Új bejegyzés Frissítés

2009.12.05. 11:51 Zev Owen

Mérgezett, füstszerű levegő úszik be a fémkripta szerű légjáró sötét belsejébe, mikor a Második áthalad a feltárulkozó ajtón, mely sóhajtva enged a lendületes határozottsággal előrehaladó testnek. Nehézkes szívverése torkába csúszik, s most vad taktusokkal dobbantja meg drótok szőtte nyakának vonalát, mely lassú pumpálásokkal zengeti meg egész testét. Szemeit félig lehunyva mered Avilára; tekintetében az elfojtott vágy ég, hogy elfordítsa a fejét, és kiderítse, hogy a robot nő mire készül. Pontosan tudja, hol járnak. Túl közel vagyunk a bázishoz... - suttogná izgalomtól hevült hangon, azonban a lány pillantása belé fojt minden szót, ahogy farkasszemet néz vele és analizálóan elmerül a sápadt szépségű szemekben, melyek szinte üvöltve kívánják, hogy ajkaik újra egymáshoz érjenek. Érzi karjai közt Avila törékeny, hús-vér testét, melyben olyan erőteljesen lüktet emberi szíve, mintha leküzdhetetlen lélekerejének hatalmát kiáltaná felé. Ez az a hatalom, mely most megbabonázza, s szinte ledermeszti testét, ahogy a győztes fogalma hirtelen elpárolog benne és tehetetlen áldozatként éli át, hogy mellkasuk szorosan egymást éri. Ahogy a dobbanások egymásba fonódnak, kihűlt szívének ritmusa még felgyorsulva is gyengébbnek és összezúzhatóbbnak hat a fehérhajú nőénél, mindezzel ellentmondva fizikai erejének; szikla keménységű, fagyos vázának, és erőtől tomboló karjának, melyben a drótok feszes, tettre kész izmokként feszülnek meg, hogy a lányt még inkább magához szoríthassa. Elbűvölten figyeli az ösztönösen feltörő, emberi reakciókat, melyek az önkontrolt vesztett révület határán válaszolnak testére. Mindezeket gondolkodás nélkül hozza felszíne az eleven vágy, melyet most ő tépett fel rejtekéből. Irigység. – morajlik át a hangáradat tudatának számokkal kódolt útvesztőin. Végtelenül irigyli tőle emberi testét, mely ilyen sokszínűen és hevesen tud tombolni, akár egyetlen érintésre is. Ebben a pillanatban azt kívánja bár az ő légzése is felgyorsulhatna, feltétel nélkül, logikátlanul akarhatna, hogy csak egy percre is érezze azt, hogy az ember mennyire képes megélni a pillanatot, eszét vesztve, s a végsőkig kizárva a fájdalmaktól teli külvilágot. - Akár a Világ is az enyém lehetne, ha úgy akarnám. – leheli, mikor Avila megvonja gyengéd csókjától. Egy mozdulattal szántják végig ujjai a hosszú, fehér tincsek vonalát, hogy ezzel kicsit hátra döntve a lány fejét, jobban szemügyre vehesse az arcát. Élvezettel tölti el, hogy látja a szenvedélyes félelmet megcsillanni a nő szemeiben, mely a sűrű, éjszakai köd látványát juttatja eszébe. A homályt árasztó ködét, ami hosszú ideje nem ereszkedett Norlana magasába; mely csak gyerekkorában óvta őt átható függönyével, a kínnal telt Világtól. - Ezt..? – hümmög fel jól megszokott, ördögi félmosollyal. – Azt hiszem kiérdemelted. – válaszolja, mutató ujját a lány ajkaira tapasztva. – De csak ésszel. – lélegzi az éterbe csitító hangon, majd újra Avila dereka köré fonva karjait felállítja magukat, hogy kinyújtóztathassa sérült vázát. Hallja, hogy a fémek megnyikordulnak testében, ahogyan talpra áll, s pillantása akaratlanul is a feltárult ajtóra szegeződik. Lábai mintha földbe gyökereztek volna az újra rászakadó tudattól, hogy emberek veszik körül őket, s hajszál híján teljesen védtelennek mondhatja magát. Tudja, hogy sérült gépteste nem bírna el sokat.

2009.12.04. 22:30 Avila Mecoi

Gúnyos mosolyra húzódik a szája, amikor érzi, hogy a férfi ölelése szorosabbá válik, mintha attól tartana, hogy megpróbálna megszökni.  És csak még jobban szórakoztatja, hogy látja átsuhanni az arcán a meglepődöttséget. Érzi a robotból árad kétes érzelmeket, és ő maga is kicsit bizonytalanul érzi magát ebben a helyzetben. Még soha senkihez nem volt ilyen módon ennyire közel, és úgy érzi, kezd kicsúszni kezéből a helyzet irányítása. Tekintetével követi az Első tekintetét, de szinte rögtön újra felkapja, amikor az megszólal. Még teljesen a szavak hatása alatt áll, így csak megkésve jut el hozzá az ajkait érintő hideg ajkak érzése. Szemeiben hosszú, örökké valóságnak tűnő évek óta először fedezhető fel a félelem. Nem tudja, mihez kezdjen a kialakult helyzettel, nem tudja, hogyan irányítsa. Lélegzete felgyorsul, és lassan csukódnak le a szemei. Azt hiszi, hogy így talán elmenekülhet, de téved, ettől csak még jobban felerősödnek, és még intenzívebbé válnak az érintések, ahogy a férfi ajkai újra birtokba veszik az övét. Rémülten nyitja ki újra a szemeit. Nem csak az efféle helyzethez nincs hozzászokva, de az efféle érzésekhez sem. A szíve most sokkal gyorsabb tempóban ver, ami a lélegzetét is felkorbácsolja. Nem tudná megmagyarázni, hogy miért reagál így a teste. Olyan sok mindent átélt már, és olyan sok mindent tud, de az érzelmek rejtelmei mindig egy nagy titok marad számára, még jobban, mint bármelyik másik halandónak. - Olyan, mint Norlana... - ismétli meg suttogva a szavakat, és közben megpróbál nem foglalkozni vele, hogy ajkaik szüntelen egymást érintik. Teljesen lebénult, és nem tudja elhúzni a fejét. - Milyen titkot után áhítozol, Zev? Csak messziről érzékeli a női robot távozását, de nem fordítja fejé a fejét, és nem is foglalkozik vele. Úgy érzi, most amúgy is képtelen lenne felállni, az imént történtek még túlságosan is a hatalmuk alatt tartják. Tekintetével a robot arcát fürkészi, és közben megpróbál rájönni valamire. Bármire, amitől logikussá válhatna számára a tette. A legapróbb jel, ami bármit is megmagyarázna. Azonban hiába reménykedik ezek felfedezéséről. - Semmitől sem riadsz vissza, hogy megkapd azt, amit akarsz, igaz? Ha kell hullákon át mész, csak elérd a célod. - A hasonlata nem is tűnt olyan valóságellenesnek tekintve hogy mi történt odafent, és most miért vannak itt. És úgy érezte, most ő maga is egy ezek közül a hullák közül, ha nem is szószerint véve. Enyhén megrázta a fejét, és ahelyett, hogy tovább kutatott volna, tekintete megállapodot a borostyánszínű szempárnál. Pillantásából már ki lehet olvasni a gondolatait, és azt, hogy mire készül. Közelebb hajol a férfihoz, és hagyja, hogy ajakaik ismét összeolvadjanak pár hosszú másodpercre. Bár a másik ajkai olyan hidegek, ő mégis szinte lángol belül. - Nem gondolod, hogy ezt nem velem kéne?

2009.12.04. 21:58 Daniel Barth

Mozdulatlanul vár néhány néma percig; fél hogy ha megmozdulna, talán megtörhetne az a nyugalom, amit már régóta nem érezhetett. Fáradtan érinti karját a lány derekához, lágyan átöleli, fejét még mindig annak vállán pihentetve. Szemeit meggyötörten szorítja össze; azonban mintha mindene ólomból lenne, egyre nehezebbnek hat a mozgás, még egy ilyen apró mozdulat is. - Nem akarom, hogy felejts, és azt sem, hogy színészkedj. Csak nyugodj meg, és ne aggódj mindig mindenért… - halvány mosolya fájdalmasan terül szét hegek takarta vonásain, ahogyan fejét lassan felemelve a lányra veti szürke tekintetét. – Nem akarok bizonyítani. El akarom hinni, hogy akárkit megvédhetek! De hogyan tehetném, amikor még a saját családomat sem tudtam megvédeni? Én élek, amikor nekik kellene! Miért én maradtam életben? Minél többet gondolkodok rajta, annál jobban bűnösnek érzem magam… Már beleőrülök a saját hülyeségeimbe, de nem akarom, hogy úgy láss! – Élettelen szavainak rekedt lejtése hirtelen csap át bizonytalanságba, ahogyan felemeli hangját. Zavartan túr bele szürke tincseibe, hogy közben lehajthassa fejét, hogy a lány ne lássa az arcán váltakozó dühöt és a váltakozó bizonytalanságot és gyűlöletet. Óvatosan emeli fel fátyol takarta tekintetét a földről, amikor a lány hangulata hirtelen kezd elkomolyodni, mely akár csak saját magánál, valószínűleg hangulatváltozás követ. Megadva magát fáradtságának dől hátra újra az ágyra, még mindig saját kezében tartva a lányét,némán húzza maga után, hogy ismét maga mellett tudhassa. - Nem vagy gyenge. Miért gondolod mindig így? Az, hogy esetleg nem vagy a legjobb harcos, miért érdekel ennyire? Erős vagy. Mert el tudsz viselni… – féloldalas mosolyra húzza ajkait, szemei újra megcsillannak a halványan derengő fényben, ahogyan a matracon pihenő fejét kissé oldalra fordítja, hogy el tudjon veszni a lány homály fedte tekintetétben. – …Eddig nem sok embernek sikerült…

2009.12.04. 21:00 Khiara Laken

Szétválik légjárójuk alatt a lepusztult városban járó köd, azonban a Hold helyett most a Nap világítja fakón melegre, pasztellre sűrűn terjengő alakját. Kizárva a robot hangját húzza le egy összetákolt fatető felét, hogy be tudja kormányozni a felhevült fémburkot, melynek súlya alatt megreccsennek a faroncsok, felkavarodik a por, miközben mindennek egy monoton zúgás ad alaphangot. Most ezek az élettel teli hangok is csak szítják a mellkasában pusztító futótüzet, mely szorítva nyom, kellemetlen és maró érzéseket ad, mintha műszíve minden dobbanása is elkeseredetten szólalna fel.  Sérült lába megremeg, amint benyomja az ereszkedő féket és feláll az őt körülölelő székből. Hirtelen zuhan a mélybe, szemei előtt elszemcsésedik a kép, melynek csak örülni tud, amiért összemosódik előtte a robot hirtelen jött csókja is. Vakon is elhúzza ajkait, magára erőltetve az elégedettséget; ez a kényszeredett mosoly torz, hamis, és csak még szomorúbbá teszi tekintetét, azonban tökéletesen hisz benne, hogy a legjobb úton jár, és hazudnia kell továbbra is, hogy minél előbb elfelejtesse a Második vázának egyre feleslegesebbé váló tényét. Fémszerkezetei egyként roppannak össze, feje a távolban zúg, mintha most nem is önmaga lenne, csak egy messzi szakadék szélén ülve nézné teste merev, embertelenül darabos mozgását, ahogyan lelép a lejáróról a földre, magáénak téve egy mérgező lélegzetet.  Szövetein felszínesen érzi a halál érintését, mellyel most képtelen mit kezdeni logikája alatt. Azért küzd, hogy ez a mesterséges értelem fennmaradjon, lepelként fedje heves érzelmeit, melyek most képesek lennének parázzsá változtatni az élettelen betont, szürke hamuvá a porszemeket, kínozna is, csak hogy hallja valaki mástól saját sikolyait.  Hátra sem nézve indul el akadozva, torkában összesűrítve kényszeredett nyeléseit és lélegzeteit, melytől fejét fel kell szegnie, mintha büszke lenne értelmetlen létére. Önkéntelenül bizsereg tincsei fedte tarkója; nem messze nyúlik el a bázis, és már most csövek kereszttüzét érzi hátán és oldalán, emberek dühödt és szaggató tekintetét mellkasán, melynek gondolatára egyre összébb és összébb préselődik, mint egy két zúzó fal közé szorult áldozat.

2009.12.03. 18:24 Mizuki Sawa

Erőtlenül visszamosolyog a fiúra, de valójában nem nagyon tudja uralma alá vonni arcizmait, mégis megcsillan a szeme, amikor a fiú megszorítja a kezét. Fáradtan hajtja fejét Daniel fejére, és becsukja a szemeit. - Szívesen mondanám, hogy rendben, de... te is tudod, hogy nem megy. Nem tudok mindent elfelejteni, és úgy tenni, mintha nem lenne semmi... - Halkan sóhajt, és kinyitja a szemeit. A többieket nézi. Sokféle érzelem leolvasható az arcukról, de az aggodalom mindenkinél fel lelhető. - Daniel, tegyél meg egy szívességet... Semmi mást nem kérek tőled, csak hogy nyugton maradj, amíg tényleg jól nem leszel. Ne akarj egyfolytába bizonyítani, így is bebizonyítottad, hogy erős vagy, de most már elég. Állj le, mielőtt tönkre teszed magad! Fejét lehajtja, nem akarja, hogy bárki is lássa. Már megint a könnyeivel küszködik. Gyenge, mindig is gyenge volt, és az is marad. Nem érti, hogy miért fektet belé a fiú olyan sok bizalmat, mikor alig képes valamire. Nem tudja megvédeni, amikor szüksége lenne rá. Hagyta, hogy felvigyék őket Norlanában, utána pedig enm emlékszik semmire sem, ami történt. Cserben hagyta Danielt, és még mindig nem tud szabadulni az érzéstől, hogy az ő hibája volt. Csakis az ővé. És most még arra sem votl képes, hogy segítsen a fiún, és ellássa őt. Még ezt az egyszerű feladatot sem tudta végrehajtani, és megint mások segítségére hagyatkozott. Mint eddig mindig az életében. Megpróbált visszagondolni akár csak egy apró dologra is, amit saját egyedül sikerült összehoznia, de nem jutott eszébe semmi sem. Mindig másokra támaszkodott. - Miért... miért vagyok ilyen gyenge...? - suttogva formálja ajkaival a szavakat. - Még a legegyszerűbb dolgokban sem tudok segíteni annak, aki olyan sokat jelent nekem...

2009.12.01. 21:56 Daniel Barth

Élettelen mozdulatokkal csúsztatja vissza szakadozott kabátja zsebébe, mintha csak egy egyszerű reflex lenne a mozdulat. Már nyitná a száját, hogy válaszoljon a lánynak, szavai azonban csak egy halk, értelmetlen suttogásként hallatszanak, amit még talán saját maga sem ért. Ígérem… Riadt remegés fut végig rajta, ahogyan hallgatja az egyre távolodó lépéseket; élettelenül markol bele kabátjának szürkévé fakult anyagába, reménykedve, hogy mégsem utoljára hallotta a lány hangját. Erőtlenül mozdítja meg kissé fejét, amikor a közeledő léptek újra felhangzanak; arcára mintha kiülne a megkönnyebbülés, és hálás mosolyra húzza felszakadt ajkait. - Visszajöttél… - nyögi erőtlen hangon maga elé; miközben élettelen testét a hordágy hideg anyagára emelik. Fájdalmasan szusszan fel, ahogyan sérült karját maga alá gyűri amint újra a meilisi épület egyik szobájának ágyában találja magát. Égetőn markol bele oldalába újra a kínzó égetés, most mégsem látszik arcán semmi. A férfi szavaira újra visszatér az élettel teli csillogás megfakult szemeibe; fáradt tekintetével mosolyogva fürkészi a lány arcát, némán megszorítva annak kezét. Erőtlenül tolja fel hátát remegő karjával egészen ülőhelyzetbe. Óvatosan hajtja fejét Mizuki vállára, fájdalmas mosolya azonban még mindig nem akar eltűnni sebhelyek takarta vonásairól. - Ne aggódj. Az az én dolgom. – kedvesen csengő hangja még mindig rekedtes és felismerhetetlen, az épület tisztított levegőjén azonban már kezd felismerhetővé válni szavainak mély lejtése.

2009.11.30. 16:52 Mizuki Sawa

Tekintetével követte a fiú mozdulatát, és végül meglátta a kezében megcsillani a nyakláncot, amit kimenekítettek a házból. Nem nyújtotta a kezét, hogy elvegye, csak megrázta a fejét. - Nem! Ne gondold, hogy nem éled túl. Én tudom, hogy eős vagy, és menni fog. Nálad van a legjobb helye. Kérlek vigyázz rá továbbra is. - Egyre jobban eluralkodik rajta a kétségbeesés érzése. Körbenéz, hátha lát valakit, aki tudna nekik segíteni, de egy lélek sincs az utcán. Abban reménykedik, hogy valahonnan felbukkan a Második alakja, azonban nem jön. Leveszi a kabátot, amit nemrég kapott a bázison, összehajtogatja, és befekteti a fiú feje alá, majd lassan feláll. - Sietek, ígérem, hogy sietek! Bírd ki addig, kérlek... - Lassú bizonytalan léptekkel elindul az ajtó felé, közben egyfolytában hátra néz, mintha ellenőrizni akarná, hogy Daniel még mindig lélegzik. Azonban amint beér az épületbe, rögtön futásnak ered. Hosszú, végtelenne tűnő perceken át rohana folyosókon, térdei közben nem egyszer feladni tűnnek, de tovább küzdi magát. Végül visszaér a terembe, ahonnan indultak. Az egyik orvos épp most látott el egy sebesültet. Omamegy hozzá, és sietve elmagyarázza neki, hogy mi a helyzet, és már húzza is magával. Az orvos nyugtatgatja, majd odaszól az egyik kisfiúnak, akit aztán elküld még pár emberért, végül újra felé fordul, és elindulnak Danielhez. Számára nem is lehetett a tempó elég gyors, és egyfolytában sürgette az orvost. Újra a szabadban visszarohant a fiúhoz. - Itt vagyok, most már minden rendben lesz. - Lehulló könnei meg sem látszódnak a fiú már amúgy is nedves kabátján. Az orvos megvizsgálta Danielt, és mire végzett, már meg is érkezett két férfi egy hordággyal. Óvatosan ráemelték Danielt, majd visszamentek a kis helységbe. Ott aztán befektették az egyik ágyba. - Rendben, köszönöm. Maga pedig fiatal úr, jobb ha most egy darabig az ágyban marad. Valaki ugyanis nagyon aggódott magáért. - Az orvos kedvesen mosolygott, majd elment. Leült az ágy mellé, és csendben megfogta a fiú ekzét.

2009.11.29. 21:28 Doree

Riadt tekintete végigszánt a mellé lerogyó lány alakján, majd egyszerre válik megkönnyebbültté, és hálássá, ahogyan fejét egy néma sóhajjal együtt hajtja Mizuki ölébe. Legyengült, mozdulatlan végtagjait tompa remegés fogja el, ahogyan mozgásra próbálja bírni elgémberedett alakját. Karjával erőtlenül nyúl kabátjának zsebébe, hogy előhúzza a lánytól kapott nyakláncot, melyet még utoljára tekintete elé emel, mielőtt kinyújtott karjával gyengéden újra megfogja Mizuki kezét, hogy visszaadhassa neki. - Nálam nincs jó helyen. – nyögi maga elé fájdalmas szavait, mélyen csengő hangja egy pillanatra megremeg, ahogyan elkeseredett szívének üteme újra fájva járja át testét. Egyre erőltetettebben emelkedő mellkasa halk hörgésbe megy át, a torkát szorongató por, mint béklyó kötözi meg tüdejének egy részét. Vöröses vére egy halk, elfojtott köhögéssel újabb apró vértócsát fest a színtelen porba. A vállán feszülő hófehér anyag mélyvörössé válik; percről-percre nehezebben lélegző teste fájdalmasan sikolt bele a sérülések fájdalmába. Tekintetét segélykérően veti a lány szürke szemeibe, néma szavai mégsem képesek előtörni testének börtönéből. Elhomályosodnak előtte az addig oly tiszta emlékek, amint öntudatát elvesztve hanyatlik oldalra nyaka, fájdalmasan szuszogó légzése azonban kissé mintha megnyugodna, hogy a makacs öntudat most nem próbál mindenáron ellenkezni a mozdulatlanság ellen.

2009.11.28. 20:49 Mizuki Sawa

Váratlanul éri, hogy a fiú eltolja magától, és nem érti, hogy mi történt. Valami rosszat mondtam, vagy tettem? Vagy megint a hangulatváltozása? Félve néz fel a fiúra, és az arckifejezéséből rögtön rájön, hogy mi van. Ijedten kapja a tekintetét a kötésekre, amit most megint kezd átitatni a fiú vörös vére. Lerogy a fiú mellé, és fejét óvatosan az ölébe fekteti. Még mindig nem tudja, és nem is nagyon érti miről beszél a fiú, de most nem kérdezi meg. Most valahogy nem találja olyan fontosnak. Csak az számít neki, hogy a fiúnak ne fájjon, és jól legyen. Viszonizni akarja a fiú mosolyát, de nincs benne elég erő, a félelem túlságosan is elnyom benne minden mást. - Alig van már benned szusz, akkor ne mond, hogy semmi baj! Nem kellett volna kijönnünk, bent kellett volna maradnod, és pihenned! Felelőtlen hülye egoista liba voltam, és hagytam, hogy kigyere... Miért nem tudtál csak msot az egyszer ott maradni, és egyhelyben ülni? - Nem haragszik Danielre, hogy is haragudhatna rá? Hiszen ő nem is tehet semmiről. Csak is saját magát okolja mindenért. - Csss, ne beszélj... Azon gondolkodik, hogy vissza kéne mennie, segítséget kellene hozni, mert ezzel egyedül már nem bír. Azonban rémülettel tölti el a gondolat hogy egyedül hagyja a szenvedő fiút. Ki tudja, hogy ki jár erre, és mi történne vele. Vagy hogy egyáltalán bírja-e, bár erre gondolni sem mert. Túlságosan is félt attól, hogy végiggondolja, hogy mi minden történhet vele. Még belegondolni is rossz volt, hogy esetleg nem éli túl. A sok sérülés, amit szerezett túlságosan legyengítette. Félt tőle, hogy esetleg elkövetkezik a pillanat, amikor elragadja tőle a sors az egyetlen örömet, amit a Nrolanai borzadájok óta adott neki. Nem akart erről most olyan könnyen lemondani. De kétségbe volt esve, és nem tudta mit tegyen. MIt tehetne, hogy óvja és védje az egyetlen embert, aki még számított neki valamit is?

2009.11.26. 23:02 Daniel Barth

Kíméletlenül hasít bele oldalába a fájdalom, azzal egyidőben, ahogyan a lány a mellkasának dönti fejét. Fejét felkapva taszítja el magától Mizukit, majd kapja bordájához kezét. Fáradtan esik neki a mögötte alig egy fél méterre levő falnak, sípoló légzése egyre inkább erőtlen zihálásba fordul, ahogyan élettelenül csúszik végig sebes háta az ében épület falán, majd egy tompa koppanással ütődik neki térde a kemény betonnak. Szívének erőtlen, egyre lassabb üteme egyre inkább elhomályosítja gondolatait, ahogyan sérülésein keresztül újra szivárogni kezd vöröslőn fénylő vére, karmazsinszínűre festve az addig fehér kötéseket. Élettelen, elszürkült tekintetét segítségkérően veti a lányra, és lelke mélyén tényeg elhiszi, hogy még most is tudna segíteni rajta. Fájdalmas vonásai félelmet tükröznek, mely talán most vetődik ki arcán úgy, hogy valóban halálfélelmet érez, hogy most tényleg nem viccel semmivel. - Amíg van kiért... Addig nem... - suttogja maga elé immár sokadszorra Avilának mondott szavait, fátyolos tekintettel maga elé meredve. Ahogyan háta a földet éri, remegve esnek be vállai, hogy gyenge szorításával újra a mellkasán feszülő kabátot szorongathassa, melyet lassan átitat a por, és újra felszakadt vállából előserkenő vére. Légzése egyre inkább elnehezül, szívének gyenge dobbanásai lassan tudatják egész lényével, hogy már nem sokáig képesek fennttartani megtört alakjában az életet. Egyszerre szorítja össze lelkét a kétségbeesés és az a mérhetetlen fájdalom, amit most mégis oly nehéz elviselni, így, hogy itt áll mellette az, akinek ezzel a legnagyobb fájdalmat okozza, és mindent végig kell néznie. Tükörtelen tekintete lassan végigszánt a láthatatlan égbolton, majd megállapodik a lány homály fedte alakján, ahogyan egy halvány, erőltetett mosolyra húzza felsebzett ajkait. - Semmi baj... - nyögi maga elé rekedtes, torzított hangon, mintha torkában összegyűlt volna vére, és nem engedné a súlyos szót mellkasából kitörni, Szeretlek...

2009.11.25. 18:54 Mizuki Sawa

Lassan kezdett visszatérni a lelki nyugalma is. Elmosolyodott, amikor a fiú keze a dereka köré fonódott magához ölelve. Végül aztán lassan és óvatosan elengedte, továbbra sem akart neki fájdalmat okozni, bár tudta, hogy biztos így is fáj neki. Csodálkozással teli pillantást vetett a fiúra, hogy képes vol ennyi fájdalmat és gyötrődést elviselni, és újra és újra talpra állni. Még ha talán segített is neki. - Ugyan, ne mond ezt! Biztos vagyok benne, hogy lett volna valaki más, aki felkarol, és hisz benned, ahogy én teszem. Más is meglátta volna benned azt, amit én láttam, és még mindig látok. - halvány mosolya még mindig ott bújkált az arcán, és így nézett fel Danielre. Azonban újra el is tűnik a boldogság eme erőtlen jelecskéje, és fejét újra a fiú mellkasának dönti. - Ne mondj ilyeneket. Nem hiszem, hogy olyan lehetnél, mint a bátyád. Már csak a gyűlőlet, amit a tettével szemben érzel meggátol benne, hogy te is erre az útra térj. De ha úgy döntenél, hogy elhagysz, akkor élnem kell ezzel a döntéseddel, és elfogadom. Még ha nehezen is, de majd csak megbírkozóm vele valahogy. Lehet, hogy megbántottál, de nem direkt tetted, tehát miért ne bocsátanám meg neked? És nem tudom, hogy te mit látsz, de szeintem nincs rá okom, hogy utáljalak. Csak az ellenkezőjére, de arra nagyon is sokat. - Ismét elmooslyodik, és felpillanat a fiúra, aki most felé néz, de fejét nem emeli fel. - Oh Dan, hiszen eddig is tartottad az ígéretedet, és vigyáztál rám. Én tudom, hogy nem elszel olyan, mint ő. Végül aztán tovább sétálnak, és némán támogatja a fiút, hiszen tudja, hogy szüksége van a segítségére, még ha nem is mondja ki. - Hm...? - váratlanul éri a kérdés, és meglepődve néz a fiúra, majd lassan bólint. - Igen, minedent, amit én látok, és gondolok. De mi az, mit szeretnél látni? - Eléggé vártalanul éri a fiú kérése, hiszen az előbb még annyira ellenezte ezt az ötletet, és most mégis beleegyezett. De ezt nem említette neki, nehogy meggondolja magát. Úgy érezte, bármi is legyen az, a fiú nagyon szeretné látni, így nem kockáztatta meg, hogy esetleg ne mondja el neki. - Bármi is legyen az, teszek róla, hogy láthasd...

2009.11.24. 21:25 Daniel Barth

Lehajtott fejjel tűri, ahogy a lány gyengéd ölelése újra átfonódik vállai mentén. Annyira örül, hogy még azt sem veszi észre, ahogyan sérült karjába belemar a fájdalmas égetés, ahogyan Mizuki –még ha óvatosan is- hozzáér; fel sem szisszen, nem akarja újra megbántani a lányt, sem azt, hogy kimutassa, még mindig fáj, még mindig érült. Védelmezően karolja át Mizuki derekát, mintha valami bármelyeik pillanatban rájuk támadhatna. Némán öleli magához fél karjával, remegő szorítása azonban még mindig gyenge, és bizonytalan; rettenetesen fél tőle, hogy ha megszólalna, újra csak megbántaná vele a lányt, mint már eddig annyiszor. - Ugyan, hol van Meilisben szabály, ki szabja meg, hogy mihez van jogod, és mihez nincs? Nem kell semmit sajnálnod, csak egy újabb ígéretedet teljesítetted. Annyi mindent ígértél, és képes is vagy betartani őket… Ha te nem lennél mellettem, már rég őrültnek tartana engem mindenki, nem igaz? – féloldalas mosolyával tekint le a kabátjába temetkező, eltűntetett arcra, hogy megnyugodhasson lázongó lelke, és úgy érezhesse, nem hiába volt minden, megérte az a sok szenvedés; valami olyanért, amit másként nem kaphatott volna meg. – Soha ne mondd, hogy soha. Lehet, hogy ugyanolyan leszek, mint a bátyám, és én foglak cserbenhagyni, amikor szükséged lesz rám. Elvégre valamiben azért hasonlítanom kell rá… Még hogyha nem is azért tenném, mert ezt akarom. De az is lehet, hogy egyszerűen meggyűlölsz, mert már így is elég sok jó okod van rá… hiszen annyiszor megbántottalak, már nem is tudom számolni, hányszor. Miért bocsátasz meg mindig? Semmi okod nem lenne rá. - élettelenül mosolyodik el, mégis kissé megrázza fejét, mintha semmissé akarná tenni mindazt, amit mondott, hogy szavait megmásíthassa, és eltörölje. – Megígértem, hogy vigyázok rád. Még hogyha most meg is nehezíted a dolgom azzal, hogy nem mész el, akkor is. Ezt megint megígérem, és mostmár meg is tartom. És nem leszek olyan, mint ő… Lassú léptekkel elindul a kihalt folyosón, maga mellett átkarolva a lány derekát. Újra kissé a vállára támaszkodik, ahogyan néhány méter után megszédül, mégsem állna meg, továbbra is küzd, hogy legalább ne tűnjön annyira kritikusnak az állapota, mint valójában. Amikor kiérnek az épület elé, ahol még mindig vöröslően csillog a vértől áztatott homok, s a fal mellett nem sokkal saját fegyverének ezüstös éle is megcsillan a reggeli fényekben, újra nekitámaszkodik a falnak, halványkéken derengő tekintetét kíváncsian a lányra emelve. - Tényleg akármit láthatnék a segítségeddel? Ha tényleg így van… Csak egy valamit szeretnék… - elhalóan suttogja maga elé halk szavait, a szemei elé lógó szürke tincsek átláthatatlan fátyola mögé bújtatva arcát, hogy a lány ne láthassa a szemében csillogó reményt, és az azt követő fájdalmat, ha esetleg a válasz mégsem az lenne, mint amire vágyik.

2009.11.24. 19:06 Mizuki Sawa

Már most  megbánta, hogy ilyen bántóan visaelkedett a fiúval, és rosszul is érezte magát emiatt. Karjait összefonta maga előtt, úgy ment tovább előre lehajtott fejjel. Amikora magán érezte a fiú kezét összerezzent, de megállt, mivel nem is volt más választása. Fejét azonban még mindig nem emelte fel. Túlságosan küzdött a lelkiismerettel ahhoz, hogy Daniel szemébe tudjon nézni. Szemeit újra elöntik a könnyek, és a kimondott szavak semmit sem segítenek azon, hogy most jobban érezze magát. Csak még jobban érzi annak a terhét, hogy emnnyire bántó, és undok volt a viselkedése. Meg sem próbálkozott vele, hogy megállítsa a könnyeket, vagy álcázni tudja őket. Megadóna bújt oda a fiúhoz, karjait óvatosan köré fonva tekintetét mélyen a kabátjába fúrva. - Annyira sajnálom... Nem volt jogom így viselkedni veled. - motyogja halkan, de érezni, hogy komolyabban nem is gondolhatná. - Én csak azt a reményt adtam neked, amit te adtál nekem. Azt nem ígérhetem, hogy nem lesz semmi gondom, és azt sem, hogy megfeledkezem a családomról, de már rég biztos helyed van a szívemben. Daniel, te már a családom vagy. Megígérem, hogy veled maradok! Soha nem hagylak magadra, hacsak nem te akarod úgy. Lassan felemeli a fejét, hogy a fiúra nézhessen, a tekintetét keresve. Szemei most mintha kimozdultak volna az örök szürkeségből, és visszanyerne valamit régi fényéből. - Nem a te hibád, én tehetek róla, hogy egyfolytában ilyen hülyén reagálok, nem kell semmin sem változtatnod, jó vagy így, ahogy vagy, és én így ártalak a szívembe. Csak egy valamit szeretnék, hogy velem maradj. Nekem csak erre van szükségem. - Könnyekkel teli szemekkel, és nedves arccal nézett fel a fiúra, és tudta, hogy minden egyes szavát úgy gondolja, ahogy mondta. És ő is őszintén gondolt mindent.

2009.11.23. 21:59 Daniel Barth

Lényének egy része már szinte számít az ellenkező szavakra, a kiáltásra, mely a nevét formázza, egy újabb vádra, hogy hazudik, hogy már megint nem mond igazat. Most mégsem hangzik fel a lány értetlen hangja, csupán annak halk suttogása, mely immár másodszorra idézik saját szavait. A lelkébe maró kíntól fűtve szorítja össze szorosan szemeit, mintha ezzel megakadályozhatná, hogy a lányból áradó fájdalmat, és megbántottságot érezze. Hiszen újra és újra sikerül megbántania azt, aki tényleg fontos számára. Mindig, akármit mond, mindennel. A vádló, ingerült hangra azonban felkapja fejét, értetlenül nyitná szólásra száját, azonban rekedtes hangja mintha csak beszorult volna bebörtönzött kínja mögé, s azzal fenyegetőzne, hogy azzal együtt képe csak előtörni vérrel áztatott mellkasa mélyéről. Némán fordítja megfakult tekintetét az elé lépő lányra, majd mikor az lassú lépteivel elindul a por szegezte, kihalt folyosón, néma lépteivel indul el utána; karját kinyújtva kényszeríti megállásra Mizuki alakját, hogy újra elé állhasson. - Ott van a két gyönyörű szép kicsi szemecskéd, de lássál már túl azokon a dolgokon is, amik ott vannak előtted! Még hogy nem értél el semmit hosszútávra! Csak nézz rám… Te voltál az első, aki nem úgy ment el mellettem, hogy észre sem vett, te voltál az, aki elhitette velem, hogy nem érdemes meghalnom! Visszaadtad a reményemet… Ezt nevezed te semminek? Mégis mit akarsz még? Mi kell ennél több? – kérdőn keresi a lány tekintetét újra kékes színben úszó szemeivel, mintha azzal, hogy őszintén beszél Mizukihoz, újra visszanyerhetné régi énjét, és megszabadulhatna a múltjának láncaitól. – Azt akarod, hogy boldog legyek… Én akkor leszek az, hogyha neked nincs semmilyen gondod, és nem kell semmire ügyelned. Hogy ne legyen semmi gondod, és megfeledkezz a családodról, és elfogadj engem a családodnak, ahogyan én téged. Én nem akarom, hogy olyan sok mindent tegyél értem, nekem már is örömet okoz, hogy csak úgy itt vagy, nem kell több! Ne hagyj egyedül, nem akarok egyedül lenni, nem akarok úgy meghalni, hogy nem volt kiért élnem! Hogy semmit sem tehettem! Te lehetnél az, aki bármivel boldoggá tud tenni! Érted? Bármivel! Én nem vagyok norlanai,. Nekem nem kell olyan dolog, ami akárkinek is fáj, ami bárkinek megerőltető! Én csak annyit akarok, hogy ne kelljen azt elviselnem, hogy állandóan megbántalak… Mondd, hogy mit változtassak, és megteszem! Nézz a szemembe, és lásd, hogy igazat mondok…

2009.11.22. 18:59 Mizuki Sawa

- Igen, azt akarom, hogy boldog legyél. - válaszolja halkan, és többet nem is mond. Nem ellenkezik, nem próbál ellenérveket keresni Daniel válaszára, pedig fejében ott van egy-két jó indok, mégsem mondja ki őket, hanem magába tartja. Azt akarja, hogy boldog legyen, és azt is tudja, hogy ezt a fiú tudja jobban eldönteni, hogy mi teszi boldoggá. Nem ellenkezik, csak áll ott, és nézi a fiú kínlódását, de nem szól semmit, úgy tesz, mintha nem tűnne fel neki, hogy mennyire erőlködik, és mennyire próbálja ezt előle titkolni. Hitetlenkedve kapja fejét a fiúra, és érzi a szívébe nyilalló fájdalmat, melyet a fiú szavai és hangneme váltanak ki. Érzi, hogy szemét elborítják a könnyek, de nem tesz ellene semmit. A karját se tudja felemelni, olyan, mintha ólomból lenne. Elfordítja a fejét, a fiútól, csak hogy ne kelljen ránéznie, hogy ne kelljen ezt a fájdalmas érzést vele összekötnie, de ez persze lehetetlen. Óráknak tűnik, ahogy csak ott áll, és hagyja, hogy a fiú bántó szavai rémálomszerűen körülöleljék. Végül Daniel elhallgat. Minden és mindenki elcsitul. Már csak az elhangzott szavak visszhangja él a fülében. - MIért? Miért vagy ennyire makacs? Miért nem bírod elfogadni, hogy igenis boldog lehetsz! Muszály mindig a legrosszabból kiinudlnod? Miért nem bírod egyszer úgy folfogni a dolgokat, hogy jó végük elsz? A francba is Daniel, miért nem vagy erre képes? Ha tényleg annyira érdekel, hogy mi lesz velem, ha ennyire foglalkozol vele, hogy esetleg nem bírom a terhet, akkor miért vagy ilyen velem? Nem annak a terhét nem bírnám, hogy segítek neked, hanem annak a terhét, hogy így viselkedsz velem mindegy egyes alkalommal, ha megpróbálok neked segíteni! Igen, jól láttad, nem tudnék neked nemet modani, és egyre többet és többet adnék, de miért baj ez? Miért nem engeded, hogy segítsek, mikor ez az egyetlen, amit tehetek? Miért akarod tőlem elvenni a lehetőséget, hogy én is tenni tudjak valamit? - Szinte elveszti maga fölött az uralmat, egyre hangosabban kiabál, és kiengedi az összes összegyülemlett mérget. Rosszul érzi magát attól, hogy megint Danielen ereszti ki, de ezzel most nem foglalkozik, azzal próbálja csitítani lelkiismeretfurdalását, hogy végülis a fiú tehet róla. Végül aztán kezdett lecsillapodni, és további szavai már újra csak halk suttogásfélék voltak. - Örülök, hogy ha legalább egy kicsit segíthettem, de mire megyek vele, ha hosszú távra nem értem el semmit? Lehajtja a fejét, és némán követi az utosítást, újra a zsebébe mélyeszti a naplót, majd lassan bólint de nem szól semmit. Újra elindul a kijárat felé, de nem várja meg a fiút, nem áll oda mellé, hogy úgy lépkedjen vele együtt, hanem előtte pár lépéssel halad lassú tempójában.

2009.11.22. 17:48 Daniel Barth

A tiltakozó szavakra halvány mosolyra húzza felszakadt ajkait, kissé még saját magának is meglepő, hogy most nem veszítette el a fejét, nem kezdett megint kiabálni a lánnyal, mint már annyiszor, amikor nemleges választ kapott tőle. Furcsamód gondolkoznia kell a válaszon, mely már annyira könnyen kijönne belőle, mégsem tudta eddig kimondani. - Azt akarod, hogy boldog legyek…? Akkor miért akarod, hogy olyat tegyek, amiről tudom, hogy csak még rosszabbul érezném magam utána? Lehet, hogy ellentmondás, de ha tényleg ezt szeretnéd, azt hogy én boldog legyek, akkor nem hagyod, hogy most örömet okozz. – színtelen, mégis nyugodt hangja alig töri át a kínos csendet. Fáradtan sóhajt fel, karjával meg kell támasztani magát a falon, hogy fáradtsága ne törjön utat magának, hogy képes legyen talpon maradni, és hogy nehogy a lány visszakísérje a betegeskedő szobába. Megdermedt vonásain keresztül próbálja titkolni a mellkasába vágó újra és újra előtörő fájdalmat, mintha szívének minden egyes dobbanása az utolsó lenne, erőltetett ritmusa már nem lenne képes tovább éltetni sérülésektől szabdalt testét. - Aki foglalkozik velem… - undorodva próbálja utánozni a lány magasabb lejtésű hangját, éles szavait indulatoktól fűtve veti Mizuki arcába. – Miért beszélsz így? Mintha valami dilis lennék, és végre megérkezett volna az orvos! Megrázza a fejét, mint aki csalódott az előtte álló szavaiban, kimértem összeszűkített szemein át idegesen keresgélve a sötétben elvesző lány tekintetét. - Ez már nem is annyira csak a naplóról szól, ha jól sejtem. Azért nem használom ki, mert ismerem magamat. Ha én magam olvashatnám el a bejegyzést, akkor… Akkor egyre több és több dologra vágynék, hogy megmutasd. Tudom, hogy te meg is tennéd, de egyrészt téged is kifáraszt a képességed használata, másrészt… Ez nem tart örökké. Egyszer úgyis az lesz a vége, hogy megroppansz a súly alatt, amit a válladra raknék ezzel, és én pedig újra összetörnék ugyanúgy, mint már egyszer megtettem, nyolc évvel ezelőtt. Te hibáztatnád magad, és nem csak én, hanem te is rosszul éreznéd magad… De ha még mindig nem vagy hajlandó lemondani róla, akkor inkább mondom úgy, hogy nem akarom én elolvasni. – lassan, akadozva hajtja le fejét, hogy a lány ne lássa elkenődött tekintetét, és kihűlt vonásait. -  De legalább azt elérted, hogy ne csak a jelenre, vagy a múltra gondoljak. – magára erőltet egy fanyarkás mosolyt, óvatosan felemelve a fejét, hogy újra Mizukira emelhesse megfakult tekintetét, mely most talán először árulkodik arról, hogy bizonytalan, és zavarodott. Talán életében először érzi úgy, hogy a lánytól várja a segítséget, hogy megmutassa neki, merre is kéne továbbmennie; hogy rá hagyhassa a döntést, hogy ne a saját vállát nyomja a teher. Önzőnek és igazságtalannak érzi, hogy átadja a nehézségeket, most mégis azt teszi, amit másoktól eddig gusztustalannak és visszataszítónak tartott. - De tudod, mit? Hagyjuk a naplót… Tedd el, és vigyázz rá. Talán jobb is, hogy nem tudom, mit takar az utolsó bejegyzés. Ki indultunk, nem? Akkor hát… Menjünk.

2009.11.21. 21:13 Mizuki Sawa

Csendben és nyugodtan hallgatja a fiú szavait, de a csend ezúttal sem tart sokáig, ugyan úgy, mint a nyugalam sem, rögtön ellenkezni akar a fiú szavai ellen. - Nem, nem vagy önző, ne mondj ilyeneket! Nem használsz ki, csak elfogadod a szeretet, amit adok neked. Kérlek, ne érezd magad emiatt rosszul. Hiszen én azt akarom, hogy boldog légy. Egy darabig a derekáról lecsúszó kar után nézett, majd felnézett a fiú arcába, és halványan viszonozta annak a mosolyát. - Ha úgy gondolod, hogy jól jártál velem, akkor miért próbálsz meg elhúzodni tőlem? Azt hiszed nem vettem észre, hogy milyen harc dúl benned? Az egyik éned szívesen fogadná el mindazt, amit neked nyújtok, a másik éned viszont teljesen elhúzódik tőlem. Még ha talán nem is akarod, hogy lássam, nem tudod elrejteni... De ne érezd magad emiatt rosszul, nem azért mondtam, tudom, hogy nem könnyű átálnod, azután, hogy annyi ideig egyedül voltál, most váratlanul jöhetett, hogy van valaki, aki foglalkozik veled... Daniel szavai nem érték váratlanul, számított rá, hogy valami ilyesmit fog mondani. Egyrészt, mert valóban ez volt az igazság, másrészt pedig valószínüleg azért, mert nem akarta, hogy rosszul érezze magát emiatt. Erre a gondolatra akaratlanul is elmosolyodott. Tekintetével újra megkereste Daniel arcát, és látta az első lelkesedést az arcán, majd az azt követű kételyeket. - Sajnálom, de nem. Ezt a kérésedet meg kell hogy tagadjam. Igen, tudom, hogy mennyire szeretnéd, és pont ezért mondok nemet a kérésedre. Nem hiszem, hogy elvesztenéd az uralamt magad felett, vagy hogy megtörnél, hiszen elég erős vagy ahhoz, hogy ez ne következzen be. És én is itt vagyok, vigyázok rád. De miért ne használnád ki a lehetőséget, ha itt kínálkozik? - Nem volt hajlandó ilyen könnyen feladni. Még ha nem is az ő álma volt, hanem a fiúé, akkor sem volt hajlandó lemondani róla.

2009.11.20. 21:55 Daniel Barth

Halkan felsóhajt, ahogyan megérzi a lányban dúló harcot, amit tulajdonképpen az ő jelenléte váltott ki benne. Annyira értelmetlennek találja, hogy továbbra is Mizukival maradjon, hiszen pont azzal, hogy mellette van, egyre több, és több megválaszolatlan kérdést, és egyre nagyobb fájdalmat hagy maga után, mindezt a lány vállára helyezve, ahelyett, hogy ő maga hordaná tovább életének a súlyát. Igazságtalan, és önző vágyait talán tudat alatt is sikerült betartania, hiszen Mizuki már most sem lenne képes elválni tőle. Érzi, és tudja is. De tulajdonképpen miért is kéne? Hiszen ő maga sem akar megszabadulni tőle, akkor meg miért a másiknak kéne ezt megtennie? - Nem igaz. Ez nem igaz. Kardot szegeztem a torkodnak. Ezt nevezed te védelemnek? Hogyha a másik éned elhitte, hogy ha nem tűnik el, tényleg megölöm, akkor lehet, hogy így is történt volna. Én… Én annyira… hihetetlenül önző vagyok. Mindig is egyedül voltam, és amikor megjelentél te, el sem tudod képzelni, mennyire örültem, hogy nem vagyok egyedül. Kihasználtalak téged, hogy egy kicsit is boldog lehessek. – újra lehajtja fejét, szürke tincseivel a lány arcát súrolva. Óvatosan engedi le Mizuki derekáról karját, hogy bizonytalanul magához szoríthassa élettelen balját. - Hogy te ne lennél elég jó nekem? Ha nem így lenne, akkor már réges-rég otthagytalak volna. Különben is. Azt hiszem, akkor, amikor először találkoztunk, akár ellenséghez is odamentem volna. Akkor már eléggé belesüllyedtem a magányomba. De úgy tűnik, veled azért jól jártam. – halvány mosolya most szinte már természetesnek és mindennapinak hat addig megmerevedett, kihűlt vonásain, ahogyan fakó tekintetét mélyen a lány homály fedte alakjába mélyesztve. - Nem okoznál vele Te fájdalmat, hiszen nem te tehetnél arról, ami benne van. Ennek semmi köze ahhoz, hogy te mondod el. Ha olyan van benne, amivel nem értek egyet, az csakis anyám hibája, senki másé! Nem lenne okom téged gyűlölni, csupán azért, amiről egyáltalán nem tehetsz. Igen, fájna, nagyon is. De nem te okoztad. Hirtelen csillannak fel elfeledett szemei, mikor meghallja a lány új ötletét, s egy röpke pillanatra mintha újra vissza tudná hozni azt a reménysugarat, ami már oly régóta távolodik megtört lelkétől. Mégis kételkedve szűkíti össze szemeit, hirtelen döbben rá, hogy ez csupán ideiglenes megoldás lehet számára, és mégis… Milyen hatalmas ajándék lenne, nyolc hosszú év után! - Ezt is meg tudnád tenni? De… Nem tudom, hogy jó ötlet lenne-e. Te is tudod, hogy mennyire szeretném, ha én magam olvashatnám el, de… Nem vagyok elég erős ahhoz, hogy ne törjek meg. És ha megtennéd, azt egyrészt nagyon megköszönném, mert felszabadítanád vele azt a részemet, amit már olyan régen mintha megkötöztem volna, viszont másrészt teljesen elveszteném az irányítást saját magam felett. De talán még nálam is jobban tudod, mennyire szeretném. Ne engedj megtörni… Ne engedd, hogy fájjon. Ha könyörögnék érte, akkor se tedd meg. Soha.

2009.11.20. 14:49 Mizuki Sawa

Megrázza a fejét, és közben erősen koncentrál, hogy ne mutassa, hogy milyen gyenge. Tudja, a fiúnak rögtön feltűnne, és ezt ebben a helyeztben nem engedhette most meg magának. Hogy bizonyítson be bármit is Danielnek, ha közben ő maga még gyengébb. És tudta, hogy ez így van, még ha ebben a pillanatban a tények ellene is beszéltek, valójában ő a gyengébb kettejük közül. - Csak egyet akarsz? Nem nehéz! Betartottad az ígéretet, hogy vigyázol rám. Megóvtál akkor, amikor a másik ellen harcoltam, mindent megtettél azért, hogy ne ő győzedelmeskedjen és én ne tűnjek el. Megóvtál attól, hogy hülyeséget csináljak. Meg aakrtál óvni attól, hogy felvigyenek Norlanába, és miért buktál el? Miattam, a sérülésed miattam volt, és ha nem lett volna, biztos hogy nem tudnak felvinni minket. De még ott fent is, ha nem is emlékszem, tudom, hogy vigyáztál rám, hiszen itt vagyok, és épp vagyok. És végül, de nem utolsó sorban most sem esett semmi bajom, legalábbis testileg. Ha mindez nem győz meg, akkor én sem tudom mit tehetnék még... Ne azt gondold, hogy nem vagy elég jó nekem, hanem hogy én nem vagyok elég jó neked... - Fejét lehajtva hallgat el. Szája teljesen kiszáradt a sok beszédtől, de ez most nem számít, csak abban bízott, hogy a szavai elértek valami hatást Danielnél. Halka, alig hallhatóan megkönnyebülten felsóhajt, amikor a fiú is átöleli. Érezte a harcot, ami benne dúl, a két énje, a két élete között. A múlt, ahogy eddig élt, és a jelen egy jobb élet felé, ami a céljuk volt. Legalábbis ő ezt így képzelte. De most nem is ez számított, élvezte a fiú ölelését, és a melegséget ami belőle áradt, mégis kirázta a hideg, amikor az óvatosan végigsimított az arcán. Ujjait lassana  napló kérő fonta, és előhúzta zsebéből. - Nem tudom meg tudom-e tenni... Ha valami rossz áll benne és nem mondok semmit, akkor is tudod, hogy valami rosszról van szó, és nem akarok neked fájdalmat okozni. Hazudhatnék is, de úgy is észrevennéd, és ezáltal talán csak még jobban megbántanálak... De ha tényleg szeretéd tudni, hogy mi áll benne, akkor felolvasom neked. És ha fel vagy rá készülve, hogy esetleg pont én okoznék neked fájdalmat... Tudod, hogy bármit megtennék érted, ha ezzel segíthetek. Szemei fájdalmat tükröznek, de hanja csupán az elszántságáról árulkodik. Már réges régen elhatározta, hogy segíteni fog a fiúnak, amiben csak tud, és támogatja. Ekkor hirtelen eszébe jut valami. - Emlékszel még, amikor megosztottam veled a gondolataimat? Amikor ugyan azt láttad, amire én gondoltam? Ez talán most is működhetne... Mi lenne, ha nem lennél rászorulva, hogy é olvassam fel neked, hanem elolvashatnád te magad? Én lennék a szemed... - gyorsan hadarta el az ötletét, és próba képpen a naplóra nézett, majd ezt a gondolatot, a képet megosztotta Daniellel is. - Persze ha nem akarod, akkor hajlandó vagyok felolvasni neked, ha inkább úgy szeretnéd.- Kicsit jobban odabújt a fiúra, de közben végig szemmel tartotta az arcát, és a reakcióját.

2009.11.19. 21:25 Daniel Barth

- Csak egyet mondj, amit betartottam! Csak egyet! – a hátát támasztó fal nem engedi tovább hátrálni, így kénytelen mozdulatlanul maradni, mígnem a lány egészen közel ér hozzá. – Látod? Nemcsak hogy az ígéretemet nem tartom be, még fájdalmat is okozok! Ahelyett, hogy megvédenélek… Próbál elhúzódni az ölelés elől, egyik fele azonban akaratlanul sem engedi, míg végül önkénytelenül is a lány köré fonódik mozdítható karja. Fejét óvatosan hajtja Mizuki vállára, kissé előregörnyedve, mert a lány hozzá képest túl alacsony. - Miattad fojtanám magamba? Épp te hoztad ki belőlem az érzéseimet. – lassan húzza végig ujjait a lány arcán, egy pillanatra eltakarva annak szemeit, hogy az ne láthassa az arcán átsuhanó fájdalmas árnyékot. Próbál megfeledkezni a fejébe betörő gondolatokról, amik a napló utolsó oldalán leírt titkokról mutatnak hamis képzeteket, csupán remélni tudja, hogy egyik sem igaz, és valójában teljesen másképpen viszonyult hozzá a családja, mint azt valaha is gondolta volna. - Nem tudom, hogy akarom-e tudni… Ezt eldönthetnéd te, miután elolvastad… És ha úgy gondolod, hogy el tudom viselni a tartalmát, akkor… akkor elmondod. Ha pedig nem, akkor azt is elfogadom. – újra lehajtja fejét, színtelen szemeit tincsei mögé bújtatva, hogy Mizuki képtelen legyen kivenni rekedtes hangjából hangsúlytalanságát, és bizonytalanságát…

[1115-1096] [1095-1076] [1075-1056] [1055-1036] [1035-1016] [1015-996] [995-976] [975-956] [955-936] [935-916] [915-896] [895-876] [875-856] [855-836] [835-816] [815-796] [795-776] [775-756] [755-736] [735-716] [715-696] [695-676] [675-656] [655-636] [635-616] [615-596] [595-576] [575-556] [555-536] [535-516] [515-496] [495-476] [475-456] [455-436] [435-416] [415-396] [395-376] [375-356] [355-336] [335-316] [315-296] [295-276] [275-256] [255-236] [235-216] [215-196] [195-176] [175-156] [Korábbi]