[568-549] [548-529] [528-509] [508-489] [488-469] [468-449] [448-429] [428-409] [408-389] [388-369] [368-349] [348-329] [328-309] [308-289] [288-269] [268-249] [248-229] [228-209] [208-189] [188-169] [168-149] [148-129] [128-109] [108-89] [88-69] [68-49] [48-29] [28-9] [8-1]
Az esőcseppek eltűnő prizmái közt derengő köd szokatlanul magasra tör Norlana üvegvilága körül, mintha egy hatalmas tejfehér tenger kívánná elnyelni az ébenszínű felhőkarcolók alakját, ahogy annak hűvös, érzékeket borzongató párája egyre feljebb kúszik a modern toronyalakok oldalán. Léptei megkoppanva követik sebesen mozgó alakját, ahogy zsebrevágott kézzel áll meg az épület peremén, a hófehéren derengő semmibe nézve, melyben a láthatatlanra vált, elhúzó fénycsíkok jelzik egy-egy légjáró lassabb tempóra váltott mozgását. Egész testében megremeg, ahogy a kelet felől fújó szél a felkelő nap sugarairól még csak ígéretét sem hozza - hatalmas városhoz mérten - aprónak tűnő sziluettjeik felé. Tintaszínben sötétlő, kusza tincsein megfagyva dermednek meg a még fel nem ivódott esőcseppek, melyek könnyed útjukat követve vesznek bele kétkedő arcvonásába, ahogy tekintetét most a kivonuló félrobotok felé fordítja, akik egy pillanatig sem várva indulnak meg a távolban veszteglő idegen felé. Egy pillanat erejéig még végigfuttatja ázott, fekete olajától foltos, vöröslő vérrel pecsételt ingjén tekintetét, majd fürkészve indul meg a keresett személy irányába, hogy meghibásodott látásával is tökéletesen láthassa az árnyalak fölé kódolt nevet, mely mintha nem emberé volna; annál inkább egy roboté.
- R.p.h. No.1... - ajkai némán formálják meg a szavakat, melyek tudatába üvöltő hangjai egy pillanat erejéig megrebbenve futnak végig egész vázának megtört valóján. Mélyen lehunyja szemeit, hogy pillantását elszűkítve újra végigolvashassa a nő felett lebegő kódolt betűket, és számokat azonban hibás, fakó látásán keresztül is ugyan az a látvány tárul elé, melyet legelőször vélt felfedezni.
- Látja, amit én látok? – suttogja el kíváncsi hévvel fűtött kérdését az alparancsnoknak, a körülvettre szegezve éles tekintetét. Félszemmel látja, hogy az imént megszólított cyborg értetlen mozdulatot téve vet felé egy habozó pillantást, majd fejét kissé megdöntve jelzi, hogy érzékei tökéletesen rendben vannak.
Fegyverek elhaló zörrenése fut végig a felsorakozott cyborgok között, ahogy mindegyik egymás után kezébe kapja a gyilkolásra programozott fémszerkezetet, melyeket egy kattintással robotkarjukhoz csatolnak, azonban addig egyikük sem mozdul, míg az Első hirtelen beállt, makacs hallgatása parancsá nem formálódik a számukra. |
Ahogy a tekintete az égre keveredett, miután fájdalma csilapodott az épület felé közeledő légjárót vélte felfedezni, ami élesen kanyarodott jobra az épület felé, amin tartozkodott, ahova leszállási kéynszerét mutatta a nagy repülő szerkezet. Fintorgott eggyet, majd lazításba rakott végtagjainak megakadályozta a további pihenést. Fölkellt a földről, majd kiegyenesedve fürkészte a légjárót, egyre jobban gondolkodva azon, hogy mi a szöszt, akkar egy ekkora monstrum ezen az árva sötét, magas épület tetején, ráadásnak ilyen későn.
-Mond várjam meg, hogy megtudjam mi a frászt művel a légjáró kormányosa?-tette fel kérdését a beleépített tudatnak rosszkedvűen, mert utálta ha épp lustálkodás közben zargatták.
~Bennem nem éppen kellt pozitiv előjeleket, ez a légjáró...~felelte bizalmatlanul, rosszkedvű hordozojának.
-Rendben, azaz megvárjuk és kiderítjük...-mondja a tudatnak, miközben kinyujtoztatta elgémberedett végtagjait, majd tekintetével gyorsan végigfürkészte a tetőt, hogy találhasson magának egy relytekhelyet, ami mögé elbújhat, hogy ha netalántán nem éppen várt vendég lenne a légjáró utasainak. Viszont a buvóhely keresése nem járt sikerel, semmi olyan nagyobb dolog nem volt lelhető az égmeszelő tetején, ami mögé könnyedén elrelytözhetett volna. Így inkább jóval arébb sétált a légjáró leszállási helyétől, ha mégis menekülésre kellene fognia. |
A légjáró alig rázkódva emelkedett az ég felé, közvetlen a fémajtó tompa csukódását követően. A gyenge lökődésre megérezte sajgón lüktető karjában a zsibbasztó fájdalmat, ahogy a fémvázára erőltetett, haldokló szövet vonala lassanként emészteni kezdte önmagát, kiömlött vérének szurokszerű sötétje alatt. Vállába úgy áramlott a szúró, hasogató fájdalom, mintha folyton tüzes vasat húznának végig meggyengült végtagján, mely tudatából is kirekesztette kavargó gondolatait, melyért most mindennél jobban hálás tudott lenni, mert nem akart semmire sem gondolni, míg vissza nem érnek laboratóriumának rejtekébe, távol mindentől, ahol talán újra önmaga lehet. Kusza gondolataiban mindeddig könyörtelen vitát folytatott a hibákról, amelyeket elkövetett, az érzelmekről, melyeknek nem szabadott volna megszületnie benne; a robotok nem éreznek, csupán szimulálják azokat. Lehet, hogy végig hazudott, mert most, hogy végérvényesen elfogta belülről a mélyen tátongó üresség, és csak távoli szemlélője a felderengő perceknek, olyannak tűnik minden, mintha egész végig hazudott volna nemcsak a Másodiknak, de önmagának is.
Norlana éjben fürdő fényei heves gyorsasággal haladnak el a hosszú ablak vonala mellett, melynek átlátszó üvegén tükröződnek kifejezéstelen vonásai, melyben csak felemás tükrű szemei égnek meggyötörten, mintha nem is saját testéhez tartoznának. A gép egy néma pillanat leforgása alatt lassul le, hirtelen változtatva irányt, ahogy a kormánynál ülő alparancsnok tettre kész mozdulattal oldalra rántja a makacsul felzúgó gép egészét.
- Mit művel?! – kiált fel reflexből, amint rátalál eltorzult hangjára, mely hosszú pillanatokig képtelen előtörni lélegzet után kapkodó torkából, ahogy ablakhoz csapódó testén át megérzi a hasogató fájdalmat, mely felsebzett vállát éri.
- Sajnálom Első, de dolgunk akadt. Keresett személyt észleltek az egyik épület tetején nem messze tőlünk. – válaszolja a monotonul csengő hang, miközben sebesen működő karjaival irányba teszi a gépmonstrumot.
- Hát persze, csinálja csak. De ilyen állapotban ne várja, hogy megint az életét mentsem. – taglalja gúnyosan a szavakat, egy pillanatra felszakadt sebéhez érve, melynek mélyén beékelődve csillan meg a halványszürke töltény.
A légjáró felszusszanva enged a leszállási parancsnak, amint elérik a sötéten tátongó felhőkarcoló tetejét, melynek sem az elejét, sem a végét nem látni, ahogy a kipattanó fémek megtartják a felsistergő járművet az alatta járhatatlanra forrósodott betontalajon. |
Mint egy láthatatlan árny úgy röppen végig a csillagos ég alatt. Az érdekes fémből levő sárkányszárnyai halkan csapkodnak, hogy megtartások a levegőben néha-néha viszont elengednek egy halkabb csikorgást a ralyta maradt essővíz után. Azomban az egyik pillanatról a másikra a szabályos repüléséből átment szabálytalanba, hol jobbra-hol balra kezdett kilengeni a kiválasztott útvonalról. Szárnyaival gyorsabban kezdett csapkodni, amit nehezen kontrolált, hogy megkezdhesse velük az ereszkedést az egyik égmeszelő épület tetejére. Keserves fájdalmai között sikerült leszállnia rá, bár landolása nem éppen volt a legkitünőbb. Ahogy a sima talajt érezte a lába alatt rögtön összecsuklot és bal tenyerét a jobb olalához szorította. Fogait összeszorította a fájdalamtól, hogy ne ordítson kinyában. Levegőért kapkodott, szíve gyorsabban vert a normálisnál. Miközben probbálta fájdalmát feledésbe meríteni, szárnyai lassan visszahuzodtak hátába. Szárnya minden eggyes mozzanatánál egy halk szísszenést, szűrödött ki összeszorított fogai között. Majd, ahogy abbamaradt az oldalába hirtelen nyilaló fájdalom. Fölült keserves képet vágva. ~Én megmondtam, hogy pihenned kéne...~szólította meg a benne relylő tudat oktató hangon, amire csak egy gunyós mosolyt elytett.-Tudom...-morogta az orra alá, miközben az égre nézzett. |
Némán hagyja, hogy a lány ujjai lehunyásra késztessék megremegő szemhéját, mely mögött egy pillanatra sötétséget remélne, mely éjfeketén palástolhatná el akár egy pillanatra is a kegyetlen külvilág látványától; mikor azonban újra tudatába hasít a látvány, hogy neontól fénylő, égető drótszövevényei fogadják elfedett íriszét a megnyugtató ébenszín helyett, lelke megrezdülve sóhajt fel, mintha az utolsó csepp remény is elhagyta volna a testet, melyet önmagáénak nevez. Hang nélkül hallgatja az elhangzó két szót, ajkai nem rezdülnek, tekintete kifejezéstelen, miközben karját mozdulatlanul hagyva várja meg míg az előtte álló robot teljesen meg nem válik tőle, s cipőinek koppanása el nem hal egy közeli motorzúgás felhangzó morajában. Megkeményíti a szívét, mely a belenyilalló szúrásra most több sebből vérzik, ahogy hirtelen olyan érzés telíti el felzúgó mellkasát, hogy legyengült taktusokkal pumpáló fél emberi balja is vérrel kevert szurkot ont magából. Talán azért olyan gyenge, mert emberi szívének egy darabjától képtelen volt megválni. Attól az elenyésző résztől, mely még mindig élteti odabent, mely miatt még mindig embernek, s élőnek meri magát nevezni. Azonban mindennek ára van, s ezért cserébe mellkasának pontja ugyanolyan sebezhető, mint egy átlag cyborgé, hiszen szíve sosem hasonlított egy tökéletes roboti létsík éltető eleméhez.
- Uram. Nem látok logikát abban, hogy egy halálos töltényt a meilisiekkel távozó Másodiknak adott. Ha gondolja... - váratlanul lép mellé a cyborgok egyik alparancsnoka, felhúzva sisakjának elsötétített részét, hogy a gép, amint kinyitja szemeit láthassa szemében azt a bizonytalan, aggódó csillogást, melyet vonásai képtelenek lennének kifejezni. Mondatának vége azonban rögtön torkára forr, ahogy az Első szemei felnyílnak, megmutatva egyik elszíneződött íriszét, melyben a türkizkék, hajszálvékony neonerezetek megpattantak a lövés és a késlekedő ellátás miatt, jelet adva annak, hogy látóidegei nem sokáig bírják azt a túlzott fizikai és érzelmi töltetet melyet a robotváz most vég nélkül gerjeszt magában.
Szemei félelmetesen csillognak bele Norlana felszikrázó éjszakai fényeibe, ahogy egyik szeme aranysárgán a másik pedig zöldeskék színben ragyog fel, miközben ajkát halovány mosolyra húzza, ép kezével gyengén ütve egyet a csodálkozástól elhűlt félrobot hátára. Nem szól egy szót sem, arcán egy pillanatra mintha gúny lenne leolvasható, ahogy hang nélkül elhalad az imént érkezett alakja mellett, a felsorakoztatott légjárók felé tartva; mert pontosan tudja, hogy társa már ennyiből is megértette, nincs szüksége a szolgálataira. |
Mozdulatlanul nyúlik el a légjáró padlóján, közel annak hideget sugárzó falához; a rögtönzött kötéseket már rózsaszínessé festette szüntelenül kiserkenő vére, átázott kabátja alatt lassan emelkedik meg néha mellkasa, elhalni kívánó szíve már-már kétségbeesetten dobban meg újra és újra, reménykedve, hogy végre képes ellátni a testét elegendő vérrel. Halkan, fájdalmasan felsóhajt, mikor a légjáró motorjától megremeg az egész jármű, fejét remegve próbálja felemelni a jeges padlózatról, azonban izmai képtelenek reagálni akaratának, csupán egy alig észrevehető remegés fut végig egész testén.
Lassú, akadozó mozdulatokkal fordul hátára, ép karjával segítve mozgását, majd remegve ereszkedik vissza a padlóra, tekintetével a légjáró tetejét fürkészve.
- Neved is van, Második? Vagy hívjalak inkább így...? - remegő, halk hangja kísértetiesen töri át a tompa zúgást, miközben fejét pillanatnyi habozás után fordítja a néhány méterrel arrébb ülő robotra, arcán egy halvány, mégis hálás mosolyt küldve felé. |
Félt újból az életét adó szempár mélyére nézni. Az arc elfedett mélységét fürkészve önmaga könnytelen aranylása köszön vissza, mely csak még tovább húzza a véges pillanatok sokaságát. Így könnyebb; már a szavak is rég értelmüket vesztették, melyekkel hamisan próbálta nyugtatni magát.
Karja fásult kecsességgel, öntudatlan mozdul előre a robot ép kezének a vonalán, mintha testük azon oldala emberi módon érintene, taszítva leengedett felüket, az Első szétroncsolt, hamis vérben fürdött karját, mely az előbb szívét szaggató szavakkal összefűzötten ejtette az apró tárgyat zsebének mélyére.
Bárcsak a cyborgok belelőttek volna akkor, hogy ismételt kívánságára elveszthesse makacsul éles hallását – még saját maga is beleremegett az elveszni kívánó koppanásba, mely mintha örökké csak arra vágyott volna, hogy az őrült város elmosódott morajlását kettészelve megszólalthassa egy pillanat erejéig az elzárkózó emléktárgy vésett fafelületét.
Lázasan futtatja önmagában keserédes gondolatait, mit adhat ő, aki ennyire szerencsétlen és alig van valamije, mely jelentést is nyerhetne a férfi számára; ujjai az arc kemény vonalán szántanak végig, újból megállapodva és elsimítva a szem alatt, mintha csak zongorázna, megbizonyosodni akarván a hangszer tömör ottlétéről és valódiságáról, mintha saját, valaha volt könnyeit kutatná ezzel az érintéssel. Már fel sem eszmél, hogy sír, lélekrengetően könnyezik, ahogyan gyengéden lehunyásra készteti a parázsló tekintetet, hogy ne is kelljen tovább szomjas, merev farkasszemet néznie azzal, akihez még ezernyi kérdése és mondanivalója lehetne; a vágy azonban valószínűleg sohasem bújhat ki az illúzió palástjából.
Tapintása nyomán mintha a lélek legmélyét akarná hálásan cirógatni, akár egy víztükör felszínét, lágyan sugallva, hogy ő ott van - és hogy ne zokogjon.
- Hamarosan. - súgja az álomtalan arc vonásaira, majd ridegen megkeményíti ellágyultságát, és hagyja, hogy öntudatlan lábai elszakítsák vázától az Első biztonságot adó testét. Kiszakítja magát lelkének átható bűvköréből, miközben, mielőtt még késő lenne, tördeli el visszaszorítva az utolsó szót, melyet a robot is elsuttogott neki, s melyet ember mondd ki fennhangon, akár békítésből, búcsúzásból, vagy csak hogy tudassa érzelmeit egy másik lénnyel.
Szemeivel a végtelenségbe nyúlva lassítja és fagyasztja képkockákba a pillantást, húzva ujjainak vonalát egészen addig, ameddig a robot keze is elér; azonban pár másodperc múlva ennek áldozatául az Idő is megszaporázza lépteit körülötte, igazodva az univerzum taktusához – ő nem Isten, a Világ pedig nem állhat le senki számára -, s mire feleszmél, már a légjáró belsejét hasítja a jelenlétével.
Ha karperecét továbbra is viselné, vörös villogása talán már ki is hunyt volna a heves zakatolás végett. Ha félemberi teste lenne, már régen felmondta volna szolgálatot, csak ne kelljen tovább elviselnie a húsroncsoló pusztítást. Ahogyan az ülés mélyére ereszkedik s megkocogtatja ruganyos ízületeit, némán veti szemeit a meilisiekre; gyomra tájékán puszta matatást érzékel, mely elszorítja előle a tiszta szavakat, ahogyan váza is visszarántja a fiúnak szánt, csengő hangját, hogy tartson ki, hamarosan hazaérnek.
Haza. Mintha egy csapásra életre kelne mellette a szó, tompa vigaszt nyújtó ölelést adva, mely robotos érzéketlenséggel burkolja el a pillanatot, a múltba vánszorgó rántást, mikor maga elé meredő arccal felcsapta a légjáró oldalát, beindította a motort, és többé le sem tekintve felemelkedett a sötét boltívre, hogy maga mögött hagyhassa Norlana vakító, mindent elsöprő, mégis élettelen és magánytól sikoltó fényeit.
Ne zokogj. Ez az emberi kép pislákolva ugyan, de ébren tartja természettől fogva született érzelmeit; elképzeli, reméli, hogy a férfi akaratlan sem tartja be a tanácsot; elképzeli a zsebében rejlő töltényt, és ezektől menthetetlenül záporozni kezdenek a könnyei. |
Ahogy a lány közel hajol hozzá, hirtelen önti el testét a félelem, mely jeges lavinaként zúdul rá, minek maró hidegje egy csapásra blokkolja mozdulatlanná egyhelybe kényszerített testét. Váza alig észrevehetően zsong bele saját lesújtó remegésébe, mely a Második szavaival suttogja el egyszerre a búcsú közeledtének tudatát, minek gondolatát képtelen magába fogadni. Állát kissé feljebb vonva emeli meg tekintetét, mintha szabadulni akarna azoktól a szavaktól, melyekkel annyira nem ért egyet, s amelyek mégis határtalan elégedettséggel töltik fel minden egyes porcikáját. A megigéző szavak, melyek édes hazugságként remegnek a pára fedte térben, újra megmozgatják elhalni kész szívdobbanásainak tisztán kivehető hangjait, mely szinte egyszerre cseng egybe egymáshoz érő mellkasuk robotvázában, mint két különálló óramű, melyeknek csak gyászos kattogása hangolódik egymásra a kiszámíthatatlan éjszaka sötétjében.
Váratlan süvöltéssel válik hallhatóvá a cyborghad egyöntetű reakciója, ahogy előremozduló karjukat fedve ér egymáshoz suhogva a katonai ruhaanyag, melynek átlag szabása, mintha csupán azt a célt szolgálná, hogy elvegyítse tökéletes alakjukat a semmitmondó, szürke embertömegben. A sisakok elsötétített ívén élettelenül csillognak vissza Norlana ember alkotta, mű fényei, melyek még jobban kiölnek minden egyediséget elsápadt, hasonlóra mintázott arcukról. Minden kifejezéstelen, lelkét vesztett tekintet körülöttük, megfeszült állkapcsokkal a Másodikra szegeződik, a kezükben tartott hatalmas géppuskák fölött, mely a kegyetlen, parancsra válaszoló halálról üvölt, ahogy hirtelen éllel mindegyik gyilkolásra fejlesztett fémszerkezetet felkattan.
Képtelen akár egy pillanatra is máshová pillantani, ahogy a lány válla fölött áthajolva szinte beleveszik egy másik test vészes közelségébe, és azokba a szavakba, abba a hanglejtésbe, mely túlcsorduló hálát és imádatot ébreszt gyerekesen kalapáló szívében. Karjai lassú, nehézkes gépiességgel mozdulnak előre, hogy védelmezőn körülfonják a lány derekát, ebbe az egy mozdulatba belesűrítve azt az őrülten vibráló hálát, mely kihűlt fémvázában visszhangzik, akár egy örömteli kiáltás, mely képtelen a felszínre törni, nehogy ilyen könnyedén felfedhesse magát. Annyi mindent próbálna mondani, mely hirtelen megfogalmazódik benne; hogy mennyire nem ért egyet azzal, amit a lány mond, hogy nem akarja, hogy elmenjen, hogy sajnálja az egészet… Olyan szavakat, melyet soha, senki előtt nem mondott volna ki, s talán már képes sem lesz többé, míg hideg, megfontolt gépi logikájának börtöne féken tartja.
Magán érzi, hogy a körülöttük húzódó félrobotsereg enyhe megilletődéssel engedi le a fegyvereket, tanácstalan arcukra alig kivehető türelmetlen zavartság ül ki, ahogy kissé felszakadozva forognak körbe, elvégzendő feladatukat keresve.
- Tudod, mit kell tenned. – suttogja el akadozva nehezen előcsalt szavait, majd sérült, szurokszerű vérétől ázott karjával az ingjébe rejtett tárért nyúl, egy kézzel kiejtve belőle a legutolsó töltényt, mely a többihez képest feketén, masszívan és félelemkeltően csillan bele az elhaló, éjszakai fények sápasztó áramlásába. – Csak egy lövés. A szívbe. – ajkai megremegnek, ahogy gyengeségétől megakadó karját figyeli, míg sikeresen a Második nadrágzsebébe nem csúsztatja az ovális alakú, apró tárgyat, melynek fémes súlya erőtlenül koppan meg a rejtegetett zenedoboz felületén.
- Alig várom, hogy újra találkozzunk. - ejti félhangosan utolsónak szánt szavait, ahogy lassan eltávolodik, ép kezét még mindig az előtte állón tartva; mostmár képtelen megállni, hogy ne nézzen a másik robot szemeinek mélyére, míg ez a hosszúra nyújtott pillanat véget nem ér. |
Norlana élénken rohanó fénysugarai kicsinyített, halvány képek formájában fodrozódnak víztükörként kavargó íriszeiben, mintha robot faragta tekintetében egy óceán veszett volna el, mely lélekcsapdaként őrzi rátörő érzelmeit és gondolatait. Maga körül érzi az Első jelenlétét; a melegség olvadó jégkockaként csúszik végig vénáiban, ahogyan egyre befogadóbb szövetei, eltávolodva a feszélyezett hadtól felfogják a hihetetlen lélekalakot, szívétől dobogó fülei pedig a szavakat, melyek jólesően kapaszkodnak bele mellkasába, akár gyermek az édesanyjába.
Némaságát mintha a nyüzsgő embertömegek morajlása váltaná fel, végleg kilépve az utca rejtekéből, melyből pár habozó pillanattal később újból felcsap az egyöntetű dobogás. A légjáró egyre növekvő alakja egyszerre old fel benne nyughatatlan honvágyat és keserédes beletörődést, melyek értelmet nem nyerve töltik fel lassuló fémvázát, s homályosítják el szüntelenül forgolódó pillantását.
Feljebb hordozva tekintetét a tisztuló égig nyújtózkodó, csillagokat is érintő épületek tükrös-neonos ablakai tárulnak elé, melyek világító foltokként tarkítják a nehéz sötétséget cipelő várost. A villogó hirdetések és gigantikus plakátok mintha csak azt a célt szolgálnák, hogy büszkeségüktől égve elnyomják a Hold sápadt arcát az égen; mindez tökéletesen hidegen hagyja őt, ahogyan elégedetten csillogó szemeit a robotra veti.
- Szerintem sem az. - rántja meg a vállát ártatlanul, elfedve amúgy is ritkán felfelé görbülő száját, melyet az arcát összefogó mechanizmus félelmetesen jól visszafog, épp csak a mosoly halvány mását felvéve. - Bíztam benne, hogy ezt mondod. Sokkal könnyebb így elmenni, hogy hallhatom ezeket a tiszta szavakat.
Kíméletlen hévvel fürkészi a kifogástalan vonásokat, melyekben mintha egy örök gyermek bújt volna el. Fogalma sincsen, milyen hosszú időnek kell eltelnie ahhoz, hogy újra láthassa az arcot, melyet legelőször vehetett szemügyre; mikor még lélektelenül, félkészen feküdt az asztalon, s megfaragója épp csak próbálgatta üres tekintetét; már akkor csendesen elnézegette őt, pusztán még nem érezhette, mit adhat számára a látás.
- Te mindent megadtál nekem, azonban én Neked szinte semmit. - komorodik el megfoghatatlan bűntudattal selymes hangja. - De egyszer mindennek meg fogom találni a módját, még akkor is, ha senki sem bízik már meg bennem igazán.
Mellkasának bal felét az Első szíve fölé nyomva sziszegte az utolsó szavakat a robot fülébe, már-már ellenállhatatlan kihívósággal, mégis ígéret teljes melegséggel, ahogyan fémszerkezete az övével rezdült meg a gyorsan pörgő másodpercek múlandóságában, a Világ orkánszerű süvítésében.
Éles látókörű szemei sarkában a cyborg közrefogta meilisit, és a mögöttük lépkedő lány alakját véli felfedezni a feljáró közepén. Tudja, pár röpke másodperc múlva már neki is ott kell végigmennie, azonban mielőtt még eltávolodhatna, egy lehetetlen pillanat erejéig beszívja a robot lelkének tiszta, még a legsötétebb éjszakánál is vadítóbb rezdüléseit. |
Furcsán és megtörve lüktetnek elő ajkai közül az erőltetettségtől kongó lélegzetvételek, ahogy fakó, kontrolt vesztett pupillái megremegnek az apró, fekete tavakat kémlelve instabilan álló lábai alatt. Homlokát fájdalmasan ráncolva hagyja, hogy arca önálló életre kelve vonja össze szemöldökét, nyíltan közölve a köréje tornyosuló cyborgokkal mindazt a reményt vesztett elkeseredést, melyet önmagában érez. Szívdobbanásaival méri az eltelt időt, melyet már képtelen pontosan behatárolni, miközben a Hold kósza gömbjét keresi a vértől ázott, apró tükrök vízgyűrűs peremén, ezernyi, éjfekete árny között, melyek szellemalakként suhannak el annak üvegszerű, látszólag érintetlen felszíne felett. Már nem hallja maga körül a hangokat; szíve együtt dobban a léptek zajával, melyek felkavarják a csitulni kívánó, vöröslő tócsa vonalát. Elmerül gyerekes képzelgésében, melyre írisze gyengéden elfordul eredeti helyéről. Csak szeretné azt hinni; azt kívánni, hogy beteg szívének csituló dobbanásai rengetik meg a tömény, kietlen betonföldet, a természet alkotta apró pocsolyákat, melyek most csillogó folyamként hálózzák be a szirénáktól hangos, fényárban úszó zsákutcát.
Egy légjáró hangja morajlik fel a távolban, felsüvöltő hangja visszhangokat vet a falak között, melyre nem várt hirtelenséggel kapja fel fejét, mintha utolsó pillantását kívánná vetni a távozó jármű eltünedező alakjára; azonban, ahogy megemeli tekintetét a Második háttal álló alakját véli felfedezni. A vérvörös tincsek látványa hirtelen telíti el vázát megrengető, szétáradó nyugalommal, mintha a puszta látvány, vagy csak az, hogy maga elé képzeli, visszaadhatná neki valaha volt, emberi mivoltát.
- Elkísérnél a légjáróig?... – tekintete hirtelen élénkül fel, mint aki egy soha véget nem érő, mély álomból tért vissza, azonban pillantása kifürkészhetetlenül komoly marad, ahogy a lány újból előre indulva felsorakoztatja a neki intézett, utolsó szavakat.
- Így lesz helyes? – rivallja kérdését hirtelen előtörő, vádló cinizmussal, melynek hangszíne szinte önmagától tör elő torzul rezonáló torkának mélyéről. - Szerintem nem helyes, hogy a lelkünket, és az érzéseinket áldozzuk csak azért, hogy két egymás ellen lázadó világot még inkább szétszakítsunk. – bár nem így tervezte, hangja mégis ellentmondó éllel szakítja át az összemosódó tömeg hangjának burkát, melynek zavaró morajlása valósággal elcsendesedik, ahogy felkavart szavai az eső áztatta, megdermedt éterbe érnek.
Hirtelen rátörő zavartsággal kapja tekintetét a tömeg irányába, miközben gyors léptekkel indul a Második robotváza után, hogy beérje, mielőtt még az a légi járműhöz érhetne. |
Reménykedett benne, hogy könnyebb lesz ha némán, minél gyorsabban, vissza sem nézve sikerül messze futnia. Minden könnyebbnek tűnt, most mégis a szakadék túloldalán lebeg, ahogyan azt kívánja, bárcsak visszakaphatná pár pillanat erejéig félig süketté omlott füleit, melyekben szívének elhangolt üteme szakadozott csupán.
Már túl késő ahhoz, hogy ne tekintsen a háta mögé; az öntudatlan, sötét egyenruhába bújtatott programsorozat azonban fekete folyamként mossa el a robot alakját s berezonáló hangját. Végérvényesen tünteti el szemei elől a máskor erős, pimaszul alázatot követelő, most mégis sebesült géptestet és annak dühödt mélyét, melynek tudata ahelyett hogy erőt adna a számára, csak még inkább kifacsarja lehetetlenül pumpáló berendezésének minden zugát, melyeket ebben a pillanatban a meilis lány távolban zengő, kétségbeesett kiáltozása tölt fel.
Gyenge hangot hallat összeszorított ajkain túlról. Elfojtott vágyai szinte pattogtatják vénáit, melyek dobszerű aláfestést adnak kiélesedett érzékszerveinek, ahogyan pár megfeszített szuszogás után mégis megfordul önmaga körül, és habozás pecsételte lépteivel eljuttatja lábait a már-már haldokló fiúhoz.
Mintha az Elsőhöz vezérelné alig engedelmeskedő testét; szemeivel azonban dermesztően kerüli a pillantást, újból átvágva a sűrűn álló tömegen, hogy lehajolva kíméletlenül, de szinte kecses ujjaiba táplált helyes orvoslással megszoríthassa a rögtönzött kötéseket - melyek tovább enyhítik a vér ütemes csorgását -, majd felhúzhassa a meilisit a pocsolyák tarkította földről.
- Lent kaphatsz ellátást, de csakis ott. Egyszerűbb lenne, ha azonnal velem jönnétek. - intézi kapaszkodó, az elfojtottságtól mégis kifejezéstelenre sikeredett szavait mindkettejükhöz. Lábai fémesen megkondulva adják tudatára a vállára nehezedő súlyt, azonban léptei stabilak, és merev erősséggel tartják az eldőlni kívánó test karmazsin színnel átitatott valóját. A férfi szíve gyengén tűri a megpróbáltatást, ahogyan karja vonalán át is érzi az elhalni kívánó dobogás hangjait.
- Vigye őket ahhoz a légjáróhoz, amely a lejárók legszélén áll... engedélyt kaptunk rá. Az Első kivételes felhatalmazást adott, hogy elmehessünk. - puha szavai megfeszített, alig hallható sziszegésbe fúlnak egy habozó cyborg előtt, ahogyan megpróbálja átnyújtani számára a meilisit. A sor közepén álló félrobot egy kifürkészhetetlen analizálást követve veszi csak át a terhelést, némán megnyitva a sort, hogy robotos lépteivel elinduljon navigálás szerinti irányba.
Menj, ameddig teheted. Siess, mert Meilis valóban elpusztul, mielőtt még bárki bármit is tehetne. Az emberek szíve haldoklik a reménytelenség súlya alatt.
Elszorul a torka, ahogyan felpofozó, egészen emberszerű gondolatai visszhangokat vetnek a fémszálak között. Bebörtönöz egy mély lélegzetet, cellát faragva tüdejéből, mikor rájön, hogy már hosszú másodpercek óta az Első előtt vesztegel, kíméletlenül hátát mutatva, mintha látszólag lélektelen alakja a körülöttük lélegző, eső utáni szellőtől várná a tökéletes megnyugvást.
Lágy, érzékenységgel telt hangja váratlan dallammal hasítja át a monoton légkört, félig elfordult, ellazult vonásaival a robotra vetve szomorkás vágású szemeit.
- Elkísérnél a légjáróig?... - csúszik ki elrévedve a száján, miközben visszafordulva magához veszi halaszthatatlan lépéseit.
- Legközelebb már gyűlölni fogunk, és ez így lesz a helyes. |
Ismét átvette fölötte a hatalmat a rémület. Nem akarta a fiú már-már élettelen testét látni. Könnyeitől homályos tekintettel nézte Danielt, ahogy összeroskad, és leguggolt mellé. Karjait a fiú teste köré fonta. Újabb darabot szakított le a ruhájából, és próálta meg vele felitatnia a fiú vérét, de nem látott benne túl sok esélyt. Kétségbeesés. Ez volt most az gyetlen amit érzett. Vagy nem egészen, hiszen ott volt a félelem is. Félt, hogy elveszítheti Danielt, aki az egyetlen remény számára ebben az életben.
- Nem, nem hagyhatsz most itt... Szükségem van rád, mert te vagy az egyetlen, aki velem van... Sokat jelentesz nekem, Daniel. - Halkan hagyják el a szavak az ajkait, de tudja, hogy a fiúhoz is eljutottak. Megpróbálja összeszedni magát. Elszántan letörli a könnyeit, megpróbál erőt venni magán. Még mindig remegő lábakkal feláll, és tesz pár bizonytalan lépést. - Valaki... Segítsen már valaki! Vagy mindenki csak végignézi, ahogy elvérzik??
Izzik körülötte a levegő a dühtől, hogy ez a sok ember csak itt áll, és nézelődik, mint valami színházi előadáson. Apró villámok jelentek meg körülötte a levegőben, de anagyobbak ezúttal elmaradtak. Visszament a fiúhoz, és letérdelt mellé.
- Ha egyedül hagysz, azt soha nem bocsátom meg neked... - Nem foglalkozik senkivel és semmivel körülöttük. Az cyborgok sem érdeklik, akiknek a puszta jelenléte fenyegetően hat mindenkire, most csakis Daniellel tud foglalkozni, és azzal, hogy életben maradjon. Mit csinálnék nélküle? Mit teszek, ha ő már nincs? El sem tudom képzelni... Túlsgosan is megszoktama jelenlétét, hogy velem van, és támogat.. |
A Jutalom a szabadság.
Légy szíves, menjünk innen...
24-A. Ha harcolni akartok.
Csupán szédelegve próbálja megtartani az egyensúlyát; a fejében zúgó halk, értelmetlennek tűnő szavakat képtelen lereagálni, néha megremegő térdei lassacskán összerogynak alatta, amint meggyengült szívének egyre lassabban lüktető dobogásai már nem képes elegendő vért pumpálni testébe.
Remegő kézzel szorítja újra össze sérült vállát, mozdulatlan karja alig észrevehetően megremeg, ahogyan egész teste is. A kínzó lélegzetvételek marják kiszáradt tokát; a vértől ázatott pocsolya, mely körülveszi összegörnyedt alakját, kissé megremeg a cyborgok ütemes, erőteljes lépéseitől, az ében víztükör kísértetiesen töri meg a fakó Hold halvány tükörképét.
- Sajnálom... – suttogja erőtlenül a lánynak, tekintetét akadozva emeli föl a földről, miközben remegve próbálja elállítani az erős vérzést, mely már vörösre festette kabátjának jobbját.
Egyre lassuló, akadozó légzése szinte mintha már fulladozóvá voltozna, mire meglepettem kapja karját a mellkasán feszülő kabátra, szorosan megmarkolva annak vizes anyagát. Megtörten dől hátra, elnyújtva testét a pocsolyák tarkította nedves betonon, miközben némán zihálva próbálja fáradt szívét normális ütemre bírni.
Búcsúzz el...
Fejében gúnyos susogásként dübörögnek az Első velőtrázó szavai, egy tompa dörrenés, egy halk sikoly. |
Testébe nyilall az összeroppantó, sokkoló fájdalom, mintha a lány elhaladtával saját lelkéből téptek volna ki egy darabot. Éles, szúró érzés telíti el minden egyes porcikáját, melynek érzetére ajkai elnyílnak egymástól; azonban töretlen büszkesége továbbra sem enged hangot adni a lényét emésztő fájdalmaknak. Darabos mozdulatokkal görnyed meg, fájdalomban égő karját megfeszítve, amint megérzi maga körül a cyborgtömeg ridegséget sugárzó sorfalát, melynek tömény jegessége, mintha magára erőltetett lélegzetéhez sem engedné.
Hirtelen tör rá az érzés, hogy megfullad, ha nem távolodnak el tőle, s nem hagyják néhány rövid percre egyedül, csak amíg nem csillapodik beteg szívének rohamszerű megmozdulása, mely most belülről kész megrepeszteni sérült fémvázának megremegő mellkas ívét. Szemeit szorosan hunyja le, amint újra feldereng tudatában a meilisi lány kétségbeesett hangja, mely szörnyű visszhangot vetve szorítja el torkát.
Félek ettől a helytől...
Keserű, emészthetetlen méregként kavarog fel benne az elkeseredett lesújtottság, az értelmét vesztett lét sajgó érzete, miközben tompuló elméje csupán arra képes, hogy a legutolsó, eszébe vésődött jeleneteket végigpörgesse magában, egészen a Második lépteinek gyors koppanásáig, ahol az elenyésző pillanat hevében pusztán az elhaladó cipőket látta beleveszni egy félgéperdő sűrű tengerébe. Egyszerre önti el a harag, a féltékeny csalódottság, és az elárultság érzete annak tudatában, hogy a lány ilyen könnyedén, szavak nélkül volt képes otthagyni.
Hagyja, hogy ennek az elviselhetetlen képnek a látványa szétterüljön hideg géplogikájának drótjai között, mintha így bármikor testéhez tudná szoktatni a lehetetlen gondolatát. Tekintetét a magasba emelve, elnyílt ajkai most dühtől remegnek meg, hogy utolsóképpen kiálthasson át a felzúgó tömegen, jelet adva a gyűlöletnek, az önzésnek és az eltaszító haragnak, melyet mind magában érez.
- Szeretlek. – az éltől fűtött suttogás csak egy pillanatra válik hallhatóvá, mint egy hirtelen támadt szélroham, ahogy pillantását lesütve a földnek szegezi, maga elé képzelve a pillanatot, mikor a légjáró végleg elhagyja Norlana körzetét. |
Érzelmei egy végtelennek tűnő, szakadozó sóhaj formájában szakadnak fel mellkasából. Bűntudattól csordulva hagyja jéghideg logikáját elhatalmasodni felette, hogy ne kelljen tovább éreznie a tenyeréhez tapadt, maró anyagot, azt a kavargó, pulzáló, visszaszorított űrt, melyet lelke tesz ennyire súlyossá, mintha a fejük feletti égbolton megtapadó csillagok tennék ugyanezt a burokszerű feketeségen.
Győzelem. Jutalom. Szabadság. Szét kéne pattannia az önfeledt mámortól, szívdobbanásait mégis vesztesnek és elveszettnek éli meg. Az utolsó kattogások, melyek még logikátlan jelentéseket kaptak; fogai csiszolgatása ellazulva marad alább, öntudatú gondolatai azonban maradéktalanul fennmaradnak, közvetítve agyának az instrukciókkal teli mozdulatsorozat képeit, mely halkan kattogó lábait ösztönzi a mozgásra.
- 24 - A. Ha harcolni akartok. - Csendes és finom hangja erősebb bármi másnál, ahogyan komoly vonásai megrezdülnek, látszólag értelmetlennek tűnő szavait még utoljára a meilisieknek szegezve.
- Vagy pusztán elbújni. - teszi hozzá egy pillanatra hátrafordulva, egyik lábával megtartva magát, amint az áramkörök felisszák a lány remegésben elfúlt szavait.
Rohanása közben a párás, hűs levegő az arcába csapódik, robotszemeinek hunyorognia azonban nem kell; tisztán ki tudja venni az Első akadozó alakját, mely mögül egy kisebb hadosztálynyi félgép együttesen mozgó sziluettje bontakozik ki, ahogyan a hátuk megakasztotta fényáradat elsötétíti maga előtt a beprogramozott testek egyöntetű dobbantásait.
Torkában megpattan az ott futó cső, mikor gyorsan mozgó váza eléri az Első testét. A robot háta mögött még átléphetetlennek tartotta ezt a vonalat, láthatatlan üvegfalat felállítva megtört alakja mellett végigfutva; most még inkább nehezebbnek és tömörebbnek tűnik, mégis áttöri, ahogyan egyszerűen csak elsuhan mellette, ridegen eleget téve a férfi szavainak. Némán hagyja, hogy elnyelje őt az ütemre hömpölygő cyborg tömeg, miközben átfut fején a hűvös félelem, hogy fennakad az élőhalott karokon és fegyvereken; lehunyt szemmel, elfintorított arccal vergődi át magát, hogy továbbra is elfojtott érzelmein túl elöbb érhesse el a légjárót, mellyel hazatérhet. |
Még mindig csak csendben, és némán áll ott. Érzi, hogy az őrület egyre jobban átveszi fölötte a hatalmat. Elméje lassan már nem képes befogadni az újbb dolgokat. Nem olyas valaki, aki tudja az ilyen helyzeteket kezelni. Rájött, hogy ő sosem volt igazán az a harcos típus, mindig is jobban szerette, ha hgyták békében élni, és azokkal lehetett, akik jelentettek neki valamit. És most, amikor itt voltak fent, a veszély kellős közepén, most jött rá, hogy nem tudja mit kéne tennie. Ott volt nála a kardja, nem egyszer használta már, korábban még Daniel ellen is, és mégis, itt és most olyan mintha életében nem fogott volna a kezében kardot. Újabb és újabb képkockák támadtál elméjét, a hangok is ott táncoltak körülötte, de minden csak megkésve ért el hozzá, és az rögtön a semmibe oszlott. Látta, ahogy az Első felemeli a fegyverét, és egyenesen Danielre szegezi. Hirtelen tört fel benne az az ismerős érzés, amit a múltban érzett. Amikor ő és a bátyja menekültek. Akkor sem tudott semmit tenni, hogy megvédje a szeretteit, nem tehetett semmit, hogy óvja őket a hideg és zord kegyetlenségektől, és most mint rég nem látott ismerős köszöntötte újra ez az érzés. Egy csapásra minden felgyorsult, és mint a legborzasztóbb hang, amit valaha halott, úgy viszhangzott fülében a lövés hangja. Oda akart rohanni a fiúhoz, a karjaiba akarta zárni, és tudni akarta, hogy nincs semmi baja. De persze ez így csak egy hamis illuzió volt. Még hogy minden rendben van. Itt állnak Norlana közepán, elkapták őket, és a fiút most még meg is sebezték. Nem, semmi sincs rendben! De mindezek ellenére megkönyebbült volna, ha mellette lehetett volna, legalább egy kicsit, de lábai nem engedelmeskedtek, csak némán rogyott össze a földön. Ujjai között átfolyt a sár, de nem érdekelte. A vízcseppek végigfolynaka hajáb, majd némán - akárcsak ő maga - landolnak a földön. Nem tudja meddig térdelt ott, csendben, mozdulatlanul a külvilágtól távol, amikor elhangzott a második lövés is. Riadtan kapta fel a fejét, attól félve, hogy ismét Daniel találták el, de meglepődötten nyugtáznia kellett, hogy ezúttal ő volt a felelős a lövésért. Párat pislogott, amíg minden eljutott a tudatáig, majd hitelen tört fel a kiáltás a torkából. Kiadta az összes fájdalmat, ami bent ragatt, és amit eddig elfojtott. Már nem tudta tovább elviselni ezt az egészet. Hirtelen szelte át egy villám az eget, majd követték a többiek is, amik körülöttük csapódtak be a földbe. Ez a tőle meg nem szokott tombolás még eltartott egy darabig, amíg végre lenyugodott. Legalábbis azt hihették volna, de egész testében remegett. Végre újra átvette az uralmat a teste felett, és remegő lábakkal felállt, majd elindult a fiúhoz, aki még mindig a kezében tartotta a fegyvert. Lenézett a férfira és a nőre, de se arca, se tekintete nem árulkodott semmiféle érzelmekről. Bizonytalan léptekkel érkezik meg Daniel mellé, és már nem is figyel a másik kettőre. Térde megadja magát, és zuhanni készül, de megkapaszkodik a fiúban, megpróbálva visszaszerezni az egyensúlyát. - Hagyjuk őket... kérlek... Itt az esély, hogy elmehessünk, ilyen alkalom nem adódik gyakran... Légyszíves menjünk innen. Nem akarok itt maradni. Félek ettől a helytől, és itt akarom hagyni... Kérlek Daniel... - halk és remegő hangon kérleli a fiút, és a végére már el is csuklott a hangja. |
Érzi a nyelőcsövébe áramló, perzselő olajat mely elárasztva tölti ki a váz belsejét, eltelítve fémtüdejének sípolástól rezgő mélyét, torkának nyelni kívánó csövét, mely pusztán emberi ösztönből próbálna felszakadozó lélegzethez jutni, minek torokszorító, hörgő hangjai természetellenes torzsággal szólaltatják meg a robot elhaló szavait.
- Te nem mész sehová, érted...? Nem jöhetsz velem. – második mondatát már csak fojtott hangon suttogja el, hogy ne kelljen hallania embertelenül zúgó, mély tónusú hangját, melynek hasító éle talán még inkább markol beteg félszívébe, mint a folytonosan rátelepedő, kínzó fájdalom. – Nem tartozol hozzám. Nem maradhatunk együtt. – lassú vontatottsággal nyel egyet, fejét előre hajtva, mint aki egész felsőtestével próbál előre dőlni, miközben hagyja, hogy egy pillanatra az előtte álló tartsa meg könnyűvé vált, lefegyverzett testét. Lehunyja szemeit, fejét egy másodperc erejéig értetlenül csóválva meg, mintha még önmaga sem hinne az elhangzott szavakban, melyek felsebzett torkából törtek elő, egy elenyésző sóhaj formájában, amit most könyörtelenül nyel el a közelgő cyborg had vészes menetelése.
- Nem hittem volna, hogy ilyen gyenge vagyok. Igaza volt... Tényleg nem vagyok ember. A rendszerem túl van terhelve. Bár ez inkább az eső érdeme, mint a fiúé.. – utolsó mondatának végeztével egy lélegzetnyi időre visszatér arcára magát igazoló, kaján mosolya, mely mintha most megenyhülten mutatkozna meg, ahogy nagy nehezen felegyenesedik és mélyen a Második szemeibe néz.
- Győztetek. A jutalom a szabadság... kezdjetek vele azt, amit akartok. Ők nem fognak többé utánatok jönni. – komoly tekintettel biccent a feléjük tartó félrobotok irányába, majd akadozó mozdulatokkal saját lábaira erőltetve magát elindul az összeszervezett géposztag felé. |
Mellkasában olyan hevesen zubog meg a forró olaj, mintha leforrázták volna annak bordák helyett fémkapcsok átölelte, belső ívét; robotos vére azonban jéghideg és élettelen, innen tudhatja testének hamis érzeteit, melyet csak lelke heves szárnycsapásai rezegtetnek meg, egy elhűlt pillanatra elmerülve az emberi hullám alatt.
Pupillája fókuszálva ugrik össze kitágult szemeinek sötétje mélyén, amint hallásával felfogja az újbóli dörrenés okozta, visszhangú rezgést. A visszapattanó, sajgó morajlások ismét távolban csengő sikolyokat hordoznak magukban, mintha a falak ontanák magukból a kísérteties felszólalásokat. Szíve bekattanva pofozza őt fel tétlen helyzetéből, hevesen beszívva a fejét már eltömítő, tömény illatot, melynek embertelenül kellemetlen ízét szinte már-már a szájában is érzi, ahogy pörgő szerkezetei bevadulnak a másodpercek alatt.
- Bolond!... - köpi a rideg, meghátrálásra késztető szót a fegyvert fogó fiúnak címezve, mintha számítana bármit is most az, amelyet mond. Fogai koccanása elveszik a perzselés mindent elsöprő hangjaiban, melyek bentről égetik, nevetséges féltékenységet, dühöt, elkeseredést magukban hordozva; negatív, ártó emberi fellángolások, melyek addig sanyargatják, míg az Első oldalán, visszakozva nem hagyja lógni jobbját a levegőben.
A hideg logika egy söprésre tűntet el mindenfajta élőt, míg mindkét karját megmozdítja, egyik tenyerét a vállra, a másikat kíméletlenül a sebre tapasztva, amelyből a szurokszerű anyag már teljesen átáztatta a köré tapadt, szürkésfehér inget.
- Hol az ampulla, ami meggyógyít...? - leheli türtőztetett sziszegéssel, elfojtott indulattal és gunyorossággal, mintha az így felvett, vérfagyasztó maszk az Első félelemkeltésére szolgálna. Szemeit a testen ugráltatja, mintha előhúzhatná bárhonnan is a gyógyszert - tudja azonban, hogy ezek nem emberi szövetek, így nem is fogják azt begyógyítani. - Arra vágyok, hogy minél előbb eltűnjünk, érted?!
Valahol a levegőben a cyborg szó csapott fel; talán már őket is riadóztatták az elfajzott események végett, azonban ő ezzel nem elégszik meg. Mozgásra késztetik a sebesült vázat, miközben szemei égetően pásztázzák a saját kezét is beborító, drótokból fröcskölődő, ében anyagot, küzdve az értelmetlen, fejében cikázó önző jogosultsággal, a dühvel, miszerint az Elsőt csakis ő ölhetné meg. |
Halántékába vesző, velőtrázó szívdobbanását hallja csupán, melynek mintha egyetlen hangjára rezonálna egész váza, ahogy robottestének egy része most szilánkosra tört, akár egy apró porcelánbáb tehetetlenül lengő karja. A fájdalomra, mely vállízületénél roppan el, úgy érzi meginog lábai alatt a talaj, miközben a logikátlan, gyilkos gépi fegyver hátra taszító ereje robban; mind az az energia mely ezidáig az ő akaratának élt, most saját fémtestét küldené vissza tehetetlen helyzetébe, a vérrel áztatott, tintaszínű pocsolyák taszító mélyére. Egyik lábát megfeszítve csúsztatja hátra, hogy kibillenő felsőtestével egyensúlyban tudjon maradni; orrában már érzi kifröccsenő fekete vérének olajos illatát, mely az emberi kötőszövetnél is erősebben tör utat magának drótjainak kusza mélyéről, egyszínű, egyenletes sötétre festve az alattuk húzódó betont. Szinte kivehetetlen gyorsaságú mozdulattal kap karjához, hogy kitapinthassa a vállán átívelő, felszakadt lyukat, melynek szuroktól ázott mélyén jól kivehetően látszik fémcsontjának vonala, benne a megakadt, hatalmas méretű ólomgolyóval. Legszívesebben felüvöltene a szövetét ért fájdalomtól, ahogy annak felhasadt valóját most olajszerű vére marja fel, még tovább bontva az emberire szabott anyagot. |
A helyedben én meghúznám magam.
- Elfelejtetted, hogy nem vagy a helyemben. – sziszegi fáradt, rekedt hangon, miközben egy újabb, apró lépést közelít az Első alakja felé. Talpa alatt halkan megcsikordul a nedves beton, a felbukkanó Hold újra és újra sejtelmesen világítja meg mindnyájukat, ahogyan percről percre újra kibukkan a felhők takarásából, akárcsak átható, szürke tekintete a lágy szellőnek köszönhetően.
Kicsit szorosabbra veszi fogását a fegyver markolatán, mintha csak félne, hogy ellensége kikapja kezéből, majd lassan, akadozva fordítja el annak csövét a férfi válla felé, egy halvány, magabiztos mosoly keretében.
- Ez egy olyan fegyver, ami még neked is képes ártani, ugye? – szavaira apró élt erőltet, hangja mégis kissé megremeg; keze azonban szinte automatikusan húzza meg kissé a ravaszt, mire az újra fagyosan, halált ígérve kattan egyet.
Néhány jeges, óráknak tűnő pillanat után dördül csak el a fegyverben maradt töltény, majd néhány pillanattal később újra csak a kínzó, mostmár döbbent csend honol a norlanai utcákon, beterítve mindent. |
[568-549] [548-529] [528-509] [508-489] [488-469] [468-449] [448-429] [428-409] [408-389] [388-369] [368-349] [348-329] [328-309] [308-289] [288-269] [268-249] [248-229] [228-209] [208-189] [188-169] [168-149] [148-129] [128-109] [108-89] [88-69] [68-49] [48-29] [28-9] [8-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Új bejegyzés
Frissítés
