Új bejegyzés Frissítés

2009.12.17. 18:39 Avila Mecoi

Hirtelen nagyon hülyén érzi magát, és hagya, hogy karja erőtlenül visszazuhanjon a teste mellé. Fejét elfordította, hogy a Másodikra nézzen, de szinte rögötn el is kapta. Látta, hogy őt nézi, de nem volt elég ideje, hogy értelmezhesse amit a szemében látott. Visszafordult az Elsőhöz, szólásra nyitotta a száját, de egy hang se jött ki ajkai közül, és imsét hagyta, hogy feje előre zuhanjon, hogy ne kelljen a két robot alakját látnia, főképp ne a férfit. Szánalmasnak érezte magát ebben a pillanatban. Kizárta a fejéből a hangokat. Nem akarta végighallgatni megint ezt a beszélgetést újra és újra. Soha nem lesz vége, mindig így végződik, hogy akkor elvállnak, de soha egyikük sem tett semmit, amit tényleg ezt az akaratot támasztotta volna alá. Csak akkor kapta fel meglepődve a fejét, amikor meghallotta a távozó lépteket, amikről kiderült, hogy a férfihez tartoznak. Csak bámult utána majd sikerült elfordítania a fejét oldalra, hogy láthassa hogyan reagál a nő, de még ha látta is, arra képtelen volt, hogy felfogja. Azon gondolkodott, hogy ő maga mit tegyen. Elindult, majd megállt, végül megint megindult, de ezúttal se jutott túl messze. Elbizonytalanodott, hogy tényleg jó ötlet-e követni a férfit, de nem bírta elviselni távolodó alak látványát. Végül sikerült lábait mozgásra bírni, először csak lassan, majd felzárkozott mögé. - Várj!. - mondta kicsit hangosabban, de mégis suttogva. Kicsit felgyorsította a lépteit, hogy most már a robot elé kerüljön. - Érveket akarsz? Minek? Mindketten tisztában vagyunk vele, hogy semmi esélyem, hiszen őt akarod! - Valahova arrafelé bökött, ahonnan jöttek. - Tudod, nem is zavarna, hogyha rám is vágynál... Legalább egy kicsit... Hogyan érvelhetnék és vehetnélek is rá bármire, hogy ha te előbb megértetted, hogy mi játszódik le bennem, mint én. Elhallgatott, és enyhe remegés járta át a testét. Eddig a férfi szemébe nézett, de most lehajtotta a fejét. - Zev én... én félek tőled... - halkan ejtette ki a szavakat, pont úgy, mint ahogy ahogy az passzolt a mondanivalójához. - Nem attól, hogy esetleg újabb gyilkossági kísérlettel próbálkozol, az még mindig nem érdekel. Nem, én attól félek, hogy már így is olyan sokat felszínre hoztál azok közül az érzelmek és emlékek közül, amiket hosszú éveken át sikerült elzárnom... Félek attól, hogy még mi mindenre vagy képes... - Ismét elhallgatott, hogy újabb adag levegőt szívjon a tüdejébe. - Egyrészt félek tőled, másrészt viszot vágyom a közelségedre. De valószínüleg te ezt is jobbn megérted, mint én. Most megint megkereste a férfi tekintetét, majd közelebb lépett hozzá. Lábujjhegyere állt, és egyik kezét a férfi vállára tette, hogy belé tudjon kapaszkodni, ha esetleg elvesztené az egyensúlyát. Elfordította a fejét, és lágy ajkai a férfi hideg bőrét érintették. Immáron másodszorra adott neki egy puszit, de ezúttal semmi gúny nem volt benne, úgy mint első alkalommal. Most sokkal... őszíntébb volt. - Ez valószínűleg nem fog meggyőzni, de nincs más amit mondhatnék. Nem fogom azt magyarázni, hogy én mennyivel jobb lehetnék számodra,  mint ő vagy a magány, hiszen nem ismerem őt annyira, hogy ezt meg tudjam állapítani és össze tudjam hasonlítani magammal. Azonkívül ez nem olyan döntés, amit más hozhat meg helyetted, és ezt nem is akarom. Bárhogy is döntesz, az a legjobb lesz neked, remélem... - Behunyta a szemét, és lassan visszaereszkedett a talpára, de kezét nem mozdította. Pár hosszú pillanatig fülelt, de a saját felgyorsult szívverésén kívül nem hallott semmit. - Ne haragudj Zev, hogy még én is a terhedre vagyok. Sajnálom...

2009.12.16. 20:39 Mizuki Sawa

Szeretet. Otthon. Biztonság. Ezek a szavak futnak át az agyán. Ezek voltak azok, amiket a fiú és annak az ölelése biztosítottak számára. Amiről Norlanában töltött ideje óta azt hitte, hogy már soha nem lesz benne része, azt most itt és most megtalálta. Jól érezte magát, és senki és semmi kedvéért nem távozott volna. Úgy gondolta Daniel is valahogy így lehet vele, amikor annak az ölelése csak még szorosabbá vált, és ő még boldogabban simult hozzá. Szinte már az örömkönnyek határán volt. Ezért is, amikor a fiú válaszolt, csak odzkodva nézett a szemébe, és elpirult. - Ne haragudj... azért, amit tettem, vagy mondtam... Most már nem úgy viselkednék. - Felemelte apró kezét, és végigsimított a fiú arcán, mintha még mindig látszódna a legutóbbi pofon helye. Szégyelte magát azért, amit tett, és azt kívánta a múltnak ezt a részét bárcsak kitörölhetné, megsemmisíthetné, nem megtörténté tehetné. De erre nem volt esélye se. Ezért is örült amikor a fiú egyet értett az újból felhozott témával és szabad utat adott neki. Az engedélye nélkül nem olvasott volna bele a naplóba. Még ha azt is mondta neki, hogy azt csinál vele, amit akar de az engedéje nélkül akkor is képtelen lett volna rá. Amikor Daniel eltűri a haját, és szabadon tekinthet a szemébe, ami nem gyakran történik meg, szinte issza magában a látványt. Bár nem akarta a fiúnak mondani, hiszen még halványan élt benne az emlék, hogy reagált, mikor megemlítette neki, hogy tetszik a haja színe, de annak ellenére, hogy ez nem a természetes színe volt, mégis szeretette a szemei csillogását. Szeretett elenézni azokban a különleges pillanatokban, amikor a fiú hagyta neki. Ilyenkor még azt is el tudta hitetni magával, hogy a fiú is látja őt. Nem mintha zavarta volna annak a vaksága, sőt sokszor fel sem tűnt neki, ha nem tudta volna jobban. Hátrébb lépet, megfogta a fiú kezét, és leereszkedett a földre, gyengéden rántva egyet a karján, ezzel kifejezve, hogy szeretné, ha az mellé ülne, de aztán el is engedte, hogy immáron mindkét kezébe foghassa a naplót, és elkezdhesse olvasni. Nem az elején kedzte, hanem rögötn a végére lapozott, és az utolsó bejegyzéssel kezdte. Mikor azzal végzett, fel sem nézett, csak rögötn pár bejegyzéssel előrébb lapozott, és egyre mohóbban falta a betűket, bár más érzelmet nem lehetett leolvasni az arcáról. Aztán amikor végzett felnézett. Szemében fájdalom ült, tudta, hogy a fiúnak nem fog tetszeni, amit nemsokára el kell, hogy áruljon neki. Gyűlölni fogja a valóságot. - Mielőtt áttérnénk a naplóra... - Bár a fiú nem fejezte be a mondatot, amit elkezdtett, és rögötn utána terelt is, sejtette, hogy mit akar mondani. Halkan sóhajtott. - Azt akartad mondai, hogy téged? Miért gondoltad meg magad? Félsz, hogy csalódást okozna, amit látnál? Tudod, hogy képtelen lennék akár egyetlen kívánságodra is nemet mondani... Na jó, egyes kivételekkel, de ez nem tartozik ebbe a kategóriába. Nekem úgy tűnt tényleg akarod... De ha nem, azt is elfogadom. Azon küzdött, hogy a hangja ne sejtessen semmit abból, ami msot fog következni, óvni akarta a tudattól addig amíg csak tudta, de már nem jutott eszébe semmi, mivel húzhatná még az időt. - Először is, és ez fontos számomra hogy tudd... Bármi is legyen, én itt leszek veled, és ahogy csak tudok megpróbálok segíteni. - Nem bírt a fiúra nézni. Most először nem tudott a szemébe nézni, így hát leeresztette a fejét. De az sem volt sokkal jobb, mert így meg a naplót kellett bámulni. Fogta, és odébb rakta. Lassan lemondóan eresztette ki tüdejéből a levegőt. - Daniel... azt hiszem, van valami, amit a szüleid nem mondtak el neked... A szüleid... ők... eredetileg norlanaiak... Azért jöttek Meilisbe, hogy kutassanak... Te már itt születtél, lent Meilisbe... Ezért is volt, hogy... hogy nem kedeltek annyira... - Hihetetlenül nehezére esett kimondani az utolsó szavakat, mert tudta, hogy ezzel megadja a fiúnak a kegyelemdöfést. - Sajnálom... Tényleg nagyon sajnálom.

2009.12.16. 20:12 Zev Owen

Előre szegezett pillantása megdermed, mintha a fakóarany szemek már nem is Avilára irányulnának, hanem az örvénylő félsötétbe, mely hirtelen kiéleződik, hogy a tárgyak nappali fényben kezdenek ragyogni, mintha ép szeme a rátörő magabiztos szavaktól káprázna. Észre sem veszi tűhegyméretűvé szűkült pupilláit, melytől pillantása rémisztő kifejezéstelenséget vesz fel, miközben tarkóján váratlanul válik érezhetővé az égető bizsergés, ahogy teljes biztonsággal nyomon tudja követni a robotnő pillantásának útját, melynek hidegsége mintha lángra kapott volna bőrén. Csak olaj a tűzre. – dobban fel szíve meghökkenten, ahogy torkában elcsuklik egy sóhaj és gondolkodás nélkül felmagasodik, hogy megpördülve szembe nézhessen alkotásával. Megzavart tudata kizökken jól ismert higgadtságából; képzelődik, ahogy kihallja az éterből saját lélegzetének megakadását, mintha a falak szüntelen ismétléssel visszhangoznák bele a levegőbe, melytől olyan lesz, mint egy halkuló, gúnyos kacaj, ami megállás nélkül rajta nevet. Szemei annyira összeszűkülnek, hogy már semmi más nem látszik belőlük csak az éles pupilla, mely veszélyesen rezzen meg szívdobbanásaira, ahogy minden egyes idegszálával a Második vonásaira koncentrál. Most semmi más nem érdekli, csak az, hogy a gúnyos, elégedett mosoly mögé láthasson. - Tehát nincsenek érvek. – húzza el a száját, tettetett keserűséggel hangjában, szavai mégis vontatottan hagyják el gondolatait, ahogy beletörődően a fehér hajú nő felé biccent, hogy tudja, a szavak neki szólnak. – Milyen kár. Elhaló sóhajának hangja átitatja a megdermedt levegőt, mely szinte szikrázik a feszültségtől, aminek súlyát minden pillanatban magán érzi. Mintha egy hatalmas tömegbe került volna, a rászegeződött pillantások úgy tartják sakkban testét, s bár arcáról mindez leolvashatatlan, egyáltalán nincs ínyére a helyzet. - Ilyen módszer nem létezik. – a jól ismert, cinikus dallamosság hirtelen tűnik el hangjából, hogy a feszélyezett, monoton él vegye át a helyét, melyről lerí, hogy minden ízében támadni akar; szavakkal, vagy a nélkül, az neki már teljesen mindegy. - Duplán jössz nekem, kettes. Létrehoztalak, aztán még meg is kell, hogy mentselek. – halkan cicceg fel, miközben karjaival átfonja mellkasát, egy pillanatig sem törődve tartózkodó testbeszédével, mely minden egyes pillanattal veszélyesebbé teszi. - Ellenszegülsz, ez még rendben is lenne. De hogy tőled függenénk? – leereszkedő nevetés zengeti meg mellkasát, hogy aztán végigáramoljon drótszerű torkán, ez azonban nem vált ki belőle jó érzéseket. Hamis, ironikus, negatív és élettelen. - Ne hidd, hogy félek tőlük. – ajkait széles mosolyra húzza, miközben könnyeden tesz egy lépést a vörös hajú nő felé, hogy közvetlenül előtte álljon meg. – Ez volt az utolsó húzásod, amit még elnéztem neked. Eljátszottad a lehetőségeidet. Én a helyedben inkább meghúznám magam, mert nem félek tőled. – ujjai szenvtelenül a Második állára csúsznak, hogy kicsit feljebb vonva arcát megcsókolhassa, majd megengedve magának egy önelégült vigyort, felszikrázó pillantással fordít hátat, hogy szó nélkül elhagyhassa a raktárhelyiséget.

2009.12.16. 19:23 Khiara Laken

Hisztérikus, erőltetett sóhajokkal igyekszik kikeverednie a rászakadó megrendülés alól. Teste zavarodott szimulációkat közöl le, pupillája elnyeli íriszét, melytől tekintete távolivá és bábszerűvé válik. Nincs teljes tudatában mozdulatainak, sem reakcióinak, csupán érezni képes;  érzi a hátán futkosó, fémes hideget, a fejébe harapó sajgást, melytől látása összeomlik, érzi azt a vad őrületet, ami úgy kavarog benne, mint egy pulzáló, zakatoló, mélysötét szélvihar.  Vérfagyasztó suttogássá mosódnak a szavak, minta a víz alatti morajlást hallaná. Zavart tekintete a nőre siklik, akinek szinte csak sziluettjét látja a félhomályban. A karját nyújtja, mint egy kétségbeesett árnyék – de nem érte, hanem az Elsőért, pedig egy pillanatra még ő is odasimulna, mielőtt el nem uralja ismét a taszítás iránti vonzalom.  Arca kifejezéstelen fáradtságban maradt, s úgy nézi a kifakult hajú embert, mintha azt kérdezné tőle, miért csinálod ezt? Miért vagy Te is ellenünk?  Sóhaja sóhajt követ, mint szívdobbanásai, melyek egyre csak lassulnak a normálissá váló súly alatt. Ilyen a Világ, ez a normális;  csak ezt képes magába sulykolni, hogy visszaszerezze józan eszét. - Látod.– oktató, halk hangja rezonálva zúg fel, s arra sem képes rájönni, hogy pontosan kihez szól. – Ez történik, ha elhitetik veled, hogy van remény.  Recsegve fordul arrébb, hogy a karjaival támassza ki a földet, mely súlyosan vonzza lefelé testét. Drótjai egyként lüktetnek, s vörös haja úgy szűri meg neki a fényeket arcának két oldalán, mintha vérpiros köd ereszkedett volna látására. Tartózkodóan mélyed el pár pillanatig, vonásait néma ridegségbe úsztatva, ahogyan gondolatai súlyosan béklyózzák be szenvedélyét. Visszahozlak. De ahhoz előbb meg kell haljak. Nem maradhatok itt. Nem is akarnál engem. Csak addig, míg vissza nem térsz. - Hitessem el én is? Nem. Nem hitetek semmit. – elhaló kongással és egy loccsanás hangjával áll fel, ahogyan a mellkasába vájt lyukon át kipréselődik a fekete folyadék. - Én az igazat fogom mondani... Lehet, hogy van.  Vonásai ellazulva merednek előre, miközben újból elnyitja merev, remegő ajkait. - Mi van, ha azt mondom, tudom,  hogyan lehet kikapcsolni azt az akaratot?  - sziszegi hidegen, jeges tekintetét egyenesen az Első alakjára égetve. Nem blöfföl; minden egyes szavában biztos, s ennek hatására szájának sarka felfelé görbül, pedig a bent dúló érzelmektől inkább lefelé kéne. - Most mi lesz, nekem támadsz?  A legegyszerűbb az lenne, ha már most feladnád. Tőlem függtök. - kissé oldalra néz, hogy pontos másolatot készíthessen a nő előre nyújtott karjáról és kétségbeesett arcáról. Pár pillanat múlva erőltetett csuklást hallat, mely nevetésnek indult volna, azonban a hamisság egyre csak szívja megfeszített erejét.

2009.12.15. 20:56 Avila Mecoi

Hirtelen lehajtja a fejét, elszégyellte magát, hogy ilyen könnyen elfelejtkezett a büszkeségéről, és kiabált. Félt a férfitől, és annak a reakciójától. Nem attól, hogy esetleg annak az ujjai ismét a nyaka köré fonódnak, vagy ezúttal más módon próbálkozik, hogy véget vessen az életének. Nem, a félelme sokkal inkább azon alapozódott, hogy az esetleg véglegesen megutálhatja, és már szóba se fog állni vele. Hagyta, hogy fehér tincsei arca mellé hulljanak, és eltakarják a külvilág elől arcát, akárcsak a függönyök. Alakja már nem büszkén hatott, hanem meggyötörten, mint aki több éves szenvedést tud maga mögött. Nem merte megemelni a fejét, nem mert a nő irányába nézni. El tudta képzelni a gyűlöletet és az undort, amit a szemében látna. És még csak nem is mondhatná, hogy jogtalan. Igaza lenne, ha tényleg ezek az érzelmek tükröződnének a szemében, és ha meg akarna szabadulni tőle. Előbb volt itt, mint ő, és ő jogtalanul férkőzött be. Mégis, még ha sajnálta volna is, már rég nem volt számára visszaút, túlságosan is benne volt már a történésekben ahhoz, hogy egyszerűen csak megálljt mondjon, megforduljon és visszatérjen az eddigi életében. És... nem is akart. Meghallja a robot halk hangját, de még most sem veszi rá magát, hogy oda nézzen, hirtelen nagy érdeklődést mutat a föld iránt. Azon kívül tisztában van vele, hogy a szavak nem neki szóltak, nem lett volna bennük logika, ha neki szánta volna őket. Azonban mikor az további szólásra nyitja a száját, már kétség sem fér hozzá, hogy ezek a szavakat nagyon is neki szánta. Megmozdul a feje, de nem kapkodja el a mozdulatot, csak lassan és óvatosan emeli fel. Megpróbálja leolvasni a férfi arcáról, hogy mi váltotta ki ezt a hirtelen változást, de kudarcot vallott. ...hogy szeresselek... Ahogy eljutottak füléig a szavak, gyomra hirtelen rándult görcsbe, és mintha megszédült volna. Milyen az, ha szeretik az embert? Ha van valaki, akire az ember számíthat, és nehéz időkben támaszkodhat? Bolond módon hagyta, hogy a szavak elkábítsák. Bizonytalanul indult meg a férfi felé, de pár lépés múlva megállt, és még meg is hátrált. Ellenkezően megrázta a fejét. - Ez megint csak egy a te hülye játékaid közül? Csak üres ígéretek, és semmi több... Megint csak arra vagyok jó, hogy a szórakoztatásodról gondoskodjak? - Hangja ezúttal nem volt olyan szemrehányó, inkább csak amolyan óvintézkedés, és közben azt remélte, hogy téved, és a kérdések által meggyőződhet az ellenkezőjéről. Szerette volna, ha hihet a férfinek, ha bízhat a szavaiba, de már nem tudott semmit. Ő maga mondta korábban, hogy benne nem lehet megbízni, és ő ezzel egyet is értett. Akkor miért akarja most annyira, hogy tévedjen, és hogy hihessen annak a szavaiban. Talán tényleg röviddel azelőtt áll, hogy olyanná váljon, amilyennek mindenki látja? Bolondá? A világa teljesen a feje tetejére állt, és már nem tudta, hogy mi helyes és mi nem. Hogy mit akar és mit jobb kerülnie. Nem mondott mást, ajaki nem nyíltak újra szólásra, még csak nem is várt görcsösen a válaszra, attól félt, hogy az megadja neki a végleges kegyelemdöfést. Azonban mégsem tudott ilyen jól uralkodni teljes testént. Bár agya egyet értett a némasággal, a mozdulatlanság ellen már voltak kifogásai. Vagy nem is az agya adta ki a parancsot? Nem tudta mi volt, és honnan jött, de látta, ahogy karjai enyhén felemelekedik és a férfi felé nyúl. Bár az messze volt tőle, legalábbis nem egy karnyújtásnyira, hogy ez a mozdulat elég legyen, hogy elérje, mégis felé nyúlt. Mint egy segélykérő mozdulat. Olyan természetes, mintha egy fuldokló nyújtaná ki a kezét egy arra sétálónak, hogy segítsen neki. A reményét minden logika ellenére a férfibe fektette. Aki nem volt több egy robotnál, aki nem képes érzelmekre, ahogy ő fogalmazta.

2009.12.15. 20:46 Daniel Barth

Magabiztos, igaz mosolyra húzódnak ajkai, ahogyan még szorosabban öleli magához a lányt, mintha soha többé nem lenne képes elengedni. Gondolatai elkalandoznak a jövő felé, ami talán most először sikerül még maga előtt is pozitívan feltűntetni. Mintha magabiztossága új energiával töltené fel mindenét; ezek az új és ismeretlen érzések pedig végre színessé tennék addig feketével festett magányát valahol mélyen, a lelkének egyik eldugott zugában. Ahogyan a lány sérült vállához ér, kissé összerezzen, most mégsem szólna egy szót sem, túlságosan is élvezi ezt a kialakult helyzetet. Ellazultan csukja be szemeit, homlokát még mindig Mizukiénak érintve. - Lehet, hogy igazad van… De még mindig három egy az állás a javamra… Én kaptam két pofont, meg egy vödör vizet a nyakamba, viszont csak egyre emlékszem, ami… nos, nem esett jól abból, amit mondtál. – nyugodtan mosolyodik el, mégis kissé lehajtja fejét, belegondolva, hogy hányszor sértette már meg a lányt, és még hányszor fogja. Túlságosan is élvezi, ahogyan Mizuki egyre jobban ellazul az ölelésében, hogy végre valaki mellette is biztonságban érzi magát, hogy végre van valaki, aki megbízik benne annyira, hogy rábízza magát. Félve emeli fel fejét, ahogyan a lány szavai elnyerik értelmüket. Addigi nyugodtsága egy pillanat alatt párolog el; kezével lassan elengedi Mizuki derekát, hogy zavartan túrjon bele kócos hajába, egy pillanatra ellökve szürke tekintete elől, hogy a lány láthassa fakó szemeiben a bizonytalanságot. Át akarja adni a döntést, hogy ne neki kelljen, büszkesége viszont nem engedi, hogy döntésének súlyát átrakhassa a lány vállára. - Ha tényleg megtennéd… De nem akarom, hogy felolvasd… Csak, mondd el, mi áll benne…- próbál kitérni a válasz elől, amit Mizuki másodjára tesz fel, azonban néhány néma perc után mégis úgy érzi, muszáj valamit mondania, még hogyha nem is akar. –Tég… - suttogja maga elé alig hallhatóan, mielőtt azonban kimondhatná, összezavarodottan hajtja le fejét, hogy vonásait szürke tincsei takarásában tudja. – Semmit. Nem lehet, nem akarok semmit… Mondtam, hogy nem szabad… - Bizonytalanul lép hátra, elsápadt arcát még mindig a szürke fátyol mögött bújtatva.

2009.12.15. 17:11 Zev Owen

A mélyről fakadó szavak követelően sajátítják ki maguknak a suttogásokkal keresztezett teret, melynek vad örvénylése a levegőben újra és újra fájdalmasan megrezonáltatja vázát. Minden más helyzetben elidőzne a feltörő érzelmek analizálásán, vagy a hang veszett intenzitásán, mely olyan erővel tör fel Avila törékeny testéből, hogy még szeme sarkából is jól kivehetően látja, amint az aprónak tűnő, női alak vészesen beleremeg. Most nem érzi azt a természetes önelégültséget, melyet akkor vélt mindig felfedezni, mikor az emberi érzések elsöprő hullámai könnyű játékszereivé váltak. Az Első mintha egy pillanatra semmivé foszlott volna benne, hogy magával vigye leereszkedő, aljas cinizmusát. Azt a fekete humort, mely mindig is csak rá volt jellemző, annak ellenére, hogy minden ízében hamisnak és erőltetettnek hatott, mintha egy közönséges légy vágyakozna a pillangó szépségére és könnyed mozgására. Pontosan így volt odabent elszürkültebb a gép lelke, mint bármelyik emberé, akit élete folyamán lekezelően mért fel tehetetlen gyengesége, és szánalmas halandósága miatt. Gondolatban logikájának szavait használja, melyet már nem is mer névvel illetni. Hiszen csak egy program, mely sohasem élt, hiába mozgatja a vázat egy tökéletes memória, pusztán egy örökmozgó cella marad, mely egy veszteglő életet tart fogva. Igyekszik meggyőzni magát, hogy csupán egy emberi ösztön benne maradt töredéke hiteti el vele a robot elméjének jelenlétét, melyet most is ott érez minden porcikájában. Ott érzi a halántékán végigcsúszó drótokban, melyek szövetéből kitüremkedve dobbannak fel, akár egy-egy életre kelt ér. Érzi az ujjaiban, melyek görcsösen markolják a mélyvörös tincseket. Megérzi mellkasában, melyben szíve újra holtra váltan dobog, és az aranyló szemekben, amiket már nem is érez sajátjának, mikor újra eltűnik belőlük az eleven, kézzel fogható csillogás. Kétségbeesetten kutat a válasz után, hogy miért kell máris elengednie a külvilágot, a lány körülölelő karjai - melyekre csak most eszmél rá igazán - azonban másodpercek alatt megadják a magától értetődő választ. - Ne... - csuklik el a torkából feltörő hangfoszlány, ahogy karja automatikusan a robotéért nyúl, hogy lefeszíthesse magáról. Már nincs tisztában azzal, hogy valóban ő uralkodott-e a szó fölött, mely a benne újjáéledő gépnek szólt volna, miközben a hanglejtés egyértelműen olyannak tűnt, mintha a vágyakozó ölelés ellen tiltakozna. Fémes tapintású ujjai a Második alkarjára fonódnak, hogy teljesen eltolhassa magától, miközben idegennek ható szemei Avila pillantását kutatják a homályban. - Akkor mire vársz? Küzd le a félelmed és gyere közelebb. Támaszd alá ész érvekkel miért kéne, hogy szeresselek. Talán még sikerülni is fog, és elérheted, amire annyira vágysz. Boldog hazugságban élhetsz majd tovább... Velem. – ajkai megremegnek, ahogy az utolsó szót még egy lélegzetnél is halkabban formálja, lenyelve a torkát fojtogató igazság mérgét. Hiszen tudja, hogy most már csak a kirakós egyetlen darabja hiányzik, hogy az Első valóban a robotnő ellen forduljon. Az érzelmek veszélyesek. Penge élen táncolsz. – szisszen fel a néma tudat, elmélyedve saját szavainak vészjósló csendjében.

2009.12.14. 23:24 Khiara Laken

Egész testével összerezzen, mikor megérzi magán a jéghideg sóhajt, mintha a szavak keltettek volna egy gyenge fuvallatot körülöttük. Mellkasa kifeszül, szívdobbanásai megfagynak, amint szerkezete kihagy egy végtelennek tűnő hullámot, ahogyan az önkívületi állapotból elér a puszta sokkba, mint aki már visszatért, és fel is fogott mindent, de elfogadni sosem képes.  Szemei tágra nyílva merednek előre, azonban a homályos látvány nem jut el agyáig. Borzalmas dolgokon képzeleg - a mellette lévő kétségbeesésén, holtakon, halott anyákon -, míg pár pillanatig elidőzik a robot kiismerhetetlen suttogásán. Már magába is beleképzeli a gyilkos gondolatokat, szinte érzi a béklyózó rettegést a másik testben, az áhítatos fájdalmat, mely egyszerre önti el édes és szaggató érintésekkel.  Fejét lassan fordítja oldalra, hogy a neonfényekben üvegesen fénylő szemei egy vonalba kerülhessenek a borostyánszínű, meleg tekintettel, mely ugyanolyan zavarodott, akár sajátja. Új fizikai fájdalom keríti hatalmába; fogságba esett tincse húzódik fején, de most ez az érzés is teljességgel magával ragadja, mint aki élvezi a kínt, és már szándékosan azt várja, hogy az ökölbe szorított, görcsös ujjak közül emberi, vörös vér fog szivárogni.  Ajkai némán nyílnak el lágy vonásain, amíg végighallgatja a nő szavait, melyek újból szégyenteljes forrósággal támadják őt az áthűlt levegőben. Képtelen reagálnia, csupán mélyenszántva nézi a robot sebzett arcát, míg teljességgel nem derengenek fel előtte a roncsolt emlékek; még saját magát is hallja, amint azt mondja, azért van itt, hogy segítsen.  Nyikorgó hang szakítja meg a gyengén zizegő teret, mikor sűrű erőfeszítések árán nyújtja ki karjait, hogy esetlen, elrévedt mozdulatokkal ragadja meg, és húzza lejjebb a férfi alakját. Görcsösen, fullasztva szorítja magához, erőteljesen hörgő mellkassal, melynek ritmusa erősödve eszmél a bent dúló kaotikára.  Szédül lehunyt szemein át is, nem tud hangot kipréselni magából, csupán követelően szívja és fújja a levegőt, mintha ezzel a némasággal egyszerre képes lenne mindent kimondania, amit magában raktároz.

2009.12.14. 19:17 Avila Mecoi

Mérges votl a férfire, mert az úgy tett, mintha ott se lenne, és nem mondott volna semmit, amiért az megint csak a Másodikkal foglakozott. Nem bírta elviselni a látványt, kettejüket ilyen közel egymáshoz ilyen szituációba. Dühét csak még jobban fokozta, hogy olyan hétköznapian beszéltek a naplementéről. Úgy dobálóztak a kifejezéssel, mintha nem lenne semmi különleges. Pedig számára az volt. A kísérletek után nem tudott sok ideig a napon lenni, túlságosan legyengítette, de a naplementét bírta. Valószínüleg mert akkor már nem olyan erősek a napsugarak. Olyankor szeretett felmászni valahova és onnan nézni, ahogy az ég rózsaszínes narancssárgából mélykékké változik. A rövid időszak, amikor semmi nem számít, hogy honnan jött, ki ő és hova tart. Olyankor senki nem zavarja, semmi nem történhet, ami tönkretenné ezt a pillanatot. - Fejezd be! Azért küzdesz, hogy ne legyen háború, hogy Norlana és az ott élők, akik irányítják a várost békén hagyják a te lakhelyed és az itt élő embereket. Jót akarsz nekik. Annak ellenére, hogy már rég nem vagy olyan mint ők, mégis megpróbálasz olyan lenni. Hogy tudsz mindezek ellenére ilyen lenézően beszélni valami olyan szépről, mint a naplemente?! Dühös volt, és ez látszott is rajta, az sem érdekelte, ha a nő megint csak kiforgatja a szavait. Nem volt kedve továbbra is lenyelni mindent. - És te? Te sem vagy jobb semmivel sem, sőt rosszabb! Nem érdekelnek a hülye szabályaid, csak azért sem fogom befogni! Ha nem tetszik, tudod mit kell tenned. - Tekintete szikrázott a dühtől, és mostanra már kiabált. - Te sem vagy különb nálam! Még nekem veted a szememre, hogy mások nyomorán szórakozom, de mit csinálsz te? Ugyan ezt! Jó szórakozás látni, ahogy szenvedek? Jól esett feltépni a régi sebeket, és most magamra hagyni, hogy bírjak el velük egyedül? Jó érzés volt? Rohadt önző vagy! Elszórakozol, amíg szükséged van rám, aztán eldobsz, mint a szemetet. Remegett, de nem azért, mert fázott vagy félt volna, hanem az idegtől. - Én pedig vagyok olyan hülye, és hagyom, hogy kihasználj... Még ha tudom is, hogy utána fájni fog, nem ellenkezem, ha ki akarsz használni. Bolond vagyok. - Most már nem látszik a dühe, és nem is kiabál. Csak csalódott, most, hogy egyre jobban kedzte felfogni a valóságot, és kezdett tisztában lenni azzal, hogy mi játszódik le benne.

2009.12.13. 20:32 Mizuki Sawa

Hagyja, hogy a fiú felhúzza magával, és esetlenül követi, amikor az elindul az ajtó felé. Azon gondolkodik, hogy vissza kéne parancsolnia az ágyba, de valahogy képtelen rá. Nagyon is érti, hogy mire gondol Daniel, és ő maga is szeretne megszabadulni a sok ember jelenlététől. A fiú szavaira elmosolyodik, és ennyi elég neki, hogy megnyugodjon, és megadja magát. Felzárkozik mellé, és megfogja a kezét. - Bármiben is kell a segítségem, én megteszem. - elmosolyodik, és ő maga is megkönnyebbül, amikor kiérnek a lélektelen folyosóra. Bár nem szereti ha ennyire ember van körülötte. Rövdi idővel ezelőttig úgy nagyon még egy ember jelenlétét se bírta elvisleni, ami most már megváltozott, hiszen Daniel nélkül most már nem akarna lenni. Mégis azért egy része legszívesebben visszatuszkolta volna a fiút a szobába, hogy az addig pihenjen, amíg a sebei jól be nem gyógyulnak. Azonban önző része, ami most sokkal nagyobb volt, örült, hogy kiszabadultak, és egyedül lehettek. - Igen, lehet, hogy erős... de azért be kell látni, hogy közel voltunk hozzá. Bele gondolni is rossz, hogy miket vágtunk egymáshoz... Ne haragudj. Átöleli a fiút, mint hogyha soha többé nem szeretné elengedni, persze most sem felejt el ügyelni a sebekre, bár ezúttal talán kevésbé óvatos, mint amúgy. Szíve sokkal gyorsabb tempóban ver, még mindig nem tudta megszokni azt az érzést, ha ilyen közel van hozzá valaki, ha így öleli át valakki. És kételkedett benne, hogy valaha is képes lesz-e rá. Behunyja a szemét, és elhiteti magával, hogy minden rendben, nincs oka mitől félni, és most, hogy van valaki az oldalán már minden csak jó lehet. Hirtelen eszébe jut valami, egyik kezével elengedi a fiút, és a zsebébe nyúl, ujjai a napló köré fonódnak, és előhúzza. - Legutoljára enyhe vita alakult ki közöttünk a napló véget, de most hajlandó vagyok elolvasni, ha még minidg szeretnéd megtudni, hogy mi áll benne. - Halkan beszél, mint hogyha attól félne ha hangosan mondja ki a szavakat, akkor már más jelentésük lenne. - Cserébe csak annyit mondj el, hogy mit szerettél volna látni... Mielőtt összeestél azt mondtad egyetlen egy dolog van, amit látni szeretnél... Mi az? Tekintetével a fiú szemeit keresik, amik mostanrá már nem jelentenek számára veszélyt, bár nagyon is jól emlékezett rá, hogy mi történt, amikor legelőször megpillanthatta őket, és a választ várva nézett rá.

2009.12.13. 19:32 Zev Owen

A borostyánszínű, keskeny ívű szemek, melyek sápadt fényüket ontják, akár egy sötétben vadászó ragadozóé, most gyerekesen kerekké és esetlenné válnak, ahogy térdelésben nevetségesen ártatlan ábrázattal mered a lány magába roskadt alakjára. Szemöldökei felszaladnak, arca őszinte meglepettséget tükröz, melytől évekkel fiatalabbnak tűnik még robottestének tizenhat événél is. Hallja a meg-megakadó lélegzetek felzúgó zaját, mely egyszerre ingadozik a hisztérikus nevetés és a zokogás rég nem hallott hangjai között, s egy pillanatra komolyan elhiszi, hogy a robot könnyekben tört ki, mikor feje esetlenül térdeire hanyatlott. Szívének ritmusa hirtelen gyorsabbá válik, ahogy észreveszi arcán saját döbbentségét, és a mellkasát metsző irigységet, mely egyszerre vegyül a csodálattal, amit most úgy próbál rejtegetni és semmissé tenni, mint az arcán végighúzódó fémes csík fakószürke csillogását, melyen mintha még mindig érezné a lány körmeinek perzselő útját. - Eszes lány vagy Laken. – szaladnak hamis félmosolyba ajkai, mikor rátalál hangjára. – Először szavakkal a halálba kényeztetsz, aztán meg elküldesz? Hol marad a vendégszeretet? Elfelejtettem volna beléd programozni? – hümmög fel keserédes hangon, mely mögött szenvtelen gúny játszik, mindezzel tökéletesen ellentmondva annak, amit valójában ki akar mondani. Alsó ajkát fájdalmasan beharapja, hogy a megkésett szavak csábítását se érezhesse, miközben halkan elneveti magát, mintha csak önmagának szóltak volna a cinikus mondatok. - Ne mond, hogy Téged egyáltalán nem izgat a naplemente, mert nem veszem be. – suttogja, miközben már tudatában sincs szavai értelmének, csak mondani akar valamit, hogy elterelje gondolatait. Minden ízében reszket, mikor újra megkísérel közelebb húzódni, azonban ezzel a logikátlan lépéssel teljesen elveszíti önmagát; nem érti, hogy teste miért reagál egyre értelmetlenebb módon a felkínálkozó helyzetre. Észrevétlenül mélyed el saját nevetésének végtelennek tűnő hangjában, mely csak akkor halkul el, mikor ajkai a Második arcát érik és ujjai köré csavar egy hosszú, vörös tincset, ami úgy tekeredik merev, gépi szövete köré, mint egy spirális vágás, melyből bíborvörös vér fakad. - Csak egyetlen dolgot nem értek. – fejét kissé megdönti, hogy uralkodni tudjon mozdulatlanná dermedt testén. – Hogyan tudsz mindig ennyire emberi lenni? Vajon én is ilyen voltam még az elején? Nem emlékszem rá Khiara. Nem emlékszem ki voltam és azt sem tudom, mire vágyok. Hülyén fog hangzani, de... ha ember lennék, csak Téged akarnálak. Az Első viszont még mindig valóra akarja váltani a saját álmait. – hangja még halkabb lesz, miközben úgy hangzik, mintha egy oktávval feljebb csúszna, mint aki egy egyszerű rémtörténet mesélése közben akarja fokozni a hatást; vagy aki minden erejével megpróbálja elfojtani dühöngve tomboló félelmét. - Egy gyilkosként születtem újjá. Megöltem anyámat. De nem tudom, hogyan kell... - keze ökölbe szorul a hullámos tincsek körül, miközben fogai jól hallhatóan megcsikordulnak. - Fogalmam sincs, hogyan térhetnék vissza. Nem enged. Akarja a testet, mert az övé. Ő határozza meg meddig mehetek el és az idő folyamán annyi ingert és reakciót magába szívott, hogy jóformán nélkülem is életképes lenne! Sóhaja megremeg, mikor percekig visszatartott lélegzete kiszabadul fémtüdejéből.   - Segíts Khiara... Hozz vissza!

2009.12.13. 17:37 Khiara Laken

Élesen szegezi előre tekintetét, mint aki még mindig a semmitmondó plafont nézi, nem a felsebzett, fémes csillogású arcot, melyen folyamatosan egy megtévesztő mosoly játszik. Úgy érzi, mintha a szavakra hirtelen sötétülne el minden körülötte; a felsorakoztatott mondatok közötti űrt saját, emberi nevének visszhangjai töltik ki, erőteljes pulzálásra ösztönözve szívét, mely fullasztva nyomorgatja mellkasának belsejét.  Hosszú pillanatokig hallgat, mint aki elvesztette a hangját. Érzi a hűvös talajt maga alatt, és a robot felemelő közelségét teste felett, ami a földhöz szegezve vészes ellazulásra ösztönzi. Örökké  így tudna maradni, még ebben az eldugott raktárban is, ám gondolatai most is visszazökkentik őt a megfáradt lelkű valóságba. - Csak ezeket akartam hallani. – lassú hangja elrévedt ürességgel cseng vissza. – Nem kell többet ígérgetned sem. Nagyfiú vagy már, el tudod dönteni, mire vágysz.  Nem foghatlak vissza erőszakkal, és nem kényszeríthetlek. Csak jót akartam neked. Sajnálom.  Egy másodperc alatt uralkodik el rajta a fájó düh, mely ujjait önkéntelen görcsösségre ítéli. Acélkeménységű körmei lassan szántanak végig a robot szövetek nélküli arcán, halkan csikorgó, nyomott hangot hagyva maguk után, melytől végigfut rajta a borzongató hideg. - Én sem várom el, hogy feladd Norlanat. Tudom, hogy mennyire hiányzik az otthonod. Az életed. – szemei üvegesen csillognak, ahogyan felsorakoztatja minden gondolatát, hogy elrejthesse a szívét tépő őrületet. - Nem akarom, hogy azt hidd, meg akartalak változtatni.  Nekem bárhogyan több voltál, mint elég.  Én érted még az Égi városba is beleszeretnék.  Vonásait megfeszíti, ahogyan Avila szavai tovább rombolják benne a belső, ingó várat. Lélegzete bennakad, rázza a lázszerű érzet a szégyentől, mely örökké emlékezteti legnagyobb bukására; hogy többnek hitte magát annál, ami.  Keserűen ül fel, puszta mozdulatával meghátrálásra késztetve a robotot, akit most elfed lehunyt tekintete. Ezerféle dolgot kérdezne, ezerféle mesét elhallgatott volna – de mindig a két városnál és a háborúnál lyukadnak ki, s egyre inkább feszélyezi a tudat, hogy bolondot csinált magából. Hogy vakon kényszeríteni akart valakit a bujdosásra, és félelméből adódóan még követelni is akart tőle, melynek emléke most egyszerűen abszurdnak és kínosnak hat. - Persze. Ha szerencséd van. – fuldokolva préseli ki magából a szavakat, miközben vadul sajgó fejét a térdeire kell döntenie, mintha el akarna tűnni. – Elegem van a háborúból. Elegem van a gyűlöletből.  Hányingerem van az egész mocskos Világtól… Menjetek csak, és naplementézzetek. Tűnjetek el.  Ismét érzi a vad taszítást kifelé, mintha nem lenne ura önmagának. Mély undor keríti hatalmába; saját vérének illatát érzi, s már csak gúnyos hidegséggel képes nevetnie maga elé, melyeket zokogásként hall vissza füleivel.

2009.12.13. 16:31 Avila Mecoi

Fejét a nő felé fordítja, és egy dühös tekintetet vet rá. Mint hogyha neki sose kellett volna igazán tapasztalnia a magányt. Persze ebben nem lehetett biztos, nem tudhatta, hogy érezte-e valaha is a magány körülölelő, fojtogató érzését. Nem, megrázta a fejét. Azt, amit ő érzett, és érez, azt a nő nem érezhette. Neki itt van Meilis. Még ha a város haldoklik is, az emberek támogatják őt. A városnak szüksége van rá, és ez az, amit ő nem érez. Rá senkinek nincs szüksége, őt már rég mindenki maga mögött hagyott. Talán ezért is követi minden feltétel nélkül akárhova is az Elsőt. Neki szüksége volt rá, még ha csak rövid időre is, és ha csak hazugság is volt, hűen elő tudta adni, és azt az érzést ajándékozta neki, hogy nincs egyedül. Meglepődöttség tükröződik az arcán, amikor meghallja, hogy a nő félt, és ezért menekült. Valahogy nehezére esett elhinni, és mégis egy időben naivnak is érezte magát, hogy abból indult ki, hogy a nő nem félhet, főképp nem akkor, ha az oldalán tudhatja az Elsőt. Egy ilyen mindennapos érzés, és ő még sem ebből indult ki. A férfi szavai, hogy továbbra sem hajlandó itt maradni bezárkózva, és rejtőzködve mint egy menekült, most is örömmel töltötte el. A remény apró szikrája kelt életre, és bízott benne, hogy lesz elég ereje, hogy ne hagyja kialudni. Hogy ezuttal lesz annyi szerencséje. A falnak támaszkodva küzdi fel magát, és bár lábai még mindig remegnek egy kicsit, nem zuhan újra a földre. - Láthatom? Láthatom még egyszer a naplamentét? Csak ezt a egyet szeretném, utána nekem már mindegy, hogy mi történik velem. Segíts, kérlek... - A büszkeségét teljesen elfelejtve néz kétségbeesve, és kérlelve a férfi szemébe. - Amikor a laborodba voltunk, azt mondtad, teljesíted a vágyamat, az íriszemet akartad visszaadni, de én nem akartam, azt mondtam amit szeretnék, azt nem adhatod meg, de a dolgok állása azóta változott. Szeretném még egyszer látni a naplementét Norlana fölött. Kérlek Zev... Ajkai valamilyen okból kifolyólag sokkal könnyebben áltak rá a férfi eredeti nevére, mint hogy azt mondja Első. Persze azzal is tisztában van, hogy atörténtek után a férfi nem tartozik neki semmivel, de mégis abban reménykedik, hogy ezt az egy kívánságát teljesíti, csak ezt az egyet. Azóta, ebben a pár órában ugyanis rájött, hogy igenis van még egy pár dolog, amit szeretne, bármennyire is azt szeretné, bárcsak ne kívánná ezeket a dolgokat.

2009.12.13. 11:35 Zev Owen

A naplemente szó, olyan vágyakozva sejlik elő a félsötétből, hogy önkéntelenül is gyötrő sajgás fut végig feszélyezetten dobogó mellkasán, melyben szíve olyan óvatos lassúsággal ver, mint egy haldokló, emberi testé. Drótereinek falai között hirtelen kezd áramlani tűzbe borult, fekete vére, mely nem várt áhítattal ösztönzi testét a türelmetlenségre, hogy még azelőtt Norlanaba érjen, hogy a Nap lenyugodni készülne az ébenszínű, kristályosan csillogó város horizontja fölött. A pillanat magával ragadó hevében úgy érzi, hogy hirtelen rátört szomjúságát nem is a víz, hanem az Égi város hiánya keltette benne életre, s most, hogy felnyitotta szemeit, Avila keserű pillantásának tükrében egy pillanatra saját magát vélte felfedezni. Karját igéző megfontoltsággal ereszti lejjebb, hogy érintésre éhező ujjainak hegye kitapinthassa az érdes, jéghideg fémfelületet, melyen tökéletesen érezhető a töltény ütötte horpadás. Ajkait halvány, merev mosolyra húzza, mikor térdei megkoppannak a padlón, lehetővé téve, hogy a földön fekvő lány fölé magasodjon. Karjai előre nyúlnak, hogy a vérző gépet a vállainál fogva kényszerítse mozdulatlanságra, melyről akaratlanul is eszébe jut, mikor mellkasához tartotta a hatalmas fegyvert, azt kívánva, hogy haljon meg. - Khiara. – lélegzi a nevet megigézve; hangja olyan hatást kelt, mint aki hosszú ideje először hallotta újra ezt a nevet, s most gondolataiban kutat, hogy rájöjjön, miért olyan ismerős. Egy ideig hagyja, hogy a lélegzetvételnek tűnő tónus gyengéd dallama elidőzzön a levegőben, miközben egyik tenyerét a lány arcára csúsztatja, hogy hüvelykujjával végigsimíthasson a vérvörös szemöldök hibátlan ívén. - Akkor büszkén fogok meghalni. Valahogy ennek a gondolata jobban csábít, mint az, hogy szégyenben létezzek tovább. – hangja nem több a suttogásnál, mikor a robot arcához hajol, szabad kezével kutatva a lány hűvös ujjai után, melyeket lágyan fog közre, hogy megroncsolt arcához irányíthassa őket. - Választhatsz, ki akarsz lenni: társ vagy ellenség. Megígérem, hogy nem foglak kényszeríteni akkor sem, ha az utóbbit választod. Nem foglak bántani, csak egyszerűen kisétálok azon az ajtón.– fejével szórakozottan biccent a kijárat felé, miközben könnyed, széles mosolya szüntelenül ott játszik arcán, hogy kortalan tekintetének  játéka minden ízében ellentmondjon eltökélt, komoly szavainak. - Ha szerencsénk van, nem látjuk egymást soha többé. Tizenhét szívdobbanásnyi szünetet tart, míg újra megszólal. Tudja, mert számolta, bár sajátjai sokkal többet időztek el egyetlen taktusnál. - Lehet, hogy úgy érzed, győztem, de nem várom el, hogy feladd értem Meilist. Az egyetlen dolgot, ami még emlékeztethet arra, hogy Te egyszer ember voltál. De attól én még ugyanúgy gyűlölöm azt a várost. És mindent meg fogok tenni azért, hogy elpusztítsam. Mellkasa némán megemelkedik; mintha a szavak súlyára magába fojtott volna egy gyászos sóhajt. - Ezen már nem változtathatok.

2009.12.12. 20:56 Daniel Barth

A nyomasztó, és hűvös csöndben valahogyan megnyugtatónak találja a lány szavait; az, hogy megköszön neki bármit is, furcsa melegséggel tölti el. Elvarázsolt mosolyra húzódnak felszakadt ajkai, néma, értelmetlen szavakat suttogva maga elé. Szürke tekintete egy pillanatra megdermed, mintha egyetlen pontra fókuszálna, valahol maga előtt; a nyugodt pillanat azonban nem tart túl sokáig, amikor feleszmélve megrázza fejét, hogy elkergesse elgyengülő tudatából a furcsa, számára új és ismeretlen érzéseket. - Nem… Nem tudom, miről beszélsz… - emeli fel zavartan a fejét, mint aki túlságosan is belemerült a gondolataiba ahhoz, hogy hallhassa, amit a lány mondott. Fáradtan fonja karját a lány dereka köré, majd remegve húzza magával, ahogyan feláll. Megszédülve dől neki újra a falnak vállával, előregörnyedve próbálja enyhíteni az újra belémaró fájdalmát. Meglepődve húzza össze szemeit, mintha már nem is számított volna rá, hogy ezen túl már akármi is fájhat. Azonban nem is foglalkozva semmivel, magabiztosan indul el újra az ajtó felé, némán elnyomva magában a feltörni kívánó heves zihálást, legalább amíg ki nem kerül. - Gyűlölöm a tömeget. El kell tűnnünk innen. Megígérem, nem csinálok semmit, és nem nézem meg megint közelről a földet sem, mert annyira nem érdekel, csak… Csak segíts. – hunyja össze megadóan szürke szemeit, mintha nehezére esne kimondani az utolsó szót, mely talán akaratlanul is halk sziszegéssé változik magabiztosnak tűnő hangja mellett. Kimérten veti maga elé makacs tekintetét, elgondolkodva a szavakon, talán értelmüket keresve, talán a válaszon. Gondolatai visszakalandoznak valahova a múltba, ahova a lány szavai repítik, szemei előtt pedig újra megjelennek a fakó, élettelen képek, amiket még Ő osztott meg vele. Halvány, hálás mosolyát most mégis eltakarja szemébe lógó tincseivel, ahogyan újra lehajtja fejét. - Azért az erős szó, hogy gyűlöltük egymást… - jegyzi meg halkan, szinte suttogva. – Én csak annyira emlékszem, hogy nem tudtalak levakarni magamról… Meg hogy leöntöttél egy vödör vízzel, ami azt hiszem… nem volt rossz ötlet… - akadozó mozdulatokkal lép közelebb Mizuki alakjához, hogy újra magához szoríthassa, úgy, mint régen; hogy homlokát újra az övének érinthesse, csakúgy, mint legelőször…

2009.12.12. 13:25 Khiara Laken

Érzi az újból felcsapó indulatot, melynek mása gyengén perzselve szalad végig drótjain. Felhúzott szemöldökkel tölti tele tüdejét, s mintha vágyakozna a fekete tócsáért, követi végig tekintetével a szétömlött víz sötétét a földön. Ajkai kiszáradva nyílnak el, s mélyen döfi át torkát a tudat, hogy nem ihat – azonban feltörő szomjúsága legyőzi a logikát, és pár pillanatra rá már menthetetlenül kezd egy hideg korty után sóvárogni.  Egy halk koppanással dönti hátra fejét a padlón, élvezve, hogy a falak úgy magasodnak most fölé, mintha bármelyik pillanatban összeomlani akarnának. Az átnedvesedett rongyon át így mérséklődik a szivárgás, de lyukas drótját tovább érzi rezegni mellkasában, ahogyan megemeli annak ívét. - Gyerünk. Vitatkozzatok tovább, mi a rosszabb. – térdeit felhúzza, tenyerét pedig homlokára tapasztja, melynek fémje alatt zúgolódik az álmosító nyomás. – Egyszer biztosan megunjátok.  Szavai kifejezéstelenül csengenek vissza a félhomályban, miközben szemeit a robot homályos körvonalaira veti, melyeket onnan lentről alig lát. - Nézd meg. Rejtegeted az arcod, mikor előttem nincs semmi szégyellnivalód. Vajon meddig bírod ott tartani a tenyered?  Alig észrevehetően húzza hideg mosolyra az ajkait; saját magán gúnyolódik, s átkozza lényét, amiért szándékosan megnehezítette a robot rejtőzködését. Hangján nem mutatkozik feszélyezettsége és idegessége, csak karjain, amik idegesen remegnek maga mellett, mintha meg lenne hibásodva. - Nincs szükség arra, hogy küzdjek veled, Első. Te folyamatosan ezt csinálod. – mondja tovább hamis tónusokkal, miközben egy pillanatra felül, hogy bocsánatkérően odagurítson a férfi elé egy feltekert fáslit. - Csak nem értem, miért.  Fent már legyőztél egyszer. Tudod, miért rohantam el egyedül? Mert megrémültem.  Mérhetetlenül gyáva voltam, és Te győztél. Vége mindennek.  Hirtelen szorul el gyomrának tájéka, amint újra felfogja az igazságot saját szájából. Visszadőlve, recsegve fordul arrébb, ahogyan megérzi gyengeségét, saját szégyenét és álmosságát, mintha még mindig nem bírt volna hozzászokni az új, teljes fémvázhoz. Eszébe jut egy roncsolt emlék, milyen volt emberek között feküdni azon az elhagyatott állomáson – azok az emberek sosem tértek vissza a bázisra, egyikőjüket sem látta viszont, s csak remélni tudja, hogy soha nem is fogja vonásaikat fellelni a cyborgok között, ahova kerültek. - Nem akartok bujkálni? Nincs szükségetek védelemre?  Sajnálom, de vagy feladjátok a büszkeséget, vagy büszkén vállaljátok a biztos halált.

2009.12.11. 20:17 Avila Mecoi

Szó nélkül nézi végig, ahogy a nő leteszi mellé a pohár vizet, és bár hálás neki, mégis képtelen ajkaival a "köszönöm" szót formálni. Felveszi a poharat, és lassan, megfontoltan kortyol belőle. Lassan emeli fel a fejét, nem sieti el a mozdulatot, mintha csak neki is örökké lenne ideje. Pedig számára minden egyes perccel közelebb kerül az elkerülhetetlen vég. Hát már neki is feltűnik? Szemein egy pillanatra fut át a rémület, de végül csak annyival magyarázza, hogy mióta lejöttek nagyon eleresztette magát. Nem figyelt rá annyira, hogy megtartsa az álcáját. Nem volt elég óvatos, mint ahogy azt Norlanában tette. Ahogy Norlanára gondolt fájdalom fogta el a szívét. Bezárva érezte magát a kis helységbe, de sokkal inkább zavarta, hogy innen nincs rá esélye, hogy lássa a... - ...naplementét. - fejezte be a gondolatot hangosan kimondva. Imádott a házak tetejére mászni, és onnan figyelni, ahogy a Hold leváltja a Napot, és az egy nagy tüzes körként tűnik el a horizonton. Olyankor nem kellett mindazt a terhet éreznie, amit nap mint nap cipelt magával. Még ha csak egy rövidke kis időre is, de volt rá alkalma, hogy megszabaduljon tőlük. Hogy elmeneküljön. Gondolataiból és emlékeiből a férfi dühkitörése ébreszti fel. Nyugodtan nézi a mozdulatait, az arcát, ahogy a reakciói eluralkodnak testén. Nem ijed meg, mintha csak várt volna rá, hogy előbb vagy utóbb bekövetkezik. Mégis, mikor meghallja az Első szájából a nevét, enyhén összerezzen. Hevesen kutat az indok után, és mikor rájön legszívesebben újra mélyre ásná, de már késő. Félelem. Fél a férfitől. Fél attól, ha közelebb jön, de még jobban fél attól, hogy olyan könnyen olvas benne, mint egy nyitott könyvben. Hogy feleleveníti a múlt kínzó és gyötrő emlékeit, amiket csak olyan nehezen sikerült száműznie, amik miatt felépítette maga körül a kis fellegvárát, és elbújt az érzelemmentesség maszkja mögé. És most jött ő, és csak úgy pillanatok alatt lerombolta mindazt, amin ő olyan sokáig dolgozott. Feltépte a múlt sebeit, és már nem volt számára visszaút. Érezte, ahogy a könnyek újra, másodszorra is elöntik. - Nem tudom mit akarok... És azt hogy mit tegyél neked kell tudnod. - halkan szólal meg, hangja árulkodik arról, mi játszódik le benne. Nem néz a férfire, kerüli annak mindent átlátó tekinteteit. - Azt hiszed nem vagyok mindezzel tisztába? Hogy én minderre már nem jöttem rá? Elhallgat, és mégis megkockáztat egy óvatos pillantást fel, a férfi arcára. - Nem, semmi sem rosszabb, mint a magány... - csak suttogja a szavakat, de meg van győződve azok igazáról.

2009.12.11. 18:35 Zev Owen

Sietősen bevágja semmitmondó pókerarcát, mikor a vöröses árnyalat újra látóterébe kerül a hófehér, hibátlan arcvonásokkal együtt, melyek csak még inkább kiemelik a tengerkék, üveggyöngy szerű szemeket és az élénk színű, íves szemöldököt, mely a félhomályban úgy rajzolódik a lány jellegzetes, szomorú szemei fölé, mintha odafestették volna. Ajkait szorosan összezárja, és egész testében megfeszül, mikor meglátja a vízzel átáztatott anyagot a nő hosszú ujjai között. Élettelen tekintetében a mézarany színű szemek veszélyesen csillognak fel, miközben ellenséges pillantása elsötétül, és egy apró, ingerült fejmozdulatot tesz, mintha összerezzenne, mikor a jeges víz olajjal fedett arcát éri, benedvesítve arcába lógó, tinta fekete hajtincseit. - Te nem vagy magadnál. – szisszen fel, fogai közt engedve ki a tüdejében tárolt levegőt. – Abban igazad van, hogy a szívet nem terveztem létfontosságúra, de idővel a szivárgás elgyengít majd. A Te véred nem tud megalvadni. Torka elszorul, miközben nyelni próbál; úgy érzi mintha most szakadt volna rá a víz hiánya, melyet már hosszú évek óta nem diktált magába, azonban nyelőcsövének kaparó szárazságát most képtelen enyhíteni. Mellkasa alig észrevehetően megremeg; minden erejét latba veti, hogy feltörő ingerültségét elcsitíthassa, feszélyezettsége azonban túlnövi magát, mikor állkapcsának szögletes vonaláról hirtelen eltűnik a hűsítő érzet. Nem bírja tovább elviselni a tudatot, hogy a gyenge, haldokló fényben már tökéletesen láthatóvá vált acél színű, roboti arcának bal fele. A rideg váz nyers, élettelen valójában, melynél még az is százszor jobb lenne, ha a fémlapok súlya helyett karmazsin színű vére ömlene belőle gyötrő fájdalommal kínozva meg testét. Mikor a Második lehunyásra készteti szemeit, már nem képes a bocsánatkérő, lágy szavakra figyelni; egy vad, kiszámított mozdulattal ragadja meg csuklóját, hogy lendületből kifeszíthesse, és távolabb vonja arcától, amíg lesüti pillantását, mintha feltűnően szégyellné gépi mivoltát. - Nincs szükségem arra, hogy bárki is vigyázzon rám! Hangja élesen tölti ki az apró helyiséget, melyet egy hatalmas csattanás követ, ahogyan egy felszított mozdulattal kitépi a Második kezéből az elnehezült gézdarabot és a vízzel telt tálba dobja, mint egy vagdalkozó, sértődött gyerek, aki lázad az egész Világ, és egyben önmaga ellen. Pillantása egy másodpercre elidőzik a felborult tárgyon, mely vízzel telt vérét ontotta a padlón, amelyet most már sokkal magasabbról lát, pedig észre sem vette, hogy futótűzként terjengő dühében hirtelen felmagasodott. - Rossz rátok nézni. – leheli, miközben szavaiból szivárog a leereszkedő undor. - Mégis mit vártok tőlem? Avila Te mit akarsz, mit tegyek? Mit gondolsz, vajon miért nem ajánlgatom magam az embereknek? Ha komolyan engem akarsz, akkor fogalmad sincs arról, hogy ki vagyok valójában. – ledermedt ajkai alig mozdulnak, amint megvető szavait egymás mögé sorakoztatja, a félsötéten merengve el, mintha abból idézné elő monoton hangját. – Nem olyan vagyok, akiben megbízhatsz. Nem olyan vagyok, akire mindig számítani lehet. Aki megértő, aki támogat. Nem élek, viszont ki tudja még meddig, de létezni fogok. Kiszámíthatatlan vagyok; a gyengédségnek pedig, amit adok, elviselhetetlen kín az ára. Szája széle felfelé görbül, ahogy visszacsengenek fejében saját mondatai. Szemeinek révültsége visszatér a valóságba, ahogy megemelve fejét a fal mellé roskadt nőre futtatja óvatos pillantását. - A magány... Ezerszer jobb ennél. Még mindig nem bír Khiara-ra nézni, csak arra ügyel, hogy a felsejlő fémes csillogást még ujjai között se láthassa, ahogy tenyerével megpróbálja kitakarni a felsebzett részt. - Még mindig meg akarsz küzdeni velem, igaz No.2? Hát így már igazán nincs értelme egymást áltatni a fölösleges gondoskodásunkkal. Igazad volt. – suttogja, hangjában furcsa módon megnyugvás cseng, ahogy most már önként hunyja le szemeit egy pillanatra, azzal a gondolattal játszva el, hogy többé már nem kell látnia egyikük fájdalomtól elgyötört arcát sem.

2009.12.10. 21:59 Khiara Laken

Egy mozdulattal vonja maga mellé a robot tekintélyt adó testét a ládára, hogy azalatt a pár másodperc alatt képes legyen lehiggadnia a történtek után. Ott tartva őt a karjaival áll fel, szemeit azonban nem képes összekapcsolnia vele; még mindig érzi magában azt a mérhetetlen szégyent, ami megakadályozza ellazulásában. Hiába gondolja, hogy így tudja a legtökéletesebb védelmet nyújtani, bűnösségével képtelen mit kezdenie, mintha most egy keserédes erő dolgozna benne, mely egyszerre öleli és taszítja szenvedélyesen. - Hagyd csak. Nincsenek súlyos sérüléseim, Első. – ad magyarázatot mélyenszántó hangon, majd végiglépdelve a terem mentén tölt az áporodott vízből egy meggörbült fémalkatrészbe, és egy piszkos pohárszerűségbe, melyet a nő elrévedt alakja mellé rak le.  Otthonosan mozog a felhalmozott tárgyak között, melyek együttese egy óriási raktár szellemét idézi fel. Ezt szokta meg, magáénak érzi a hűvös levegőt, a recsegő dolgokat és a gyenge, rezgő fényeket, mintha így visszakerülhetne abba az időbe, mikor még nem sulykolta be ennyire a merev komolyság, és emberi aggyal, programok és tudás  nélkül adhatta át magát az illúzióknak. - Üvölt rólad, hogy magányos vagy, érted? – közli váratlanul a nővel, ám néma sóhaja belérekeszti további szavait. Képtelen lenne most megértetnie akárkivel is, hogy nem át, hanem belé  kell látni, és hogy itt mennyire egyformák azok, akik a végtelenségig különbözni tűnnek. - Azt kértem, vigyázzatok, ne azt, hogy faljátok fel egymást,  mint a hetekig éheztetett vadak... Itt vagytok Meilisben. Egymástól fogtok függeni. – mereven vezérli vissza magát a robothoz, karjaiban embereknek szánt, sérülést fedő anyagokkal, kisebb alkatrészekkel és a tállal, melyben sötéten kavarog a jéghideg folyadék. Recsegve ereszkedik féltérdre, ujjaival keményen közrefogva a férfi állát, miközben egy gézdarabot márt a vízbe, hogy a roncsolt archoz emelve lekaparja róla a rászáradt, fekete vért.  Érintései nyomán repedezve szakad fel az elfedő bevonat, pár pillanat alatt megmutatva magát a gépi nyersség, a fémes csillogású váz, melyről lekopott a halványbarna bőrszövet. Hirtelen húzza vissza elnehezült kezét, újra a vízbe mártva, míg sebesen peregnek fejében a gondolatok, s nyaka is kínzón forrósodik fel. Hogy képes legyen teljességgel felemelnie bíboros színárnyalatú haja keretezte arcát, már a robot szeme környékére helyezi az anyagdarabot, hogy ezzel késztesse tekintetét lehunyásra, hagyva, hogy a vízcseppek őrülten szaladjanak végig a hideg fémen. - Borzasztóan sajnálom. – szaladnak ki összepréselt ajkain a szavak; azt azonban nem tudja felmutatnia gyerekesen nagyra tágult szemeivel, mennyire,  s most úgy érzi, ha képes lenne rá, egy csettintéssel be tudná fejezni ezt a végét járó háborút.

2009.12.10. 19:16 Avila Mecoi

Ezúttal a nő hideg kezei azok, amik testét összerezzenésre kényszerítik. Egy parancsoló mozdulattal a talpra rántja és gyors léptekkel elindul, ezzel rá is rákényszerítve a tempót. Még mindig kapkodva veszi a levegőt, és most, hogy gyors iramot is diktálnak neki, ezen nem változik semmi. Nem szól semmit, nem néz oldalra se, csak előre. Alig hogy becsukja maguk mögött a nő az ajtót, kicsit távolabb vonul kettejüktől, és újra lezuhan a földre. Nehezére esik lábainak, hogy megtartsák saját testsúlyát. Felemeli az egyik kezét, és végigsimít vele a nyakán. Bár nem láthatja, biztos benne, hogy az Első ujjainak nyoma még mindig meglátszódik. Tisztában van vele, hogy az ő hibája, ő provokálta ki ezt a reakciót a férfiből, mégis, ha visszaforgathatná az idő kerekét, akkor sem változtatna semmin. Fejét felemelve nézi a két robot tevékenykedését. Elgondolkodik rajta, hogy miért nem mond semmit a férfi az újabb vádlásaira. Igen, úgy gondolta ez a legjobb kifejezés rájuk. Vajon direkt csinál úgy, mintha nem lenne ott? Ennyire mérges rá? Vagy hallgatott a Második parancsára, miszerint fogják vissza magukat. Miért mindig azoktól a válaszoktól vonják meg, melyikekre a legjobban kíváncsi? Ez a sors bosszúja, mert látszólag mindene megvan. Megrázta a fejét. Nem lehet, hiszen a sorsnak jobban kellene tudnia, és nem hagyhatja, hogy a látszat becsapja. Gondolatai másfelé terelődtek. Vajon meddig kell itt lenniük? Valóban tíz napig, mint ahogy azt a nő említette korábban? És utána? Mi vár rá, ha lejár ez az idő? Az eddigi csekély kilátásokra most még kevesebb esélyt látott. Mit csinál, ha magára hagyják? Csak azért követsz árnyékként, mióta csak megláttál, mert egy szánalmas és élhetetlen világba zártad magad. Bár fájtak neki ezek a szavak, valahol mélyen tudta, hogy az Elsőnek igaza van. - Miért látsz át rajtam ennyire? Miért vagy arra képes, amire eddig senki? Mindenkit olyan jól becsapott az álcám, csak téged nem... - halkan csengtek a szavai a helyiségben. Fejét felhúzott térdeire hajtotta, és csak akkor látta a két robotot, ha felemelte a szemeit, és nem megszálottan egy pontra ézett valahol a cipője orra elé. - Azt akartad, hogy én vigyázzak rá, de azt hiszem ez most már felesleges... Te is meg tudod tenni, és sokkal jobban mint én. - Ezek a szavak már a Másodiknak szóltak, ahogy tekintetét is rá emelte, és ezúttal hangjában sem volt se gúny, se kihívás, se semmi hasonló, ami már vele járója volt, ha a nővel beszélt.

[1115-1096] [1095-1076] [1075-1056] [1055-1036] [1035-1016] [1015-996] [995-976] [975-956] [955-936] [935-916] [915-896] [895-876] [875-856] [855-836] [835-816] [815-796] [795-776] [775-756] [755-736] [735-716] [715-696] [695-676] [675-656] [655-636] [635-616] [615-596] [595-576] [575-556] [555-536] [535-516] [515-496] [495-476] [475-456] [455-436] [435-416] [415-396] [395-376] [375-356] [355-336] [335-316] [315-296] [295-276] [275-256] [255-236] [235-216] [215-196] [195-176] [175-156] [Korábbi]