Új bejegyzés Frissítés

2009.11.01. 20:23 Zev Owen

Ingerült, szapora léptei, mintha szívdobbanásait követnék, ahogy szinte emberien végigsiet a laborok folyosóján, mely már tele van fehér köpenyes emberek hadával, akik hol eltűnnek egy-egy felszusszanó ajtó mögött, hol pedig megjelennek bennük, és egy másik folyosóra sietnek, letakart, emberi testekkel igyekezve a műtőtermek felé, kiknek mozgását csak a kezük között tolt fémasztal fülzengető csikorgása jelzi. Ujjai még mindig ökölbe feszülnek merev tartása mellett, ahogy éles, szívbenyilalló pillantása, szinte keresztülhasít a láthatatlanná vált íriszek kihívó, faggató tükrén, mely mintha képes lenne egyetlen rezdülésével kitépni belőle a válaszokat. Most az egyszer nem kételkedik Avila tekintetének erejében, ahogy kósza pillantásuk ledermedve egymásra szegeződik, mint akik társakból hirtelen halálos ellenségekké váltak. - A laboromban van egy anyag, ami lehetővé teszi a tapintás érzékelését. A fájdalmat, az érintést, az ütést és a simogatást is egyaránt, ahogy az emberi bőr is reagálna a külvilág ezen ingereire. De mint minden más a világon, ez is csak ideiglenes, és csak meghatározott dózisokban adagolható..  – fogai közt szűri a szavakat, mint egy ugrásra kész kobra, aki csak arra készül, hogy méregfogát áldozatába vájja. Hosszú másodpercekig áll így, némán farkasszemet nézve az előtte állóval, míg a rájuk vetülő kíváncsi szemek meg nem törik hangtalan csatájuk hirtelen felcsapó lángolását. - Örülök, hogy a segítségemre voltál, de nincs szükségem a további szolgálataidra. – leheli nyersen, kegyelmet nem ismerő pillantását a lány alakjába fúrva, miközben hátra sem pillantva fordul az íriszleolvasó felé, hogy feltárulhasson saját fémajtaja mögött rejtőző laborjának neon keresztezte éjsötétje.

2009.11.01. 14:54 Avila Mecoi

A most már egymástól távol álló alakokra néz, tekintetét ide-oda kapkodva köztük. Majd végül az égre néz, a fénylő napkoronggal fakrasszemet nézve. Soha nem volt igazán a nap rajongója, mindig szerette ha esős idő volt, és nem sütött hétágra a nap, de mint arra később rá kellett jönnie, a kísérletek után egyáltalán nem bírta már a napfényt. Ha túl sokáig volt a napon, az eléggé legyengítette a szervezetét. Ezért is kerülte az erős napfényt, és ezért is húzta meg magát most az árnyékban. Sokkal jobban szerette a sötétet. Az éjszakát. Amikor az Első elment mellette, egy darabig még nézte távolodó alakját, majd utána indult. Sietős lépteivel hamar utol is érte, és nyugodt tekintetével most a férfi arcát fürkészte, majd újra maguk elé nézett. - Nem értelek... Végre itt van, akkor meg miért viselkedsz így? Nem ezt akartad, most akkor miért nem vagy boldog? Nem annak kéne lenned, ha valóra válik a kívánságod? Komolyan nem értem... - hátrafordul, és a nőre néz, majd megint vissza. - Ha ennyi mindenre képes vagy, akkor miért nem találsz fel valamit, hogy képesek legyetek érezni? Miért hagyod, hogy midnketten szenvedjetek. Mennyivel jobb, hogy itt kínlódtok mindketten? Komolyan azt hittem volna, hogy több eszed van... De mindegy nekem, végülis nem tartozik rám, nem de? Ujjiat végighúzta a falakon, ahogy elhaladtak mellette. Akár csak egy kisgyerek, aki éppen felfedezi a nagyvilágot. - És most mire készülsz? - kérdezte csendes, és nyugodt hangon, tekintetét a mellette sétálló robotra emleve.

2009.10.31. 15:32 Zev Owen

Hideg fémállkapcsát érzi megfeszülni, ahogy a lány végül megadja magát, és erővel kitépve vékony csuklóját, érzéketlenül elhalad mellette. Homlokát most perzselni érzi, ahogy a sötétszürke, acélkeménységű fal masszív vonalához szorítja, mintha ezzel bármit is enyhíthetne felkavarodó gondolatainak zúgásán. Ajkai szorosan egymáshoz feszülnek, ahogy összeszorított szemekkel próbál uralkodni utat törő, fájdalomjárta arcvonásain; azonban minél jobban igyekszik, annál inkább azt érzi, hogy szemöldökei is egymásba szaladnak a belülről felemésztő érzésre. Ökölbe szorított kezén körmeit tenyerének vonalába vájja, hátha megérzi azt az emberinek ható fájdalmat, mely kizökkentheti blokkolt, szánalmasan tétlen állapotából, azonban csak fémvázának sima, megroncsolhatatlan acéllapját érzékeli az elhasználódott, tenyérszerűre formált bőrszövet alatt. Tenyerét lassan maga elé emeli, olyan mozdulattal, mintha vér szennyezné sötétben halványnak tetsző bőrtónusát, ehelyett azonban tenyerének kusza, emberi vonalait csak az apró, fémes csillogású pontok törik meg, melyeknek látványa egy tüskés béklyó erejével fonódik gyerekesen remegő szíve köré. Próbálna sóhajtani, ahogy emberként mindig tette, mikor sérelem érte, azonban a tüdejében hevesen áramló lélegzet most megakadt torkának csőszerű vonalában. Egy hangos ütődéssel zeng meg a gépmonstrum sötéten vibráló fala, ahogy ökle mély nyomot vés érzéketlenül suttogó belsejére, mintha képes lenne áttörni vastagságát, hogy keresztülszikrázhasson rajta a Norlanat örökösen uraló napfény. Mellkasa erőtlenül emelkedik fel és le, ahogy a valótlan lélegzet élettelenül áramlik, szinte végigsüvít gépszerű testében. Arcára kifejezéstelen határozottságot erőltet, melytől lénye távolibb lesz, mint valaha. Ahogy kilép a tomboló fénybe, egy pillantást sem vet más felé, csak laborjának sivár rejteke felé indul, mint aki üldözőből hirtelen üldözötté vált.

2009.10.31. 14:37 Khiara Laken

Kifejezéstelenül préseli egymáshoz ajkait, amint újból meghallja a robot mély felzendülését, majd a nő hanyag stílusú válaszát. Hosszasan elréved a hallottakon, kissé összezavarodik, mert hirtelen mártózik meg az irigységben; hogy lehet, hogy ennyire retteg a hamarosan bekövetkező halálától, mikor csak egy robot,  és ez az ember pedig szemrebbenés nélkül vállalkozna az ismeretlen kihívásra.  Amint a tekintélyes fémváz fölé magasodik, a gondolatokba foglalt irtózat lustán alábbhagy, átvéve tőle a helyet a nevetséges érthetetlenség. - Az igényeimnek...?  - visszhangozza felszisszenve a robotot, heves farkasszemet diktálva a borostyánszínű szempárral, mely az ablakon átszűrődő, tompa fénysávokban szinte parázslik a vádló arcon. Egyre szaporábban járó mellkassal kutatja a lehetetlen hangokat az igazságtalannak ható mondatokra, mikor észreveszi, hogy a férfi mozdulatlan fémpántját szorongatja. Egy pillantás alatt bilincselődnek érzéketlen ujjai az ő csuklója körül, vonásait egyre dühödtebbé küzdve, mindaddig, míg nem bírva tovább hajtja le hirtelen fejét, ezzel megszüntetve a néma vívódást. Mikor pár hosszú pillanat múlva újból felnéz, hamis tekintete fürdik a könyörgésben, az elárultságban, és az elmondhatatlan gyötrelemben.  Kétségbeesetten kutatja tovább néha elnyíló, levegőtlenül sóhajtó ajkán át a szavakat, melyekkel immár nem dühét, hanem kínjait próbálná életre kelteni. Azt, hogy fogalma sincsen, mi az az igény,  hogy nem mondhatja el a robotnak legnagyobb félelmét, és hogy azt sem tudja, hogyan kell jól  szeretni, vagy egyáltalán helyesen  érezni. Hirtelen hasít belé egy tudatszerű emlék, ha megpróbálná, szíve kibillenne a helyéről és darabokra szaggatja saját magát, akár fémből áll össze teste, akár élő húsból.  Avila távolban felcsendülő szavaira egy határozott mozdulattal feszíti le magáról a bilincselő ujjakat, emlékeztetve magát, hogy hiába akarna a robothoz simulni, nem éreznék;  egy szempillantás alatt költözik mellkasába a riadalom, a félelem a veszteség  iránt, ahogyan elhúz a férfi mellett, némán kiérve a napsütés érzéketlen melegébe.

2009.10.31. 13:57 Avila Mecoi

Halkan nevetett a nő szavain, majd elfordult tőle. - Igazán szórakoztató kis barátnőd van. - mondta még az Elsőnek, mielőtt tekinetetét az ablakon kívülre szegezte volna. Lassan maguk mögött hagyták a poros Meilist, és kibontakoztak Norlana elragadtató alakjai szemei előtt. Imádta ezt a látványt, és megérte neki ezért sokszor felmászni a házak tetejére, hogy onnan szemlélhesse. Bár tekintetével a várost kémleli, a füle és tudata a légjáró belsejénél van. Végül lassan leszállnak, és a motor elnémul. Fejét kínzó lassusággal fordítja a férfi irányába, mintha a világ összes ideje az övé lenne. Felvéve egy a férfiéhoz hasonló vigyort válaszol neki. - Ugyan, még mindig nem tudod, hogy ez engem nem érdekel? A halál számomra nem jelent semmit, csak egy új kaland kezdetét. Engem nem tudsz ilyen aprósággal megrémíteni, mint a többi embert. Ha végez vele, akkor így jártam, és végre mindenkinek nyugta lesz tőlem. Viszont addig is el kell viselnie a világnak engem. Egy darabig csak ült a helyén, és félre billentett fejjel szemlélte a párost. A kapcsolatok azok közé a dolgok közé tartozott, amiket nem értett. Nem tudta megérteni, hogy miért olyan makacsok az emberek, hogy újra és újra keresnek valakit maguknak, akinek aztán csak elszívják az energiáját. A rossz időkben rájuk támaszkodnak, aztán egy idő után ejtik. Újra és újra önszántukból a szenvedést választják. Végül aztán ő is felemelkedett a székéből, és a két robot alakja mellett elhaladva kilépett a szabadba. Mélyen magába szívta Norlana tiszta levegőjét. Közben gondosan ügyelt rá, hogy az árnyékba maradjon. Majd hirtelen megfordult, és az Elsőre és Másodikra nézett. - Ha abbahagytátok a turbékolást, akkor mehetnénk is...

2009.10.30. 20:45 Zev Owen

A légjáró megrázkódik alattuk a leérkezést követő pillanatban, ahogy kerekek nélkül egyensúlyozza le súlyos fémtestét a betonszerű kifutó talajára, hogy aztán a legkisebb szusszal a helyére billenjen. A mellkasában tátongó űr hirtelen a kétszeresére növekedik, hogy elnyeljen mindent, ami valaha jóérzést váltott ki belőle; mintha a Második pillanatról pillanatra jojószerű játékot űzne vele, hol lent, hol pedig fent érzi magát, érzelmeinek vad pulzálása minden egyes percben ki kívánkozik börtönszerű vázának legmélyéről. Torka elszorul az érzéstől, hogy a lány ugyan felszállt velük a hajóra, de még arra sem hajlandó, hogy közelebb menjen vagy, hogy csak egy kicsit is megpróbálja elengedni magát. A nem várt csendben jelentőségteljesen méregeti Avila dacos alakját a leállított jármű vezetőülésében, mint aki azt próbálja eldönteni, mire lenne képes egy egyszerű ember egy felspécizett robottal szemben. - Túl nagy a szád Mecoi, nem kéne ennyire elbíznod magad. – magára erőlteti kihívó, halovány mosolyát, mintha már évek óta megszokott párost alkotnának, majd egy mozdulattal talpra állva sétál a Második alakjához, saját lépéseit számolva, melyek kimérten koppannak meg, mikről bárki megmondaná, hogy ezek már nem emberi, spontán mozdulatok. - Azért jöttél velünk, hogy a sértettségedben fürödj...? – hangja kiismerhetetlen lejtéssel, lágyan cseng, ahogy vádlón elkeskenyíti aranyszínű szemeit, és hirtelen megragadja az előtte álló csuklóját. - Mégis mit kéne még tennem, hogy elég legyek? Hogy a Te csodálatos igényeidnek megfeleljek?! – mondatainak magasra szökő tónusára egy pillanatra berezonálnak ingerülten felzengő szavai, ahogy keze feljebb csúszik a lány alkarjának vonalán, egészen az ezüstösen szikrázó karperecig, melyre ujjai követelően fonódnak rá, hogy összeroppantsák.

2009.10.30. 19:58 Khiara Laken

Meg sem rezzen a felcsapó töltények sorozatára, a megtörni kívánó üveg visszaszorított hangjára, mely elvegyül az egyre csak a semmibe vesző morajlásban, a szél alig hallható ostromában, ahogyan a tejszerű köd megnyílva előttük láthatóvá teszi Norlana reggelben fürdő, festékkel felmázoltnak ható látványát.  Fémszíve bűntudattól csordulva sajdul fel a lehetetlenül élénk színű napkorong fényére, mely gyengén vibrálva nyúlik ki a házak sziluettjei mögül, narancs és vörös színekbe beburkolva a fémfelületek csillogásra képes alakjait. Már most lágy párolgásnak indultak az esőből fennmaradt tócsák, vagy csak úgy tűnhet onnan fentről, mintha azok remegnének feketén a vasszerű betonokon; elrévedve fogja csak fel a hozzá intézett hangokat, azt a lélektelen szempárt, mely hosszú pillanatok múlva képes csak visszazökkenti őt a kegyetlen valóságba. Olyan nyílt és borzongatón taszító, mintha az írisz nélküli pillantás mindent tudna róla – mintha nem is a robot beszélt volna neki mindezek előtt, hanem a nő már a puszta tekintetével mindent megtudott volna eddigi életéről és félelmeiről. - Te most hozzám beszélsz...? - válik arca kritikussá, ahogyan kimérten vonja fel szemöldökét, féloldalt végigszántva szemeit a lehetetlenségig fecsegő nőn, aki olyan könnyedén viseli arcán gunyoros mosolyú maszkját, mint ahogy azt a mellette ülő robot szokta. - Hát csodálatos. Igazán nagyszerű, hogy ezt így megbeszéltétek egymással. Sajnos  rólad én még semmit sem hallottam, és azt sem tudom, hogy ki vagy, de... majd igyekszem nem félni.  Felszusszanva csóválja meg a fejét a rá nem jellemző csúfondárossággal és megvetéssel, miközben igyekszik visszaszorítania egyre csak feltörni kívánó, heves és féltékeny szavai zuhatagát, ahogyan logikája tovább dolgozza a felfogott mondatokat, és új gondolatokat szül elméje mélyén. El kell ismernie, hogy Avila és az Első tökéletesen egymásra találtak cinikusságukban, miközben fel nem tudja fogni, hogyan lehet unatkozni,  ennyire nevetség tárgyává tenni a pusztulás lényét, és szemernyit sem tisztelni az életet.  Lassan vonja jeges tekintetét a kifakult hajú nőről a robot már-már emberien változékony arcára, melyet szinte alig lát ilyen szögből és távolságból; mégsem lép közelebb hozzájuk, tovább áll egy helyben elzárkózó pozíciójában, kissé remegve, ahogyan háta neki-nekikoccan a rezgő fémfalnak. - Én nem tudom ezt ilyen szórakoztatónak találni. - suttogja neki elkeseredett bánattal, és makacs dühödtséggel, mint egy duzzogó, undorodást szimuláló gyerek fordítja el fejét, kitartóan szemezve a semmitmondó padlóval, mintha egy lélekből fakadó, kusza rajzot akarna égetni villódzó szemeivel a sima felületre.

2009.10.17. 20:53 Avila Mecoi

Amikor meghallja a halk lépteket, nem is kell megfordulnia, hogy tudja ki az. Még vet egy utolsó pillantást az égre, mielőtt megfordulna, és teljes elszántsággal bólint. - Készen állok rá, hogy teljesítsem a feladatot. - Magabiztossága egyaránt áradt a hangjából, és a testtartásából is. A fejébe vette, hogy tökéletesen fogja teljesíteni ezt a feladotot, ami olyan nagy jelentőséggel bírt. Nem akart kudarcot vallani. Nem azért, hogy az Első ne csalódjon magába, hanem hogy saját magának ne kelljen csalódnia. Egyre jobban várta, hogy lemehessen, hogy részt vehessen egy ekkora feladatban, a város és az ellenállók elpusztításában. És ki tudja, lehet, hogy a lázadók között lesz egy-két érdekes személy is, akiket majd felvihet megfigyelésre, és további kísérletekre. Az sem érdekelte, hogy ha esetleg a férfi máshogy vélekedett erről. Hiszen azt mondta nem nyugszik, amíg el nem pusztított mindenkit. De úgy is elfogja érni, amit aakr, úgyhogy emiatt nem nagyon izgatta magát. Néma csendben, és szinte már emberfeletti nyugalommal nézte, ahogy a cyborgok elfoglalják a helyeiket, majd egy teaszalon úrihölgyeit is megszégyenítő kecsességgel helyet foglalt a másodpilota ülésében. - És, most hogy csak egy átlagos cyborg vagy, én parancsolok neked, vagy még mindig te adod ki a parancsokat? - Egy könnyed vigyorral nézett fel a férfire, amiből most hiányzott a gúny tőle szokatlan módon. Talán csak az izgatottság tette. Hosszú idő óta először ez volt a legintenzívebb érzés, amit érzett.

2009.10.17. 18:30 Zev Owen

Betonszínű egyenruhája, melyet magára öltött szinte láthatatlanná teszi a hűvös hadicirkáló acél fülkéjében, ahol a falak félelemgerjesztően magasodnak a végtelen felé, s a hűvös folyosók mindig az elektromos feszültség folytonos zúgásától, vagy a félgépezetek szívdobbanásszerű menetelésétől hangosak. Amint kilép az apró helyiségből, magára helyezi sisakját, melynek elsötétített üveglapja egészen álláig nyúl le. Füleinek ívén érzi a hatalmas hangtárcsák sistergését, melynek rései között még bejáratlanul kering a nyirkos, hajnali levegő, hogy aztán tökéletesen közvetíthesse számára a külvilági zajokat. Krómszínű folyosókat szel át, melynek tükörteremre hasonlító börtönében, maszkja leginkább egy gyenge bukósisaknak hat a pasztell halványságú, csatos öltözék fölött, melyen a cipzárvégek, mozdulataira láncokként csörrennek meg. - Felkészültél? – lép a pilótafülkénél várakozó női alak mellé, kinek pillantása a tisztán fénylő ablakon túli látképben réved el, mely a pirkadat látványával kecsegtet. Tudja, hogy ez nem csak számukra, hanem az egész város számára döntő pillanat lesz, így nem vallhat kudarcot sem, ő sem pedig Avila. Most az egyszer azonban tökéletes nyugalmat vél felfedezni magában, s nem fél attól sem, hogy a lány esetleg elárulná, vagy hibázna a tökéletesen előkészített tervben. A hadicirkáló motorja macskaszerű, könnyed dorombolással hallatja fensőbbséges erejét, miután a cyborgok sora elfoglalta helyét a mindeddig még üresen álló térben. A kisebb szabású, acélkemény gépmonstrum olyan lágyan viszi a gépet egy pillanat leforgása alatt ereszkedő helyzetbe, mintha csupán egy tollpihe lebegne a talajnak függőlegesen, hogy végül a föld hűvösére érkezzen.

2009.10.17. 18:09 Avila Mecoi

Lassan az egész testét átjárta az izgatottság. Tudta, most már nincs messze az időpont, hogy Meilist elérje a lesújtás. Régen apja akarata ellenére szeretet egy-kétszer leszökni, és az utcákat róni, az embereket megfigyelni, mielőtt a kísérletek áldozataivá váltak. Hosszú órákon át mást sem csinált, csak a poros utcákat rótta kifejezéstelen arccal, néha megállt, és mint egy mozdulatlan szobor nézte az alakokat, akik néha felbukkantak. És most talán utoljára megy le oda. De ez a tudat se tartott vissza attól, hogy most lemenjen, és talán örökre elpusztítsák a várost. A szüleire gondolt. Ha most csak úgy eltűnik vajon mit fognak gondolni? Az anyja biztos teljesen kikészül majd az idegtől, hogy nem tudja hol van, az apja pedig azt fogja hinni megint elrabolták. Talán rá is támad az ellenfeleire, és mire megtudják az igazat, hogy hol is van a lányuk már túl késő lesz. Mégsem vette a fáradságot, hogy szóljon bárkinek is, hogy értesítse a szüleit. Nem érdekelt, hogy mi lesz, és esetleg milyen következményei lesznek a döntésének. Odasétált az ablakhoz, és az előtte elterülő városra nézett. A horizonton egy halvány kék csík jelezte a reggel közeledtét. A nap eljövetelét, amikor megkezdődik a harc. Talán a végső, talán csak egy a sok közül. Nem tudta, de nem is érdekelte, számára ez volt jelentőséggel, és most csak erre koncentrált.

2009.10.17. 16:36 Zev Owen

Egy újabb szállítóhajó Meilisből. Újabb elvesztegetett másodpercek, míg a lány szavai után támadt űrt, kitölti az a jól ismert, fenyegető zengés, melybe belenyögnek a falak és félve remegnek meg az ablaküvegek. Szemei az ajtóig távolodó lányra vetülnek, íriszei azonban most mozdulatlanságba dermedve révednek a távolba, értelmezve a szavakat, melyek a képességet hordozzák magukban a gyilkolásra. Ha gép öl gépet, az nevezhető egyáltalán gyilkosságnak? Még csak fel sem merült benne a kérdés, hogy netán képtelen lenne megtenni mindezt a döntő pillanatban; vagy egyszerűen csak nem merte feltenni még önmagának sem. - Ne kételkedj benne. – hangja cinikus könnyedséggel szeli át a levegőt, ahogy ajkait laza félmosolyra húzza, és a pult felé fordulva kapja elő a dobozt, melyben leselejtezett cyborgok chipjei sorakoznak egymás mögé szorítva, tucat számban, mintha elhalt lelkeket fedne a megnyikorduló fémláda kopott szürke fedele. Pittyenés, szívdobbanás, pittyenés, szívdobbanás... 273-NG típus, régi modell. Halk zörejjel kapja ki az egyik apró alkatrészt, fesztelen vonásokkal ejtve vágást csuklóján, ahol, ha ember lenne, vénája húzódna végig halovány kék csíkokban. Csupán egy ujjmozdulat, míg a hideg, érdes fémlap becsúszik természetesnek ható szövete alá, míg sajátját el nem távolítja testéből, hogy kiléte egészen másét öltse fel. Az ajtó felszisszen, ahogy kilép rajta, egy átlagos félgép sisakját tartva ujjai között, mely hozzá nem illően simul bele távolodó alakjába, melynek sziluettje hirtelen veszik el a folyosó tompa, korahajnali fényeiben.

2009.10.17. 16:10 Avila Mecoi

Mozdulatlanul áll, és hagyja, hogy a képek átsuhanjanak lelki szemei előtt. Nagyon halványan el tudja képzelni az érzést, amit az első megpróbál leírni. Az eslő pár hétre gondolt, amikor meg kellet szokni új külsejét, és annyira hiányzott neki a régi, tükör által nyújtott látvány. De megszokta, és elfogadta, alkolmazkodott az új életéhez. - Mindez szép és jó, de képes leszel rá, hogy megöld, ha esetleg olyan szituációba kerülsz? Hagyni fogják ezek az érzelmek, hogy végezz vele, vagy pont ez lesz a végzeted? - Acát gúnyos mosolyra húzta. Azt mondta addig nem nyugszik, amíg az összes élő lelket el nem pusztította Meilisben, de ebbe a Második is bele tartozik, és ahogy végighallgatta a férfi szavait nem igazán volt benne biztos, hogy tényleg képes lesz-e rá. Lassan bólintott, jelezve, hogy megértette a parancsot, és elindult az ajtó felé. Keze már a hűvös kilincsen volt, de mielőtt elhagyta volna a helységet, még egyszer hátra fordult, és tekintetét mélyen az Első szemébe fúrta. - Ha te nem teszed meg, akkor megteszem én. - Hűvös és nyugodt hangja még hosszú percekig csengett a szobában, de ezt ő már nem hallhatta, hiszen megfordult, lenyomta a kilincset, és elhagyta a helyiséget. Sietős de elegáns léptekkel haladt végig a folyosókon, útját a központi iroda felé véve, ahol aztán kiadta a parancsokat, amit az Elsőtől kapott.

2009.10.17. 00:33 Zev Owen

Lassú, kimért mozdulattal hajol a lány válla fölé, arcát a dérszínű tincsekbe rejtve, hogy azok takarásában megtalálhassa fülének vékony ívét, melyhez jeges ajkai most hirtelen jött szenvedéllyel érnek. - Hogy mit jelent a Második? – sóhajtja szinte dúdolva hangjának hibátlan dallamú csengésével, melynek kézzelfogható súlyát szinte tapintani lehet; mintha a betűk megfagytak volna a sűrű, fülledt térben. - Amit a vaknak a színek. Vagy a némának az első szavak... – mosolya nem halványodik el, pusztán csak megváltozik, ahogy elrévedve lehunyja szemeit, hogy annak fáradhatatlan arany fénye még utoljára kihunyhasson, és feledésbe merüljön. Csak arra a néhány rövid pillanatra, amit a gondolatoknak szentel, melynek összes fájó képét feláldozza, s elrejti tudatának kusza labirintusában, hogy soha többé ne találhasson rájuk. - Amit a süketnek a zene... A lelketlennek az érzelmek. – utolsó gondolatai kitöltik belülről, mintha egy hatalmas folyam növekedne benne, míg el nem éri feldobogó szívének vonalát, míg lelke heves remegésbe nem kezd vele együtt, ahogy megízleli a sors kijátszhatatlan erejét, a veszteség fájdalmát, melyről tudja, hogy ha a jó érzések tengerében elmerül a szíve, és a víz kavargó vonala a torkához ér, mindez fájdalommá válva folytja majd meg. - Nem meghalni viszlek oda. Csak, azért, hogy Te is lásd Meilis pusztulását. – hangja hirtelen válik komollyá, ahogy felnyitja szemeit és eltávolodik a lánytól. – Menj és állítsd fel a csapatot. Nincs szükség nagy haderőre, elég lesz 20 cyborg. Indítsd be az egyik hadicirkálót, azzal indulunk majd el. – mondatai szaggatottá válnak; túl tárgyilagossá és parancsolóvá, mint aki újra elvesztette a hangját, vagy akár saját magát.

2009.10.16. 20:39 Avila Mecoi

Komoly tekintettel fürkészi minden egyes apró reakcióját. A lélegzete is elakad egy pillanatra, amikor a férfi magához húzza, de végül hihetetlen gyorsasággal visszaáll a nyugalomra. - Hm, pedig hidd el, nagyon jó szórakozás, és nem igazán szándékoztam ilyen könnyen lemondani erről az időtöltésről. Rendben, segítek, mert tetszik az ötleted, és ez úgy hangzik, ami talán még engem is el tud szórakoztatni. Kíváncsi vagyok, bevállik-e a terved. De mielőtt bármibe belekezdünk, egy valamit válaszolj meg. Mit jelent neked a Második? Rövidke szünetet tart, mielőtt tovább beszélne. Időt hagy a férfinak, hogy gondolkodhasson a kérdésen, és megválaszolhassa. Közben ilyen közelről próbálta meg leolvasni az arcáról azt, amit talán a szavak nem árulnak el, de a figyelmetlensége kiírja a vonásaira. - Miért akarsz vigyázni az én életemre? Miért ér neked többet, mint nekem? Engem nem érdekel, ha nem élem túl a küzdelmet, nincs olyan, amiért azt mondanám, hogy igazán ragaszkodom az életemhez, és ki tadja mi vár rám azután, hogy elhagyom ezt a világot. Lehet, hogy egy újabb, és sokkal jobb kihívás vár rám. A sorsom elől ugysem tudsz megvédeni, és lehet, hogy nekem az a sorsom, hogy az életemet adjam a Norlanáért vívott küzdelem közben. De másrészt az is meglehet, hogy az vár rám, hogy teljesítsd az álmomat. Nos, majd meglátjuk, hogy hogyan alakulnak a dolgok, és mit tartogat számunkra a jövő.

2009.10.16. 19:42 Zev Owen

Avila macskaszerű teste könnyedén emelkedik feljebb, hogy arcukat csak néhány centi válassza el egymástól. Szíve felsajdultan dobban egyet, mintha a nem várt mozdulattól gyerekes tehetetlenségében megrémült volna; olyan érzés keríti hatalmába, mintha a gépszívét alkotó váz egy éles lemeze védtelen emberi részébe markolt volna. Megfeszített állkapoccsal áll ellen, hogy újabb hirtelen lélegzetet vegyen, vagy nyeljen egyet, miközben arcán a végtelenségig fogynak az érzelmek, amint tekintete újra kifejezéstelen maszkja mögé rejtőzik. - Látom leperegni az adatokat. Mindent, ami téged takar. Látom az íriszedet... - komoly hangja teljesen elhalkul, ahogy hűvös ujjai lassan a lány nyakára csúsznak, majd a fehér tincsek védte tarkót megragadva húzza maga felé, hogy homlokuk egymáshoz érjen. - De nem szeretem, ha valaki csak játszik velem és húzza az időmet. – hadarja el szárazon, de még mindig ügyelve arra, hogy hangja kivehetetlen színben, és halkan csengjen. - A tölténybe, amit a Másodiknak adtam, egy jeladót ültettem. Ha már belekezdtünk, játszunk fer játékot... Elengedtem, de nem menekülhet túl messzire. Alig telt el egy óra, de már most megőrjít ez a halk pittyegés, amit folyamatosan hallok. Tudom, hol van, és nem akarok elkésni. – ujjaival még mindig a lány tarkóját tartva, jelentőségteljesen a szemeibe néz, hogy láthasson bennük minden egyes reakciótöredéket. - Nekünk kell lerohannunk őket, amíg nem lesznek többen, vagy nem döntenek ők úgy, hogy megtámadnak minket. – hangja hirtelen válik sejtetővé, ahogy gúnyos mosolya megjelenik arcán. – Tegyük fel, hogy Te vezetsz egy cyborgokból álló csapatot. Én csak egy cyborg leszek. Átverem a Második érzékelését... Nem fogja látni az arcom a sisaktól. Kicserélem a chipemet, így nem akar majd rám lőni sem. Megszerzem a töltényt, és addig viszem a csapatot, amíg egy lélegző ember sem marad abban az ócska romhalmazban. Nem hagyom magam meghalni, és Téged se. A biztonságod ígérem, és cserébe megteszem, amit kérsz. Valóra váltom az álmodat, fizetek azzal, amit csak megszabsz.

2009.10.16. 18:51 Avila Mecoi

Tetszett neki, hogy az Első szájából hallhatta, hogy szüksége van a segítségére. Nem volt akár ki jó, hanem ő. Pont azért, amilyen, és nem akart rajta semmit sem megváltoztatni. Neki pont az vált előnyévé, ami előtte már annyi embert elriasztott maga mellől. De mégsem akarja magát olyan könnyen megadni, ahhoz túlságosan is élvezi ezt a szórakozást, hogy ilyen könnyen megadja magát. És ki tudja, hogy ha igent mond, lesz-e még alkalma tovább folytatni, és a férfi idegeinek a határait tesztelgetni. Hirtelen szisszen fela  fájdalomtól, ahogy a férfi megszorítja a vállát. Most ismét szemben áll vele, teljesen kiszolgáltatva a tekintetének, amit magán tud. - Mit látsz ilyenkor, amikor rám nézel? - Nem bírta visszafogni a kíváncsiságát, hogy ne kérdezze meg. Milyen lehet a világ a férfi szemszögéből. Mennyivel lehet másabb, mint amit ő lát. - Ha kicsit bővebben kifejetenéd, akkor könnyebb dolgom lenne, nem gondolod? Kivel kellene elhitetni, hogy harcolni akarok, és mik a további terveid? Mire készülsz? Ugyan mit tudnál te nekem adni? Ezt még mindig nem vitattuk meg, pedig nagyon kíváncsi lennék, hogy elő tudsz-e rukkolni olyasmivel is, ami valóban is érdekel, vagy csupán csak egyszerű semmitérő dolgokkal. - Nem törődött az erős kéz szorításával, ami még mindig a válát tartotta, hanem egészen közel hajolt az Első arcához, és úgy folytatta halk suttogó hangon. - Ugyan, tudsz te ennél is többet, ha akarsz...

2009.10.16. 18:01 Zev Owen

Vesz egy mély levegőt, mintha sóhajtani próbálna; most először érzi meg kriptaszerű ólomtüdejében a levegő érdes sűrűségét, mely szinte eltelíti felesleges funkcióként szolgáló lélegzetét. A levegő testébe jutó sípolása gondterheltnek tűnik, azonban belül mindennek az ellenkezőjét érzi. A néha feszülten beálló csöndben most örül a lány leplezetlen szavainak, melyek vakmerően csengenek bele a neonfénytől vibráló félsötétbe. Rettentően idegennek érzi a helyet, melyben hosszú éveken keresztül elzárva élt, távol a külvilágtól, és a várostól, amit szeretett. Most azonban, hogy létrehozta a Másodikat és hagyta ilyen könnyedén kicsúszni a kezei közül, számára egyszerűen minden értelmét vesztette. Nem tudta többet fontosnak érezni a helyet, mely szürke lepelként borult tudatára és kihűlt börtöncellaként magasodott magányosságba fúló alakja felett; már nem képes menedékének tekinteni saját épületté formált koporsóját. - Nem akartalak lerázni, mert szükségem volt valakire, aki épp olyan merész és tettre kész, mint amilyen Te vagy. – hangja szinte suttogássá halkul, amint tónusának mélyen zúgó íve elréved saját gondolataiban, mintha félne, hogy egy erősebb hangra megtörik az az apró kötelék, mely most már csak egy karnyújtásnyira van attól, hogy elérje. Meggyőző erejének mindig tökéletesen tudatában volt, azonban fél bármilyen kapcsolatot is kialakítani azzal, aki még embernek mondhatja magát; és most, hogy ilyen közel áll Avilához, sajátos kérését suttogva el neki, újra felzúgni érzi testében azt az ellenkező hangot, mely bizonytalanságot ültet a szívébe. Sosem bízott az emberekben. - Tudom, hogy van elég stratégiai érzéked és erőnléted a harchoz is, de elsősorban nem arra kérnélek, hogy küzdj. Csak a látszatát kell keltened annak, hogy akarsz. A többi már az én dolgom. – hangján eluralkodik a színtelenség, ahogy szavait még inkább elködösíti, s hirtelen fókuszt váltó szemével ismét szemügyre veszi a lány alakja körül táncoló adatokat, melyek úgy peregnek le a szemei előtt, mintha egy másodpercre kódszerű eső villanna fel a szoba mélyén. Ujjaival hirtelen szorítja meg a lány vállának vonalát, hogy teljesen magával szembe fordítsa, egy pillanatra sem törődve azzal, hogy a gyengédnek induló érintéséből hirtelen parancsoló lett. - Nem ingyen kérem. Sosem süllyednék le odáig, hogy szívességet kérjek. Ez nem kérés, hanem egy ajánlat. Válassz. Ha nemet mondasz, akkor sem történik semmi. Szabadon elmehetsz. – éles pillantása eluralkodik tekintetén, mely egyre inkább a benne dúló türelmetlenségről árulkodik, ahogy elfénytelenedett pillantásával kérdőn Avila szemeinek legmélyére néz.

2009.10.15. 20:40 Avila Mecoi

Halványan elmosolyodik. Egyaránt a férfi szavain és a reakcióján. Nem gondolta volna, hogy ennyire nyiltan ki fogja mutatni az érzelmeit, vagy pedig egy újabb fenyegető reakcióra számított. - Nahát nahát, de felbőszített valakit egy apró kis megjegyzés. - Kuncogott halkan, és ő maga nem mutatta, hogy akár csak egy csöppet is megrendítette volna az ellentámadás. - Igen, de mondhattál volna nemet is, te vagy az egész városban a legbefolyásosabb ember, simán megszabadulhattál volna tőlem, de nem tetted, igen mondtál, és beleegyeztél, hogy veled jöjjek. Ennek pedig volt valami oka. Vagy kíváncsi voltál rám, vagy pedig szükséged volt a segítségemre. Akárhogy is, itt vagyok, mert te is így akartad. - Élvezte ezt a macska-egér szerű játékot, és ezt nem is akarta elrejteni. Még mindig háttal ált az Elsőnek, így az érintése ezúttal is váratlanul, és felkészületlenül érte. Egész testében összerezzent, amikor a hideg robotujjak végigsimítottak teste lágy vonásán, és végül eltűrték a haját, ezzel szabaddá téve a pillantést a férfire. Fürkésző tekintetével most is a férfi arcát kémlelte. - Élvezed a helyzetet nem de? Hogy végre van valaki, aki nem hajlandó neked úgy behódolni, mint a többi lakos, de mégis annak biztos tudatában lehetsz, hogy hatalmad van fölöttem. Mert legyen bármi is, az utolsó szó a tiéd, feljebb állsz nálam. - Nem félt kimondani a szavakat, és tudta, hogy ezzel nem rontott a helyzetén, hiszen mindketten végig tudták, hogy ez így van, annélkül is, hogy most kimondta volna. Az irányítás végig az Első kezében volt, és bár ő maga azt csinált, amit akart, az utolsó döntő harcban csakis ő maradhat alul. - Lehet, hogy nem vagyok báb, és tapasztaltabb vagyok, mint a többiek, de végeredményben én is csak egy figura vagyok a sok közül, miért pont rám lenne szükséged? Még azt sem tudod, hogy tényleg jól tudok-e harcolni. Vagy esetleg más terveid vannak velem? - Fejét most kicsit a férfi felé fordítja, és úgy folytatja tovább. - Mi lenne a másik választásom, ha azt mondanám, hogy nem segítek neked? Mi vár rám akkor? Bár meglepődött a férfi hangnemén, és a kérésén, de nem hagyta, hogy ez akármilyen formában is megmutatkozzon.

2009.10.15. 16:04 Zev Owen

Ajka vonallá préselődik kővé szilárdult arcvonásainak keresztjében, ahogy mélyen átható, borostyán színben vibráló tekintete egy leheletnyi érdeklődést sem árul el magáról. Olajozottan működő robotkarjait türelmetlenül fonja össze mellkasán, miközben másra sem tud figyelni csak a szövetét ért tapintás tompa érzékelésére, mely lelassult szívdobbanásaival egy ütemben kezdi egyre inkább elhagyni magát. Teste már vágyakozva tombol a csillapodó emberi érzékletek után, miközben a hallott sértést emésztgeti saját megszállottságáról Norlana és az élni akarás iránt. A lány szájából ezek a szavak most sokkal önzőbbnek és elvakultabbnak tűnnek, mint azt ő valaha is gondolta volna. Meghúzott testtartása most sokkal inkább egy sértett kisgyerek képmását kölcsönzi, mintsem egy pusztításra szomjazó vezetőét, aki hamarosan győzelemre kívánja vinni saját álmait. - Mit gondolsz én nem tudtam volna megoldani egy ilyen eget rengető problémát? – hagyják el a szavak ajkait, melynek lejtésében nyers cinizmusa bujkál. – Talán tovább tartott volna, de egy töltény nem jelentett volna sok gondot. Ha benne hagyom, és nem figyelek rá egy idő után magától is kipattant volna, mert az engem felépítő fémcsontok sokkal erősebbek nála. Nem bírná el a nyomást. Ha jól emlékszem Te voltál az, aki minden áron segíteni akart, én csak megadtam rá a lehetőséget. – bár Avila neki teljesen háttal áll, tudja, hogy a lány még akkor is kihallja hangjából mosolyát, ha nem is látja a félhomályban tisztán az arcát. Lassan enged szabad utat mozdulatának, hogy jéghideg ujjait végighúzva az előtte álló lapockáján, Avila jobb vállára helyezhesse a hófehér, kusza tincseket, melyek eddig a nő profilból látszó arcát takarták. Pillantása egy árnyalatnyit elenged, ahogy felfedi a lánynak saját mosolyát, az eltűnt íriszekért cserébe, melynek köríve a neonok fényében szinte világít, ezzel árulva el magát analizáló tekintetének. - Ha megengeded, akkor átfogalmazom a kérdést... - hangja halkabbá válik, mintha hirtelen megtalálta volna saját, tökéletes hangszínét. – Te tapasztaltabbnak tűnsz, mint a legtöbb ember és bábként rángatható cyborg sem vagy. Segítenél, ha azt mondanám, hogy most tényleg szükségem lenne a szolgálataidra? – még a megtévesztés pontosságáért is a rád szót használta volna, azonban logikája nem hagyta szavait önállóként működni. Ártatlan tekintete szinte el sem árulja a tényt, hogy akár egy pillanatra is észrevette volna kezét, melyet fesztelenül a lány vállán felejtett, mintha annak ólomsúlyával még nagyobb nyomást tudna gyakorolni rá, ajánlkozó szavai mellett.

2009.10.14. 20:14 Avila Mecoi

Elgondolkodik, hogy lehet, hogy egy kívülálló máshogy fogja fel ezt a helyzetet, mint ő maga. Még az is meglehet, hogy az előtte álló férfi máshogy fogja fel a szituációt, mint ő maga. Nem tudta, hogy miért hogyan és mikor került hozzá ilyen közel az Első, és ezt csupán a jelenlegi testi helyzetükre értve, az egyetlen, amit biztosan tudott, és amin elbizonytalanodott, hogy más hogyan ellemzi, az a félbeszakított mozdulata volt. Vajon miután ilyen hosszan ellemezte, hogy mennyire hiányoznak belőle az érzelmek, volt valaki, aki úgy értelmezte volna ezt jelentéktelen mozdulatot, hogy érzelmi alapokon született. Az egyetlen ok, amiért egyáltalán bele kezdett az Első ellemzése volt. Minél többet meg akart tudni róla, és mivel az nem volt hajlandó válaszolni a kérdéseire, ezért egyenlőre csak a külső jellemzése, és a viselkedésének a megfigyelése maradt. - Egyesek bármire képesek csak azért, hogy élhessenek. Tehát neked ennyit ér meg az élet? - Szinte már gúnyosan elmosolyodott. - Hála, ez az amit Norlana iránt érzel, és amiért szolgálod? Hála, amiért megmentette az életed... De mi van, ha jobban jártál volna, ha nem éled túl?  Elfordult a férfitől, és hagyta, hogy szavai némán csengjenek tovább a helységben. Nem félt attól, hogy esetleg elvetette a sulykot. Sőt, szerette a rizikót, és a végsőkig tesztelni a határait, hogy mi az, ameddig elmehet, és alkalom adtán szerette átlépni ezeket a határokat. - Mégis miből gondolod, hogy elárulom neked az álmaimat? Máramennyire tudom, az ember nem mondja el minden jött-mentnek, hogy mi az amire vágyik, amiről álmodozik. És különben is, nem vagy hajlandó válaszolni a kérdéseimre, akkor nekem miért kéne válaszolnom a tiédre? Hol van ebben az igazságosság? Tudod nem szép dolog így bánni azzal, aki segített. - Válla fölött vetett hátra a férfire egy pillantást, kíváncsi volt a reakciójára. Minden mozzanata egy újabb érdekes információként tárolódott el az agyában.

[568-549] [548-529] [528-509] [508-489] [488-469] [468-449] [448-429] [428-409] [408-389] [388-369] [368-349] [348-329] [328-309] [308-289] [288-269] [268-249] [248-229] [228-209] [208-189] [188-169] [168-149] [148-129] [128-109] [108-89] [88-69] [68-49] [48-29] [28-9] [8-1]