Új bejegyzés Frissítés

2009.11.19. 19:01 Mizuki Sawa

- Inkább vállalom, hogy nem tartod be az ígéreted, mint hogy további hasonló sérüléseket szerezz. Akkor nem szeretném többé az ígértetet, felejtsd el, hogy vigyázz rám, inkább vigyázz magadra. Ez nekem sokkal fontosabb. És nem igaz, hogy nem tartod be az ígéreteidet! - halan sóhajt, és lassú léptekkel követi a tőle egyre távolodó fiút. - Igen, észrevettem, és szeretném, ha jól lennél. Testileg és lelkileg egyaránt. Tudod, hogy sokat jelentesz nekem, és nem szeretem, mikor ilyen önmarcangoló vagy. Ez nekem is fáj... Fejét oldalra fordítja, mintha a falon egy ablak lenne, amin keresztül kiláthatna a poros városba, de nincs ott semmi. Csak a gondolataiban látott. - Eressz ki mindent, hogy aztán képes legyél az újrakezdésre. Ne hagyd, hogy a múltad elnyomjon, a jelenért és a jövőért élj, de ne a múltnak. Ahogy a fiú megáll, ő is megtorpan. A napló említésére rögtön a zsebéhez kap, amiben az említett tárgy lapul. Mégsem veszi elő, újra leengedi a karját maga mellé. Pár lépéssel a fiú előtt terem, majd óvatosan átöleli. - Nem utálom, nem tudlak utálni, egyszerűen csak nem szeertem, ha úgy kell látnom téged, de tudom, hogy nem akadályozhatom meg. Nem akarom, hogy csak miattam magadba fojts bármilyen reakciót. De... - hiretlen elhallgatott, és óvatosan tekintet fel a fiúra. - ... de nem tudom, hogy jó ötlet lenne-e felolvasni a naplót... Maga is félt tőle, hogy megtudja, milyen titkot rejtenek a lapok. Azután, hogy Daniel saját maga mondta, hogy azon sem csodálkozna, hogy ha az anyja hibája lenne, hogy ilyen sorsra jutott. Nem tudna ezzel a tudattal élni, hogy ekkora fájdalmat kéne okoznia a fiúnak. A szülei már akkor fájdalmat okoztak neki, amikor még éltek, és most még a haláluk után is? Mégis lassan a zsebébe nyúlt, és ujjai kitapintották a naplót. - Biztos vagy benne, hogy akarod? - kérdezte még egyszer nem kis aggodalommal és mindenekfelett félelemmel.

2009.11.18. 15:46 Daniel Barth

Fejét alig észrevehetően rázza meg, halvány mosolyát visszaszívva arcáról, miközben a lány felé fordul. Értetlenül vési tekintetét az újra megkomolyodó lány alakjába, mintha csupán ennyivel megérthetné zavaros szavait. Kifejezéstelen szemei hidegen csillannak meg szürke tincseinek takarásában, ahogyan egy apró lépéssel az ajtó felé hátrál, egyre messzebb kerülve Mizuki homály fedte alakjától. - Végülis érthető, hogy nem hiszel nekem, hiszen még egyetlenegy ígéretet sem tartottam be… Ha megtennéd, amit kérek, akkor legalább egyet betarthatnék közülük. Emlékszel, amikor megígértem, hogy vigyázok rád? Te pedig azt ígérted, hogy segítesz nekem… Hát segíts betartani az ígéretem, és menekülj! – indulattól fűtött hangjától újra kimerül, azonban mielőtt összeesne, védelmezően átölelve élettelen karját, újabb néhány lépés hátrál, nekidöntve sebes hátát a falnak. - Nem ígérek semmit, mert úgysem tudom soha betartani. De azt hiszem, anélkül is észreveszed, hogy rosszabbul vagyok, hogy szólnék. - erőltetett mosolyra húzza felszakadt ajkait, újra magába temetve túlfűtött indulatait. Apró léptekkel oldalazik ki az ajtón, karját végig a falnak támasztva, hogy szédelgő alakját képes legyen újra megtartani zsibbadó lábain. Kínos számára a hosszú percekig tartó feszélyezett csend; már teljesen megszokta, hogy nincs egyedül. Képtelen azonosulni a magány fogalmával, pedig régebben hosszú éveken át ez volt az egyetlen szó a szótárában, amiről tudta, mit jelent igazán. Hirtelen ötlettől vezérelve áll meg, tekintetét várakozóan a lány alakjába vésve, mintha nem tudná megfogalmazni kérdését. - A… A napló… Nem tudnád elolvasni nekem, hogy mi a legutolsó bejegyzés…? Amit azon a reggelen írt, amikor meghalt… Amikor felvittek engem Norlanába… - kissé lehajtja fejét, hogy elhidegülő vonásait eltakarják kócos tincsei, majd óvatosan újra megszólal. – Igazából azon sem lepődnék meg, hogyha Ő vitetett volna fel… De azért szeretném tudni az igazságot. – újra Mizuki alakjára emeli fakón csillogó tekintetét, egy erőtlen, fanyar mosolyt festve arcának gyűlölettől eltorzult vonásaira. – Persze, ha úgy gondolod, hogy jobb, ha nem tudom, mi történt, akkor nem kell elmondanod. Tudom, milyen vagyok, amikor bedilizek, és azt is, hogy utálod, amikor ilyen vagyok. Úgyhogy ne haragudj miatta… - féloldalas mosolya tökéletes ellentétben van hideg vonásaival, most mégsem próbálja egyiket sem titkolni a lány előtt.

2009.11.17. 19:57 Mizuki Sawa

Gondolataiba mélyedve nézte a fiút. - Soha nem is mondtam, hogy könnyű dolgod lenne velem... - válaszolta mosolyogva nézve a fiúra, de aztán arca hirtelen vált újra komollyá. - Úgy mint most is? Tele vagy sebekkel... Így akarsz vigyázni magadra? Halkan sóhajtott. Nem érezte jól magát, hogy mindezt ki kell mondania, de nem tehetett mást, nem akarta, hogy a fiú hülyeségeket csináljon. - Nem foglak magadra hagyni, és nem fogok elmenekülni! Veled maradok, és ebbe jobb ha beletörődsz, mert nem fogod tudni megváltoztatni a véleményem. Egy szó nélkül nézte, ahogy a fiú feláll, majd a felé nyújtott kezét nézte hosszasan, mielőtt megfogta. Azonban saját erejéből állt fel, nem akart még több fájdalmat okozni Danielnek. Értette, hogy miről beszél, hiszen ő maga sem érezte túlságosan jól magát odabent bezárva a kétségek és félelem közé. Kicsit erősebben megszorította a fiú kezét, de csak annyira, hogy az ne fájjon neki, aztán odaállt mellé. - Rendben menjünk. De csak akkor, ha megígéred, hogy szólsz, ha rosszabbul vagy... - Kritikusan méricskélte a fiút. Sokkal többet bír, mint gondoltam... Még most is, amikor tele van a sebekkel, és ennyi sérülés után is képes újra és újra talpra állni. Igazán csodálom ezt az akaraterőt... Bácsak én is ilyen erős lehetnék... Csendebn lassú léptekkel indulnak el. A hűvös folyosón egymás mellett haladnak, és hosszú percekig nem szól semmit. - Daniel... Még mindig nem akarod elmondani, hogy mi történt? Ki miatt izgattad fel magad ennyire? Miért akarsz hirtelen ennyire védeni? Mi történt?

2009.11.15. 16:09 Daniel Barth

Lassú, szaggatott lélegzete alig emelkedteti meg mellkasát, mintha élettelen karjának ólomsúlya nyomná vissza minden lélegzetvétel előtt. Meilis mérgező szmogjátl kiszáradt torkát kíméletlenül égeti a rárakodótt por, mégsincs elég ereje hozzá, hogy akár csak egy aprót is felköhögjön. Szürke szemeit résnyire összeszűkítve fordítja a lány felé hegekkel borított arcát, egy erőltetett, halvány mosolyra húzva felsebzett ajkait. - Te sem vagy könnyű eset, ugye tudod? És hogyha megígérem, hogy nekem sem esik bajom? - halk, rekedtes hangja alig hallatszik el néhány méternél távolabb megtört alakja felől, mégis reméli, hogy Mizuki meghallotta. Lassú, akadozó mozdulatokkal támasztkodik meg az ágy szélében, hogy megremegő térdeire újra rákényszeríthesse, hogy megtartsák súlyát. Sérült karja szó nélkül csuklik vissza oldala mellé mellkasáról, amint sajgó gerincét kissé felegyenesíti. Félig előregörnyedten próbálja enyhíteni a mellkasába vágó fájdalmat, melyet még az Első acélkemény ökle vágott bele nemsokkal ezelőtt. - Semmit nem akarok kinnt csinálni, csak... Elegem van ebből a sérült hangulatból, ami itt bennt van. - bizonytalanul nyújtja ki karját a lány felé, hogy segítsen neki felállni, s hogy megmutassa, tényleg jól van.

2009.11.08. 14:47 Mizuki Sawa

Hosszasan nézi némán a fiút, közben megpróbálva kideríteni, hogy mire is gondol. Halkan sóhajt, hiszen szinte már előre tudta, hogy ez lesz a fiú válasza, és nem lesz hajlandó elmondani neki semmit. De ahelyett, hogy további kédésekkel faggatta volna, úgy döntött, majd megkérdezi a Másodikat, ha az visszatért. Azonban annak ellenére is, hogy Daniel olyan elzárkózottnak tűnt, tudta, hogy nem így van. Tisztában volt vele, hogy már sokat változott első találkozásuk óta, és azóta már nem menekül annyira a magányba, mint ahogy azt tette. Legalábbi megpróbálta ezt bebeszélni magának. És ez eléggé sikerült is neki. Örült neki, hogy talán mégis sikerül a fiúnak egy új életet kezdeni. Gondolataiból annak a szavai hozták vissza, és megrázta a fejét. - Nem, ezt felejtsd el! - ugyan olyan halkan szólal meg, mint a fiú, és megszorítja annak a kezét, ami a sajátjára fonódik. - Nem tehetem, sajnálom... Tudod, hogy számomra az lenne a legrosszabb, ha történne veled valami... Már így is nehéz... Látni ezt a sok sérülést, és nem akarod elmondani, hogy mi történt... Annyira rossz a tudatlanságban élni... Annyira rossz volt itt lent várni, és nem tudni, hogy mikor térsz vissza... Vagy hogy egyáltalán visszatérsz-e... - Hangja hirtelen csuklik el, és megint a könnyekkel küzköd. Látja a fiú arcán a félelmet, ami talán akarata ellenére árulkodik érzelmeiről. Ugyan azt a félelmet, mint ami az ő szívét is elönti. Felemeli a kezét, és óvatosan végigsimít a fiú arcán, és rámosolyog. Bár tudja nem láthatja a msoolyát, reménykedik benne, hogy érzi a melegséget, amit irányába küld. - Ki? Mit akarsz kint csinálni? Biztos, hogy ez jó ötlet a te állapotodban? Nem kéne inkább pihenned? Ne haragudj, hogy megint ennyire aggódom, de hát... Tudod, hogy ilyen vagyok...  - Kicsit elhúza a száját a gondolatra. Emlékszik rá, hogy imseretségük kezdettén mennyire a fiú idegeire tudott menni ezzel a (túlságos) aggodalommal. Azóta is megpróbálta visszafogni magát, de nem igazán sikerült neki.

2009.11.07. 22:17 Daniel Barth

Amint a lány végzett, némán dől hátra, hátát óvatosan az ágynak érintve; mozdulatai görcsösen merevek, ahogyan zsibbadó végtagjait próbálja kissé elengedni. Kihűlt vonásait a mennyezet felé fordítja, élettelenül suttogva valamit, amit még talán ő maga sem ért igazán. Kínzóan sajgó vállát fáradtan öleli át jobbjával, élettelen karját némán mellkasára fektetve. - Mindegy, hagyjuk... – óvatosan emeli fel az ágyról zsibbadó karját, melyet még képes megmozdítani, hogy fáradtan karolja át ő is a lány derekát. Meg remegve hajtja annak vállára fejét, alig hallhatóan felnyögve. Akadozva dönti vissza vértől áztatott hátát, élettelen tekintetét a lány felé fordítva, mintha csak elveszhetne annak oly sok idő óta homály fedte vonásain. Mégis remegve sóhajt fel, kirázva fakó szemei elől szürke tincseit, reménykedve, hogy csak azok takarják el a fényt a világ színes képe elől. Meggyötörten fordítja el fejét, újra maga elé, a semmibe bámulva. - Rendben... Akkor csak annyit ígérj, hogy eltűnsz, hogyha újra lejönnek. Ha nem, akkor nem csak engem, de téged is megölnek. Kérlek... – elhaló hangja halk suttogásba megy át, miközben remegő kezével lassan megkeresi a lányét, erőtlenül megszorítva azt. Még magának sem vallaná be, de igazából elképzelhetetlenül fél, talán annyira, mint eddig még soha. Most először képes átérezni azt a fájdalmat, amin mások már rég túlestek; hogy a számára legkedvesebb embert talán örökre elveszítheti, akárcsak akkor a húgát. És talán most még jobban fájna, mint akkor. - Nem mehetnénk ki...?  - rázza meg újra fejét, hogy tincsei visszaeresszék az átláthatatlan fátyolt lélektelen tekintete elé, hogy eltakarja színtelenül csillogó szemeit.

2009.10.31. 12:50 Mizuki Sawa

Nem igazán érti, hogy miről beszél a fiú. Szavai csapán összefüggéstelen motyogások számára, és bár szívesen tudná, hogy miről van szó, első sorban azt tartja fontosnak, hogy ellássa a sérüléseket. Érezte, hogy a fiú összerezzen az érintése alatt, és az eddigieknél is óvatosabban közelítette meg a feladatot. Mikor aztán ellátta az összes régi és új sérülést legjobb tudása szerint lerakta a fiú mellé az elsősegélydobozt, és megállt előtte. A fiú feje fölött végignézett a teremben. Szemügyre vette az embereket. Mindenki olyan gyenge volt, nem egy sebesült volt köztük. Összeszorította a szívét a reménytelenség érzése. Még ha az egyes emberek nem is így gondolták, az érzés, hogy nincs jövőjük, ott lebegett felettük a levegőben. Még ha ezt nem is akarták. Még ha a remény lángja ott égett is a szívükben. Végül újra az előtte ülő fiúra nézett, és halványan elmosolyodott. Boldog volt, hogy ezek mellett a kilátások mellett is neki itt volt Dan. - Nem fogsz meghalni, nem hagyom, nem foglak elveszíteni. - Óvatosan átölelte a fiú nyakát, és mivel olyan kicsi volt, így is alig volt magasabb Danielnél. Az, hogy a jelek szerint ő a fiúnak a legfontosabb, csak még több melegséggel töltötte el a szívét. - Velem sem fog semmi sem történni. Vigyázok magamra, ezt megígérhetem neked. De nem értem, hogy kiről és miről bezsélsz... Ki mondta ezt? És mit vett észre...? Nyugodj meg, és mondj el mindent. Nyomott egy puszit a fiú homlokára, majd elengedte a nyakát, és leült mellé. Remélte, hogy sikerül elég támaszt nyújtani a fiúnak ebben az időszakban. Érezte, hogy szüksége van rá, és nem vonhatta meg ettől az éréstől. Mindent megtett érte, hogy sikerüljön neki a fiút is megnyugtatnia. Fontos volt neki, hogy elhitesse a fiúval, amit már olyan hosszú ideje próbál elhitetni vele. Hogy van remény, hogy nem kell a múlt fájdalmas terhét egyfolytába magával cipelnie, és hogy megéri a jelennek és a jövőnek élni, és semmiképpen sem a múltnak. Természetesen ő is meg akarta bosszúlni a fentiek tettét, de hajlandó volt azt is elfogadni, hogy nem lehetett ez a legfontosabb az életében.

2009.10.30. 18:30 Avila Mecoi

Semmitmondó tekintettel néz ki az ablakon, és látja az emberi alakokat maga felé fordítva. Könyökét a szék támlájára támasztja, és neki hajtja a fejét. Először az Első alakját veszi gondosan szemügyre. Mintha meglepettséget vélne felfedezni rajta. Hát igen, lehet, hogy kicsit túlzásba esett. Majd megfordult a székével, és msot a robotot kezdte el áthatóbban szemügyre venni. Nem tudnál végezni vele. Fülében a férfi szavai csengenek. Bosszantja, hogy így gondolja. Mintha nem lenne elég jó ahhoz, hogy végezzen egy robottal. Hogy végezzen azzal, amit az Első hozott létre. A hívó szavakra elvigyorodott, és még mindig nem vette le a tekintetét a nőről. - Csodálom, hogy ezt mindezekután így kimered jelenteni, bár ahogy mondtad, nincs esélyem, akkor megérthető, hogy nem félsz idehívni. - Újra felemelte a fejét, és egy hamis mosollyal fordult a nőhőz. - Nos, talán túlzás lenne azt mondani, hogy el vagyok ragadtatva, hogy láthatlak, és esetemben még az örömöm kifejezése is a hazugsággal lenne egyenlő, de talán azt heylén való lenne megemlíteni, hogy már vártam ezt a pillanatot, hogy találkozhassunk. Hallottam már rólad egyet és mást. Megnyugtathatlak, csupa jót, és elragadtató szavakat. Kicsit unalmas is volt. Ezen a ponton újra az Elsőre nézett, és halkan nevetett. Megfigyelte a férfi arcának mozdulatait, és a mosolyról sem maradt le. - Mint azt már a kedveseddel is tudattam, szándékomban áll elpusztítani, ha ő nem teszi meg, már pedig arra várhatok szerintem. Ne vedd személyesen, csak könnyen unatkozom, te meg úgymond rosszkor voltál rossz helyen. De nincs mitől félned, egyesek szerint nem is lennék rá képes. Bár lehet, hogy igaz a mondás, hogy a szerelem vakká tesz? Mindegy, bárhogy is legyen, egyenlőre nem kell ezen gondolkodnod, most más célom van. - Újra a világos hajú meilisire gondolt, és a neki tett ígéretére. Már most izgalommal tölötte el a viszontlátás gondolata.

2009.10.30. 18:06 Zev Owen

Meglepi Avila újszerű reakciója, mivel sosem gondolta volna, hogy a nő bármit is képes lenne megköszönni neki. Néhány pillanat erejéig tétlenül figyeli a gomolygó ködöt, mintha várna valamire, csak néhány szóra, egy megerősítésre a robot irányából, hogy tényleg átgondolta-e amit éppen tenni készül. Néhány másodperc telik csak el, míg eléri, hogy a Második hangja elevenébe találjon, megsürgetve monoton szívdobbanásait. - Nocsak, milyen sietős lett hirtelen. – leheli incselkedve, ledermedt vonásokkal állva, hogy ajkai önelégült vigyorra húzódjanak a megváltozott fejlemények láttán. Tekintete végigszánt a szmogtömeg látképén, melyben emberi alakok növekednek, míg jól kivehetőek nem lesznek, ahogy rohanva közelednek a légi jármű felé. Hirtelen önti el a büszkeség, mely most elfeledteti vele imént szerzett vereségét, mivel a tény, hogy a Második mögött már bezárult a feljáró hosszú, fémes szerkezete a legnagyobb győztessé tette. A motor zúgása egy röpke pillanat erejéig felerősödik, majd szinte teljesen hangtalanná válik, ahogy a hatalmas acéltest a levegőbe emelkedik, mintha egy láthatatlan kar húzná a homályban úszó ég felé. Szinte magán érzi a szavak élét, ahogy a kiáltások, már sokkal erősebben átszűrődnek az ablaküvegen, mely most tölténysorozatoktól remeg meg, hajszálvékony pókhálókat öltve magára, melynek kusza erezetébe beletorzulnak a szétzilálódott tömeg értetlen arcvonásai. - Kár, hogy törhetetlen üvegből készült. – sóhajtja évődve, ahogy kezét a V alakú kormányra helyezi, egy határozott rántással repítve fel az acélmonstrum alakját, mintha pusztán egy érintése elég lenne ahhoz, hogy életre keltse. A szürke fényben csillogó légjáró hamar magába issza az erősödő napsugarak melegét, ahogy a lenti zajok is egyre tompábbá válnak, majd végleg a semmibe vesznek, mintha sohasem léteztek volna. - Gyere nyugodtan közelebb.. Nem eszünk meg. – veti oda a vörös hajú lánynak színlelt természetességgel, miközben halvány mosoly játszik arcán, arról árulkodva, mennyire kiélvezi a váratlan fordulat minden egyes rezdülését.

2009.10.30. 17:10 Khiara Laken

Hirtelen kapja oldalra elsötétülő tekintetét a két alakról, ahogyan a robot sem pillantott rá továbbra sem lélegző testére, mely tekintélyesen fordul el az ülésektől és az elé beépített, kietlen várost mutató ablaktól. Az elhalkult tér csendjét pusztán a motor halk búgása töri meg, melyet lágyan keresztez ütemre pumpáló szívének dallama; ezt csak ő hallja füleiben visszhangozni, s már-már sérti érzékeit a gunyoros női hangba torkolló, egyöntetű suttogás, mintha szándékosan akarnák feszélyezni a számára rendkívül idegennek és távolinak ható helyzetet.  Sóhajtani szeretne, hogy kiadhassa magából régen befagyott heves indulatát, a hirtelen csata okozta belső fájdalmat, mely dermesztő jégcsapként mocorog mellkasa tájékán, ezzel gépies némaságba és magányos taszításba burkolva egész lényét. Minden egyes szó és lejtés, a megsértettség érzete újrajátszódik az önkívületlen pillanatokban, miközben hátrálása megakad a fémfal végett, melyet nem érzékel, mintha pusztán a levegő nélküli űrben ütközött volna neki egy láthatatlan anyagnak, mely meggátolja merev mozgásában. Teljességgel másénak érzi most a Második vázát, s képtelen rájönni, hogy lehet csak ő maga az üresség;  fel sem eszmélt, hogy gumiszerű ajkai elváltak egymástól, és torkából érces, tompa hangot hallatott. - Induljunk már. - szórakozottan simít végig kissé felhorzsolt szövetű karján, ahogyan azokat mellkasa elé fonja, kifejezéstelen, tettetett álmosságú tekintete elé kerítve a monoton vonalakat csuklóján. El tudja képzelni, hogy a ködön túlról már kibontakozni kívánnak az emberi sziluettek, ám azt tudomásul venni képtelen, hogy csak menekül pár hosszú pillanat erejéig, vagy pedig valóban küzdelemre szomjas, és azért jött vissza, hogy győzzön ebbe a félreeső csatában.

2009.10.30. 16:03 Avila Mecoi

Most először egy őszinte mosoly jelenik meg az arcán. - Nem is olyan rossz ez a srác, mindkettőnket elintézett. Ha csak egy kicsit több szusz lenne benne... - Az előtte térdelő férfire néz, és kommentár nélkül figyeli, hogy mit csinál. Hideg ujjai érintése alatt összerezzen, és amikor a kötés a sebéhez ér felszisszen. Majd hirtelen közel hajol a férfihez, és a fülébe suttog. - Köszönöm, hogy izgalmassá tetted nekem ezt a játékot. De még egyszer hozzá ne érj, most már az enyém! Visszahajolt a székbe, és hagyta, hogy a férfi ellássa a sebét. Tekintetével követte, ahogy a fehér anyag körbecsavarodik teste körül, és néhol már most átitatta vére, vörösre festve a makulátlan anyagot. - Oh, kicsit túlzás azt állítani, hogy belejöttem, nem gondolod? Hiszen nem válaszolsz, nem kérdezel, úgyhogy elég egyoldalú a dolog, és unalmas csupán kérdéseket feltenni, anélkül, hogy válaszolnál is rá... De talán most már te is belejössz. - Gúnyos mosolyra húzta a száját, és kihívóan kereste a férfi tekintetét. - Hasznom? Nem, én semmit nem haszonból csinálok. Így ebből se lenne semmi hasznom. Pontosan ezért, mert azt mondod, képtelen lennék rá. Félned? Képes vagy rá, hogy félelmet érezz? Vagy csak akkor, ha a Másodikról van szó? A te mindenedről. A miértjét én sem tudod... Valószínűleg mint mindig unaloműzésképpen. Ne keress értelmes, megmagyarázható okot, mert nem fogsz találni. Meg kell hogy mondjam, örülök, hogy összetalálkoztunk a folyosón. Rögtön két időtöltéssel szolgáltál, hogy ne legyenek olyan unalmasak a napjaim. Az ő figyelmét sem kerülik el a léptek. Oda se kell néznie, hogy meggyőződjön az idegen kilétéről, a férfi reakciója elég, hogy rájöjjön, hogy ki követte őket. - Már ha felérünk... - motyogja halkan, de elég hangosan ahhoz, hogy az Első még hallhassa. Tekintetét az ablakon kívülre szegezi. - Köszönöm... Kezét végighúzza a kötésen, mielőtt tekintetét a légjáró hátulja felé fordítaná, majd újra előre. - Na erre kíváncsi leszek. - mondja ismét enyhe gúnnyal, de szemében az izgalom fényét lehet felfedezni. Igen, ki lehet jelenteni, hogy nagyon szórakoztatják ezek a kis közjátékok.

2009.10.30. 15:27 Daniel Barth

Kétségbeesetten próbál nem teljes súlyával a lány vállára támaszkodni, még mindig zsibbadó lábai azonban képtelenek megtartani vértől áztatott testét. Erőtlenül vonszolja magát végig az épületen, néha majdnem összerogyva Mizuki alakja mellett, mégis próbál talpon maradni, a lehető legkevesebb támasz segítségével. A Második szavait csupán távoli suttogásoknak hallja, így inkább a lányra bízza a válaszadást, csupán némán bólint egy aprót, majd visszahajtja fejét maga elé, tekintetét az alattuk futó mocskos padlóra szegezve. Bántja a mellette lépkedő alak viselkedése, most először talán még szüksége is lenne arra, hogy közel legyen hozzá, hogy megint olyan közvetlen lehessen vele; hogy újra képes legyen elfelejteni mindent, minden véres emléket és az egész múltat. És ezt csak Ő lenne képes elérni... - Nem... Amíg te itt vagy, addig nem halhatok meg... – hangja megremeg; s ahogyan újra szúrni kezd oldala, tehetetlenül simul a lány oldalához, erőtlenül megtartva magát összecsuklani kívánó lábaival, esetlenül szorítja meg az őt tartó test vállát erőtlen karjával – Azt mondta... Megkeresi azt, aki nekem a legfontosabb... – nyögi maga elé remegő hanggal, mint aki fél attól, hogy a következő pillanatban mellette terem Avila alakja. Mikor beérnek a szobába, ahol már többen is vannak, arra várva, hogy valaki ellássa a sérüléseiket, némán ül le az egyik szabad ágyra, fátyolos tekintetét a lányra emelve. A halk szavakra halványan elmosolyodik, mégis kissé összerezzen, ahogyan Mizuki hozzáér sérült vállához. Alapból nem látsz, vagy ez a kísérletek következménye? – lehajtott fejjel emlékszik vissza Avila elhangzott szavaira, ez az egy mondat, azonban teljesen tisztán hangzik vissza már most homályba vesző emlékei között. - Ő is észrevette... Rögtön feltűnt neki... – suttogja maga elé elhaló hangon, mint aki csupán saját magának intézi szavait.

2009.10.30. 12:55 Mizuki Sawa

Hirtelen nehezedik rá a fiú teljes súlya. Tekintetét a Második zavaros alakjára emeli, nem igazán értette, hogy mire készül, de lassan bólintott.Tisztában volt vele, hogy a nő tudja mire készül, azon kívül nem is volt abban a helyzetben, hogy meszabja, hogy mit tegyen. És nem is akarta. - Rendben, de vigyázz magadra. - válaszolja halkan, és egy ideig még a távozó alak után néz, mielőtt újra elindulna a fiúval, bár most már sokkal lasabban, és óvatosan mozog. Érzi magán Daniel tekintetét, de kényszeríti magát, hogy ne nézzen rá. A kockákat szomolja a padlón, amiken elhaladtak. - Mire gondolsz? Meddig nem fogsz meghalni? Ne beszélj hülyeségeket, nem hagyom, hogy történjen veled bármi is! - Még mindig nem szánta rá magát, hogy Danielre nézzen, hogy a tekintetét keresse, ami olyan sok mindenről árulkodhatna. Inkább elbújik vállára omló sötét haja függönye mögé, talán most először szerepet cserélve próbálja meg ő elrejteni az érzelmeit a fiú elől. Végül aztán a fiú további szavaira nem bírja türtőztetni magát, és felkapja a fejét. - Dan, miről beszélsz? Hova ne menjek fel? És ki talál meg? Feljtsd el, bármire is gondolsz, felejtsd el, veled maradok! Feljtsd el! - Kétségbe esetten nézett a fiúra. Már megnyugodott, hogy újra együtt vannak, hogy bár szerezett pár sérülést életben van. És akkor most újra a félelem, hogy elveszítheti. Ez már túl sok volt neki. Némán haladtak tovább, de olyan sok megválaszolatlan kérdés volt benne. - Daniel, ki tette ezt veled? Tőle féltesz? Lassan visszaérkeztek a helységbe, ahol a többiek is voltak. Odavezette a fiút az egyik szabad ágyhoz, majd óvatosan leültette rá. Már indult, hogy hozzon egy elsősegélydobozt, de oda is jött hozzájuk valaki, és átnyújtott neki egyet. Egy hálás mosollyal elvette, letette az ágyra, és már neki is kezdett, hogy ellássa a fiú újabb sérüléseit. - Nem lesz egy nyugodt életünk, hogy ha egyfolytábana  sérüléseidet kell ellátnom. - mondta halk nyugodt, de mégis kicsit dorgáló hangon a fiúnak, és erőtlenül rámosolygott.

2009.10.30. 12:53 Zev Owen

Légies mozdulattal veti magát a vezetőülés mélyére, melynek támlája roboti súlya alatt könnyedén rugózik meg, miközben ujjai zsebének mélyére csúsznak, újra megbizonyosodva a tényről, hogy az apró faláda még mindig nála van, s nem csupán a képzelete játszott vele. Egyre inkább feszélyezi a helyzet, hogy nem érzi csípőjének vonalán az apró tárgyat, melynek érzete – ha ember lenne – folyamatosan biztosítaná őt arról, hogy azóta egy percre sem mozdult el egyenruhájának zsebéből. Elképzelését a dolgok valósságáról, a lány szavai után maradt űr is igazolja, ahogy egyetlen feldobbanó nesz sem keresztezi a levegőben álló, feszélyezett csendet, melyet a hirtelen felzúgó hadicirkáló motorja tör meg. Nem akar hátra pillantani, hogy szembesüljön a kudarccal, mely egyike azon érzéseknek, melyek eddig még egyszer sem fogták ennyire béklyóba; nem akar újra megütközni a látványon, hogy rajtuk kívül egyetlen norlanai katona sem élte túl ezt a kezdetben jól kivitelezettnek tűnő csatát. Avila szavai érdektelenül peregnek le róla, mint aki hirtelen láthatatlan páncélt vont maga köré, s még a kemény sértésnek ható mondatok sem tudják kizökkenteni zárkózottságából. Egy gyors gondolattól hajtva nyúl a vezérlő alatti fémfiók érzékelőjéhez, mely hangtalanul úszik elő a beépített fémszerkezetből, megmutatva a mélyére helyezett kábel és kötszerrengeteg kusza képét, melynek látványa arról árulkodik, hogy a legutóbbi küldetés vagy ütközet alkalmával valaki sietve dobálta vissza a szükséges holmikat. Határozottan nyúl a színes kavalkád mélyére, hogy kiemeljen egy még épnek mondható anyaggurigát, melynek egy másodperc alatt nyúlik el vakítóan fehér színe, ahogy egy hosszú csíkot szakít le belőle. - Az a meilisi támadott rám legutóbb. Az ő műve volt a töltény. – féloldalas mosolyt csal arcára a fejében átvillanó gondolat, hogy mennyire óvatlan volt aznap, hagyva, hogy egy ember ilyen könnyedén megsebezze. A szék tompán felszisszen, ahogy lassan felemelkedik róla, fél térdre ereszkedve a fehér hajú nő ülése mellett, miközben az ében színű karfát markolva egy mozdulattal forgatja be maga elé, hogy jobban lássa a lányt ért sérüléseket. - Ha már ennyire belemélyültél ebbe a kérdezz-felelek játékba, hadd kérdezzek én is. – szemei színlelt gyanakvással szűkülnek össze, ahogy a lány mellkasáig felhajtja a vértől nedves felsőrészt és ellentmondást nem tűrő kézmozdulatokkal kezdi átkötni deréktól a bordák vonaláig, hogy elállítsa a vérzést. – Neked miért érdeked, hogy elpusztítsd a Másodikat? Mi hasznod ebből? Most félnem kéne a fenyegetésedtől...? Nem tudnál végezni vele. – hangja határozottan cseng, mint aki egy pillanatra sem kételkedik saját szavaiban; egy másodperc, míg elköti a vastagon rögzített anyagcsíkot, mikor a hirtelen felhangzó, fémes koppanású léptek egyre hangosabbá válnak a megüresedett tér visszhangzó belsejében. - Ez kitart, amíg felérünk. – hangja halkabbá válik, mint aki meg akar bizonyosodni arról, hogy a lépések már megtorpantak. Nem pillant fel, mert pontosan tudja, hogy ki áll a feljáró végében, csupán egy pillantást vet az előtte ülő nőre, mielőtt elfoglalná helyét a sötétszínű ülésben.

2009.10.29. 22:56 Khiara Laken

Még a hátán érzékelte a robot tekintetét, akár egy tudatalatti látomást, mely csupán fémmellkasa belső ívét volt képes átdöfni, s gondolatait vad mozgásra ösztönözni. Kívül immár olyannyira érzéketlenné vált, mintha rétegvastag papírok tartanák őt össze és burkolnák be, mintha az érintés fogalma is múlandóvá vált volna a számára. Egyszerűen tudnia kell, hogy tapintásának és érzékletek utáni vágyainak többé nincs értelme,  hogy igaza van Meilisnek és Norlananak is, mert valóban csak egy hamis báb, ugyanolyan kiszolgáltatott, mint amilyen félrobotként is volt.  Egyedül arra képtelen rájönni, miért ennyire nehéz elfogadnia  sorsukat; miért nem képes beletörődni mindebbe szótlanul, miért kell ennyire önzőnek lennie és ennyit tudnia, mikor a tudattalanság sokkal inkább volt kecsegtető és fájdalommentes, s miért kell így mégis még több és még több tapasztalatra vágynia. Már csak arra tud gondolni mélységes letargiájában, várni fogja-e őt valami a végleges halál után, vagy örökre abban a kimért sötétségben kell úsznia, amelybe már többször is belemerült. Hogy bárcsak visszajönnének érte, és kérlelnék őt – amint öntudatlan mozgású teste logikájában lyukat ütött a gondolat, rá kellett jönnie, hogy ez soha sem fog bekövetkezni.  Hirtelen távolodik el Daniel alakjától, mintha áramütés érte volna halkan kattogó gépezetét, mintha most eszmélne fel rá, mi is folyik körülötte. - Kérlek, mondjátok meg nekik,  hogy sajnálom. Hogy ne kutassanak utánam, mert hamarosan vissza fogok jönni, világos? - hadarja dallamos színtelenséggel, üveges tekintettel a két meilisinek, mintha halálosan meg lenne rémülve. Valójában csak érzelmei játszanak benne egy torokszorító küzdelmet, melyet még akkor sem képes elnyomnia fémvázának mélyén, mikor lélegzetek nélkül kezd el futni a légjáró irányába.  A felzúgó ködtenger teljességgel elmossa a látóhatárt, megszokásból hunyorog, hogy ki tudja venni a recsegő, összeomlani kívánó házak körülfogta jármű masszív alakját. Nem csak azért siet, hogy még elérje felszállás előtt, hanem hogy az emberek ne vegyék őt észre – tudja, hogy még egyszer nem engednék őt el, s ha kell, erőszakkal tartanák maguk között. A tompa, enyhén visszhangzó hangokra sem áll meg egy pillanatra sem, tovább sürgeti saját lendülete, mintha magát üldözné a kietlen úton; csak akkor képes megnyugodnia, mikor lábai alatt megkondul a fémfeljáró hevült felülete, s kissé ziláltan, ellágyult arccal lefékez a szélvédett burokban.

2009.10.29. 21:50 Avila Mecoi

Elmerengve néz vissza a meilisi fiúra, és a Második alakjára, aki most odalépett hozzá, hogy segítsen neki. Bánta, hogy nem cipelheti fel magávala  fiút most, és nem szórakoztathatja magát vele már most.  Viszont azzal vígasztalta magát, hogy ez így most csak még izgalmasabb, megtudott pár információt, ami által az egész játék csak még élvezetesebbé válik számára. Főképp, ha kezei közé kaparínthatja azt, akiért a fiú harcol, hogy kideríthesse, mi mindenre lenne képes érte. Amikor felcsendült az Első bosszús hangja lassan felé fordította a fejét. Amikor látta rajta, hogy legszívesebben visszament volna, nyugtatóan rátette a kezét a vállára. - Hűtsd le magad, és hagyad szegényt, már így is eléggé elintézted, hogy egy életre emlékezzen rád. A csaj meg előbb utóbb a tiéd lesz. - válaszolta unott hangnemben, majd megfordult, és újra elindult a legjáró bejárata felé. - És örülnék neki, ha nem vennél semmibe, hanem nagy ritkán hajlandó elnnél válaszolni a kérdéseimre. Kezd untatni, hogy levegőnek nézel, és csak akkor vagy hajlandó rendesen bezsélni velem, ha a segítségem, a szolgálatom vagy tudom is én mi kell. Csak úgy közlöm veled, hogy valamikor én is beleunok ebbe. - mindezt ugyan olyan unott hangon mondta, mint az előbb, csak a szeme árulkodott egy kis bosszúságról, amit a férfi viszont nem láthatott, mivel a lány háttal volt neki. Amint újra belépett a légjáró most már sokkal üresebb fém belsejébe ismét helyet foglalt a vezető melletti ülésben, és a sebét kezdte el szemlélni. - Mit nem mondjak, jól elintézett a kis barátod... - Már nem vérzett annyira, és a seb szélén kezdett megszáradni a vér. Felszakadt ruháján át látni lehetett a hasát, ami szintén teljesen piros volt az elkent vértől. Tekintetét ismét felemelte a férfi alakjára. - Ha nem akarsz válaszolni, akkor találgatni fogok, ami egyes esetekben rosszabb. Szerintem már találkoztatok, és valamiért nagyon nagy volt benned a bosszúvágy iránta, tehát valamit tennie kellett, amivel sikerült felidegesítenie téged... Csak nem elszedte a nődet? Mekkora nőcsábász ez a cicafiú... Ha már itt tartunk... Mi votl a Másodikkal? Nem végeztél vele... Az volt a szerencséd, hogy mással voltam elfoglava, hiszen tudod, hogy mit ígértem. - Száját ismét a tőle megszokott gúnyos mosolyra húzta.

2009.10.28. 23:20 Zev Owen

Hirtelen érzi felgyülemleni ürességtől tomboló mellkasában a makacs sértettség érzetét, ahogy a megválaszolatlan kérdést függőben hagyva, tesz egy fordulatot, hogy még láthassa, amint a Második szorosan maga mellé húzza a nála legalább két fejjel magasabb, tehetetlenségtől leblokkolt testet. Egész váza megremeg, ahogy egyszerre hömpölyög át sivár fémtestén az önzés egy keserű, ingerültségbe vesző érzete, mely elárultan suttogja logikájának mélyéről azt az összetéveszthetetlen érzelmet, melyet az emberek egymás között csak féltékenységnek neveznek. - Képtelen vagyok felfogni, miért segít mindig ekkora odaadással azon a szerencsétlenen... - suttogja megfeszített állkapoccsal, észre sem véve, hogy teste a tudta nélkül vette fel támadó pozícióját, mint aki bármelyik pillanatban kész újra a fehér hajú meilisinek ugrani. Fémszíve megállás nélkül pumpál, mintha másodperceken belül mellkasának ívébe csapódhatna, füle sípol a folyamatosan rátörő tudattól, hogy a Második lénye lassan már minden ízében a meilisieké lesz akár nála a zenedoboz, akár nincs. Képtelen elviselni a robot csuklójára hegesztett, pulzáló fémpánt látványát, a szavakat, melyek mind ehhez a városhoz kötik, vagy a tudatot, hogy szívesebben kötözi egy kívülálló sebeit, ahelyett, hogy vele tartana és legalább azért küzdene, ami még az övé lehet. Egy másodperc tört része alatt szánt végig rajta a jeges tudatosság, ahogy megérzi csitító logikáját, mely villámcsapásként áramlik végig minden egyes porcikáján. Nem lenne képes betájolni az időt, amíg homályba vesző tekintettel figyelte a lányt elmenni, azonban büszkesége most rávette, hogy egy hirtelen vett mozdulattal tovább induljon, akaratlanul is gyorsítva elnyújtott léptein.

2009.10.28. 18:15 Daniel Barth

Tehetetlenül csuklik össze Avila alakja mellett, fegyvere idegesítő lassúsággal csúszik ki markából, hogy aztán saját alakja mellett érjen földet.  Az érzés, mintha gerince több darabba tört volna szét, még percek után sem akar szűnni. Mozdulatlan teste szinte már elveszik a többi, élettelen ember és cyborg mellett, néhány pillanattal később mégis meghallja a Második lassan melléérő lépteit. Egyszerre nyugszik meg, és ragadja magával a fájdalom újra, miközben lassan felemelkedik a fölről. Kényszeredetten próbálná magát saját erőből megtartani, azonban karja csupán idegenül rándul meg a robot vállán, ahogyan kínzóan zsibbadó végtagjait próbálja újra mozgásra bírni, hogy enyhítsen a Másodikra nehezedő súlyán. Újra összerezzen, mikor újabb lépéseket hall a hatalmas épület irányából, azonban halvány mosolyt vet a lány felé, mikor meghallja annak hangját. Olyan szívesen megölelné ő is, szinte már fáj neki a tudat, hogy most képtelen akár kis mozdulatot is tenni, amivel egy kicsit is viszonozhatná azt az örömöt, amit ezzel a lány szerzett neki. -... addig nem fogok meghalni... – ismételgeti elhaló hangon úgy, hogy a lány is meghallja. Zavartan emeli fel a fejét, ahogyan belépnek az épület hűvös légterébe, némán elfordítva oldalra a fejét, fátyolos tekintetével a lány arcát fürkészi szürke tincsei alól. Gondolatai visszaterelődnek Avila utolsó szavaira, mire kissé eltorzulnak vonásai. ...addig nem nyugszom, amíg mindketten a kísérleteimmé nem váltok... Éles hirtelenséggel kapja el a tekintetét, újra a földet bámulva, kissé felgyorsult lélegzete sűrűn emelkedteti megfáradt mellkasát, újra normális ütemre bírva elhalni kívánó szívét. - Soha... soha többet ne menj fel... Ha velem maradsz, megtalál...

2009.10.28. 09:19 Mizuki Sawa

Nem tudja, hogy a lány válaszolt-e neki, vagy szó nélkül hagyta-e a megjegyzését. Némán követte őket, és amikor megérkeztek abba a részlegbe, ahol a gyengék, sérültek és öregek tartózkodtak a harc ideje alatt rögtön elvonult az egyik sarokba, és összekuporodott. Fejét a felhúzott térdére hajtotta, és megpróbálta visszafogni az ismét feltörni kívánó könnyeket. Gondolatai Daniel, a csata és a többi ember körül forogtak, akik most mind talán odafent áldozzák az életüket. És ott van köztük a fiú, aki a legtöbbet jelenti neki. Szemei elé bekúsztak az emlékképek Daniel sérüléseiről, majd párosultak hozzájuk a rémképek, hogy mi minden történhet még vele. Egyre jobban remegett a félelemtől. Végül aztán megunta, és lassan erőtlenül felállt, majd elindult az ajtó felé. Érezte egyesek tekintetét magán, de nem tudta, hogy szólnak-e hozzá. Kifelé menet, mintha lerázta volna magáról valaki kezét, de még ebben sem votl biztos. Nem foglalkozott a külvilággal, csak is a célja hajtotta. A folyosóra kiérve rögötn elindult az egyik irányba, de mint az hamarosan kiderült, nem erre kellett volna haladnia.Visszament, hogy megpróbáljon egy újabb kísérletet. Sokáig bolyongott így a folyosókon, míg végre sikerült egy irányt találnia, ami talán a jó volt. Egy örökkévalóságnak tűnő séta után végül lépteket hallott. Azzal nem is foglalkozva, hogy talán az ellenség is lehet, vagy talán pont ezért, felgyorsította a lépteit. A sarkon befordulva azonban Daniel és a Második alakjával találja szembe magát. Hirtelen megtorpan, majd pár másodpercnyi habozás után odarohan hozzájuk. - Mi történt? - kérdezte sokkal inkább a nőnek szegezve kérdését, mint az érintettnek. - Daniel te idióta, nem kellett volna oda menned! - Bár szavainak bosszúsnak kellett volna hatnia, nem lehetett mást észrevenni, csak az aggodalmat. Végigsimított a fiú arcán, a vágás mentén, ahol nem sokkal korábban Avila ujjai is végigvándoroltak, majd óvatosan és gyengéden átölelte a fiút. Boldog volt, hogy újra láthatja, és úgy ahogy egyben volt, de nem bírt ránézni, nem bírta elviselni a sérüléseinek látványát. Könnyei átáztatták a fiúnak már amúgy is vértől nedves pólóját. - Menjünk, el kell látni a sebeket. - Rá se nézve a másik oldalról megtámasztva segített a nőnek, és így haladtak tovább. Tekintetét végig a lába elé a földre szegezte.

2009.10.27. 21:22 Khiara Laken

Elrévedten, véletlen rúg bele egy koszos fémtartozékba, mely fájdalmasan kong meg, mintha a félrobot, akinek testéből származik, halálosan sérelmezné a mozdulatot. Néhányuk elfeketített sisakja leszakadt fejükről, s most látszódó arccal, kicsavart pózban fekszenek a véres betonon, mintha báb módjára odaszegezték volna őket az őrült beállítás kedvéért. Kissé felsípoló füllel emlékezteti magát, mennyire retteg  a látványtól, hogy egyszer majd szembekerül egy elfeledett ismerősével, testvéreivel, akik vagy már régen halottak a csaták végett, vagy jelenleg is az Első seregét szolgálják.  Most, hogy zenedobozát felajánlotta a harc tétjének, olyan, mintha roncsolt emlékei máris további pusztulásnak indultak volna, fél,  hogy már nincs mi emlékeztesse a gépet, hogy vannak és voltak, akikért nem érdemes feladnia félhamis érzéseit.  Még éppen elkapja a pillanatot, mikor az egyenruhás alak csúnyán a földre küldi Daniel alakját. Ha nem látná, hogy az állva maradt tintafekete haja kitűnik a semleges és elhanyagolható színű térben, azt hinné, egy cyborg még életben maradt, és tovább akarja folytatni a lezárult, emberek nyerte küzdelmet. A sebesült helyett is felszisszen, azonban megkönnyebbülten, hogy a férfit nem holtan látja bújik elő pár pillanatra rá egy fal rejtekéből, hogy enyhén csóválva fejét, mintha dühös lenne rá hajoljon meg kissé felette. - A sebesültek nem harcolhatnak,  nem volt elég világos, esetleg logikus? - kérdezi tömény hidegséggel, mit sem törődve Avila és az Első alakjával, akik még láthatják őket. - Így kétszer annyi fájdalommal fog járni a gyógyulásod, ezt megígérhetem.  Magába fojtott levegővel veti át a férfi karját saját vállán, hogy a szaporán dobogó mellkas fele hozzá tudjon simulni a fémváznak, mintha egy stabil támaszt akarna nyújtani merev alakjával. Enyhén meginog a súly mellett és alatt, mert a fiú hozzá képest túl magas; embertelen ereje ellenére is olyan nyomasztó érzés kerekedik fel benne, mintha minden pillanatban rá akarna borulni a megfáradt, szúrós illatú, sebektől némán sikoltó és dobogó test, hogy elsodorja őt a halál övezte, felrepedezett talajra. Lassú kíméletességgel indul meg a kietlen úton egy lejáró irányába, kifejezéstelenül visszatekintve a válla felett a két alakra, és napsugarakban fakón izzó légjáró fémburkára, fájdalomban égő lélekkel várva, hogy az felemelkedjen, és újra Norlana kristálytiszta levegőjét hasítsa.

[1115-1096] [1095-1076] [1075-1056] [1055-1036] [1035-1016] [1015-996] [995-976] [975-956] [955-936] [935-916] [915-896] [895-876] [875-856] [855-836] [835-816] [815-796] [795-776] [775-756] [755-736] [735-716] [715-696] [695-676] [675-656] [655-636] [635-616] [615-596] [595-576] [575-556] [555-536] [535-516] [515-496] [495-476] [475-456] [455-436] [435-416] [415-396] [395-376] [375-356] [355-336] [335-316] [315-296] [295-276] [275-256] [255-236] [235-216] [215-196] [195-176] [175-156] [Korábbi]