Új bejegyzés Frissítés

2009.10.13. 19:06 Zev Owen

Ujjainak vonala alatt nem érzi a lány arcának melegségét, testéből mintha kiköltözött volna emberi lelke, undorodva, hogy ne is hallja még gondolataiban sem a logikája mögött felsejlő tervet, az elkövetkező, jövőbe tekintő képek elenyésző sorozatát. Üresnek érzi magát, mint egy magára hagyott cella, fogoly nélkül, mintha már annak megtört alakja is feladta volna örökké tartó raboskodását. Saját szavai idegenül csengenek vissza az elnémult levegőben, melyet Avila hangja tör meg, csendet felszántó hirtelenséggel. Mozdulatlanná dermedve hallgatja az elhangzó mondatokat, miközben fagyos pillantással méri fel analizáló tekintete a félbehagyott mozdulatot, melyet az előtte álló fehérhajú nő kockáztatna meg. Egy másodperc tört része alatt tér vissza önmagához, míg ez az elenyésző reakció felfedi magát, először ismerve fel a helyzetben rejlő félreérthető sugallatot, melyet gépéként, sérült memóriával mindeddig egyáltalán nem észlelt. - Tíz éves koromban tudtam meg, hogy szívbeteg vagyok. Ha Meilisbe születek, még néhány év sem kellett volna ahhoz, hogy ebbe belehaljak. Már nem lenne belőlem semmi. De Norlana és az itt felfedezett technika visszaadta az életemet. Most ugyan gép vagyok, de élek. – hűvös szavai egy pillanat leforgása alatt társulnak arcának régi, kegyetlenséget felvett képével, ahogy lassan visszahúzva kezét, éles tekintetét a lányéba égeti. - Te miről álmodsz? – teszi fel gyengéd hanglejtéssel a kérdést, melynek könnyeden felvett, tökéletes csengése szinte minden egyes részletében elüt elszánt, tettre kész arckifejezésétől.

2009.10.12. 21:41 Avila Mecoi

Oldalra fordított fejjel szemléli, ahogy a férfi elutánozza a mosolyát, ezzel a kicsit más tükörképévé válva. Váratlanul éri a hideg kéz érintése, így összerezzen, de nem most sem mozdul, mint ahogy előtte sem. Csak áll, és figyeli, ahogy az Első nézi, közben pedig ő is nézi az Elsőt. - Tudod, azok szerint, akik azt mondják őrült vagyok, és lássuk be, ők vannak többen, szerintük a gondolkodásmódom jó messze van a valóságtól, és mindent úgy alakítok, ahogy az éppen az én őrült világomba passzol. Jó lehet. Mármint, ha valaki megteheti, hogy mindent úgy formál, ahogy neki az éppen passzol. De sokszor a körülmények nem engedik. Ami pedig a múltamat illeti. Az, hogy kísérleti alany lettem, egy bizonyos okból történt. Nekem ez volt a sorsom, hogy megismerkedjek a Világunk ennek a részével, és én is hozzá tartozzak. És őszintén szólva... - Rövid szünetet tartott, ezzel is kicsit fokozva a tán levegőben lévő izgalmakat. - ... élvezném az irigységedet. De abban tévedsz, hogy nem kergetek álmokat, amik nem válhatnak valóra. - Száját megint egy gúnyos mosolyra húzta, és többet nem árult el. Egyenlőre. Tekintetét mélyen a borostyán sárga szempárba véste. Bőre lassan már hozzá szokott a fiú érintéséhez, mint hogy ha egy mindennapos megszokott gesztus lenne. Túl könnyen hozzászokott bizonyos helyzetekhez, és alkalmazkodott. Mindenki döntese el maga, hogy ez a javárá válik, vagy sem. Ő maga nem vesztegetett erre túl sok gondolatot. Pár pillanatig eljátszik a gondolattal, hogy követi a vele szemben álló alak példáját, és újjait végig húzza annak hideg vonásain, de aztán meggondolja magát, és alig láthatóan felemelt kezét újra visszaereszti. - A lelked a városé... - ismétli meg, lágyan ízlelgetve a szavakat, közben átgondolva azoknak a súlyát. - Manapság már nem gyakran találkozni ekkora átéléssel, vagy csak én érzéketlenedtem el ennyire, és zárok el magamtól minden fajta érzelmet, legyen az tőlem vagy éppen valaki mástól? De miért, te miért élsz ennyire ennek a városnak? Mit tett érted Norlana, hogy te most hajlandó lennél bármit megtenni érte?

2009.09.26. 11:56 Zev Owen

Néhány elnyújtott pillanatig dermedten áll, mint egy üres váz, akit csupán készenléti mintadarabként állítottak a pult mellé. Összeszűkült pupilláit körüljáró íriszei ezer apró ponton csillognak a halovány neon fényében, míg a zöld árnyalatúra színeződött körgyűrűbe is folyékony aranyként telítődik a tökéletes borostyán árnyalat. Mozdulatlan arcvonásai ijesztően kelnek újra életre, mintha egy kirakati bábú mozdult volna meg, akit a lány egy egyszerű mosollyal volt képes új életre hívni. Gúnyos cinizmust vesz fel arcára, hogy Avila így saját derűjének elmásított tükörképét láthassa maga előtt egy gép kifürkészhetetlen arcába öntve, amint az új értelmet visz a mosoly minden egyes apró rezdülésének fogalmába. Flegmán rántja ki tarkójából a csatlakoztató kábeleket, melyek tompa kattanással hagyják el a szövetébe ivódott, szabályos körvonalú pontokat. Cinkos félmosolya egy pillanatra sem tűnik el arcáról, ahogy jobbkarját tovább emelve megérinti a lány arcát, mint aki így akarja elismerésével kitüntetni beosztottját. Neonsárgára váltott, fénylő íriszei, akár egy sötétben vadászó nagymacskáé, úgy mérik fel az elé táruló arc újszerű képét. A hófehér, leomló hajat, a vele harmónikusan társuló fehér színbe borult íriszekkel, melyek sajátjáéhoz hasonlóan természetellenes látványt nyújthatnak az átlagember számára. Ő azonban egy pillanatra sem ütközik meg a látottakon, miközben hüvelyk és mutató ujja megállapodik a lány erőteljes ívű állán. - Hát lehet őrültnek nevezni egy olyan embert, aki ennyire reálisan látja a Világot? – hízelgő hangja lágy, hibátlan csengéssel hagyja el ajkait, melyet rezonáltságtól elhalt szavai után még az ő érzékei is elégedetten fogadnak magukba. – Te is rengeteget veszítettél, kísérleti alany voltál. Mégis úgy látod jónak ezt a nyomorult helyet, ahogy van. Nem kergetsz fölösleges álmokat... - szemöldökét értetlenül vonja össze, ahogy mosolya még kifejezőbb lesz arcán. – Ha robot lennél, valószínű megalkotnád a tökéletesség fogalmát. De akkor irigy lennék rád. – könnyedén, már-már ijesztően emberien nevet fel, ahogy belegondol saját hiányosságaiba és emberi mivoltának lázongó megnyilvánulásába, mely folyton ott lüktet valahol a váz legmélyében. Higgadt arcán már nyoma sincs a küzdelemnek, pusztán a karján tátongó, apró seb jelzi, hogy támadás érte. - Engem kár féltened. Még mindig enyém az irányítás. Most már nem fogok meginogni egy pillanatra sem. Hiszen arra születtem, hogy túléljem a sorsom, és azért élek, hogy Norlanat szolgálhassam. A lelkem a városé, mert neki köszönhetem a létezésem. – hangján érződik lelkéből áradó, mélyen zengő tisztelete, melyen Avilával osztozik, ahogy annak szemeiben először talál rá a város melletti, odaadó kitartásra, mely őt is bűvkörébe fogja újjászületése óta.

2009.09.25. 21:47 Avila Mecoi

Csendben gondolkodik a fiú szavain, és újra és újra átrágja rajta magukat. Előről hátra, és vissza. Eddig még maga sem igazán gondolkodott ezen. Még ha a válasz végig ott volt benne, teljes gondolatként sosem foglamazódott meg benne. - Lehet, hogy igazad van, és szívesebben lennék olyan, mint te, vagy még inkább egy technikai gyártmány. De hogy érted azt, hogy nem voltam képes elfogadni önmagam? A kísérletre gondolsz, amikor azt mondod, hogy azóta? Tévedsz! Nagyon is jól megvagyok magammal. Persze, nem lenne rossz robotnak lenni, de elégedetlennek sem érzem magam. - Mindezt szinte már emberhez méltatlan ynugodtsággal mondja, és arcizmai is rezdületlenek maradnak. Sokkal inkább felcsigázzák az Első további szavai. - Tehát veszélyes feladat. Az őrült dolgokat szeretem, úgyhogy bármi is legyen az, én benne vagyok. - Válaszolja magabiztosan, majd érdeklődve nézi, hogy mit csinál a férfi, hogyan hozza rendbe magát. Egy darabig hagyja, hogy ez elvonja a figyelmét, mielőtt visszatérne a beszélgetésre. - Meilis a földi város éledezik? Úgy érted... fellázadnak? De az hogy lehetséges? Hogy tudnak? És mi mit tudunk tenni? Azonnal cselekednünk kell! Nem hagyhatjuk, hogy elfajuljanak a dolgok. Fogalmuk sincs róla, hogy mi a jó, nem véletleün jött léte ez a rendszer, és nem hagyhatjuk, hogy néhány lázadó feldönte ezt. El kell intézni azokat, akik kitalálták ezt, még mielőtt felbúzdítják az egész várost, és olyan lesz, mint egy hangyaboly. De... gondolod, hogy még mindig van elég hatalmad, hogy elérd, hogy hallgassanak rád? Eléggé megingott a hatalmad, és sokan elkezdtek kételkedni. Azt mondják, megőrültél, és sokan hisznek is ebben. A pletykák gyorsan terjednek, egyre többen kételkednek benned... Kíváncsi vagyok, hogy mit teszel. - Mondja végül lezárás képpen hosszú monológja után, és pimaszul elmosolyodik.

2009.09.25. 18:00 Zev Owen

- Egy ember sosem válhat teljesen üressé. Erre még néhány gép sem képes. Persze lehet, hogy Te szimplán ennek az ellentettje vagy. A gépek általában emberek akarnak lenni, de ha jól látom, Te jobban örülnél annak, ha fémből lenne a tested. – válla berezonál, ahogy újra megérzi a beékelődött töltény elfordulását, majd egy súrlódás élesen nyikorgó hangját követően nagy lendülettel csúszik ki a tárgy szétzúzódott vállízületéből, mely fáradtan csuklik össze a ráerőltetett, kicsavart tartástól. Érzi, hogy most nem lenne képes még félig sem felemelni, így jobb kezével nyúl a csatlakoztató drótokért, melyek a pult fölött függenek, kihűlten várva használójukra. - Mert persze mindenki arra vágyik, ami nincs. Csak kifogásokat keresel a viselkedésedre, mert még azóta se vagy képes elfogadni önmagad.  – folytatólagosan halkítja el hangját, ahogy a tarkóján lévő csatlakozási pontokhoz illeszti a kábeleket. – De, ha már ennyire meguntad az életed, akkor gondolom, nem lenne kifogásod a legőrültebb dolgok ellen sem. Viszont előre figyelmeztetlek, erős idegzetre lesz szükség. Az itt dolgozók közül is csak néhányan veszik rá magukat a munkára, de a legtöbb esetben cyborgok kényszerülnek rá, mintha nem katonák, hanem rabszolgák lennének. – kelletlenül enged meg kifürkészhetetlen arcának egy megvető fintort a gondolatra. - Nem is esik meg túl gyakran... De ha tovább fajulnak a dolgok, valószínűleg evakuálni kell majd a város nagy részét is. Meilis éledezni kezdett, nem tudom hallottál e már róla. – ecseteli a tényt, teljesen természetes, nyugodt hangszínnel, miközben megérzi a helyreállító programok végigfutását a testén, melyek orvosolják sérült rendszerének minden egyes apró darabját, ahogy annak adatai a logikájába táplált chipeken keresztül pulzálnak végig kihűlt vázának egészén.

2009.09.24. 20:58 Avila Mecoi

Miközbe egyre beljebb hatolt a sebbe a lövés útját követve, egy-egy felületes pillantást vetett a fiúra. Látta rajta, hogy gondolatai máshol járnak, és biztos volt benne, hogy kérdéseinek köze van hozzá. Nem foglalkozott a körülöttük felcsendülő zajokkal. Tökéletesen értett hozzá, hogy iktassa ki a külvilág zajait, ha azok zavaróak voltak számára. Így most sem volt nehéz számára a feladatra koncentrálni. Ajkain ismét megjelent az a magabiztos mosoly. - Jól is teszed, mert nem kérek belőle. Ami pedig a magányt illeti... Hogy milyen érzés? Azt mondják rossz. Borzasztó és gyötrő. Amikor már már nem tudod elviselni az egyedül létet, amikor vágysz valakire, aki veled van. Melletted van, meghallgat, beszélget veled. De sokaknak a felületes tárasság nem elég. Van a másik magány is, amikor vágysz valakire, aki egészen közel áll hozzád, akire számíthatsz és akiben megbízhatsz. Akinek szeretetet adhatsz. Legalábbis én így fogtam fel abból, amit eddig láttam és hallottam. Ha többet akarsz tudni, akkor már máshoz kell fordulnod segítségért. Egyre beljebb hatolva megérzi végül a töltényt, és a csipesszel megfogja próbálja kimozdítani onnan, de az Első szavaira hirtelen kapja fel a fejét, és ismét szembe találja magát a férfi fürkésző szemével. - Érdekes szemed van. - Válaszolja halkan, és egy ideig elmerül annak a szemlélésében. Tudja, hogy a férfi most csak tereli a témát, hogy ne kelljen felfednie a saját kilétét, de nem érezte úgy, hogy alul maradt. - Nem figyeltél, hogy miről beszéltem egész idáig? Képtelen vagyok bármi féle érzelmekre... Ha boldogságot is érzek, pár pillanatnál tovább az sem tartana, az meg mit használna neked? Különben is, miért akarsz ennyire minden áron tenni valamit? Pont te montad, hogy azt se tudod ki vagyok. Miért akarnál te pont engem boldoggá tenni? És mennyire lennél csalódott, ha én azt mondanám, hogy engem semmi nem tesz boldoggá? Mert azt kell hogy mondjam, hogy így van. Boldogság, szomorúság, magány és a társaik, mind olyan érzések, amik nálam nem tartanak tovább pár másodpercnél, mielőtt újra körülölelne az érzéketlenség tökéletes és áttörhetetlen burka.

2009.09.24. 20:08 Zev Owen

Sérült vállát jobban a lány felé dönti, hogy könnyebben hozzáférhessen, miközben rezdületlen arcvonásokkal tűr minden egyes idegtépő fájdalmat, mely vázába nyilall. Mintha szoborrá merevedne, vagy érzéketlen, kikapcsolt géppé, úgy hallgatja végig a rázúduló szavak monológját, melyek hol vádló, hol kérdő hangnemben hasítják ketté a légjáróktól felzúgó teret, amint egy újabb Meilisi csomópont begyűjtöttjeit szállítják keresztül a városon. Szinte időt lehetne mérni vele, olyan pontossággal morajlik fel a rezonáltató zsongás, mely még a törhetetlen ablaküvegeket is kíméletlenül megdöngeti. Fénytelen szemekkel néz el a lány válla fölött, szinte észre sem vette, hogy percek óta egy szót sem tudott válaszul szólni. Gondolatai feneketlen mély örvényként ragadják el, melynek képei elegyednek a kérdésekre szánt kutató válaszokkal, s a Második távolinak tűnő alakjával. Mintha elviselhetetlen idő telt volna el mióta utoljára látta, pedig még az éjszaka sem fordult nappalba azóta, hogy a háborgó vihar sötéten gomolygó felhőit kettészakította a kelet felől fújó, nyugtalan szél. Átható némasággal figyeli a remegő kémcsöveket, melyek az ablak riadt zengésének ütemében reszketnek, mintha egy magánkívül feltörő erő hatása alatt állnának, saját pusztulásukat kívánva. Érzi az erőteljesen beékelődött töltényt megmozdulni fémvázának mélyén, melynek fájdalmára, mely egész mellkasán végighasít, újra Avilára kapja elrévedt tekintetét. - Egyáltalán nem sajnállak. Azt sem tudom ki vagy. Ettől nem kell tartanod. – félhangos, gépies szavai hideg színtelenséggel hagyják el ajkait, miközben fürkésző pillantása kimért jegességgel méri fel sebét, majd az előtte álló, elé tárulkozó tekintetét. – Definiálnád nekem a magányt. Milyen érzés? Azt hiszem, én nem vagyok képes rá. – zavart gondolataival küzdve próbál kiutat találni saját szavaiból, miközben azt érzi hosszú pillanatokra lesz fejében elérhetetlen érzelmeket tároló adattára, melynek negatív oldalát eddig szinte használatlanul őrizte logikájának mélyén, így a magány szó még csak távolról sem volt ismerős neki. - Azt hiszem, tehetnénk egy próbát. – vág közbe hirtelen mielőtt a lány még válaszolhatna. – Lehet, hogy képes vagyok rá. Téged mi tenne boldoggá? – jelentőségteljes pillantást vet Avila íriszeinek mélyére, hogy így is elterelje a témát saját magáról, de mindeközben egy pillanatra sem képes megfeledkezni elviselhetetlenül égető fájdalmáról.

2009.09.24. 19:09 Avila Mecoi

Fejét kicsit oldalra döntve szemléli a férfi arcvonásait. Mindig ugyan az a kép, soha nem változik. Az emberek nem képesek valami újat kitalálni. Még akkor sem, ha nem teljesen emberek. - Nincs szükségem az együttérzésedre. Őszíntén szólva unom már, hogy egyfolytában mindenkitől ugyan azt kell látnom. Mindegy, hogy csak felületesen ismernek, vagy kicsit többet tudnak rólam, mindig találnak egy okot, hogy sajnáljanak. De arra senki nem gondol, hogy nekem erre nincs szükségem? Nem visz tovább, ha sajnálnak, attól még nem leszek boldog. - Mintha megkönnyebülne, hogy végre elhagyták ajkait a szavak, amiket már olyan rég legszívesebben kikiabált volna magából. Hogy pont az Elsőt érték el, csupán a véletlen bárki más lehetett volna. De itt és most éppen ő állt előtte. - Senki, hm? Akkor addig nem nyugszom, amíg ki nem derítem. Végre egy feladat, ami érdekes. Felelősség? Ez úgy hangzik, mintha valami hiba történt volna. Mi történt, hol van most? Ő tette ezt veled? Miért alkottad meg, magányos voltál? - Ismét kérdések sorozata, amire valószínüleg nem kap választ, vagy megint csak felidegesíti vele a férfit, de ezzel nem foglalkozott. Aki nem próbálkozik, az nem is ér el semmit. - Nem, nem vagyok robot, és sajnálom, akkor legalább lenne egy magyarázatom arra, amilyen vagyok, és nem baszogatna az egész világ. - Mély őszínteséggel ejtette ki a szavakat, ami szokatlan volt tőle. Bár kicsit mozgolódott, nem lépett el az Első elől. Nem volt olyan, mint a többi ember, így az ilyen szituációk sem zavarták különösebben. Bár nem élvezte túlságosan, hogy ilyen közel áll hozzá, és kicsit idegesítette is, de ezzel talán le is zárult az érzelmek sora, amit kiváltott belőle. Végül aztán kirántotta a karját az Első fogásából, és mög lépett, majd szinte már rákényszerítette, hogy felöljön az asztalra. - De igen, azért vagyok itt, és örülök, hogy végre megengeded, hogy csináljak is valamit. - Közelebbről is szemügyre vette a sebet, majd nekiállt, hogy kiszedje azt a makacs töltényt. - Amit akarnék, azt ugyse tudnád megadni nekem, úgyhogy nem kell semmi. Milyen érzés, hogy felajánlod a segítséged, és valaki visszautasítja? Nem gyakran fordul elő, mi? Egyik helyzet sem...

2009.09.23. 22:34 Zev Owen

Az emberi megnyílás, mely őszintén árad a lányból szinte megborzongatja hosszú idő óta kiéhezett érzékeit, melyek még sérülten is magukba szívják a mondatok fájdalomjárta súlyát. Kísérletet tesz rá, mennyire képes arcára együttérzést színlelni, mely a legmélyebbre hatol, tekintetével súgva az előtte álló felé végtelen megértését, halovány, bíztató mosolyával együtt. Önbizalma határtalan forrósággal árad szét testében, amint arcára tökéletes pontossággal kiülnek azok a gyengéd vonások, melyeket gyorsan forgó, gépi logikája pillanatszerűen lemásolt a már eddig látott, s érzékelt adatokból. - A nevemet senki sem tudja, a Második létezése pedig kizárólag az én felelősségem. De Te nem vagy robot, így fölösleges magad ennyire elszigetelned a külvilágtól. – lágyan pergő hangja, mely szinte rázúdul Avila elnyomott alakjára hirtelen kioktató csengést vesz fel, amint szavainak végére ér. Gyerekesen közel van a lányhoz, azonban ő nem érzi azt a távolságtartó, zavaró érzést, mely ilyenkor minden emberben megrezzen, mintha hirtelen álmából ébresztették volna. Számára nem létezik az a magánjellegű szféra, melybe az élő test csak a legbizalmasabbakat igyekszik beengedni, így számára mindennél természetesebbnek hat, hogy megromlott látásával a lehető legközelebbről vegye szemügyre a negatív színekben összemosódó, változékony arcvonásokat. Egy pillanatra hagyja, hogy a mély csend nyugtatólag körülburkolja őket, majd ajkait nehezen elnyitva egymástól, szinte sóhajszerűen tesz pontot elnyújtott beszélgetésük végére. - Ha jól tudom, azért jöttél, hogy segíts. Ha kiszeded végre ezt a vacakot a testemből, még mindig tartozni fogok neked. És ezt nem azért teszem, mert úgy érzem rászorulsz, hanem, mert elégnek tartalak arra, hogy cserébe én is megtegyek valamit érted. Ha az előző ajánlatom nem kell, kérj mást. – egy lélegzetvételnyi szünetet tart. – Te lennél az első, ha azt mondanád, hogy a világon semmire nincs szükséged.

2009.09.23. 21:08 Avila Mecoi

Kirázza a hideg, amikor nyakán érzi a férfi leheletét, és ahogy nyugodt, könnyed szavai bársonyosan simogatják a fülét. Halványan elmosolyodik. - Nahát, nahát, valaha te is közénk tartoztál? De ha ez így van, akkor van neved is, nem csak az Első vagy, igazam van? Már készülne, hogy ellépjen a férfitől, valamiért zavarja, hogy ilyen közel van hozzá, ideges lesz tőle, de amikor az folytattja, megáll a mozdulatában. - A Második? Van egy Második is? - Meglepődését nem tudja palástolni, és ezúttal ez arcára is kiül. - A hibák, amik a programokba csúsznak is az emberektől száramznak. Az ő hibájuk, ők csináltak valamit rosszul. Hirtelen újra szembe találja magát az Első alakjával, majd fejét lassan jobbra fordítja, ahogy érzi, hogy a férfi jeges ujjai csuklója köré fodónak. - Hogy miben hiszek? Téged az érdekel, hogy miben hiszek? Semmiben. Se érzelmek, se hit. Nem űnt még fel, mennyire hidegen hagy minden? Az se érdekelne, ha a következő pillanatban megtudnám, hogy egy nap múlva vége a világnak, akkor is mindent ugyan úgy folytatnék, mint eddig. Nincs semmi, ami igazán mély érzelmeket elő tud csalni belőlem. Persze, elszórakoztatom magam, de csak abban a pillanatban érzem jól magam, ha később visszagondolok rá, már unalmasnak találom. Nem hiszek semmiben. Számomra csak a tudomány létezik. Az érzéketlen báb. Tökéletes robot lennék, nemde? - Gúnyosan elmosolyodott, de aztán ugyan olyan gyorsan el is tűnt a mosoly, mint ahogy jött. Nem érdekelte, ha most ezért megvetette. Nem érdekelte semmi. Üresnek érezte magát, és ezen az érzésen semmi és senki nem tudott változtatni. Bármivel is próbálkozott, az üresség nem akart eltűnni. A soha szűnni nem akaro mélység. A férfi tekintetét kereste, megpróbálta kilvasni belőle, hogy mire gondolhat most. A tekintet, ami mögött nem csak egy robot, de egy ember is rejtőzik. Minden kétség nélkül a legérdekesebb személy, akivel vlaha megismerkedett, de még neki sem sikerült kilendíteni a végtelen semmiből.

2009.09.23. 19:26 Zev Owen

Rezdületlen, színtelen arckifejezéssel néz a lánnyal farkasszemet, amíg beszél, majd mikor az hátat fordít neki tekintetén végigfut a sértettség egy újabb formája. Kelletlenül hajol a lány válla fölé, hogy ajkai a fülével egyvonalba kerüljenek. Az előbbi megnyilvánulása után alig érez magában erőt, hogy újra természetes hangerőre bírja torzul rezonált hanghordozó szerkezetét, melyet most torkának mélyén érez nyugtalanítóan megrezzenni. Nyelőcsövének vonalán a számára hasznavehetetlen lélegzet emberire mintázott hangszálaiba ütközve kavarog, hogy a vázból új szavak törhessenek elő. - Igazad van. – súgja lélegzethez méltó könnyedséggel, akár egy beismerő vallomást. – Én nem vagyok ízig-vérig robot. Vannak bennem emberi szervek, amiket még sikerült kimenteni annak idején a testemből. Például a szívem egy része... Sosem leszek teljes értékű gép. – rezonáltan felsóhajt, mely lélegzetvételébe alig hallható remegést kölcsönöz. - De mi a helyzet a lélekkel? A Második robotváza minden tekintetben csak fémből áll. Alkatrészek tartják Őt össze. Mégis mozog, gondolkodik és emberi érzésekre képes. Úgy gondolod a technika nem képes ilyesmit szimulálni? Hogy a gépek nem lehetnek tökéletlenek? Hogy a programokba csakugyan nem csúszhatnak hibák? Miben hiszel Avila? – gondosan ejti ki megválogatott szavait, ahogy a lányt visszafordítja saját testének irányába, megragadva jobb csuklóját, melyben a túlméretezett csipeszre hasonlító tárgyat tartja. Felemás íriszei újra felkeltett érdeklődésétől izzanak fel a kékesen derengő neon kísérteties fényében.

2009.09.23. 18:56 Avila Mecoi

- Egy szóval nem mondtam, hogy nem az emberek a felelősek. Végtére is mi hotuk létre a technikát.- Könnyed léptekkel hátrál, amíg neki nem ütközik a műtőasztalnak. Ott aztán megáll, és tekintetlt mékyen a férfi szemébe fúrja. - Nem félek tőled Első. Bármire is készülsz, csak nyugodtan, nem nagyon izgat, hogy mi lesz velem. Erről vagyok híres, az érzéketlenségemről. Továbbra Se vette le a tekintetét a fölé magasodó férfiről, aki most sokkal jobban hasonlított arra, akinek lennie kellett. Tekintélyt parancsoló és félelmetes, ő mégis elmosolyodott. - Nem tagadom, hogy részben igazad van, de ha már feltárod az igazságot, akkor kérlek az egészet. Igaz, hogy azért vagyok itt, hogy több információt megtudjak rólad, de mióta bűn a tudás? Nem sértegettelek. Továbbá nem fenyegetőzöm, csupán játszadozom. És végül azért is vagyok itt, hogy segítsek. Szóval, ha nem akarsz azzal a hülye tölténnyel a testedben élni, akkor hagyd már végre, hogy kiszedjem! Ha azt akarod, hát legyen, befogom, nem kérdezősködöm, nem szólok semmit és utána elmegyek. Megfelel? Megfordul és most már a műtőasztallalszemben áll, majd válla fölött vet egy pillantást a férfire. - De egyet had jegyezzek meg. Senki sem tökéletes, ugyan úgy Norlana sem az. És te sem. A hibák és érzések emberi tulajdonságok, amikre technika nem képes. - Most se lehetett semmi féle érzelmet leolvasni az arcáról, mint ahogy soha, csak kedvesen mosolygott, mint egy anyuka a gyerekére, akinek épp most magyarázta el a házi feladatot. Ezzel végül elhallgatott, és csipesszel a kezében készen állt a beavatkozásra. Nem volt különösebben csalódott, hogy ez most nem jött össze. Amikor azt mondta, készen áll, hogy menjen komolyan is gondolta. Úgy vélte lesz még alkalma többet kideríteni és ha nem, azt is túl éli.

2009.09.22. 20:16 Zev Owen

Éles pillantása szinte a lány elfehéredett íriszébe hasít, mint akinek gondolkodása váratlan fordulatot vett. Ahogy meghallja a kérkedő, magabiztos mondatokat, úgy kezd dörömbölni vázán belül a feszült remegés, mely szólásra bírja eltorzult hangjának metsző élét. - Ha nincs szükséged rá... – sziszegi megfeszített állkapoccsal kihívóan az előtte álló szemeibe nézve. – Akkor most mit keres nálad az az eszköz? – felemás színben vibráló íriszeit futva végigvonultatja a lány kezében pihenő, kopottan csillogó tárgyon, ahogy egész testével felé fordul. - A gépek és a technika hibája. – a hangja suttogássá fajul, ahogy elrévedve fuldoklik saját, gyilkos gondolataiban. - Hát persze... Hányszor hallottam már ezt. Minden a mi hibánk. Az fel sem merül, hogy mindezt az emberek hozták létre! – arca ingerült vonásokba torzul, mely még mindig hamisan mutatkozik meg a felderengő neonok fényében. Pontosan tudja, hogy most a benne lüktető robot szólalt fel, tökéletesen elnyomva érzelmekkel telt emberi mivoltát. - De egy pillanatig sem bánom, hogy az emberek ilyen ostobák és felelőtlenek... Mert nélkülük én sem léteznék. Az ő fejletlen világuk nélkül nem létezne a hatalmam sem felettük. – gúnyos mosolyra húzza ajkait, melyben egy percig sem fedezhető fel az a néhány pillanattal ezelőtti őszinte könnyedség. Avila fölé magasodó alakja most hirtelen veszi fel a veszély és a hataloméhség egyfajta formáját, ahogy saját igazában fürödve gerjeszt félelemtől duzzadó ellenszenvet hívatlan vendégének szívében. - Ha meg csak azért jöttél ide, hogy fenyegetőzz, alkudozz és információkat szedj ki belőlem, akkor legalább jól csináld és előttem ne nevezz hangosan világrombadöntő, embergyalázó, hasznavehetetlen ócskavasnak. – elsorolt szavaiba mélyen zengő, gépies torzság vegyül, ahogy hangjának tónusába hatalmas erélyességet fektet, majd határozott lépésekkel meghátrálásra készteti a lányt. Arcán most vérfagyasztó gúnya keveredik dühével, mintha maga sem tudná eldönteni mit érezzen; fékezhetetlen kárörömöt, vagy vérig sértett indulatot.

2009.09.22. 17:58 Avila Mecoi

Hirtelen kapja a fejét a férfi irányába, nem hisz a fülének. Tényleg azt hallotta, amit gondolt, hogy hallott? - Ez igaz? Képes lennél rá? - kérdezte emglepődve, és a szemében a remény fénye csillant meg, majd elfordítja a fejét, és arca újra hideggé válik. - Így akarsz lefizetni? Nincs rá szükségem, se az alamizsnádra. Nem akarta, hogy az emberek sajnálják. Nem volt rá szüksége. És idegesítette, hogy most az Első is zek közé az emebrek közé tartozik, akik sajnálkozva néznek rá. Bár tetszett neki a gondolat, hogy legalább egy kis darabkát visszakaphatna a régi életéből. Mégha az unalmas is volt, és az új annyival jobb. Van amikor azt kívánja, bárcsak egy kcisit normálisabb lenne. De nem ilyen áron. Így nem kell neki. - Olyanok, mint Norlana... - ismétli meg halkan. Úgy ejti ki a szavakat, mintha most hallotta volna őket először. - Monoton minden, akárcsak az életünk... Kiveszik az emberekből a kreativítás, és mindez a technika és a gépek miatt, nemde? - Nem várt választ, ő elkönyvelte, hogy ez így van, és nem zavarta az sem, ha ez a hite nem is a valóságot tükrözi. Nem nagyon érdekelte. Ez is egy volt a hosszú listáján a dolgok közül, amik hidegen hagyták. A végén nem leszel több, mint egy érzéketlen báb. Sokszor végződött így a vitájuk az anyjával. Neki nem tetszett a változás, amin keresztül ment. Bár előtte se volt egy túl vidám gyerek, de utánna csak minden még rosszabb lett.  A férfi felé nézett, majd lassú léptekkel elindult a műtőasztalhoz, és a sok ezköz közül előkeresett egy csipeszt, majd várakozóan nézett vissza, jelezve, hogy elkezdené. - Vaalki nagyon utálhat. Kíváncsi lennék, hogy ki lőtt rád. Vagy nagyon bátor, vagy hihetetlenül bolond és unja az életét. - Szája egy szórakozott mosolyra húzodik. - Tényleg nincs kedved elmondani, hogy mi is történt? Nagyon érdekelne. Cserébe megkapod a hallgatásom is. Senki nem fogja megtudni, hogy itt voltál, se azt, hogy mi történt. - Vajon most hajlandó lesz neki elárulni? Ha nem, akkor se adja fel, és addig is talál amgának más szórakoztatást. Még messze nem fogyott ki az ötletekből.

2009.09.21. 19:34 Zev Owen

Halkan sóhajt fel, hogy elfojthassa magában fájdalomjárta felszisszenését, mely hirtelen élettelenek ható szövetébe nyilall, ahogy a rózsaszín árnyalatú, áttetsző folyadékot az alkarján éktelenkedő olajfoltos hegekre borítja. Az anyag gyengén fénylő folyama sűrűn terül el fémkarjának felületén, mintha önmagától is tudná, hová tervezték. Halkan, régen letűnt emberi reflexből kapja magába a levegőt, már-már gyerekes makacssággal fojtva magába érzéseit, mely fájdalmát tükrözné, miközben úgy érzi, hogy egész karján perzselő lávafolyam ömlik végig, hogy ott végül emberire kódolt bőrré szilárduljon. Egy pillanat erejéig képtelen a lányra koncentrálni, ahogy fülében zúgva dobbannak fel erélyes, küszködő szívdobbanásai, mely mintha fémpáncélját próbálná lefeszíteni magáról fájdalom itta dühében. - A töltényt... - sóhajtja a szót megfáradt, gépies torzsággal, mintha nem akarná, hogy bárki is meghallja. – Ha a töltényt sikerül kioperálnod, visszaadom az íriszed színét. – közli a tényt köznapian, mintha még a holtat is képes lenne feltámasztani, miközben fakón pillant oldalasan az ablak elé lépett lányra, mint aki kitalálta gondolatait. Még az ő negatív látókörében is tökéletesen látni az elfehéredett szemek ellentétes árnyalatú, fekete színét. Szavai könnyed lejtéssel hagyják el ajkait, mint aki, most, hogy elhadarta ajánlatát, hirtelen megkönnyebbült. Meilis említésére homlokát ráncolja, ahogy lelke szánalomban égve összerezzen, kezét ökölbe szorítva fekteti a hűvös pult vonalára, mely könnyű ezüstösséggel szikrázik egy távoli neonlámpa fényében. Sokáig fűzi gondolataiban a választ, miközben a torkában érzett elfojtott vágy egyre inkább leküzdi lelkének mindeddig erősen kitartó védővonalait. - Egytől egyig ugyan olyanok. – válaszolja kedvetlen hidegséggel, ahogy a hosszú, néma percek beállta hirtelen kiszakítja gondolatainak medréből. – Norlana a legnagyobb. De bárhová mész, nem látsz mást csak ugyanezt. Véget nem érő fekete toronyházakat, laboroknak titulált cellákat és sivár fémjárdákat. Hidakat. Felfordul tőlük a gyomrom. Minden egyediség kiveszett az emberekből. – undorodva fordítja el tekintetét az ablaktól, megütközve saját, elutasító hangnemén. Még sosem hallotta magát így beszélni arról, amit eddig mindennél fontosabbnak tartott. Néhány másodpercre csupán, de eljátszik a gondolattal, hogy mindebben pusztán az zavarja, hogy Norlana egyediségét próbálja minden város magába szívni. - Sosem voltam még más városban. Csak az űrben. – ahogy kimondja, utolsó szavait újra elönti az érzés, hogy még kívülállóbbnak érezze magát. Sosem mozdult ki Norlanaból, Meilist is csak futólag látta, a hihetetlen tudás, ami hideg logikája mögött rejlik mind könyvből került részletgazdag memóriájának kifogyhatatlan tárába, minden másfajta érzékletesség nélkül. Nem érintett soha más falakat. Nem érzett más levegőt tökéletesre tervezett testén. Sosem ébredt máshol a felkelő Napra.

2009.09.21. 19:03 Avila Mecoi

Halványan elmosolyodott, majd felállt, és elindult a férfi felé. - A kérdésre, hogy mennyire nézek ki normálisnak, térjünk vissza akkor, ha újra egybe van, akkor még változtathatsz a véleményeden. - Kicsit elhúzta a száját, és a tükörképét szemlélte az egyik tükörbe az ablakon át beszűrődő fényen át. Ujjaival végigsimított a mára már fehér haján, ami egykor szőke volt, és farkasszemet nézett a tükörképével. Sokan megijjednek, mikor először meglátják. Valamilyen szinten még meg is tudta érteni őket. Neki se volt könnyű, mikor először nézett tükörbe, és észrevette, hogy most már az egész szeme fehér, és sehol az egykori barna csillogás. Halkan sóhajtott, beletőrődve, hogy ezen nem tud változtatni, de lassan már kezdte is megszokni. Odalépett az Első mellé, és úgy szemlélte, hogy mit csinál. Benyúlt a szekrénybe, és kezébe vette az egyik kis üveget, majd elkezdte benne forgatni annak a tartalmát, ami jó pár kör után hirtelen megszilárdult. - Ha te elhiteted magaddal, akkor mások is azt fogják hinni rólad. De mi van, ha nem is te vagy az őrült, hanem mindenki más? Próbáltad már így szemlélni a dolgokat? - Visszatette az üvegcsét a helyére, majd odalépett az ablakhoz, és végignézett az előttük elterülő városon. - Jártál már máshol is Norlanán és Meilisen kívül? Gondolataiba mélyedve állt az ablak előtt, és egyik ujját végig húzta a horizonton. Kiskorában sokat tervezgette, hogy a szüleivel majd elutazik, és láthat majd más városokat is Norlanán kívül. Városokat, amikről apjától hallott. Sokszor szökött be az irodájába, és órákig el tudott ücsörögni a földgömb előtt. Bár már régi volt, és azóta a világ már sokat változott, mégis szerette pörgetni, és a helyeket nézegetni. - Milyen lehet az élet egy másik városban? - Nem szívesen mutatott gyengeséget, de most kénytelen volt belátni, hogy Norlana határa a tudásának is a határa. Megrázta a fejét. Nem akart msot erre gondolni, se erről beszélni. Nem az Első előtt. Így hát inkább terelte a témát. - Miben segítsek?

2009.09.20. 21:24 Zev Owen

Hirtelen kapja el tekintetét a lányról, mintha a legutolsó kérdés zavarba ejtette volna. Még saját maga is csodálkozik habozó mozdulatán, mely az elfoglalt érdektelenség színlelésére kényszeríti testét, ezzel előhozva belőle egy mélyen elrejtett emléket, melyet még azóta is lelkébe rejtve raktároz. Ugyanúgy a szereket rejtő, fémesen csillogó szekrényajtók felé nyúl, mintha leginkább az kötné le, hogy minél előbb rátaláljon a neki kellő anyagokra. - Engem is már őrültnek hisznek, csak az a különbség kettőnk között, hogy én annak is érzem magam. Valami gikszer lehet a vázban, amit nem tudok felmérni. – buknak ki ajkaiból az őszinte szavak, amint irigységgel telt pillantása újra visszaterelődik Avila alakjára, gépies lassúsággal, mintha nem merne a homályosan kirajzolódó arcvonásokra nézni. Úgy érzi mintha a szemek, melyek folytonos kérdéseikkel bombázzák és a nyílt tekintet mindent tudna róla, már azelőtt, hogy ő akármit is kimondott volna, s ez egyszerre töltötte el őt megnyugvással és keserű zavartsággal. Szerette megőrizni magának saját titkait és már megszokta a hosszú magányt; így úgy érezte, hogy ez a hirtelen jött változás, amit mindeddig észlelt csupán még inkább kibillentik eltervezett útjának vonaláról. - De szerintem Te nem nézel ki annak. – teszi még hozzá kelletlenül az ujjai közé vett vékony üveglapra csöppentve egy halvány árnyalatú anyagot, mely elterül az átlátszó felületen remegő vízcseppek eggyé mállásában.

2009.09.20. 19:41 Avila Mecoi

Az, hogy nem kapott választ a kérdéseire, nem töltötte el csalódottsággal, hiszen már felkészült rá. Sejtette, hogy így lesz, és nem máshogy, és valamennyire remélte is. Nem is lett volna izgi, ha a férfi ilyen gyorsan kifecseg neki mindent. Így, hogy tennie is kell érte valamit, sokkal izgalmasabbá  vált számára az egész játék. Igen, nem volt ez több számára, mint egy játék. Nagyon kevés dolog volt az életben, amit komolyan vett volna, és szép lassan ez az érzés is kiveszik belőle. Miközben egymás mellett haladtak a folyosón néha lopva vetett egy-egy pillantást a férfi alakjára. Maga elé képzelte, hogy hogyan nézett ki a fénykorában, és összehasonlította a mostani képpel. Nagyon furdalta a kíváncsiság, hogy mi is történhetet. Ez szokatlan volt nála, hiszem amúgy mindenki azt hiszi, hogy képtelen bármit is érezni, annyira mindegynek tűnik neki minden. Igen, végre emberére akadt, aki képes volt rá, hogy megtörje mindennapjai unalmas lefolyását. Csendes léptekkel követte az Elsőt a laborjába. - Ahha, csak az Első, mi? - Hangzott a gúnyos válasz tőle. - Nem válaszoltál a kérdéseimre, de elvárod, hogy én feltárjam neked az egész életemet? Ez nem túl igazságos, nem gondolod, Első. - A férfi nevét szinte már méltóságteljesen, de nem teljesen gúny nélkül ejtette ki. - De hogy lásd milyen nagylelkű vagyok, és talán így te is belejössz. Körbenézett, majd pár elegáns és könnyed lépttel ott termet az egyik asztalnál, és felült rá. - Nem gondolnád, hogy norlanai vagyok, igaz? Az apám ellenségei elraboltak, és beadtak ide, a felmentősereg pedig túl későn érkezett, már végre hajtották rajtam a kísérleteket, amik ahhoz vezettek, hogy más legyek, és kiemelkedjek az átlag emberek közül. Miért kellett volna menekülnöm? Hova mehettem volna az otthonomon kívül, ami itt van? És mi van, ha én még élvezem is az új életemet? Végül aztán kiharcoltam, hogy az apám elintézze, hogy itt dolgozhassak. Érdekelnek a kísérletek. Hogy mi lesz az emberekből, miután a szervezetükbe kerülnek a különféle szerek, és hol tanulmányozhatnám ezt jobban, mint itt? Ezért vagyok itt. Sokak szerint őrült lettem. Szerinted is az vagyok? - Hangja játékos volt, és jó kedvel teli.

2009.09.20. 19:06 Zev Owen

Megütközve hallgatja a lány szavait, mivel korlátozott látási viszonyaival jelenleg képtelen lett volna megállapítani rajta bármilyen testi elváltozást, mely kísérletre utalhat. Sokáig nem válaszol, azután sem, hogy a mellette álló abbahagyta számára felszínesnek ható fecsegését. Ahogy saját neve szóba kerül, úgy von hirtelen védőfalat lelke és emlékképeinek súlya köré, melyeknek fizikai valóját a vállán tátongó seb őrzi. Lelkét elszorítja a kétely és az indulat, hogy valami talán tényleg nincs rendben vele. Erre a feltételezésre, melyet saját logikája sugall neki, hirtelen fogja el torkát egy elfojtott lüktetés, mely kínlódó fémszívének mélyéről harsan fel, mintha annak emberi része próbálna kitörni a sivár fémburok börtönéből. Még sosem érezte magát ennyire elevennek, s emberinek még annak ellenére sem, hogy léptem nyomon éreznie kell rozsda marta testének fülsüketítő nyikorgását. Ahogy lezárt laborajtaja elé ér, tétován a mellette veszteglő lányra pillant majd mellkasában halk sóhajt érezve fújja ki gyötrődéséből született lélegzetét. Egy pillanat leforgása alatt tárja fel a tömör bejáratot az íriszleolvasó készülékkel, egy határozott lépést téve a rémképpé olvadt, sötét laboratórium kivehetetlen mélye felé. - Csak Első… - suttogja elrévedve, majd hirtelen élénkséget erőltetve magára tér át egy teljesen más témára, mely talán elfedheti saját aggályainak forrását. – Ha Te is kísérleti alany voltál, miért nem menekültél el, mint a többiek? – kérdezi érdeklődő hangszínnel, most már teljes figyelmét Avilára összpontosítva, mert képtelen felfogni mitől változott meg az ismeretlen lány véleménye; hogy lehetett annyi lelki erő benne, hogy mindezidáig itt maradjon, és még élvezze is, amit csinál.

2009.09.20. 14:04 Avila Mecoi

Miközben könnyed, és a szokásosnál jóval lassabb léptekkel halad előre, közben figyelmesen hallgatja a legkisebb zajokat is, hogy kicsit se érje váratlanul, ha a férfi mégis úgy dönt, hogy követi. Végül mikor meghallja, hogy tényleg utánna eredt szemében felcsillan a kalandvágy fénye. Rég volt már, hogy valami ennyire felkeltette az érdeklődését. Talán utoljára, amikor elkezdett itt dolgozni a labroban. Még most is élvezi, de már nincs meg benne az új és ismeretlen vonzása. Hiányzott neki a változás. Még akkor is, ha az ember nap mint nap azt csinálja, ami érdekli, valamikor az is unalmassá válhat, és akkor kell a változás. Számára ez a változás az Első alakjában jelent meg. Lassan oldalra fordítja a fejét, és arcáról leolvasható az eléedettség, ami ebben a pillanatban tölti el. - Nagyon megható az aggodalmad, de honnan tudod, hogy a kísérleteknek köszönhetően nem tudok a bőrömön át lélegezni? Amiatt meg, hogy bárki is ránktalál nem kéne aggódnod. Ilyenkor alig jár erre valaki. De ha jönne is valaki, azt hiszed nem vennénk észre időben? És különben is, még nem is tudod mire vagyok képes... - Szinte már amolyan csak azért is elven ugyan úgy folytatja a csevegést mint eddig, bár kicsit tompítja a hangnemét. - De igazad van, unalmas, ha csak én beszélek. Most rajtad a sor, elmesélhetnéd, hogy mi történt veled? Bár szinte biztos volt benne, hogy ehhez az információhoz nem fog olyan egykönnyen hozzájutni, most mégis reménykedve nézett fel a mellette haladó Első meggyöröt alakjára. - Nem bírod elviselni, ha allul maradstz, igaz?- kérdezi némi gúnnyal a hangjában. - Ez egy kihívás akar lenni? Szeretem a kihívásokat. De nem gondolod úgy, hogy nem értek semmihez, nincs igazam? Nem engedted volna meg, hogy veled tartsak, csak azért mert érdekesnek találsz. Nem lettél volna hajlandó ilyen apróság miatt a csevegésemet elviselni? De nyugodtan javíts ki, ha tévedek. Oh, vagy esetleg mégis csak bevállt a fenyegetés? - Halkan kuncogott a gondolattól, hogy siekrült volna egy aprócska fenyegetéssel megfélemlítenie a tekintéllyel teli Elsőt. - És hogy szólítsalak? Elsőnek, vagy talán van rendes neved is? - Elgondolkodott, hogy vajon van-e neve, és ha van, a többiek tudják-e? Eddig nem igazán foglalkozott a férfi kilétéve, sőt úgy is mondhatnánk, hidegen hagyta, amíg össze nem találkoztak a folyosón ebben az elég abszurd helyzetben. Vajon csak a szituációnak köszönhető, hogy felkeltette az érdeklődését?

[568-549] [548-529] [528-509] [508-489] [488-469] [468-449] [448-429] [428-409] [408-389] [388-369] [368-349] [348-329] [328-309] [308-289] [288-269] [268-249] [248-229] [228-209] [208-189] [188-169] [168-149] [148-129] [128-109] [108-89] [88-69] [68-49] [48-29] [28-9] [8-1]