[568-549] [548-529] [528-509] [508-489] [488-469] [468-449] [448-429] [428-409] [408-389] [388-369] [368-349] [348-329] [328-309] [308-289] [288-269] [268-249] [248-229] [228-209] [208-189] [188-169] [168-149] [148-129] [128-109] [108-89] [88-69] [68-49] [48-29] [28-9] [8-1]
- Meilis elpusztul, Meilis múlandó. – ismétli meg a már elhangzott mondatot gúnyban fürdő, dallamos hangján, ahogy felmagasodik és könnyű fényben úszó pillantását a felháborodott robotvázra veti. Légies léptekkel tesz egy félkört, hogy kikerüljön a takarásból, de nem sok figyelmet szentel a fegyvert szorongató meilisinek, inkább újra a Második felé fordul, mintha minden szögből meg akarná szemlélni a saját keze alkotta, tökéletes arcvonásokat.
- Magától is elpusztul.. Akkor mégis miért akarod ennyire védeni? Miért harcolsz? Mire ez a folytonos ingerültség és ingázás? Te talán nem húzod a saját idődet? Te talán nem nyújtod a Földi város idejét? – ében pupillája eltágulva forog el, ahogy szemügyre veszi a vörös tincsekbe foglalt arcot, szemei vádlón szűkülnek össze, melytől élesen elüt a szája szélén megbúvó, könnyed mosoly, ami tekintetének minden egyes rezdülésébe most fesztelen komolytalanságot visz. - Te mire vágysz...? – suttogja el végül utolsó mondatát, melynek kérdő lejtése élesen visszhangzik a körülöttük magasodó falakhoz érve, mielőtt köddé válna a szárazzá vált, homok fedte párában, minek felkavart tömege most szürke függönykén takarja testüket a szemlélődő tömeg elől.
Még mindig érzékeli a testének szegezett fegyvert érzékeny szövetén keresztül, melynek gondolatára végigfut karján a hideg.
- Ugyan már Daniel... Hallgass a szép szóra. Mit számít mit mondtam vagy mit fogok tenni? Te már úgysem tudsz felülkerekedni, akármit is tegyél. – félhangos szavait félig lehajtott fejjel hadarja el, szemeivel a vízzel érintkező vér szétterülő hálóját követve a feketén remegő tócsában, melynek tükörsima felszínét a felettük elhúzó légjárók hangjai mozgatják meg. – Nézz magadra. Ömlik belőled a vér. Képtelen vagy mozgásra bírni a karodat. A helyedben én meghúznám magam. – hangja elmerengő színt vesz fel, miközben tekintete elréved, ahogy nyers szavait egymás után sorakoztatja fel, viszont azok gondolatoktól zúgó tudatában most képtelenek bármilyen értelmet is nyerni. |
Finom mozdulatokkal emelkedik fel, összeszedve fennmaradt erejét, melyet a víz tompított fémváza és drótjai szövevényében; azonban még ezt mellőzve is érezte azt a hatalmat, a fennhatóságot, melyet ő diktálhatott az Első felett. Az önző vágyak még sem rántották őt magukkal, melyek egymással szemben feltörő hullámok módjára mostak el minden mocskos felesleget, összecsapva mellkasa mélyén, mintha robot és ember olvadt volna egybe arra a pillanatra.
Szívébe dobbanva érzi meg a fegyver csövét, melyet most ő takar az Első földre került alakja elől.
- Már könnyűszerrel támadhattál volna, ne most hősködj – veti oda légiesen, letorkollva a fiút; leginkább parancsként hangzik, ahogyan most a félelem a nevetség tárgyává zsugorodik logikájában. Félig elfordított arca hidegségben úszik, vonásaira ismét a kihívóság költözve, amint a magába zárt indulatoktól remegő pillantását az Elsőre veti.
- Ki másban bízhatnál?! - hasítja ketté felemelő hangjával a levegőt, mely miatt a torkában futó csövek egyként rezzennek össze, mintha megrémültek volna. - Az egész élet egy vacak hazugság, én mégis megpróbáltam kegyetlen hazugság nélkül, hogy az, amit a szemed közé mondok, igaz legyen; Te egyszerűen csak képtelen vagy elfogadni, ha valaki félt is, nem pusztán gyűlöl. Azt hittem, már régen túl vagyunk azon, hogy megpróbáljalak lebeszélni akármiről is, mert felesleges időpazarlás. Nem is teszem; húzod az időt, húzod az én időmet, pedig jól tudom, mire vágysz igazán, amit elnyomni soha sem fogsz tudni.
Meilis semmivé válik, mielőtt még Te elpusztíthatnád. Meilis múlandó, és vele együtt a türelmem is. - megfeszített állkapcsa úgy roppan meg, mintha ismét egy fegyvert sütöttek volna el a közvetlen közelében; hangja azonban fenyegető hidegséggel halkul, mely a robotos, túlvilági való miatt bizsergő forrósággal szövi át az áthűlt levegő borzongását. |
Miután az Első alakja újra eltávolodik összekuporodott testétől, néhány perc múlva enyhülni kezd a karját szorongató fájdalom, szívének erőltetett dobbanásai lassacskán kezdik felvenni a normális, éltető ritmust, ép kezének remegése azonban képtelen csitulni, ahogyan a tüdejét összeszorító éles fájdalom sem múlik el.
.. azonnal végezzem ki Meilist ...
Fájdalmas hirtelenséggel kapja föl fejét, majd akadozó mozdulatokkal nyúl a vizes betonra óvatlanul lefektetett fegyver után, melynek csövét lassan forgatja az Első irányába, halkan megkattintva a ravaszát.
- Te rohadék... Mégis hogy merészeled? – elhaló, halkan csengő hangja kísértetiesen hűvös, gyűlölettől izzó tekintetét mélyen belevési a robot alakjába, egy pillanatra sem feledkezve meg kiszolgáltatott helyzetéről.
Térdeit kissé meghajlítva lassacskán féltérdre emelkedik, majd imbolyogva feláll, s tesz egy bizonytalan lépést a robot sötét alakja felé. Vonásai élettelen fintorba szaladnak; bal karjának mozdulatlansága elnehezíti oldalát, azonban fájdalmas félmosolyt színlelve szegezi ellenfelének a tőle elvett fegyvert, némán kényszerítve Őt kínos mozdulatlanságra. |
Hátának vonala élesen kong bele a csapódásba, mely újra átnedvesíti sárfoltos ingjét. Már-már forrónak ható, jeges érzet telíti el szövetének vonalát, végigvonulva egész felsőtestén, melytől egy pillanatra szinte fizikai fájdalomként súrolja érzékeit a sebeibe égetődő hideg, s lehűlt roboti testének merevsége melynek együttesét, hevülni kívánó bőre már képtelen elviselni. Meg sem várja, hogy a Második befejezze mondatait, egyik karját behajlítva maga alá húzza, ezzel megtartva felsőtestét, míg másikkal a ruháját szorító nedves csuklóért nyúl, mint aki le akarja feszíteni magáról.
- Bízzak benned?! Ezt akarod? – tör elő torkából a mindeddig elfojtott indulat, heves élt csempészve minden egyes elhangzó szavába. Karja megremeg, amint rájön, hogy minden erejét latba kell vetnie ahhoz, hogy rozsdától felmart, gyógyulófélben lévő fémcsontjaival el tudja tolni magától a lányt.
- Nem kéne elvárnod, mikor folyamatosan hazudsz! Most meg úgy beszélsz, mintha azt akarnád, hogy azonnal végezzem ki Meilist! Na és az... Az, hogy tetszene?... Ha már így ajánlgatod, és azt ismétled, hogy nem csinálok semmit. És netán zavar, hogy egyszer az életben akartam valamit én is csinálni?! – gyerekes dühtől égő mondatai automatikusan hagyják el ajkait, ahogy ellökve a lány karját hátrébb csúszik, hogy fel tudjon ülni.
Tüdeje sípol a hirtelen magába kapkodott lélegzetektől, melyet emberi tudata táplál belé, hogy ezzel is csitíthassa rászakadó, féltékeny haragját. |
Az utolsó húr, mely némán pattan el kínzón merev agyában, az érintés, ami a tarkóját, az ott meredező, érzékeny csatlakozási kört, és vizes homlokát érve szabadítja fel magában az utolsó cseppeket.
Mereven záródó ujjai az Első inge körül fonódnak össze, élesen megrántva az átnedvesedett anyagot, mely a robot guggoló testét is önkívületlen mozdulatra ösztönzi. A tócsákban összegyűlt vizet csattanva szeli ketté a tiszteletet sugalló hát, mely teljességgel a földnek csapódik, mikor tenyereit a fémmellkasra tapasztja, ugyanavval a lendülettel megmarkolva az azt fedő ruha redőit, a mozdulatlanság rabságába taszítva maga alatt a férfit.
- Varázsolsz...? - fátyolos hangja érzések alatt roskadozó mondattá növi ki magát, mintha minden ajkain játszadozó emberi lejtést képes lehetne életre kelteni a puszta hidegvérrel. - Folyamatosan kihívod a Sorsot magad ellen, Első. Mindenre tartogatsz egy ampullát? Egy egész várost akarsz elpusztítani, Te mégis egyetlen egy emberrel törődsz már időtlen ideje.
Eljössz az esőbe, szinte megölöd magadat, mire jó ez?... - mélyenszántó szemeivel az arcra tapadt, ében tincsek adta keretű borostyánokat pásztázza, így akarva az Első lényének is sugallani a higgadtságban úszó légkört, melyet önmaga igyekszik teremteni.
- Nem csinálsz semmit. Hagyd őket a sorsukra, és ne húzd tovább senki idejét. Bízz bennem. - félrepillantva egy emberi arccal találja szemben magát, melynek természetes hévvel kifejezett vonásaira pusztán közelítő szemei fókuszálnak rá; egy pillanatra átadja magát a képnek, visszatekintve gondolatai sűrűjével kifejezve magán a megtartott komolyságú maszkot, mely összefonódik a tekintetében játszadozó kíváncsiság szikráival. |
Néhány hosszú másodpercig farkasszemet néz az elé álló lánnyal, mintha feszélyezett, éles pillantásával gyilkolni akarna; azzal az élénksárga szempárral, mely most vakítón hasítja át a megfagyott sötétet, az ütemes zene dobogó zaját, mely egyszerre válik értelmetlenné a lábai előtt haldokló ember szívdobbanásai mellett. Merőn figyeli a jeges szemeket, melyben vadul tükröződnek Norlana éjszakai fényei, színes fénygyűrűket festve a kéken izzó íriszek mélyére; fakó hamisságot csempészve azoknak életért kiáltó, tiszta tükrébe, mintha az éjféli város üres maszkjával akarná elfedni egy robot lelkének láthatatlan, fájdalomban úszó vonásait. Furcsa érzés fogja el, amint azon kapja magát, hogy megpróbál elveszni bennük, csak hogy elfelejtse mindazt, amit tett, egész eddigi életét, mintha egyetlen pillantás feloldhatná szívet dobogtató lelkén a béklyót, elhamvaszthatná a gondolataiba vésett tudatot, és eltűntethetné a levegőben remegő, tömény vérszagot. Tekintete egy pillanat leforgása alatt lágyul el, ahogy vontatott, fájdalomtól gyötört gondolatmenetének végére ér, mely kiismerhetetlen kaján mosolyával párosul, ahogy már felületesebben méri fel a Második arcát.
- Komolyan képes lennél ilyet feltételezni rólam? Hogy hagynám elvérezni...? – kérdezi ártatlan hangján, melyhez kíváncsi hanglejtés párosul. Szemöldökét összevonva, tettetett csalódottságot színlel, miközben közelebb lép és egy komolytalan, gyengéd mozdulattal kapja el a lány tarkóját, hogy az ne mozdulhasson el, míg ajkait könnyedén a robot hideg homlokához érinti.
- Elhiszed, hogy nem hagyom, ha azt mondom, varázsolok? – gúnyosan elvigyorodik, visszahúzva jobb karját, melynek ujjai között kivehetetlen gyorsasággal forgat meg egy fehér fecskendőt. – Enyhíti a fájdalmat és csökkenti a vérzést. Túléli. – suttogja szórakozott gúnnyal az utolsó szót, majd megkerülve a Második robotvázát, leguggol a haldokló fiú mellé. Arcára olyan ábrázat ül ki, mintha csupán álmából próbálná ébreszteni áldozatát, miközben a másik kezében tartott gyilkos tárgyat lassan a vérrel szennyezett tócsába helyezi, mint akinek többé szüksége sincs rá.
- Ne ijedj meg ha majd semmit nem érzel. – ejti szavait dallamos hangján, amint a fiú vérző karjába juttatja az ampullában tárolt anyagot. |
Az idegtépő hangsorozat falakról visszapattanó, ütemes robaja beleveszik az egy emberként elvesztett lélegzetű tömegbe, ahonnan néhol elhűlt sikoltás töri ki magát; a szakadó hús reccsenése azonban még tisztán hallatszott, mielőtt az összegyűltek gondolatai fel nem dolgozták a fegyver elsütését és célba találását.
Norlana beszökkenő fényei és őrült dallamai azonban mit sem törődnek a kifröccsent vér melegével, mely az eső hűtötte utca földjébe vékony, vörös patakokat éget, mintha csak egy bíbor szalag vesztette volna el a fonalait. Roboti logikája mohón issza az adatszerű feldolgozást kapott eseményeket, miközben felismeri önmagában az elvérzés és a halál tudatosított formáját; ajkai fáradtan nyílnak el, mintha sóhajával fel akarná melengetni a körülöttük megfagyott levegőt.
Vele együtt pár ember is megindul a férfiak felé, ám míg az ő léptei szaporák és elnyújtottak, addig a norlanai lakosokéra a habozástól égő kíváncsiság nyomja rá a bélyegét. A lábai alatt felcsattanó vizet tompa illúzióként hallja csupán, mintha csak saját, felesleges szuszogásai szólnának fejében egy elromlott rádió eltorzított mélyéről. Elnehezült fémvázát épp csak lefékezi, ahogyan meggörnyedt felsőtestével véletlen ellöki a földre kerül fiúra fogott fegyver csövét, pillantását a meilisi lehajtott fejére vetve; magához térő szerkezetei magáévá teszik a felgyorsult szívdobbanásokat, melyek mégis alig észrevehetően gyengülnek, ahogyan a hús-vér dobogás egyre kevesebb vért képes a testben pumpálni.
- Megölted. - ad egy kijelentésszerű, kezdő hangot a torkában működő berendezés, majd kitágult szemekkel pördül az Első felé.
- Itt meg fog halni, mert nemsokára elvérzik...! - helyesbít elfojtott tónussal, melynek vége megremeg a robot helyett is a tett súlyába. Gyötrő arckifejezése az önmagában hordozott emlékekből szakad rá, ahogyan mellkasa megemelkedik egy magában zárt lélegzettől; pedig jól tudta, hogy az Első valóban képes lehet könnyedén felszakítani egy gyenge, emberi testet. |
És végül mind ugyan arra a sorsa jut majd, mint Te... Megvakulnak... elnémulnak... feladják.
Fájnak neki a színtiszta közönnyel kimondott szavak, az a gépies, monoton hang, melytől mégis eláll a lélegzete, szívének keserű dobbanásai egyre nehezebben mozognak, összeszűkülő tüdejét mintha képtelen lenne használni.
Néhány hosszú, fagyos pillanatra érzi, ahogy a fegyver vége válla felé mozdul, majd egy vérfagyasztó kattanás után kioldódik annak halállal bíró töltete. Szemei lehetetlen hirtelenséggel kerekednek el, torkában azonban megfagy minden szó, csupán néhány erőtlen, fájdalmasan sípoló lélegzet erejéig képes állva maradni, mielőtt ép karját vállához szorítva esik térdre az Első alakja előtt.
Élettelen karját remegve szorítja magához, miközben fejét lehajtva kuporog a fölé magasodó robot alakja előtt, csupán néhány értelmetlen, fájdalmas sziszegést intéz támadójához, melyeket aligha hallhat.
Képtelen akár egyetlen szót is mondani, ordítása csupán saját gondolataiban visszhangzik folyamatosan, miközben felnyögve próbálja mozgásra bírni karját, azonban az továbbra is csak lélektelenül fekszik jobbjának szorításában. Szürke tekintetéből kihuny az utolsó erőt adó fény is, csupán egy végtelenül fakónak tűnő, fénytelen szempár mered maga elé, a semmibe. |
Mintha meg sem hallaná az elhangzó szavakat, fegyverének csöve úgy szorul a meilisi fiú torkához, hogy annak jeges fémjén keresztül érezhesse ütőerének heves feldobbanásait, a nyelést, mely automatikusan tör áldozatára kíméletlenül. Hirtelen borzong bele az érzésbe, ahogy egy egyszerű tárgy, melybe a halált kódolták, képes közvetíteni minden olyat, mely az életet jelképezi, amint az egy lassuló szív dallamának taktusait olvasztja magába, alkatrészeinek minden rezdülésébe, mint utolsó haláldallamot, ahogy az előtte álló megérzi lassan elködösülő tudatában a végzet érintését.
- Pofa be Te féreg. A halál túl nagy megváltás lenne a számodra. – hangzik fel mélyen búgó, lágy hangja, mintha mindez a színjáték csupán Daniel megnyugtatására szolgálna; azonban sokkal inkább hallatszik elrettentőnek és szívet tépőnek, mint bátorítónak.
- Sokkal jobban szeretném látni, ahogy egy üvegfal mögött szíjaznak a műtőasztalra, amíg meg nem törsz, amíg azért nem kiáltozol, hogy öljenek meg, mindaddig, amíg néma is leszel nem csak vak. Hogy láthasd a szerelmedet végleg elveszni... hogy a sötét gumiszobában halld a többi meilisi pajtásod kiáltozását a szabad levegőért, vagy épp a napfényért, amit már sohasem láthatnak meg.
És végül mind ugyan arra a sorsa jut majd, mint Te... Megvakulnak... elnémulnak... feladják. Így legalább egy percig sem kell majd nyomorultul érezned magad, hogy ilyen szenvedés csak neked jutott ki. – hangja elhalkul, ahogy gyengéden arrébb csúsztatja a fiú ingének anyagán stukkerének kihűlt fémcsövét, egészen áldozatának válláig.
Már csak a fülsüketítő dörrenés hallatszik, ahogy annak tölténye áthasít minden élő szövetet, mely az útjába akad, s a kifröccsenő vér idegtépő hangja és torokszorító illata lassan elfoglalja az eső fedte pára könnyed játékát. |
A gúnyban fürösztött szavak lemerevítik lassan mozgolódó testét, mintha láthatatlan zsinórok rántották volna őt vissza kiegyenesített hátánál fogva. Az érzelmektől égő szívdobbanás, mely mellkasába marva gyengíti meg a testét átszövő drótok ében vérű labirintusát, eltompítja látását, ezzel már-már emberi szemet kölcsönözve a robotos tekintet görcsösségének; a légjáró felkavarta pára és a por mintha a mellkasát feszítő anyagot is elfújta volna, ahogyan kíméletlen logikája fejét dönti a szavak elött, arcával a fegyvert tartó, és a fegyver csövével célkeresztben álló férfira pillantva; az utolsó gondolatai, melyek még elérik a feldolgozásoktól zizegő agyát, az Első hangja, mely iránt egy pillanatra biztos, hogy mindvégig hozzá intézte.
Az emberek mohó kíváncsiságban és torzságban égő arca elmosódik elötte, ahogyan lélegzeteit elhagyva, várakozva tekint a fegyveren végigfutó, kíméletlen derengésre, mely szinte utat mutatva villog az utca sötét torkában. A gépi logika, mely befagyasztja mozdulatait és lélekrezdüléseit, mintha csak azt akarná, hogy nézze, kövesse végig pislogást mellőző tekintetével a halál mindent elsöprő képkockáit. |
Búcsúzz el...
Hirtelen merevednek meg vonásai, a szívbemarkoló kattanást követően, melynek élesen felhangzó hangja néhányszor még halkan visszaverődik az ében épület faláról.
- Viseld el az igazságot... – elhaló hangja kissé megremeg, egy apró lépést hátrálni próbálna, azonban a hatalmas épület fala nem engedi tovább; csupán néhány centimétert képes távolabb kerülni a biztos halállal járó fegyver végétől.
Ennyi lenne? Mindössze ennyi?
Szívének erőteljes dobbanásai, mintha egyre csak lassulnának, a tüdejében rekedt levegőt képtelen kiengedni testének börtönéből; az elmúlt pillanatok most óráknak tűnnek, amíg megfagy kettejük közt a levegő, néhány másodpercig csupán az éjféli szellő sistergő, kísérteties hangja száguld végig az utcákon. Néhány bíztató, vagy éppen megdöbbent suttogás éri el mindössze, mely a még mindig kíváncsi Norlanai lakosok elhúzódott, mégis talán túl közeli alakja felől hallatszik el idáig.
- Én hányadik leszek azok között, akiket már megöltél? És ez sem a te hibád, persze, mit is gondolhattam... – kissé éles szavai még mindig vádlón hangzanak el, próbál nem tudomást venni az előtte vibráló halál szagáról, mely már egy ideje körüllengi szürke alakját.
Az élet, és a halál mindenkinek a magánügye. Erről nem dönthet senki. Végleg eltűnik az, aki ebben a világban nem létezhet többé? Emlékezni akarok... Emlékezni az életemre. Az a sok év... Mostmár mintha nem is tűnne annyira soknak.... |
Érzi, hogy szurokkal fedett vénáiba áramlik a szer, mely könnyed érintésével vonja be merev fémcsontjait, amik új életre kelve, hangtalanul fonódnak egymásba, ahogy fájdalomtól égő jobbját átfogva ujjaival, megmozgatja annak könyökízületét. Szemeit egy pillanatra lehunyja, mintha megfeledkezne az őt körülvevő, feszült légkörről, az emberek jelenlétéről, kiknek suttogó ajkain a gúny és az elfojtott félelem diktál most újszerű hangulatot. Egyszerűen hatalmába keríti csontjainak néma dallama, mely visszatérő, energikus mozgásához ad biztos alapot.
- Khiara. – ejti ki gúnyos félmosollyal, szándékosan emberi nevén szólítva a lányt. – Ma a megszokottnál is hűvösebbek vagyunk, nemdebár? Ennyire azért ne siess, Te úgysem mész sehová..
Vállízületeit is megmozgatva, felméri, hogy vázával minden rendben van-e, majd mikor megbizonyosodik annak igazáról, néhány lépést a meilisi fiú felé tesz, egy pillantást sem vetve máshová, mikor sárga színben játszó íriszei újra láthatóvá válnak a zsákutcát körüllengő éjsötétben.
- Túl sokat engedsz meg magadnak Te selejt. – vénába markoló kattanás hallatszik az Első sziluettjének mélyéről, majd egy fegyver élénken pulzáló, neonkék fénye villan fel, ahogy annak előrelendülő acélszerkezetén végigszikrázik a tompa Hold elhalni kívánó, gyenge fénye. – Búcsúzz el.
Maga elé nyújtott karja töretlen erővel szegezi Danielnek a fémes tapintású stukkert; félelmetesnek ható, suttogó hangja beleveszik a felhördülő embertömeg zajába, majd egy légi cirkáló felzúgó érkezésébe, mely esőillatú porfelhőt kavar a kis utcában, megdermedt alakjaik körül. |
Mélyenszántóbbnak érzi most az éjszaka hűvös sugallatait, mintha most döbbenne rá az éjféltáji időre, az ég boltját beborító sötét ismeretlenre, a mérhetetlen űrre, melyet mindössze Norlana nyugtalan érintései zavarnak az ugráló Holdakként sütő reflektorokkal, az emberi élvezetek, s az örökmozgó légjárművek dübörgő hangjaival. Fémszíve pillanatok alatt küzdi a torkába magát, mire megremegve szorítja össze jégcsapszerű ujjait a dobozát elfedő zsebének anyaga körül, mintha végre, újból hallani akarná a gyerekes csilingelést, melyet egy kattogó szív elnyújtott hangjai kísérnek.
A csillagok lámpaként feltünedező alakjai, és a festményszerű Hold lepelszerű fényei szaladnak végig vonásain, elsimítva az arcára felvett, dühben úszó maszk merevre faragott vonalait; az Első szavai egyáltalán nem lepték őt meg, Danielé azonban most tudatosították logikájában, hogy felesleges tovább próbálkoznia a makacs fiúnál, aki nem értheti, hogy a robot félmosolyai mögött valódi célok bujkálnak, melyet egyszerű emberi szavak nem fognak kettétörni.
Mintha most testén kívül lenne, vesznek el a tompa zizegések lelke legmélyén, ellágyult robotszemeivel kirajzolódtatva az anyagi teret, mely minden pillanatban összeomlani készül körülötte. Most mégis olyanná válhat, mint amire mindig is vágyott; haláltudat nélkül szívhat levegőt, könnyedén elfojthatja indulatait, hideg és komoly tónusú szavai alá rejtve az alatta megbúvó szándékot; azonban, ahogyan végigtekint a férfin és a nőn, lelke mélyén már haldoklik egy törékeny darabka, mely Meilist testesíti meg, mely minden másodpercben az eszébe vési a pillanatot, mikor a holtteste felett állt, mikor szíve feladta magát - mikor még tiszta emberi elméje nem volt szennyezett, s nem ismerte a hatalom kövei alatt roskadozó várost.
- Már mindent hallottam. - veti fényes szemeit a borostyánok tükröződő mélyére, mintha el akarna veszni bennük, hogy ne kelljen tovább hallgatnia ezt az értelmetlen szócsatát. Sebzik őt az újból és újból fellángoló mondatok; új élete első napjában olyan, mintha egy gyermek jönne rá szépen lassan a Világ titkaira, csak épp neki órák alatt kellett feldolgoznia, s megízlelnie az élet legsivárabb formáját.
Legörbült ajkait az arcára tapadt, vörös tincseivel igyekszik elfedni, miközben talpai alatt megroppan a föld, megremegtetve gerincét a hideg tudatában; képtelen tovább az soha véget nem érő eszmefuttatásokat magában tartania, ahogyan esetlen léptekkel indul el a légjárójuk irányába, hogy hamisan dobogó műszerkezetét lenyugtassa Norlana pezsgő szíve mellett. |
Mire vársz még?
- Nem! Nem azért vagyok itt, hogy meneküljek! – fejében az ingerült szavak újra és újra elhangoznak, mint valami gépies parancs, melyet nemrég tápláltak belé.
Én nem vagyok robot...
Imbolyogva, vállát a falnak támasztva áll meg, miután a lány erőteljes szorítása hirtelen elgyengül kabátjának anyagán. Szemeit megviselten szorítja össze, egy fáradt sóhaj kíséretében; majd egy apró lépéssel előrébb vánszorog, fölvéve a földön maradt fegyvereket, s visszacsúsztatja azokat a hátára fektetett kardhüvelybe.
... csak mert azt a pompás Világot, amelyben eddig békében tudtak élni a többi ugyanolyan lénnyel, most veszélyezteti egy olyan nép, akik lentről érkeztek …
- Pompás világot?! Tudod te egyáltalán mi az a pompás világ? Jártál te már Meilisben akármikor is? Ott egy ember többet ér, mint ez a város, teljes egészében! Meilisben legalább nem élnek olyan undorító férgek, mint te vagy! És igen, lehet, hogy kitörne a pánik, de miért zavar ez téged? Elvégre az nem igazán zavar, hogy ott,a laborokban kisgyerekeken teszteled ezeket a rohadt szereket! Pedig ők is ugyanolyan emberek, mint az itteniek... Legalábbis addig, amíg Te bele nem szólsz mások életébe! Erőszakkal békét? Mégis... Hogy akarod ezt végrehajtani? – rekedtes hangja legszívesebben ordibálna az Első felmagasodó alakjával, dühös szavai csupán erőtlenül hagyják el felsebzett ajkait.
Egy apró, szinte észrevehetetlen lépést hátrál, mikor a robot alakja magabiztosan felemelkedik a földről, most mégis képtelen lenne támadni. Percről-percre egyre jobban erőt vesz rajta a fáradtság, az az elviselhetetlen kín, mely ellen egyelőre még kitartóan küzd.
- Tudod... – szólal meg halkan, elmerengve, fejét kissé oldalra dönti, mint egy értetlen kisgyerek, ahogyan fáradtan megszólal - Lehet, hogy a Meilisben élő emberek nem olyanok, mint az itteniek, de elgondolkoztál már azon, hogy ez tulajdonképpen a te hibád? |
Megkeményedett pillantása elsötétül, ahogy fejét még előrébb hajtja, eltakarva arcának minden egyes vonását elnehezült, ébenfekete hajtincseivel, melyekről még mindig ezüstős színekben peregnek le az eső alkotta vízcseppek. Feltörni kívánó, sértett büszkesége most ott tombol mellkasának mélyén, hogy másodpercnyi idő alatt foglalhassa el egész testét, akár az elcsigázó, felemésztő méreg, mely irányítása alá vonja a tehetetlen testet.
- Lépj hátra, Második... - sziszegi összeszorított fogakkal, ahogy szája feszült fintorba szalad, önkéntelenül is jelet adva nem tetszésének. – Engedd el. El akarom mondani neki, úgy, hogy te is tisztán halld, miért akarom én annyira elpusztítani a Ti drága Meiliseteket. – nehézkes, elfojtott hangon ejti a rideg, színt vesztett szavakat, melyek legszívesebben üvöltve hagynák el ajkait, hogy még azt az ottmaradt néhány embert is elűzze a szívükben ébresztett határtalan félelem.
A jeges párát követve érzékeny szövetének vonalán megérzi az éjfélközeli száraz levegőt, melynek sebesen áramló érintésére homlokát felhúzott térdének érinti, ezzel takarva előre mozduló kezében az apró ampullát. Ahogy eltakart ujjai testébe juttatják a szert, ingerült fintora tudatos mosolyba szalad, mint aki már most érzi visszatérni régi erejét.
- A Világ megváltozott, akár elfogadod akár nem. Róhatod az én nyakamba, hogy a kísérletek elindultak, és Meilis értékét vesztette, ettől még nem az én hibám. Nem én alakítottam így a Világot, az már a kezdetektől ebbe az irányba tartott.
Mit gondolsz, ha megengedném az összes kórban szenvedő, nyomorgó, lázongó Meilisinek, hogy feljöjjön és éljen Norlanaban, mi történne? – cinikus hangja élesen hasítja át a levegőt, ahogy tekintetét felemeli, hogy jól láthassa a maga előtt álló két alakot. Arcán húzódó gúnyos mosolya szinte kiáltani tudna arról, hogy pontosan tudja, mit csinál; visszaszerezte hidegvérét, azt a csitító, hűvös gépi logikát, mely eddig emberi lelkébe fulladt pár meggondolatlan pillanatra, s most már csupán arra van szüksége, hogy a két szökött véges idejét húzza, míg a testébe diktált anyag hatni kezd.
- Minden norlanai felháborodna. Félnének. Rettegés és pánik törne ki, mert nem minden ember olyan, mint Te vagy a kis barátnőd. Ember marná halálra az embert, csak mert azt a pompás Világot, amelyben eddig békében tudtak élni a többi ugyanolyan lénnyel, most veszélyezteti egy olyan nép, akik lentről érkeztek. – hangja elhalkul, ahogy szemei összeszűkülve mérik fel az elé táruló arcvonásokat. - Nem fognák fel, hogy ugyanúgy közéjük tartoznak, mint a város eddigi lakói. Ők nem gépek, nem gondolkodnak, csak védik, amijük van, mert folytonos önzésben és félelemben élnek. Egy békét akartok a Világra erőltetni. Erőszakkal... mintha egy kényes gonddal megépített dominóvárra próbálnátok ráhelyezni egy ólomgolyót, remélve, hogy az könnyűszerrel megtartja majd. – vádló hangja hirtelen némul el, mikor behajlított lábát élénken maga alá húzza, hogy határozottságtól fűtött váza újra felmagasodhasson. |
A fékezhetetlen forróság, melyet indulatként vett roboti testéhez, egyre inkább elhatalmasodik felette az ott veszteglő meilisek láttán. Kecses, de elnyújtott léptei lassan szelik ketté a földön összegyűlt tócsák fodrozódó sötétét, melybe már csak a Hold sápadt alakja von remegő fénycsíkokat; félrepillantva emberek érzelmektől égő arcával találja szemben magát, melyeket legszívesebben eltüntetne fókuszáló írisze tükröződő körívéből. Sietősen követi a vak, megtört férfihez vezető utat, ahogyan elhalad a robot alakja előtt, kiszorítva önmagából a felpezsdült hullámot, hogy végleg ottmaradjon mellette.
Rezdületlen árnyéka kísértetiesen kúszik fel a falra, nyújtózkodó szellemformát vonva a fiú földön heverő teste köré, mintha a kiismerhetetlen tűz, mely bentről emészti őt, be akarná kebelezni az útját keresztező alakokat is. Önző, kiélvezett hévvel ereszkedik féltérdre, eltűrve megnyikorduló lábai ingását, majd ereje martalékaiból ragadja meg a kabát szegélyét, odaszorítva a férfit a falhoz, hogy hirtelen felállva maga után húzhassa az értelmetlenül veszteglő, Norlananak kiszolgáltatott testet.
- Normális vagy?!... - a hangját adó készülék megremegve csuklik el a düh ennyire elfajzott, még ismeretlen határán táncolva, ahogyan torka is vészesen dobban bele a zsibongó homályba; valószínűbb azonban, hogy csak fújtató szíve játszadozik vele.
Pimaszul közel hajol a férfi arcához, szinte érezve magán az elfáradt, emberi lélegzeteket, melyet mohón tűr, mintha még soha sem élvezhetett volna ehhez hasonlót. Kifejezéstelen arca ridegséggel vegyülve rezdül meg, élesen tükröztetve a külvilágnak roboti valóját, miközben ajkai elnehezülve nyílnak szét.
- Miért segítek neked?! Itt az utolsó esély, hogy megmentsd magatokat, te eszetlen bolond, mire vársz még?... - megfeszített sziszegése olyan halk, hogy csak az éjszaka leplében világosszürke árnyalatot felvett hajú hallja. Hiába próbálja óvni azt, amelyet meg akar; a robotot is legalább ekkora odaadással védené, s most érzi csak igazán a hűvös levegő éltetésében, hogy az ingázás felemészti a józan eszét. |
Rideg tekintetét a hold fényében ezüstösen megcsillanó tincsei még mindig védelmezően takargatják, mikor remegő kézzel visszahúzza a két hosszú pengét ellensége válla felől. Halkan, fájdalmasan felsóhajt, ahogyan néhány lépést hátrálva nekidől a hatalmas épület falának. Előregörnyedt alakja szinte már szánalmasnak hat; s néhány perc múlva fáradtan zuhan a pocsolyák közé.
- Ezt soha nem tudhatod. – suttogja elhaló hangon.
Szürke tekintetével az eget kémleli; fakó szemeiben képtelen tükröződni akármi is, a Hold ezüstös fénye csupán a mellette összegyűlt pocsolyákban verődik vissza. Mellkasa remegve emelkedik föl-le, szakadozott kabátját gyorsan átitatja a víz, mely mostanra már mindent körülölel. A szüntelenül hulló esőcseppek lassan lemossák arcáról a még mindig apró patakokban kiserkenő vérét, ezzel vörössé festve a mellette elterülő nedves betont.
Fegyvereinek markolatát még mindig görcsösen szorítja meg, a hosszú pengék éle vészjóslóan csillan meg a víztükör takarásában, ahogyan az éjszakai fények mindent ezüstösen csillogóvá varázsolnak körülöttük. Csupán halk suttogások törik meg a szinte tökéletes csendet; a norlanai lakosokat még az Első parancsoló szavai sem képesek eltántorítani, tisztes távolságban négyük homályos alakja körül álldogál még néhány ember. Sietős léptek üteme halad végig a földön, nem is olyan messze, néhány kárörvendő, gyűlölködő szó hasítja a levegőt, mire kissé megremeg, fejét alig észrevehetően fordítja el kissé oldalra, tekintetével azonban még mindig élettelenül vizslatja az éjfekete éjszakában halványan világító csillagokat, legalábbis kívülről igazán úgy tűnhet, mintha pillantásai elvesznének a számára ismeretlen égi fényekben.
- Mondd... Miért akarod ennyire elpusztítani Meilist és az ott élőket? Mire jó ez neked? – szalad ki a száján a halk kérdés, melyet már igen régóta meg akart tudni. Most végre itt az alkalom.
Akadozva fordítja fejét az ismerős alak felé, aki az Első teste mellett nem sokkal áll.
- Miért..? Miért segítesz neki? – kérdezi elhaló hangon, értetlenül összeszűkítve szemeit, miközben unottan forgatja meg a pocsolyában fekvő kard pengéjét. |
A rozsdásodó fémek egymást marva csuklottak össze, ahogy a fiú kardjának vonala kíméletlenül mellkasának csapódott. Hirtelen már meg sem tudta mondani, hogy érez e fájdalmat, vagy testének minden egyes pontján érzi, annyira, hogy már különbséget sem tud tenni a ránehezedő, égető szúrások között. Jeges tapintású markán már észlelni sem volt képes, hogy a lány vékony csuklója kicsúszott ujjainak szorításából, mert ez az egyetlen érintés szinte eltörpült a testét emésztő zsibbasztó érzések mellett; melyeket a váz eddig még sohasem tapasztalt, és amelyek olyan hirtelenséggel szakadtak rá, hogy gondolatai már össze sem tudták hangolni nehezen mozgó, fémtől roppanó végtagjaival.
Halk, fájdalomittas nyögés hagyja el ajkait már-már emberien ösztönösen, ahogy tarkója a felázott, hideg földnek csapódik, melynek pára fedte lehelete fagyos tűként szúrja át vékony szövetének ívét. Fejébe cseng a monoton kín, melyet tudata diktál felé, azonban elméje hiába oszt ezer parancsot, teste képtelen hirtelen, reflexszerűen reagálni azokra. Elpattanni kívánó csontjaiban megérzi az éles fájdalmat, mikor a vállaiba szúródó duplapenge elől próbálna kitérni, azonban gondolatban már tisztán látja maga előtt, hogy rendületlen fölénye a meilisi fiúval szemben elszállt, amint az eső felemésztő cseppjei beférkőztek szöveteibe, vázának kikezdhetetlen rendszerébe; hisz tudja, hogy a természet erejével még ő sem szállhat szembe.
Hosszú pillanatokig csak tágra meredt pupillákkal néz a fejük felett foszladozó felhőtömeg felé, mely az égen gomolygó, láthatatlan csillagok sötétjébe készül beleveszni, majd egy hangos, erőtlenül sípoló lélegzetvételt erőltetve ütésektől zsongó fémtüdejébe, egyik karját darabos mozgásra erőlteti, ülő helyzetbe tornázva magát. Aranyfényben csillogó írisze visszatükrözi az előtűnő Hold ezüstös fényét, ahogy merőn ellenfelének szemeibe néz kifejezéstelenül vizsgálódó tekintettel, mint aki most ismerte fel egy rég nem látott arc elfeledett vonásait.
- Szerencsés vagy... tudod? Ha az eső nem védene ilyen odaadással téged, Te már régen halott lennél... Elnyelne ez a nedves beton, úgy, hogy többé senki sem láthatná azokat a fakó szemeket, amiket annyira el akarsz a világ elől rejteni. – halkan, akadozva sóhajt fel, mintha végleg feladta volna, majd egyik lábát nehézkesen felhúzva a mellkasáig, lehajtott fejjel támasztja neki megremegve jobb karját, mint akit örökre fel akar emészteni az eső és a lélekbe markoló, hűvös fuvallat, mely körülleng minden lélegző testet, most mégis csak ő érzi mindezt igazán. |
Tekintete szenvedélyes hévvel változik sokat sugalló nyugtalanná. Az üveges burkok fedte, gyöngyszerű íriszek jegességébe egy körgyűrűs, mélykék ív szökik, mintha az éjszaka lelke érintette volna őt meg, már-már melegséget adva lényének; pillantása azonban könyörtelenül dühös és elkeseredett, ahogy makacsul lágy vonásai megkeményednek, tudatosan, maradéktalanul kifejezve roboti testével az emberi indulat tónusait, Norlana vad szívéből is belecsempészve egy töredéket.
Agyát mintha a felforrósodott köd öntötte volna el, leforrázva vénái csőszerű falát; mintha így akarná Daniel lelkébe közvetíteni biztos tudatát, hogy halálos ítéletét éppen az imént írta alá a felbuzdult támadással. Változatlanul hajtja a tényt a kikezdhetetlen roboti váz értelmében, minek mit sem árthat pár kardszerű fegyver, hiszen a test masszívabb, ellenállóbb anyagból készült bármely egyszerű öntvénynél; a gúnyban fürösztött szavak, melyek a meilisi férfi felrepedezett ajkát hagyják el, mindössze tizedmásodpercekkel maradnak le az új képességű szemei lelassította képeknél, összefonódva, majd egy szempillantás alatt elfújva a bent felgyulladt, elhűlt mérget.
Mire feleszmél, már öntudatán kívül vezérelt, nehézkes lépéseket tett meg a vöröslő pocsolyák irányába, melyeket a sötét ég festette ében víztömegek vesznek körül, mintha a földön fekvő robot vére is az utcára omlott volna. Vázának nyikorgó hangja talán csak puszta illúzió; képtelen feldolgozni, hogy egy ilyen tiszta forrás, mint az esőcseppek ártatlan játéka, ennyire pusztító és kivédhetetlen lehessen a számukra, bujdosásra ítéltetve testüket az ég könnyeitől. Az elterült Első látványa most nyugtalansággal párosul a feldolgozott érzelmek kaotikusságában, ahogyan szívzörejei kattogásoktól duzzadva fokozódnak, hiszen eddig meggyőződése volt, hogy a robot mérhetetlen fölényével semmi sem veheti fel a versenyt. |
Meglepetten tántorodik vissza, ahogyan a kínzó fájdalom újra felerősödik, a torkában összegyűlt vér egy fulladozó, fájdalmas köhögéssel együtt néhány vörös vércseppként festi rózsaszínessé az ében pocsolyákat, előregörnyedt alakját kezében maradt kardjára támaszkodva tartja meg, mégis kissé meginog, hátát a mögötte lévő falnak érinti. Tüdejébe sípolva árad a levegő, karjával fegyverének markolatát szorítja, szürke tekintete szikrákat szór az Első alakja felé.
Lassan kihúzza magát, kardját kezébe véve lép vissza néhány lépést ellensége felé, azonban mielőtt támadhatna, a lány eléáll. Óvatos, szinte észrevehetetlen léptekkel oldalazik el mellette, majd fegyverének pengéjével jókorát taszít a magabiztos férfi karján, mellyel a lányt tartja fogva. Óvatosan löki arrébb Mizukit, s magabiztosan elé lép, rezdületlen tekintetét hidegen vési az előtte álló cyborgra.
Gyors mozdulatokkal pörgeti meg kardját, markolatával meglökve ellenfelét, gyorsan felkapva a földről fegyverének másik felét.
- Nem érdekel, mire gondoltál. – jegyzi meg hűvösen, jeges vonásai dühösen feszülnek meg, karjai megremegnek a nehéz acél súlya alatt.
Egy rövidke pillanat alatt kerül a férfi háta mögé, kardjait nekiszegezve ellenfelének; egy erősebb lökéssel a földhöz taszítja, majd mikor annak teste a földhöz csapódik, újra felé szegezi fegyverét.
- Talán süket vagy? Azt mondtam, hogy hagyd békén. – félszegen elmosolyodik, ahogyan mindketten mozdulatlanul várják a másik reakcióját. – Nem is vagy te olyan gyors... Egy pillanatig még féltem is tőled. Megártott az eső, mi? Ha még egy fél órát itt maradunk, egy rozsdás ócskavas marad csak belőled. Talán ezért akarsz annyira visszamenni a laborokhoz, ott bent nem esik az eső... – elmerengő szavai kaján vigyorba szaladnak, ahogyan égető tekintetét a pocsolyában elterült alakra vezeti. – Ejnye, hát ezt nem sikerült kikísérletezned? Pedig te ebben aztán profi vagy. – a két hosszú penge hegyét most a férfi vállaihoz érinti, megakadályozva ezzel a mozgásában. |
[568-549] [548-529] [528-509] [508-489] [488-469] [468-449] [448-429] [428-409] [408-389] [388-369] [368-349] [348-329] [328-309] [308-289] [288-269] [268-249] [248-229] [228-209] [208-189] [188-169] [168-149] [148-129] [128-109] [108-89] [88-69] [68-49] [48-29] [28-9] [8-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Új bejegyzés
Frissítés
