Új bejegyzés Frissítés

2010.05.23. 16:32 Zev Owen

Mellkasa megtelik a tüdejében rekedt súlyos, tűzforró lélegzetekkel, melyek szétfeszítik belülről, mint a megszilárdult vágy, amely most darabokra szaggatja. A lány szinte teljesen köré fonta magát, ágyéka kiszolgáltatottan csúszott az ölébe és nehezedett rá. Az élvezettől halkan felmordul. Állatiasan, mintha maga a gép már az emberi természet legalját súrolná. Már fel sem ismeri, hogy az ő torkából szakadt fel ez a hang; összeszűkült pupillái a plafon felé merednek, ahogy elnyílt ajkakkal próbálja magába küzdeni a párás, fém ízű levegőt. Fogalma sincs róla, mi volt ez. Hogyan került ülő helyzetbe, és hogyan fajult idáig ez az egész. Vére lángolva pezseg erei között, olvad a váz a drótok közt terjengő tüzes magmától, mely útnak indult, hogy belülről eméssze fel. Feje erőtlenül előre bukik, a katona mellkasára csókol ellazult ajkaival. Az érintés kimerült és gyenge, mint aki félig már nincs magánál. Megnémultan játszadozik ajkaival a cyborg testén, tenyerei a dereka mellett feszülő combokra simulnak. Kezeit oda-vissza csúsztatja a nyirkos bőrön, gyengéden becézgeti az érzékien nekifeszülő lábakat, melyek tökéletesen csapdába ejtik. Hevesen felsuttog, a lány nevét lélegzi a félrobot tokára, a nedvességtől csillogó bőrbe, melynek sós íze újra az ajkaihoz ér. Összefut a nyál a szájában, mikor hátrébb húzza a fejét és megnyalja saját, tűzforró ajkait. Hatalmába kerítette a megrészegült élvezet. Mintha még mindig ember lenne és az imént több liter alkoholt döntött volna le a torkán. Nyelőcsöve ugyanúgy perzsel, a gyomra ugrálva remeg, pulzusa szaporán vergődik bordái között, ahogy szíve újra és újra megpróbál szabadulni jól megszokott helyéről. Arca és nyaka tűzforró, szövete verejtékben úszik, minden egyes mozdulata külön élvezet. Érzi a másik testből áradó hőt, a bőrét mely az övéhez tapad, a meleg lélegzeteket és a lábak közti, kínzó forróságot, mely minden pillanattal egyre jobban felszítja vágyát. Szinte tökéletes, vad eufóriába kényszeríti. - Mondd, hogy ez a valóság. – lélegzi megremegő, alig kivehető hangon a lány ajkai közé, közben egyik tenyerét a puha arcra csúsztatja. – Ha most nem vagy itt és csak a képzeletem csesz ki velem, áruld el. Neked tudnod kell, ha ez az egész csak egy illúzió. Lehet, hogy ez a vég és többet nem ébredek fel. Talán sosem sikerült a terv... Még mindig Norlanaban vagyunk. És halottak... Végtelenül halottak. Mozdulatlanok. A semmiben... Össze van zavarodva, kezd értelmetlenül és öntudatlanul beszélni, mintha valóban nem lenne magánál. Ebben a percben talán tényleg képes lenne elhinni, hogy ezt az egészet csak az elméje gyártotta le, hogy a kikapcsolás utáni utolsó pillanatait a végtelenségig elnyújthassa, és mindennél kívánatosabbá tegye. Mellkasa gyengén megremeg, alig kivehető, mélyzengésű nevetése borzongatja meg a csendet, mikor gúnyos mosollyal az arcán újra a vértől vöröslő ajkakra csókol. - De ha ilyen a halál, akkor nem bánom.

2010.05.23. 15:19 Khiara Laken

Mindenbe belemegy, amit a robot diktál a teste felett. Minden apró érintés kiélezetté válik, hogy azután beleolvadjon a heves gyönyörbe, a káosz legszebb és legaljasabb élményébe. Undorítóak, ad igazat lélekben. Maguk ellen uszították egymást. Felbőszül, vörös köd lepi el az agyát, és hirtelen mindenben élvezetre lel.  Bárcsak megtudnák az emberek, hogy mit művelnek - csak hogy lássa az arcukon a megrökönyödött, undorba forduló torzulást. Hogy lássák, ők ketten mennyire eltorzultak, hogy milyen beteges erővel tudják szeretni egymás épségét és rokkantságát. Hogy mocskosul elárultak mindenkit, csak mert vissza akarják kapni az érzéseket, amiket mások örökre elfelejtenének. Ha megtudnák, felettébb elégedett lenne.  Körmével mély csíkot éget a lapockáktól egészen a bordák ívéig. Másik keze az ágyat tapintja, a matrac anyagába markol. Néha észveszejtően forró hullámok érik őt. Felhördül és hallja, hogy a robot is hangosan sóhajtozik. A hangja az egyetlen kiút az őrületből. Hiába borul rá a másik teste, hiába kapaszkodik belé, súlytalanná válik minden. A sötétbe olvad, a sötétbe rejtőzik a kézzel fogható, ami valaha még létezett a felszínes Világban. Csak a vér illatát érzi, a fiú elbódultságát, ami az övé is, a remegést, ami az övé is, a zakatolást az emberi zihálást. Többször megvonaglik, háta mereven feszül görcsös ívbe, teste a másikénak csapódik.  Érzi, már nincs sok hátra ahhoz, hogy belehaljon, és végleg hozzáláncolódjon a másikhoz. Mindenén lázas reszketés fut végig, belegyengül, de végül nem adja meg magát. Felnyög, a fiú nevét simogatja sebzett ajkaival. Egyik fele engedne a rátörő hullámnak, a másik a végtelenségig nyújtaná a tengernyi morajlást. Elfulladtan kapkodja az oxigént, majd hirtelen feszíti be a végtagjait, hogy adrenalintól részegen, egy mozdulattal ülésbe tornázza magukat.  Nagy erőt kell kifejtenie, hogy ne gördüljenek át a másik oldalra. Mikor megtalálja az egyensúlyt, egészen Zev ölébe férkőzik, lábait átkulcsolja a derekán, majd hagyja, hogy megremegjen az újabb gyengeségtől. Megmozdul, amennyire telik tőle, hogy a végtelenségig ingerelje a fiút, azonban még mindig próbálja lakat alatt tartani a végletes kéjt. Teljesen az erős test gödreibe simul. Hagyja, hogy a hirtelen félbeszakított taktusok fennmaradt szilánkjai az őrületbe kergessék őket. Hevesen lélegzik, alig nyugszik le, de nem is akar; ez a földöntúli, kiélezett borzongás mindenét átjárja, mintha hirtelen kiútra talált volna a labirintusból. Nem zsákutca, hanem iránymutató. - Veszettül mocskos alakok vagyunk… - javítja ki, kéjelgőn sziszegve. Dühös magára, nagy a kísértés, hogy újra visszahúzza magával a fiút vízszintesbe, és folytassák, de vár még pár tapintatos pillanatot. Kiélvezi, hogy mélyen nézhet az ijesztően elbarnult szemekbe, hogy lélegzete a vázéval keveredhet. Úgy érzi, ennél közelebb még sosem került a lélekhez. Egyszerre akar büntetni a vibráló másodpercekkel, és embertelen mélységet adni, hogy mindez a vénáik szegleteibe ivódjon örökre.

2010.05.23. 12:57 Zev Owen

Nyaka lángol a jóleső fájdalomtól. Érzi, ahogy reszkető pulzusán végigcsorog a bőrére pecsételt keskeny vérfolyam, melytől lázasan kezdi rázni a fullasztó hideg. Megbabonázva nyeldesi a fémes ízű, forró vért, torkából halk, elégedett hümmögések szakadnak fel. Szemöldökeit összevonja, ahogy a lány szavait kezdi emésztgetni, melyek egy pillanatra felforgatták belső nyugalmát. Teljesen kiszolgáltatottnak érzi magát, mintha lelke is fedetlenül, elcsábítva vesztegelne az elmélyült, kék szempár előtt. Mióta felébredtek benne az emberi ösztönök, azóta vágyik ilyen kínnal a félrobotra, de sohasem hitte igazán, hogy megkaphatja, annyira egymás végletei közé szorultak. Világok választották el őket egymástól, és ebből az őrült csapdából látszólag egyetlen menekülő út sem állt rendelkezésére. Most mégis itt vannak és mélyebben ízlelheti a lányt, mint az megengedett lenne. A vérét kóstolja ajkai között a követelő csók közben. Fejét kéjes mozdulatokkal forgatja, nyelve mohón fut végig az ajkakat fedő sűrű vörösségen, mintha az életét mentené vele. A cyborg vezetéknevét sóhajtozza, míg gyorsuló mozgása közben hangja halk nyögésekbe nem fullad. Khiara arcán elkent vércsíkok sötétlenek; egy ideig bénultan bűvöli őket, az ellazult vonásokat fürkészi, majd nyelvével tünteti el a betegesen vad csókok nyomait. Kezdi azt hinni, hogy teljesen belebolondult a félrobotba. A szó legnemesebb értelmében beleőrült a közelségébe, ha már olyanokba képes belevinni, hogy a kicsorduló vér tömény illatával borzongassák meg a párás, szeretkezésüktől hangos levegőt. Nem képes megálljt parancsolni a testének, mely a kínzóan lágy érintések alatt, egyre durvábban mozgatja az ágyhoz szorított, kiszolgáltatott lányt. Most már mindkét keze Khiara csípőjét markolja, a sajátjához feszíti és lelkifurdalás nélkül szedi szét a megvonagló testet. - Igaz... - suttogja szenvtelen, hízelgő hangon a lány fülébe, hangos zihálásával küzdve. - Ezt akartad hallani? Egy undorító, mocskos alak vagyok. Pofozz fel, ha ez könnyít a lelkeden. Érdes hangon lélegzi az utolsó, kihívó mondatot, miközben arcát a nyak vonalába fúrja, majd alig hallhatóan elkáromkodja magát, mikor eluralkodik rajta a teljes extázis, mely egyre forróbb hullámokban lepi el a testét.

2010.05.23. 11:59 Khiara Laken

Biztonságot ad a csitító, mély basszus, a fiatalos hang lepelként borul alakjára. Gyerekes ragaszkodással hümmög és kapaszkodik. Könnyeit, melyekben a fékezhetetlen vágy és a fájdalom együttese remeg, a könnyed illatú tincsekkel szárítgatja. Fáj, és az is fáj, hogy nem tudja azonnal folytatni. A kezek és a csókok tapasztaltan lazítják. Mintha pontosan tudnák, mit kell tenniük a kényes helyzetben.  Teljesen oldalra fordítja a fejét, fülének vonala épp eléri a fiúét. Nem tudja, melyikük dobogását hallja erőteljesebben pulzálni. Megsemmisül az én és a te, a másik minden rezdülését, lélegzetét és szívhullámát érzik, kölcsönösen megsüketülnek. A hirtelen jött gyötrelem a múltba úszik, olyan távoli lesz, mint akármi más. Ölének vonala megfeszül még néhányszor, majd lassan hozzásimul a gyengéd ritmushoz. Törékeny finomsággal követi Zevet, és hamarosan már a borzasztóan emésztő lángok kezdik emésztgetni.  Halkan hördül fel; a hang már nem bűntelen és éretlen többé, gátlástalanul fürdik a tiszta élvezetben. Lázas, könnyes szemeit összeszorítva mozdul, minden izma egyként reszket bele az eggyé olvadó érintésekbe. Végtelenné és örökké akarja tenni mindet. El akarja nyújtani, keze mégis mohón mozdul. Kíméletlenül szánt végig a test vonalán. A combba, majd a mozgó derékba markol, átfogja, simítgatja karjaival az egész emberi alakot. Szavak nélkül is közli telhetetlenségét. Sóhajai felbujtón érik a nyakat, a vad csókoktól újra felsebződött ajkaival és fogaival tapad a dobogó pulzusra. Élőn lüktet a melegsége, szinte issza belőle a mélyfekete vért. Szomjtól megrészegülten nyel, azonban mikor elválik, csak saját vérének halvány vörösségét hagyja maga után. - Erre vágytál… nem igaz? – lélegzi akadozva, elveszve a pislákoló gondolatok között. Tettetett neheztelés, figyelmeztetés és hideg érzékiség bujkál a lejtésében; egy pillanatra visszatért a vezér, de mindez nagyon is tudatos volt. Tudja, hogy a robot már nagyon szerette volna, de ő nem tudott semmiről. Még csak elképzelése sem volt az egészről, hogy milyen, és most semmiért sem tud felróni. Ő is vágyik a fiúra. Borzasztó heves kéj, boldogság szakadt és szakad rá, és közel van ahhoz, hogy újra felnevessen, de csak egy futó mosolyra telik sziszegése és sóhajai között. Izmai csak néha rándulnak össze, hasát megpróbálja ellazítani, hogy a robotnak is nagyobb élvezetet nyújtson.  Fent mozgó keze a nyirkos tincseket szántja. Ujjai beleakadnak, finomkodva húzza meg a tarkót, hogy az arc az övé mellé kerüljön. Nem képes a bódult szemekbe nézni, pedig szeretne. Egyből az ajkakra tapad. Mélyen kényezteti és vezeti őket, csak, hogy a fiú is érezze újra felsértett bőrét. Önzőn, veszélyesen fenyegetve kóstoltatja meg vele a fémes vért. Csak hogy tudja minden részével; soha többet nem csókolhat mást, mert különben azonnal megöli. Soha.

2010.05.22. 22:10 Zev Owen

Elhomályosult tekintete a hófehér arcot fürkészi, mely fájdalomban égve torzul el a félsötétben. A sápadt fényben halványan derengő könnyek csillannak meg. Minden egyes csepp megremeg a bőrön, míg le nem csordul az arc lágy vonásait követve. Hangos sóhaj szakad fel elnyílt ajkai közül. Feje zsong a csatlakoztatási körét ért érintéstől, ezért fel sem fogja igazán, hogy ő okozta az örömből átcsapó, vágyakozó gyötrelmet. Egész teste remeg az élvezetektől roskadozó kéj alatt, nyaka teljesen megfeszül, ahogy elméje raktározni kezdi a durva érintést, amely mintha az Elsőnek szólt volna. Khiara a tudatába zárt gépet ingerelte fel, melytől maga is megretten; a szétszaggatott kódsorok összefüggéstelenül lepik el a gondolatait, mintha a logika is végleg megadta volna magát. Pár pillanatra megállt. Lélegzeteik egymást érik az elnémult éjszakában, ahol csak a kinti szél zúgása simogatja a hűvös ablaküveget. Senki sincs az épületben, egy lélek sem létezik többé a világon, rajtuk kívül. Percekig lélegzik, a cyborg nyakába hajtva az arcát, mielőtt ráeszmélne az alatta remegő test fájdalmaira. Gyengéden karolja át a lány felsőtestét, hogy magához ölelje, mint egy értékes porcelántestet, mely bármelyik pillanatban apró szilánkjaira törhet. Többet nem véthet el egyetlen mozdulatot sem. Nem bírná többször elviselni a lélek néma zokogását, amit elnyomnak a kéjes lélegzetvételek. - Jól van. Gyere.. – simogató, mély hangján suttog. Egyik tenyerét Khiara tarkójára csúsztatja, ujjai a vörös tincsek közé mélyednek, míg másik karja teljesen átöleli a reszkető hát forró vonalát. Magánál tartja, és a mellkasához húzza a lányt ölelkezés közben, a fájdalomban égő arcot nyakának ívéhez érinti, mintha sebesen lüktető bőre képes lenne megnyugtatni a felzaklatott vonásokat. - Minden rendben... Semmi gáz... – elhaló, mélyen zengő tónusával ismételgeti a csitító szavakat, közben apró csókokat lehel a lány vállára és arcára. Ujjai érzékien simogatják a hát vonalát, miközben mellkasát újra hozzáigazítja a másik test lélegzetvételeihez, hogy a félrobot egy percig se érezze kényelmetlenül magát. Valójában sajnálkozni akart, de képtelen rá. Hazugság lenne. Egyáltalán nem bánja, hogy megtette és, hogy abban az elvétett pillanatban úgy tette meg. Még mindig érzi a pillanat hevével rátörő feszülést, mely lángoló porcikáit kényezteti. Elmondhatatlanul élvezte és most is alig bírja megállni, hogy vadul tovább folytassa. - Sss... - lélegzi elbódultan. A cyborg lapockáját kényezteti, miközben csípője újra megrezdül és lassú, gyengéd ütemű mozgásba kezd a lányban. Mélyeket sóhajt, majd szaggatottan fellélegzik. Khiara hajára csókol, majd arcát a nedves tincsek közé rejti.

2010.05.22. 20:40 Khiara Laken

Üvölt magában, és úgy érzi, üvölteni tudna teljes hangjával is; nyelvére harapva kell visszafognia magát. Az ingerlő mozdulatok és érintések újbóli zihálásra ösztönzik. Beleszakad a forróságba, egyik keze a lapockára csúszik, körmei hevesen belemélyednek a bőrbe, de szinte csak a kapaszkodás miatt. A könnyed öröm gyilkos sóvárgásba csap, és csak akkor jut rendesen oxigénhez egy elvétett másodperc erejéig, mikor a robot a fejének dönti az övét. Szemei hunyorogva nyílnak fel; szinte azonnal, villámcsapásszerűen tágulnak ki, amint megérzi magában a másik testet.  Szíve kihagy egyet. Összerándul a hirtelen jött változástól. Melegség helyett hideg borzongatja, gerince fájdalommal telítődik el, majd mindez végigszáguld ereiben. A földöntúli kéjjel vegyült kín olyan, mintha vénái villanyvezetékek lennének, és mintha áramot juttattak volna sebesen száguldó vérébe. Le kéne nyugtatnia magát, azonban most nem tud gondolkodni. Ajkai elnyílnak, mint aki válaszolni akarna, rendes hang azonban nem jön ki a torkán. Ledermed a hirtelen jött sokk miatt, és néhány elvesztegetett, hevesen parázsló pillanat után képes csak arra, hogy sírósan felnyögjön a semmibe.  Egész teste megremeg, hasa és mellkasa a másikénak feszül, de ez még több fájdalmat okoz neki. Másik keze figyelmeztetően ugrik fel. Ujjai Zev nyakának ívébe kapaszkodnak, és csak pár másodperc után jön rá, hogy az érzékeny csatlakozási kört tapintja, de túl nagy durvasággal. Egy pillanatra nem is érdekli, elvonja a figyelmét feszítő, szaggató érzés. Kevés hely van a testén, ahol emberi kéz nemigen járt, és ott minden érintetlen. Mikor feleszmél, inkább a bársonyfekete, nedves tincsek közé kapaszkodik. Megpróbálja megformálni és elnyöszörögni a fáj szót, de nehezére esik szabadkoznia.  Sebesen, hangtalanul szedi a levegőt. Szemeit összeszorítja, aztán védekezően elnyitja, de csak homályosan lát. Egy percig minden élvezet teljes, majd combja újra görcsösen nyomódik a másikénak. Nyaka kimerevedik, a sötét szoba plafonja felé néz, mely most nem ráborul, hanem szétfeszül, végtelenné válik. Ebbe a végtelenbe sűrűsödik az az alakját érő nyilallás, ami pulzálva kezd lassan az ösztönökbe mélyedni.  Próbálja elfojtani, de pillantásából árulkodó könnycseppek gördülnek le. Marja szemeit a sós víz, azonban képtelen elengednie akár egy kezével is a fiút, hogy letörölje. Tudja, hogy most már végleg az övé, de ez a tudat csak még inkább bedobbantja zakatoló szívét.

2010.05.22. 19:15 Zev Owen

A halk, vágytól elgyengült nevetés betölti a szobát és úgy hat rá, mint a tiszta lélegzetvétel a fuldoklóra. Ellenállhatatlanul kényezteti lelkét a félrobotból felcsapó boldogság, melytől rögtön elpárolog belőle az idegesség. Még többet akar hallani az öröméből. Átjárja hátát a perzselő hideg mikor a kezek végigsimítanak rajta. Arca forrón tüzel az ajkak érintéseire. Muszáj feljebb emelnie a fejét, hogy kisajátítsa magának, csupán azt sajnálja, hogy ezzel a lányba folytja a hangokat. Egy pillanatra türelmetlenné és vaddá válik, kiéhezett ragadozó módjára támadja le a szájat. Beleharap, fogaival húzza meg, majd mélyen megízleli. Sajátjával szenvtelen játékra hívja a lány nyelvét, testére azonban ügyel; nem akarja, hogy a szenvedélytől erőszakosan mozduljon be, akármennyire is magáénak akarja a meilisi katonát. Ujjai a forró melleket becézik, majd lejjebb siklanak a combok ívéig. Tenyere rátapad a nedves bőrre, ahogy még jobban széthúzza az ellazult lábakat. Lágy csípőmozdulatokkal kényezteti a lány felhevült ágyékát, anélkül, hogy bármit is tenne. Szétvetett combjaik egymáshoz feszülnek, nyirkos szövete a másik testen csúszkál a hergelő mozgás közben. - Az nagyon... hosszú idő. – gúnyos hangja rekedt, elfullad a kéjben. Szinte felhördül, ahogy megpróbál levegőt juttatni párával eltelítődött fémtüdejébe. Alig tud beszélni, egy pillanatra azonban el akarta terelni a lány figyelmét, hogy ne érje olyan elemi erővel az érzés. Tenyerei a külső combokra feszülnek, hogy egy ideig a helyükön tartsa őket, majd Khiara arcára csúsznak, hogy viszonylag hűvös ujjai le tudják csillapítani a lázas arcot. Éjfekete, elnehezült hajtincsei nedves homlokára tapadnak, ahogy a lányénak dönti a fejét; ajkaival elhaló, kivehetetlen szavakat formál, mintha ezzel saját szívveréseit is elcsitíthatná. A mellkasában vergődő dobogás azonban csak fokozza magát, míg minden egyes lüktetés mely a fém mellkast éri kínzó fájdalommá nem válik. Nincs semmi baj. Semmi baj... A lány ajkai közé nyög, mikor gyötrő lassúsággal a tűzforró testbe hatol. Meleg ágyékaik durván egymásnak préselődnek, csípőjét azonban erősebben nyomja előre, mint ahogy azt először tervezte. Szemöldökei egymásba szaladnak, szemeit mélyen összeszorítja, mikor a lány magába fogadja megfeszülő vágyát. Eggyé válik a hús-vér testtel, szinte egy emberként lüktet vele. Rövideket sóhajt, mellkasa vadul ugrál a hirtelen vett levegővételektől. Teste teljesen megdermed a mozdulatban, ahogy kiélvezi a félrobotból áradó vad forróságot. - Az enyém vagy.. senki másé. – nyögi érzékien és öntelten Khiara nyakába. Elnyílt ajkai a perzselő bőrt érintik, mikor megszólal. Lassan csúszik kijjebb a lábak közül, hogy levegőhöz juthasson, csak ekkor veszi észre, hogy egyik kezével már a lány combját markolja alulról, hogy még közelebb húzhassa magához.

2010.05.22. 15:24 Khiara Laken

Belerándul a kéjes hangba, az érintésekbe, amik mélyről fakadó izgalommal töltik meg a levegőt. Arcizmai azonban - ahelyett, hogy mosolygásra tudná ösztönözni őket - megfagynak, eltorzulnak a vágy megőrjítő forróságába, mely mintha már most a végletéből csábítgatná mindenét. Lélegzete bennakad, úgy érzi, belehal a fojtogató szívdobbanások sűrűn jövő ritmustalanságába. Bele fog halni az ismeretlen érintésbe, amely futótűzként éri zsibongó vénáit. A csók, amit kap, ezerszer hosszabbnak tűnik a valóságnál. Fülébe tolul az összes vér, amit csak elképzelni tud testében, mert alig hallja a sötétben keringő hangot, de mikor felfogja az értelmét, tüdejében rekedt lélegzete egyszerre szakad fel egy elenyészően halk, hosszas nyögés formájában.  Forrongó arcát hevesen szorítja a másikénak, megremegő ajkai a lüktető vonásokat érik. Képtelen betelni a lelkét és testét becézgető fiúval; minden jó tökéletes, és minden hibáját úgy szereti most, mintha saját gyereke lenne. Nem képes elhinni, hogy az odaadó bizalom ennyire vak lehet. Az érzelmek olyan mély színeket kaptak, hogy ha beléjük nézne, elvesztené a látását. - Mivel érdemeltem ezt ki…? - lélegzi rekedt cinikussággal, szinte némán az éppen akkor feltörő, szenvedélyes hálától. Szemeit összeszorítja, miközben próbálja megmerevíteni mellkasát, hogy ne süppedjen be a folyamatos féken tartástól. Nem mer megmozdulni. Rájön, hogy a szétszakadás előtti utolsó pillanatok a legfájdalmasabbak.  Vonásai megfeszülnek, majd pár pillanatra rá halvány mosoly húzódik rájuk. Résnyire nyitja frissen csillogó szemeit, a váll és a nyak ívét veszi ki a derengő éjsötétben. A zilált tincsek egyikétől egy csepp gyöngyözik alá. A fül vonalához férkőzik, hogy felitathassa nyelvével és mohó, égő ajkaival, az enyhén gyógyszer ízűvé vált ajkaival. Mélyen szívja magába az összetéveszthetetlen illatot; a forróság feloldotta a robot hajába és bőrébe égetődött vegyszereket, és mindez elvegyült a kicsapódó párával. Morfiumként hat most rá, ellazítja görcsös combjait. - Azt hittem… - sóhajtja, de ekkor megrezdül, és már csak nyöszörögve tudja folytatni. - Már sohasem kéred meg.  Lélegzetei hirtelen változnak meg. Aprók lesznek, megakadnak, halk hangokat csal elő magából; gyengéd csilingeléssel nevet fel a robot fülébe, csendes gyönyörrel. Karjait kissé meglazítja, hogy ujjaival végigzongorázhasson a hát vonalán. - A Tiéd vagyok örökre. – önmaguktól buknak ki a dermesztő, hűséges szavak, valahonnan a mélyből. Sosem volt még egyszerre ennyire könnyed és izgatott. Csak ekkor érzi meg kezein a karmolások nyomát, melyek lángoló útként mélyednek bőrébe. Ez a tiltó bizsergés is vonzássá mélyül, ahogyan maguk szaggatják a végtelenségig, érző emberek módjára a merev tilalmakat.

2010.05.22. 11:27 Zev Owen

Elmosolyodik, mikor Khiara hozzábújik és testük szinte eggyé simul. Egyetlen porcikája sem marad, ami ne érne a másik testhez, a simogató, feltüzelő bőrhöz melynek nedvessége összetapasztja és síkossá teszi az elmélyülő érintéseket. Élvezettel hümmög fel a közelségre, a lány nyirkos tincsei közé lélegzik, majd gyengéden végignyal a nyakon és a merevvé feszülő vállba harap. Kitölti érzékeit a lány megbabonázó íze. Bármeddig tudná kóstolni, ha az idő végtelenné nyúlhatna körülöttük. - Nálad édesebbet el sem tudnék képzelni. – a félrobot fülébe suttog, búgó, kéjes hangon, majd az alsó ajkát ízleli meg, nyelvét egy pillanatra a szájába csúsztatva. Kiszabadítja karjait az ölelésből, és hagyja a lányt teljesen hátra dőlni a szürkén derengő ágy vonalára. Arca komolyabbá válik, ahogy a sötétben fénylő szemekbe néz, melyek teljesen elnyelik, és maguk felé csábítják. Két tenyerét megtámasztja a cyborg vállai mellett, és egy mozdulatnyit változtat a gyengéd, ártatlan testhelyzeten, hogy mindene eluralkodhasson a félrobot felett. Csípője mereven és óvatosan mozdul, hogy megfeszülő vágya a lány ágyékát érje. Gerincén végigfut az őrjöngő remegés, mikor előrébb nyomja a testét, hogy egy pillanatra érintőlegesen megérezhessék egymást. Szemeit lehunyja egy lélegzetekbe mélyült másodpercre, ajkai némán nyílnak el egymástól, hangot azonban nem tud kipréselni a torkán. Vágyával küzdve Khiara szemeit figyeli, mintha minden pillanatban engedélyt kérne, vagy már előre szabadkozna a fájdalomért, amit esetleg okozhat. Légzése elmélyült, gépiesen torz, mikor előrébb dől, hogy egy gyerekes, rövid csókkal érje a vérvörös ajkakat. - Khiara... - sóhajtja remegő, fásult hangon, a mélykék szempárt bűvölve. – Gyere.. hozzám... - halk nyögésbe fulladó hangja elakad. Arcát a lány vonásai mellé csúsztatja, hogy elfedhesse összezavarodott tekintetét. Fogalma sincs miért mondta ezt. Sohasem gondolta volna, hogy ilyesmi kicsúszhat a száján, de mintha a vágy a lelkéből szólalt volna meg. Magának akarja a lányt, örökre. Neki egy beleegyező szó is elég lenne, hogy teljesen magához láncolja önzőn, érzelmektől megrészegülve.

2010.05.21. 21:45 Khiara Laken

Kissé arrébb kapja pillantását, mikor a fiú megoldja magától azt, amivel ő akarta húzni az agyát. Most mintha a saját csapdájába esett volna, rettentően feszíti a hevesség. Arcát legalább olyan vörösnek látja maga előtt, mint haját, érzi, ahogy lángol az összevegyült érzésektől, melyek bentről szítják a tüzet. Egész teste dobog, vénái kínzóan lüktetnek. Csak most, egy egymástól különvált pillanatban szakad rá a hihetetlen közvetlenség tudata, amely annyira természetessé vált a sötétben. Újra és újra átfut az agyán; sosem hitte volna, hogy idáig el tud merészkedni. Egy apró érintés a halál tudatával csábította régen, most pedig akkor érzi a halált, mikor nem ér hozzá a robot.  Lehunyja a szemeit, arcát megpróbálja színtelenné feszíteni, miközben megint hozzásimulnak, immár teljesen fedetlenül. Mintha a hidegből újra a forró vízbe vetődött volna. Karjait lassan fonja át a masszív vállakon, vakon csókol vissza az arcra, miközben megpróbálja kizárni magából a habozás eshetőségét. Elönti a gyerekes pánik, amitől izmai megfeszülnek. Nyelni próbál, majd kiereszti a tüdejében rekedt sóhajt, amely felkavarodik a férfi szövetein.  Lába öntudatlanul mozdul feljebb, mint akinek zsinóron húzzák a végtagját, és ő megpróbálja visszanyomni. Még ez is hatalmas erőfeszítésébe telik, vonásai belerándulnak minden kínzó mozdulatba, amelyek őrjítően komótosak és megadóak. Hevesen lélegző mellkasa a másikénak ütközik, visszanyomja hirtelen, és innentől kezdve sóhajai merevebbekké válnak.  Arrébb fordítja fejét; homályos, kissé elnyílt pillantásán át éppen kiveszi a kis asztalon veszteglő zenegépet. Bujkálva nyitott, a fedele néma nevetésre van nyílva, a kattogás már régen kijárta a maga idejét. Emlékszik arra, mikor az Első először csúsztatta a saját zsebébe, és arra is, mikor visszaadta volna, de ő gondolkodás nélkül tette megint az ölébe. Most minden távolinak tűnik, csodásan értelmét vesztettnek, csak az érzések ugyanazok.  Teljesen visszafordul, miközben karjait még szorosabbra fonja. Teljesen a másik testének gödreibe simul, a magáénak teszi a csendes pillanatokat. Újra átveszi a félfém dobbanások ritmusait, kétségbeesetten próbál igazodni a váz rezdüléseibe, mintha bennük akarna kapaszkodót találni. Bűntelenül kéne tiltakoznia gyorsan, mégis elnyom mindent, amivel megzavarná a háborítatlan ölelkezést.

2010.05.21. 20:51 Zev Owen

Egy elnyújtott, agyonhajszolt nyögés szakad fel a torkából. Torzan, kiéhezetten, és lázongva. Bele akar halni ebbe az egyetlen érintésbe, de képtelen elszakadni az élvezettől átitatott lélegzetektől. A szoba párás, meleg levegője mellkasát feszíti, élesen süvöltve mozog a felhevült fémfalak között ki és be. Mindkét keze a vékony karokba markol, kegyetlenül karmol bele a puha bőrbe, mintha az életéért küzdene, de már nem lenne elég ereje. Fejét hátraveti, elveszetten kapkodja magába a levegőt, anélkül, hogy bármennyit is a vázba tudna juttatni. Fuldoklik az élvezetben; szíve forróvá válik mellkasában, és mindent megtesz azért, hogy az emésztő lángokból kitörjön. Minden erejével választ akarna adni, azonban csak nyelni képes, hogy enyhítsen kiszáradt torkán. Hirtelen markol a félrobot vállaiba, hogy egy lendülettel térdelésbe tolja. Nem bírja tovább elviselni ezt az őrjítő kiszolgáltatottságot. Felülve mászik ki a lány alól, hogy levegőhöz jusson. Háta mögött támasztja meg magát a tenyerein. Csak néhány pillanatig mered maga elé vadul mozgó mellkassal, kerülve a kéken fénylő pillantást, hogy aztán megszabaduljon a csípőjét feszítő utolsó ruhadarabtól, mely eddig béklyóba szorította. Még mindig túl közel van a cyborghoz. Annyira, hogy érzi a testéből kicsapó hőhullámokat, melyek folyamatosan becézik a testét, mintha a sötétben derengő sziluett minden erejével maga felé vonzaná. Elrekedt hangon sóhajt fel, majd flegmán nyúl a lány karja után, hogy magához ránthassa a vágytól elgyengült testet. Fölé térdel, és a sarokba szorított alakhoz simul. Mindkét keze Khiara oldalára, majd a combokra csúszik, ajkai a ziháló mellkast és a nyakat csókolják, mintha már csak percek lennének hátra a világvégéig. Kihasznál minden egyes rezdülést, amivel a cyborghoz érhet. A mellkasuk, a csípőjük, az arcuk súrolja egymást néhány elvétett, gyors pillanatban, miközben mindkét karjával átöleli a lány vékony derekát.

2010.05.21. 19:53 Khiara Laken

Jólesően szuszog, kissé kitisztultabb fejjel. Érzi az alatta lélegző test borzongását sajátja remegésén túl, az érintéseket, melyek elsimítják a forró cseppeket bőrén; most minden olyan emberi, élő és természetes, mintha mindig is így lett volna. Mintha arra születtek volna, hogy megmutassák, tudnak szeretni. Úgy érzi, lelke már egészen a másikéba kapaszkodott, félig átkarolták egymást, hogy létezésük végleg kölcsönössé válhasson.  Így marad még néhány nyugodtabb pillanatig, majd óvatosan feljebb tekint. Tudja, hogy a robot azért nem mozdul, hogy tovább ingerkedjen, ezért ő is hasonlóképpen tesz. Elnyújtják a perceket, miközben élvezi, hogy most ő tarthatja bilincsben maga alatt a vázat. Ez nem mutatkozik ellágyult pillantásán, mely a másikét kutatja a sötétben. Elfojtott vágytól remegő ujjaival lassan tapintja ki a nyirkossá vált arcot, az állkapcsot, az állat, a meleg ajkakat. Mindig, mikor a fiú félmosolyra húzza a száját, a másik ív egy leheletnyit lejjebb görbül. Hanyag eleganciájú lenézőséget sugall, büszkeséget, fellengzős csalogatást. A konok vonásoknak, melyek odaadóan simulnak ujjai alá, sehol sincs kezdetük és végük. Egyetlen hosszú, makacsul ívelő vonallal van felvázolva az arc, melynek minden részletében egy túlérett gyerek rejtőzött el. Minden emberi szilánk mélyen ivódott belé, és ez megérinti őt, emlékszik rájuk, még a sötétség és a megrészegült levegő ellenére is. Még mindig a szemek mélyére néz, mintha a választ akarná megtudni saját, kimondatlan kérdésére, melyet csak érzékeny tekintete közvetít: Mit tettél velem?  Az elbódult akaratba finomkodó érzések vegyülnek, melyek arra ösztönzik, hogy Zev füléhez hajoljon. A mellkast és a hasat simogató keze lelassul, mint aki visszaélve a helyzettel már elég gyengepontot tapintott ki magának. Azt suttogja, hogy szereti őt, úgy, mintha már végleg elkezdte volna emészteni a láz, hogy hamarosan meghalhasson. Hozzá tartozik, és ez a tudat egyre csak elmélyíti a felfokozott áhítozást.  Gyomrának tájéka megugrik, mire elfeledkezve mindenről túl meggondolatlanul mozdul be. A heves rezdüléstől szemeit és fogait össze kell szorítsa. Elhalóan nyögve támasztja homlokát a váll alá. Véletlen volt, elgyengült; úgy érzi, hogy az incselkedés már gyilkosan komollyá érett.

2010.05.21. 18:24 Zev Owen

Lehunyja a szemét és átadja magát a fémtest ösztönös rezdüléseinek. Fogalma sincs, honnan jönnek ezek a vágytól túlcsordult sóhajok, a megremegő, felforrósodott végtagok, a tüdejében felgyülemlő nyögések. Háta az ágynak feszül. Ebben a testhelyzetben sokkal jobban érzékel mindent maga körül. Csukott szemein keresztül is látja, ahogy a szoba rájuk borul. Ahogy a múlt lélegzetvisszafojtva figyeli őket, mintha a vérben fuldokló világ utolsó csodái lennének. A halállal fenyegető szabályokat szegik át, szenvtelenül lerombolják a tiltások emelte kőfalat, amely eddig elválasztotta őket. Hőtől izzó felsőtestük egymáshoz tapad, ahogy a félrobot hozzá simul. Két külön világ vezetője lüktet most egymás karjaiban, olyan gyengédséggel érintve egymást, amely még a városok közti erőszakot is meghazudtolja. Szürreális és elképzelhetetlen. Most azonban megszűntek létezni. Egyikük sem vezető, vagy ellenség többé; Istenekké váltak, akik néhány pillanattal sokkal többet kapnak, mint ez a vérszegény, lelketlen világ hosszú évszázadok alatt. Talán rajtuk kívül már senki sem emlékszik arra, hogy milyen az igazi, forró szerelem, amelybe nem férkőzik sem a düh, sem a hazugság vagy a földöntúli kétségbeesés. Kóbor szellemek, kitaszítottak. Ezek a szavak keringenek a fejében, mikor felnyitja a szemeit, hogy az ablakon át a koromsötét, csillagtalan éjszakába bámuljon. Már minden elfordult ettől a helytől, és talán sohasem térnek vissza az égi fények, mindez mégsem tudja érdekelni. Semmi más nem foglalkoztatja csak a szívdobbanásait hallgató lány, a lélek, mely már régen megérintette, és most vette a bátorságot, hogy az övével eggyé olvadjon. Szemei lázasan csillognak, mikor a cyborgra pillant. Az élvezettől lángoló arc látványára mellkasa újra megfeszül egy hatalmas sóhajban. Szándékosan marad teljesen mozdulatlan és évődő, így már egyszerűen képtelen lenne elviselni, ha a lány ágyéka újra az övéhez nyomódna. Már túl közvetlen és túl nyers az érintkezés kettejük között. A szétvetett, lángoló combok sajátjait simogatják, melynek gondolatára légzése kapkodóvá válik, hangja minden egyes sóhajba elkínzottan remeg bele. Egyik kezét lassan megemeli, majd tenyerével végigsimít a lány háta mentén, egészen a combokig, másik keze a hőtől izzó arcnak feszül, hogy kitapinthassa Khiara telt ajkait. Szíve erőteljesebben kezd dobogni, ahogy ujjhegyeivel újra és újra végigjárja a nyirkos bőr felszínét. A szavakért érzett hálát megfojtja benne a gyilkos vágy, az egyre inkább túlfeszülő kéj, melybe a váz végeérhetetlenül borzong bele.

2010.05.20. 22:15 Khiara Laken

Torkán akad lélegzete, mellkasát a pánik riadt élénksége tölti ki. A ledermedt test fullasztóan nyomul rá a pillanat hevében, míg a robot izmai merevvé feszülnek a hirtelen vesztegzár alatt. Az eltorzult szó hidegrázásra ösztönzi, pupillái érzékien szűkülnek apró ponttá a mélyülő sötétség dacára. Ő is mindent átél Zevvel, mintha együtt ülnének egy apró lélekvesztőben, mely vadul hánykolódik a tenger hullámain. Hirtelen jött aggodalma esetlen meghökkentségbe csap, mikor egyszerre érzi meg a kínzó érintéseket. Testét újabb forrongó löketek érik; újabb és újabb meglepetést kap, nem képes felkészülni egyikre sem. Újból a fiú nevét nyögi, valamikor az ő elfulladásának végénél. Zavarodottsága – talán túl hirtelen túl messzire ment – önkéntelenül vegyül ismét az élvezetbe, de megpróbál tudatánál maradni, hogy ne annyira hirtelen emelkedjenek vissza a magasba.  Fejét hátraveti egy elvétett másodpercre. Körmei durván mélyednek a halványbarna bőr mélyére. Ellazul, majd megint begörcsöl, képtelen megtalálni a hangsúlyt. Most nem rohan tovább, bár szemtelenül feszegeti a robot övét, ha már ő is megszabadította alakját mindentől. Kiélvezi a lélegzetektől csorduló csendet, a megindult szívdobogások összefonódását, és hogy szabadon érintgethetik a másikat ott, ahol akarják. Nincs semmi baj. Nincs semmi baj…  Összeszedi maradék erejét, majd egy megfeszített mozdulatra gördül oldalra, hogy a robot kerüljön az ő teste alá. A vér liftezik fejében, megszédül, mintha legalábbis egy hegycsúcsra kapaszkodott volna fel. Egy elnyújtott másodpercre a keskeny ívbe foglalt íriszekbe mélyed. Megbizonyosodik róla, hogy minden rendben. Halkan zihálva hunyorog rá, miközben ujjai lecsúsznak, és pofátlan helyre tévednek. Úgy tesz, mintha mindent tudna; a határozott akarat ugyanúgy égni kezdett benne, fűti őt, mint máskor. Mint egy újonc katona, akit elküldtek az első bevetésére, és aki teljesen megrészegült a mérgezett füstszagtól.  Végleg bontogatni kezdi a nadrágot, míg fent tovább ösztönzi lazulásra a fiút. Elfelejtteti vele az összes sötétet, amelyet bent kellett megéljen. Azt akarja, hogy tökéletes legyen, gyönyörűen tiltott. Egy kicsit elválik a párától nedves felsőtesttől, hogy lélegzet szakadhasson fel a tüdőből. Nyirkos végű tincsei végigszántanak a mellkason, miután megszabadította a robotot a nadrágtól, majd újra közel hajolt. Megcsókolja a vállat, a kulcscsontot, a nyakat, majd az arcot. Az ajkakhoz is odakap, de szándékosan nem tapad rájuk. Elsimítja a konok vonásokat keretező, fekete tincseket, ujjait azokba mélyítve hagyja. - Itt vagyok… - súgja legalább olyan finoman, mint amilyenek az érintései. Sóhajt, majd odaadóan simul a testhez, egy elnyújtott töredékben kifújva magát. A fülében dobogó hártyát félszív dobogások tépik fel, hogy sajátjáig nyomuljanak, és megtartsák az összehangolt dallamot.

2010.05.20. 20:52 Zev Owen

Még sohasem értek így hozzá. A lélegzet torkán akad és pattanásig feszíti fémtüdejét, mikor az emberire dolgozott szövet égető bizsergésbe kezd az érintés alatt. Öntudatlanul a lány combjába markol, miközben elhúzza a fejét, hogy forró homlokát az ágy hűvös vonalának támassza. Képtelen lenne elviselni több hőt, mely a testük közé szorult. Bőre lángol, érzi, ahogy a félgépből kicsapódó pára reakcióba lép a vázzal. Felszítja, mint a felemésztő lángok a kihűlt hamut. A vízcseppek lomhán gyöngyöznek hátizmain, majd könnyedén peregnek le a gerince mentén testének vonalát követve. Nem készült fel rá, hogy le fog dermedni. Nem tud mit kezdeni a kézzel a combján, a folyamatosan követelő testtel. Egy pillanatra minden elsötétül. Legszívesebben hangot adna az érzésnek, megemelkedő mellkasa már rákészül, mintha mély sóhajt lélegezne magába, azonban mindent visszanyel és elrejt. Kizárja magából a cyborg hangját is, mely még mindig a fülében cseng folyamatosan és egyre erősödve, mintha az élmény az őrületbe akarná kergetni. Többször is felsuttog, mire érthetően ki tudja nyögni az álszent szót, mely akaratlan, gépi torzságba vegyül. Szíve feldobog saját hülyeségére, az érzésre, hogy teste nyögések nélkül is elárulta őt. Most már nem a pánikon, hanem a zárlaton gondolkodik. Kétségbeesetten kombinál a merevvé vált mozdulatban, mintha ebben a testhelyzetben dermesztette volna magát szoborrá. Füle sípolni kezd, a feje felzúg, mint amikor méterekről ugrik, hogy a földbe csapódjon, pedig nagyon jól tudja, hogy egész teste bele fog rázkódni. Elönti a forrongó adrenalin, mikor megpróbálja elfelejteni vágyának kínzó feszülését, hogy eleget tegyen saját szenvtelen kíváncsiságának. Ujjai ingerelve csúsznak feljebb az ágyék vonalára. Az érintés lassú mozdulatokkal fut fel a köldökig, majd vissza, mint aki még csak kóstolgatja az ártatlan maszkot öltött démont. Fejét újra megemeli, annak reményében, hogy megtalálja a kék csillogást a félhomályban. A tengerszínű szemekbe mélyed, mikor benyúl a lány utolsó ruhadarabja alá, mintha szándékosan bosszút akarna állni azért az egyetlen érintésért. Mocskosul önzőnek és igazságtalannak érzi magát, de ez egyáltalán nem érdekli. Most a lelkiismeret jelzései az utolsók, amik leköthetik a figyelmét. Kirázza a hideg, mikor izmai hirtelen engednek a feszülésből, hogy a váz ellazulhasson Khiara karja alatt. Gyengéden tapintja ki az új területet, miközben ajkait a lányénak nyomja. Esetlenül és lassan csókol, látszik, hogy egészen másra koncentrál, és csak feltörő hangját akarja ezzel magába fojtani. - Minden a miénk... Most ne hagyj el... - összefüggéstelenül suttog, hogy elterelje a gondolatait; olyan mintha elszórt kívánságokat lélegezne a sötétségbe. Az önkívületi állapot már teljesen maga alá gyűrte, és szinte észre sem vette, hogy minden ruhától megszabadította a lányt.

2010.05.20. 19:55 Khiara Laken

Minden porcikája megvonaglik a túlhajszolt kéjtől. Öle forrong, és ez a lázongó zsibbadás szinte érzéketlenné válva terjed végig verejtékező bőrén. Egy detonáció, mikor a katonák robbantanak valamit; a másodperc töredékére minden elcsendesül, minden elvakul és a megmenekülés fehérségével szédít, hogy azután a némaság utat engedjen a terjedő tűznek és a lökéshullámnak, a robajnak, a feketének, a vörösnek, az érzékletek kaotikájának. Mindezt a mohó érintések, a lélegzetek szapora ritmusára éli meg testébe zárva.  Akkor lélegzik fel egy pillanatra, mikor felmagasodva elválnak tőle. Rémisztően üressé válik, elveszik, és csak ekkor jön rá, hogy mennyire kívánja a robotot, akiből árad a testiség. Úgy vágyik rá, mint még soha, senki másra; ez az újszerűség még sosem tapasztalt értelmeket, élményeket és feleszmélést ültet valahová a megrészegültség mélyére, hogy majd később kibontakozhasson benne. Még nem látta ilyennek a fiút, s arra sem gondolt volna, hogy maga képes lehet erre. A részeg szavak teljesen elvették az eszét. Örökre a saját testéhez és lelkéhez fogja láncolni.  Arcát lángolva fordítja el, miközben elfulladt, halk torokhangot hallat – felnyögött, de sóhajtani is szeretett volna – ahogy kirajzolódik önmaga előtt a levándorolt kéz és a tenyér vonala. Ez a kósza érintés elég volt, hogy combjai kijjebb nyíljanak, hogy beleránduljon. A robot lélegzetei igézően olvadtak a sötétbe, az ő zihálása azonban alig enyhült. Kétségbeesetten próbál az elhaló csitítás maradékába kapaszkodni. Karjai figyelmeztetően mozdulnak, az egyik ragaszkodóan vetül át a lapockák vonalán, a másik taszítóan nyomul a vállra, hogy ujjai végül lecsúszhassanak a hideg, élőn nyirkossá vált bőrön. Megfeszülnek valahol az alkaron, körmei a szövetekbe vájnak, izmai görcsösek lesznek.  Néhány megdermedt pillanat után, lassan fordítja vissza gyerekes szégyenben égő arcát. Fátyolos szemeit félig elnyitva néz a másik tekintetének mélyére. Lélegzetei ritmusosabban szakadnak fel a vértől mélyszínűvé vált ajkain át a robot ajkai közé, mert az őrületes vágy megfékezte magát a pillanat kedvéért. Úgy érzi, egyre szomjasabb és szomjasabbá válik, kiolthatatlanul érzi az ingert ereinek mélyén, a gyenge reszketés azonban jól érezhetően borzongatta meg mindkettejük bőrét. A nyughatatlanságba nyugtalanság vegyült, végighullámzott dobogó mellkasán, melyben sóvárogva üt a szív azért, aki dobogásra ösztönözte benne. Nem érti, hogy bírja ennyire kitartóan. Ha a helyében lenne, valóban belehalt már volna. - Kérlek… - súgja elbódult ártatlansággal, miközben ragaszkodóan húzza közelebb a férfit. Fogai a nyak és a váll ívének lágyabb részébe nyomódnak, tovább szennyezve a felette lüktető, tökéletes testet a vérével. Elnyomja sóhajait, mellkasa a tornádó egyetlen szemébe került. Lent feszülő tenyere makacsul zárja össze az öv hideg fémcsatját, majd érzékien rántja meg. Csípője ismét a másikénak nyomul, nem jutott messzebbre, ezért ujjai, ameddig tudnak, beférkőznek a nadrágba a comb külső részéig. Mozdulatai kiélezetté és idegölővé válnak, mikor rájön, hogy hirtelen jött zavarát és félelmét oldja a játszadozás. Arról már fogalma sincsen, mit kérlelt annyira a zűrzavarban; hogy folytassák gyorsan, hogy gondoskodjon róla gyorsan, ugyanekkora szenvedéllyel, vagy, hogy legyenek vele könyörületesek és gyengéden elnézőek.

2010.05.20. 16:58 Zev Owen

Teste görcsös merevséggel remeg bele az érintésekbe. A fülét érő kényeztetéstől ráharap a nyelvére, állkapcsa pedig kíméletlen erővel megfeszül. A növekvő sötétben mintha saját ajkaiból serkenne elő a vér, mikor egy elfojtott nyögés közben összepréseli őket, hogy mély tónusát magába tudja fojtani. Szemöldökeit elkínzottan összevonja; a kéjes hang rekedtes hümmögéssé halkul, mikor a lány elsóhajtja a legizgatóbb titkot, amit csak mondhat neki. Körmei az ágy sima anyagába vájnak. Minden ízében érzi, hogy a vékony test megvonaglik alatta a hasogató vágytól, mely arra ösztönzi, hogy gyengéd, végtelenül lassú csípőmozdulatokkal feszítse tovább a húrt. Szabadon maradt kezével - mellyel nem kényszerül rá, hogy kitámassza magát - rögtön Khiara karja után nyúl. Meglazult övének fémje minden egyes elvétett, túlfűtött mozdulatban a félroboténak ütközik. A ritkásan felhangzó, fémes csengést hallgatja, élvezettől elnehezült testtel, mikor ujjai a csukló köré fonódnak, hogy durván visszahúzzák, mintha a cyborg máris tiltott helyen járna. Ajkaihoz emeli a tenyerébe fogott kezet, majd lágy csókokkal halad végig az ujjpercek és a tenyér vonalán. Szája a szapora pulzustól verdeső csuklóhoz simul, érintései sötét vérnyomokat hagynak maguk után, minden egyes mozdulatnál. Nyelvével bünteti a lányt a mohóságáért. Kiéhezve nyalja le a bőrön maradt vörösséget, mely keveredik a jellegzetes fém és a nedves bőr sós ízével. Már régóta fülében csengnek, és tudatát zsibbasztják a megfogalmazódott szavak, azonban elnyílt ajkai közül csak mély sóhajok tudnak felszakadni. Feltérdel, és elengedi a lányt. Félig lehunyt, fásult tekintetével bűvöli az alatta ziháló testet. Aranyszínű íriszei forrón perzselnek, arcán megül a felszínre hozott perverzség, mikor ráébred, hogy milyen emberfeletti erővel kívánja a lányt. Most már mindene az övé. Nemcsak a teste, nemcsak a lelke, hanem a mellkasban vergődő szív, a megigéző kék szempár is. Minden. Egy robot nem vágyhat hús-vér, élő testre. Nem érezhetné ezt a felülmúlhatatlan imádatot. A hűvös logika eszmefuttatása már csak távolian dereng, ő maga azonban már teljesen megfeledkezett róla. Most minden olyan, mintha sohasem létezett volna. Csak a látványra figyel. Az erőteljesen hullámzó mellkasra, melyen minden egyes levegővételnél látja a bőrnek feszülő bordákat. Az éles ívű vállakra omló bordó tincseket, melyek a nedvességtől csillogó mellkasra tapadnak, csupán félig fedve a melleket. Elsimítja a homlokról a csapzott, mélyvörös tincseket, majd előre dőlve lélegzi szavait a vértől fénylő ajkak közé. - Akkor gyönyörű lesz a vég. Gondoskodom róla. – cinikus, élvezettől megrészegült hangja utat tör magának a felforrósodott, sóhajokkal megtört csendben. Tenyerét a sebesen emelkedő és süllyedő mellkasra fekteti. - Sss... - érzékien csitítja a vágyban fuldokló lányt, mintha előre figyelmeztetné arra, ami történni fog. Hangja egyszerre hízelgő és simogató; légzése egyre jobban elhalkul és tüdejébe dermed, mikor ujjai Khiara melléhez érnek. Ujjhegyével játszva simít végig rajta, majd tovább halad a has mentén, míg a csípőig nem ér. A katonai nadrágot térdig tolja, végül tenyerét óvatosan becsúsztatja a lábak közé, hogy jeges ujjai a cyborg belső combjára tapadjanak.

2010.05.19. 22:57 Khiara Laken

Belenyög a csókba, a megrészegült lázongásba furcsa íz épül. Saját vérét kóstolják, mely most édesnek és selymesnek hat az érintések közepette. Képtelen leállni velük. A vágy karmai maguk közé rántják a gyenge fájdalmat, többé nem érzékeli külön ingerként. Szép lassan minden egy mederbe terelődik. A patak finomsága egy zubogó folyóvá mélyült, hogy legvégül a kiszámíthatatlan, morajló tengerbe torkolljon.  Már semmi sem kelt benne kételyt, saját tapasztalatlanságán kívül. Hihetetlen szenvedéllyel és ösztönnel mozdul vissza, érint, simít, néha önkívületlen, néha józan eszének utolsó maradékával – ekkor mégis felmerül benne saját naivsága. Hogy tudatlan. Hogy úgy érzi, ennél jobban már nem bírják vérét felpezsdíteni. Koponyája fellüktet a pulzáló nyomástól, mikor hátradönti fejét, s az elvétett pillanatban kiélvezi az egymáshoz préselt csípőket. Megfeszül egy másodpercre, majd akadozva lenyúl, és kitapintja a robot nadrágját. Erőt könyörög kezeibe. Fogait és szemét összeszorítja, hogy önkontrollt nyerve meglazíthassa a ruhadarabot. Követte a feleszmélést, hogy sajátja sem feszül már derekán. Megpróbál eleget tenni minden néma óhajnak.  A túlcsordult lélegzetektől hangos tér újra csak egy kósza árnyékként vonja fel az értelmet. Nincs más hely ezen a szobán kívül. Minden és mindenki megszűnt létezni, nincs szükség többé másra.  Ő is vissza-visszatekint az aranybarna szemekbe. Szüksége van az elbódult, de megnyugtató pillantásokra. Látja, hogy a fiú elnyílt ajkának széle feketéllik a sötétben a vértől. Felcsillan a homályban, majd a kép ijesztő gyorsasággal hasad torz szilánkjaira. Nyirkossá vált bőre megcsúszik a robotén, arcát feltolja, hogy elérje a fül vonalát. Lágyan harap bele, majd azon veszi észre magát, hogy remegő, elfulladt lejtéssel ejti ki a fiú nevét. Hogyan jutottak idáig? - … belehalok. – nyögi végül, mintha még az elakadt mondatot akarta volna befejezni. Valójában a hirtelen jött riadalom és a fékeveszett elvakultság között ingázik. Szíve túldobogva pulzál, de nem bír megálljt mondani. Mellkasa megremeg, felszusszan, szinte könyörög, hogy tegyenek valamit, fullasszák meg valamelyik véglettel. Beszívja felsebzett ajkát, a vér ízével próbál a valóságba kapaszkodni, miközben feje elgyengülten bicsaklik hátra.

2010.05.19. 20:50 Zev Owen

Felcsigázva nyög fel; a mély hang alig hallható, azonban kivehető belőle az éles vád. Fogalma sincs, hogy kérdezhettek tőle ilyet, de mikor a lány szemeibe néz, képtelen megállni a választ. - Én azóta boldog vagyok, mióta megismertelek. Azelőtt nem tudtam milyen, most meg... Hangja elakad. Nem tudja meddig fokozható még ez a lelkét csordultig feszítő, őrült érzés, mely már nagy léptekben túlhaladta a boldogság korlátait. Eddig egyszer sem érezte magát ilyen könnyűnek és gondtalannak. Még emberként sem fordult elő vele, hogy gondolatai ennyire letisztultak és háborítatlanok maradtak volna, anélkül, hogy átadta volna magát a csábító álomnak. Egész teste belezsibbad a vágyban égő fájdalomba, és ez a kínzó, jóleső érzés elsöprő érzelemhullámokkal borzongatja tovább a testét, minden egyes pillanatban, mikor szándékosan vagy öntudatlanul a lányhoz ér. Érzi a félrobotban azt a gyerekes ártatlanságot, mely most évekkel fiatalabbá teszi nála, és tovább fokozza a vénáiban lüktető forróságot. Érintetlen, újszerű, magával ragadó az érzés, amely végighömpölyög rajta. Hagyja, hogy mindez lehunyásra késztesse a szemeit, és magától mozdítsa testét, úgy ahogyan a gépben eltemetett ösztönök diktálják. Ajkait a lányéra tapasztja, majd hosszan lazítja a felsebzett szájat, míg Khiara mozdulatai tökéletesen az övéhez nem igazodnak. Hallása eltompul, a vaksötétbe mélyed, és csak az érzésre koncentrál. Ez a csendes mélység magához húzza és bebetonozza a vágyaival együtt. Mintha egymás gondolataira lennének hangolva, mellkasuk is egyszerre mozdul a csókot megszakító levegővételek közben. Nyelvével lágyan simogatja a lányét, majd bal kezét kiszabadítva húzza végig ujjainak külső felét Khiara oldalán. Csak könnyedén ér hozzá, felhevítő lángcsíkokat húzva a bőr felületére, míg ujjai bele nem markolnak a betonszínű nadrág övébe. Csípője durván a lányénak feszül, így csak ránt egyet rajta, hogy fellazítsa, miközben belecsókol a hőtől izzó torokba. Heves, egyre gyorsuló légzése akkor sem csillapodik, mikor egy pillanatra megáll, hogy a kék szemek legmélyére nézhessen. Szemeiben az elbódult, kamaszos vágy ég. Vonásaiban az önző akarat és a számon kérés izzik, mint aki felelősségre akarja vonni a cyborgot, amiért ilyen könnyedén elcsábította. Képtelen tovább játszani az arcvonásaival, annyira hatalmába kerítették a feltóduló érzelmek, amiknek most képtelen megálljt parancsolni. Egész testében érezni a feszülést, mikor újra közelebb hajol, hogy az erőszakos csók közben Khiara alsó ajkába harapjon. Ajkai közt érzi a fémest ízt, amit először képtelen hova tenni. Csak hosszú pillanatokkal később jön rá, hogy újra felsértette a belé égetett, behegedt sebeket.

2010.05.19. 19:58 Khiara Laken

Ujjai megfeszülnek, körme tenyerének húsába vájódik. Ezek az apró nyomok hamarosan felszívódnak; vannak azonban olyan sebek, amelyek nagyon lassan, vagy sosem forrnak össze. Az elfojtott szavak vergődve jutnak el zúgó füleihez. Érzései hirtelen keresztezik élessé vált gondolatát, majd minden újra a homály vakságába borul. Nem képes összhangot találni - csak azt érezte minden porcikájával, hogy mikor a mellkasát pecsételő hegeket csókolták, azok mintha sorban begyógyultak volna. Megvadult zihálása feltépte a szívcserék fénylő keresztjét, azt a temérdek keresztet, de az ajkak felitatták a vért, és beforrasztották a mélyedéseket. Szíve úgy táncol, ahogy azt érzései diktálják. Nem kell, hogy megálljt parancsoljon neki. Újra és újra semmissé fogják tenni a múlt égette sebhelyeket.  Csak mindezek után jön rá, hogy a robot megállt, és hogy arcát vezekelve rejtette el. Ő is megdermed, lélegzetei kissé elcsitulnak. A feltörő keserűség megpróbálja maga alá gyűrni, de semmi esélye. Hirtelen nem tudja sajnálni magát. Hirtelen jobbnak látta a Világot. Megérti, de nem képes elfogadni Zev bűnbánását. És azt sem akarja, hogy a múlt most távolabb taszítsa őket egymástól.  Egyik kezének ujjai nyugtatóan mélyednek a szénfekete tincsek közé, másik tenyere óvatosan simítgatja a tiszteletet parancsoló hátat. Elrekedt sóhaja a másik mellkasát is megrezgeti, szemeit elzárta a külvilág elől. Arcát a hideg vonások felé fordítja. Megpróbál felszínen lejjebb higgadni, de az ismeretlen vágy hevesen pattogtatja vénáit, mint sok millió húrt. - Nem haragszom. Hogyan is haragudhatnék…? – lélegzi, és ahogy kimondja, jön rá, hogy ez sokkal mélyebb a vágy elvakultságánál. Őszinte, ártatlan megbocsájtás keveredik a pillanatnyi szomorúsággal; talán csak jellegzetes hangja miatt érződik a lelkeket szántó bánat csengése.  – Hiszen boldog vagyok.  Finoman emeli meg a másik arcát, majd ugyanolyan lágysággal érinti megremegő ajkát a kihűlt szájhoz. Fátyolos szemeit résnyire elnyitja, hogy hosszúnak ható percek óta először, újra a robot gyerekes tekintetébe nézzen. Sötéten kéklő pillantása azt sugallja, hogy biztos önmagában, és hogy megpróbál utat mutatni.  A múltat nem lehet átírni. Nem lehet új emlékeket faragni a megtörténtből. Csak csitítani és gyógyítgatni lehet; testük többé már nem lesz tökéletesen élő, mégis érezhetik azt, hogy élnek. - Ne gondolj most semmire. Csak a szívedre hallgass, és mondd el… – suttog, homlokát a roboténak préselve. - Ugye boldog vagy Te is?  Hirtelen hevességgel kap az arc dacos vonalai után. Testük minden pillanatban egymásénak feszül, de többet nem enged az ösztönös szenvedélynek. Megfékezi mozdulatait, miközben ajkaira a sötétben alig kivehető, halvány, ideges félmosoly húzódik. Az éretlenség ott játszik az összes rezdülésében, és halk szavai is gyerekes reményben égnek.

[1115-1096] [1095-1076] [1075-1056] [1055-1036] [1035-1016] [1015-996] [995-976] [975-956] [955-936] [935-916] [915-896] [895-876] [875-856] [855-836] [835-816] [815-796] [795-776] [775-756] [755-736] [735-716] [715-696] [695-676] [675-656] [655-636] [635-616] [615-596] [595-576] [575-556] [555-536] [535-516] [515-496] [495-476] [475-456] [455-436] [435-416] [415-396] [395-376] [375-356] [355-336] [335-316] [315-296] [295-276] [275-256] [255-236] [235-216] [215-196] [195-176] [175-156] [Korábbi]