szakítják át a néma csendet. Szemöldökét összehúzva néz továbbra is a borostyán szempárba, anélkül, hogy akár csak egy pillanatra is megrezdülne. - Ugyan már... Ezt most komolyan el kéne hinnem? Te komolyan meg akarsz szabadulni tőlem? Heh... - Nyugodt hangon szólal meg, és egy arcizma se rendül, az érzelmek ezúttal is messze elkerülik. - Vagy ez is csak egy álca? Az egész életed egy hazugság... Első... Nem tudok rólad mindent, ezt belátom, sőt, úgy is mondhatnánk, hogy alig van valami, amit tudok, de ezt még én is látom... Robot vagy, pedig ember voltál... Valami elől elmenekültél, félelemből cselekedtél... És ez a név, Első... És mi van az igazi neveddel? Az igazi személyiségeddel? De rendben, ha így akarod, hát legyen... Megfordult, és anélkül hogy hátra nézne, vagy a még mindig a folyosón álldogáló emberekre, elindul a folyosón, egyre távolodva a robotpártól. Anélkül, hogy a sebe újabb ellátásáról gondoskodna, visszaindul a laborba, ahonnan tegnap kizavarták. Nem szól senkihez sem, bár hallja a kérdéseiket, csak leül az egyik asztalhoz, és elkezd játszadozni, a különböző fiolákban lévő folyadékokkal, úgy ahogy azt pár órával ezelőtt az Első laborban tette, szépen lassan egyesével mindegyik megszilárdítva. Közben visszagondolta az egészet, ami történt. Vajon tényleg a férfi hazudik, vagy ő? Lehet, hogy ő él egy hazugságban, csupán csak képtelen ezt belátni... Vagy lehet, hogy mindketten hazudnak, másoknak, és legfőképpen saját maguknak. Felpattant, és ismét elhagyta a labort. Mire feleszmél, már ugyan azokat a folyosókat rója, mitn tegnap este. Végül aztán megáll az egyik ablak előtt, és messze a semmibe, a végtelen város határait keresve szegezi a tekintetét.

2009.11.01. 21:26 Khiara Laken

Szemei kifejezéstelenül szűkülnek össze a folyosón uralkodó, neonsoroktól égő emberi sziluettek és a jól kivehető alakok láttán, akiknek fehér köpenye kísértetiesen vibrál a laborok fémfalai között. Megfáradt szívdobbanásait szinte gúzsba köti a dühödt fájdalom, azok az elkeseredett emlékfoszlányok, amelyek a roboti nyelvhez hasonló, gépies és csikorgó hangok hallatán törnek fel lelkének kavargó mélyéről. A kíváncsi, edzett tekintetek hada mintha csak hívni akarnák őt egy újabb műtétre, ezzel a látvánnyal képzelgései végeláthatatlan skálája nekivéve kezdetét, ahogyan újból felbukkan előtte egy letakart fémasztal, azt a keserves tudatot építve gépagyának mélyére, hogy feküdjön fel rá, és hagyjon fel mindenfajta ellenkezéssel és felesleges ellenállással.  Pillantásának vonalát makacsul visszahódítva maga elé halad el a kifakult íriszű és hajú nő mellett, egy elnyújtott másodpercre még hagyva magát elmerülni Norlana szenvedélyekbe burkolt érzéketlenségében, majd némán, összeszorított ajkakkal és elszorult torokkal lép be a robot után a kisméretű, saját célokra tervezett laborba.  A magányos, gépektől halkan sikoltó sötétségben sokkal inkább otthon tudja magát, mint a vakító napsütés melegében, mintha érezné a hidegen csitító levegő varázsát a párás, szmogos köd és a fénysávoktól égő, végtelennek tűnő tér után. Mintha álmos lenne, támaszkodik neki csípőjével az első fémasztalnak, mely kissé arrébb mozdul testsúlya mellett, miközben fénylő tekintetét nehezen arrébb húzza a kifejezéstelen fal irányába. - Mikor akarsz velem megküzdeni? – teszi fel halkan a legelső kérdést a feszélyezett csendben, mely gondolataiba öltik, eszébe juttatva dobozát és vöröslő karperecét, mely szívdobbanásai hullámának tetején örökké húz egy érdektelen vonalat; újból tehetetlen gyereknek érzi magát, mert tudja, hogy ismét rosszul formálhat, sebzettségét mégsem képes teljes mértékben összegyűrni és arrébb dobni, akár egy szemétbe hajítható tárgyat, melynek nincs semmiféle értéke.

[568-549] [548-529] [528-509] [508-489] [488-469] [468-449] [448-429] [428-409] [408-389] [388-369] [368-349] [348-329] [328-309] [308-289] [288-269] [268-249] [248-229] [228-209] [208-189] [188-169] [168-149] [148-129] [128-109] [108-89] [88-69] [68-49] [48-29] [28-9] [8-1]