Új bejegyzés Frissítés

2009.12.10. 17:57 Zev Owen

- Fogjuk vissza magunkat? Nem tudom pár perce ki kapott dührohamot. Nem kéne egymást ingerelnünk. – halkítja el hangját megvetve, hogy még annak visszhangjait sem hallani a kis térben, melyben még inkább eluralkodik a félhomály. Gondolkodás nélkül nyúl a háta mögé, hogy megragadja az őt előre taszító robotnő csuklóját és egy beszögezett ládára húzza le testét, hogy elé gugolhasson és egy gyors pillantással szemügyre vehesse a fekete olajjal áztatott meilisi ruházatot. Észrevétlenül nyel egyet, pillantása azonban feltűnően megmerevedik, kifejezéstelenné vált arcvonásaiban. Pillanatokig némán vár és megpróbál úgy tenni, mintha koncentrálna; valójában a fejében támadt zavart, zsibbasztó zúgást próbálja legyűrni, melytől legszívesebben gyerekesen kapkodná magába a levegőt. Karját óvatosan előre nyújtja, míg merev ujjai az átnedvesedett anyagot nem érik, majd egy hirtelen lendülettel rántja vissza, mintha parázsló fémhez ért volna. Vontatottan megköszörüli a torkát, mint aki hirtelen rájött valamire csak éppen nem tudja kifejezni magát. - Azt hiszem nem ártana ha egy kicsit kibontanád a ruhát, hogy hozzáférhessek. – mondja, pillantását zavartan elkapva, mint aki heves türelmetlenséggel fürkészi az eldugott helyiséget. – Addig én alkatrészek után nézek... - sóhajt fel, kivehetetlen monotonsággal suttogva el szavait, miközben úgy érzi újabb pofont kapott, csak most épp a csalódottságtól, mely pillanatok alatt ráébresztette arra, hogy mennyire elgyengült.

2009.12.10. 16:56 Khiara Laken

Agya fáradtan dolgozza fel az elhangzott szavak áradatát, miközben fogait idegesen kocogtatja, ahogyan szeme az átvezető alagutakra siklik. A földfolyosók szájai feketén meredeznek körülöttük, olyan érzést keltve, mintha azok képesek lennének elnyelni mindenkit, aki átlépi a fény nélküli kapu határát. Ezerféle reakció fogalmazódik meg benne, amint elképzeli a neonlámpák felkattanását, majd árnyékok végighúzódását a benti kanyargó falon, melyek nem az övékéi; valódi, halk léptek ütemtelen hangjait, amik belevesznek a földre került nő szapora lélegzeteibe.  Szíve erőteljesen rezegteti meg a kivezető csöveket, egy jéghideg markolással cselekvésre ösztönözve lemerevedett végtagjait. Visszafojtott lélegzettel próbálja becsapni pulzusszámlálóját, mely most szinte úgy működik, mint egy hamarosan felszólaló jelzőtorony, miközben ujjait szorosan bilincseli Avila felkarjára, hogy egy rántással felhúzza a kihűlt földről, majd oldalához tartva diktálja neki a gyors lépéseket. - Azt ajánlom, fogjátok vissza magatokat. – sziszegi élettelen hidegséggel a nő fülébe. – Különben hiába reméled, nem Te  döntöd el, hogy ki lője át a szíved, hanem a meilisiek. És nem csak fájdalmas halálod lesz, de értelmetlen  is.  Lélekkel burkolt fémszerkezete logikusan közvetíti az emberi test gyengepontjait, a mélyre temetett érzéseket, melyeket most ártalmatlanul szív magába. A gépek szinte hazugságvizsgálóként is funkcionálnak, s hiába fedi el bárki, már félrobotként is érezte azt az öntudatlan, őrjítő fájdalmat, amit más mellkasában hallott  tisztán tombolni félig süket füleivel.  Némán taszít egy erőset az ember és a robot alakján, majd uralkodva maga felett tolja be higgadtan a perzselő érintésű vasajtót. Mögöttük az alagúton már lekapcsolódtak a neonok, s a teljes sötétségben vonulnak el a közeli átjárón felcsapó, kísértetiesen emberi léptek, melyeknek visszhangjait már csak ő képzelgi lemerevedett, fájón görcsös alakjában.

2009.12.09. 19:53 Avila Mecoi

Lassan kedztek elmosódni körülötte a dolgok, mégis tisztán ki tudta venni a Második arcát a férfi válla fölött. Úgyan úgy, ahogy a férfi arcát is, bár agya már feladta, hogy elemezze az érzéseket, miket le lehet olvasni róla. Érzi, ahogy tüdejéből egyre csak szökik ki a levegő, de nem jön vissza. Logikátlanu fonodnak ujjai a férfi kezére, mintha ezzel bármit is el tudna érni, mintha ez elég lenne a szabadulásához. - Honnan tudod...? Honnan tudod mi várna rám? Én még mindig úgy gondolom, hogy a halál csak egy újabb kaland kezdete. Miért kéne az élők sorában maradnom, ha senkinek sincs rám szüksége? Ha nincs rá okom? - Zihálva nyögte ki a szavakat. Annak ellenére, hogy milyen kritikus szituációban volt, nem akart lemondani róla, hogy válaszoljon az Elsőnek. Még az sem zavarta, hogy az esetleg szavait úgy értelmezi, hogy önsajnáltató, bár azt gyűlölte a legjobban, most  beérte azzal, hogy ő maga tudja az igazságot. Érzi a férfi tekintetét magán, bár már nem igazán tudja kivenni. El akar menekülni, nem akarja tovább elviselni ezt  a gyötrődést, ezt a kiszolgáltatottságott, csak arra vágyik, hogy vége legyen. Érzi, ahogy szemei könnyekkel telnek meg, és csendben vágnak maguknak utat. - Furcsa, az előbb még azt mondtad, hogy kiismerhetetlen vagyok, akár csak Norlana. Az is csak egy hazugság volt? - hangja egyre jobban elhalkult, a végére már nem volt több suttogásnál, és a mondat végével az utolsó szuszt is kilehelte magából, pont akkor, amikor a szorítás a nyaka körül erősebbre váltott. Már csak azt kellett kivárnia, hogy teste is elfogadja, hogy nem jön több levegő, hogy feldolgozza ezt az információt, és végleg elnyugodjon. Újra érzi a padlót a lába alatt, de ez nem tart sokáig, térdei nem bírják megtartani a súlyát, és ő úgy rogy a földre, mint egy rongybaba. Mellkasa fel-le ugrál, ahogy reflexszerűen kapkod a levegő után, hogy újra megtöltse vele tüdejét. Hátát a falnak veti, és vár, hogy légézése lenyugodjon, és visszaálljon normálisba. Azonban ez még távolinak tűnik. - Te is csak egy hazugságban élsz. Felépítetted magadköré a váradat, de te is tudod, hogy nem áll stabil lábakon, mert hazugságokból áll. - Gyűlölettel teli tekintettel nézett fel a férfira, de hangja nem árulta el dühét, se semmilyen más érzést. - Csak egyet árulj el... Ha csak egy gép vagy, akinek nem lehetnek érzései, akkor miért annyira fontos neked, hogy képes vagy ölni érte? Nem is egyszer? Láttam a gyilkolási vágyat a szemedben, mégsem végeztél velem, mert ő ezt kérte tőled. Ez igazán ellentmondásos, Zev. Nem tetted meg, amit olyan szívesen megtettél volna, igazán jó érzés volt, nem? Tudtad, hogy a sorsom csak is rajtad múlik, hát nem nagyszerű? - Nem félt attól, hogy ezt így nyíltan kimondja, még azok után sem, ami történt. - Úgy tűnik még nem jött el az én időm, de ha eljönne, remélem te végzel velem...

2009.12.09. 19:24 Mizuki Sawa

Hosszú ideig nem szólt semmit, csak hallgatot és gondolkodott, amjd felnézett a fiúra és rámosolygott. Még mindig nem volt teljesen ynugodt, de azért már jobban érezte magát. Daniel közelsége most is megnyugtatta, úgy, mint általában eddig mindig. - Köszönöm. Hálás vagyok neked mindenért, amit értem tettél. - Röviden behunyta a szemét, és mélyen belélegezte a levegőt, és a múltra gondolt. Az elmúlt években mindig feldúlta, ha a családjára gondolt, hiányoztak neki, főképpen a bátyja, akivel annyi időt töltött együtt. És bárhogyan is próbálkozott, az aznap történtek emlékétől nem szabadult. A képek még mindig élesek voltak a fejében, mintha csak pár órával ezelőtt történt volna. Újra könnyekkel teltek meg a szemei és arcán lefolyva nedvesítették át a matracot. Még közelebb bújt Danielhez. Úgy érezte most szüksége van rá, hogy ne csak tudja, a fiú ott van neki, hanem érehesse is. - Igen, valószínüleg igazad van, és én sokkal többre számíthattam a családomtól, mint te, de... De a családom már nincs velem... Most te vagy nekem, ahogy te mondtad, te vagy a családom. És... ne haragudj ráma  hangulatváltozásaim miatt, se azért, hogy olyan hülye tudok lenni, és ne tagadd! Te is tudod, hogy sok hülyeséget csináltam, hajlamos vagyok rá, mint például akkor, amikor te menettél ki a romok közül. Részben az én hibám is, hogy most itt vagy. Ha nem akartál volna mindig segíteni és megvédeni vagy megmenteni... Bár hanja aggodalmaskodó mégis egy kedves és köszönettel teli mosoly jelent meg az ajakin. Egyik kezével óvatosan átkarolta a fiút, nagyon ügyelve arra, hogy ne okozzon neki megint fájdalmat. Másik kezével pedig megszorította a kezét, amit még mindig fogott. Kicsit elgondolkodott, majd kíváncsian emelte fel a tekintetét. - Hogy jutottunk el idáig? Minden olyan gyorsan ment... Az elején annyira gyűlöltük egymást, és most emg?! Nézz ránk! Ha az elején valaki azt mondja, hogy így végezzük, akkor elhitted volna? Mi történt hogy ez lett? Csa arra emlékszem, hogy egyszer csak odajöttél és segítettél az egyik heves vitánk után, vagy valami ilyesmi.. Aztán meg az egyik követte a másikat, és a dolgok csak úgy megtörténtek...

2009.12.09. 18:59 Zev Owen

A nyirkos levegő lomha lassúsággal húzódik végig karjának élettelen színű vonalán, miközben nyaka végigremeg a Második közelségének érzetére, melytől egy olyan emberi érzés keríti hatalmába, mintha kirázná a hideg. Érzi, hogy mellkasában újra megmozdul valami, mint akinek egy hangulathatározó gépezet mutatója csúszkál ide-oda szívének helyén, az elvakult düh és a vággyal feltüzelt kábulat között, amit logikája csak vonzalom néven emleget. Egy hirtelen mozdulattal fordítja el fejét a másik irányba, hogy látókörébe se essenek a vörös tincsek; testével egészen elhúzódik, mintha egy nála hatalmasabb erővel küzdene. Egyszerűen nem bírja elviselni a lány vészes közelségét, mikor az Első visszafoghatatlan erővel dolgozik benne, minden egyes porcikáját koncentrálásra ösztönözve, szívét a végsőkig hűtve, hogy az minden egyes elveszett pumpálásában csak a gyilkolást visszhangozza. Mert az lenne a logikus. Ésszerű lenne eltakarítani egy fölösleges, lélegző koloncot az útjából. - Egy olyan oktatja ki a gépeket az ellenállásról és a kitartásról, aki bűntudat nélkül átadná a gyönyörű, egy szem lelkét a halálnak, amit most úgy meg kéne kímélnem. Aki gyáva módon könnyebbnek érezné a végtelen sötétet maga körül. Ettől most büszkeség tölt el, nem igaz? Egy hős vagy, mert nem érzel félelmet, csak azt az eszméletlen vádat, ami még mindig bosszúra ösztönöz. Hát ez érdekes. – ciccen fel, erőltetetten magába szívva a párás, fagyos levegőt, melynek moraja a visszhangzó falak között most ingerült felszisszenésnek hangzik. - Elég volt ennyi idő, hogy tökéletesen átlássak rajtad. – fordítja vissza fejét a fehérhajú nő irányába, miközben zavartalanul legelteti rajta elsötétült, aranyban játszó szemeit, melyeknek csillogó, természetfeletti lágysága most mintha kővé dermedt volna átható tekintetében. Abban a dermesztő pillantásban, mely még mindig töretlen elszántságot tükröz, mint akinek meg sem fordult a fejében, hogy lemondjon a gyilkolás megborzongató öröméről. - Csak azért követsz árnyékként, mióta csak megláttál, mert egy szánalmas és élhetetlen világba zártad magad. Mert azzal akarod feldobni a megélhetetlen napokat, hogy más gyötrelmein élvezkedsz és feltűnően osztozol a szenvedésében, miközben magadban igazán jól elszórakozol a fejleményeken. De nem is akárkién... Arcán szétterülő vigyora cinikussá válik, ahogy a semmissé vált, ködös pupillák mélyére néz. - A legjobbat választottad. Egy gépet, akit amúgy is kinéz magának mindenki az élők sorából. Akit félelemből és irigységből egytől egyig mindenki elítél. Pont emiatt nem bízom meg egy féregben sem, aki még embernek meri nevezni magát. Rajta. Nem hallom, hogy nevetnél. – szorítása hirtelen erősebbé válik, ahogy gépi állkapcsa megfeszül, melytől arcáról eltűnnek a makacs, gyerekes vonások, hogy őket a közönnyel mérgezett gyűlölet váltsa fel. - Még mindig nem értem mi a fene aggaszt. Hiszen ha úgy vesszük mindketten jól jártunk, nem igaz? Ha pedig így állunk ne merj többet számon kérni. – suttogja megfeszült testtartással, miközben egy lassú mozdulattal leengedi a lányt. Mikor hátat fordít, eltévedt pillantása egy másodpercre végigsiklik a roboton, hogy utána újra a neonok érdektelen fénygyűrűibe vesszen. - Szóval azt mondod, bármit megtennél... Akkor legyél olyan jó és fáradj be a raktárszobába, hogy megjavíthassalak. Ha lehet, a fegyverek helyett most koncentráljunk az alkatrészekre. – csendül fel égetően gúnyos hangja, lekezelő félmosolyával párosulva, miközben úgy taglalja a dallamos szavakat, mintha egy értetlen gyerekhez beszélne. Kimért léptei közben folyamatosan az elsötétült, szűkös bejáratot fürkészi, ügyet sem vetve arra, hogy az ódon falak még másodpercekig suttogják vissza sértő, ingerültségét rejtegető szavait.

2009.12.08. 21:49 Khiara Laken

Lehunyt, izzó szemeit ellazítja, amint meghallja a sötétben keringő szavakat, mintha fejében szólalnának meg egy elromlott rádió tompaságával. Fémtüdejében felzúg a poros levegő, majd megragad, ahogyan a félhomályban kiveszi a két emberinek tetsző alakot, melyeken most rezegve táncolnak a neonok fényei, mintha a feszültség pattogzana köztük.  Felhevült mellkasa egyszerre hűl ki, mint akiből kiszívták a hamisan lázas, meleg levegőt. Pillanatokig csak feldolgoz, majd tétlensége után egyszerre sóhajtanak fel benne a megfagyott érzelmek; fáj ezt látnia, fáj így  látnia, s fémszíve is még inkább elnehezült, mint szemhéjai, melyek újra lecsukódni kívánnak.  Meggondolt léptei alatt halkan kopog a hideg föld, lassan szeli a levegőt, mintha szándékosan élvezné ellágyult, álmos vonásai alatt a kegyetlen látványt. Elnyílt ajkakkal áll meg a robot alakja mögött; rá akar borulni, hogy homlokánál fogva tartsák meg elnehezült vázát, a nő érzéketlen szemei azonban odavonzzák tekintetét, egyszerre ütve fel benne a megrendültséget, a lemondást, melyek mélyen ivódnak saját lelkébe.  Most leküzdi magában a gyilkolás iránti, gépies közönyt, a megbabonázó kaotika érzetét egy emberi testből áradva, ahogyan lassan elszakítja mélyenszántó pillantását Aviláról, és előrébb hajolva szól az Elsőhöz, mint egy hirtelen ott termett szellem. - Semmi baj. – szerkezete berezonálja mellkasát, az pedig a robot hátát, mintha így akarná az ő szívét is dobogásra ösztönözni. Erőlködik a benne szunnyadó, tartózkodó taszítással, azonban arra nem képes gondolni, hogy csitító szavaival esetleg ismét a férfit uszítja saját maga ellen. Képtelen felfognia, hogy azonnal mennie kéne, s épp csak átsuhan benne a képzelgés arról, hogy megint miatta ölhetnek;  utólag már nem fordíthatja vissza az Idő kerekét, már nem sajnálkozhat sem ő, sem a másik robot, akit most saját magától akar megvédeni. - Nem akarod megölni, ugye? Lelke van...  Bármit megteszek, csak ne öld meg.  – suttogja tovább gondolkodás nélkül, halkan sóhajtva, mint aki hidegrázásra akarna ösztönözni valakit a nyakánál kezdődve, vagy mintha közvetlen csak az Elsőhöz akarna hűvös szenvedéllyel susogni.  Az elfojtott csendben hirtelen érzi magát lebegve, ahogyan lehunyja a gondterheltség visszfényében táncoló szemeit, és görcsös ujjakkal nyomja vissza az indulattal teli mozdulatokat és a feltörni kívánt szavakat.

2009.12.08. 20:28 Avila Mecoi

Egy része tisztában van azzal, hogy a nőnek igaza van, mégis dacosan állt ott. A lökést csak némán tűri, nem szól semmit, még csak meg sem mozdul. Mégis mit kellett volna tennie? Ellöknie az Elsőt? Mikor kezdettől fogva tudta, hogy esélye se lenne a férfi ellen, aki jóval erősebb nála? Tudta, hogy ez nem jó kifogás. Ha akart volna, ellen tudott volna állni. Az egyetlen probléma az ellenállásával az akaratában volt. Nem akart. És mostanra már megbánta ezt a hibáját. - Ha csak egy kicsit is fájt, akkor megérte. - sziszegte ajkai között a férfire emelve a tekintetét. Érezte, hogy idiótán viselkedik, gyerekesen, mint ahogy azt az előbb a Második fejéhez vágta, bár rá talán még jobban is illett. A nő legalább tudott uralkodni magán, ami róla már nem annyira mondható el. Hirtelen érezte, ahogy fejét elönti a forróság. Dühös volt. Dühös volt a két robotra, de legfőképpen önmagára. A férfi gúnyos mosolya és ahogy megjátssza magát csak még jobban idegesítik. De ennél sokkal jobban sértik a szavak. Elkapja a fejét, és most kitartóan bámul egy pontra a földön valahol maga előtt. Nem, nincs igaza! Nem lehet igaza... Egy logikus válaszon gondolkozik, ellenkezni akar, visszavágni, de képtelen rá, semmi sem jut eszébe. Így hát csak megrázza a fejét, de azt se túl meggyőzően. Lassan emeli fel a fejét, hogy a robotra nézzen. Szeméből mindenféle fény és csillogás kiveszett. Se a düh, se az izgalom, semmi nem volt felfedezhető. Most felrémlettek benne a szavak, amiket nem sokkal korábban halott az Elsőtől. Halott. Úgy érezte, most tényleg nincs messze ettől az állapottól. Hirtelen érezte a hideg ujjak szorítását állának és torkának feszülni, majd eltűnni a földet a lábai alól. Érzi, hogy egyre kevesebb levegő jut el a tüdejéig.  Szemei előtt is fekete pontok táncolnak, teste pedig egyre jobban ernyed el. Pillantásával megkeresi a már olyan ismerős borostyánszínű szemeket, és meglátja bennük az elszántságot. A vágyat. - Mire készülsz? Meg akarsz ölni? Csak tessék, te is tudod, hogy nem félek a haláltól. - Nehezen hörgi csak ki a szavakat, mégis megpróbál méltóságteljesen csengeni, ami az adott szituációban nem is olyan könnyű feladat. Még most, amikor csak egy hajszál választja el attól, hogy ismét találkozzon a halállal, és ezúttal a saját bőrén tapasztalhassa, most sem volt rá képes, hogy félelmet érezzen, és esetleg elkezdjen könyörögni a férfinek, hogy kímélje az életét. Elérte azt a pontot, amikor már minden mindegy volt neki, mindent feladott, és már csak arra vált, hogy véglegesen elsötétedjen minden, és az érzékei megszűnjenek.

2009.12.08. 19:12 Zev Owen

Érezhetően ellazul az ölelésben, amint a Második csituló hangját hallja és gondolataiba idézi a Föld azon kincseit, melyek legnagyobb részét ő is csak díszletben, mozgó kivetítőkön, vagy elsárgult, dohos könyvek lapjain láthatott, olyan időkből, mikor mindez talán még számított is valamit; mikor az emberekben még élt egy jobb Világ reménye. Amikor fogalmuk sem lehetett arról, mennyire elszámíthatják magukat. Mikor elengedi gondolatainak sötét érzésekbe tóduló folyását megérzi, hogy szíve részletekbe lassulóan lüktet, miközben felemésztő súlyként, váratlan erővel nehezedik rá az a vágytól megremegő nyugalom, mely mindig elfogja, mikor a vörös hajú nő közvetlen közelébe ér. Ilyenkor hajlamos arra, hogy még a halált is az élet legszebb dolgának lássa, elvakultan a lelkét szántó érzéstől, ami régen nem érzett örömmel telíti el. Mintha Khiara teste egyetlen érintésen át nyugtatná le fájdalmaktól szabdalt lelkét, örök körforgásban lévő egyensúlyt hozva számára egy megtébolyult, elkárhozott Világban. Halk pulzusa alig kivehetőre tompul, hogy mélyre zengve felébressze a testében nyugvó emberi lelket, mely most egy végtelennek tűnő pillanat erejéig élvezettel nyújtózik végig a váz vonalán, birtokba véve a fémtest egészét: a mellkasát simogató szívet, kiürült tudatát, és a karokat melyek most érzéki gyengédséggel fonják körbe a Második jéghideg testét. Meg foglak védeni mindentől. Önmagamtól is. És akkor végre az enyém leszel. Avila hirtelen feltörő szavainak moraja egy pillanat leforgása alatt dermeszti meg végtagjait, mintha minden egyes porcikája ösztönös ráérzéssel számítana a semmiből felcsapó, kíméletlen ütésre. Az arcát érő, szúrós fájdalom melyet a tenyér hagy, elenyészően izzik fel egy másodpercre, majd ugyanilyen könnyedséggel el is hal, ahogy a sérült állkapcsán végigrezonáló lendület kínnal telt fájdalma átveszi felette az uralmat. Megfeketedett sérüléséről egy újabb adag porrá alvadt olajréteg pereg le, hogy a megkopott fémállkapocs végre tökéletesen megmutathassa magát. - Szerintem ez neked jobban fájt, mint nekem. – taglalja színtelen, erőltetett hangon, éles pillantását a fehér hajú lányra emelve, miközben ujjainak vonala ép arcát éri, ahol a pofon hevessége csattant, aminek helyén bőrét még mindig forrón izzani érzi. - Azt hittem Te már rég lemondtál az érzéseidről. Vagy talán kifogott rajtad egy gép, akinek még csak nem is lehetnek? – arcán elterül egy keserű, gúnyos mosoly, mely hirtelen rátörő ingerültségét igyekszik palástolni. – Belementél a játékba, de úgy látom még most sem vagy tisztában a szabályokkal. – folytatja kimért eszmefuttatását közben fejét könnyeden oldalra döntve, mint egy ártatlan gyerek, kinek szemei szinte égetnek a belőlük áradó, mély együttérzéstől, melyek már annyira őszinték, hogy révülten üvölt róluk a hazugság. - Nos, azt hiszem úgy lenne korrekt, ha ismertetném őket. – könnyed léptekkel suhan át a félsötéten, hogy egy lélegzetvételnyi idő alatt közvetlenül Avila fölé magasodhasson, ezzel elállva a másik robot útját. - Az első az, hogy pofa be. Az utolsó pedig, hogy engedelmeskedj. – közli dallamos, simogató hangon, ahogy ujjai egy határozott mozdulattal feszülnek a lány álla alá. Egyetlen lendülettel maga fölé emeli az elgyengült, emberi testet, aminek hatására újra oldalában érzi a szorító fájdalmat; kívülről azonban mindez olyannak tűnik, mintha csak egy tollat mozdított volna el a helyéről. Szinte hallja megroppanni Avila állkapcsának vonalát, megfagyott, gépi ujjainak szorítása alatt, miközben érzelmektől kihűlt logikájának unszolásával küzd, mely csak egyetlen szót áramoltat elméjébe: Ölj.

2009.12.07. 22:07 Daniel Barth

A lány szavaira újra előtör benne az üres és sivár magány, amit az utóbbi hetekben olyan könnyedén sikerült már legyőznie magában. Most mégis sokkal nyomasztóbb és nehezebb elviselni, mint eddig bármikor. Sivár tekintete újra fénytelenné és elszürkültté változik, ahogyan egyre kétségbeesettebben próbálja elnyomni az előtörő hidegséget és fájdalmat. - Legalább egy valaki van, akinek feltűnt volna, ha meghalok. Ezt azért jó érzés tudni… - halvány, hamis mosoly jelenik meg vonásain, zavaros tekintetét azonban még mindig nem fordítja el az ágy támlájáról, aminek továbbra is kimérten szegezi neki pillantását, akárcsak egy ellenségnek. Újra a lány felé fordítja fejét, megvetően húzva össze szemeit, ahogyan újra meghallja a saját magát okoló szavait. Magának sem meri bevallani, de túlzottan fél, hogy megint elszakadhat az az egyetlen apró cérna, amiben még megkapaszkodhat, ami még azt az utánozhatatlan vágyat az életért, sérült lelkében tartja. Retteg a rideg valóságtól, ami egyszer úgyis utolér mindenkit, a sors, amit már régen beleírtak abba a nagy könyvbe, és amit nem lehet megváltoztatni. Egyszer minden elszakad, és minden véget ér. Egyszer majd mindenki egyedül marad, egyszer mindenkinek fájni fog. - Még ha igaz is lenne, miért baj ez? Miért számít az neked, hogy megpróbálok segíteni? Hagy érezzem magam hasznosnak… Tudod, nem érdekel, hogy elhiszed-e, amit mondok, vagy nem, de én nem tartalak gyengének, akármit is hiszel. Olyan sokat segítettél nekem, meg sem tudom hálálni, hogy itt vagy mellettem. Már nem tűnök olyan szánalmasnak, és gyengének, mint eddig. Már van egy cél, amiért küzdhetek. Neked mindig ott volt a családod, megszoktad, hogy van kivel megosztanod a dolgaidat. Nem zavar, ha ezt a szerepet most én veszem át. Én nem tudom, hogy mit kéne tennem, de szólj rám, hogyha elviselhetetlen vagyok. Amint hangja egyre jobban elhalkul, homlokát óvatosan érinti a lány arcának, féloldalas mosolya gyerekessé teszi hideg vonásait, fiatal tekintete mintha újra azzá a tíz éves gyerekévé változna, aki akkor volt…

2009.12.07. 21:33 Khiara Laken

Szívdobbanásai beléfagynak, majd őrülten indulnak meg újra, ahogyan magán érzi a robot erőteljes alakját. Drótjaiba mar a szaggató hév, elönti a zsibbasztó forróság, mely mellkasától kiindulva dübörög végig karjának vonalán, felszólaltatva karperecét, ami égetve szorongatja meg csuklójának körívét.  Hiába akarna tiltakozni, elnyomja a titkolt hála, a hamis fáradtság, mintha még sosem érezte volna magát ennyire álmosnak és sebesültnek. Képtelen visszakarolni, mindössze ujjai feszülnek görcsösségbe, ahogyan összeszorított szemekkel próbálja csitítani a visszhangozó, gépi morajokat, amik fülét is érik.  Próbáld kiüríteni magadat. Ne sírj, ne nevess, mert meghalsz. Beledöglesz, fogd fel!  Más, reszelős hangon kelnek életre fejében a szavak, mintha nyughatatlan emlékek módjára sulykolnák belé a lehetetlen kívánságokat. Új, látatlan képeket fest magának – hegyet, mezőt, tengert -, melyek ismeretlenek a számára, s pusztán csak fogalomként hallhatta őket, vagy azt hitte róluk, hogy mindössze hiú ábrándok. Tengert talán már látott;  de egy fakó kép egy fakó könyvben nem hallatja a zúgást, nem helyettesíti a valóságot, csak felkavarva simogatja a lelket, mintha egy más élet, és más érzések tudatával akarna kecsegtetni. - Soha.  – zavarodott hangja tompán szűrődik ki a férfi vállán át, ahogyan egész teste mereven feszeng, mint aki képtelen ellazulni az összesűrűsödött érzések és gondolatok súlya alatt. Halálosan komolyan vesz mindent, ezek a furcsa szavak azonban kíváncsiságot  ébresztettek benne; ezzel együtt egy tiltást, mely tovább görcsösíti drótokkal átszőtt testét, ajkai mégis elnyílnak, és kiszolgáltatottan, ellentmondva mindenki korlátjával magára erőlteti a vágyakat. - Mesélj róluk. Mesélj, és utána küzdünk. De el kell mesélned előtte, el kell, mielőtt elmegyek a Földről.  Tüdejébe kerül egy adag por, mikor tompán meghallja a távolban felcsendülő, női hangokat, majd az előtte álló robotra mért ütést. Szemei hirtelen sötétülnek el, elrévedt tekintete magára fagy, majd szinte öntudatlanul tolja kimérten arrébb a robot karját, hogy egy mozdulattal Avilának ugorhasson. - Nem viselkedek úgy, mint egy gyerek! – rekedten kiált rá élből, robotos, megzavarodott tónussal, miközben karjaival hergelően lök egy finomat a nő vállain. – Azt hiszed, én  vágytam erre?! Hogy nevetve vállaltam?  Nyaka megroppan terhelése alatt, szinte érzi szétolvadni magában a fémtárgyakat, ahogyan ajkai szomjasan tátognak tovább. Teste meginog, ujjait ismét tekintetére kell szorítania, miközben összeszorított fogakkal várja, hogy karperece elhallgasson. - Hát pedig boldogan belementél mindenbe. Imádtam nézni. – sziszegi végül az elhaló szavakat a nő utolsó mondataira; túlságosan feszült, hogy most magénak érezhesse a megsérült vázat, melynek hideg logikája nem vetekedhet feltörő, zavaros érzelmeivel.

2009.12.07. 19:38 Avila Mecoi

A lányra nézett, és tőle már megszokott cseppet sem kedves mosolyra húzodtak ajkai. - Oh, cseppet sem megható beszédnek szántam. Vegyed inkább figyelmeztetésnek. Nincs kedvem olyan ellen küzdeni, akiből elszállt minden akaraterő. Az úgy túl unalmas lenne, nem gondolod? - Hirtelen vált át hangulata könnyedből komollyá. - Ne hidd azt, hogy többet tudsz erről mint én, csak mert te Meilisben élsz, én meg Norlanában? Legalábbis eddig... Nap mint nap volt, és még mindig van alakalmam találkozni a halállal. Mindig mindenhol ott van, és nem tudok menekülni. Azt hiszed nem vagyok tisztába a ténnyel, hogy háború van? Ne próbálj meg kioktatni, és semmiképpen se a valóságról. Már rég nem itt lennék, ha hagytam volna, hogy a valóság vegye át felettem az irányítást. Ne viselkedj úgy, mint egy gyerek, miközben megpróbálsz minél több felelőséget magadra vállalni. Ne prédikálj nekem a valóságról, hanem nézz előbb te magad szembe vele, és nőj fel a feladathoz, hogy elbírd a terhert, amit magadra veszel, különben ez történik... - Megpróbál nyugodt maradni, és nem túlságosan felemeli a hangját, uralkodni próbál feltörő dühén, de nem nagyon sikerül neki. Ökörbe szorítja a kezeit, de kihívó tekintetét nem veszi le a nőről. Ekkor lép a képbe az Első alakja, gyengéden felsegíti a földre roskadt lányt, csak hogy aztán újra uralma alá vonhassa, és karjaiba tarthassa. Hirtelen szorul össze a torka, és idézi fel teste a hideg ujjak éríntését, mindezt akarata ellenére. Ismét hátrál pár lépést, menekülni akarna, de beleütközik a falba, így már nem tud tovább hátrálni. Legszívesebben elkapna a fejét, de teste nem akar neki engedelmeskedni. Legszívesebben felkiáltana, csak hogy ne kelljen belül elviselni a fájdalmat. Lassan kezdte megérteni mit érezhetett az előbb a Második. Bár maga sem tudta, honnan jöttek ezek az érzések, hogy miért jöttek egyáltalán, de most csak arra tudott gondolni, hogy szabaduljon tűlök. Hogyan hagyhatta egyáltalán, hogy érezzen bármit is? Az első és legfontosabb szabály, az egyetlen szabály, hogy soha ne érezz. És ő most megszegte ezt az egy szabályt. Megszegte, és ezzel elveszett. Végig tisztában volt vele, hogy a férfi csak kihasználja, hogy ő csak egy eszköz, hogy elérje a célját, hogy a Másodikat megszerezze magának. És most mégis áramütésként érte a felismerés. A valóság. Nem akarta kimutatni, hogy mi tombol benne, de már késő volt, ajkai már saját életre keltek. - Nem vagyunk Norlanában, és én nem vagyok a bábud. Soha, de soha nem merészelj még egyszer kihasználni. - Hangja még soha nem hangzott ilyen élettelennek, mint most. Odalépett a két robothoz, az Elsőre emelte a kezét, majd hirtelen csattant most olyan aprónak tűnő keze a férfi arcán.

2009.12.07. 18:34 Zev Owen

Kimérten pillant le a lányra, azonban aranyszínben fénylő szemei most kézzel fogható nyugalmat árasztanak, ahogy egy határozott mozdulattal megragadja a robotnő karjait, hogy maga elé húzza és az érdes kőfalhoz szorítsa vele testét, sajátjának súlyával téve mozdulatlanná, s kiszolgáltatottá. Combja kíméletlen erőt fejt ki a lányén, miközben ujjai a feszélyezett hevességtől dobogó csuklók köré fonódnak, mintha csak saját, életnagyságú bábját mozgatná kedve szerint. Mozdulataiban nincs semmi agresszió, vagy ingerültség; mindezt olyan természetes könnyedséggel hajtja végre, mint aki legféltettebb kincsét emeli fel a földről, hogy aztán tüzetesen végigvigye rajta átható pillantását. Alakja most úgy magasodik a törékeny, lefegyverzett test fölé, mint mikor egy éhes ragadozó árnyéka nyúlik prédájára, hogy végül beléfojthassa utolsókat verő, szapora pulzusát. - Sajnálom. – sóhajtja, miközben feltörő lélegzete egy pillanatra megremeg, ahogy ajkait visszafogott óvatossággal érinti a Második vörös tincsekkel keresztezett, hideg homlokának. – Nem neked kéne cipelned ezt a terhet. Jeges tenyerével csapdába ejti a lány arcát, hogy egy mozdulattal végigsimíthasson nyakának felforrósodott szövetén, mely úgy lüktet ujjai alatt, mintha a gépi váz még a puszta érintés ellen is tiltakozna. - Élet és halál? Én már csak a halált látom. – szemeit lehunyja, mikor könnyít a szorításon, és egy mozdulattal a mellkasára vonja az előtte álló, sakkban tartott vázat. - Láttál valaha hegyeket? Tudod milyen egy virágokkal teli mező? El tudod képzelni milyen a tenger halk zúgása? – egy pillanatra megáll, hogy az áporodott, mérgezett levegő végigömöljön légcsövének vonalán, miközben ujjai szokatlan bizonytalansággal simítanak végig a Második hátán, abban bízva, hogy azok a rideg, gépies kezek, melyek olyan nehezen ölelnek, most majd el tudják csitítani a robot mellkasán megremegő, vad szívdobbanásokat. - Láttál már boldog családot? Én már nem tudom, miért kéne küzdenem. De mondd el, ha Te látod a reményt egy haldokló bolygó sikolyában...

2009.12.07. 17:16 Khiara Laken

Kimerevített mellkasa dühödten vibrál fel, amint a szavakra sorban születnek meg benne a válaszok. Ajkai megremegnek a keserű gondolatoktól, attól a mérhetetlen indulattól, amit úgy őrizget a felszín alatt, mint egy leláncolt vadállatot, mely minden percben kitörni készül a fémketrecen kívülre, hogy zsákmány után kóboroljon, majd ott támadjon és marcangoljon, ahol csak kedve és vérszomja támad. Hát pedig kénytelen leszel itt bujkálni. Én nem tudok szállodával és fogadóbizottsággal szolgálni.  Furcsa tapintású nyelvére kell harapnia, hogy visszanyelje dühödt szavait; valójában nem a robotra dühös, nem Avilára, nem is az emberekre, hanem magára a kínos helyzetre, melyben keveredik önző szenvedélye, és a hideg tudat, hogy egyszer mindennek vége szakad. - Megsemmisült... – visszhangozza a szót, pillanatnyi csitulást merítve belőle, miközben teste megrázkódik, ahogyan lefeszítik róla a fegyvereket. – Azt hittem, legalább beraktad egy hűtőkamrába. Tudod. Ahová a még élő meilisieket is rakják, hogy utána könnyebben faraghassák a testüket. - Vagy csak… talán már undorodnál tőlem? – arca kétkedést szimulál, szinte csak figyelemelterelésképp, ahogyan hirtelen távolodik egy lépést, hagyva, hogy az utoljára leemelt fémpuska visszhangozva csattanjon a földön.  Pillanatokig csak válogatja magában a kimondani kívánt, ezernyi szót, miközben álmos szemei mindvégig a robot mellkasát pásztázzák. Most pillantása egy fekete lyukhoz hasonlít, mely azt suttogja, ne engedj el;  pupillái zavarodottan tágultak írisz méretűre, elfedve mindent, ami az életet mutathatná. - Hát nem figyeltél rám? Még mindig nem érted, igaz? – csendes, elfúló hangja olyan, mintha hosszú gyötrődés után szólalt volna meg. - Nem érted, hogy hiába vagyok egy öröklétű testben, csak napjaim vannak hátra?  Hogy ameddig le nem zárja végre valaki ezt az őrült háborút, addig üldöznek minket? Neked védelemre van szükséged. Valakinek lépnie kell.  Szerinted, ha a tiéd lehetnék,  szükség lett volna minderre…?  Torkát bedagadtnak érzékeli, képtelen levegőt vennie vagy berögzülten nyelni; túl messzire ment, mindent elveszít, s most őrülten peregnek agyában a gondolatok, hogyan tehetné semmissé szavait.  Állkapcsa megfeszül, amint a lélegzetvételnyi szünetben telibe találják őt Avila szavai. Ajkai holtat játszva, élettelenül maradnak elnyíltan miközben fejét gépies nyikorgással fordítja az irányába. Legalább olyan vérfagyasztó hangulatot kölcsönöz, mint amilyet a kísértetszerű alak, mely magában megtestesíti az idegen, a szellem fogalmát – azonban látja árnyékát a félhomályban felúszni a hideg falra, s ettől biztos benne, hogy a kifakult hajú nő még él. - Köszönöm, ez igazán megható beszéd volt. Mindjárt megkönnyezem. – hangja szelíd és burkolt gúnyossággal bókoló, ám teste mindezzel ellentmond, ahogyan egy vad mordulással vágja a földhöz az összes fegyvert, melyek élesen csattanva terülnek el egymáson. - Ne merj többet sértegetni. Soha. Látod egyáltalán a körülötted dúló háborút? A valóságot? Nem érzed a halált…? Éreztél már jéghideg dobogást a húsod alatt? - Mindezeket inkább a tükörhöz kéne vágnod, nem? Már ha látnál valakit benne. Te is csak bolyongasz a saját Világodban. – sziszegi a szenvedélyes hangú szavakat, miközben sebektől megingó alakja a földre veti magát, amint feleszmél kirohanására és a szétcsúszott fegyverhadra. - Értsétek meg. Háború van. Élet és halál. – közli feszélyezetten a tényt gyorsan mozgó ujjakkal, majd arrébb veti fejét, hogy jelezze, a robothoz szól. – Bízz bennem, hogy sikerülne visszafelé. Nem félek. Tisztességesen akarom befejezni... Hiszen meg sem érdemlem  a Másodikat.  Hidegen szisszen fel, egyszerre közölve szavainak komolyságát és súlyát, miközben szétfeszíti a tudat, hogy meilisiek nyüzsögnek körülöttük, és hogy kétségbeesett dühödtséggel vadásznak rájuk.

2009.12.06. 17:10 Avila Mecoi

Nem szentel különösebben nagyobb figyelmet a gúnyos szavaknak, melyeket a férfi neki szánt, helyette csak egy könnyed ugrással követte, amit először meg is bánt, amikor belenyílalat a hasát átszegő sebbe a fájdalom. Lassú léptekkel követte a férfit, közben ügyelve arra, hogy hova lép, és megpróbálta nem túlságosan belélegezni a levegőt. Rémülete újra felcsillan a szemében, amikor meghallja, hogy mennyi időre kéne itt lent maradnia az Elsővel egyedül a nő szerint. Szerencséjére a férfi rögtön ellenkezik, így megkönnyebülten felsóhajthat. Most hátrál pár lépést és vállát a hideg falnak veti teljesen kivonva magát a beszélgetésből. Csendben nézi a kettejük között folyó beszélgetést. Az események csak úgy peregtek előtte, de ő gondolataiban máshol volt. Mit csinál itt? Miért van még itt egyáltalán? A Első csak kihasználja, akkor miért van még itt? Előbb vagy utóbb a nő is rájön a férfi tettei mögött rejtöző valóságra, és akkor ő már feleslegessé válik. Csak teher lesz, és semmi több. Karjait összefonja a mellkasa körül, és fejét elfordítja kettejük alakjáról helyette a sötét padlót nézve. Mennie kéne, most amikor még nincs benne túlságosan a dologban. Most, amikor még van választása, és el tud szakadni. De hogy tegye? Ha felmegy nagy valószínüséggel a meilisiek végeznek vele. De itt sem maradhat, a két robottal. A korábban már megtapasztalt magány érzete most újra elfogta, és csak még szorosabban fonta karjait maga köré. Még így, hogy nem választotta el őket egy fal egymástól, és ott voltak előtte, még így is egyedül érezte magát. Nem mutathatom magam gyengének. A magány. Ez volt talán a legnagyobb gyengepontja, amitől a legjobban tartott. Meg akart szabadulni a fojtogató érzésétől, de nem tudta hogyan rázza le magáról ezeket a láncokat. Hirtelen visszakívánta a monotón napokat, amikor minden nap ugyan azzal a napirenddel bement a laborba, elvégezte a kísérleteket, majd este hazatért. Azt kívánta bárcsak ne találkozott volna az Elsővel, és az ne dúlta volna fel ennyire a világát. De rögötn rá kellett jönnie, hogy ez is csak a gyengeség jele. Menekülne a valóság elől, hogy ne kelljen szemebnéznie a nehézségekkel. Azzal, hogy bármi is legyen, ő egyedül van. De nem engedhette meg magának, hogy így gondolkodjon. Nem térhet vissza a szürke napokba, most, amikor végre van egy kis izgalom az életében, amikor nem kiszámíthatóak a következő pillanat történése. Hirtelen lökte el magát a faltól, és hátrált pár lépést. - Azt mondtad nincs értelme ellenállni... Miért hazudsz? Miért csapod be saját magad? Nyisd már ki végre a szemed, és vedd észre, hogy mi folyik körülötted. Ne legyél ennyire szánalmas! Neked is feltűnt már, hogy szívesen elnnék a helyedben, hogy szívesen cserélnék veled, te meg olyna könnyedén eldobnád mindazt, amid van. Hogy lehet valaki ilyen bolond? - Nyugodtan csendül fel a hangja, és üresnek tűnő keintetét a Második alakjába vési. - Ha hagyod, hogy minden apró akadály feltartson, és megtörje az ellenállásod, akkor nem érdemled meg mindazt, amid van.

2009.12.06. 10:37 Zev Owen

Ajkai hitetlenül elnyílnak egymástól, amint végignéz a lány fegyverekkel megrakott, sérült alakján, kinek vékony testét még mindig az előtörő, fekete vér torokszorító illata lengi körbe, szavak nélkül is egyértelmű gyengeségéről suttogva. Fogai jól hallhatóan koccannak össze, ahogy állkapcsát dühödten megfeszíti, úgy, hogy már ő is komolyan érezni kezdi megroncsolt arcának fájdalmát. - Nem fogok féreg módjára a föld alatt bujkálni! – tör elő torkából feszélyezett hangja, miközben egyik lábával tesz egy lépést a robot felé, ökleit összeszorítva, mint aki kíméletlen támadásra készül. Valójában csak hagyja, hogy érzelmei eluralkodjanak fémtestén, s a belőle előtörő, nyugalmukat vesztett szavak tovább harsogják visszhangjaikat a kihűlt térben, mely Norlana legtávolabbi pontjaként kiáltja a régi idők, s ezzel együtt Meilis kívánt diadalát. Mellkasa erőtlen gyorsasággal emelkedik fel és le, aranyszínben égő szemei fellángolnak a rátörő fájdalomtól, mintha most szakadt volna át a tűréshatárát jelképező, elvékonyodott fal vonala. - Az a test... megsemmisült. – halkul el vészjóslóan a hangja, ahogy szavai felszisszenve törnek fel összeszorított fogai közül, mintha mindeközben kibírhatatlan fájdalom érte volna. - Mégis mit gondoltál, meddig marad befogadó képes egy félig emberi test? Ha a műtőasztalon hagyom, már akkor is rég oszlásnak indult volna. A fémanyaggal telt vér miatt sokkal gyorsabban, mint egy átlag, emberi szervezet. – veti oda olyan arckifejezéssel, mint aki undorodik még a gondolattól is, hogy a Másodikat egy értéktelen cyborg testében lássa viszont. - Talán vissza akarod kapni...? Ezzel kicsit elkéstél nem gondolod? Hogy akarnál benne küzdeni, mikor sérülések nélkül is csak hónapjaid lennének hátra?! Az a félig emberi roncs már önmagát kezdte felemészteni. – szemei résnyire szűkülnek, miközben gerincét kiegyenesítve, kihúzza felsőtestének támadólag megdőlt tartását. – A dolog visszafelé amúgy sem működhet, szépségem. – blöfföl, egy sötét, ingatag mosolyt erőltetve arcára, csakhogy ezzel is biztosíthassa fölényét a vörös hajú nővel szemben. A valóságot azonban önmaga elől sem titkolhatja; hogy még egyszer sem próbált géptestből kimenekíteni egyetlen haldokló, emberi lelket sem. Még csak eszébe sem jutott ez a megoldás. Túl logikátlan lett volna. Hűvössé vált, gondolataiba mélyedt tekintete egy pillanat alatt villan újra a Másodikra, mint aki a történtek ellenére sem bír magában tartani egyetlen szót sem, mely üvöltve kívánkozik felszínre kihűlt vázának ólomlapjai közül. - Azt ajánlom, mondj le ezekről a kicsinyes vágyakról és fogd fel végre, hogy már az enyém vagy! Megsérültél. Nem engedlek sehová. – utolsó két mondata már szigorú gépi határozottsággal morajlik végig a föléjük magasodó kőfalak között, ahogy léptei megnyúlnak, s az előzőekhez képest feltűnően energikussá vállnak. Egy pillanat alatt ragadja meg a robotot, alkarjánál fogva, hogy visszarángathassa a kijárat tompán lenyúló fényeitől. - Azonnal pakolj le magadról mindent és engedd, hogy segítsek. – pillantásának hevessége komorrá, nyugtalanná válik, ahogy tartózkodó testtartással rángatja ki a felszerelt fegyvereket helyükről, hogy aztán egy érzéketlen mozdulattal maga mellé hajíthassa. - Ha csak védelem kéne, nem hagytam volna ott az Égi várost. - súgja végül ingerültségtől felizzó hangon, kivehetetlen halksággal maga elé.

2009.12.05. 23:17 Khiara Laken

Igyekszik annyi fegyvert magára tömni, amennyit csak elbír törékenynek tűnő alakja; mindent felhalmoz, amit tud, hogy a meilisiek ne jöjjenek erre a kifosztott részlegre. A súly alatt többször hamis levegőt kell vennie, tüdejét azonban most nem érzi, csak a monoton zsibbadást, a zúgó véráramlást, a beállított időre verő szív ki-kidobbanó taktusát, melyet ő szabályoz kétségbeesve.  Csak most hallja a logika lemondó kiszusszanását, mintha programozott fémagya felmondta volna a szolgálatot. Egyik teste sem bírja el roncsolt, bizalmatlanul szerető lelkének tüzét, egyre inkább érzékeli a szédülés magával ragadó sodrását, a mellkasába vájt lyuk fájdalmát, s baljának felső részén az anyagdarab átnedvesedését fekete vérével. Nyaka és ajkai forrósodni kívánnak szégyenében, amint meghallja a csoszogó lépteket, mintha egy megfáradt, idős ember törne magának utat a súlytalan levegőben.  Egymáshoz verődnek a derekára és hátára tűzött fegyverek, s csak hálás lehet a lelketlen hangoknak, amiért elnyomják szerkezete fémes felköhögését. Képtelen lenne most alkotójára, vagy akár Avilára néznie, mert borzasztóan szégyelli magát előttük, mintha máris kiderült volna minden; hogy mélyen, bent undorodva figyelte kegyetlen játékukat, melyet neki, és egymásnak adtak elő, hogy érthetetlenül nézte a robot könnyed boldogságát nélküle, pedig még mindig tisztában van vele, hogy a férfi lénye nem az ő láncát érdemli, de mégis nyersen, önzőn csalódott. - Itt mindent megtaláltok, amire csak szükségetek lehet. – érzékeny hangja elfojtottságba tódul, miközben felegyenesedve, a súlytól megingó léptekkel sétál végig a terem mentén, mintha tüzetesen vizsgálná a felhalmozott tárgyakat. Komoly vonásaira még több hidegséget erőltet, elfedni kívánva a csapongó gyereket, aki most azonnal öngyilkos akarna lenni. Színészkedj jobban.  - Hamarosan dél lesz. – sorakoztatja tovább puha, tényszerű kijelentéseit. - Próbáljátok meg számolni az időt. Olyan… tíz nap múlva  talán már felnézhettek. Ennél jobb helyet nem tudok szolgáltatni, itt biztonságban lesztek az invázió alatt. Norlana képtelen jelzést fogni a föld alól, ide nem tudnak követni titeket. Az ostrom alatt és után szabad utatok lesz, oda mentek, ahová csak kívántok.  Sóhajtva veti hátát a felnyitott ajtó peremének, lehunyt szemekkel élvezni próbálva a hűvösség érintését, mely enyhén csitítja sebeit.  - Egy utolsó kérdés, azután ígérem, eltűnök végre. – szavait már megfeszíti; dühös, követelő, elmélyülő. - Hová tetted a félroboti testem?

2009.12.05. 22:17 Zev Owen

Magán érzi Avila pillantását, amint az minden egyes hátába égetett seben végigjár, mint aki illúziószerű tekintetével próbálja beforrasztani a fegyverek okozta sérüléseket, melyeket most olyannyira eltompultnak és fájdalommentesnek érez újból felizzó lelki sebei mellett, hogy rájuk sem bír gondolni. Erejének minden megmaradt cseppjével vissza akar merülni képzelt álomvilágába; ábrándokba a múltról, melyek a lány ölelésében törtek rá újra, mikor az kiejtette valódi nevét. Torka újra elszorul, ahogy színlelten belélegzi a mérgezett, szúrós levegőt, mely fojtogatón járja át fém mellkasát. Gondolataiban egy esdeklő hang megállás nélkül Khiara nevét suttogja elnyomhatatlan vágyakozással, mint aki elől most szívták el az életet jelentő energiát, ami mindeddig még egyben tartotta. Akadozó sóhajjal engedi ki tüdejéből a fullasztó levegő tengerét, miközben a hozzá címzett szavakra, s a lány gúnyos, kihívó mosolyára csak halovány grimasszal tud válaszolni, mely kezdetben egy elismerő mosolynak indult volna. - Akkor majd mögéd állok, ha egy csapat felfegyverzett lázadóval találom szembe magam, akiknek egyetlen vágya, hogy kivégezve lássanak. – vicceli el fél szívvel, arcára azonban újra kiül a rideg közöny, melyet most egy pillanatra sem akar színlelt érzelmei mögé rejteni. Lemerevedett végtagokkal indul meg a kijárat felé, miközben igyekszik magában legyűrni Meilis iránti kifejezhetetlen gyűlöletét. Aggasztja, hogy nem érez félelmet, nem érez semmit a határtalan kétségbeesésen kívül, mely vereségét sulykolja belé, ami arról árulkodik, hogy a varázslat mindenkin fogott, csak a Másodikon nem. Megszerezhetné a Világot, megkaphat bárkit és bármit, de a tudat, hogy ezért azzal kell fizetnie, ami mindennél fontosabb a számára, lelkében égő eltökéltségét egy mozzanattal hasítja ketté, úgy, hogy már mozgása sem tükröz különösebb határozottságot, tartása sem figyelmet felkeltő vagy tiszteletet követelő, csupán olyan, mint egy sebeket szerzett, lélekben haldokló kamaszé. Megkockáztatva, hogy nem használja a nyikorgó tűzlétrát, egy mozdulattal veti magát az aknaszerű, sűrű sötét mélyére, melynek nyugtató egybefüggőségét a neonlámpák fénysávjai törik meg. Tekintetét rögtön lesüti, ahogy egy pillanatra belé nyilall a fájdalom, ami hirtelen mozdulatát kísérte. Megpróbál nehézkesen és lassan mozogni, hogy úgy tűnjön, a szerzett sebek bénítják le annyira, hogy másra már koncentrálni sem képes, azonban a teljes igazságot még maga elől is titkolja: hogy most képtelen lenne a Második szemébe, vagy akár félhomályban mozgó alakjára nézni.

2009.12.05. 21:50 Mizuki Sawa

- Engem meg tudsz védeni, és erre már nem egyszeri példa van. Újra és újra megteszed, és én nem tudom, hogy hálálhatnám meg. Az nem a te hibád volt, még túl fiatal voltál ahhoz, hogy megvédhesd őket, és túlerőben voltak. Senkinek sem ment volna. Inkább örülj annak, hogy elég erős voltál, hogy túléld, még azok után is, hogy így megkínoztak., és hogy... - ... van rá esélyed, hogy bosszút állj. De nem mondta ki. Félt a kötvetkezményeitől, sokkal nyugodtabb volt, ha a fiú mellette volt, és nem azon töre a fejét, hogyan juthatna fel Norlanába, ezzel ismét veszélybe sodorva magát. - ... megismertél engem. - Fejezte be végül a mondatot. - A családod is biztos örülne, hogy életben vagy, még ha te most úgy is látod, hogy nem. Meg különben is, azt mondtad én vagyok a családod, és én örülök, hogy élsz. Csöndben figyeli a fiút. tudja, hogy azért hajtotta le a fejét, hogy elrejtse előle az érzelmeit, és ez fáj neki, mert örülne neki, ha nem próbálna meg még mindig a magánynak ennek a formájával élni a fiú. Ha megbízna benne ennyire, és nem hinné azt, hogy ezzel fájdalmat okoz neki. Némán elfordítja a fejét. Nem akarja Daniel gyötrődését látni. Az is felmerül benne, hogy a fiú azért nem nyílik meg előtte teljesen, mert fél tőle, hogy túl gyenge ahhoz, hogy eltudja viselni mindezt. Hagyja, hogy a fiú magával húzza, és mellette elfeküdve nézi, de a tekintetét kerüli. - Nem igaz, és ezt te is tudod. Nem csak, hogy nem vagyok jó harcos, de mindig mások támaszára hagyatkozom. Egyedül soha nem boldogulok semmivel. Gondold csak végig hányszor támaszkodtam a segítségedre, mióta ismerjük egymást... Még az elején, amikor gyűlölettel néztünk egymásra, már akkor is segítettél nekem... Mindenenki gyengének lát, és úgy gondolja segítségre van szükségem, még te is Daniel. És valamikor hozzápasszoltam magam ehhez, és már nem boldogulok egyedül. Csak kihasználom az embereket, kihasználom a kedvességüket... Elvisellek, mert szükségem van rád, hogy rád tudjak támaszkodni. Nálam undorítóbb ember nem is létezik... A kérdés sokkan inkább az, hogy te miért tudsz elsviselni engem... - hangja megremeg, és félve pillant fel a fiú arcába a tekintetét keresve.

2009.12.05. 21:18 Avila Mecoi

A férfi karjaiban úgy érzi magát, mint egy vad a vadász karmai között. Nem látott számára kiutat, és a legrosszabb az volt, hogy egy része nem is akart, ez a része nagyon is élvezte a történteket. - És akarod? Vagy beéred kisebb célokkal is, mint a világ? - Hagyja, hogy az Első hátra döntse, közben ugyan úgy őt nézve kíváncsi tekintetekkel, mint ahogy ő is nézte.  Nem akar ennyire kiszolgáltatott lenni a férfival szemben, mégsem tud parancsolni magának. Nem tud uralkodnia a szíve dobbanásain, a lélegzete gyorsaságán, és a tekintetébe költözött félelmet sem tudja elrejteni. Teste teljesen átvette az uralmat, és ő már nem tudott mit tenni ellene. Ezt a fokú kiszolgáltatottságot még jobban gyűlölte volna a gyengeségénél, ha egy része nem élvezte volna ennyire. Még abba is beleborzongott, hogy a férfi ujja ajkaihoz értek. - Kiérdemeltem? - kíváncsi tekintettel fürkészi a férfi arcát, miközben hagyja, hogy az erős kezek újra teste köré fonódjanak, és újra talpra állítsák. Mivel még mindig nem teljesen az ura magának, megkapaszkodik a szék támlájában. - Bármit is teszek, azt ésszel teszem, mert érzelemmel nem tudom. - Habár az az utóbbiak után nem tűnt olyan igaznak, mint amennyire azt hangja sejtette. Még túlságosan is élénken élt az emlékezetében a sok különböző érzelem, ami elfogta. Hogy elvonja erről a figyelmét, inkább a robot felé fordítja a fejét. Feltűnnek neki a golyók által okozott sebek a hátán. A sebek, amik miatta keletkeztek, mert őt védte. Nem érezte, hogy kihagyott volna egy dobbanásnyit a szíve, vagy összefacsarodott volna a gyomra a lelkiismeret furdalás következte képpen, de fejében tudta, hogy ha érezne, ha szabad utat engedne az érzelmeinek, akkor valószínűleg pontosan ez történne. Valahol mélyen még éltek benne az emlékek. Ehelyett inkább csak felemelte a fejét, és nyugodt hangon megjegyezte: - Megint ki kéne szedni őket. - Hosszabb magyarázatot nem fűzött hozzá. Kinézte a férfiből, hogy nem annyira hülye, és tudja mire céloz, vagy ha mégis, előbb vagy utóbb úgyis rájön. Óvatosan elengedte a szék támláját, és odalépett az Első mellé. Tudta, hogy miért állt meg, és miért nem ment tovább. Legalábbis sejtette. - És most? Nem maradhatunk örökre itt, tehát muszáj lesz kimennünk. Már miközben beszélt elindult a kijárat felé, majd pár lépéssel előtte megállt, és a férfire várakozóan a férfire nézett. - Végül is megígértem, hogy vigyázok rá. - Száját széles gúnyos mosolyra húzta.

2009.12.05. 12:54 Khiara Laken

Úgy sétál a valaha volt betonúton, mintha tökéletesen biztos lenne a dolgában. Színtelen tekintete csak akkor ugrik le, mikor rálép egy csatornatetőre, melynek egyszerűsége még a régebbi idők emlékét őrizheti. Ahogyan lehajol, hogy felfeszítse, dereka összerándul, mellkasában felcsapnak a zokogásszerű érzelmek, újra és újra; ezerévesnek érzi magát, egy roncsnak, akit hihetetlen könnyedséggel dobtak el maguktól.  Képtelen kitörölnie azonban magából a romlatlan szerelmet, és ez egyre halálosabbá válik, mint az a mély sötét, mely most feltör a leemelt tető alól. Néhány sápadt fénycsík éget foltot egy rozsdás tűzlétrára, amin tovább pattogzik a festék, ahogyan megfeszített erővel rákapaszkodik, és vissza sem nézve leereszkedik a bizsergető hűvös fogságába.  Halkan zúg körülötte a levegő, zizegnek a földvájatba épített áramrendszerek, melyek bekapcsolva kattintják fel a gyenge neonfényeket, amint elhalad mellettük. Csak remélni tudja, hogy követik őt, mert képtelen visszanéznie vagy visszafordulnia, mintha megbabonázta volna az alagút végén kikörvonalazódó vasajtó. Tenyere alatt felizzik kihűlt, tömör és poros felület, a csörgő, vastag fémlánc egy törött, rozsdás lakattal, mely csak a látszat kedvéért díszeleg a helyén.  Fülét sértik a csattogó hangok, amint görcsös állkapoccsal kibogozza a hosszú bilincset, majd nyikorogva felnyitja az akadozó ajtót. A széles teremben sorra állnak az áporodott vízzel teli tartályok, a piszkos fegyverek, az egészségügyi, lopott csomagok, a felhalmozott gépalkatrészek; nem törődve sérült testével kezd felszerelkezni új puskákkal, hallgatva a nyomott sötétben zakatoló szívdobbanásait, melyek egyre csak fülében tömörülnek.

[1115-1096] [1095-1076] [1075-1056] [1055-1036] [1035-1016] [1015-996] [995-976] [975-956] [955-936] [935-916] [915-896] [895-876] [875-856] [855-836] [835-816] [815-796] [795-776] [775-756] [755-736] [735-716] [715-696] [695-676] [675-656] [655-636] [635-616] [615-596] [595-576] [575-556] [555-536] [535-516] [515-496] [495-476] [475-456] [455-436] [435-416] [415-396] [395-376] [375-356] [355-336] [335-316] [315-296] [295-276] [275-256] [255-236] [235-216] [215-196] [195-176] [175-156] [Korábbi]