Új bejegyzés Frissítés

2010.03.28. 18:44 Zev Owen

Az egyik fiók tartalma meghozza a várt eredményt: hófehér színű műtős sapkák és halványzöld maszkok kerültek elő a mélyéről, melyek valószínűleg az itteni felszerelés részei. Tudja, hogy a szoba másik szegletében van egy nagyobb szekrény fogasokkal, így kizárt dolognak tartja, hogy ott ne találjon orvosi köpenyt is. Szándékosan marad mégis a polcok felé fordulva, amíg hallja, hogy a lány öltözik. Nem akarná még azzal is feszélyezni a helyzetet, hogy feltűnően végigméri – mert tudja, hogy akaratlanul is ezt tenné. Ez egészen más, mint a Második teste. Annak látványa mindennél természetesebb volt a számára, mivel ő volt az, aki megteremtette. Csuklóját a kihúzott fióknak támasztja; vár mielőtt kiemelné a holmikat. Csak akkor mozdul meg mikor Khiara nehézkes lépéseit hallja visszafelé. Érzi, hogy a szobában megült néma csend és a lelkére nehezedő feszélyezettség csak egyre tovább hajszolja a szótlanság felé. Próbál szenvtelenül mozogni, mintha mi sem változott volna, szeme sarkából mégis többször a nőre pillant, mint aki minden percben meg akar bizonyosodni arról, hogy még mindig ott áll, ahol az előbb hagyta. Hangtalan lépésekkel teszi meg azt az elenyésző távot a szekrény felé, közben a hatalmas kockákból kirakott márványpadlót figyeli, melynek világos színétől teljesen elüt fekete, porlepte bakancsa. Gondolatai Meilisre terelődnek és a Második testére. Az emberek bizalma ennyivel nem lesz kielégítve, és ezt akármennyire is igyekszik magában tagadni, a keserédes érzés akkor is tántoríthatatlanul ott ragad a gondolatai között. Tudja, hogy egyszer úgyis vissza kell majd térnie Norlanaba, melynek ténye egyszerre tölti el izgalommal és megfáradt csalódottsággal. - Vedd fel, aztán induljunk. Nem várakoztathatjuk meg őket. – ejti szavait félhangos gúnnyal, miközben a műtőasztal szélére rakja az összegyűjtött holmikat és megpróbálja elnyomni magában a késztetést, hogy ő maga tegye fel őket a lányra; csak azért, hogy a nedves hajtincseket elsimíthassa az arcából, vagy, hogy lágy vonásaihoz, a felfedezetlen testhez érhessen. Végigfut gerincén a jeges borzongás, miközben hagyja, hogy feleméssze ez az értelmetlen vágyakozás.

2010.03.28. 18:08 Khiara Laken

Épp csak megérzi a bőrébe fúródó tűt, mikor a robot rutinos öltésekkel összevarrja a sebet. Akkor nyilallt belé igazán a zsibbadt, fémes fájdalom, mikor lecsatlakoztatták róla a csövet; magába kapott egy mély lélegzetet, s azóta úgy érzi, hogy végre kezd kitisztulni előtte a kép.  Már jóval inkább öntudatánál van, mintha agya az oxigénre igazán működésbe lépett volna. A szavak azonnal értelmet nyernek benne, tisztán érti, amit a férfi mond, még ha tompábban is, mint a teljes gépi vázban. Fáradtan mered maga elé még néhány pillanatig, miután megvonják tőle a támasztékot. Arca színtelenné lazul, hogy még a legkisebb energiát is a mozgásba tudja belefektetni. Tudok járni.  Igyekszik határozottsággal fellépni, leginkább saját magának. Nem akar totális elesettséget és bizonytalanságot sugallni; azonban amikor megfordul ültében, hogy leléphessen, megakad a szeme a szekrényekben kutató roboton, mire minden ízében összerándul. Már ő is fel tudja mérni a távolságtartó idegenkedés miértjét, csak a túlsó oldalról. Mintha csak most fogná fel, hogy mekkora tekintély és erő lakozik egy ilyen gépi testben. - Olyan csendes. – morajlik fel rekedt hangja eredeti lejtésében, önmaga elé merengve. Természetesen sajgó szívére értette; épp csak érzékeli a dobogást, mintha az alig élne.  Nem is tudja, mit érezhetne a hálán kívül. Olyan, mint mikor valaki már egy örökkévalóságnak érzékelt idő óta – mintha már születése pillanatától kezdve szerette volna az áhított dolgot – várakozik, majd miután megkapja, elfogadja, s tudomásul veszi. Talán el is veszne a kaotikában, ha ki tudná adni minden érzelmét, mely a hónapok alatt a lényévé vált – azt a végtelen méretű undort, a vágyakozást, az álmodozást, a reménytelenség és a remény állandó ingását.  Hideg, langyos cseppek átszőtte bőrét perzseli a hűvös márványpadló, mikor kilép az üvegkoporsóból. Lábai össze akarnak csuklani, térdei remegnek a rátörő erőtlenségben. Maga után húzva a fehér lepedőt támolyog oda a Másodikhoz, hogy még azelőtt fel tudjon öltözködni, mielőtt a férfi visszafordulna hozzá.  Koordinálatlanul akadoznak végtagjai, állandóan belegabalyodik a ruhákba, ráadásul azok nem állnak rajta olyan fényesen, mint a tökéletes vázon, melyre mindkét lepedőt ráfektette. Legalább a göncök melegíti bőrét. Érzi, hogy a jóleső forróság egészen a csontjáig fúródik.  Nem kerülhette el a kósza pillantást a félig elnyílt szemekkel. Komoly vonásokkal fürkészi az alkotást – bizarr élmény, furcsa, hogy ebben a porcelánbabában lakott. Megint rá hárul a feladat, hogy lehajtsa az üresen álmodó test szemhéját. Legyenek boldogok az emberek.  Visszasétál, hogy gyakorolja a járást, és hogy a kabátot is magára vegye. Újra az asztalnak támaszkodik, kissé meggörnyed, ellazítja élő izmait. Most ő sem igazán tud mit kezdeni a helyzettel, kissé feszeng, izgatott, ha a szobában mozgolódó, pusztító erejű Elsőre gondol.

2010.03.28. 16:22 Zev Owen

A műtőasztal élesen megnyikordul a hirtelen mozdulatra, mikor felsajduló szíve reflexből hátra rántja testét, amint a lány arca az övéhez ér. Megpróbál mélyeket lélegezni, de csak hosszú pillanatokkal később ébred rá, hogy semmit sem érez az egészből. Látja a félgépen úrrá levő zavartságot, mely csak még jobban elbizonytalanítja. Érzi, hogy a hülye viselkedéstől, amit produkál, nyakának hátulja égetővé forrósodik, mintha egy gyerek szégyenkezne olyas valami miatt, amiről nagyon jól tudta, hogy nem szabadna megérintenie. Lábai egy pillanatra meginognak, ahogy súlypontját egyikről a másikra helyezi, azt latolgatva, mi lenne a leghatékonyabb segítség. Nem bízik abban, hogy Khiara már járni tudna, így a legkézenfekvőbb az lenne, ha egy darabig a karjaiba venné - most mégis habozik, mint akinek nincs joga elragadni egy védtelen, elgyengült testet. Hangosan engedi ki magából a levegőt, majd egy távolságtartó mozdulattal dönti meg felsőtestét és nyúl előre, mint aki egy vadállat közelébe akar férkőzni anélkül, hogy az a karjába marna. Egy óvatos, csavaró mozdulattal szabadítja meg a lányt a vékony csőtől, melynek végét vörösre festette a félemberi vér, majd tovább nyúlva orvosi tűt és cérnát vesz magához a Khiara válla feletti fémpolcról. Határozatlanul dönti a nő mellkasát sajátjának, hogy így támaszt nyújtva meg tudja tartani a még erőtlen testet. Érzi, hogy szövetét érik a nedves, jéghideg tincsek, ahogy fejét előre hajtja a lány arca mellett, ügyelve arra, hogy a bőrük ne érintse egymást; másik karja is előre indul, hogy Khiara válla köré kulcsolódhasson - mintha át akarná ölelni - így könnyedén hozzáfér a nyakon húzódó vékony sebhez, hogy végül néhány rutinos öltéssel össze tudja varrni. A mozdulat, ahogy elhajol és elengedi a lányt ugyanolyan szétszórt, mint az arcára fagyott, üres maszk, mely mintha folyton egyetlen, átláthatatlan dologra koncentrálna. Egy lélegzetvételnyi időre semmitmondó tekintetekkel pásztázza a szobát, hogy ne ragadjon meg újra és újra a vörös hajú lányon a tekintete, majd flegmán nyúl a Másodikról lehúzott kabátért, hogy a félgép felé nyújtsa. - Tudsz járni? Egyszerűbb lenne, ha magadra vennéd a holmiját. Így nagyobb feltűnést keltenénk, mint egyébként. – közli rideg hangon, szája széle azonban alig kivehetően gúnyos mosolyra húzódik. Most, hogy a stressz akadályok nélkül felszabadult benne, valamiért nevetésre ingerli a helyzet. Nem igazán érzékeli az idő múlását; a siker íze, mely most újra élettelien dobogtatja mellkasát szinte eufórikus állapotba taszítja a lelkét. Legszívesebben szabályt szegve rohanna ki, akárhová, csak el innen. Elege van a feszélyezett légkörből és a soha véget nem érő tervek szövögetéséből. - Itt biztosan vannak orvosi köpenyek. Valahogy el kell rejtenünk a hajad. Úgy azt hiszem már senkinek sem fog feltűnni, hogyha egyszerűen kisétálunk innen. Késő van... – gondolkodik hangosan, miközben a többi szekrényt is feltárja, annak reményében, hogy valami használható holmira akad. Tudja, hogy hamarosan reggel lesz, és a tudósok elözönlik a laborokat, így jobb lenne, ha nem várnák meg a napfelkeltét.

2010.03.28. 13:52 Khiara Laken

Keze elernyedve omlik vissza, mikor a robot fölé magasodik. A fény helyét sötétség veszi át, ahogyan az árny egészen közel hajol hozzá, mintha démon módjára a lelkét akarná kiszívni. Akaratlanul is belerándul – egy orvos emlékét idézi fel, a fájdalmat és a véget nem érő szenvedést -, izmai hévvel telve szorulnak össze. Elnyílt ajkait elfulladt, halk nyögés hagyja el, mint az első hang, amelyet képes volt kicsikarni sajgó, vízért üvöltő torkából.  Feje már mozdulna, hogy tiltakozó mozdulatokat tegyen, szíve csapdába esett hal módjára vergődik. Csak akkor nyugszik le, mikor értelmezi a suttogást, mely közvetlenül arca előtt kelt életre. Forró, elesett lélegzetei felkavarodnak kettejük között, elveszik a mély megkönnyebbülésben, mely melegen keríti őt a hatalmába. Biztonságban van.  Lehunyja ellazult szemeit, hagyja, hogy a csábító érzésekből ösztönszerűen erőt meríthessen. Arcán most apró, langyos cseppek remegnek, ahogyan a fagy felolvadt bőrén; már képes arra, hogy szemöldökeit összehúzza a zsibongó nyomás, ajkait pedig finoman felfelé íveltesse a fájdalommal elvegyült sikerélmény és öröm miatt. Úgy fekszik még néhány pillanat erejéig, mint egy elhunyt, aki utolsó perceiben is szenvedett, mégis boldogan távozhatott, majd lassan nyitja fel újra tekintetét, hogy láthassa is végre a dolgokat.  Többé már nincs robotos pontosságú, különböző funkciókat ellátó szeme. A kifejezéstelen, türelmesen várakozó arc szinte kirajzolódik a homályból maga előtt. Azonnal kiveszi a mézarany pontokba sűrített telhetetlenséget, mely ismerős gondolatokkal ajándékozza meg.  Íriszei nem akarnak oldalra rebbenni, titokzatosan hunyorít rá a férfire, mintha néma szócsatát folytatnának. Még ha kegyes hazugság is hangzott el, szíve érzékien dobbant bele a bókba; szemeit egy másodpercre emberien megemeli, hogy kicsit oldjon abból a tartózkodásból, ami most közöttük játszik.  Rá kell jönnie, hogy így tudna maradni akármeddig, mert az intenzív, végletek között rohangáló érzések tökéletesen öntudatuknál tartják. Mielőtt még újra felemelhetné a kezét, hasít belé a súlyos igazság – időszűkében vannak.  Elgyötört, de csillogó tekintete hirtelen válik rémültté. Most már egész testével mocorogni kezd, hogy a hidegség végleg elüljön. Lélegzetei felerősödnek, szíve szúrós dobbanásokkal igyekszik vért pumpálnia a legkisebb erekbe is, hogy felsőtestét megfeszítve felemelkedhessen. - Segíts… - lélegzi egy száraz, halk felköhögésbe fúlva. Kétségbe van esve, amiért végtagjai még mindig csak hosszú másodpercek után reagálnak gondolataira. Nem akarja még inkább hátráltatni a robotot, nem akar elbukni főleg most, a menekülés utolsó fázisában.  Kezét csak most volt képes a fehér anyagra csúsztatni, hogy ujjait zavarba ejtő görcsösséggel összeszorítva megtartsák a takarást mellkasánál. Nedves, összetapadt tincsei vállaira omlanak, ahogyan arcának vonala már az Elsőét éri. A nyakába mélyített cső, mely még mindig összeköti őt a Másodikkal azonban feszíti idegeit, és ettől olyan érzése van, mintha egy láthatatlan erő tartaná fogva és akadályozná.

2010.03.27. 21:32 Zev Owen

Egész teste ellazul az ereiben végighömpölygő megkönnyebbüléstől, ajkai résnyire elnyílnak egymástól, mikor megérzi a mély lélegzetvételeket átvonulni az új szívet kapott mellkas mélyén. Jobb karja – mely a lány derekát öleli át – megfeszül, keze ökölbe szorul a lepedő anyaga körül, ahogy újabb és újabb gyötrő érzelemhullámokat küzd le magában. Légzése újra megindul, szinte a lányéval egy időben, miközben mellkasának mozgását Khiaraéhoz igazítja. Ledermed, mikor a jeges ujjak tincsei közé szántanak; érzi, hogy szíve vadul vergődik mellkasában, fekete vérét pedig elönti a tehetetlen zavartság. Egész teste felforrósodik, miközben kivár, hogy mindez újra és újra lecsillapodhasson benne. Szemei résnyire nyílnak, miközben lassan megemeli a fejét, hogy komoly, kifürkészhetetlen vonásaival a lányra meredjen. Egyenesen a félgép kékes árnyalatú íriszeibe tekint, saját pillantása elmélyül - lázas csillogás lesz úrrá rajta, mely megtöri az arcára fagyott ürességet. Meglepően gyerekessé válik a tekintete, melyben egyszerre játszik az éretlen kíváncsiság, az elfojtott öröm, a vad szenvedély és az elővigyázatos távolságtartás. Elönti a megborzongató melegség, melyben az érzelmek kavalkádja csordultig tölti mellkasát. Még sohasem érzett egyszerre ennyi mindent; még egyszer sem keveredett benne semmisem így, mint most a fájdalom és a boldogság. Óvatos mozdulattal magasodik fel a székről, karjának súlyát is levéve a testről, hogy a lány kényelmesebben feküdhessen. Tenyereivel kitámasztja magát Khiara fejének két oldalán, majd behajlítva gépi karjait közel hajol az arcához, mint aki elenyésző centikről akarja szemügyre venni a már jól ismert vonásokat. Arcára hirtelen zárkózottság költözik, szemeiben vadul fénylik a kétkedés és az aggodalom, mintha egy vadidegennel nézne farkasszemet. Furcsállja a hirtelen rátörő vágyódást, mintha a félemberi test könyörtelenül maga felé vonzaná. Úgy érzi mintha újra beleszeretett volna, azonban hiába ízlelgeti az elképzelhetetlen tényt, nem tudja megmondani mi a különbség a most életre kelt érzés és a Második iránt táplált elvakult szenvedély között. Csak egyetlen logikus magyarázat ragad meg gondolatai között: saját kielégítetlen kíváncsiságára az új helyzet iránt. Érzi, hogy szomjazik a tudásra, meg akarja ismerni azt a magával ragadó erőt, mely a lány elgyengült testéből is olyan intenzitással árad, hogy bőre szinte beleborzong a közelségébe. Borostyánszínű szemei felizzanak, miközben meg sem próbálja leplezni mohó pillantását, mely szüntelenül magába zárja Khiara arcának minden részletét, hogy még akkor is láthassa, mikor lehunyja a szemeit. - Gyönyörű vagy. – suttogja visszafogott, hűvös hangon azt a két szót, melyet akkor is elmondott, mikor a Második vázához tapintotta ki a lány arcát, hogy ne csak látvánnyal, hanem érintéssel is befogadhassa az összetéveszthetetlen vonásokat. Nem pillant félre, arca azonban továbbra is kifejezéstelen marad; csupán szemei mutatják folytonosan váltakozó érzelmeinek ezerárnyalatú skáláját, kimondott szavai és hanglejtése azonban tovább őrzik azt az érdes jellegtelenséget, mely semmit nem árul el magáról. Nem akarja, hogy a lány észrevegye rajta ezt az érthetetlen imádatot, mely most teljesen zavarba ejti.

2010.03.27. 20:07 Khiara Laken

Hosszú másodpercek telnek el, míg felfogja, hogy valami mozdulatlan, hideg arcához ért. Kezdi újra magához venni emlékeit, érzéseit, de csak mérsékelt fokozatossággal, így még képtelen behatárolni, hogy ki van mellette.  Tényleg Meilis fejeztette őt be?  Legelső emléke, mely belévillan, ehhez kapcsolódik. A teljes tudattalanságot azonban átszövi egy megfoghatatlan nyugalom, mintha lelke már régen megelőzte volna agyát. Érzi, hogy biztonságban van, és nincs félnivalója.  Ajkai kiszáradtan nyílnak el. Első igazi lélegzete elakad, fogai közt képes csak megszűrni a levegőt, mintha felszisszenne. Mellkasa megrezzen, majd magasra emelkedik – a késszúrásszerű fájdalom csak pillanatokkal később hasít tudatába. A szívműtét helye még rettentően húzódik, a szerv gyengén lüktet bordái között. Ahogyan többszöri pumpálás után teljesen átitatódik a mérgezett vérrel, finom nyilallásokkal elégedetlenkedik az leharcolt szervezet miatt. Ez a szív mindig is rettentő gyenge lesz, talán hamar bele is betegszik a megviselt test miatt; de egy pillanatig sem bánja, mert olyan a dallama, mint a robot szép hangú félszívének.  Most már tudja, hogy az Elsőnek kell ott lennie. Ráeszmél, hogy egy finom súly nyomja vissza mellkasát eredeti helyzetébe. Újra lélegzik egy szaggatottat, újra visszanyomja. A súlyban felismeri a férfi homlokát, mire lelke álmosan lázítja fel szívét. Nagyot dobban, és végleg el kell ismernie, hogy nem halott, él.  Beszélni akarna, nyelni, de még ahhoz is túl erőtlen. Pedig már most vágyódik egy korty vízért; amint a vér mozgósította magát, a fagyott test megkezdett kilépni hibernált állapotából, és melegedni normális, emberi hőmérsékletre.  Ujjai megrezzennek a vékony, fehér lepedő alatt. Lassan kezdi érezni a zsibongó bőréhez simult anyagot, mely nem fűti meztelen testét eléggé. Még mindig túl hideg van, fázik, ezért gyengéden felvacog. Ez a reszketés azonban más, mint a vázban. Itt most nincs jégverem, se kiismerhetetlen újdonság. Élt már ebben az alakban, ismeri; egyedül szíve az új lakó.  Hallja nevét, ezért mindenét megfeszíti, hogy mozdulni tudjon. Olyan fájdalom itatódott a mély lejtésbe, hogy először azt hiszi, elrontott valamit. Pár másodpercre rá megérzi a lepedőt, mely lassan csúszik le alkarjáról – olyan kínnal, mintha egy borotvaéles fegyvert szántottak volna végig sápadt bőrén.  Fülei felsípolnak, talán túl nagy erőt akar kifejteni; ez azonban egy pillanatig sem érdekli őt. Ha akar valamit, akkor makacsul addig küzd, míg el nem éri. Vakon kutat néhány kimerült lélegzetvétel erejéig, mígnem ujjai bele nem ütköznek a szilárd anyagba, mely mintha mellkasának kiálló része lenne. Kezét elgyötörten emeli feljebb, jólesően ellazítva magát, mikor ujjai nyugtató csitítással a fekete tincsek közé kapaszkodnak.  Szemeit immár tudatosan nyitja csak el félig. Elvakítják a neonfények, melyek íriszébe hasítva sajdítják meg fejét. Legszívesebben vagy azonnal mozgósítaná elernyedt végtagjait, vagy álomba süllyedne a robottal együtt, és eltűnne a Világ elől.

2010.03.27. 18:57 Zev Owen

Remegve húzza le ujjairól az orvosi kesztyűt; most, hogy megfeszített izmokkal véghezvitte a szívcserét teste eléggé ellazult ahhoz, hogy újra vad remegésbe kezdjen, amit alig tud magában tartani. Egy számára ismeretlen erő feszíti szét a mellkasát. Még mindig az a mély levegővétel lenne? Nem képes kiszakadni, feltörni belőle. Összevont szemöldöke alatt megbújik az a végtelenül keserű tekintet, amivel most a nyugodt vonású lány arcára néz. Torkában érzi a gombócot, mikor hozzáér, majd továbbcsúsztatja merev ujjait; tenyerét az arc lágy vonalára fekteti, mely a jeges, dermedt bőrhöz képest tűzforrónak hat. Mindeddig észre sem vette, hogy másik kezével görcsösen szorongatja a fehér lepedő szélét, melyet alig pár perce húzott fel Khiara nyakáig, mintha a takaráson kívül bármit is használna a félrobot számára. Legszívesebben saját testével melegítené a lányt, ha létezne benne bármilyen hőforrás, azonban ő mindig is hideg volt, mióta csak elveszítette régi önmagát. A féltő aggodalomba hirtelen irigység vegyül egy másodperc erejéig, ahogy hamis vágyakozása ábrándokba csap át, csakhogy ne kelljen érzékelnie a külvilágot. Ne kelljen percről percre attól rettegnie, hogy Khiara nem nyitja ki többé a szemeit. Bárcsak ő is vele tarthatott volna. Bárcsak ő is itt feküdhetne valahol öntudatlanul, élettelenül, csak arra várva, hogy megérezze az igazi testét, az ereiben lévő eleven vér lüktetését; arra, hogy felnyithassa a szemeit, és megérezze valódi bőrén a legkisebb érintéseket is. Mellkasában egyre nagyobbra növekszik a tátongó űr, melyből egyértelművé válik számára, hogy a soha fel nem fakadó könnyek okozzák az eddigi ismeretlen kínt. Még hosszú percekig áll gondolataiba mélyedve, mozdulatlanul - mint akit béklyóba kötött a fájdalom - majd egy gépies mozdulattal húz maga alá egy széket, hogy összeroskadni kívánó, fájdalomban égő végtagjainak üvöltését enyhíteni tudja. Nem érez már magában elég erőt. Aludni akar. Álmodni. Ebben a pillanatban kész lenne meghalni is, csak azért, hogy megszűnjön létezni; csak hogy a homályba borulhassanak a késpengeként belé fúródó érzelmek. Egyik karját óvatosan átkulcsolja a lány derekán, felsőteste szorosan érintkezik a műtőasztal élével, ahogy nekipasszírozza magát. Homlokát álmosan hajtja a lány mellkasára, melyben az alig hallható dobolás az egyetlen, ami még a remény hangját éltetheti benne. Szemeit lassan hunyja le, már hamis lélegzetvételeiről is megfeledkezett – idáig emelkedő és süllyedő mellkasa most mozdulatlanná dermedve vár. Nem képes Khiara arcára nézni, így mikor a lány résnyire felnyitja a szemeit, semmit sem érzékel belőle, csupán a szív erősödő taktusait hallja, melyek feje alatt lüktetnek és kitöltik gondolatainak minden egyes szegletét. - Khiara… Khiara… - lélegzi halkan a nevet, akár egy varázsigét, szinte már könyörgően, mintha feltörő könnyek helyett ebbe az egyetlen dologba sűrítené minden fájdalmát.

2010.03.27. 17:35 Khiara Laken

Minden értelmét veszti, mikor ismét megkísérli átlépni a fizika korlátjait. A gyanútlan nyugalom, a Halál kezdete vérfagyasztó csatázásba csap, amint ellenáll a csábító súlytalanságnak. Legutolsó, fémvázbeli gondolatai kitölti megfoghatatlan lényét: élni akar, élnie  kell.  Van egy pillanat, mikor minden elsimul. Nincs hang, nincs szín, nincs érzéklet sem értelem, mintha soha nem is létezett volna, mintha érzéseit és emlékeit örökre elnyelte volna egy fekete örvény. A halál;  majd, mintha egy szűrő gépszerűen vizsgálná át – érdemes-e arra, hogy tovább lépjen egy fokozattal.  Elemészti a fájdalom, végleg elszakad a testtől. Ezernyi darabra reped, mint egy vékony, törékeny üveglap. Nincs, mit megfogatna, mégis kapaszkodnia kell – nem lát, de a fényt kell keresnie. Valaki osztozkodik vele az idegtépő, felkavaró gyötrelemben. Kétségbeesés marcangolja őket,  mint millió éhes démon, aki a fájdalmukon lakmározik. Szétfeszül, egyszerre végtelen nagyságú, és megfoghatatlanul apró; olyan az egész, mint egy spontán illúzió, melyben nincs helye egyetlen darabka valóságnak sem. Hányingert keltően szédítő, ahogyan tépázza az egyre közelebb levő tömörség.  A végén már csak a fájdalom tartja őt egyben, összekapcsolja őt az új anyaggal. Idő, míg a lélek a tudatra kapcsolódik. Ösztönszerűen összefűzi magát azzal, amit talál. Jólesik neki a kapaszkodó, még ha a súlytalanság és a korláttalan béke sokkalta könnyebb is volt. Olyan önkéntelenséggel telepszik meg a szellem, mintha mindig is erre lett volna hivatott – mintha csak az újjászületésekre teremtődött volna meg ez a megfoghatatlan kavargás, mely az idők kezdete óta része az univerzumnak. És egyszer el fogja érni ezt az örökkévalóságot.  Legelső gondolata zsibbadt, tompa, még értelmetlen. Nem eszmél magára, csak a burokra, mely gátat szab neki. Minden érzéketlen.  Vagy talán olyan hideg, hogy a hűvösség teljesen lefagyasztja bőrét. Halk zümmögés, sípolás roppantja szét füleit, mígnem értelmezhetetlen idő után alábbhagy, és már csak túlvilági suttogásokat észlel. Egymáson túladva búgnak neki, összeolvadva visszhangoznak a mély és magas lejtések.  Talán egyetlen másodpercet emésztett csak fel, míg a magáévá tette régi testét. Néhány töredékpillanatig várt, majd az élő szív megdobbant, amelyet a robot ajándékozott neki. Számára most már minden síri csendbe, és perzselő zsibbadásba van borulva; a dobogó izom olyan halk, hogy egyébként is fél süket füleivel egyetlen rezdülését sem érzékeli. Beléhasít, hogy talán nem is él, s még mindig halott.  Szempillái, melyeken eddig fehérszínű fagyréteg ült, gyengéden rezzennek meg. Felnyitni még nem képes tekintetét, csak épp annyira tette meg az első mozzanatot, hogy tudatáig jusson egy kis fény. Ennyi elég volt, hogy pupillái összeszűküljenek, és mélyszínű íriszei megteljenek élettel.

2010.03.27. 16:29 Zev Owen

Érzi, hogy pupillái kitágulnak, mintha a hatalmas űr érzéketlen sötétje lélegzetvétel könnyedséggel fogadná be, és sodorná magával az elméjét. Aranyló íriszeinek sávja teljesen eltűnik, ahogy gépies mozgású szembogara elnyeli élénk tekintetét. Tüdejében kavarog egy megfáradt levegővétel a sóhajból, amit már nem volt ideje kiadni magából; a csatlakoztató kör rögtön működésbe lépett, hogy elragadhassa egy egészen más világba. Rettentő távol érzi magát a valóságtól. Gyomorforgató kódszalagok száguldoznak a szemei előtt, melyeket nem tud elkapni, csupán a lényegüket érti. Szédül, súlytalannak érzi magát, mintha nem is létezne. Hagyja, hogy a megfékezhetetlen, elemi erő magával sodorja és áttörje az elé nyúló akadályokat a célig. Megrémíti, hogy mindezt most ennyire közelről kell átélnie. Eddig még sohasem volt hasonlóban része, mert az Első mindig vasfalként állta előle a „kilátást”, míg ő valahol a gépi koponya mélységeiben rejtőzködött, félálomban, alig pislákoló öntudattal – teljes biztonságában annak, hogy nem rá hárul az emberfeletti önuralom megtartása. Fájdalom hasít át a fején, majd erőteljes nyomás telepszik a homlokára és a tarkójára. Érzi, hogy nem lélegzik, teste szinte kettészakad, mintha az az egyetlen mély levegővétel pattanásig feszítette volna a vázat, hogy próbára tegye, mennyit bír el valójában. Legszívesebben felnyögne, üvöltene, összeroskadna, de nem találja a testét, nem találja a hangját, csak az őrjítő fájdalomnak van tudatában, mely mintha egyre több mérgező levegőt sűrítene belé, hogy fémváza minden ok nélkül apró darabjaira hulljon. Elbódul; csak ütemes reszkető hangokat hall, mintha valami görcsösen mozgatna egy fémtárgyat. Erős fehérség hasít a szemeibe, amint megfogja a külvilág első értelmezhető darabja. Fény. Hatalmasat lélegzik, mint aki az utolsó pillanatig tartotta vissza a magába zárt oxigént. Ez a hang az egyedüli, ami megtöri a monoton zajt, melynek értelme csak most szivárog gondolatai közé: hogy ő remeg egész testében. Nem találja az egyensúlyát, a nyakára csatlakoztatott cső fejét tartva feszül, szinte csak az tartja állásban vészesen reszkető testét. Tudja, hogy fel kell egyenesednie, le kell csatlakoznia és előre kell mennie, zsibbadó tudata azonban nem képes értelmezni az összezavargó parancsokat. Fogalma sincs mennyi idő telik el, mire karját eljuttatja a tarkójáig, hogy kipattintsa a belőle kiálló csövet, azonban mikor sikerül, érzi, hogy teste élettelenül meginog, mint egy lélektelen rongybabának. Éles, szúró fájdalmat érez a járomcsontján és az állán, ahogy előre bukik. Arcának fele, bordái égnek a fájdalomtól. Érzi, hogy felszakadt bal szemöldökén egy apró sávban szétválik a szövet így az ott hevülő gyötrő érzés azonnal megszűnik. Mélyeket sóhajt, kezei megremegnek, mikor kiegyenesedve térdelésbe tolják bizonytalanul mozgó testét. Sosem érezte magát ennyire kimerültnek; mindez olyan, mintha kiszívták volna belőle az életet. Mintha lelkének egy darabja elúszott volna a felfoghatatlan pillanatok sodrásában. Lassan emelkedik meg, feje előre bicsaklik, nem lát határozott vonalakat csak összemosódott színeket, látása azonban hamar fókuszt talál és élesedni kezd. Mézaranyszínű íriszei ide-oda cikáznak a szobában, míg tökéletesen rá nem akadnak a két testre melyek elnémult nyugalommal fekszenek egymás mellett, mintha csupán egy emberi ikerpár aludna a félhomályban. Egy hatalmasat nyel, miközben mélyeket pislog és végtagjait próbálja mozgásra bírni. Jobb tenyerét lassan mozdítja előre, hogy ujjait ökölbe feszítse, majd újra kiengedje, hogy megbizonyosodjon róla minden tökéletesen működik-e. E nélkül nem kezdhetne bele egy szívműtétbe. Nem akar arra gondolni, hogy esetleg sikertelen volt a művelet, mert tudja, hogy ingatag lábakon álló lelke azonnal összeomlana erőtlen testével együtt. Csak egyetlen pillantást vet az No.2-es gépváz élettelen testére, majd elméjében tartva a félsiker szót kezd hozzá egy emberi szív beültetésének, ami manapság már egy kezdő orvosnál is rutinműtétnek számít. Tökéletes nyugalmat erőltet magára, miközben dolgozik; nem koncentrál arra, hogy Khiara szívét érinti, vagy, hogy egy másikat illeszt a testbe. Hagyja magát elmerülni a semmiben, míg az utolsó mozzanatok végére nem ér.

2010.03.27. 15:04 Khiara Laken

Fesztelenül nézi a végtelenségekig nyújtózkodó plafont, mintha el akarná érni a tetejét. Egyszer sem tekint el róla, még akkor sem, mikor lehúzzák róla a felsőtestét fedő ruhaanyagot, vagy mikor megérzi csatlakozójába mélyedni az idegen tárgyat. Sokáig fel sem eszmél rá, hogy el kéne takarnia magát. A szavak csak egy sűrű közegen jutnak el hozzá, tompa morajok formájában. Olyan nehezen telepszik most rá a levegő, mintha egy lángoló, fémfalú szobában rekedt volna, mely nem engedi ki magából a tűz elemésztette oxigént.  Nem képes gondolkodni, mindössze íriszei ugranak önkéntelen is oldalra, de a robot már megtagadja tőle a pillantását. Ujjai fájdalommal telve szorulnak össze, szeszélyes érzései felkavarodnak mellkasában. Csillapodj! Ne engedd meg magadnak a bizonytalanságot.  Megpróbálja rendre inteni magát, azonban mikor hirtelen eltávolodnak, akaratlanul is rátör az egyedüllét, az eltaszítottság, a megbocsáthatatlan bűn érzete. Emlékekkel nyugtat, s melléjük olyanokat képzeleg, amik talán soha meg sem történtek a valóságban. Nem tudja most megmondani, mit hoz a jövő – egyáltalán magához tér-e, sikerül-e a műtét, amit az Elsőnek is ugyanakkora erővel kell végigszenvednie.  Mellkasa erőtlenül emelkedik és süllyed, ám mikor meghallja, hogy a robot a gépezetre csatlakozott, megáll benne az ütő. A dobogást visszafogó ív teljesen kimerevedik, csak szíve rezgi még az utolsókat. Ajkait össze kell szorítania, hogy a gyenge remegés ne tűnjön ki. Most kettőzött erővel hallja dübörögni a szerkezetet füleiben, mintha a fémtárgy gúnyosan piszkálná fel még utoljára amúgy is zavart gondolatait: az emlékemtől sosem szabadulsz meg.  Vagy mintha nyugtatni akarná őt. Ha így gondolkodik, és nem keserűséggel, a szív inkább a lélektől való búcsúzását üti, amit eddig pecsételt. Fémesen hullámzik, átjárja testének minden pontját, és egy pillanatra sem hagyja, hogy elvesszen a süket csendben.  Szemeit nem hunyja le teljesen a bódultság alatt, csak félig; kikényszeríti, hogy a külvilág nyomon tudja követni, amint íriszeinek derengése elhalványodik, majd néhány erőtlen pislákolás után végleg kihuny.  Már nem lát, mintha a neonfények kapcsoltak volna ki körülötte. Még mindig hallja a szívhangokat, de jelezni képtelen az ingertömeget, mely lebénult testét éri. Immár teljesen magába zárkózott, akár egy félálomba süllyedt ember.  Még átvillan néhány kósza gondolat az agyán – olyan érzés, mintha fulladtan süllyedne egyre mélyebbre és mélyebbre a tenger alja felé. A kékségen, majd feketeségen átderengő fény kiismerhetetlen nyugalmat áraszt, bevonja a még élő szellemalak végtelenségét.  Szíve eközben elüti az utolsót, megvonaglik, elernyed, majd végül megáll, mint egy elkopott, régi óra.

2010.03.27. 13:40 Zev Owen

A hideg érintésre keserűvé válnak az arcvonásai. Ajkait egymáshoz préselve feszíti meg az állkapcsát, miközben összevont szemöldökkel elfordítja a fejét, hogy látnia se kelljen a bűnös csábítást, mely a Második jelenlétében vert gyökeret. Fáj a mellkasába ékelődött lélek, mely mintha nem is emberi elméjében, hanem valahol a gép belsejében mozgolódna, ellentmondva a helyzetnek. Még mindig retteg attól, hogy az Első elborult memóriája esetleg visszatér. De más kételyek is szöget vernek gondolataiba, ahogy megérzi halántékában szívének sebes lüktetését. Nem tudja, hogy az ő korlátokba ütköző információi elegendőek lennének-e egy ilyen horderejű testcsere lebonyolításához. Mikor Khiara a Második vázába került, a gép, amire rácsatlakozott magától kereste ki gondolatai közül a kellő információkat, azonban most, hogy agyának gépi része zárlatos, és logikájának fele szinte teljes egészében blokkolva lett, elkezdett lelkében sűrűsödni az idegtépő aggodalom; hirtelenjében azon kapta magát, hogy makacs büszkeségén a rettegés lett úrrá. Egész testét megbénítja a félelem, arca holtsápadttá válik, ahogy a borostyán íriszekből is eltűnik a hit csillogása - nem engedheti meg magának, hogy akár egy percre is hamis reményeket tápláljon, ha már ilyen közel táncol hozzájuk a siker és a vég. Minden egyes lépését a penge élén lejti, és elég egy rossz mozdulat bármelyiküktől, hogy az egyensúly örökre felboruljon. Itt nem adatik meg második esély. A neonlámpa néma villogással ereszti ki a fényét, mikor felpattintja a kapcsolóját, hogy beláthassa a szoba egészét. Ez nem a saját laborja, azt nyilván elzárták és már felújítás alatt áll, mióta belerohant a légjáróval. Néhány pillanatot rááldoz, hogy megnyúlt lépteivel körbejárja a labort, és feltérképezze a szekrényekbe rejtett holmik lelőhelyét, majd egy fehér, kórházi lepedőért nyúl, hogy lehúzza az egyik fémpolcról. Az anyag suhogó hangot hallatva válik meg eddigi helyétől, hogy az Első ökölbe szorított markában végezze meggyűrten, és kibomlottan a tökéletesre vasalt hajtogatásból. Nem enged több időt magának a gondolkodásra, rögtön cselekedni kezd, miközben ráveszi magát, hogy teljesen kizárja a külvilágot. Egyetlen másodperc alatt érkezik meg Khiara műtőasztala mellé, hogy egyik tenyerét becsúsztassa a lány lapockája alá és ülésbe tornázza a testét. A cipzár alig hallható zizzenéssel rántódik le sietős mozdulatára, hogy a Másodikra húzott kabát engedelmesen szétnyíljon a robot mellkasán. Egyetlen érzéketlen rántással szabadítja meg a nőt a ruhadarabtól, hogy aztán a hófehér plédet az ölébe ejtse, amivel ha akarja, elfedheti magát. Egy félkört leírva lép a lány háta mögé, hogy ujjait végighúzhassa a robot gerincén végigfutó csatlakoztatási körökön, majd mikor megbizonyosodott róla, hogy egyik sem sérült, megnyitja a fémpultba ágyazott reteszeket, melyek könnyedén szabaddá teszik a csövek bejutási helyét a vázba. Egyetlen óvatos mozdulattal dönti vissza a lányt, hogy utána figyelmét a félrobotra irányíthassa. Még mindig összezavarja a helyzet, amelyre soha többé nem akarna vállalkozni. Nem fogja ennek többet kitenni sem a lány sem magát, ha ezt sikerül egyáltalán túlélnie – ezt már megfogadta, ezek a nyers gondolatok, a halál ilyen mértékű tényszerűsége azonban nem csillapítják lázas szívveréseit. A búra üveg fedőrészét teljes egészében lecsatolja, hogy ne zavarhassa a mozgásban, majd kesztyűt húzva egy steril szikéért nyúl. A fémfelületen vészjóslóan húzódik végig egy éles fénysáv, ahogy a neon sápasztó színtelensége rávetül. Mikor ujjai a cyborg tarkójára simulnak, még mindig érzi a nedves tincseken a bénító jegességet, melyet csak lassan csillapít a szobában keringő meleg pára. Egy lassú, tudatos mozdulattal sérti fel a bőrt, egészen a félfém csontokig a test nyakának hátulján, ahol ujjaival kitapintotta a félgépbe ágyazott csatlakoztató mélyedést. Az élénkvörös vér lassú mozgással lökődik fel a sebből, azonban a test merevsége még mindig magában őrzi a pusztító hideget, melyből megfagyott vére is nehezen szabadul. - Nem adok neki... neked fájdalomcsillapítót. – kommentálja a műveletet érdes, jellegtelen hangján. – A test még mindig rettentően le van hűlve, a bőr valószínűleg még jó darabig érzéketlen lesz, nem kell tartanod a fájdalomtól. A kifolyt vért egy vattával letörli, majd a vékony csövet a vágás mélyére csúsztatja, míg meg nem érzi, hogy a gerincvelőbe ágyazott csatlakoztatási kör magába fogadja. Halkan megköszörüli a torkát, érzi, hogy nyelőcsöve száraz, mintha belülről égetné és feszítené a felhevült fájdalom. Lassú mozgással fordul Khiara elfeküdt teste felé, majd leguggolva csatlakoztatja végig a Második gerincén a csöveket, melyek valamivel vastagabbak a félroboténál. - Most fontos, hogy a Másodikban minden idegpálya elérhető legyen. Nem kockáztathatunk. – suttogja elmélyült hangon, tekintete elsötétül, ahogyan felmagasodik. Egy pillanatra sem néz Khiara szemeibe vagy a vázra, csupán mozdulatlanul áll néhány szűkös másodperc erejéig, hogy sikerüljön összeszednie a gondolatait. - Nem tudom megmondani mikor fogsz magadhoz térni. De mire felébredsz a cyborgban, már benned lesz a szív. – hadarja még el félhangosan, majd a műveletet lebonyolító géphez lép, hogy ő is rácsatlakozhasson.

2010.03.26. 20:54 Khiara Laken

Nem emeli fel elmélyült tekintetét a robotra, mikor az belép az üvegbúrába zárt testtel. Mintha egy örökkévalóság telt volna el, amit az Első nélkül töltött, egyedül a sötétben. Vérfagyasztó nyikorgások, elhaló emberi morajok ütöttek utat hozzá, mintha kísértetek köhögtek, nyögdécseltek volna mindenfelé az egész, éjszakai épületben. Még mindig rázza a hideg; a magány és a kétségbeesett szomorúság teljesen átszőtte lényét. Rettentően félt egyedül, sírni támadt volna kedve.  Túl gyorsan szalad az idő, és saját maga helyett azt hibáztatja most, amiért nem kapott elegendő percet a néma búcsúra. Érzelmei hideg végletek között ingáznak, egyik pillanatban kiismerhetetlen üresség lesz úrrá rajta, a másikban torka szorul el, szíve pedig hevesen kezd hangot adni tiltakozásának. Legszívesebben eltűnne ebben a percben, elbújna valahol egy sötét zug rejtekében. Nem érzi most magában azt az erőt, amely a műtét sikeréhez elengedhetetlen lenne.  Megborzong a hűvös levegőtől, mely hátán simított végig. Halotti szagra számított, olyanra, amit egy elhagyott test ont magából – az illat, amit érez, azonban nyugodt és kellemesen tiszta, mintha egyik szerettét tudhatná ismét a közelében. Kissé beteges, mint az egykori félember. A friss lélegzet még mindig nyakát birizgálja, szinte ösztönzi őt, hogy nézzen maga mögé. Először a robot hátának körvonalát veszi ki, majd az üvegkoporsó szélét, mely még takarja az átfagyott hullát.  Egy finom mozdulat, míg megfordul ültében, és a férfi mellé lép. Most, hogy mellette van, már nem érzi azt az elesett bizonytalanságot, amit olyan jól leplez. Szeretne felnézni rá, de szemeit odavonzza a gyér lámpákkal kivilágított alak.  Már másodjára látja saját magát úgy, hogy a közelben egyetlen tükör sincs. Ha legutóbb fel is kavarta, most már csak töredéke maradt annak a gyomorforgató érzésnek. Élesen szántó pillantása, melyen gyenge fénycsíkok úsznak fel, tartózkodóan méregeti emberi arcát. Megrándul, ha arra gondol, hogy ezekkel a vonásokkal akár egy hajszálnyival is kevesebbet jelent majd. Inkább kikapcsoltatja magát, minthogy undorodjanak tőle.  Erőt kell vennie magán, hogy feleszmélhessen. Szemei időközben elsötétültek, a nyakát körülfogó dögcédulát bűvölik. Merev, eddig mozdulatlan arca megrezzen, karja kimérten nyúl utána, mintha csak simogatni akarna. Egy rándítással tépi le róla a kódszámokkal tarkított cetlit, majd szótlanul ejti el. Csak a pillanat töredéke volt, míg gyerekes dühe fellázadt többi érzelme ellen; újra a lecsitított, rémülettel vegyült vezeklés és hála lesz úrrá rajta.  Sóhajtania kell, ha arra gondol, hogy a robot megtagadhatta volna tőle ezt a fajta lélekmentést, most mégis elhozta neki félgépi testét. Eltaszíthatta volna magától, egy rossz viccnek tarthatta volna az egészet azok után, hogy elkészítette a tökéletes vázat a számára. Következő szívdobbanása melegen hasítja át kavargó mellkasát, megnyugszik; hogy ha kiállják ezt a próbát, talán lesz még esély rá később, hogy újra beindíthassa az Első testet öltött álmát.  Nem fél meghalni, ha úgy döntenek felőle, azonban az élettől sem retten vissza. Neki minden test egy börtön, ami megakadályozza a földöntúli szabadságot, de a Másodikban könnyebben képes volt elfogadnia ezt. Ha az Elsőnek sokat jelent az alkotás, csak örömmel tudna újra érte harcolni.  De most nincs több idő.  Fogai összekoccannak a rátörő izgatottságban, mely lázongva liftezik ujjai hegyétől egészen mellkasáig. Lehajtja fejét, s mintha egyik izmát akarná nyújtani, görnyed kissé meg az asztalnak támaszkodva. Erőt próbál gyűjteni, hogy szembe tudjon szállni a Halállal. Nem olyan könnyű kapaszkodni – szívét és lelkét teljesen át kell adnia a gyönyörnek, szeretnie kell az életet, és akarnia a fényt. Egy csepp keserűségnek sincs helye. - Nem mondtam le róla. – jelenti ki tompán kiszűrődő hanggal, egyszerű finomsággal. Felegyenesedik, majd kezét egy pillanatra a robotéra csúsztatja, hogy ujjait összefűzhesse az övével. Azt akarja, hogy érezze, nem mond le az alkotásról, amihez még saját vonásait is megkaphatta. Becsüli és tiszteli – olyan érzéseket tudhat magában, amikre régebben nem volt intenzíven képes. Nem becsülte úgy az életet, nem tisztelte a kis dolgokat. Most már minden más.  Még egy utolsó pillantást vet az álmodó vonásokra, majd ujjait nyugtatóan megszorítva elfordul, hogy utoljára a műtőasztal felé vegye az irányt, és elfekhessen rajta. Úgy érzi, nem képes több mindent mondani, mert különben újra elgyengülne.

2010.03.26. 18:54 Zev Owen

Magabiztos mozgással halad a folyosón; nem, mint egy szökött fegyenc, hanem mint egy tiszteletet érdemlő vezető, aki pontosan tudja, mit csinál. Akinek nincs oka, hogy bármi eltérítse az elhatározásáról. Persze a kíváncsi emberi tekintetek nem sejthetnek semmit a valódi célról, hiszen üres szemeiben képtelenek lennének pár perce felsejlett vad örömét vagy lelkét maró bánatát felfedezni. Cipői kimérten kopognak, ütemesen követve könnyed mozgását. Aki távolról látná, összetéveszthetné egy hús-vér alakkal, olyan természetes ösztönösséggel mozog. Ezernyi elzárt, hófehér ajtó mellett halad el, frusztrálja a fakó, jellegtelen falszín és a hideg, érzéketlen neonok fénye, mintha a helyet arra tervezték volna, hogy kirekesszen magából minden jóérzést. Egyes szobák teljesen némák, míg másokban hangos csörömpölés, vergődés hallatszik, mintha valaki dühében lesöpört volna egy halom szikét és orvosi kelléket a begurított fémasztalról. Végigfut gerincén a jeges borzongás a gondolatra, hogy sok helyen most is ártatlan embereket rángattak ki sötét kamrájukból az éjszaka közepén, hogy testüket gyötörve idő előtt elhívják hozzájuk a halált. Fogalma sincs, hogy tudott eddig ilyen tudatlan vakságban élni. Hogy bírta elviselni üres szobájának halotti csendjét, vagy a levegőben megállt száraz gyógyszerillatot, melynek természetellenes keveréke beleitta magát tintaszínű tincseibe, a bőrébe, ruháinak anyagába, mintha az volna természetes, emberi illata. Undor fogja el, ha magára gondol; arra, hogy kezdetben Khiarat is csak azért láncolta magához, hogy felhasználja saját, önző céljai érdekében. Lassít a léptein, miközben visszatartja lélegzetét. Szapora lépéseket hall közeledni, melyet sercegve tör meg egy műtőasztal keserves nyikorgása, mintha még a tárgy is tiltakozna, hogy ráfektessék az ellenkező, vonagló testet, mely utolsó erejéből próbálna szabadulást keresni. Egy alacsony, sápadt bőrű férfi jelenik meg, vizenyős, álmatag szemei élesen fúródnak az Első tekintetébe, mintha szavak nélkül vádolná az elé kerülő gépet. Tisztán látja, hogy nem bízik meg benne; abból, ahogy vékony ajkai ingerült vonallá feszülnek, majd egy gyors mozdulattal kitér előle a maga előtt tolt fémszínű kocsival. Mindeddig csak a férfire koncentrált és észre sem vette, mit tol maga előtt. A műtőasztalon egy csont sovány nő vergődik, rekedt, alig kivehető hangon sikoltozva, mint aki már kiüvöltötte utolsó, megmaradt erőtartalékait is. A meilisi görcsösen emelkedő derekát akadályozza a mozgásban a fölé csatolt, vastag fémpánt, karjai élettelenül hadonásznak, míg meg nem találják fogva tartója merev csuklóját, hogy hosszú körmeivel védekezőn a férfi bőrébe vájhassanak. Még látja a norlanai arcán azt a megvető fintort, amint úgy néz le az előtte fekvő emberi lényre, mintha egy elkorcsosult vadállatot vinne egyenesen a vesztőhelyre. Üres kifejezéssel az arcán kapja el pillantását, hogy ne kelljen tovább figyelemmel kísérnie ezt a gyomorforgató borzalmat, mely már régen túllépte az embertelen kegyetlenség határait. Sokáig hevesen lüktet sokkot kapott szíve, miközben gondolatban más képekkel próbálja nyugtatni magát. Tudja, hogy a halott, lefagyasztott test látványa is éppen eléggé fel fogja kavarni, mégis úgy érzi, legszívesebben elmenekülne, amíg még mindketten megtehetik. Most szakad rá az, amitől mindezidáig tartott: hogy megingott saját magában, az elhatározásában és a terv sikerében. Egész testében összerezzen, mikor a HIBERNÁCIÓS KAMRA feliratú ajtó érzékelő lámpája felpittyeg, majd várakozó villogásba kezd, hogy az előtte álló, a tompán fénylő számsorba pötyögje a megfelelő kódot. Már nem is figyel a számlapra, ujjai tudatalatti információkkal végzik el a megfelelő mozdulatokat, hogy az előtte feltáruló ajtó felcsússzon, és utasításra eltűnjön a fal belsejében. Lassú, megfontolt lépéseket tesz befelé, miközben megpróbál nem lélegezni, mintha irtózna attól, hogy ez a párás halotti levegő fémtüdejébe kerüljön. Hirtelen azon kapja magát, hogy nem akar érezni; hogy jobban örülne annak, ha hirtelenjében elöntené a távolba nyúló helyiséget a sötétség. Nem akarja látni az üvegbúrákba zárt, elfektetett holttesteket, akik halvány jégréteggel a testükön várják, hogy „újrahasznosítsák” őket. Elönti egy kétes érzés, ha csak átfut a gondolatai között, hogy elkéstek. Gyerekes daccal szorítja ökölbe az ujjait; aggodalommal tölti el az érzés, hogy reménykedik. Reméli, gondolatban alig halható gondolatfoszlányokat suttog el azért, hogy a test már ne legyen ott, ahová helyezte. Megpróbálja fejében visszapörgetni az eltelt időt, mely alig tesz ki egy röpke hetet. Ős öregnek érzi magát, ha csak visszagondol erre a néhány napra, mely olyan hosszúnak tűnik a számára, mintha a kezdetek átláthatatlan évekkel ezelőtt lettek volna. Bár nem vallja be magának, de tudja, hogy Khiara eredeti teste ennyi idő alatt nem tűnik el innen. Vannak olyan holttestek, akiket fél év után is itt tartanak, mert nincs rájuk szükség. Nyomás nehezedik a mellkasára, érzi, hogy kíméletlenül éri a csalódás, azonban megpróbálja kizárni magából ezt a visszataszító érzelmet. Neki minden erejével azon kéne lennie, hogy visszaadja a robotnőnek mindazt, amit elvett tőle, most mégsem képes rá. Ehelyett úgy érzi, hogy nyakig merült a gyilkos önsajnálatban. Sosem hitte, hogy valakiért képes lenne hasonlót tenni, így még most is szürreális élménnyel tölti el a gondolat, hogy az, amit tenni készül, teljesen ellentmond az Első arrogáns, hatalomvágyó természetének. Már távolról megpillantja az összetéveszthetetlen, vörös hajzuhatagot, mely elüt a testet fedő halotti plédtől. Az arc tökéletes, szobormerev pompájában mutatkozik meg; még arra sem méltatták, hogy lefedjék, így mindenki könnyedén a lehunyt szemek közé bámulhat, mintha a benne rejlő lélek sohasem létezett volna. Óvatos mozdulattal tapasztja ujjait a hűvös üveg felületére, mely elválasztja a külvilágot a hűvösben tárolt halottól. Ujjhegyei lassú mozdulattal húznak láthatatlan csíkot az üvegre, mintha az élettelen test bármit is érezhetne ebből az elhatárolt, simogató érintésből. Halkan engedi ki a tüdejében tárolt levegőt, hogy leküzdje a mellkasában kavargó kibogozhatatlan érzelmeket. Torka elszorul, szíve szinte belefacsarodik a látványba, ahogy váza kényszeresen levegő után kapkodna, hogy fel tudja dolgozni az elé táruló képet. Mintha a Második feküdne ebbe az üvegkoporsóba zárva; mintha nem is tette volna meg ezt a végtelenbe nyúló távolságot kettejük között. Mintha Khiara minden ízében itt lenne vele, az élet bármilyen jele nélkül, halottan. Használhatatlan végtagokkal, elernyedt izmokkal, mozdulatlan szívvel és jéghideg testel, melynek fedetlen nyakrészére egy kopottszürke dögcédulát aggattak, amin még csak nem is név vagy elhalálozási dátum, hanem értelmezhetetlen, üres kódszámok sorozata szerepel. Nehézkesen nyel, majd másfelé terelve fájdalomban égő pillantását felcsúsztatja a koporsó formájú, átlátszó tartályt egy fémkocsira, hogy minél előbb megszabadulhasson ettől a helytől. Gyorsít nehézkes léptein, ujjai megfeszülnek a fémrúd körül, mellyel előre mozgatja az idegtépőn nyikorgó vasszerkezetet. Gondolkodás nélkül halad végig a kihalt folyosókon, közben áldva magában a hajnali órát, amit szerencsésen kifogtak - ilyenkor alig látni embert a labirintusszerű útvesztőkben. Megpróbálja elcsendesíteni a szívét, mielőtt rávenné magát, hogy ujját a leolvasóra tapassza. Nem akar úgy visszatérni, hogy Khiara lássa rajta a megtört borzongást, amit az iménti élmények keltettek életre benne. Halkan, megüresedett vonásokkal lép be az elsötétített szobába, szinte tálcán kínálva fel a félgépi holttestet, melyet most érzéketlen mozgással a másik műtőasztal mellé gördít. Nem néz a robotnőre, csupán gyakorlott mozdulattal felpattintja az üvegbúrát tartó kart, melyre lassú szusszanással tárul ki a hűtő tartály félkör alakú fedőrésze, szabadjára engedve a magába rejtett, csípős hideget. A vörös, kusza tincsekre lerakódott vastag jégréteg szinte rögtön olvadni kezd, ahogy megismerkedik a szoba párás hőjével, mely a megfagyott bőrt és a megmerevedett, sápadtfehér lepedőt sem kíméli. Üveges szemekkel bámulja saját kezét, mely még mindig a feltárult üveg csatlakoztatóján fekszik. Nem képes megszólalni, olyan érzés keríti hatalmába, mintha a megfagyott levegő belészivárgott volna, hogy elfojtsa a tudatában felsejlő, gyászos gondolatokat.

2010.03.25. 19:18 Khiara Laken

Teljesen ellazul az érintések alatt, melyek testét érik. Már nem is emlékszik arra a keserű fájdalomra, amely percekkel ezelőtt keringett benne; a kezek egy kiismerhetetlen történetet írnak le a hátán, lecsitítják őt, és nyugalmat költöztetnek lelkébe. Elbódul, ízületei, melyeket eddig görcsös feszesség alatt tartott, mintha semmivé lettek volna. Zihálása ütemes légzéssé lassul. Félig lehunyt szemein át megszédülve veszi ki a sötétben megbúvó mosolyt, amely a robot ajkaira húzódott, mielőtt még eltávolodott volna tőle.  Visszahátrál a műtőasztalhoz, mely derekába vág, ahogyan elesetten nekitámaszkodik. Valahol a hajnal peremén járhatnak, de a fáradtságot, ami őt sújtja, nem ennek tudja be. A szavak mintha még mindig körülötte táncolnának, a hűvös levegőben, amiből minden harmadik másodpercben magához vesz egy tüdőnyit. Karjai még mindig enyhén remegnek a túlfűtött hálától és az érzéki csábulattól, mely teljesen felhevítette nyakát. Tenyere önkéntelenül vándorol mellkasának bal oldalára. Hallgatja, ahogy az melegen lüktet a fémszív taktusai nyomán – úgy érzi, szétszaggatja a keserédes érzéstömeg, mely súlyosan telíti el lényét.  Új szívet kap.  Képtelen ésszerűen feldolgozni a mondatot, ami azóta is csak érzésekben nyomja őt. Ha Meilis képe nem lebegne a szeme előtt, nevetni tudna a felszabadult, vágyódó örömtől, melyet annyira mélyre temetett magába. A város mégis minden pillanatban azon van, hogy ne felejtse el – egy fémszív mentheti csak meg őket.  Eddig még el sem gondolkodott ezen igazán, csak azt akarta, hogy magában tudhassa a robot egy részét. Szomorú szemei még inkább búsabbá válnak a tényszerű gondolatokra, mintha azok egyszerre rohamozták volna le. Úgy érzi, minden perccel jobban szereti az Elsőt, és vakon tudna bízni abban, amit mondott – de felejteni nem képes az emberek dühtől és szomjúságtól eltorzult szemeit. Lehet, a szerkezet nélkül vissza sem fogadnák.  Alsó ajkába harap, tenyerei a műtőasztal hideg fémjéhez simulnak. Felül rá, hagyja, hogy lábai esetlenül lógjanak tovább a levegőben. Görnyedt vállakkal tekint előre, várva, mikor lép vissza teremtője a megfagyott testtel.

2010.03.25. 18:19 Zev Owen

Arcán végigsöpör a keserédes öröm, mely most elkínzottból higgadttá változtatja vonásait. Merev ajkainak szélén gúnyos, kihívó mosoly bujkál, ahogy lepillant a hozzá simuló lányra kinek jéghideg teste szinte felforrósítja a levegőt kettejük között. Tenyerei gyengéden felcsúsznak robot hátán, ujjai a görcsösen rázkódó lapockákat kezdik masszírozni, mint aki ezzel próbálja meg lenyugtatni a láthatatlan könnyektől remegő vázat. Valamiért kényezteti lelkét ez az önzetlen áldozat, amit Khiara gondolkodás nélkül vállalna érte. Akaratlanul is ellágyul rajta, hogy a lány felfedte neki gyengeségét – a mellkasának feszülő test most olyan sebezhetőnek és törékenynek tűnik, hogy úgy érzi, bármelyik pillanatban összeroppanhatna a karjai között. - Ejnye Khiara, hogy jutottál idáig? – lélegzi búgó hangon a kérdést, miközben lejjebb hajol, hogy szoborszerű arca a robotnőét érje. – Nem kell félned. Nem foglak elhagyni. Egész egyszerűen felvázoltam a dolgokat, hogy semmi ne érjen váratlanul. Hangjában dallamos nyugalom cseng, mikor sikerül mindent elzárnia tudatának mélyére. Muszáj megőriznie látszólagos hidegvérét ahhoz, hogy ezt végig tudják csinálni. Karjai maguktól kulcsolódnak az előtte álló derekára, hogy aztán a hideg érintés felvándoroljon a lány gerince mentén, érintkezve a jeges szövettel. A visszafogott mozdulatban karja a könyökéig eltűnik a robotnő kabátja alatt. - Nem tartozol nekem semmivel. Jól esik, de nem. – jelenti ki szárazon, miközben egy nehézkes nyelésre kényszeríti magát. – Az érzelmeid és az emlékeid ugyan zavarosabbak lesznek, de nem hagyom, hogy lemondj erről a lehetőségről. – ujjhegyeivel csitítóan rajzol alaktalan mintákat Khiara bőrére, mint aki még utoljára fel akarja térképezni alkotását; csupán addig, amíg a benne lüktető hűvös fémszív képes berezonálni a Második felsőtestét. Érzi ujjai alatt a vak dobolást, mely jóleső borzongással járja át mellkasát. - Nem engedem, hogy elfelejts, vagy, hogy eltávolodj tőlem, ha esetleg úgy érzed majd, hogy ez az egész nem helyes. A magamévá teszem az új szíved is. Sajnos túl önző vagyok ahhoz, hogy csak úgy szabadon engedjelek. De addig azt akarom, hogy az csak a Tiéd legyen, nem pedig Meilisé. – lassan lép hátra, hogy Khiara mélykék szemibe tudjon nézni. Tenyerei a lány vállaira csúsznak, homloka ráncokba szalad, mikor kiül rá a magába fojtott aggodalom. - Húsz percünk maradt. – lélegzi komoly hangon, miközben arcára húzódik egy bíztató, hamis mosoly. Szíve lázongva dörömböl mellkasában, a szédülés kerülgeti, mikor elindul az ajtó felé, hogy a lehető legészrevétlenebb módon elhozza Khiara hűtőkamrába zárt testét. Az ajtó idegtépő, rideg szisszenéssel húzódik el, miközben kimért lépteivel hangtalanul lép ki a folyosó elcsendesült hűvösébe.

2010.03.24. 22:50 Khiara Laken

Öntudatlanul lazul el a szavak közben, azonban csakis a mély, néha rekedten zengő tónus miatt. Mintha egy mesét hallgatna, ami elaltatja őt a mélységes, csendes sötétében. Az értelmet mindössze hosszú pillanatok után képes felfogni; megkapja az ösztönzést, amivel gépiesen felülhet, ezzel megakadályozva, hogy a robot elmenjen mellőle.  Facsarja lelkét a hideg, szemei fáradtan merednek maguk elé. Szánalmas, megtört báb módjára feszít a műtőasztalon, felsőtestét görnyedten megdöntve, mintha ólomsúlyokkal bélelték volna ki. Újra és újra nekiugrik feldolgozni a mondatokat, azonban minden próbálkozása kudarcba fullad. Valahol mélyen tudta, hogy nem lesz ennyire egyszerű – nem fog szavak és érzelmek nélkül túlesni azon, amely iránt immár mélységes undort és viszolygást táplál. - Meilisé…? – visszhangozza elrévedten, feltóduló hányingerrel. Eszébe sem jutott, hogy ő így gondolja, vagy egyáltalán az, hogy Meilis győzelmi esélyei a tökéletes váz nélkül a felére csökkentek. Mélyet kell sóhajtania, hogy az irtózatszerű kavargás ne tűnjön ki egy öklendezés formájában. Szinte már-már gyűlöl, ahogyan hagyja eluralkodni magán az őrületes megvetést. - Szóval Te is úgy gondolod, hogy minden a testen múlik. – ajka vádlón remeg meg a hitetlen lejtéstől. Mereven néz oldalra, de nem látja a sötétben felfénylő, arany szemeket, melyek finoman világítják ki az arc vonalait. Pusztító hevesség lesz úrrá rajta; a fém megnyikordul alatta, ahogyan egy mozdulattal leveti magát, és beékelődik az Első teste és az asztal közé. - Hogy az dönti el, ki vagyok, és kihez tartozok. Hogy mit akarok.  Állkapcsa megfeszül, mellkasa szúr a dinamikus hullámzástól. Keserű megtorpanással készteti egy meghátráló lépésre a férfit, hogy fájdalomtól és dühtől eltorzult pillantása elég űrt szaggasson szét, mire eljut hozzá. - Talán csak undorodnál tőlem. A testemtől, és a lelkemtől is. – veti fel hirtelen paranoiából, metsző éllel a hangjában. Tekintete hamisan élénkül fel, mintha rájött volna a megoldásra. - Igen…  ez a hiba, nem? Tökéletlen lennék hozzád, egy visszataszító félember!  Zihálását már nem folytja vissza, lélegzetei visszhangokat vetnek közöttük. Sebesen kattog a mutató az órán, szinte hallja az utolsó figyelmeztetéseket – a percek elfogynak, és mindketten halottan végzik. Tudja, jól tudja,  most mégsem képes ésszerűen feldolgozni. Egyre csak keringenek benne a szavak, akár a csitíthatatlan láz, mely bentről emészti őt. Öregségben meghalni? Negyven év?  Mit ér az Első nélkül?  Ujjai görcsösen szántanak végig vörös tincsein. Tenyerébe temeti lángoló arcát, elfordul, majd vissza, mint aki nem találja a helyét. Nem bírja ezt érezni. Nem képes elfogadni magában a gyűlölettel vegyült vágyódást. Halogatja azt, amely igazán feltüzelte lényét. Igazi szívet fogsz kapni.  Volt idő, mikor örökre eladta volna lelkét az ördögnek egy másodpercnyi, élő szívdobbanásért, melyet újra a magáénak tudhat. Kegyetlenül önzőn, mindent feladva, egyetlen csendes pumpálásért cserébe. Talán be sem vallaná – undorodik, hogy érzései ütköznek elveivel. Már maga sem tudja, mi ér többet. Igazi szívet kapsz. Nem kell többé Meilis kényszerítésére gondolnod. Nem kell többé hallgatnod a zakatolást. Nem kell tartanod a nevetéstől és a könnyektől.  Élni fogsz. - Nekem nem kell az élet ilyen áron. – lélegzi elcsuklottan. Egy mozdulattal ragadja meg a fehér ing nyakrészét, hogy a váz egészét maga felé rántsa. Öklei megfeszülnek, szeme bánatban égve szűkül össze. - Ha nem vagy ebben biztos, hát ne tedd. Inkább meghalok, minthogy így éljek tovább. Nem kell élő szív!  – üvölti közvetlen a robot arcába. Már nem titkolja rémületét, kétségbeesését, fájdalmát, mely egyszerre vegyül el benne a taszítással. Hogy mondhatta ezt?  - Én a Másodikét kértem! A részedet akartam!  Torkából elfulladt, zokogásszerű felszusszanás hallatszik. Hideg önzőségét meleg dobogás váltja fel, mely tudatja vele, hogy gondolkodnia sem kellett ehhez az őrülten jóleső áldozathoz. Feje erőtlenül bukik a robot kulcscsontjára, miközben követelően maga felé húzza a testét. Szemeit és ajkait szorosan összeszorítja, vállai remegnek a néma könnyezésben, mely teljes megtörtségét és sajnálatát mutatja. Most már csak a hála és a bűntudat marcangolja lelkét, melyekkel teljesen rábízta magát az Első végső döntésére.

2010.03.24. 20:57 Avila Mecoi

Nehezére esik, hogy uralkodjon magán és ne feleseljen a férfivel, de végül minden egyes választ lenyel. Bár az a legnehezebb, hogy ne kiabálja el magát most rögtön, hogy nem akar a Második helyébe lépni. Nem akar olyas valakit helyettesíteni, akit a férfi sokkal jobban szeret, akit soha nem tud elfelejteni, akihez sosem lehet méltó. Nem akar csupán tartalék játékos lenni, más pozicióját átvenni. Ő a saját helyét akarja megtalálni. Mégis a férfi szigorú tekintete és az a kevés remény, amit sugall arra ösztönzi, hogy most mindent lenyeljen és engedelmeskedjen neki. - Igen uram, belátom, nem viselkedtem méltóan, elnézését kérem. - Enyhén megdöntötte a fejét, hogy tényleg az alázatosság látszatát kelthesse minden jelenlévőben. Alighogy a cyborgok szorítása enyhült, már meg is találta a következő szoros marok. Aprót, szinte alig észrevehetőt bólint, jelezve, hogy megértette és ott lesz. Amint teljesen szabadult annélkül, hogy bárkire is ránézett volna az ott állók közül elindult lassú léptekkel a folyosón. A zajok mögötte egyre jobban elhalkultak és ahogy távolodott úgy érezte egyre jobban, hogy újra levegőt tud venni. Van még remény! Nem hiába mondta volna neki a férfi, hogy várjon rájuk, ha nem látna esélyt rá, hogy kijussanak ebből a helyzetből. Bár ő maga nem tudta elképzelni hogyan, de ez a fáradtság és a feji sérülés miatt is lehetett. Amint bekanyarodott a sarkon elkezdett futni és csak a 25-ös folyosó közelében lassított le, ahol újra lépéstempóra váltott. Szerencsére egész úton senkivel sem futott össze, aminek két oka lehetett. Az első, hogy még túl korán volt ahhoz, hogy sokan tartózkodjanak a helységben, a másik pedig, hogy azok, akik már itt voltak, valószínűleg mind a tárgyalásra gyűltek össze. De hálás volt érte, hogy nem kell senkinek sem magyarázkodnia és tovább burkolózhat a némaságba. A találkozó pontjához elérve hátát a falnak vetette, majd lassan lecsúszott és leült a tövébe. Szemeit behunyta és megpróbált nem a fájdalmakra gondolni, amelyek most mindenhol jelen voltak. Helyette azon gondolkodott hogyan lesz most tovább. Mi lesz, ha kijutnak innen? Megint menekülniük kell majd? És ha megitn elkapják őket? Akkor azzal aláírják a végleges ítéletüket, ahonnan már nincs visszaút? Nem mintha ez zavarná, most is egy része már számolt azzal, hogy ennyi volt és nincs tovább. Ha tehát tényleg így lenne, az sem változtatna semmin sem. Jöjjön bármi is ő elfogadja. Csak legyen ennek vége.

2010.03.24. 20:15 Zev Owen

Szemei a vaksötétséget kutatják, mely elragadta tőle a Második testét és hagyta, hogy a kegyetlenül rátörő, gyötrő feszültség eluralkodjon lemerevedett végtagjain. Hallja élesen megnyikordulni a műtőasztal fémjét, mikor a lány felfekszik rá; állkapcsa kienged, majd megfeszül, ahogy hangtalanul a fogait csikorgatja. Üres tekintettel mered a földre, szívverése őrült tempóban dübörög, mintha még az is cselekvésre ösztönözné. Kezei ökölbe feszülnek, vonásai ellazulnak, végül torzzá válnak a rátörő fájdalomtól, mikor elhatol tudatáig a koromsötét csábító védelme, mely előtt nem kell többé erősnek mutatkoznia. Mikor hosszú lépteivel megindul előre, hagyja, hogy arcára kiüljön mindaz, mely mellkasának mélyén őrülten háborog; ami minden ízében hasogatja, mint egy felhevített penge, melynek élét kínzó lassúsággal mártják erőtlenül verdeső szívébe. Úgy döntött, nem fog többé elrejteni a robotnő elől semmit mikor kettesben vannak, és olyan távolinak tűnik a kintről fenyegető veszély. Nem fogja magába zárni a fájdalmat: hogy minden egyes másodperc, ami közelebb viszi őket a műtéthez a lelkét szaggatja ketté. Tisztán érzi, hogy a mellkasát nyomó kő folyamatosan nehezíti mozgását, miközben kényszeresen erőlteti magába a testcsere képeit, mintha fokozatosan ízleltetné meg magával a változás gondolatát. Bármilyen más esetben hallani sem akarna róla, most mégis úgy tűnik, hogy a sors erővel fogja rákényszeríteni a döntést, amit talán már régen meg kellett volna hoznia. Tudja, hogy nem láncolhat magához egy életet sem, anélkül, hogy ő ne adna cserébe semmit. - Sokkal tartozom neked, ezért a legkevesebb, hogy tiszteletben tartom a kérésed. – suttogja a lélegzetvételnél is halkabb, simogató hangon, ahogy mindkét tenyerét a műtőasztal lapjára fekteti. Aranyszínben világító szemei maga elé merednek, ahogy előre dönti a fejét, hogy ajkait újra szavakra kényszerítse. – De tudnod kell, hogy amint átkerülsz, Meilisé leszel. …és nem az enyém. – teszi hozzá egy keserű gondolatfoszlány, anélkül, hogy tudatosan megfogalmazta volna. Mély, akadozó sóhaj hagyja el a torkát, miközben ujjai megremegve ökölbe feszülnek a jéghideg fémlapon. Egy pillanatra habozik, nem tudja jó lenne-e megtörni a rideg, távolságtartó hangvételt azokkal a gondolatokkal, melyek most gyerekes makacssággal sejlenek fel mellkasában - szinte utat vágnak maguknak, hogy előtörhessenek. - Nem vagyok biztos benne, hogy ezután is akarni fogsz. Te csak... Csak amiatt... – csupán hangos fújtatását hallani, majd megérzi alsó ajkán a fájdalmat, ahogy ráharap, mintha saját hülyeségéért büntetné magát. Lassan egyenesedik fel, hogy háttal fordulva neki támaszkodjon a műtőasztal oldalának. – Csak azért vagyok fontos, mert a részemmé váltál azáltal, hogy megteremtettelek. – nyögi ki elfojtott hangon; összevont szemöldöke felcsúszik, és apró ráncokat képez homlokán, ahogy arcára kiül az éretlen zavartság. Örül, hogy Khiara ezt nem látja rajta, és pillanatnyilag lehiggasztja, hogy neki sem kell a lányra néznie. Sokkal nagyobb biztonságot nyújt számára a vakká tevő sötét, mellyel most könyörtelenül néz farkasszemet. - Ha szerencséd van meg tudsz öregedni. Viszont a cyborgok nagy része 40 éves kor után meghal. A testük működésképtelen lesz. Az emberi szervezet nem bírja el sokáig a gépi tartozékokat. – sorjázza a mondatokat már valamivel élesebb hangon, ahogy visszafordul és a lány arcát két tenyere közé fogja, hogy mélyen a szemébe tudjon nézni. – Te nem az a lány vagy, aki fémszívvel akarna élni. A tested többet érdemel egy mellkasba ékelt ócskavasnál. Te is tudod, hogy így van. – ajkai vonallá feszülnek, arcáról tükröződik a feszültség, mintha erősen koncentrálna arra, hogy ne veszítse el a fejét. Lassan hajol közelebb, jeges hüvelykujjait a lány állkapcsa alá csúsztatja be, hogy valamivel feljebb emelje a robot tekintetét, így a lány feje természetellenes pózban hátra feszül. - Igazi szívet fogsz kapni. És ha ennek vége, hazaviszlek, bármi is legyen ezután. – sóhajtja lustán Khiara ajkai közé, melyek csak egy másodpercre érintkeznek a sajátjával, amíg beszél. Egy laza, hirtelen mozdulattal enged a szorításon és egyenesedik fel, mint aki megtette azokat az utolsó lépéseket, amiket megkövetelt tőle az a belső ösztön, melyet most képtelen egyszerű fogalmakba tömöríteni. Még utolsó mély lélegzetvételével megpróbálja elcsitítani magában felhevült szívverését, mikor sikerül rávennie magát, hogy leemelje megtört, fagyos pillantását az asztalon fekvő lány arcvonásairól.

2010.03.23. 17:06 Khiara Laken

Úgy érzi, mintha elnyelte volna egy vadul hömpölygő folyó. Csak sodródik, amerre rohan az ár, miközben teste kimerülten kapálózik, hogy a vérfagyasztóan jeges víz felszínére kijutva lélegzethez jusson. Szinte hallja a körülölelő zubogást, melyet vére sebes pulzálása ültet füleibe. Lemondott békesség lesz úrrá rajta, majd köveknek csapódik, mikor a lágyan érintő ujjakat kegyetlen tekintetek váltják fel. Felszisszenne, de arca immár nem mozdul – még akkor sem, mikor már csak ketten maradnak a robottal, és a visszafordíthatatlan halált jelentő, meleg fény újra átjárja vénáit.  Már csak ilyen, őrülten vágtázó mozzanatokban éli meg a másodperceket. A súlytalan létezés megtisztítja őt a mocskoktól, amelyeket az emberektől kaptak, akár egy csúf bélyeget. Csak pazarolja a drága pillanatokat, ahogy még csak meg sem rezdül a robot karjaiban. Fizikai fájdalom éri, mikor az ujjak tovább szorulnak tincsei körül; szíve bedobban, a fájdalom tudatába hasít, s a mélyre temetett érzelmek egyszerre szakadnak fel mellkasából.  A kín sokkal jobb, mint ahogyan arra emlékezett. A gyötrelemmel vegyült borzongás életet lehel karjaiba, amik lendületesen mozdulnak, hogy ott érintsék a férfit, ahol tudják. Kiszabadítja fejét, kezei az Első betegen dobogó mellkasát tapintják, majd hevesen az ujjai közé bilincseli a gyerekes arcot. Nem tudja, nyitva van-e a szeme vagy csukva, a fullasztó sötétségen, és a másik váz pusztító erején kívül mást már nem érzékel. Homloka szilárdságot ér a robot homlokának képében. Ellentmondást nem tűrően nyomja az övének, szinte követelően szorítva magához; már nem is tudja, hol kezdődik a másik teste, és hol ér véget az övé. - Bocsáss meg. – hangja egy elfulladt, görcsös sóhajként tör fel torkából. Sajnálja, hogy nem csak egy rémálom. Nem képes őt felébreszteni, nincs hozzá hatalma.  Sajnálja, hogy csak ezt az utat látta az egyetlen esélynek. Nem akarja megtörni a teremtőjét, senkinek sem kívánná azt a lázas testet, főleg úgy, hogy semmire sincs garancia. Fel sem fogta még igazán az egészet; nem fogta fel, hogy újra a műtőasztalra kell feküdnie. Hogy lehet, beleőrül, mert már most is annak a határán táncol. A gondolat csak most fogalmazódott meg benne igazán – most már minden ízében, tökéletesen biztos benne, hogy a félig élő hús, félig gépi börtön még mindig létezik. Mennyivel szebb a Második.  Mennyivel kifogástalanabb, tisztább. Szánalmasan apróvá zsugorodottnak érzi magát, lényét most Avila vádló szavai teszik ki. Meg sem érdemelte volna? Eldob magától mindent?  Ajkai bánatban égve remegnek meg, ha csak eszébe jut a mondat.  Nem érzi úgy, hogy eldobna bármi olyat, amelytől semmit sem tanult. Hogy érzések kavarodnának fel benne az irigységre, amelyet a váz iránt táplálnak. Ő csak egy valaki akar lenni, aki élni szeretne – magában akarja tudni a szerelmet, mert ez az egyetlen, amiért teljes odaadással meghal. - Hallgass rám… Légy most erős! – légezi heves elszántsággal. Arcán keveredik a kitartó, erős akarat, mindössze szemei fürödnek a sebzettségben. Karjai megremegnek, homloka egy pillantásra elválik a másikétól, majd újra nekiszorítja. Tudja, hogy a test még nem semmisült meg – de azt még nem, hogy a férfi hajlandó-e megtenni. - Nincs sok időnk. Felfekszek a műtőasztalra, és várni fogok. Ha máshogy döntesz, megértem. Ha adsz esélyt, ha úgy gondolod, sikerülhet, küzdök.  Ha minden összeomlik… akkor is megszöksz.  Élni fogsz tovább.   Szenvedélyesen az arany tekintet mélyére néz, ellentmondást nem tűrően darálva. Eltökélt vakmerőséggel áll még csitítóan néhány pillanat erejéig, majd egy szeretetteljes csókot nyomva a fiatal vonásokra, rendíthetetlenül válik el tőle.  Körül sem néz a laborban, mely újonnan csak rájuk vár. Megszédülve támaszkodik a műtőasztalra, lehajtott fejjel megint és megint felpofozva magát. Önuralmat kell tanúsítania. - Ha esélyt kapok… tégy még meg valamit. Mikor már üres a váz, vedd ki a Második szívét. Cseréld ki a félrobotival.  Nem hagyom, hogy minden elvesszen. Nem engedem.  Vissza sem nézve fekszik fel az asztalra. A spontán szerkezetcsere egyik szívdobbanásánál ötlött fel elméjében – ha a régi nem is romlott volna el, talán akkor is megkérte volna erre. Az Első tudni fogja, hogyan tegye. A metszési hegek már mellkasán pihennek a bőrében, bal oldalt pedig a bordák íve – ahol hozzáillesztheti a fémvénákhoz - védi a szívet. - Mindent el fogok mondani Neked. – Ha.  Nem hunyja le a szemét, hagyja, hogy a hűvös sötétség lepelként ráboruljon. Nincs ideje, nem tud mindent elmondani most azonnal. Nem tud sem hálálkodni, sem a bocsánatáért esedezni. Nem engedi meg magának, hogy meginogjon a káoszban – csak szemez az éjfeketéségbe nyúló plafonnal, és vár, ahogyan azt mondta.

2010.03.22. 20:45 Zev Owen

Tekintete komorságot tükröz, mikor a félgépekből álló csoport végigvonszolja őket a tágas folyosón. Az arckifejezéséről sütő feszültség szinte kézzel tapintható, halántékán tisztán érzi egy merev, drótszerű ér lüktetését, mintha a rátörő stresszben teste belülről haldokolna. Szénfekete szemöldökei, melyek vonásaira feszülnek, görcsösen remegnek az elfojtott indulattól. Alig bírja magán tartani az arcára erőltetett, érzéketlen maszkot, melyet mintha az emberek puszta jelenléte kényszerítene rá. Már nem érdekli őt a megtévesztés, mindez mégis ösztönből jön, mintha egy tudat alatti védekező mechanizmus generálná. Gondolatai csupán egyetlen dolog körül forognak: hogy hogyan lehetne megszökni innen. Hite egyre ingatagabb lábakon áll – magában érzi, hogy végleg elérte tűrőképességének határait. Csak egyetlen egyszer fog nekirugaszkodni, hogy titokban és békésen szöktessen, viszont ha az nem válik be könyörtelenül erőszakhoz fog folyamodni. Mindezidáig taszította a gondolat, hogy emberek vérét ontsa, de azelőtt sosem érezte magát ilyen végletekig elvakultnak egyetlen érzelemtől, mely most is keserédes vágyakozással hálózza be egész mellkasát. Félelmetes, megborzongató ugyanakkor olyan forróságot áraszt, mely táplálja, s egyre nagyobbá növeszti vázában lüktető, emberi lelkét, mely az elfeledés szélén egyensúlyozva, most mintha új életre kelt volna. Háta mozdulatlanná merevedik, ahogy természetellenesen egyenes tartásba küzdi magát, mikor szemtől szembe kerül a lánnyal. Pár másodpercig kísérletet tesz rá, hogy érzéketlen, üres pillantással elnézzen a vörös tincsek fölött, ez a próbálkozás azonban kudarcba fullad, mikor a megigéző kék szemek, szinte magukhoz vonzzák feltüzelő szemeit. Tekintetében keserűen süt az elvadult vágyakozás, mintha már csak a váz hűvös fémje tudná vissza tartani attól, hogy hatalmasra növekedve kiszakadjon belőle. Mikor a vékony test fedetlen mellkasához simul, kényszerítenie kell magát, hogy ne érezzen, és veszteg maradjon. Pillantása felfelé vándorol- az ürességgel kecsegtető plafont fürkészi, mely szédítő magasságokra van tőlük, mintha a helyiséget sokkal nagyobb méretekre tervezték volna. Nem törődik a szüntelenül morajló tömeggel és a bőrét perzselő, érdeklődő tekintetekkel; szemei automatikusan lecsukódnak, mikor a hideg ujjak végigszántanak fekete tincsein a gyengéd arc pedig felforrósodott nyakának vonalát éri. Szíve vadul feldobog a hamis reményeket tápláló szavakra, melyekben képtelen igazán hinni. Lezárult szemhéja csak akkor pattan fel, mikor Khiara kiejti a számára tiltott, bűvös szavakat, melyre ő utolsó lehetőségként sem gondolt volna. Elönti a hűvös borzongás, legszívesebben elfintorodva eltaszítaná magától a lányt, mintha váratlan undor fogta volna el, most mégsem rezzen egyetlen arcizma sem, ahogyan mereven a semmibe bámul. Csupán saját, halk légzésére koncentrál, mely egyenletesen áramlik torkából ki és be szüntelen rendszerességgel. Ezzel próbálja meg összekaparni a gondolatait, hogy átértékelje a felkínált lehetőséget, annak ellenére, hogy a robotnő szavai nem ajánlatként, hanem határozott döntésként csengtek. Viszont még mindig hazudhat. Mondhatja azt, hogy a test már régen nincs meg. Szinte már hallja füliben csengeni saját, ingerült szavait, ahogyan mindezt leközli a már így is darabjaira hullott lánnyal. Képtelen lenne rá. Nem tudná vele megtenni. Keze lassan indul meg előre, hogy ujjaival végigzongorázzon a lány gerince mentén egészen a nyakcsigolyájába ékelt ébenszínű csatlakoztatási körig, mely olyan érzékeny, hogy a legkisebb érintés is fájdalmat okozhat, ha a tapasztalatlan ujjak nem a megfelelő módon mozdulnak a felületén. A magába kényszerített levegőtől mellkasa hatalmasat emelkedik, mellyel együtt mozdul Khiara teste is, miközben ujjainak hegyével óvatosan végigsimít a kör pereme mentén. Elenyésző mozdulata magabiztos, mint aki öntudatát vesztve is tudja, hogyan bánjon a kényes szerkezettel. Fémbordáinak mélyére ékelődött szíve most nehézkesen lüktet, minden egyes lassú taktus külön fájdalom terhét hordozza magában, amint azon kapja magát, hogy újra magára maradt, kettesben a kételyekkel. - Tetszett uraim?... – mély, különös lejtésű hangja kissé elreked, ahogy magabiztos hangját gyakorolva megszólal, mintha a körülöttük elhangzott felszínes füttyögésre reagálna. Pár elnyújtott, kimért lépéssel kerüli meg a robotnő testét, hogy mögé kerülve átkarolhassa a mellkasát. Másik erőteljes tenyere Khiara állára csúszik, hogy tekintetét mereven a velük szórakozó férfi felé irányítsa. - Nézze meg ezt a csinos arcot. Nézzen a szemébe és emlékezzen rá, mit vett el a világtól. Hogy ezzel mit vett el tőlem. – hangjából kicseng a mély vád, amit magában hordoz. Tisztában van vele, hogy ez pusztán csak a színjáték része, mégis teljesen magáénak érzi a szavakat, amint elönti testét a gyötrő kétségbeesés. Hogy pillanatokon belül valóban el kell veszítenie a Másodikat, a saját keze alatt született vázat, akit minden ízében a sajátjának érez. A saját álmának, a saját testének, a saját lelkének. Egy célra korlátozódott tudata képtelen befogadni a tényt, hogy mindettől az érzéstől meg kell majd válnia. Hogy ha mindez sikerül, akkor újra meg kell ismerkednie olyas valakivel, aki még kiszámíthatatlan rejtélyeket tartogathat magában. Ajka merev vonallá feszül, mint aki bármelyik pillanatban kész lenne torka szakadtából üvölteni, hogy ezzel szolgáltasson okot arra, miért rontott neki spontán felindulásból a kárörvendő arcú, beképzelt férfinek. Egy ingerült mozdulattal engedi el a Második vázát, hogy megfordulva a mögötte fogva tartott fehérhajú nő elé léphessen. Kicsit megdönti felsőtestét, hogy szemeik egy szintben lehessenek, ezzel is súlyozni kívánva a mondandóját. - Jobb lenne, ha tartaná a száját Mecoi... Minden egyes hasonló megnyilvánulásával közelebb sodorja magát egy komfortos magánzárkához. Ilyen viselkedéssel hogyan akar majd a Második helyébe lépni? Norlana már nem bízik önben, így a maga helyében én katonás önuralmat gyakorolnék, amíg ez az egész őrület véget nem ér. Mert egyszer véget kell, hogy érjen… - suttogja az utolsó mondatot, sokkal inkább magának, mint az előtte álló lánynak, majd felmagasodva fordítja fejét az embert fogva tartó cyborg felé. - Engedjék el a lányt. Neki semmi köze az ügyhöz. Csak egy ártalmatlan szemtanú, semmi több. – darálja a szavakat monoton, rendre intő hangon, ahogyan tekintélyt sugalló pillantását a katonák szemeibe fúrja. – Várj minket a 35-ös folyosó végén… - lélegzi maga elé, mikor maga felé rántja Avilát, amint észlelte, hogy az őr szorítása felengedett a karján. Egyetlen mozdulattal húzza el a lányt maga mellett, mintha távozásra ösztönözné. Menj tovább. Ne nézz vissza. – sugallja a szigorú, nyers tekintet, mely még utoljára a nőre vetül, mielőtt a laborajtóhoz lépne, hogy az ujjlenyomatos érzékelővel nyílásra ösztönözze. - Uraim... - biccent ismét a felsorakozott társaság felé, arcán átsuhan egy lezser félmosoly, mint aki könnyedén néz a rá váró feladat elé. Már nem gondolkodik, csak egy gyors mozdulattal maga után rántja Khiarat, megvárva, hogy a sejtelmesen sziszegő ajtó becsússzon mögöttük. Mikor a tömör, fehér lap a helyére csukódik, ösztönös mozdulattal taszítja az alacsonyabb testet a falnak, hogy védelmezőn neki nyomva mellkasát fölé magasodjon, mintha a plafon bármelyik pillanatban rájuk omolhatna. Egyik kezét mereven támasztja a falnak, kézfején jól láthatóan feszülnek meg törhetetlen fémcsontjai, miközben másik karjával mellkasára vonja az arcot, melyből szüntelenül perzsel a fellángoló elszántság. Durván a lány vörös tincsei közé markol, ujjai között bordó vérfolyamként nyúlnak le az élénk színű hajtincsek, ahogy egyetlen mozdulattal fogságba ejti a vázat. - Ez csak egy rémálom... Igaz? Kérlek Khiara. Csináld akárhogy, de ébressz fel. – suttogja a hajszálak közé elveszett, erőtlen hangján.

[568-549] [548-529] [528-509] [508-489] [488-469] [468-449] [448-429] [428-409] [408-389] [388-369] [368-349] [348-329] [328-309] [308-289] [288-269] [268-249] [248-229] [228-209] [208-189] [188-169] [168-149] [148-129] [128-109] [108-89] [88-69] [68-49] [48-29] [28-9] [8-1]