Új bejegyzés Frissítés

2009.10.27. 20:43 Avila Mecoi

Az elégedettség és a gúnyos mosoly keveredtek az arcán, amíg büszke tekintetével lenézett a fiúra. - Bárhol is legyél, bármikor, te mindig is egy kísérleti alany leszel. És nem azért, mert vaalha kísérleteket hajtottak végre rajtad. Nem, ez magában nem elég, hiszen én is ugyan úgy átéltem a kísérleteket, mégsem mondja rám senki, hogy kísérleti alany lennék. Nem, a különbség közted és köztem, hogy nekem volt erőm hozzá, hogy kezdjek valamit az életemmel, de te az önsajnálatod fogságának a rabja vagy. És miért te? Ez maradjon az én titkom. - Tekintetét tvábbra is mélyena  fiú alakjába véste. - Ne próbáld meg elrejteni a dühödet, nem megy annyira... A fiú fölött térdelve hallgatja az erőtlen, ám de mégis elszánt szavait, majd halkan elneveti magát. - Úgy hiszem, jól tippeltem, hogy van valahol egy kis drágaság, aki most aggódva vár vissza. Milyen kegyetlen is lenne tőlem, ha elszakítanálak titeket egymástól, pedig hadd súgjam meg neked, igenis erre készülök. Ahhoz pedig, hogy ne kelljen a személyen véleményeimet hallgatnod többet kell tenned, mint csupán kérni, mert azzal nem fgosz nálam semmit sem elérni. A fiú hirtelen támadása teljesen váratlanul éri, és mire feleszmél, már a porban fekszik, de ez sem tart sokáig, és Daniel újra talpra rántja. Visszahódítva a fegyverét ismét a nyakán érzi a hideg penge nyomását. - Ügyes ügyes, úgy tűnik sokat jelent neked, hogy ne veszítsd el ezt a csatát. - Rákényszerül, hogy kövesse a fiút a légjáró iráyába, bár nem igazán érti, hogy miért is teszi ezt, miért fut az ellenséghez, és miért nem indul inkább el a biztonság felé, vele mint tússzal. Sokkal értelmesebb lépés lenne tőle, mint ez. És ezt bizonyítják a következő pillanatok is. Egyszer csak feltűnt az Első alakja, és mindefle figyelmezttés nélkül rátámadt a fiúra. Elég volt pár ütés, hogy a már amúgy is legyengült fiút a földre küldje. Amint kiszabadult rezzenéstelen arccal nézte a két férfi porban fürdő alakját. Az Elsőre néz, majd a földön fentrengő fiúhoz lép, és leguggol mellé. - Sajnálom, de most itt kell hogy haggyalak, de egyet megígérhetek. Bárkit is védesz, megtalálom, és addig nem nyugszom, amíg mindketten a kísérlteimmé nem váltok. - suttogta a fiú fülébe, majd ujjait végighúzta az arcán pont ott, ahol az előbb megvágta. Felállt, majd megindult a másik férfi után, közben a fiú vérétől vörösre festett ujjait szemlélve. Végül felzárkozótt az Első alakja mellé. - Nem most találkoztál vele először igaz? - kérdezte nyugodt hangon, majd még egyszer utoljára hátra fordult.

2009.10.27. 16:44 Zev Owen

- Te pedig csak egy pusztító fegyver... Meilis tulajdona. – suttogja el magának dallamos hangján, ahogy lelassítja lépteit, és megfeszített akaraterejével állja, hogy megforduljon vagy akár egy röpke pillanatra is hátra nézzen, hiszen tudja, hogy már nem látna semmi mást, csak az aranyló fehérbe burkolt szmogtömeget. Hallja maga előtt a kínban égő hangokat, melyeket hirtelen mozdulatok követnek a kiszáradt betonon; érzékeit marja a kiömlő vér szaga, mely szinte felitta a hosszú utca minden egyes eldugott szegletét. A katonák megfáradt szavai egyre inkább távolodnak, ahogy még kiveszi az utolsó hangfoszlányokat, s próbál nem arra gondolni, hogy lábai bármelyik pillanatban egy agyonlőtt testbe ütközhetnek, melyek élettelen buckákként magasodnak ki a vöröslő talaj vonalából. Ébenszínű, tömör vére türelmetlenül áramlik drótjainak falai között, mintha a közelgő adrenalin késztetné újra heves mozgásra monotonul pumpáló fémszívét; ebben a másodpercben tudatosul benne, hogy a kiszemelt testtől most már csak néhány lépés választja el. Tompa puffanás hallatszik, ahogy kíméletlen dinamikával rúg a látszólagos semmibe, lábfejével tökéletesen célba találva. Szinte érzi a szilárd emberi gerinc meghanyatlását a férfi hátának ívében, amint a felkavarodó por megmutatja Daniel összecsuklani kívánó alakját. - Egy a gerincbe. – egy mélyenszántó reccsenés hasít végig a csenden, ahogy ökle a fiú bordái közé fúródik, ezzel hátra tántorítva, hogy szorítása végleg elengedjen a fehér hajú nő alakja körül. – Egy a mellkasra... Karját gondolkodás nélkül hajlítja be, a meggörnyedt, tehetetlen test fölé magasodva, majd egy halálpontos mozdulattal fúródik acélkemény könyöke a meilisi tarkójába, ezzel az egyetlen hatásos mozdulattal a földre kényszerítve a bábuként földre zuhanó, vértől áztatott testet. - És egy persze a tarkóra. – szórakozottan nyújtja meg karját, egy pillanatig sem titkolva mennyire kiélvezte ezt a röpke kis közelharcot, még akkor is, ha nevetségesen egyenlőtlen volt. Önelégült mosolya szenvtelenül játszik arcán, ahogy megáll a földre került mellett, eltúlzott méltóságteljességgel pillantva le rá. - Én a helyedben nem mozognék, most eléggé zsibbadhat mindened. De hálás lehetsz érte, hogy most már a fájdalmat sem érzed. – játékosan szisszen fel, összeszűkítve gúnyban égő szemeit, majd tekintetét jelentőségteljesen Avilára vetve indul meg a légjáró felé.

2009.10.26. 21:09 Daniel Barth

Meglepetten tántorodik hátra, ahogyan kíméletlenül torkához szorul az éles fegyver jeges pengéje, önkénytelenül tör rá egy kiszolgáltatottnak ható nyelés, ahogyan fátyolos tekintetét felemeli a földről. Kényszeredetten emeli fel kissé állát, hogy lélegzethez jusson; élettelen tekintetét összeszűkítve a nő alakjára vetve szürke tincsei alól. - Szóval még Meilisben is a rohadt kísérleteid alanya vagyok...  Nagyszerű. És mondd, mégis mit akarsz pont rajtam megfigyelni? – hangjára megjátszott nyugodtságot erőltet, ahogyan egy újabb apró lépést hátrál, ameddig csapdába nem esik a hátát támasztó fal előtt, akárcsak korábban a nő is. Kissé összerezzen, ahogyan érzéketlen vonásain apró szúrásként húzódik végig a penge éle, melynek fájdalmát már meg sem érzi a bal oldalát sújtó kínzó égetése mellett. Elhalóan nyög fel, ahogyan Avila keze a vállára nehezedik, ólomsúlyként nyomva amúgy is meggyengült testét; akadozva rogy le a földre, letérdelve a nő fölé magasodó alakja előtt. - Akkor hagy válaszoljak a kérdéseidre. Azért ragaszkodom ehhez a nyomorult helyhez, mert úgy gondolom, hogy százszor többet ér, mint Norlana, és igen, az emlékeim miatt is. Egy dolog van, amiért bármit képes lennék feláldozni, de ez azt hiszem, nem tartozik rád. A családom? Nincs családom, és nincs is szükségem rájuk, soha nem akarom viszontlátni őket. – elhaló szavai alig hallatszanak át a körülöttük gomolygó sűrű porfüggönyön keresztül; élettelen hangja meggyötörten hasítja a mérgező levegőt, hogy a nő is hallhassa utolsó mondatait. – Amíg van kiért harcolnom, addig nem fogok meghalni. És a személyes véleményeiddel is kímélj meg, ha lehet. Ép karját erőtlenül emeli fel, megmarkolva a vállára nehezedő nő csuklóját, mielőtt maradék erejét összeszedve hirtelen mozdulatokkal kirúgja Avila alól lábait, mitől annak alakja esetlenül zuhan a porba. Némán lép felé; a gomolygó ködben ellensége kabátja felé nyúl, majd felrántva őt a földről, újra kezébe veszi kardjának egyik felét, s ismét a nő torkához szorítja azt, miközben lassú lépésekkel elindul a leszállt légjáró felé, ahol minden bizonnyal megtalálhatja a Második alakját is.

2009.10.26. 19:23 Avila Mecoi

- Nem, erőől szó sincs. Nem vitázunk, tudom, hogy nem lennél rá képes, úgyhogy csupán csak megfiygeléseket hajtok végre, se több, se kevesebb. Ne izgulj, nem fogod olyan könnyen megélni, hogy velem vitázz. - Még ebben a helyzetben is olyan büszkés és tiszteletet parancsolóan hatott. Amikor a fiú elejtette a fegyverét, és a földre rogyott, habozás nélkül nyúlt utána, még ha ez a hirtelen mozdulat olyan fájdalommal teli is volt. Végül aztán a karddal a kezében egyenesedett fel újra, és ezúttal ő volt soron, hogy sakkban tartsa a fiút saját fegyverével. - Nem hiszem, hogy abban a helyzetben lennél, hogy így beszélj. - Hangja hűvösen csengett a reggelben. - Tudod az én türelmem sem végtelen, és akkor ki védi meg a drágaságodat, ha te már nem vagy? Tényleg, még nem is válaszoltál a kérdésemre, ez nem vall a szüleid részéről túl jó illemnéli nevelésre. Hadd tippeljek, vagy korán meghaltak a szüleid, és neked borzasztó gyerekkorod volt, vagy pedig volt egy testvéred, akit előnyben részesítettek, és te elvesztél mellette, alig kaptál figyelmet, és gyötrő gyermekkorod volt. Igazán válaszolhatnál, cicafiú. - Beszéd közben gyengéden végighúzta a kard élét a fiú arcán, cérnavékony vágást ejtve azon, melyből most előbuggyant pirosasvörös vére, ami élénk színben ragyogott a felkelő nap sugarainak fényében. Hirtelen eldobta a fegyvert, és a fiú fölé térdelve, épp vállára nehezedve a földhöz szorította. Ahogy a fiú fölé hajolt, színtelen haja két oldalt omlott arca mellé. - Miért ragaszkodsz annyira ehhez a nyomorúlt helyhez? Mi az, amiért bármit képes lennél feláldozni, csak hogy meg tudd védeni? Mi köt ide? Az emlékek? A gyötrő vágy, hogy visszakapd a családod, és a régi életed? Nem gondoltál mgé rá, hogy ez így neked jobb? Belegondoltál már, hogy mi mindenre vagy képes, és ezt Norlanának köszönheted? Persze hogy nem, hiszen el vagy foglalva az önsajnálatoddal! Nem veszed észre, és valamikor teljesen fel fog emészteni, és belülről teljesen üres leszel. Nem marad belőled más, csak egy lelketlen báb, és Meilis utcáin fogsz kovályogni, azután vágyakozva, hogy valaki véget vessen az életednek, de nem fog bekövetkezni, mert senki sem fog foglakozni veled!

2009.10.26. 17:19 Khiara Laken

Pár pillanat erejéig lehunyt tekintetét ujjaival kell összeszorítania, míg legyűri magában dühödten lüktető gondolatait a makacs szavakra. A doboz neheze nélkül ólomsúlyúnak érzékeli fémtestét, mintha valóban eltépték volna tőle lelkét, vagy legalább jelentős darabját, mely egy eltemetett ember emlékeiért felel.  Újból felvillan előtte Norlana festői képe, színesebben és tömörebben, ahogy gépagya látható értelmet ad az elméjében járó fogalomnak. A szél kissé megzörgeti magára csatolt fegyvereit, visszakerül a sivár valóságba, s csak ekkor döbben rá, hogy milyen hálás a robotnak, amiért végül magát  nevezte meg az égi város helyett. Személyesebbnek, kiegyenlítettebbnek, és már nem megalázottnak vagy felszínesnek fogja fel a harcot, hiszen számára mit sem érne a győzelem ezek nélkül a vágyak nélkül. Még ha birtokolni sem tudná mindezt, elméletben ezek a mondatok felélesztik benne a keserédes ízt, melynek gondolata megdobogtatja szívét, majd egészen felnyúlva torkáig szorongatja meg csöveit; így ezerszer érdemesebb lesz küzdenie, ám a tétek is legalább annyival nagyobbnak lettek, miközben mindezt elnyomva emeli vissza szemeit a robot ködbe süllyedő, szemcsés alakjára. - Azt hittem, érzed, hogy nekem nem tárgy vagy. De Norlananak pusztán egy lélektelen doboz.  - szisszen fel utoljára, s észre sem veszi, hogy szavai érces tónusokra válva fordulnak roboti anyanyelvére. Szinte csikorognak fogai alatt az egybemálló lejtések, az emberek számára eltorzult suttogásnak ható, vérfagyasztó hangok, és csak remélni tudja, hogy az Első még hallotta a szelet is megfagyasztó felszólalását. Megrázza a fejét, mintha ki akarná törölni az előbbi pillanatokat, majd még egyszer a férfi sziluettjén pihenteti meg gyöngyszerű íriszeit. - Vigyázz rá,  kérlek. - hangja már-már könyörgőnek hat hidegsége után, mintha legszívesebben most azonnal elmenne a robottal, csak valaki menekítse ki egy kicsit az emberek magányos fogságából. Immár tisztán hallja a katonák sebesülten is szapora lépteit a kavicsokon és a betonon, s ennek hatására egyszerre ébred fel benne a taszító pulzálás, azonban erőt véve magán, hogy ne a robot után induljon fedi fel magát néhány harcos előtt. - Minden rendben, mindnek vége.  Vigyétek a sérülteket a bázisra, de a kerülőutakon menjetek. Én is indulok hamarosan, és segítek. - vágja el a rázúduló, érthetetlen kérdéseket, miközben mélyen belenéz egyikük felhorzsolt szemébe – a férfi nem bírja sokáig, és elkapja róla fürkésző tekintetét -, majd megindítja őket a földbe süllyedt épület irányába úgy, hogy a megfáradt alakok ne lássák meg a cyborgi egyenruhába bújt Elsőt, s hogy a robotnak se fedje fel magát a földalatti menedék rémült szíveket bújtató valója.

2009.10.26. 13:41 Zev Owen

Mosolya egy pillanatra sem fagy le arcáról a felcsendülő nevetésre, mely ugyanolyan élettel tölti fel a megfakult csendet, mint az apró zenedoboz szomorú melódiája. Még ő is emlékszik arra az elsöprő, felpezsdítő érzésre, mely önkényesen uralkodik el testén, kitöltve tüdejét, energiával perzselve fel vázának minden egyes porcikáját; most is valami olyasfajta érzést próbál felidézni, melyet még egy robot sem akarna féken tartani, ha annak leutánozhatatlan remegése eluralkodik rajta. Nem irigyelte tőle, nem érzett sértettséget, csupán a nevetés hagyta űrt, melynek érzésén nem osztozhatott a Másodikkal. Gondolatai most egészen máshol járnak, az érzések már régen megfagytak benne, ellenállva a pillanatnak, valahol a tompa hangoktól suttogó, kihűlt váz legmélyén eltemetve. A fullasztó fájdalom a nő szavaira tör fel belőle, melyre arcvonásai is hidegebbé válnak, pillantása újra tartózkodó, s távoli lesz, ahogy tekintete elgondolkodik, ajka megfeszül, s összevont szemöldöke apró ráncba szalad egy elfojtott sóhaj terhe alatt. - Mit kellett volna mondanom? Hogy felteszem, mondjuk a laboromat, a lelkedért? Felteszek egy olyan sivár helyet, ami számomra semmit sem jelent, mikor Te felajánlod azt, amit eddig a Világ elől is elrejtettél, csakhogy megvédd? – szemei összeszűkülnek, ahogy a kemény borostyánná fagyott aranyszín szinte kővé dermed fakón csillogó íriszének legmélyében. - Azt mondtad nincs más, amit felajánlhatnál... Nekem is csak Norlana maradt. Nem várhatod el tőlem, hogy a lelkemet egy tárgyba helyezzem. Az én múltamból már nem maradt semmi, ami a fájdalomra emlékeztethetne. Idővel neked sem lesz. – színtelen hangja elhalkul, ahogy a lezárt faládát egy mozdulattal zsebének mélyére rejti. - Nekem mindenem a városé, akár tetszik, akár nem. Ha az jobban hangzik, vedd úgy, hogy magamat tettem fel a mi kis játszmánkra. Mindent, amiért eddig léteztem, a vezetői pozícióm, a munkáim, az, amit egy ember látszati alapon életnek nevezne. Végtére is ellenem már nem lehet kifogásod. Elmegyek tárgynak, vagy nem? – arcára halvány fintort csal a szavak hozta gondolat, miközben hosszú pillanatokig hallgatja a kintről felhangzó hangokat – a felzaklatott széltől eggyé málló, sürgető szavak zaját, s a kavicsokon megcsikorduló léptek recsegő hangjait - mint aki csak arra vár, hogy végre felfedezzék őket. Zsebre vágott kezeinek egyikében rezdületlen tartással forgatja meg az ujjai közé zárt, elenyésző méretű kincset, felidézve annak hangját, mely újra eszébe juttatja, milyen múlandó is minden, legyen az akár dallam vagy egy feltörő érzelem. - Majd.. – hirtelen jövő, kihívó mosollyal tiszteleg, mintha parancsot kapott volna az előtte állótól, vagy mint aki ezzel bármit is leplezhetne arcának ledermedt vonásaiból. Még néhány másodperc erejéig a Második szemeit fürkészi, majd tartva magát ígéretéhez, indul meg az ismerős hangokat követve, várva, hogy a terjengő köd felfedje Avila alakját.

2009.10.25. 23:20 Khiara Laken

Szinte fizikai fájdalmat okoz a számára a lehetetlen látvány, ahogyan a robot a kezei közé veszi dobozát, s úgy tartja, mintha minden pillanatban eltűnni kívánna vele a fel-felzúgó, kora reggeli szélben. Ismét meghátrál, de épp csak annyira, hogy utolsóképp még hallhassa a szavakat és az azt kísérő melódiát, mely hangulatosan összefonódva éri el élettelen fémvázának vonalát, mellkasa fémburkának mélyéről ösztönözve őt arra a reakciókra, melyet az emberek nevetésnek  hívnak.  Egyszerűen hihetetlennek és nevetségesnek tartja mindazt, amely elhagyta az Első ajkát. Elképzeli, ahogyan Norlana és Meilis egyszerre hördül fel a lehetetlen ajánlat hallatán, mintha a szavak képesek lennének magukba olvasztani a metropolisz szenvedélyes, napsugaraktól égő vagy éppen kéklő esőben fürdőző látványát. Az égi város képe azonban valóban felvillan előtte, szinte újból érzi maga körül az élettel teli szívdobbanásokat, s ez még inkább arra ösztönzi, hogy félhangosan nevetgéljen a hirtelen beállt csendben. Szíve belesajdul az új érzésbe, majd újra és újra, ahogyan az őszinte válaszreakciót egy pillantás alatt felváltja a hamis szimuláció; már régen elfelejtette, milyen túlszárnyalni az összepréselt ajkú, hideg félmosolyt vagy színlelt kacajt. Gyorsan elfordul a robottól, hogy karperece egy elvétett csipogás után ne szólaljon fel többet, míg teljesen le nem higgad, s mintha egy kimondhatatlan bűnt sértett volna meg, emeli mutatóujját felfelé görbülő szájára. - Ne haragudj, Első. Nem rajtad nevetek. - utolsó felszusszanása tompán zúg csak fel, ahogyan félresimítva haját újból a robot tekintélyes alakja felé fordul, s mintha várná a sértődékeny megmozdulást, mutat immár egy kissé megenyhült, komoly vonású maszkot. - Azt gondolom, ez több helyen is fals.  Nehezen tudom elképzelni, hogyan lehet feltenni egy mohó emberektől nyüzsgő várost. A dobozomról ugyanis biztosan állítom, hogy én  birtoklom, és én döntök  a sorsa felől. Hogy hűséges, és bárhogy döntök, ő  velem tart. Norlana viszont ellenkezik. Norlana nem egy... tárgy.  Pár pillanatig csak pihenteti hideg szemeit a két lélekörzőn, némán latolgatva mindent, amely gondolatok formájában megszületik gépagyának mélyén. Ha ember lenne, nyelvét szinte perzselnék a számára kegyetlennek ható, ellentmondásos szavak; hiszen dobozával örökké élőként bánt, most mégis tudatlanul szembesül a fakó igazsággal, hogy a ládika olyan élettelen,  akárcsak ő maga. Hogy pusztán a keretek közé szorítkozva rejtőzik egyfajta dallam, tintafoltos vagy épp üres lapok, melyek álmokat és vágyakat testesítenek meg, s csak arra várnak, hogy befejezzék, vagy megkezdjék őket. Hirtelen lángolnak fel benne eltemetett emlékei, egy elvétett gondolatfoszlány - ha tudna írni, biztosan leírná a doboznak, hogy szereti őt,  és beletenné minden hamisság nélkül. Ha tudnék írni. - Tegyünk egy próbát, kicsit másképpen. Te nem ostromlod meg újból Meilist, és én addig sem indítok támadást a Te városod ellen. Utánad fogok majd menni,  és ketten  megküzdünk a legértékesebb kincsünkért. - megenged színtelen lejtése közepette egy enyhe fintort; egyszerre akarta biztonságban tudni Meilist, s fel sem fogta, hogy a ládikájával dobálózik, azzal, ami ezer és ezer Norlanaval is felér neki. - Most viszont jobb, ha eltűnsz, és visszajutsz valahogy, mert a sorsunk  azt üvölti a fülembe, hogy azonnal el kéne kapjalak. Kár, hogy nem a norlanai barátnődet tetted fel tétnek... érte nem tudok jelenleg kezeskedni. Nem mintha akarnék.  - bök állával kimérten a repedezett, utolsó éveiket élő falakon túlra, ahol az emberek léptei már alig sejtetően zúgnak fel, keresve testét  és bedobbanó fémszívét.

2009.10.25. 21:06 Daniel Barth

Fogását kimértem arrébb csúsztatva kardjának markolatán, óvatosan ér hozzá annak acél pengéjéhez, hogy azon keresztülérezhesse a nő szívverésének ütemét, akárcsak egy tudós, aki éppen az alanyát vizsgálja. Már meg sem lepődik rajta, hogy ellenségének minden rezdülése ugyanolyan nyugodt, akár egy puccos kávézóban Norlana egyik legbiztonságosabb körzetében. - Már mondtam, hogy nem foglak megölni. Akkor mégis mi értelme azon vitázni, hogy képes lennék-e rá? – hűvös hangjába saját maga is beleborzong. Vonásai egy pillanat alatt torzulnak el újra, ahogyan percről percre egyre jobban száll el belőle az eddig visszatérni látszó ereje; csupán néhány másodpercig képes visszafojtani a tüdejébe maró égetést, mielőtt görcsös szorítását hirtelen kapja mellkasa elé, fegyverét meggondolatlanul engedve el. A kemény penge érzékekbe maró lassúsággal csapódik a földnek, egy fültépő csattanással együtt. Teste egy pillanatra megmerevedik, ahogyan lassan felfogja, talán most játszotta el az utolsó esélyét a nővel szemben, amikor fölénybe kerülhet. Összeszűkült szemeit némán veti maga elé, miközben ujjaival erőtlenül szorítja össze vértől áztatott kabátját, görcsösen tiltakozva a belülről felemésztő fájdalom ellen, mely már elviselhetetlenné nőtte ki magát erőtlenül dobogó szívében, akárcsak lelkének mélyre ásott darabjaiban is. A nő hűvös kérdésére megvetően húzza össze szemeit, felig felemelve eltakart tekintetét a földről. Kényszeresen előredőlt alakja szánalmasnak hat a felkelő nap sugaraiban, bearanyozva vérétől csillogó ruhájának kifakult színét; szürke tekintetével dühösen méregeti a fölé tornyosuló norlanai hatalomvágy- itatta alakját. Szemei értetlenül kerekednek el kissé, ahogyan a szavak értelme eljut gondolataihoz, s képes felfogni őket. - Marhára nem tartozik rád, nem gondolod? – megviselt hangja akadozva tör fel kíméletlenül sajgó torkából, a por égetve marja és emészti fel belülről, ahogyan már évek óta, mint kátrány rekedtesíti el egyre jobban hangját, mely mára már szinte úgy hangzik, mint egy utolsó stádiumban járó tüdőbeteg megviselt, elgyengült szavai.

2009.10.25. 19:31 Avila Mecoi

- No csak, no csak, úgy tűnik nem csak én szeretek játszadozni. Ettől érdekesebbé válik ez a szituáció, mint eddig gondolta volna. - Ahogy a fiú elkezdett hátrálni lassan követte a fal felé. Nem igazán vágyott rá, hogy a penge átvágja a nyakát. Alighogy elérték a falat a fiúnak sikerült újra sakkba szorítania. - De szerintem tévedsz. Igenis használna neked valamit. Ha másra nem is, de feszültséglevezetésképpen biztos jó lenne. A kérdés csak az, hogy képes lennél-e bárkit is megölni? Gúnyos mosolyra húzta az ajkait. Bár jelen helyzetben nem volt igazán abban a helyzetben, hogy bármit is tudjon tenni, de ez az egy még megmaradt neki, hogy szavaival fel tudja húzni a fiút, és ezt ki is élvezte. - Tudod, a cicafiúk nem azok a típusok, akik annyira értenek a harchoz, ők inkább mással foglalják el magukat. Lemerem fogadni, hogy van egy édes, aranyos kis barátnőd, akit most védsz. Igazam van? - Tőle már megszokott gúnyos mosolya egyre szélesebb lett. A fiú válla fölött körülnézett. Nem látta se az Első se a Második alakját. Kíváncsi lett volna, hogy hogy alakulnak náluk a dolgok. Majd tekintete végigfutott az átmeneti csatamezőn. A sok ember, és cyborg, akik most már egyenlőként feküdtek a földön egymás mellett, ártalmatlannak nem nevezhető sérülésekkel. Visszapillantott a fiúhoz, és a hirtelen mozdulattól illetve a vérveszteségtől megszédült. Teljes alkarját vörösre festette már a vére, amit már a ruháját is átitatta. Mély levegőt vett, és bár a szmogos és poros levegő nem nagyon tudott neki ártani, mégis enyhe köhögőrohamot váltott ki. - Ugye tudod, hogy ezt még meg fogod bánni, hogy ezt tetted? Bármennyire is kedvellek cicafiú, azért ezt nem fogod csak így megúszni... - Kicsit lejeb csúszott a falon, mert már a saját súlyát alig bírták tartani a lábai, de teljesen még nem rogyott be. - Alapból nem látsz, vagy ezt a kísérlteke következménye? - kérdezte írisz nélküli hűvös tekintetét a fiúra emelve.

2009.10.25. 19:12 Zev Owen

Az apró láda törékeny, szögletes felülete könyörtelen hangerővel bucskázik végig az éles beton maradékán, mely még a hajdani útból megmaradt, csupán néhány centire állva meg lábai előtt, mintha félne megtenni további útját, mely rajta keresztül vezetne. Megfáradt, kivehetetlen érzésekkel játszó szemekkel mered az apró tárgyra, melynek mélyén elhaló hangok zokognak fel a hűvös talajba ivódva, mint aki nem is az eltaszító dobást, sokkal inkább a zuhanás pillanatával egy időben kitépődő lapot siratja, mely hűvös mozdulatát követően meggyűrten ujjai közt végezte be sorsát. A gyenge dallam lágyan kel útra a széllel, mintha minden egyes erőtlen foszlánya életre keltené annak tombolását, mely most keresztülsüvít testén, emberien kavarva meg örökké kócos, ébenné olvadó tincseit, megzörgetve az egyenruhájára aggatott, láncokként csörgő cipzárak ezüstösen fénylő téglalapjait, melyek hamis csengéseikkel irigyen próbálják visszaadni a felsuttogó, fájdalmas dallamot. - Sosem akartalak így látni. És soha egy pillanatra sem jutott eszembe, hogy Te talán Meilist választanád Norlana helyett. Helyettem. – könnyed mozdulata beleveszik a táncoló ködbe, amint megérzi fémtüdejének falára tapadni annak mérgező erejét. Testébe hasít a köhögés hazug ingere, melyet egy újabb értelmetlen reakcióval tud csak legyűrni, így hagyja, hogy teste vágyakozva nyeljen, mikor ujjai közé veszi az apró doboz felrepedezett alakját. - Nekem csak a töltény kellett. Ebből csak ez az egy létezik, és ha őszinte akarok lenni... - mutatóujját gyengéden húzza végig az elöregedett fa kidolgozásán, míg el nem éri az apró zenedoboz fedelét, de ahelyett, hogy elcsitítaná, mohó kíváncsisággal tárja fel annak titkait, mintha ezzel kezei között tarthatná a Második lelkét, lehetővé téve, hogy megérintse és kiolvassa belőle a végértékű tudást, melyet a benne keringő érzések hordoznak. - Ha őszinte akarok lenni, előbb lőnélek le Téged, vagy saját magamat, minthogy érzéketlen harcba kezdjek veled egy ilyen jelentéktelen kis ládáért. – ajkait halvány, már-már gondoskodó mosolyra húzza, mely idegenül fest határozott vonásain, ahogy az elveszni kívánó, barázdákkal szabdalt papírlapot egy mozdulattal megérdemelt helyére illeszti. - Mivan ha azt mondom, hogy most önző leszek én is? Hogy addig nem adom vissza, amíg vissza nem jössz velem Norlanaba. – mézarany színű szemei kihívóan csillognak a robot alakja felé, s ez a pillantás most csak még dacosabbá teszi erőteljes arcvonásait, makacs vágyát, mely elvétett pillantásában szüntelen hévvel tükröződik. A doboz mélyére rejtett dallam elcsuklik, ahogy fedelét teljesen feltárja, azonban ez az őrjítő némaság egy lélegzetvételnyi másodperc ideje alatt változik meg, ahogy az ismerős hangok immár tökéletes csengéssel térnek vissza, miután mozdulataival egy oda vetett pillantás nélkül életet lehelt belé, annak ellenére is, hogy a régi szerkezet csavarjait már régen megviselte az idő visszafordíthatatlan ereje. - Csak ott lennék hajlandó veled megküzdeni. Te feltennéd a ládát... – elgondolkodó pillantása tettetett sejtetéssel égetődik a Második tekintetének mélyére, ahogy tovább húzva a pillanatot, szavai néhány elnyújtott másodperc erejéig megállnak a csilingelő dallam befejező akkordjában. – Én pedig felteszem Norlanat. Így máris kiegyenlítettebb az ajánlat, nem gondolod?

2009.10.25. 17:18 Khiara Laken

A süvítő zúgásban utat tört szavak késsel hasogatják mellkasát, szétfeszítik majd összeomlasztják merev ívét, mintha egy vad hullámvasút torokszorító érzései közé bilincselték volna őt. A kényszeres fulladás, ami rátör, pusztán egy emberinek ható beidegződés; mélyet szív a belélegezhetetlen levegőből, mintha utoljára tehetné ezt az életben, ám a szemcsés por a torkáig sem jut el, s tudja, hogy robotos logikája nem szándékozik többé ilyesfajta reakciókat művelni testével. A tintaszerű vér ütemesen zubog tovább, ám dallama ridegen indul csitulásnak, ahogyan csuklópántja sípolása is végleg elhal, mutatva, hogy fémszíve immár a megengedett rezgésszámnak megfelelően ver.  Elszomorított vonásokkal fordul szembe az erőteljes sziluettel, mely tökéletes ellentétet képez a körülöttük omladozó, elhagyatott Világgal. Bánatot érzékel, hűvös nyugtalanságot és érthetetlenséget, mintha a tudat valóban örökké ott keringene benne – ez a mérgező foszlány azonban mindig is az emberek között tört fel belőle, s teljességgel más érzéseket hordoz magában, mint amit egy másik gép mutat fel neki. - De akkor miért fáj?  Tényleg minden csak megzavarodott gépszimuláció...? Nem értem.  - csendesedik el hangja egy elnyújtott, bábszerű pislogás keretében, melyből teljességgel kitűnik, hogy nem emberi lény tette. A gyerekesen, némán követelő arc, mintha felnőttől akarna tudást szerezni egy csapásra válik fegyelmezetten hideggé, ahogy utolsóképp megingatja a fejét, mert eszébe jut, mit  tett vele  és érte  Meilis, és miért.  - Hidd el, én is az emberek javát igyekszem szolgálni... hiszen már mindenemet odaadtam egy jobb Világért, és tudom, mit kell tennem. Azonban soha sem fognak megállni. Tudom, azt várják, hogy mi vállaljunk helyettük, mert mi úgy sem élünk.  Mert rettegnek.  De még több kell majd, még több, és nincs, aki felnyissa a szemüket.  Remélem, nem kell bennem csalódnod, és nem bánod meg, hogy engem költöztettél a vázba, mert én a végletekig fogom feszíteni a húrt.  Már végigjártam az utat ember és robot között, de nekem ez nem elég; még be kell bizonyítsam, hogy minden, amit létrehoztak, annak súlya  és ára  van. Hogy a test nem minden, hogy a robotokat sem a semmiből  teremtik, és ezt Te is belátod, mielőtt még belekezdenél a terveidbe, majd egyszer, mikor mi találkozunk.  De ez nem most lesz.  Fel sem fogva hirtelen, hogy mit tesz és mond veszi elő néma értékét, hogy visszaszorított kegyetlenséggel és érzéketlenséggel dobja a robot irányába. A felrepedezett doboz fájdalmasan koppanva gurul az Első lábai elé, kiszórva magából a gyűrött papírokat, melyből egyet azonnal felkap a szél, hogy zúgó nevetéssel elvigye magával, ezzel egy újabb emléket eltépve a lélekből. A többi gyerekes firkálás a helyén marad – talán a töltény súlya tartja őket egyben, félig előbújva a ládikából -, miközben az újból felcsendülő csengés tökéletes elveszik onnan lentről, a beton egyre hevülő hidegéről. - Visszaveszed a töltényt. Nincs rá szükségem, soha nem is tartottam rá igényt. - mondja ellentmondást nem tűrően, majd összehúzza a szemét. - Tudod mit? Vedd el az egészet.  Most megküzdünk, hiszen ezért jöttél, Első, nem? Úgy sem érzünk fizikai fájdalmat;  ha nyerek, visszaveszem. Ha Te nyersz, megtarthatod. Nem mintha sokat kapnál vele... de ennél többem tényleg nincs.  Kissé meghátrál, miközben kiélezve a lehetetlen helyzetet dönti meg testét, arra várva, hogy a robot  hirtelen rátámadjon. Tudja, hogy az emberek talán már most kutatnak miatta, ahogyan ezzel a feleszméléssel igyekszik elnyomnia folytosan verdeső gondolatát; hogy valóban önző, mert nem csak az embereket tartja szem előtt, hanem az Elsőt is.

2009.10.24. 15:58 Zev Owen

Pillantása teljesen üres marad a vádló szavakra, melyeknek csak ő láthatja értelmét; hogy mennyire retteg saját érzéseitől, s arcát csupán azért titkolta el, hogy személytelen maradhasson anélkül, hogy tudatában lenne a halványulni kívánó múltnak. Mintha azzal, hogy egy cyborg maszkját vette fel, átvehetné annak rideg, semmi felé nyúló logikáját és letűnt érzéseit is, mindezt csupán azért, hogy képes legyen tökéletesen elvégezni feladatát. Éles pengeként hasít lelkébe a megalázottság, ahogy a harc moraja egyre inkább halkulni kezd a kavargó porfelhő átláthatatlan mélyében. A foszladozó falú kőépületek közt járó szél hangja süvítve visszhangzik a lassuló testek körül, mintha átláthatna minden szívdobbanáson, azok fáradt, emberi rezdüléseivel suttogva fülébe a vereség dallamát. Mindez sokkal inkább feléleszti benne a sértettség keserű érzetét, mely elfojtott dühével keveredik, mint az az elvétett pofon, ami tőle olyan távol áll, hogy sem teste sem pedig lelke nem rezzen bele a hirtelen felcsapó ütésbe, melybe a lány tomboló bosszúvágyát sűríti. Bár rögtön megérti az emberi reakció értelmét, tőle ez már olyan távol áll, mint a kézfogás vagy az olyan rutinos berögződések, melyeket az élő testek illemből vagy pusztán megszokásból tennének. Kifejezéstelen, megdermedt vonásokkal figyeli, ahogy a Második egyre inkább távolodik tőle, mintha szándékosan próbálná meg növelni a benne nyugvó csalódottság fullasztó súlyát. Tartása pillanatokig makacsul áll ellen, csak a percre várva, hogy a vörös hajú nő alakja teljesen elvesszen a tejszerű köd sűrűjében. Logikája érzékeket hasogatóan üvölt, szinte belezengeti vázát az érzésbe, hogy rohanjon, s összeszedve csapatát erősítéssel térjen vissza, hogy elképzeléseihez híven még ma porig rombolhassa a leggyűlöltebb helyet, mely számára valaha is létezett. Gépi fele mohón szívja ki a testében összegyűlt negatív érzelmeket, megmérgezve minden egyes gondolatfoszlányát, mely esetleg más megoldás irányába vinné. Végül azonban kimondatlan szavai győzik le, s bírják mozgásra ledermedt végtagjait, hogy a lány felé induljon, hogy addig kövesse, míg szemében tisztára nem mossa önmagát. - Benned talán még él az a makacs és naiv, emberi önzőség, ami minden halandó élet velejárója. De mi gépek vagyunk, így sosem lehetünk olyan szabadok, mint, amilyenek Ők. Programok vagyunk, drótok. Nem lehet saját életünk, nem érezhetünk, nem szerethetünk. Csak abban dönthetünk, ami az emberek érdekeit szolgálja. Áldozatok vagyunk, akiknek vezetniük kell őket; akik feláldozzák látszólagos életüket is a szabadságért. Mert az emberek képtelenek arra, hogy ezt maguknak megteremtsék. – hosszú léptei nyugalmat és határozottságot sugallóan viszik egyre előbbre, az aranyló fehérség mélyére, mintha emberfelettien mozgó, könnyed alakja most egy olyan világban járna, ahol hirtelen megállt tér és idő; ahol rajtuk kívül nem létezik semmi. - Ha ellenállnánk és áthágnánk a szabályokat, minden káoszba borulna, értsd meg. Ez a sorsunk. Csak ezért fogadnak el minket. És akármennyire is hinnénk azt, hogy erősebbek vagyunk, vagy hogy jóval felettük állunk... akármennyire is próbálnánk úgy tenni, hogy a magunk urai vagyunk... Mindig bennünk lenne a tudat, hogy mindez hazugság. Mert a részünk, mert a hamisság belénk van épülve. Mert mi sem vagyunk igazak, hiszen nem élünk.

2009.10.23. 18:53 Daniel Barth

Meglepődöttségét a nő semmilyen reakciója iránt meg sem próbálja eltitkolni; ez alatt a néhány nap alatt Mizukinak szinte teljesen sikerült megszabadítania eddig tökéletes színjátékától, mely mögé mostmár egyáltalán nem tud burkolózni. Az újra felhangzó, gúnyos becenév hallatán újra szólásra nyitná száját, azonban még mielőtt bármit is mondhatna, magába fojtja feltörni kívánó gyűlöletét. Egy megremegő lélegzetvétel után képes csak újra jéggé fagyasztani saját szavait, eltörölve belőlük a provokált indulatot, az összes, emberi érzelmet. Akárcsak egy norlanai, kihűlt cyborg monoton hangja; szavainak mélyenszántó búgása csupán érzéketlen szavakként hat. - Ne tegyél nevetséges előítélteket. Senki nem mondta, hogy meg foglak ölni. Az úgy túl egyszerű lenne. – arcának rezdületlen vonásai halvány mosolyra húzódnak, ahogyan pár méter hátrálásra készteti Avilát, ügyelve arra, hogy folyamatosan közvetlenül nő mögött maradjon, elzárva előle a menekülés útját. Ahogyan óráknak tűnő hátrálás után megérzi az épület kemény falát a háta mögött, lassan újra a nő elé kerül, annak törékenynek tűnő alakját kíméletlenül a falhoz szorítva az éles pengével. - Nem akarom megbosszulni, azt, amit Norlana tett velem. Egyszerűen csak gyűlölöm azt a várost. Semmi egyéb. Ha megbosszulnám, úgysem történne semmi. És ha megölnélek, akkor se lenne semmi. Maximum eggyel több halott, mint most van. – próbál megfeledkezni élettelen karjában égő fájdalomról; ahogyan újra elkezd szédelegni az egyre kritikusabb vérveszteségtől, szívverésének gyengülő ütemét megingatja szakadozott légzése; merev tartása azonban semmit sem változik. Megfakult tekintete még jobban elködösül, egy pillanatra erőtlenül gyengül el szorítása fegyverén, mielőtt újra görcsösen megszorítaná annak hideg markolatát, új erőt merítve gyűlöletéből.

2009.10.23. 17:02 Khiara Laken

Merev logikára támaszkodó agya majd szétpattan a bent dúló harctól, ahogyan a gyűrűbezárt szorításban felületesen lehiggad, és nem próbálja tovább kitörni magát az erőteljes karok közül. Mélyenszántó elkeseredettsége és aggálya azonban szeszélyes tűzvihar módjára tombol benne továbbra is, melyet még a robot hiányolt teste és szelleme sem képes teljességgel megölni, mintha soha meg sem született volna. Fáj neki,  meg volt rémülve,  ez az érzés mégis vonzónak hat kietlen fémvázának, mert ilyenkor tudatja csak magával, hogy eddig darabokban hevert, és csak ekkor képesek arra, hogy összerakják. - Tudod, mi fáj  és dühít  a legjobban? - meredten nézi az Első kissé felsebzett arcát, miközben egy pillanatra tudomást sem vesz a mély zengésű szavakra, s teljességgel kizárja a külvilág maró, sértő mozzanatait. – Hogy valaki más neve és hangja mögé bújtál. Hogy nem tartottál annyira sem, hogy a szemembe  nézz... mintha végleg lemondtál volna rólam, vagy soha nem is léteztem  volna.  Hogy arra használtál, hogy ölj.  Hirtelen nyilall belé saját teste iránti undora, egy olyan viszolygás, melyet mindig is torz, félroboti alakja iránt táplált, ahogyan az aranyló pillantás is végigszánt új csuklópántján. Gyötrő maszkkal tépi ki magát, és törli képen váratlan hevességgel, visszakézből a kifogástalan arcot, mintha ki akarná radírozni őt a Világból. Saját kézfején bőre az ütés nyomán pár pillanatig fehérré válik, s csak lassan kezdi visszavenni halvány árnyalatát; szövetei forróak  lelke indulatától, mert újból felvibrál előtte a hamis név, az egyenruha, melyet az Első öltött magára, hogy ne ismerje őt fel. - Én nem szeretném,  értsd meg! Norlana és Meilis akar a végsőkig csatázni, számomra azonban a töltény  és a puska csak egy primitív, másodlagos fegyver, Első. - dermesztő hangja elcsuklik fémszíve fellángolása végett, s kissé előre kell görnyednie, hogy tovább mondhassa azokat a szavakat, melyek életre keltik eltörölni kívánt vágyait. - Mi ketten talán meg tudnánk szüntetni ezt  a háborút, de ha Te további csatát kívánsz, akkor valóban addig kell küzdenem veled, ameddig el nem érjük az emberek vágyait.  Képtelen kimondani fennhangon a gyilkolás  szót, ahogy mondatainak első fele teljességgel ellentmondott érces logikájának; egyre csak oldalaz és hátrál, miközben elrévedéséből magához térve, nehéz mellkassal kapja el szemeit megalkotójáról. A fegyverropogások lassacskán megszűnnek a roncsolt, lyukak tarkította falak között, melyek már csak tompa visszhangokat képesek ontani - egy megfáradt köhögést, elhaló nyögést és torz suttogást, a szél reggeli ostromát, aminek párája teljességgel beitta magát a suhogó ruhákba. A felkavarodott por is kissé leül, ahogyan a lábdobogások átfordulnak lassú és sebesült, mégis büszke léptekké, amint az emberek túlélők után kutatva kitörnek a köd rejtekéből, miközben ő azon van, hogy egyre inkább bele tudjon olvadni a sárga és narancs színtömörség burkába. Egyre dühödtebben, igyekezve nem zihálni szorítja karperecét, melynek hangja elárulhatná hollétét a meilisieknek, miközben elérve a megrongált és a viszonylag épen maradt házak menedékét bízik benne valahol, hogy a robot követni fogja őt, és nem használja ki az imént felkínált menekülési utat.

2009.10.23. 15:49 Avila Mecoi

Nem hagyja provokálni magát, így a fiú hirtelen jött közelségere sem mutat semmiféle reakciót, ezúttal még a gúnyos mosoly is elmaradt, amit viszont hangneme pótolt. - Na mi van, nem tetszik, ha cicafiúnak szólítalak? Pedig szerintem passzol hozzád. A fiú háta fölött a két összeölelkező alakra pillantott. Nem igazán úgy alakultak a dolgok, ahogy az tervben volt, de ez nem túlságosan dúlta fel, hiszen attól még, hogy mást irányba alakul minden, attól még nem feltétlenül rosszak a dolgok. Talán pont ez volt az a pont, ahol jobban kellett volna figyelni az előtte álló fiúra, hiszen egyszer már tapasztalnia kellett, hogy nem is olyan tehetetlen, mint ahogy azt elsőre gondolta volna. Lebecsülte ellenfelét, és ez volt a hibája. Amikor feleszmélt, a fiú kardjának éles, és hideg pengéje nyakának szegeződött, hátulról pedig levágta a menekülés útját. - Meg kell hagyni, nem is vagy olyan szánalmas harcos, mint azt gondoltam, úgy látszik mégiscsak rejtőzik valami abba a szép fejedben cicafiú. - Direkt hangsúlyt fektetett az utolsó szóra, ezzel tovább hergelve sakkban tartóját. - Csak egy gond vana  terveddel. Méghozzá az, hogy engem nem érdekel, hogy visszatérek-e Norlanába vagy sem. Felőlem el is vághatod a torkom, ha neked ettől jobb lesz, és úgy érzed ezzel meg tudod bosszulni, amit az Égi város tett veled. De aztán ne rimánkodj kérlek, ha mégsem lesz olyan felszabadító érzés. Ha már egyszer véget vetsz az életemnek, akkor legalább normális okod legyen rá, ha kérhetem. - Egyre jobban érzi a pengét nyakának szorulni, ami arra készteti, hogy kicsit felemelje az állát. Bár nyugodt, és nem kapkodja a levegőt, még így is nehézségei vannak vele. Ráadásul hasán ejtett sebéből is kitartóan folyik tovább a vére, vörösre színezve alkarját, amivel a sebet próbálja befogni.

2009.10.22. 22:19 Zev Owen

Az ujjai közül kicsúszó sisak földnek csapódó hangja elenyészik a harc morajában, ahogy egy emberfelettien gyors mozdulattal kapja el támadójának alkarját, mintha arra készülne, hogy egy könyörtelen roppantással kicsavarja őket. Néhány pillanatig megfeszített figyelemmel küzd a rászakadó erővel, majd egy lélegzetvételnél is rövidebb másodperc alatt vonja mellkasára az elkeseredéstől vergődő, küzdelemre szomjazó lány alakját. Karjai bilincsszerűen záródnak a Második köré, miközben megpróbál úrrá lenni az ellenkező test heves indulatán, melynek felcsapó energiája most úgy taszítja őket egymástól, mintha vázuk ellentétes pólusú mágnesből állna. Hosszú percekig képtelen megszólalni, vagy akár egyetlen hangot is előcsalni örökké magabiztosnak ható, tökéletes vázából, mely most meghazudtolva önmagát szinte védelmezően magasodik a sértett robot alakja fölé, arra várva, hogy az végre megnyugodjon. - Nem gondoltam volna, hogy ennyire hiányzom. – hangja bizonytalanul cseng, ahogy teste ellazul az ölelésben, karjai azonban egy percre sem engednek el a tehetetlen nő alakja körül. – Te is hiányoztál. Kábulatba esve enged meg magának egy halovány mosolyt, homlokát a lány határozott ívű vállának döntve, mindezzel olyan látszatott keltve, mintha a Második csak azért rohant volna feléje, hogy támaszt nyújtson neki és megvigasztalja, ahogy azt egy eltévedt kisgyerekkel tenné az ember. Halkan vesz egy mély levegőt, mint akit hosszú álmából ébresztett egy ismerős illat, melyet úgy tesz magáévá, mintha ezzel megérthetné a lány összes fájdalmát. Nem akar a szemébe nézni, csupán össze akarja szedni magát ahhoz, hogy értelmes szavak hagyhassák el megdermedt ajkait, úgy, hogy közben közel tudhatja magához azt, aki a legtöbbet jelenti neki. - Tudom, hogy dühös vagy, de mind a ketten jobban járunk, ha ezt nem itt kezdjük el. – jelentőségteljesen magasodik fel, hogy testével képes legyen néhány centit távolodni a feszülten dobogó mellkastól, minek minden egyes pumpálását egy elviselhetetlen sípolás követi, mely mindeddig elkerülte figyelmét. Undorral telt pillantást vet a karperecre, mintha művének megcsúfolása lenne, miközben minden egyes rezdülésében érezni az alázat egy tartózkodó formáját, mely mélyen gyökerező tiszteletet sugall; tekintete közvetlenül sosem kapcsolódik össze az előtte állóéval. - Elismerem, hogy elvesztettük a csatát és hajlandó vagyok elintézni ezt az egészet úgy, ahogy Te szeretnéd. Ami a legkevesebb áldozatot követelné... Csak egymás között. Adjunk értelmet a harcnak, hiszen Te is tudod, hogy most egyikünk sem érezne semmit.  – éles pillantása váratlan szenvedéllyel mélyed a kék szemek ívében csillogó éjsötét pupillák mélyére, ezzel bizonyítva, amit a szavak nem mondanának el: hogy minden egyes szavát komolyan gondolja.

2009.10.22. 20:03 Daniel Barth

Tompa remegés fut végig karján, ahogyan a kínzó szorítás végre gyengülni látszik, egy visszafojtott sóhajt nyel magába, ahogyan halántékáról eltűnik a jeges fojtogatás, melyet a fegyver hideg csöve idézett meg. Sérült vállán vérétől  újra átnedvesedik megkopott kabátja, ahogyan ép karjával lassan megához szorítja élettelen végtagját; egy apró lépéssel kitérve a robot feszélyező közelségéből. A hozzá kísértetiesen hasonlító nő szavaira kissé felemeli fejét, élesen belevájva annak alakjába lélektelen tekintetét. Hűvös vonásai lassan eltorzulnak, ahogyan a sokatmondó szavakat hallgatja; majd mikor a nő befejezi mondanivalóját, egy lépéssel közelebb megy hozzá, fakó tincseivel pimaszul közel hajolva annak arcához. - Soha az életben ne hívj így. – rezdületlen hangja robotias monotonsággal hangzik el, semmibe vesző tekintetét kissé az őrültnek nevezhető ellensége felé fordítja, ahogyan ép karjával óvatosan háta felé nyúl. Csupán egy pillanat, míg a nő háta mögé lép, fegyverének még megmaradt másik darabját kíméletlenül annak nyakához szorítva; érzéketlen arccal támasztja meg Avila hátát, hogy képtelen legyen hátrébb lépni. - Előbb szerintem azon gondolkozz el, hogy magadat hogyan fogod visszavinni Norlanába. Engem ráér később is eldönteni, nem gondolod? – rekedtes hangjának gúnyos színe újra előtűnik elhidegült érzelmei között, ahogyan egyre jobban ellenségének szorítja az éles pengét, nehezítve annak légzését, s arra késztetve, hogy kissé felemelje állát.

2009.10.22. 18:59 Avila Mecoi

Bár egyrészt sejtette, hogy a férfi ezt fogja tenni, mégis meglepődött, amikor bekövetkezett. Ajkai lassan húzodtak gúnyos mosolyra, és úgyan ilyen lassan eresztette le a fegyverét. Tekintetével a nőt kémlelte, minden apró reakciót felvéve. - Na, kezdenek a dolgok érdekessé válni. - mondja halkan, és hangja most először cseng úgy igazán a hangja, mint egy lány, olyan lágyan, és nem mint egy érzéketlen nőé, akinek minden és mindenki mindegy. Amikor a Második elindult, tett egy óvatos lépést hátra, és úgy döntött nem avatkozik közbe, és szó szerint veszi az Első parancsát, és hagyja. Kíváncsi volt a dolgok alakulására, hogy most melyikük mit fog lépni, és hogy mi lesz ebből az egészből. Ha úgy látja, szükséges lesz, hogy közbelépjen, akkor megtesz, bármilyen áldozata is lesz a tettének, de egyenlőre szépen a háttérből figyeli a dolgokat, hiszen ez most nem is tartozik rá. Ez most az Első és a Második dolga. Ő pedig a megfigyelő, illetve ügyel arra, hogy a drága cicafiúnak ne essen bántódása, és egybe fel tudja vinni magával. Különben túl gyorsan visszatérne életébe az unalmas menetrend.a

2009.10.21. 20:52 Khiara Laken

Váratlan ütéssel tulajdonítják el tőle saját fegyverét, s szegezik rá, mintha ezzel fenyegetni lehetne hidegséget árasztó alakját. A legkevésbé sem érdekli, hogy esetleg golyót eresztenek teljes fémöntvényű vázába, ha ez örömmel tölti el Norlana egekben járó szívét, ha ezzel azt eredményezheti, hogy szembenézhet saját alkotójával; a gondolat éppen csak átfutott a logika és az érzelmek harcától sajgó gépagyának mélyén, azonban mikor felbukkanni véli őt a repedt sisakon túlról, úgy érzékeli, ennél nagyon fájdalmat okozni már semmi és senki sem képes.  Torka, melyre az előbb még a bilincselő ujjak fonódtak, most kétszeresen roppan meg ólomsúlyúvá vált testének kusza drótszövevényében. Mintha a csillámként kavargó porfelhő aranyozottan fagyott volna be az időben, gúnyosan arra ösztökélve őt a kifejezéstelenné vált ordítások keresztjében, hogy kíméletlenül lásson,  és egyszerre öntse el a lesújtottság önző vadsága, az, hogy ismét csak annyira tartották őt, hogy kihasználják  egyre hevülő testét.  Kissé lejjeb tekint szomorkás vágású szemeivel – bíbor, tömény vért lát csordogálni a mocskos betonon -, majd újból megpihenteti tekintetét a fojtogató látványon, jeges pillantását, mely ha élne, dühödt és makacs könnyektől csillogna.  Képtelen lenne bármilyen hangot is előcsalnia a nyakába épített berendezésből; úgy érzi, ha most megszólalna, egy félrehangolt szólam törne fel mélyenszántón verdeső mellkasából, mintha eltörték volna belső hangszereit. A legrosszabb, hogy tudja, olyannyira sebzetté vált, hogy képes lenne megsebezni a robotot is lelkileg; ő ezt azonban a legkevésbé akarja,  így pár lassú lépés után, nem törődve Avila fegyverével kezd el rohanni az Első testének irányába, indulatossá vált arccal, további kűzdelemre és lázadásra szomjazva, mintha ezzel csakis az embereket  akarná megtorolni.

2009.10.21. 19:18 Zev Owen

A tejfehérré vált portengerben ezernyi apró szemcse csillan fel arany fényben, ahogy a szórt napsugarak elérik láthatatlan felületüket. A sűrű, ködszerű levegőben szürkévé kopott szellemalakok járják haláltáncukat, hogy ember és cyborg már meg sem különböztethető egymástól az eggyé mált sziluettek tombolásában. Nem mozdítja el testét ledermedt tartásából, végtagjaiban a drótok pattanásig feszülnek, mintha szánt szándékkal akarná érezni a fájdalmat, mely talán véget vetne a lelkén végigvonuló, végtelen szenvedésnek. Azonban képtelen érezni bármit is, lefagyott testét most érzi csupán egy egyszerű bábnak, egy élettelen váznak, melynek belsejében magányosan üvölt az űr, mint az éjszakában életre kelt szélvihar. Vörös és fekete vér színe keveredik a halott utca betonján; emberek üvöltenek fájdalomtól, vagy épp a harci szellemtől, ahogy testüket átjárja a félelem és az elsöprő adrenalin, melybe talán beleremegnek végtagjaik, beleremeg a szívük, mindez mégis győzelemre viszi őket. Elkapja a vágy, hogy ő is érezze ezt a remegést, hogy ne csak érzéketlen megfigyelője legyen annak, ahogy tökéletesre tervezett támadását lassan elnyeli a felbőszült emberek törhetetlen akarata. Hirtelen érzi elégnek a folytonos tökéletességet, és a bizonygatást Norlananak, s önmagának. Váratlanul éri a felismerés, hogy az a rajongásig szeretett élet, melyet az Égi város adott neki, valójában olyan mintha saját lelkét láncolta volna ehhez a kiismerhetetlen Világhoz, örök bolyongásra ítélve, ahelyett, hogy engedte volna magát meghalni, ahogyan azt saját sorsa szánta volna neki. Csupán emberként ragaszkodott ilyen hatalmas imádattal az élethez, s mióta robot, olyannak tűnik minden, mintha csupán a makacs dac tartaná őt azóta is egyben, hisz gépként csupán egyetlen pillanatra mondhatta el magáról, hogy él. Nincs rá szüksége...? Tisztán hallja a szavakat, azonban pillanatokig képtelen mozgásra bírni fémtestét. Nem néz a lányra, ennek ellenére tisztán érzi a rá szegezett fegyver vonalát, mely, mint egy halállal fenyegető átok, úgy borzongatja meg halott szöveteit; szinte hálásan sóhajt fel lelke a csekély érzékletért, mely ahelyett, hogy felzaklatná, gyerekes örömmel környékezi szívét. A lövés nem árthat neki, azonban most azt sem bánná, ha valaki a tudta nélkül, egy pillanat műve alatt vetne véget monotonul lüktető, szánalmas féléletének. Kifejezéstelen tekintettel figyeli Avila reakcióját, miközben már-már irigykedve figyeli előserkenő vérét, mely a veszély érzetével dobogtatja meg egy tovatűnő pillanatra a nő szívét; meg sem kell erőltetnie magát ahhoz, hogy tisztán hallja a mellkasának mélyén felcsapó makacs indulatot. Kíméletlen szorítása gyengül a fiú elhalt karja körül, majd fegyverét egy lassú mozdulattal engedi le, mint aki arra készül, hogy megadja magát. Megdermedtnek látszó ujjait lassan akasztja bele a sisak peremébe, melynek csatlakoztató kapcsát egy határozott mozdulattal pattintja ki. Logikáját még sosem érezte ilyen intenzíven tiltakozni, hiszen tudja, hogy ha nagyon akarná, nem lenne szüksége erre a lépésre, azonban emberinek ható bizalma a Másodikban legyőzi a benne éledő lázas kételyeket. - Hagyd. – hangja ismerős lejtéssel cseng, ahogy elhagyja torzságát, és leemelve a betört sisakot megmutatkoznak rideg arcvonásai, s ütéstől felszakadt bal szemöldöke, melynek mélyén fémes gépteste szikrázik bele a tompa napfénybe.

[1115-1096] [1095-1076] [1075-1056] [1055-1036] [1035-1016] [1015-996] [995-976] [975-956] [955-936] [935-916] [915-896] [895-876] [875-856] [855-836] [835-816] [815-796] [795-776] [775-756] [755-736] [735-716] [715-696] [695-676] [675-656] [655-636] [635-616] [615-596] [595-576] [575-556] [555-536] [535-516] [515-496] [495-476] [475-456] [455-436] [435-416] [415-396] [395-376] [375-356] [355-336] [335-316] [315-296] [295-276] [275-256] [255-236] [235-216] [215-196] [195-176] [175-156] [Korábbi]