Új bejegyzés Frissítés

2009.12.22. 20:23 Avila Mecoi

Megrázza a fejét, és szinte már dühösen fordul el a székkel az ajtó felől. Gyenge vagy. Fejében visszhangzanak a férfi szavai, és rájön, hogy igaza van, tényleg gyenge, hiszen még a saját elhatározásához sem tudja tartani magát. Mikor? Mikor lett valakinek a játékbabája, aki a kedve szerint ráncigálhatja őt? És miért? Miért sikerült neki átvennie felette a hatalmat? Tehát minden csak egy hazugság volt. Végig azt hitte, hogy erős, és el tudja érni, amit akar, de úgy tűnik, hogy csak mindig is könnyű dolga volt, és most, amikor komollyá fordulnak a dolgok, nem képes rá, hogy bizonyítson. Elvesztette ezt a csatát. Saját elméje ellen. Nem, nem fogja ilyen könnyen feladni, és hagyni, hogy győzedelmeskedjenek felette. Felhúzta a térdeit, és most a hatalmas ablakon kifelé nézett. Nem sok minden látszódott, de ez most nem is számított. Amit ő látott az úgyis a fejében volt. Az éfi város. Hogy is gondolhatta pár órával ezelőtt, hogy valaha is képes lenne elhagyni. Még ha esetleg mégis, akkor sem most, még nincs rá felkészülve. Az ő helye egyenlőre ott van Norlanában. Annak ellenére, hogy olyan sok szenvedést kapott attól a várostól, mégis az az otthona, és oda kell visszatérnie. Meilis egyszínűségében képtelen lett volna rá, hogy megállapítsa, mennyi az idő, és azt se tudta, mennyi ideje lehetnek itt lent. Arról nem is beszélve, hogy mennyi ideijük van még, hogy a férfi tartani tudja magát az ígérethez, és mire lemegy a nap fent legyenek. Megint az Első felé terelődtek a gondolatai, és egy újabb fejrázással próbálta meg kiüldözni őket. - Amíg az akarat él bennem, addig nem vagyok gyenge... - suttogta maga elé a levegőbe, sokkal inkább saját magát győzködve, mint kijelentve. Gondolatai azonban nem jutottak sokkal messzebbre, csupán a Másodikig. Maga előtt látta a pillantásokat, amiket felé küldött, és hallotta a fejében csengeni a szavait. Nem kellett neki mondain, anélkül is tisztában volt vele, hogy nem tartozott a nő kedvencei közé, és ezt nagyon is megértette. Ugyan így volt vele ő is. Az elején még csak oka sem volt rá, hogy ne kedvelje, de azóta a dolgok változtak, és okok születtek. Még ha utálta is ezeket. Utált mindent, ami ezzel kapcsolatos. Gyűlölte, hogy nem tudja mindezt mélyre elzárni. Pont azok az érzelmek szorították sarokba, amelyikről régen nem tartott semmit. Nem gondolta volna, hogy egyszer majd ő is a rabjukká válik. És most mégis fojtogatta ez az érzés. Minél előbb visszakerül a megszokott környezetébe, annál könnyebb lesz felejtenie és akarnia. Legalábbis ő ezt így gondolta és remélte. Hirtelen hangos lövést halott kintről. Sokkal közelebbről, mint gondolta volna. Anélkül, hogy leállította volna a motort, vagy bármivel babrált volna felpattant a székből, és a kijárat felé indult. Az ajtóban aztán megállt. Nem látott semmit és senkit, így hát várt. Nem mozdult se ki, se be. Így gondolta jelen pillanatban ez a legjobb dolog, amit tehet. Bárhogy is alakulnának a dolgok, innen vannak a legjobb esélyei. És mivel az akarata, hogy leküzdje gyenge énjét és bezárja valahova mélyre, most sem volt elég erős, ezért abban reménykedett, hogy ez a lövés nem azt jelentette, hogy az Elsőnek baja esett.

2009.12.22. 19:10 Zev Owen

Csak a rezonálás tompa nyomását érzi halántékán és állkapcsának megfeszülő vonalán, semmi mást, mikor az ütés felsebzett arcát éri, egyszerre koccanva meg az ezüst fényben csillámló fémfelületen. Összeszorított fogai közül hirtelen elégedetlen nyögése hallatszik, mely panaszosabban és mélyre hatolóbban tör utat magának az éterbe, mintha a fájdalom szülte volna. Valójában csak a szövetét érő bizsergést próbálja kizárni, melynek érzete olyan, mintha a szer szó szerint párologna a testéből; egyszerre azt érzi, hogy hiányzik neki a fájdalom, és most ennek hiánya vadabbul csap le rá, mint a robotnő bármelyik hozzá vágott szava. - Nem vagyok rejtvény, ami fejtegethetsz! Miért nem támadsz végre rám?! Támadj! – ordít fel tehetetlen haraggal, amint megérzi a testének feszülő karokban áramló erő csillapodását. - Engem mersz gyávának nevezni, mikor most is Te adod fel! Most nem mondod, hogy ettől kéne megfutamodnom?! Halálra rémültem te szerencsétlen! – köpi a szavakat szinte sziszegve, mint egy feltüzelt mérges kígyó, aki mindjárt méregfogát mártja ellenségébe. – Nem azért teszem ki magam a veszélynek, hogy utánad rohangáljak. Megpróbálja elcsitítani a torkából feltörő dühös szavakat, ez azonban még annál is erőltetettebbnek hat, mintha hirtelen hízelgő szavaival próbálná meg marasztalni a megiramodott robotot. Egy mozdulattal felmagasodik, és szemeit lehunyva markolja meg a fegyvert, mint aki dermedt végtagjaiba igyekszik eljuttatni a testében tomboló méreg haragját, mely a váratlanul felcsapó adrenalin veszélyes érzetével ömlik végig drótjain; ettől újra elevennek érzi magát. - Nem futhatsz el a sorsod elől, mert még a saját szavad sem tartod be! – rezonált hangja megtöri a por kavargó sóhaját, ahogy elnyújtott lépteit rohanásra ösztönzi; felpattanó szemeinek aranyló pontjai felszikráznak az elhaló napfényben, mely éppen hogy leszivárog, mintha borult köd szállt volna a fülledt, mérgező levegőre odalent. - Most mondtad, hogy azt választottad küzdeni fogsz, azt mondtad Meilist szereted, és nem fogod feladni. Akkor mégis miért érzek kétkedést ebben az egészben? Hogy akarnál alázatosan feljönni, mikor ilyen szentül hiszel ebben az elhatározásban?! Lásd be, Második, hogy ennek semmi értelme! Hirtelen torpan meg, hogy visszhangzó sóhaja felkavarja a tejszerű levegőt. - Meghalsz vagy küzdeni fogsz… Eltökélt pillantással néz a távolodó alak felé, mely egyre inkább homályosodik megroncsolódott fókuszában. Karjában jól láthatóan feszülnek meg a drótok, ahogy a hatalmas fegyvert megfeszített figyelemmel maga elé emeli. Egy szívdobbanásnyi ideig kivár, míg ujjai görcsös gépiességgel meg nem mozdulnak a ravaszon, hogy a hatalmas géppuska esztelen robajjal elsülhessen. A homály akaratlanul is összezavarog, még jobban rontva látási viszonyait; csak a töltény füstölgő útját látja a vibráló homályban, melyet néhol egy halovány fénysugár keresztez, azt azonban, hogy támadása célba talált-e, most még nem tudja megítélni.

2009.12.22. 17:30 Khiara Laken

Megcsapja őt a kavargó levegő, mikor fújtatóan szuszogva kiér a felszínre. Nem hagyja a logika érvényesülését, mert nincs rá szüksége; minden mozdulatában tökéletes magabiztosság lakozik, ahogyan elfordulva ívesen lendíti meg a fegyvert, melynek csöve éppen a felbukkanó robot sebzett arcán csattan, hogy megszédítse őt egy pillanatra. Ujjait is berezonálja a fémes csapódás, melyek még akkor is remegnek, mikor megragadja az erőteljes testet, és kihúzza a csatornanyíláson át.  Fel sem fogja még, mit tesz, pusztán érzésre hagyatkozva szorítja le alakját a mocskos betonra, mely felhevülten párolog az élettelen vázak alatt. Bilincselően fonja át kezeivel a robot mellkasát, majd felhúzva őt merev térdelésre kényszeríti. Vár pár pillanatot, míg egyik alkarját a torkához szorítja, mintha fojtogatni akarná őt; felesleges lélegzetei visszaverődnek a felsebzett arcról, miközben szemei sarkából látja a fémburok mélyén eltűnő, női alakot, melytől szívébe mar egy torokszorító érzés, ami mégis ösztönzőleg hat kattogó torkára. - Bonyolult vagy. – sziszegi torz hangon, miközben embertelen erővel, bénítóan roppantja tovább a férfi fémtestét. - Mindig mást akarsz, mindig más valaki tesz jót neked. Borzalmas dolgokat hallok néha a szádból. De ne félj, előbb vagy utóbb meg leszel fejtve.  Érzi a fekete hajtincseket az arcán, feszítően doboló mellkasát a háthoz tapadni, mintha megint újraélesztést követelne. Minden maradék energiáját az ellenkezés hárítására veti be, azonban végig tudja és érzi is, hogy a folyamatos szivárgás valóban gyengíti őt. - Meg kell értened, Első. Szeretem Meilist, de nem választhatok egyszerre kettőt. Légy most erős,  és értsd meg!  Rekedten fújja ki a bent tartott porszemeket, melyek leülepedtek fémtüdejének aljára. Olyan, mintha egyszerre két emberhez akarna beszélni, azonban érzései zavarba ejtő módon egy pillanatra sem válnak bizonytalanná. - Nem érdekel az ócska féltékenység. Még mindig a Te javadat akarom.  – szuszogja zúgolódó tónussal. – Bármire képes vagyok érted. Ha hagyod, ígérem, hogy elmegyek veled akárhová.  De nem fogom magamat rád erőltetni, világos? Nem érezhetek helyetted,  csak küzdeni tudok, és meg is teszem, mert ezt választottam.  De nem fogok Avilával versenyezni, nem fogok bolondot csinálni magamból.  Egy mozdulattal löki a földre a robotot, miközben védtelenül magasodik fel, s elzsibbadt karjának egyikét a mellkasán éktelenkedő sebre tapasztja, míg a másikkal felmarkolja csőre töltött fegyverét. - Neked nem a pátyolgatás kell. Tudom, ha akarsz valamit a teljes szíveddel és a lelkeddel,  akkor… tudod.  Rá fogsz jönni. – vágja el saját magát erőteljesen, majd elfordul, és elkezd rohanni a légjáró felé.

2009.12.22. 10:44 Mizuki Sawa

Minden amire most képes, az nem több, mint egy megkönnyebbült mosoly, de ez egyben mindent magába foglal. Az örömöt és a reményt, hogy talán mégsem szúrta el annyira, hogy ne legyen teljesen visszafordíthatatlan. Most még van rá esélye, hogy jóvá tegye, és meg is fogja tenni. - Nem aakrom, hogy az életedet ad... Engem nem fogsz elveszíteni, most már nem... - suttogja halkan. Apró kis kezeivel letörli arcáról a könnyeket, és becsukja a szemét. Hagyja, hogy a fiú szürkei tincsei az arcát simogassák. Nem zavarja, sőt élvezi, hiszen ez még így is tudatja vele, hogy Daniel vele van. Még Norlana sem képes rá, hogy szétválasza őket. Nem fogja hagyni, harcolni fog érte, harcolni az egyetlenért, aki még megmaradt neki. - Nem nekem kell pihennem, hanem neked... Te sokkal rosszabb állapotban vagy. - Bár ézi, hogy fáradt, és jelenlegi feldúlt lelki állapotában talán tényleg nem lenne olyan rossz ötlet lepihenni, de most nem kéeps másra, mint hogy a fiúért aggódjon. - Megint túlságosan is megerőlteted magad... És ez is csak az én hibám... - Tezsi még hozzá halkan, talán túl halkan. Amikor feltűnik neki, hogy a fiú merre halad, megrázza a fejét, és a fiú mellkasára hajtja, olyan mint egy kisgyerek, aki meg van rémülve, és most menedéket keres. - Nem, ne oda! Ne vigyél vissza oda, nem akarok oda menni. Olyan sok ember... Én... én csak veled akarok lenni. - Megint csak önző, hiszen a fiú érdekeit egyértelműen az szolgálná, ha nmost visszamennének, és lefeküdhetne egy ágyba, de nem képes rá, hogy megint belépjen abba a szobába. Annyi ember, és annyi ynomor egy helyre bezsúfolva. A helyiség ettől sokkal kisebbnek hat, és őt elfogja a fojtogató érzés. Soha nem volt szívesen az emberek között, és ez még most sem változott. Nem vágyott rá, hogy azok esetleg kíváncsi tekinteteket vessenek rájuk, bár ennek talán nem lett volna túl nagy esélye, hiszen mindenki magával van eglfoglalva, de akkor is. Nem akarta, hogy még az ő fájdalma is keveredjen a levegőben. Egyedül akart szenvedni. Csa egyetlen embert bírt elviselni maga mellett, csak egy ember volt, akinek a karjainak súlyára vágyott a teste körül, és ez az ember már most ott volt vele. Több neki nem is kellett. - Sajnálom... Idiótán viselkedtem, nem kellett volna ennyire túlreagálnom. Már így is elég bajod van, ha én még nem hisztizek itt pluszba neked... Nem vagyok hozzászokva, hogy a magányomon mással is osztozzam... Hozzá kell még szoknom. De örülök, hogy itt vagy velem, és hogy minden egyes alaklommal képes vagy nekem megbocsátani a gyerekes viselkedésemet. Emlékszem azt mondtad, hogy erős vagyok, mert bírom veled, de szerintem sokkal többen adnának fel hosszas próbálkozás után engem, mint téged. - Halvány mosolyra húzodott a szája. Felemelte a kezt, és óvaosan végigsimított a fiú arcán.  Szürke tincseit kicsit oldalra simította, hogy bele tudjon nézni a fiú szemébe, remélve, hogy ezúttal nem rázza le magáról a kezét. - Már annyit változtattál rajtam, és igyekezni fogok, hogy még elviselhetőbb legyek. Nem szeretnék attól félni, hogy esetleg egy nap berágsz a vislekedésemre, és bármennyire is fájna mindkettőnknek elhagynál. - Lehajtja a fejét, és felkészül a fiú ellenkező szavaira, bár reméli, hogy ezúttal elmaradnak, de nem sok esélyt lát rá. Mielőtt azonban a fiú bármit is mondhatna, eszébe jut még valami. Nem emeli fel a fejét, még mindig maga elé néz. - Megbízom benned, és hiszek neked. Nem kell bizonyítanod.

2009.12.22. 09:25 Avila Mecoi

A nő kiabálására nem fordul vissza és nem is reagál semmit, nem látja értelmét. Csak akkor lép odébb pár lépést, amikor meghallja a hátulról közeledő lépteket. Nem, mintha attól félne, hogy esetleg, ha most még az útjába is áll, akkor az rajta eresztené ki a feszültségét, ami talán nem is olyan lehetetlen, hanem csak azért, mert már elege van ebből az egészből. Minél hamarabb maga mögött akarja tudni ezeket az eseményeket, ezt a helyet. De emiatt nem kellett volna aggódnia, a robot dühe nem őt érte el, hanem az Elsőt, minden ami neki kijárt, az egy mérges pillantást volt, de ebben is benne volt minden. Most is csak mint egy kívülálló figyel, majd halkan lemondóan sóhajt, és elforgatja a szemeit. Mikor lesz ennek vége? Vége lesz egyáltalán valaha is, vagy most már mindig így fogják folytatni. Neki mindegy, amíg feljuthat újra Norlanába, méghozzá minél hamarabb, ugyanis minél hosszabb ideig marad még itt, a férfi közelébe, annál jobban gyengül az elhatározása, hogy ha felértek maga mögött hagyja, és visszatérjen a régi életébe. Már most csábítóbbnak találta ezt az új életet, minden rizikójával együtt, és pont ezt nem engedhette meg magának. Ő csak egy robot. - ismételgette magába újra és újra. Mivel a Második távolodó alakja után nézett, ezért fel sem tűnt neki, hogy a férfi felé közelít, így meg is lepődött, amikor olyan közelről csengett a hangja. Lassan fordította felé a fejét, mintha így esélyt akarna adni neki, hogy ah ez csak egy illúzió, akkor eltűnhessen. Viszont még mindig ott áll, és mosolyog. Mosolyog. Hallja a gyenge szót, és tudja hogy őt illették ezzel a jelzővel, testét rögtön át is járja a düh, akárcsak egy futótűz, de van ott még valami más is, ami képes rá, hogy eloltsa ezt a tűzet. Testén mindenhol érzi a hideget, ahogy arca a fémes mellkason nyugszik. Enyhén beleborzong, ahogy a férfi ujjai végigsimítanak az arcán és ajkain. Csak kihasznál, megint, úgy mint ahogy eddig is tette. Semmi sem változott, ő sem változott, és ez az egész csak miatta van. Ugyan azt a játékot űzi, mind eddig is. Tudja, hogy igaza van, de most még ez sem segít. Egy része ellökné magától, de egy másik, valamivel nagyobb része viszont közelebb akarná húzni. Tudja, hogy utána úgy is csak mérgelődni fog, és előbb vagy utóbb megint fájni fog, de most nem ez számít. Úgy dönt hallgat a férfi szabályára, és befogja. Bár ez nem is esik nehezére, még ha mondani is akarna valamit, képtelen lenne rá, hogy megmozdítsa az ajakit, hogy torkából előcsaljon egy hangot. Alig hogy a férfi is eltűnik, a falnak dől, és kiereszti tüdejéből a levegőt, majd behunyja a szemét, és fülel. Egy darabig csak így áll, vár, hogy légzése lenyugodjon, és szívverése visszaálljon a normális tempóba, majd amikor semmilyen lépteket nem hall, végül ő is elindul. Fent gyors, de mégis óvatos léptekkel halad. Bár úgy gondolja, ha voltak is még itt meilisiek, akik őrt álltak, azok most már nagy valószínűséggel nincsenek itt, hiszen az Első és Második biztos magukra hívták a figyelmüket. Így nem is volt nehéz dolga, hogy elérje a légjárót. Amikor belépett, körbenézett, hogy biztos lehessen benne, tényleg egyedül van, amikor erről is meggyőződött odament a vezetőüléshez, és leült. Furcsa és szokatlan volt eddigi helyei után. Beindította a járművet, és most már nem maradt más feladata, hogy várjon. Csak ekkor merültek fel benne a kérdések. Vissza fog egyáltalán térni? Mi van, ha a nő dühe elég erős ahhoz, hogy végezzen az alkotójával. Az érzelmek a legveszélyesebb fegyverek. És ha csapdába csalta, és pont most végeznek a meilisiek és ők a férfivel? Hirtelen szörnyűvé vált számára a várakozás gondolata, úgy hogy nem tudja, közben mi történik. Szemét végig a légjáró bejáratán tartotta, abban reménykedve, hogy az ismerős körvonalak bármelyik pillanatban feltűnhetnek.

2009.12.21. 21:13 Daniel Barth

Akaratlanul is beleremeg az emlékekbe, s bár tudja, hogy most szándékos a lány részéről, mégsem lenne képes haragudni érte, hiszen saját maga is fájdalmasan elmosolyodik. Már nyúlna a földre zuhanó alak után, az utolsó pillanatban azonban tartózkodóan visszahúzza kezét, visszaemlékezve, hogy hogy ráordított az előbb is a lány. - Mindenkinek kell áldozatokat hoznia… - ismétli meg Mizuki szavait, jelezve, hogy nem lenne számára sem olyan egyszerű magára hagynia a lányt. Zavarában ide-oda lépked, mintha nem tudná, mit tegyen, hogy fölsegíthesse Mizuki apró alakját a földről, végül azonban ő is letérdel mellé. Nem mer semmit szólni, inkább csak némán hajtja le fejét. Most talán minden vágya, hogy képes legyen nevetni, ehelyett azonban jeges vonásai még inkább merevvé válnak. Fájdalmasan megcsillanó tekintetével végigköveti a poros padló vonalát, egészen a mellette térdelő meilisi alakjáig, nyugodtan megállapodva azon. - Vissza? Hogy tudnék visszamenni, amikor soha nem tartoztam oda? Mégis… Mégis mit akarsz még? Mit bizonyítsak? Nem tűnt még fel hogy már tényleg nincsen semmim, amit odaadhatnék, Meilisért? Már csak az életemet tudnám odaadni érte. Ha ezzel bizonyíthatom, hogy én is ide tartozom, akkor örömmel megteszem! De ezen kívül… Már csak te maradtál… És ha téged is elveszítelek... – hirtelen hallgat el, fejét szándékosan elfordítva a lány elől. Könyörgöm… Szinte kézzel tapintható a megkönnyebbülés, ami egész lényét elárasztja, akárcsak a hálás, bizonytalan mosoly, ami átsuhan eddig merev, elhidegült vonásain. Esetlenül áll fel, kissé megtámaszkodva a falon. Fáradtan emeli föl a földről a lány alakját, most mégsem érdekli, ahogyan sérült karjába újra belenyilall a kínzó fájdalom. Most nem érdekli; most még örülni sem képes annak, hogy újra képes megmozdítani sebesült karját. Lehajtott fejének szürke tincsei Mizuki arcát súrolják, ahogyan erőtlenül magához szorítja. Hátával a falnak kell támaszkodnia, mikor gerince beleremeg a rá nehezedő súlytól, mely még mindig megerőlteti sebesült testét. - Pihenned kéne… - csak ennyit képes kinyögni, mielőtt bizonytalan lépteivel visszaindul a kihalt folyosón oda, ahonnan elindultak; közben folyamatosan a lány szürke szemeit keresve a sötétben.

2009.12.21. 20:39 Zev Owen

Megfeszült testét harsány nevetése zengeti meg, ahogy annak gépies monotonságú dallama kicsendül a lövés okozta morajból, mely egy újabb réteg port kavar fel, homályt borítva elsötétülő pillantására, mely szikrázó aranyként villan fel a félhomályban. - Ennyire azért ne erőlködj Második. – sorakoztatja egymás mögé hízelgő szavait, egy könnyed lendülettel lökve el a faltól lemerevedett vázát. Még most is érzi a testében száguldozó feszültséget, mely mintha fekélyes sebeket marna drótjainak mélyére; égeti a tettvágy, hogy most azonnal levadássza a robotnőt. – A Te szerencsétlenkedésed nélkül is elég jól el fogok itt szórakozni... – dünnyögi elhaló hangon, ezt már saját magának, kimért pillantásával végigkövetve a fegyver gyilkolni kész ívét, amint az egy készséges kattanással jelzi, hogy most már bármelyik elenyésző pillanatban képes töltényt fúrni tehetetlen áldozatának bőre alá. Fürkésző tekintete egy lélegzetvételnyi idő alatt terelődik az emberi alakra, melynek mágnesessége mintha minden pillanatban odavonzaná borostyánszínben világító szemeit, s vázát, mely most látszólag megadja magát a mágnes akaratának. - Mielőtt lemenne a Nap, fent leszünk. – suttogja, melynek lágyságát szokatlan, gyengéd mosolya kíséri. – De ez most nem neked való hely. Gyenge vagy, szóval izzítsd be nekem a légjárót, mire visszaérek. – kamaszos gúnnyal elvigyorodik, melytől vonásai új képet öltenek magukra, mintha ezerszínű arca egy pillanatra sem fáradna bele megtévesztő játékába. Karját - melyben a súlyos fegyvert tartja - egy határozott mozdulattal fonja a lány nyaka köré, hogy jéghideg vázához ölelhesse a forrón lüktető testet, annak reményében, hogy erről a látványról a Második sem marad le. Ujjai remegve tapintják a mellkasára vont, sima arc vonásait, az íves szájat, mint aki a tiltott gyümölcs élvezetét keresi a vöröslő ajkakban, melyek ívén most hüvelykujját futtatja végig. - Még nem jött el az ideje, hogy elveszítsd ezt a játékot. – suttogja a hófehér tincsek közé, majd egy gyors lépéssel távolodik el, hogy a fegyvert magához szorítva, fél kézzel felhúzza magát a tűzlétra idegen hűvösséget ontó fokain, melyekről a málló, rozsdás festék egyenetlen éle tenyerének szövetébe mar. Azt úgy mondják: vigyázz magadra. – javítja ki egy haldokló gondolat, de ennek már semmilyen figyelmet nem szentel; most már semmi más nem érdekli csak az, hogy megnyerje ezt a csatát.

2009.12.20. 21:48 Khiara Laken

Szemeinek vonala ellazul, majd újból összeszűkül, mikor a gyengéd érintés perzselő fájdalommá válik, s egészen nyakától kezdődve égeti meg alakját. Mintha lángnyelvek csaptak volna fel körülötte; még az ezzel járó robajt is hallja, mely valójában az elvágódását és csapódását jelzi.  Sikoltása úgy hangzik, mint mikor egy éles hangú kisgyerek kiált fel hirtelen támadt örömében vagy fájdalmában. Felhörög, torkának csöve elszorul, fémszíve megzavarodik pár pillanatra, míg fülében kaotikus egyvelegként tömörülnek össze a tökéletes tónusok, a női hangfoszlányok, és a vad morajok. Mindezt egy ütemes, kórházi gépcsipogás szerűség kísér elhalóan, melynek ütemére próbálja arrébb lökni a rázuhant tárgyakat. - Fogd be a szád! – üvölti torkaszakadtából, egyedül, magára maradva az áporodott raktárszobában. Minden hozzávágott szótól felkavarodott a gyomra, a lelke, s ugyanolyan érzések kerítették őt hatalmába, mint mielőtt még fent elrohant volna. A kétség, a kétségbeesés, a rémület  – ugyanolyan emberinek ható szájmozgással előadva, mint a könyörgő szavakat is. Nehéz elválasztania egymástól az ellentétes mondatokat, s mindez inkább csak saját bizonytalanságát mélyíti el önmaga iránt. Vele miért nem ilyen jó a csók? Mit nem lát? Mit nem vesz észre?! Miért vak? Mert meg akarta védeni a tulajdon teremtőjét?  Elmélyült torokhanggal verekedi magát állásba, miközben egyre értelmetlenebb gondolatok vibrálnak fel benne. Nem is fémagyában, hanem mintha kívül, körülötte lengedeznének, együtt a felkavarodott porral; az utolsó, ami megmarad benne, hogy bárcsak maradt volna félember, vagy lennének neki robotként is élő, vérrel töltött ajkai.  Szinte vakon tapintja ki a legelső fegyvert, mely keze ügyébe akad, mikor kiérve az ajtón lehajol a kupachoz. Sebesült térdhajlata makacskodva tagadja meg a gyors rohanást, mégis ereje teljéből rugaszkodik előre a folyosón. Éppen csak ki tudja venni a két alak körvonalát a lustán szállingózó, mérgező porfelhőben, melynek halvány tónusa elvegyül a neonfényekkel.  Amilyen kegyetlenül csak tudja, taszítja arrébb a robotot neki a falnak, mintha az utat akarta volna magának megtakarítani. Jeges szemei szenvedélyesen döfnek egyet a nő tekintetébe, akihez nem mer nyúlni, ahogyan sebesen elhaladva a létra felé visszafordul. - Takarodj az utamból!  Gyáva! – rikolt hátra az Elsőnek, előcsalva a legegyszerűbb sértést, ami az eszébe jut. - Ahhoz sincs elég bátorságod, hogy kiállj ellenem!  Hergelően húzza fel a fegyverét, vakon lőve egyet a falba, majd recsegő bicegéssel kapaszkodik fel a feljárón. Teste nekicsapódik hideg, masszív alakjának, miközben görcsös ujjakkal verekedi fel magát a felszínre, titkot sem csinálva meneküléséből, hogy maga után csalja a robotot.

2009.12.20. 21:19 Mizuki Sawa

- Nem kell döntenem, mert tudom, hogy mit akarok... - válaszolja halkan, bár még mindig szomorú hangon. - Nem akarom, hogy elhagyj, és fáj, hogy képes lennél megtenni. Függetlenül attól, hogy azt mondtam, hogy ez is csak azt a tényt támasztja alá, hogy erős vagy. Ez nem enyhít azon, hogy mennyire fáj. Nem bírnám elviselni, hogy ha elhagynál... - A szavak suttogásá halkulnak, de tudja, hogy a fiú hallja őket. Maga előtt látja az együtt töltött pillanatokat, amikor boldogok voltak, és nem volt okuk arra, hogy szomorú jövőre gondoljanak. Élénken éltek emlékezetébe ezek a képek, és msot a fiúval is megosztotta őket. Tudta, hogy ez önző dolog tőle ismét cska így belefurakodni az elméjébe, és akár így késztetni rá, hogy visszaemlékezzen, de most bármire képes lett volna, hogy maga mellett tarthassa. Daniel szavai további fájdalmas érzést zuhítottak rá, és mint hogy ha csak az a teher a vállán nehezdene, úgy rogytak betérdei és esett a padlóra. Hosszú haja arca mellé zuhant, és most még erősebben potyogtak a könnyei. - Sajnálom... Annyira sajnálom... - motyogja alig kivehetően. - Engem érdekel, hogy élsz-e, ezt már észre kellett volna venned, hiszen nem egyszer bizonyatottam már, és ez most sem változott. Én még mindig úgy gondolom, hogy megértelek, és ezért is tudnám megérteni, hogy ha vissza szeertnél térni oda, ha szeretné visszakapni, amit elvesztettél. Olyannak, akinek a gyökerei Norlanába vezentek vissza, az biztos vonzónak találja a várost. Én nem tudok a gondolataidba olvasni, ezért nem tudhatom, te hogy látod, csak abból indultam ki, amit én gondolok... Hirtelen nagyon rosszul érezte magát, látva, hogy a fiúnak mennyire rosszul esett mindez. Annak ellenére, hogy neki is fájtak a történtek, hogy a fiú újból megbántotta. De tudta, hogy most ő is megbántotta. Lassan emelte fel a fejét, a fiúra nézve. - Én... én hiszek benned...  De... A szüleid norlanaiak voltak... Igaz, hogy te már itt születtél, de ez nem változtat a tényen, hogy honnan származol, azonban... Még akkor is, ha egy rohadt norlanai lennél, akkor sem lennék képes téged nem szeretni... Ahhoz már túl késő... - Újra lehajtja a fejét, kezein ökölbe szurolnak az ujjai, ahogy feleszmél, hogy még mindig nem bírta abbahagyni a sírást. - Kérlek... ölelj át... Könyörgöm... Már nyoma sem volt az előbbi elelnállásának, tudata megadta amgát tetének, és már csak arra vágyott, hogy a fiú védelmező akrjai átöleljék őt. Hogy megnyugodhasson, és tudja, bár annyi minden változott, ez semmit sem.

2009.12.20. 20:48 Avila Mecoi

- Tudod, hogy éppen most döntöd meg az Első szavait? Ahhoz képest, hogy egy robot nem tud érezni, eléggé hagyod, hogy magával ragadjon a féltékenység. Az még rendben van, ha én féltékeny vagyok rád, hiszen én ember vagyok, nekem pontosan ezt kéne tennem, éreznem, na de hogy te... - Hangja nyugodt, és még egy halk nevetést is megenged magának. Annyi ellentmondás. Igen, mint ember csak természetes lenne, hogy érezzen, és mégis, talán ő a kivétel. Bár az előbb történtek nem ezt igzaolják. Nagyon is jól tudta, hogy mit érez a nő, hiszen nagyábból ugyan ez játszódott le benne is, csak az ő sajátos módján. Megrázza a fejét. - Nem, nem hiszem, hogy így lesz. Észrevetted már, hogy mit akarok, annélkül, hogy kimondtam volna. Ettől függetlenül ez a döntés nem csak tőlem függ, és különben is, ha nem hagytad volna az előbb, hogy az érzéseid elvakítottak volna, akkor hallottad volna, hogy amint visszatértünk, nem fog többet felőlem hallani, és azon fogom igyekezni, hogy ne is lásson. - Mennyi hamisság. Igen, azt ígérte a férfinek, hogy eltűnik az életéből, de az még cseppet sem azt jelenti, hogy valóban ezt is akarja. De mégis, mi értelme lenne olyasmiért harcolni, aminek már az elején tudja, hogy semmi esélye. - Az, hogy ő kit választ maga mellé az ő döntése. Ha esetleg akar még egy Harmadikat vagy Negyediket, akkor cselekedjen a legjobb belátása szerint. Bár nem biztos, hogy annyira ég a vágytól azok után, hogy belőled mi lett... Elhallgatott, és ezennel befejezettnek tekintette a beszélgetést, elfordult, és megpróbálta még mindig fent tartani a látcatot, hogy teljesen hidegen hagyja minden, pedig közben visszatérő érzéketlensége most újból kezdett megrengeni. Valami módpn melegséggel töltötte el, amikor meghallotta, hogy milyen érzéseket vált ki a férfiból a csókja. Még ha erre a feladatra bármelyik másik halandó is ugyan úgy képes lett volna. Mégis ő volt itt, és most ő volt ezért a felelős. De ennek ellenére az örömét sem mutathatta ki. Nem lett volna értelme. Azonkívül tartani kellett magát a saját elhatározásához. Távol kell maradni az Elsőtől. Szótlanul figyelte annak az agresszív kitörését. Lassú léptekkel indult meg az ajtó felé, majd ott megállt. - Nincs okod féltékenynek lenni. Ellentétben veled nekem semmi esélyed. Ha nem lennél ilyen vak és makacs már rég nem itt tartanál. - Nyugodtan ejti ki a szavakat végig a nőt szemlélve, de némi szmorúság is keveredik a hangjába, bár reméli a robotnak ez nem tűnik fel. Végül hátat fordít neki, és újból elkezdi követni az Elsőt árnyékként. - Ez mégis mire volt jó? -  Egy apró szócska, ami viszont most mindent magába foglalt, ami idejövetelük óta történt.

2009.12.20. 13:47 Zev Owen

Ajkai könnyed mosolyba szaladnak, miközben szemei összeszűkülnek, mint akinek rejtegetnivaló szándéka bujkál ártatlan mosolya mögött, mintha csak üdvözlésképpen tenné könnyed lépteit a Második váza felé. - Félelmetes ez a féltékenység, ami belőled árad. – hümmög fel elmélázva, de nem néz a robot szemeibe, csak hátra pillant, hogy végigmérhesse az íriszét vesztett nő hátrahagyott alakját. – Te talán nem vágynál egy ember csókjára? Nem babonázna meg? – fürkésző szemei végigvonulnak a megmerevedett vázon. - Hát persze, hogy nem. Még nem próbáltad. – elvigyorodik, halkan nevetve saját kijelentésén, melyre furcsa érzés kap lángra mellkasának mélyén. A játék vad öröme, mellyel újabb kést márthat valaki szívébe. - Ettől újra teljes értékűnek érezhetem magam. Olyan mintha újra... ihatnék. Mintha keletkezne egy repedés a falon, ami elválaszt engem a külvilágtól. Ezt még Te sem tagadhatod meg tőlem. – tettetett csalódottsággal csóválja meg fejét, elmélyedve az azúrkék szemekben, melyekben az irigyelt, életteli csillogás olyan, mintha sosem akarna megszűnni; mintha az előtte álló fémtest folyamatosan lélegezne, mintha minden egyes pillanatban szenvtelen csábítással éreztetné, hogy Ő él. Érezheti a bőre alatt megfeszülő izmokat, az élő szív dobogását, a legapróbb érintést is, mikor egyetlen vérvörös hajszála nyakának vonalát súrolja. - Különben sem értelek. Ő csókolt meg engem. – húzza tovább szavainak sorát, hangjából azonban kitűnik, hogy már egyáltalán nem foglalkoztatja ez a számára egyszerű, jelentéktelen tény. Karja hangtalanul előre mozdul, hogy ujjai végigsúrolják a lány nyakának oldalát, mint aki önző módon csak magának akarja a legapróbb érintés gyönyörét. Középső ujja végigsiklik a lány nyakcsigolyáinak vonalán, míg meg nem állapodik a csatlakozási körök ívén, mely hideg érintéssel borzongatja meg felforrósodott ujjhegyét. - Én nyertem. A doboz az enyém marad. – leheli érdes hangon, felvonva mindkét szemöldökét, olyan pillantással figyelve a hófehér vonásokat, mint aki nem is érti, hogyan juthatott ilyesmi a robot eszébe. Az arcára kiült hitetlenség hirtelen dermed kifejezéstelenségbe, ahogy teste érezhetően megfeszül, s ujjai görcsösen megrándulnak, kegyetlen érzéketlenséggel markolva a körök szegélyezte mélyedésbe, mint akit már egy percre sem érdekel mi lesz életét jelentő alkotásával. - Igen, az álmom Te voltál. De számomra meghaltál. Úgyhogy takarodj az utamból! – a csatlakoztató mélyedéseinél fogva löki arrébb a testet, mozgásán azonban meglátszik, hogy mekkora erőt kell hozzá kifejtenie. Csak egy pillantásra méltatja a látványt, mikor a lány egy halom egymásra rakodott fémládának csapódik, majd nem figyelve a velőtrázó kongásra rúg egyet a bereteszelt fémajtón, arra sem pazarolva elvesztegetett idejét, hogy a lakattal szórakozzon. Három megfeszített rúgást mér a tömör acélkijáratra, míg annak csavarjai sikoltva meg nem adják magukat, hogy az ajtó tehetetlen monstrum módjára csapódhasson a kőpadlónak. Hatalmas füst áramlik fel, amiben keveredik a mérgezett levegő és a feltört kő morzsalékos pora, melybe belevegyül a szétguruló fémcsavarok pergő sercegésének éles hangja. Halált hordozó levegővel szívja tele tüdejét, mikor megindul, felkapva az első, hatalmas fegyvert, melyet a leaggatott kupac tetején talál. Határozottan szorulnak ujjai a fémes markolatra, mely tökéletesen illeszkedik jeges tapintású tenyerébe. Karját behajlítva, támadólag maga elé emeli az ezüstösen villogó puskát, a hang okozta levegő morajlásában minden eshetőségre számítva, ahogy elnyújtott, gyors léptei a rozsdás tűzlétra felé viszik.

2009.12.19. 21:48 Daniel Barth

Meglepődötten kapja fel fejét, amikor a lány rákiált; fájnak neki az üres szavak, hogy még csak arra sem méltatja, hogy ránézzen. Csak vesz egy mély levegőt, és úgy néz továbbra is maga elé, tekintetét lesütve, egyre kétségbeesettebben próbál gondolkodni rajta, hogy mit mondhatna még. Apró lépteivel indul el újra, néhány másodperc után azonban egy halvány, hálás mosoly jelenik meg arcán, ahogyan meghallja a közeledő lépteket. A hirtelen, mégis gyengéd rántás hatására megáll, mégis kissé meglepődik, hogy Mizuki még mindig ugyanolyan tartózkodó, mint néhány perce volt. - Akkor most dönts, mert most még lehet, hogy képes vagyok rá, hogy itt hagyjalak. – suttogja elhalóan maga elé, miközben némán hátrébblép, mintha nem akarná, hogy olyan közel legyen hozzá Mizuki apró alakja. Nem bírja elviselni az érzést, hogy miatta, hogy érte képes sírni valaki. Egész mellkasa beleremeg a félelembe, hogy újra egyedül találja magát Meilis kihalt utcáin, és újra csakis saját maga dönt arról, hogy mit tesz. Hogy nem lesz senki, akire ügyelnie kell, hogy soha többé nem lesz képes nevetni. Fájnak neki a szavak, mintha ezernyi darabra szaggatnák szét már így is megtépett lelkét. Értetlenül, megbántottan emeli fel végre szürke tekintetét, és kétségbeesetten veti a lányra, kissé oldalra döntve fejét. - Látod? Mégis igazam lett! Már te sem vagy ugyanolyan. Nem csak én változtam meg miatta, hanem még te is. – behunyva szemeit hajtja le fejét, élettelen tekintetét szürke tincsei mögé bújtatva. – Senkit nem érdekel, hogy élek-e vagy sem. Mindenki azt hiszi, már rég meghaltam. Még azok is, akiket képes voltam a barátaimnak tekinteni. De… te komolyan azt hiszed, hogy visszamennék Norlanaba? Hogy gondolhatsz ilyet? Én tényleg képes voltam elhinni, hogy megértesz. Lehet, hogy vannak álmaim, amik csak ott teljesülhetnek, de nem tiporhatom a porba saját magamat, csak ezért. Te komolyan…? – kritikusan szűkíti össze szemeit, értetlenül törölve el lábával a földre hullott könnycseppeket, még mindig nem képes elviselni a terhet, hogy mindez miatta volt, még hogyha most saját magát is érzi megbántva. – Higgy benne, hogy sikerül… Te mondtad, hogy Meilisi vagyok, hogy nem vagyok olyan, mint ők. Akkor higgy bennem, és ne gyere azzal, hogy idő kell… Egy rohadék norlanaiban úgysem leszel képes megbízni. Én csak annyit kérek, hogy döntsd el, hogy én az vagyok-e.

2009.12.19. 19:50 Mizuki Sawa

Nem tudta, meddig ücsörgött ott a fal tövében sírva egyedül, amíg léptekre nem lett figyelmes. Nem nézett fel, nem volt rá szüksége, így is be tudta azonosítani, hogy kihez tartoznak. Ettől csak még jobban megmakacsolta magát, hogy úgy maradjon. Érezte, hogy a fiú ott áll eltőtte, szinte a várakozást is megérezte, el tudta képzelni, hogy hogyan nézhet ki a jelenet kivűlről. Danielt, aki rá vár, és magát, ahogy nem mozdul. Továbbra sem. Némaságba burkolózott. Amikor a fiú szavai átszelték a csendet enyhén összerezzent és a szavak úgy hatottak rá, mint újabb késdöfések a szívébe. Amkor meghallja a mozgolódást, és a fiú közedő lélegzetét akaratlaul is felkiállt. - Ne érj hozzám! - Mint kiderült, ettől nem kellett félnie. Vetett egy gyűlölködő pillantást a naplóra a lábánál, és a másik személyre rá se nézve hajtotta vissza a fejét. A keserű hangulat megtölti a folyosót. Reménykedik benne, hogy az, hogy a fiú utána jött csak jót jelenthez, de ebben a pillanatban bekúszik szeme elé az emlék, ahogy  a fiú rá kiáltot, és ahogy ő kiáltotta el az előbb magát, megtagadva azt, amit annyira szeretett és kívánt. Csak most nem. Újabb szavak, aminek a fele jelen pillanatban semmit sem jelentenek számára. Szeretlek... mindenemnél jobban szertelke... Erős kéztetést érez rá, hogy felemelje a fejét, hogy felnézzen és megkeresse a jól ismert szürke tekintetet, hogy rájöhessen mire gondol a fiú. Az következő szavak csak még fájdalmasabbak, és még jobban késztetik, ahogy elhalnak a távolodó léptek zajában. Feláll, és a fiú után siet, keze karja köré csavarodik, hogy megállásra késztesse, de szinte rögtön el is engedi, mintha tűzes vashoz ért volna. - Ilyen könnyen feladnál engem és azt, amit jelentek számodra? - Megpróbál uralkodni magán, hogy hangján ne hangozzon mennyire fáj neki, de így hangosan kimondva még rosszabb volt, és a könnyei újra megindultak. - Igen, megbántottál, nem fogom megint tagadni, nem lenne értelme. Nem értem miért mindig én, ha olyan közel állok hozzád, és annyit jelentek neked. Annyit lenyeltem mr, és nem tudom, hogy képes lennék-e még többre... Másrészt viszont... Minden fájdalom ellenére nem tudom elfelejteni a jó dolgokat, és nem akarom elveszíteni. Még most is szükségem van rád, hát nem veszed észre? Erősebb vagy mint én, mert te képes lennél elengedni, hogy ne bánts meg újra, de az én gyengeségem nem engedi, hogy elhagyjalak. Se az érzéseim. Elhallgatott, és maga elé nézett, nem a fiúra, nem a szemébe. Lába előtt egy-egy pontban lehulló könnyei benedvesítették a padlót. - Tudom, hogy neked nehezebb, ezzel nem is akarok vitatkozni, de nekem se könnyű a ténnyel, hogy a szüleid norlanaika voltak. És ha jönnek, és elvesznek tőlem? Vagy meggondolod magad, és vissza akrsz térni? Ők biztos tudnák teljesíteni a vágyadat, egy vagy közüllök, valahogy emg tdunák oldani, hogy visszakapd, amire vágysz. Újra láthatnál. Nekem azonban semmi keresni valóm ott. Ez a tény egy nagy úrt szült közénk... Nem akarom, hogy elhagyj, de időre van szükségem, hogy meg tudjam emészteni ezt az információt. Az érzéseim semmit sem változtak, csak a körülmények, de azok nagyon sokat... És nem vagyok benne biztos, hogy ezt az akadályt is sikerült legyőznünk. Nem tudnék haragudni rád, ha engednél a kívánságodnak, és visszatérj, cserébe azért, hogy visszakaphasd a szemed. Az életben mindenkinek hozznia kell áldozatokat...

2009.12.18. 21:54 Daniel Barth

Magányosan áll a folyosó közepén; fejét lehajtja, kezét szoros ökölbe szorítja. Bizonytalanul lép előre, mint aki fél attól, hogy mi fog történni a következő pillanatban. Karját lenyújtva egészen a földig emeli fel a fal mellől a poros, szakadozott naplót, és bármennyire is belémar a kényszer, hogy darabokra szaggassa a meggyötört lapokat, mégsem teszi. Ehelyett csak besüllyeszti a zsebébe, és bizonytalan lépésekkel elindul abba az irányba, amerre a lány is elfutott. Lassú léptei kimérten kopognak a betonon, lesütött tekintete mégis gyerekessé teszi magas alakját. Hirtelen torpan meg az egyik fordulóban, nincs bátorsága hozzá, hogy újra Mizuki elé álljon, hogy bocsánatot kérjen tőle. Halkan felsóhajt, kezével beletúrva kócos hajába, mielőtt előveszi a naplót, és tesz egy apró, hangtalan lépést, hogy kikerüljön a fal takarása mögül, felfedve alakját a lány előtt. Nem szól egy szót sem, csak némán odaáll elé, mint aki egy súlyos vallomásra készül. Hosszú percekig meg sem mozdul, majd akadozó mozdulatokkal kinyújtja karját, hogy felsegítse a lányt; hosszú idő múlva azonban zavartan húzza vissza kezét, a semmilyen reakció után. - Ha soha többé nem akarsz látni, akkor most mondd, és elmegyek, ígérem. Békén hagylak, örökre… - nehezére esik kimondani az üres szavakat, és valahol belül őszintén reméli, hogy még egyszer, egy utolsó esélyt ad neki Mizuki arra, hogy megváltozhasson. Ügyetlenül forgatja meg kezében az apró könyvet, majd óvatosan lehajolva rakja a lány elé a naplót. Hátrál néhány lépést, hogy a szemben lévő falnál ő is lerogyhasson annak tövébe. Szürke tekintetében reményvesztett csillogás jelenik meg, fél tőle, hogy újra magányosan kell élnie a napokat, hogy azok a hosszú, végtelen évek visszatérnek. Pontosan tudja, hogy ha ezt az egyetlen esélyét elszalasztja, soha életében nem lesz senki, aki akár egy pillanatra is képes lenne arra, hogy elfeledtessen vele mindent, és képes legyen elhinni, hogy van értelme élni. - Nem vagyok kicsinyes. Csak félek. Éne megpróbálom, tényleg megpróbálom úgy csinálni a dolgokat, hogy mindenkinek jó legyen. De honnan kéne tudnom, hogy mit kellene tennem? Senki nem tökéletes, én meg főleg, jól tudom. Ha most azt mondod, hogy Ég veled, akkor elmegyek, és soha többet nem kell segítened, nem kell semmit sem tenned értem. De ha az én véleményem számít… Én mindenemnél jobban szeretlek, csak egyszerűen… nem tudom, hogy mit kéne tennem. Megbántottalak… Megint… - elhaló hangja halk suttogásba fullad, ahogyan újra feláll, és elnyújtott, hosszú lépteivel az épület kijárata felé indul. – Akkor mondom én. Ég veled, Mizuki Sawa… Legyél boldog, és… vigyázz a naplóra. A tied.

2009.12.18. 19:18 Khiara Laken

Beleborzong a helyzetbe, mintha a jéghideg kilincs ösztönözte volna emberi reakciójára. Ujjai olyannyira markolják a vasat, hogy a rozsda átragad izzó tenyerére is, s émelyítő fémszagot ad a sima szöveteknek.  Megrémül;  szíve súlyos órakattogásként ver, teljességgel elönti csöveit a pulzus vad diktálása, mely logikusnak ható utasításokat közöl le testének. Féltékenynek kéne lenned. Féltékeny vagy. Fuss el. Menthetetlen. Ne, előbb lődd át az ember szívét… és azután fuss.  Meredten nézi az Első félhomályban úszó alakját, mintha nem hinne a szemének. Mennyi idő kell, hogy mindkét váz elnyelje őket?  Újból végigfut hátán a hideg, s összeszorítva szemét próbálja eltaszítani magától a zúgó, suttogó morajokat, melyek a testében születnek minden másodpercben. - Te komolyan visszamennél, Első. – kijelentő hangja úgy hangzik, mintha álmodozóan sóhajtozna. – Teljesen vak vagy. Te… csókot adsz nekem,  azután neki?  Ilyet nem tehetsz! Hányingerem lesz tőle.  Behajlított karjának vonala megremeg, miközben arca eltorzul dühének súlya alatt. Torkát összeroppantja a forrónak ható érzés, mintha drótjai összegabalyodtak volna, és egy nagy csomóban lüktetnének nyakában. - Előbb vagy utóbb úgy is bekövetkezik. – visszhangozza a szavakat indulatosan megremegő ajkakkal, tenyerét leválasztva a kilincsről, hogy az ajtónak dőlve összefűzhesse karjait ében véres mellkasa előtt. – Visszamentek, azután semmi.  Persze. Kibírnád a robottestet is?  Eldöntenéd, hogy jobb-e vagy rosszabb a halálnál? Ki leszel majd, az új Második? Vagy a Negyedik?  Lehet, hogy a Harmadik már foglalt.  Jeges szemei úgy szűkülnek össze, mintha gúnyosan szisszent volna egyet. Felgyülemlett dühe kikívánkozik testén át, úgy érzi most, akármire képes,  hogy visszatartsa a robotot. - Teljesen meg vagy hibásodva. Az álom, amit valóra akarsz váltani, már most halott. – testhelyzete nem lazul, tovább feszít az ajtónak dőlve, mintha odaszegezték volna a fémhez. Újra kifejezéstelenné váló arcán szándékosan nem lehet leolvasni semmit, csupán pupillái zsugorodnak és tágulnak érzékien, ahogyan mélyenszántón, pislogás nélkül nézi meredten a sebzett arc vonalait. Verd át. Csapd be. - Legalább a dobozomat visszakapom? – kérdezi fátyolosan, mutatóujját az ajkára tapasztva, mintha egy titkot mondott volna el.

2009.12.18. 15:53 Mizuki Sawa

Tehetetlenül nézte a fiút, hogyan fogadja az információt, és hogyan próbál megbirkózni vele. Szerette volna átöleli, a karjaiba zárni, és magához húzni, de nem tette. Úgy látta jónak, hogy ha hagyja, hogy Daniel kitombolja magát, és megvárja, amíg egy kicsit lenyugszik. Nem is akart addig semmit sem mondani, de erről a tervről aztán hamar le is tett. - Nem, ez hülyeség! Nem foglak gyűlölni, és főképpen nem ezért! Te nem vagy norlanai, nem vagy olyan mint ők! Te meilisi vagy. Itt születtél, itt éltél, és ezért a városért küzdesz. Nem az számít, hogy a szüleid mik voltak. Te itt vagy otthon, velem... - megcsuklik a hangja, és megpróbál erőt venni magán. Legalább neki erősnek kell lennie. Én tudom, hogy nem lennél rá képes. Nem tudnál megölni, ebben biztos vagyok, és ez is csak azt mutatja, hogy te nem vagy olyan, mint ők. Lassan felállt, hogy oda léphessen Danielhez, és most már semmivel sem foglalkozva magához ölelhesse. - Jajj ugyan Dan, tudod, hogy én soha nem hagy... - Hirtelen hallgatott el, és hitetlenkedve nézett rá. Váratlanul érték a dühös szavak, egyáltalán nem számított rá, és nem tudta mihez kezdjen. Összerezzent, amikor a fiú belerúgott a naplóba, és az pont mellette repült a falnak. Egy darabig a háta mögé nézett, és lapokat nézte, amik úgy tűntek, hogy nem igazán bírták a fiú dühkitörését, és eltépődtek. Visszafordult, hogy megint az előtte állóra nézhessen. Az azóta kicsit sem változott. Nem tértek vissza a lágy vonások az arcára, a testtartása sem volt már olyan nyugodt. Pillanatok alatt nyilallt bele a fájdalom a szívébe. - Hihetetlenül kicsinyes vagy, ha azt hiszed, hogy emiatt nem szeretnélek ugyan úgy...  Ezért nem akartam először sem felolvasni. Féltem, hogy ez lesz... Mégis csak igazam lett. - Kézfejével letörölte vadul előtörő könnyeit, és már meg is fordult. Még egy utolsó pillantást vetett a fal tövében fekvő naplóra, ami annyi problémát okozott, majd a fiúra, aminek hatására csak még erősebben kezdtek folynia a könnyei. - Gratulálok, négy - egy a javadra. Nem hiszem, hogy ezt valaha is fel tudom hozni. Győztél, remélem élvezed. Azzal meg sem várva a fiú válaszát hátat fordított neki, és elindult a folyosón. Nem vissza oda, ahonnan jöttek, semmi kedve sem volt most visszatérni az emberekhez, megint egy szobába zárkózni velük. Ehelyett a másik irányba indult. Pár lépés után pedig elkezdett futni. Rég volt már, hogy így futott, el is felejtette, hogy milyen gyors tud lenni. Az egyetlen dolog, amiben valaha is jó voltam. Csak akkor állt meg, amikor már úgy gondolta elég távol került a tomboló fiútól. Ott aztán leült  a fal tövébe, és térdeit felhúzva karolta át őket, majd fejét rá hajtotta. Most már nem próbálkozott azzal, hogy visszafogja a könnyeit. Hagyta, hadd folyjanak. Gondolatai visszaterelődtek a naplóra. Egy ilyen apró tárgy, és mekkora hatása lehet nem is egy ember életére. Vajon Daniel anyja örülne, ha tudhatná, hogy még a halála után is meg tudja keseríteni a fiú életét? És azokét, akik átvették a helyét, és bíztak a fiúban? Akik mindazt az érzést adták neki, amit tőle soha nem kaphatott meg. Lehet, hogy pont ez volt a célja? Hogy a fiú soha ne lehessen boldog. Halkan, és fájdalmasan felsóhajtott, majd tovább zokogot a folyosó néma csendjében. Örült, hogy siekrült egy olyan folyosót találnia, ahol nem jár senki. Most egyáltalán nem volt szüksége társaságra. Csak is magányra. Mint ahogy azt már jól ismerte arról az időről, amikor még nem volt Daniel az életében. Visszatért a már jól ismert magány. A régi jóbarát, és magával hozta az elmaradhatatlan követőjét, azt a keserű érzést is.

2009.12.18. 14:28 Daniel Barth

Valami oknál fogva sejti a lány tartózkodásából, hogy nem éppen a legmegnyugtatóbb választ fogja kapni, mégis kíváncsian szegezi neki szürke tekintetét a naplónak, ami már oly sok éve rejtegeti azt a hatalmas titkot, amit most végre megtudhat. Csak elvarázsolva bólint a bevezető után, mégsem tud eljutni a tudatáig, amit mondott a lány. Túlságosan is feszült, és kíváncsi, akár egy kisgyerek. norlanaiak… Elsápadva hajtja le fejét, vonásai egy pillanatra megremegnek, mégis kitartóan próbál elmenekülni saját gyűlölete mellett. Mellkasa minden lélegzetvételnél megremeg, mint aki bármelyik pillanatban elsírná magát. Olyan szívesen ölelné magához a lányt, vigaszként, olyan szívesen sírná ki magát annak a vállán, mégsem mer hozzáérni. Becsapva érzi magát, átverve és kitaszítottnak. - Norlana… - suttogja maga elé elhaló hangon, mielőtt lassú, akadozó mozdulatokkal feláll. Térdei halkan roppannak meg saját súlya alatt, fáradt hátrálásra ösztökélve megfáradt testét. Mindig is érzett valami elfojthatatlan vágyat Norlana iránt, valami halvány vonzódást a Főnix iránt, de ezt minél jobban próbálta eddig eltitkolna, saját maga soha nem menekülhetett előle. Soha nem ismerné be még saját magának sem, hogy igazából norlanai útjuk során semmi mást nem akart, csak megtapasztalni, hogy milyen az égi város, hogy végre saját maga is megtudhassa, miért nevezték el Főnixnek. - Most gyűlölnöd kéne. Mert én is csak egy rohadék norlanai vagyok. Ők ölték meg a húgomat. Lehet, hogy több száz meilisi miattuk halt meg, a semmiért. Engem miért nem fog el senki? Egy üres cellában legalább végre otthon lennék… Elvégre ha már egyszer ők a szüleim, biztosan én is ugyanolyan vagyok, mint ők. Ha úgy hozná a sors, lehet, hogy téged is megöllek… Vagy megölnek, miattam. – hirtelen kapja fel fejét, fájdalmas tekintetét esdeklőn a lányra vetve. – Mégis vagyok olyan rohadt önző, hogy még most is azt akarom, hogy itt maradj… Nem akarok egyedül lenni… Ziháló légzését szándékosan lassítja le, gondolatai azon járnak, hogy mit kéne tennie. Végül összeszorítja szemeit, és vesz egy mély levegőt. - Tűnj innen! – gyűlölettel telt szavai akarata ellenére elcsuklanak, élettelen szemeiből újra kiveszik a csillogás, újra próbál magába zárkózni, hogy ne kelljen senkit megbántania, hiszen egyedül senkinek nem árthat. Indulatos mozdulatokkal rúgja arrébb a földön fekvő naplót, hogy az a szemben lévő falnak csapódjon, beterítve az egészet a felkavarodó porral, remélve, hogy ezután már soha, senki nem lesz képes beleolvasni. Még Ő sem.

2009.12.18. 12:17 Avila Mecoi

Arra eszmélt fel, hogy ajkai a férfi ajakit érintik. Hogy jutott el idáig? Az ő hibája lett volna? Nem akart mást, csak egy puszit adni az arcára. Lehet, hogy a vágyai terelték ebbe az irányba? Nem gondolkodott rajta, nem érdekelte, inkább csak kiélvezte a pillanatokat. Élvezi, mert szinte érzi, hogy ez lesz az utolsó. Tudta, bárhogy is alakuljon a jövője, ez nem fog még egyszer megtörténni. Keze esetlenül esett vissza a teste mellé, de nem csak ez volt az egyetlen változás, amit észre lehetett venni rajta. Szinte pillanatok alatt simult ki az arca semmilyen érzelemről nem árulkodva. Pontosan úgy nézett ki, mint egy nappal ezelőtt, amikor még semmi sem tudta megrengetni a világát. Kezdte újra körülölelni az érzelemmentesség burka. Ironikus módon pont a férfi mozdulata és szavai voltak, amik kiváltották ezt belőle. Csak az a pici fájdalom ne lenne. Szinte már gépiesen fordítja a fejét a nő irányába, hogy rá nézhessen. Kívülről nem mutatja, de összerezzent, amikor meghallotta a nevét az ő ajkaiból. - Azt hiszem volt már rá épp elég alkalmatok, hogy ezt bebizonyítsátok, és se vak, se hülye nem vagyok. Úgyhogy a válaszom, de igen, látom és tudom is. - hangja hűvös nyugodtsággal hangzik fel. - De nem jól fogalmaztad a kérdést. Sokkal jobban tetted volna, ha azt kérdezed, hogy érdekel-e. És egyben erre is megkapod a választ. Nem, nem érdekel. Talán még több emberi is van bennetek mint bennem. A testetek ez alól természetesen kivétel. Tudom, hogy nem érted meg, hogy mi játszódik le bennem, nem értheted, és én ezzel tisztában vagyok. De talán valamennyire el magyarázhatom. Mi okom lenne rá, hogy féljek tőletek? Mi a legrosszabb, amit tehettek velem? A ti elképzeléseitek szerint. Az, hogy megöltök, de mint már ahogy nem egyszer említettem, a halálom engem nem izgat fel, úgy mint másokat. Előbb vagy utóbb úgyis bekövetkezik, és én nem akarom tagadni az elkerülhetetlent, aminek a tudatában vagyok. Nem fogok menekülni előle, és abba a hamis vágyba ringatni magam, ami úgysem válhat valóra. De abban tévedsz, hogy magamtól félek. Legalábbis részben. Nem lenne rá okom, ha nem lenne valaki a közelembe, aki kiváltja mindazt. Azt hiszem, te is tudod kire gondolok. Ezért is mondtam, hogy félek tőle, és nem azt, hogy magamtól. Ha egyedül lennék, én nem ártanék magamnak. De ha ő velem van, akkor minden összedőlni látszik. - Elhallgatott, nem túl hirtelen, így nem lehetett rájönni, hogy volt, amit még nem mondott el. A többi érzés, amit most megpróbált mélyre ásni. Most újra a mellette álló robotra nézett, de makacsul kerülte a tekintetét. - Vissza megyek veled Norlanába, és utána ígérem, hogy soha többet nem kell látnod, Első. - Az egész mondat olyan nyugodt, olyan érzelem mentes módon csúszott ki az ajkain, de főképp az utolsó szó. Már-már nehezére esett kiejteni a megszokott nevet, de visszafogta magát.

2009.12.17. 21:41 Zev Owen

Ridegen méregette a lányt, miközben beszélt; felsőteste gépi reflexből üres mozdulatlanságba dermedt, mikor az aprónak tűnő kezet vállán érezte. Nem próbált meg elhajolni vagy kitérni, csupán ösztönösen döntötte magát kicsit hátrébb, mint aki abban reménykedik, hogy az ajkak nem tudják majd elérni. A magának követelő, lágy csók forrón itta be magát szövetébe, s egy pillanatra azon kapta magát, hogy az emberi ajkak, melyeket most saját száján érez, puhábbak és érzékibbek, mint amelyre emlékezett, vagy amire valaha is vágyhatott volna. Jeges ajkai gépiesen elnyílnak egymástól a csókban, mintha visszafojtott hévvel próbálná viszonozni azt; teste akaratlanul is előre billen, miközben fejét szinte mágnesként húzza le az életteli érintés. Mozdulatai még mindig túl kiszámítottak, mikor lerázza magáról Avila ujjainak hűvösségét, mely forró ajkaival ellentétben most gépi hidegséggel simul vállának vonalára. - Már döntöttem. – mondja elfintorodva az ismét elhangzó Zev megnevezésre, mely most sértésként nyilall mellkasába. – Norlanat választom, és nem szorulok rá se a gondoskodásra, sem pedig az önzetlen mártírkodásra. Őszintén szólva hányingerem van tőle. – keserű félmosolya gúnyosnak hat, ahogy aranyló írisze szemeinek sarkából a Másodikra villan. Valójában próbál kitérni a kósza, emberi pillantás elől, amiből még mindig az a felfoghatatlan, zavaró vágy sugárzik, mely keveredik valami számára megnevezhetetlennel. Szeretet… Szerelem? - Vezetgess nyugodtan, mintha vak lennék, és jobban tudnád, milyen Norlana. Szerintem Te jobban félsz attól, hogy szétszerelnek, mint én. – futtatja végig türelmetlenül a vörös hajú nőn elemző pillantását, melynek éle, mintha minden pillanatban keresztüldöfné a robot vértől patakzó szívét, csupán azért, hogy kíméletlenül keresztülláthasson rajta. Csak érteném, miért csinálod ezt.

2009.12.17. 20:26 Khiara Laken

Mikor a robot közel hajol az arcához, kezét reflexszerűen emeli fel, hogy legyintésszerűen távolítsa el magától a torokszorító érintést. Felszisszen, és csak fáziskéséssel döbben rá eltávolodó alakjára, mely az ajtót tűzte ki célul.  Kifejezéstelen, de enyhén érthetetlen maszkja ráragad arcára, mint akihez éppen egy mérhetetlen sértést vágtak, és képtelen felocsúdnia alóla. Hogy színt vigyen saját magának, felhúzza egyik szemöldökét, és úgy hallgatja tovább Avila szavait. Valahol dühöt észlel magában; dühíti őt az emberi név folyamatos ismételgetése, mert olyan érzése lesz tőle, mintha egy holtat szólongatnának. - Félek tőled. – mély átérzéssel ismétli meg a szavakat, tekintete azonban hamisan mosolyog, és ez még inkább kiélezi a rejtett gúnyt. Mellkasát szétfeszíti egy nyomás, mikor emberi szempárok tucatjait képzeli maga elé, akik riadalommal telve nézik testét. Szájuk undorodva feszül össze, szemükben félelem  villog – ez a nő azonban saját érzelmeitől fél,  mely egyszerre tölti őt el együttérzéssel és érthetetlenséggel. Az ő mellkasában élő szerv zakatol, s nem feszíti szét annak ívét, mint az a szerkezet, mely esetlenül horpasztgatja az élő bordákat. - Avila, mondd. Nem látod, hogy fémgépek  vagyunk? – elsötétült szemeit az ajtóra szegezve indul el felé, mintha át akarná égetni a vasat a puszta pillantásával. – Be vagy zárva két programmal egy kis szobába, és te saját magadtól félsz?  Tekintete egy másodpercre a robotra villan, miközben mintha ezzel a pár szóval csak figyelmet akart volna terelni. Torkának csövét megszorongatja a kétségbeesés érzése, mint aki nem tudja, mihez kéne kezdenie. Vad, mocskosul önző gondolatait sem tudja rendezni – lénye egyre hidegebb, s tudja, hogy hiába harcol sebzettsége ellen, valószínűleg már nem tud eléggé szeretni.  Mi van, ha megfosztott valakit az otthonától, és egy még nem reménytelen ember ezerszer is többet nyújthat nála? Miért akarná bárki is őt?   Halálra van ítélve. Semmivel sem jutott előrébb. Segíts, most mit tegyek? Én nem tudok más érzelmeivel versenyezni. Ő egy… felnőtt nő. - Én a helyedben nem tenném. – figyelmezteti az Elsőt puha hangján, mikor tenyerét az izzó, rozsdaette kilincsre helyezi. – Üres és logikátlan szavakkal támadsz. Ha ennyire vágysz rá, hogy visszamenj, és szétszereltesd magad,  akkor legalább engedd, hogy én vezessek.

[1115-1096] [1095-1076] [1075-1056] [1055-1036] [1035-1016] [1015-996] [995-976] [975-956] [955-936] [935-916] [915-896] [895-876] [875-856] [855-836] [835-816] [815-796] [795-776] [775-756] [755-736] [735-716] [715-696] [695-676] [675-656] [655-636] [635-616] [615-596] [595-576] [575-556] [555-536] [535-516] [515-496] [495-476] [475-456] [455-436] [435-416] [415-396] [395-376] [375-356] [355-336] [335-316] [315-296] [295-276] [275-256] [255-236] [235-216] [215-196] [195-176] [175-156] [Korábbi]