Új bejegyzés Frissítés

2009.08.24. 14:57 Mizuki Sawa

- Mit miért? Miért nem segítesz inkább a barátodnak? - Csendben szemléli a nőt továbbra is, miközben egyre biztosabb lesz benne, hogy látta már valahol, majd lassan bólintott. - Miért vagy itt? - Az itt-et nem is annyira a helyre, mint arra értette, hogy miért van most itt emelett a férfi mellett, aki ellen inkább harcolnia kellene, már amennyire ő tudta. Viszont mielőtt a lány kérdésére válaszolhatott volna, eljutottak hozzá Daniel szavai, amelyek eddig csak összeolvadtak. - ...engem senki nem fog megbosszulni, elhiheted, hiszen nincs senkim... - Hirtelen tűnik megszűnni körülötte minden. Nem akarja felfogni, hogy a fiú tényleg kimondta ezeket a szavakat, de így volt. Fájt neki, nem gondolta, hogy ezt fogja mondani, nem gondolta, hogy egyáltalán ezt gondolhatja. Hát mégsem bízonyította neki eléggé, hogy vele marad, és segít neki, amennyire csak tud. Látta, ahogy az Első rátámad Danielre, de semmi nem jutott el az agyáig, amit látott. A tekintete mintha a semmibe révesdt volna. Nem mozdult, és nem szólt semmit. Azt is látja, ahogy a két fiú egymás után ránéz, és Daniel halk bocsánatkérését, de még ez sem képes rá, hogy kirántsa a bénultságából. - Gondolom nem bánod, ha Mizukival kezdem. - Felkapja a fejét, de már késő, a férfi hideg ujjai csuklója köré fonódnak, és magához rántja őt. Újra lejátszódnak benne a kísérletek képei, és a fájdalom amire emlékszik. Nem akar újra oda kerülni. Félelemtől remeg egész testében, és kétségbeesetten próbál szabadulni a fogságból. Egyre jobban elfohja az aggodalom, és könnyei néma utat törnek maguknak arcán. - Eressz el... - motyogja halk, elcskló hangon. - Állj meg, Első! Őt engedd el. Eleget szenvedett már. Megölted a családját, és hogyha ez nem vált ki benned semmit, akkor tényleg nem vagy ember. Hagyd békén a lányt. Senki nem mondta, hogy végeztem, talán megsüketültél? - Hátra fordítja a fejét, és már ott is termett elöttük a fiú, kardját az Első torkának szegezve. Megrázza a fejét. Nem akarja, hogy a fiú is bajba kerüljön. Bár valószínüleg így is úgyis elviszik, ha ezt csinálja, csak még jobban belekeveredik, és még dühösebbé teszi az ellenséget, ezzel magára haragítja őket, és még több bajt gyűjt be magának. - Mikor azt mondtam bizonyíts, nem épp erre gondoltam. - Az előbb már szinte lemondott róla, hogy szabaduljon, de most mégis újra küzdött a kéz ellen, ami fogva tartotta. De ellenfele túl erős volt, vagy ő volt túl gyenge. Az ujjak meg sem mozdultak, csak az ő csuklója kezdett egyre jobban fájni. Körbe nézett, segítség után kutatva, de az persze nem volt. Itt nincsenek szövetségeseik. - Mindenki menjen haza. Itt nincs semmi látnivaló. Az emberek úgy futkároztak, mint a hangyák egy felbolydúlt hangyabojban.  Az Első szorítása erősebbé válik, és még közelebb húzza magához. - Csak próbáld meg. Annak a lány látja kárát. - Elege van, hogy úgy bánnak vele, mint egy élettelen tárggyal, és úgy ráncigálják őt maguk után, mint egy babát. - A francba már, hagyj békén! - Kiáltja, és szabad kezével őt üti a fiút, ahol éri. Bár féél tőle, hogy ezzel nem ér el sokat, most még ezzel sem foglakozik. Halkan sikít, amikor a férfi eltalálja a fiút. Bár nem igazán tud szabadon mozogni, bekerül a két férfi közé. - Ne csináld, ne bántsd! Vigyél engem, de őt hagyd békén.

2009.08.22. 23:11 Zev Owen

Hirtelen torpan meg a mögötte álló robot erőt sugalló szavaira, melyek érthetetlen, felkavaró szúrásként érik lelkét, mint aki elől elvették az életet adó oxigént. Teste továbbra is rezzenéstelen, mikor megfordulva a fiú kardjának pengéjével találja szemben magát, mely belefúródik lágy szövetének vonalába. Tekintetét kicsit feljebb emeli, szeme sarkából egy kósza pillantást vetve a földnek szegett másik fegyverre, miközben lélekben halkan felsóhajtva nyugtázza, hogy kiserkenő vére már nem enyhítheti kettészakadó szövetének fájdalmát, mellyel a kiélezett acél most kíméletlenül találkozik. Szinte már hallja a kard élének koccanását vékony fémmel burkolt nyakvázához érni, amitől testén újra végigfut a hideg, mely most nem a lehűlt levegőtől kelt útra testének minden egyes szegletén. - Mikor azt mondtam bizonyíts, nem épp erre gondoltam. – hangja kiismerhetetlen monotonságba fullad, miközben maga elé meredve újra magára ölti távolba révedő pillantását, bal kezét még mindig a fekete hajú lány csuklójához szorítva. Tekintete kifejezéstelen maszkot véve fel tűnik el a körülöttük háborgó semmiben, ahogy a felbolydult tömeg szétszéledve fut, mintha ezer helyről próbálnának segítséget hívni. - Mindenki menjen haza. Itt nincs semmi látnivaló. – feltűnően nyugodt hangja félelmetesen csengő erélyességgel zengi körbe a házakkal körülvont zsákutcát, mire a felszakadozott tömeg eggyé málló mozgással távolodik el ledermedt alakjaiktól. Elégedetten engedi ki magából a levegőt, a markában lévő tehetetlen lányt közelebb vonva sakkban tartott testéhez. - Csak próbáld meg. Annak a lány látja kárát. – résnyire szűkült szemei veszélyesen csillannak fel, ahogy elmosolyodik, mintha minden egyes rezdülésével félelmet akarna ültetni ellenfelének szívébe. Egy másodperc leforgása alatt mozdul el helyzetéből, rálépve a földön tartott pengére, másik lábával, a mozdulattal szinte egy időben kíméletlenül gyomorszájon rúgva a meilisi fiút. Rozsdától emésztett ízületei szinte belesikoltanak az erőt próbáló támadásba, ahogy a váz visszaereszkedik eredeti helyzetébe, lábával még mindig az ezüstösen fénylő kard lapját szorítva a párától derengő betonnak.

2009.08.22. 22:29 Daniel Barth

- Én? Vesztes? 16 évesen kellett volna meghalnom, de nem engedtem. Felül kerekedtem a saját sorosomon. És most Norlana az enyém... Nem igazán érzem magam vesztesnek. Engem hibáztatsz Norlana minden bűnéért és azt hiszed, csak azért mert fémből van a testem, nem vagyok emberi és nem érzek. Hát ideje, hogy felvilágosítsalak, a laborban kifejlesztett szereim már mindenre képesek. Ugyanúgy érzek minden külső ingert, ahogyan Te is. – flegmán felsóhajt, ahogyan egy újabb lépést közelít a cyborg alakja felé, tekintetét élesen belefúrva annak szemeibe. - Hát persze... A laborokban, mi? Azt is másokon tesztelted, ahogyan az összes dolgot, amire csak szükséged van ahhoz, hogy jól érezd magad! De mostmár meg sem lepődöm ezen. Miért ne hibáztatnálak téged mindenért? Hiszen ez az egész csakis a Te műved! – megfáradt, rekedtes hangja most fáradtsága ellenére is indulatos, szinte már kissé gyerekes; mondandója végén már igencsak felemeli hangjának erejét. - Gondolom nem bánod, ha Mizukival kezdem. Ha már ilyen elszántan a fejedbe vetted, hogy megadod magad, akkor könnyebb lesz, ha a saját lábadon követsz. Legyél jó fiú, hadd legyen büszke rád a családod. Jut eszembe, hát persze... Neked nincs családod, így nem tudhatod miről beszélek. Mennyire sajnálom... – kétségbeesetten fordítja fejét a lány felé, felsebzett szája megremeg a dühtől, szemei gyűlölettől izzanak. - Hagyd ki ebből a családomat. Ehhez semmi közöd. – elhaló, emlékeitől újra borús és megremegő hangja elveszik a lágy szélben. Fejét lehajtva, összeszorított öklével újra letörli arcáról vérét, azonban mielőtt kettejük után indulna, a másik ismeretlen lép közelebb hozzá. - Ennyi lenne, Dan? Miért nem harcolsz azért, amit szeretsz? Azért, akit  szeretsz? Talán félrobot vagy, hogy befolyásoljon téged akármi  is? Szerencsésebb lehetnél, mint akárki más, Te mégis feladsz és eldobsz mindent magadtól. Gyáva vagy; Meilisben is gyáván támadtál, és most, még támadni sem vagy képes. Még hátba se?...  Lehet gyengébb vagy, de akkor legalább bűntudat nélkül halnál meg, és áldoznád fel magadat úgy, akár egy igazi meilisi. – A nő kedves, mégis buzdító szavaira, karját hátrakapja kardjának markolatára, majd hirtelen indulatból húzza elő mindkét felét, élüket kihívóan lekoppantva a földre. - Állj meg, Első! – jobb híján, gúnyosan ízlelgeti szájában a férfi nevét, miközben néhány indulatos lépéssel közelebblép hozzá. – Őt engedd el. Eleget szenvedett már. Megölted a családját, és hogyha ez nem vált ki benned semmit, akkor tényleg nem vagy ember. Hagyd békén a lányt. Senki nem mondta, hogy végeztem, talán megsüketültél? – Gyors léptekkel kettejük elé kerül, kardját újra a férfi torkának szegezve, most valamivel erősebb nyomást gyakorolva rá, miközben másik kezében lévő fegyverének végét a földhöz érinti; ha valami váratlan mozdulatot tervezne ellenfele, még korábban észrevegye, mielőtt az megtehetné.

2009.08.22. 21:27 Khiara Laken

Mellkasa háborogva remeg, mintha szíve csillapíthatatlan szomjjal akarná kiküzdeni magát annak mélyéről; arca lágy vonásai dühödt élbe szaladnak, kezei szorító drótokkal, görcsösen feszülnek meg, ahogyan végigtekint a minden értelemben elesett fiú, és a csapdába esett lány alakján. Kerüli az Első pillantását, dacosan tekintve a messzeségbe elfúlva, mintha életre akarná hívni a körülöttük keringő, hűtő permetezést az éjszaka egyre elfajuló vadságában.  Összeszűkült szemét szemrehányón veti Danielre, s amint a robot elhaladt mellette, pengeélű ajkai fanyarkás, merev mosolyra húzódnak. - Ennyi lenne, Dan? - susogja kedvesen, mintha egy elkeseredett szellem telepedett volna a vak férfi elé. - Miért nem harcolsz azért, amit szeretsz? Azért, akit  szeretsz? Talán félrobot vagy, hogy befolyásoljon téged akármi  is? Szerencsésebb lehetnél, mint akárki más, Te mégis feladsz és eldobsz mindent magadtól. Gyáva vagy; Meilisben is gyáván támadtál, és most, még támadni sem vagy képes. Még hátba se?... - embertelen merevséggel és pontossággal dönti meg kissé fejét, égető tekintetét pislogás nélkül a tincsek mögé fúrva. - Lehet gyengébb vagy, de akkor legalább bűntudat nélkül halnál meg, és áldoznád fel magadat úgy, akár egy igazi meilisi. - Babonázó szavai alig hangosabbak a suttogásnál, ahogyan felszusszanva ráz egy aprót a fején, majd elkeseredetten megfordulva, lassú léptekkel indul az Első után a gyöngyszerű cseppektől remegő, ében tükrös pocsolyákat átszelve - kiszolgáltatva testét a férfinek, megadva számukra az utolsó esélyt a menekülésre.

2009.08.22. 20:37 Zev Owen

- Én? Vesztes? - vonja fel egyik szemöldökét, kifejezéstelenségtől csillogó szemeit az előtte álló meilisiébe fúrva. - 16 évesen kellett volna meghalnom, de nem engedtem. Felül kerekedtem a saját sorosomon. És most Norlana az enyém... Nem igazán érzem magam vesztesnek. - egy flegma kézmozdulattal rázza le kézfejéről a ráfröccsent vérvörös csíkokat, mintha azokat nem is emberi vér alkotta volna. - Engem hibáztatsz Norlana minden bűnéért és azt hiszed, csak azért mert fémből van a testem, nem vagyok emberi és nem érzek. Hát ideje, hogy felvilágosítsalak, a laborban kifejlesztett szereim már mindenre képesek. Ugyanúgy érzek minden külső ingert, ahogyan Te is. – színtelen szavai lelketlenül csengenek bele a suttogásokkal teleszőtt eső távolodó hangjaiba, melyek utolsó cseppjei a fenti felhők gomolygó robajába vesznek, el sem érve a felázott talajt. - Gondolom nem bánod, ha Mizukival kezdem. – ejti hűvösen, megragadva a háttérben álló lány csuklóját, egy pillanat alatt magához rántva. – Ha már ilyen elszántan a fejedbe vetted, hogy megadod magad, akkor könnyebb lesz, ha a saját lábadon követsz. Legyél jó fiú, hadd legyen büszke rád a családod. – hangjába gúnyos színt visz, ahogy újra a felsebzett arcú fiúra pillant, viszonozva felé hatalomban égő, fölényt sugalló, kaján mosolyát. - Jut eszembe, hát persze... Neked nincs családod, így nem tudhatod miről beszélek. Mennyire sajnálom... - színlelt hangtónusa szánalomban fürdik, ahogy Daniel imént elhangzott szavait idézi; majd elindulva a Második felé, többet figyelemre sem méltatja az ezüsthajú fiút.

2009.08.22. 19:04 Daniel Barth

Torkából fulladozó köhögés szakad fel, ahogyan a másodperc töredéke alatt csapódik a hatalmas épület falának; arcán apró patakokként folyik végig vére, melyek a földre érve halványvörös tócsákat alkotnak, összevegyülve az esővízzel. Nevének elmosódott szavát véli hallani a férfi mély tónusú hangjából, azonban az az eső monoton kopogásában csupán apró foszlányokként ér el hozzá. Ahogyan teste lassan felemelkedik a sáros homokból, feje kissé hátrahanyatlik, mégis remegő mozdulatokkal emeli fel karjait, megszorítva az őt fojtogató csuklókat, felszakadt ajkait fájdalmas, vontatott mosolyra húzva. - De mond... Ha ennyire penge a logikád és ilyen nagy a szád, miért nem hoztad el a meilisi haverokat, akik annyira ártani akarnak nekem? – válaszra nyitná száját, azonban csupán néhány fulladozó, fájdalmas lélegzetvételt képes tenni.  - Azt hiszed, hogy a vakságod akkora átok? Azt hiszed, ez a város áldás?! Mond el Daniel; van fogalmad róla milyen bezárva élni? Tudod milyen, mikor fáj érezni?! El tudod képzelni milyen gyenge szívvel élni? Ha akkora hős vagy és ennyire vág az eszed bizonyára tisztában vagy mindezzel, jól mondom? Itt mindenki a sors játékszere, arról nem én tehetek, hogy neked nem osztott jó lapokat. Egy örök vesztes maradsz, mert képtelen vagy kihasználni, amid van és csak azért siránkozol, ami elveszett. De jobb, ha az eszedbe vésed... Nem te vagy az egyedüli, aki hiányt szenved ezen a Földön. Mindennek ára van. – mikor végre hirtelen elgyengül a szorítás nyaka körül, nekitámaszkodik a falnak, kézfejével letörli arcáról vérét, majd kissé imbolyogva, száját féloldalas mosolyra húzva tesz egy lassú lépést előre. - Még hogy nem tehetsz róla! Hogy vagy képes azzal a tudattal élni, hogy több ezren, csakis miattad haltak meg? Sokáig gondolkodtam azon, hogy mit mondjak neked, mikor végre, nyolc év után előtted állok. Hogy milyen mocsok vagy, és hogy mennyire gyűlöllek. De rájöttem, hogy ennek semmi értelme. Lehet, hogy örök vesztes maradok, de te sem vagy különb nálam. – remegő, rekedtes hangja idegesítően nyugodt a szituációhoz képest; tekintetét ártatlanul emeli rá az előtte álló férfira. Kezét végighúzza arcán, ahonnan még mindig szivárog egy kissé vére, majd ártatlanul elmosolyodva néz ismét a cyborg szemeibe. – Tudod, nem egy kellemes érzés. Sőt, hogy jobban mondjam, eléggé fájt is... De persze, jut eszembe, nem tudhatod, miről beszélek... Mennyire sajnálom... - Tudod eddig nekem sem volt senkim, mert Norlana önmagában semmit sem ér. De most, hogy rá találtam már képes vagyok Őt értékelni. Viszont úgy látom neked ez semmit nem jelent. – akadozva fordítja a tekintetét a mögötte álló lányra, ajkai egy hangtalan, elhaló „Sajnálom” szót motyognak.

2009.08.22. 14:36 Zev Owen

Erőteljesen megnyikordulnak a fémvázát csatlakoztató alkatrészek, ahogy a cipői alatt elterülő nedves homok hirtelen felsistereg mozdulatára. Egy pillanat műve az egész, míg acélkeménységű ökle az előtte álló fiú arcát éri kíméletlen indulattal, hogy annak tehetetlen teste a hatalmas, ébenszínű épület jéghideg falához csapódjon. Érzékeket szántó, fájdalmas koppanás követi a hévvel telt ütés hangját, melynek a levegőbe repülő vércseppek adnak hangsúlyt az eső kékes könnyeivel járva pillanatszerű, émelyítő táncot a lehűlt, pára fedte levegőben. Gyűlölöm a fajtádat... Te nem vagy ember. Csak egy robot, akinek már a gondolatait is behálózza Norlana kikezdhetetlen rendszere. Semmi több. - Okos gyerek vagy igaz, Daniel? – ejti a feszült szavakat az egyensúlyát vesztett fiúra nézve, miközben megzavargó látásán keresztül olvassa le a belé táplált nevet, mely ellenfelének teste körül ugrál, akár egy sistergő hologram. Jobb keze rozsdásodó csikorgással nyúl a meilisi ruhája felé, hogy azt felrántva emelhesse magával szemmagasságba a testet, akár egy tehetetlen, összeesni kívánó bábot. Kézfején és csuklóján vérző patakként fut végig a karmazsin színű szál, mely a fiú felszakadt ajkaiból serkent elő, öklének kidomborodó csontjain már összemálló vérhálóvá mosta az eső, mely ujjainak egészét vörösre festette át. - De mond... Ha ennyire penge a logikád és ilyen nagy a szád, miért nem hoztad el a meilisi haverokat, akik annyira ártani akarnak nekem? – sziszegi az előtte álló arcába, megfeszített állkapoccsal, miközben ujjai a torka köré szorulnak közvetlenül az álla alatt, így tartva meg kattogó, megterhelt karjával, kíméletlenül a betonkemény falhoz szorítva áldozatát. - Azt hiszed, hogy a vakságod akkora átok? Azt hiszed, ez a város áldás?! Mond el Daniel; van fogalmad róla milyen bezárva élni? Tudod milyen, mikor fáj érezni?! El tudod képzelni milyen gyenge szívvel élni? Ha akkora hős vagy és ennyire vág az eszed bizonyára tisztában vagy mindezzel, jól mondom? Itt mindenki a sors játékszere, arról nem én tehetek, hogy neked nem osztott jó lapokat. Egy örök vesztes maradsz, mert képtelen vagy kihasználni, amid van és csak azért siránkozol, ami elveszett. De jobb, ha az eszedbe vésed... Nem te vagy az egyedüli, aki hiányt szenved ezen a Földön. Mindennek ára van. – szemei megvetően szűkülnek össze, ahogy karját elrántva elengedi a fiút, mintha valami olyan dolgot fogott volna meg amitől felkavarodik a gyomra. - Tudod eddig nekem sem volt senkim, mert Norlana önmagában semmit sem ér. De most, hogy rá találtam már képes vagyok Őt értékelni. Viszont úgy látom neked ez semmit nem jelent. – futó pillantást vet Mizukira, majd vissza a fiúra, miközben mellkasa hangosan felzúgva rezdül meg, mintha lélegzetért kapkodná fémtüdejébe a sűrűvé vált levegőt.

2009.08.21. 23:17 Daniel Barth

Megfeszített, néha megremegő karja továbbra is magabiztosan tartja a nehéz fegyvert, éles hegyét figyelmeztetően az érzéketlen szövetnek nyomva. Rezdületlen vonásain patakokként folyik végig a hűvös eső vize; szürke tincsei nedvesen tapadnak arcára, végleg elrejtve fakó tekintetét mindenki elől. - Akkor mire vársz? Tedd meg. A fegyvered éle tökéletesen illeszkedik a nyakamban található létfontosságú drótokhoz. Gyilkolj meg és fuss. – Lassan lazítja szorítását kardjának markolatán, mire annak vége fémes hanggal ütődik a talajnak, kezén remegés fut végig, ahogyan fegyverén felfut az ütődés okozta rezgés. Erőltetett, akadozó mozdulatokkal tolja vissza kardját a másik fele mellé, tekintetét az előtte álló férfira szegezve. - Fogalmad sincs, mennyire szívesen megtenném. De azzal csak magamat sodornám veszélybe. El sem tudom képzelni, hány csatlósod lehet, akik megbosszulnák azt, amit tennék. De Én miért nem bosszulhatom meg azt, amit Te tettél velem? – Rezzenéstelen vonásai hirtelen változnak meg; egy hosszú lélegzetvétellel próbálja továbbra is magában tartani egyre halmozódó feszültségét, mely az évek alatt hatalmas súlyként nyomta már a szívét. – Gyűlölöm a fajtádat... Te nem vagy ember. Csak egy robot, akinek már a gondolatait is behálózza Norlana kikezdhetetlen rendszere. Semmi több. Éld csak le az örökké tartó életedet, és legyél boldog a városodban. Mit csinálsz majd, ha az összes Meilisi ember megölted? Kin fogod végrehajtani a kísérleteidet? Téged csak az vezérel, hogy minél nagyobb és csodásabb várost hozz létre. De Te vagy az egyetlen lakosa, aki tökéletesnek találja. Rendben. Vigyél minket a kísérleti laborokhoz. Legalább kettővel kevesebb ember lesz, aki tud a mocskaidról, és akiken elvégezheted ezeket az értelmetlen baromságokat. Pusztítsd el Meilist, ha annyira akarod, elvégre Te vagy ennek a világnak az ura, nemde? Használd ki a lehetőségeidet, amíg egyszer valaki csúnyán pofára nem ejt. Sajnos ez az ember nem én leszek, de biztos vagyok benne, hogy valaki majd megteszi. És akkor nem te leszel az, aki a másik világát akarja elpusztítani. Meilis az Én otthonom, Norlana pedig a tied. Nyugodtan ölj meg te , engem senki nem fog megbosszulni, elhiheted, hiszen nincs senkim. Téged viszont egy egész világ védelmezne... – csuklóit összeérintve nyújtja előre karjait, hogy újra a kötelek fogságába tudja zárni az előbb még oly magabiztos férfi. Fejét felemelve, lassan lendülnek ki vízzel telt tincsei szürke tekintete elől; fakó szemeit élesen, fájdalmasan fúrja bele a robot alakjába, a hajdani csillogását elvesztett, fakó szempár szinte ijesztően réved a semmibe, mozdulatlan alakja egy pillanatra elbizonytalanodik, ahogyan gondolatai végigszaladnak a robot lehetséges reakcióin.

2009.08.21. 09:49 Khiara Laken

Ellágyult, élettelenre faragott vonásain mindössze változékony, félig elnyílt tekintete tudatja a külvilággal, hogy még él; világító, utat mutató szemei a cseppek torzította sötétben hol a fegyvert rántott férfit, hol az Első hátát pásztázzák, úgy tűnhetve a számára, mintha érthetetlen módon csak azért jöttek el volna idáig, hogy ő megölesse magát. Szavaira épp csak megbillenti fejét, fáradtan a felhők átszőtte égre feltekintve, hiszen biztos a tudatban, hogy egyszerűen csak játszadozik, ahogyan szinte maga előtt látja gyerekes, gunyoros mosolyait az idegenek felé.  Jeges pillantása az őt vizslató nőn állapodik meg, s elrévedt tátogásából is le tudta olvasni - melynek aláfestő hangját nem hallhatta az esőcseppek szüntelen rohanása miatt -, hogy felismerhette újjáéledt vonásait a lenti világból.  Megmagyarázhatatlan hirtelenséggel önti őt el a forróság, mintha egy éles papírral szántottak volna végig a szövetei alatt húzódó vázon, elszakítva egymástól az emberi külsejét és biztonságát adó alkotórészeket, hogy érzésre képes bőre lehulljon róla, majd egy szempillantás alatt kínzó fájdalommal perzselje fel magát, tudatva roboti agyával, hogy még mindig képes a érzékelés hullámaira. A döbbenet, amiért ráeszmél; saját arcát még maga sem látta egy tükörben sem, azonban a nő tanúsította reakcióból leszűrheti saját nyugtatásának forrását, hogy valóban eredeti vonásaira készítették – amiért felismerte őt egy ismeretlenebb meilisi, hallja meg zakatoló szívzörejeit, mintha számítana bármit is ez az egyszerű tény.  A neki szegezett miért-re lassan emeli fémmellkasára mutatóujját, mintha így akarna megbizonyosodni, hogy valóban hozzá szóltak. Sok-sok lépésre van a fekete hajú nőtől, ahogyan mindketten az egymással incselkedő férfiak mögött állnak, túl a szemerkélő esőfüggönyön. - Mit miért? - vonja össze szemöldökeit az arcára tapadt vörös tincsein túl, játszva az érthetetlen bábot. Háborítatlan vonalain természetellenesen futnak végig a kihűlt cseppek, ahogyan elnyitja vizes ajkait, és tökéletes pontosságú, kétkedő és kérdő ábrázatot szimulál. - Miért nem segítesz inkább a barátodnak? - kérdi puhán, tökéletesen kiölve az ellentétes érzések okozta remegést, ahogyan a végét elmélyíti egy, a messzeségben felhördülő dörgés; már csak fásult próbálkozással töri meg a csendet, miközben megindítja veszteglő testét, lágyan, szinte melegen zizegő tartozékokkal messzebb eloldalazva az Első másik oldalára, de megmaradva a háta mögött.  Összeszűkül a szeme, ahogy az évszázadok során egyre csak közelebb araszoló Hold óriási, sápadt alakja kibukkan a távoli ködfátyol takarásában, mintha ölelkezni akarna a Földdel. A kardszerű fegyveren élesen fut végig a tükröződő fényfolt, mely egy pillanatra megpihen a robot feltartott állán, előre szegezett, széles látókörű tekintetének a sarkában.

2009.08.20. 16:53 Zev Owen

Kifejezéstelen, feszülté vált vonásokkal volt kénytelen végighallgatni a lány szavait, melynek igaza elbírhatatlan súlyként nehezedett egy pillanat alatt emberi lélekalakjának vállaira, csordultig töltve ki meggyengült szívét. De bármennyire is érezte ezt a fájdalmas, fojtogató érzést, sehogy sem lett volna képes beismerni magának, hogy puszta szavak képesek lennének elgyengíteni az Első vázának erőt sugalló alakját. Borostyánsárgán fénylő íriszei könnyed lassúsággal térnek át a színét vesztett tincsek takarta, eltitkolt vonásokra, miközben megérzi háta mögött a Második jelenlétét, a levegőt megfagyasztó kérdéssel szinte egy időben, mely a sötéthajú női alak ajkait hagyja el. - Senki nem mondta, hogy nem tudtam megvédeni. Ahogy azt sem, hogy veletek megyünk. – életre keltett, érzékenységre kényszerített szövetei élesen felperzselő fájdalommal tudatják a vázzal, hogy a torkának szegezett, kiélezett kard vonala bőrének felületét éri. Testét hirtelen önti el a közelgő fájdalom érzetének, számára közömbösnek ható tudata, mely szívét önkéntelenül dobogtatja meg, minek monoton ritmusa a nyakának szegett pengébe visszhangzik bele. Hirtelen megugró pulzusszámára füle egy pillanatra fájdalmas sípolásba kezd, melynek idegtépő, tudatára tornyosuló falán át, csupán kivehetetlen tátogásnak érzékeli ellenfelének újra felhangzó szavait. Magába folyt egy gyerekes, kiszolgáltatottnak ható nyelést, mikor ráeszmél, hogy hiába néz a meilisi fiú közvetlenül a szemeibe, azok íriszén keresztül képtelen lenne Őt megbénítani; mert a víztől fénylő, ezüst tincsek mélyén meglátva a fakó, lélektelennek tűnő, szürke szemeket, csak most jött rá hordozójuk örökös vakságára. - Akkor mire vársz? Tedd meg. A fegyvered éle tökéletesen illeszkedik a nyakamban található létfontosságú drótokhoz. Gyilkolj meg és fuss. – suttogja el utolsó mondatát, meglágyítva néhány pillanatra ledermedt arckifejezését, melyen a láthatatlan közöny jelét most egy halovány, bíztató mosoly veszi át. Most már tisztán hallja a hosszú másodperceket átszövő némaságot, melyet csak az esőcseppek elülő, fáradt koppanásai törnek át, legördülve tintafekete tincsein, végigkövetve ártatlan vonásait az álláig, ahol élettelen gyorsasággal siklanak le a nedvességtől csillogó talaj vonaláig. Érzékekbe sikoltóan érzi, ahogy azok elhűlt, apró alakjai szöveteibe ivódva törnek utat fémvázához, mely élesen megnyikordul, amint testsúlyát várakozón egyik lábáról a másikra helyezi át. Biztos tudatában van a víz erejének, mely kivédhetetlen árjával belülről emészti fel; azonban egy pillanatra sem érez félelmet, így őrizve meg arcán húzódó, kiismerhetetlen, halovány mosolyát.

2009.08.19. 21:34 Daniel Barth

Továbbra is magába fojtja egyre élesebb dühét, melyet Norlana miatt érez; csupán szoros ökölbe összeszorított kézfejei árulkodnak feszültségéről. Szürke szemeivel továbbra is áthatóan fürkészi tincsei alól a tőle már alig egy lépésre álló alakot. - Köszönöm az elismerést kölyök. Remélem továbbra is ilyen kedves és együttműködő leszel, mikor majd a kísérleti részleg felé vesszük az irányt. Gondolom, már ismered azt a helyet. – az idegen, mégis oly ismerős szavak hallatán megremeg, egy óvatos lépést hátrálva a cyborg magabiztos alakja elől. - Felejtsd el, hogy veled megyünk! Nem rángatsz bele minket még egyszer a mocskodba! Elegem van ebből az egész városból, és a hülye rendszeretekből! Miért áldozzuk fel magunkat, hogy ti boldogak lehessetek? Hogy meglegyen mindenetek, amit akartok? És mi van a mi boldogságunkkal? Nekünk is jogunk van rá, hogy a saját életünket élhessük, és hogy boldogok lehessünk! – csak egy apró mozdulattal próbálja csendre bírni a lányt. - Fogd már be... – sziszegi maga elé alig hallhatóan, miközben jobb karjával kardja markolata felé nyúl. - Ő bizonyára a barátnőd. A szemeiben csak úgy szikrázik a szerelem. Milyen érzés most, annak tudatában, hogy képtelen voltál megvédeni Őt? – dühösen kapja fel tekintetét, egyenesen a neonsárga szemek mélyére nézve; hirtelen indulatból kihúzza kardjának egyik felét a bőrtokból, s az előtte álló férfi torkának szegezi. - Senki nem mondta, hogy nem tudtam megvédeni. Ahogy azt sem, hogy veletek megyünk. – hangja szinte már irritálóan nyugodt, talán túlságosan is. A kínos csönd, mely körülveszi őket, már kezd feszültté válni; néhány ember körülállja négyüket, mitől csak zavartan tekint körbe. Kardjának éles hegyével fejének felemelésére kényszeríti ellenfelét, miközben újra a magabiztos alakra szegezi elrejtett tekintetét. A férfi mögött álló ismerős, mégis ismeretlen alaknak nem szentel különösebb figyelmet, a lányt Mizukira bízza. - Az Első... Hogyhogy kegyeskedett uraságod leszállni közénk? – gúnyos mosolyba szaladnak ajkai, ahogyan ártatlanul ingatja meg fejét. – Kudarcot vallottak volna a csicskásai, hogy magának kellett értünk jönnie? – gyerekes, mégis magabiztos, s kissé éles hangja hamisan töri át az eső monoton kopogását, a fülledt, éjszakai levegő fojtogatja kiszáradt torkát, s csak most döbben rá, mennyire szomjas.

2009.08.19. 16:24 Mizuki Sawa

- Pedig pont ez volt a szándékom...- Már nem is ellenkezett, nem próbálta meg lebeszélnie a fiút, úgyse ért volna el velem semmit. Makacs volt és önfejű, akár csak ő maga. Néha nem értette, hogy jöhetnek ki ilyen jól egymással. De aztán rájött, hogy hajlamos rá, hogy engedjen, ha valaki olyanról van szó, aki fontos neki. Érzi, hogy megváltozik körülöttük a levegő, az emberek máshogy reagálnak, mint eddig. Valami más lett. Ekkor feltűnik neki a feléjük igyekvő férfi, és mögötte egy női alak. - Nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan ideér akárki is. De úgy tűnik Norlana túlszárnyalja minden képzeletemet. A te műved, igaz? Hát gratulálok hozzá. Biztosan nagy munka lehet fenntartani egy várost... - Maga mögül hallotta a fiú éles hangját, és fájdalmasan felsóhajtott. Most már nincs visszaút, a harc megkezdődött. Fájt erre gondolnia, és mégjobban fájt elfogadnia, de többet már nem menekülhetett el a valóság elől. A jelen utolérte. Nem örült neki, de ha vágyott egy jövőre, akkor most eljött a tett ideje. Főképp, ha a boldog jövőre vágyik. Most mégis pár lépéssel a fiú mögé kerül. - Köszönöm az elismerést kölyök. Remélem továbbra is ilyen kedves és együttműködő leszel, mikor majd a kísérleti részleg felé vesszük az irányt. Gondolom, már ismered azt a helyet. - Fejét az idegen férfi felé fordítja, és mérgesen néz rá.  Kezével megkeresi a kardja markolatát, amikor az közelebb ér hozzájuk. - Felejtsd el, hogy veled megyünk! Nem rángatsz bele minket még egyszer a mocskodba! Elegem van ebből az egész városból, és a hülye rendszeretekből! Miért áldozzuk fel magunkat, hogy ti boldogak lehessetek? Hogy meglegyen mindenetek, amit akartok? És mi van a mi boldogságunkkal? Nekünk is jogunk van rá, hogy a saját életünket élhessük, és hogy boldogok lehessünk! - Gyűlölettel volt teli a hangja. Gyűlölte mindazt, amit ez a fiú itt előtte képviselt. - Ő bizonyára a barátnőd. A szemeiben csak úgy szikrázik a szerelem. Milyen érzés most, annak tudatában, hogy képtelen voltál megvédeni Őt?- Ahelyett, hogy további szavakat fecsérelt volna a férfira, hogy megmondja mennyire is téved, inkább hagyta. Ő tudta mi a valóság, és ez elég volt neki egyenlőre. Helyette most a nőt szemlélte, aki ott állt. Ismerős volt neki az arca, mintha már látta volna valahol. Emlékei között keresgélt, és végigjára őket. A távoliak között sehol nem találta, akkor nem Norlanában találkozott vele. - Meilisben... - suttogta halkan, nem törődve a fiúkkal, csak is a lányt szemlélte. Meilisben találkoztak, és akkor, amennyire ki tudta venni, még az ő oldalukon volt. Hogy került most ide? És hogy lehetséges, hogy ellenük van? Norlana hatalma őt is elérte. Vagy végig ez volt a terve? Nem értette, és tudta, bármennyit is gondolkodna rajta, több információ nélkül nem fog többet megtudni. De enm akarta ennyiben hagyni, meg akarta érteni. - MIért?

2009.08.18. 18:21 Khiara Laken

Kifejezéstelen vonásokkal, hunyorogva fókuszál még az éjfél közeledte ellenére is fülledt levegőjű záporban, felületesen felfogva a nyomott hangulatú párát, melyet a játékos, hideg esőcseppek hűtenek minden rezdülésükkel, örökre elmosva a nyár talán egyik legforróbb napját.  A felcsendülő férfihang, mely utat tör magához, emberi tónusú, és megfáradt valója ellenére is süt belőle a gunyoros lejtés. A két eltorzított sziluettre agya tompa zizegésbe csap, képet mégsem talál újszerű memóriája; csupán pár elrévedt pillanat elteltével hasít belé villámcsapásként az átható felismerés, mikor tudata feltölti rá a nevek nélküli arcokat.  Mikor valaminek a kezdete elvesztette az uralmat, és vette magához az irányítást a vég. Mielőtt még fentről tekinthetett lefelé; az elhagyatott szemű idegen, aki miatt Furcsaság egy tőrt kapott a vállába – megsajdul porcelánszerű szíve a halott férfi gondolatára -, s aki vezeklésszerű feljogosultságot kapott arra, hogy... Mire is?  Küzd megfeszítve a sajgó gondolatokkal. Ilyen részletesnek még soha sem látta a színeket, ennyire pontosnak  a számára sötétben is tökéletesen kivehető külvilágot, ahogy robotszemei sűrű pislogásba tódulnak, műszempillái esernyőként elpattintva a vízcseppeket; örökké elkalandozik, azonban az ajkába harap, és makacsul pörgeti a múltat, mely mintha érces suttogássá fajulna fémlapok és drótok átszőtte fejében.  Hogy megölje. Hogy a halhatatlan Időn kívül kiontsa Örök Létű életét. A mögötte álló nőre is darabosan ráismer, az ő alakját is érezte már, s látta az arcát, több mindenre azonban képtelen visszaemlékeznie. Az Első szavai futótűzként terjednek szét a Második fejében, mozdulatlanságra ítélve nedves testét, mely báb módjára, leeresztett karokkal vesztegel az utca közepén, s melyet hamisan simogat a permetező, borzongató fuvallat.

2009.08.18. 11:30 Zev Owen

Pillantása szemlélődő módon fut át az elé táruló sötéten, végigkövetve az ezüsthajú idegen arcvonásait. Félelem, dac, fájdalom, bizonytalanság, düh, akarat. – egy felfoghatatlan gyorsaságú másodperc alatt ivódik bele gondolataiba, a tekintetről leolvasott információ, melynek tudatosulására szemei gúnyban fürdő öntudattal szűkülnek össze, miközben ajkai kaján vigyorba szaladnak, melyet nem is igyekszik palástolni. Kettő?! Csupán ennyi lenne? Egy pillanatra még tartottam is tőlük. - Köszönöm az elismerést kölyök. Remélem továbbra is ilyen kedves és együttműködő leszel, mikor majd a kísérleti részleg felé vesszük az irányt. Gondolom, már ismered azt a helyet. – ejti szavait fekete cinizmussal, ahogy léptei még közelebb viszik a két idegenhez. Alig egy lépésre áll meg a fiú támadásra kész alakja előtt, tekintetét kimérten a nem sokkal mögötte álló lányra vetve. - Ő bizonyára a barátnőd. A szemeiben csak úgy szikrázik a szerelem. Milyen érzés most, annak tudatában, hogy képtelen voltál megvédeni Őt? – egyik szemöldökét felvonva méri fel a támadója mögött álló személyt, miközben arcán játszó, szelíd mosolya már-már félelmet ébresztő ártatlanságot tükrözve dermeszti meg a körülöttük keringő eső áztatta, hűvös levegőt.

2009.08.17. 20:09 Daniel Barth

Ahogyan mozdulatlanul, átkarolva a lány derekát áll továbbra is, rezdületlenül hagyja, hogy Mizuki újra magához szorítsa, mire halványan elmosolyodik. Mellkasa megremeg, mikor hosszasan kifújja a tüdejében rekedt levegőt, mégis érezni rajta a feszültségét. - Egyet értek abban, hogy sehol nem maradhatunk sokáig, de... Ugye nem akarsz csak így rájuk rontani, mindenféle terv nélkül? Ne legyél ostoba, semmi esélyünk nem lenne! Azt mondtad, hogy megvédesz, és magadra is vigyázol. Hát ez nálam nem így néz ki, hogy mindenféle terv nélkül rájuk rontasz! – ingerülten felsóhajt, a lány szavainak lejtését hallgatva, azonban rögtön érzi rajta, hogy olyan hirtelen elpárolog a hangjából a düh, mint ahogyan jött. – Kérlek Daniel, ne legyél felelőtlen... Némán hallgatja az eső ütemes kopogását, szemeit pislogás szerűen hunyja be, akárhányszor a viharos szél elfújja semmibe vesző tekintete elől szürke tincseit. - Pedig pont ez volt a szándékom... – jegyzi meg, arcát a szélbe tartva. Meilisben mindig fullasztó és forró a levegő, itt viszont... Ez a város tényleg olyan, mint amilyennek az itt lakók is látják. Norlana... Milyen régen volt már... Mint egy Főnix... Mindenki annak hívja. Biztos gyönyörű hely. Egész más, mint a poros, és koszos Meilis... Egész más... És mégsem akarnék itt élni. Összerázkódik, ahogyan nekihátrál a lány, de bocsánatkérésén csak némán bólint egyet. A felbolydult emberek hangja hirtelen halkul el, sokkal inkább csodálkozó, megkönnyebbült sóhajtások hangoznak el, melyek már alig hallhatóak a monoton kopogáson keresztül. A nyílt téren egyre közelebbről hallatszódó nehéz léptek, mintha magukkal hoznák az újra rátörő feszültséget, ahogyan ő is hátrál egy lépést, karjait megfeszítve szoros ökölbe szorítja össze kézfejeit, gyűlölködő pillantását a két alakra emelve. - Nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan ideér akárki is. De úgy tűnik Norlana túlszárnyalja minden képzeletemet. A te műved, igaz? – fúrja bele rideg tekintetét a robot erőteljes alakjába, majd gúnyosan elmosolyodik. – Hát gratulálok hozzá. Biztosan nagy munka lehet fenntartani egy várost... – rekedtes hangja élesen töri át a hirtelen beálló csendet, mely már-már nyomasztónak hatott az eddig olyan nagy nyüzsgés után.

2009.08.17. 16:18 Zev Owen

A felzavart tömeg figyelme egy emberként mozgolódik a kivilágított épületek fénykörében, akár egy megbolygatott méhkas, melynek nyugalmát egy idegen betolakodó nem várt jelenléte törte meg. Az elmosódott alakok cipőjének csoszogása, a hosszúra szabott, vízhatlan kabátok suhogása és a levegőbe emelt esernyők összekoccanása beleveszik a záporozó cseppek véget nem érő hangjaiba, ahogy azok egy halhatatlan város tündöklését ostromolják. A felszültségtől izzó tér a puszta emberi zaklatottság morajától lesz hangos, melyeket néhol feszült suttogás tör ketté, mintha kísértetet látnának, mely eddig csak a mítoszokban volt fellelhető.  - Emberek, a legenda életre kelt! Meilis ránk küldi a földönfutó zombikat! – valahonnan a magasból tör utat magának az elcsukló, mélyen ittas hang, melyet egy sörösüveg összezúzódott csörömpölése követ az Első lábai előtt. Automatikusan kapja fel tekintetét, most tágra nyílt szemekkel, analizálón a fenti messzeségbe révedve, miközben magán érzi néhány ember figyelmét, ahogy azok köré gyűlve, sebesen koppanó léptekkel követik példáját, fejüket a szélben szertefoszló hangfoszlányok felé döntve. Élénken vibráló pillantása elnyúlva viszi őt a felhőkbe burkolózott város magaslata felé, követve a fejében visszhangzó szavakat, egészen azok tulajdonosáig, akit a puszta emberi szem a vihar felbőszült gomolygásában képtelen lenne felfedni. A hatalmas, föléjük tornyosuló felhőkarcoló oldalát gigantikusan kimagasló, kör alakú teraszok borítják, melyeken a jókedvtől, s az italtól megrészegült tömeg instabil mozdulatokkal taszigálja egymást a korláthoz, hogy mindenki egy pillantást vethessen a kivilágított légi jármű titokzatos alakjára. - Komolyan, úgy viselkednek, mintha sohasem láttak volna hasonlót. – suttogja magának kedvetlenül, hangjába megvető élt csempészve, majd megfeszített vonásokkal, pillantását újra a tömegre vetve észleli, hogy pár előre szegett tekintetű alak, inkább az ő mozgásukat követi elhűlt arccal, mintsem a fent tombolókét, vagy az eltérített járművét. Kimért léptei váratlan némasággal indulnak meg az esővíztől csillámló talajon; útját senki sem keresztezi, gyorsmozgású sziluettjének szó nélkül enged utat a szétzilálódott tömeg, míg el nem éri a hatalmas gépmonstrum szembetűnő alakzatát. Pupillája élénken forog el, ahogy hideg logikája hő érzékelés észlelésére állítja saját látási spektrumát. Rideg tekintete most vérkomolyságot tükröző arccal párosulva méri fel a jármű kéken izzó belsejét, könnyedén átlátva az acélfalakon, a bent égő neonok élénksárgának tetsző színein át, ráfókuszálva az apró, vöröslő ujjlenyomatokig, melyek, mint egy térkép, úgy árulkodnak a szökött Meilisiek hollétéről. Alig kivehető, szövegszerű kódtöredékek futnak le látómezejének sarkába, amint megindul a célpontok helyzetének irányába, melynek pontosságát a körülötte keringő vörös hőtől izzó testek akadályozzák. Egyedül a Második kéken világító vázát észleli, nem messze saját magától, majd megelégedve egy rá vetett pillantással tör át a tömegen, eltűnve a sötéten magasodó házak forgatagában.

2009.08.17. 12:09 Mizuki Sawa

- Sajnálom... Egyszerűen csak... Nem vagyok egy olyan típus, aki átgondolja a dolgokat, mielőtt bármit is mondana. Szokj hozzá. Nem akartalak megbántani, remélem, tudod. -  Ő is elmosolyodik erőtlenül. Persze, hogy nem akarta megbántani, ezt nem is gondolta volna, de sokszor ez az embernek úgy is sikerül, ha nem akarja. Ugyan, nem lehetek rá mérges csak azért, mert túl érzékeny vagyok. Bár eleinte ellenkezni akart, és újra elhúzódni, végül mégsem tette, túl jó volt Daniel közelében lenni, így inkább feladta a magában dúló harcot, és engedett a csábításnak. - Vigyázni fogok rád. És nem engedem, hogy bajod essen. Ezek az egyszerű, szavak fájdalmas emlékeket ébresztettek benne. A bátyja is ezt mondta neki azon a végzetes estén. Ő is megígérte neki, hogy vigyázni fog rá, hogy semmi sem fog vele történni, de nem volt igaza. Az lett a vége, hogy meghalt, ő maga pedig elvesztette a családját, és évekig volt bezárva. Egész testében megremegett, ha arra gondolt ez most újra megtörténhet. Nem akarta, hogy a sors megismételje magát. Akaratlanul is jobban odabújt a fiúhoz, és átölelte. Nem fogja még egyszer engedni, hogy mindent tönkretegyenek. A sors összehozta őket. Mindketten magányosak voltak, és elzárkóztak  külvilág elől. Csak  a düh és a bosszú éltette őket. De miután találkoztak ez megváltozott. Még ha csak egy kicsit is. Találtak valamit, amiért volt értelme élni és küzdeni. Legalábbis ő így gondolta, és bízott benne, hogy Daniel sincs ezzel máshogy. - Nincs erre időnk. Minél előbb meg kell találnunk a központot. Akárhol maradunk, megtalálnak. - Egyet értek abban, hogy sehol nem maradhatunk sokáig, de... Ugye nem akarsz csak így rájuk rontani mindenféle terv nélkül? Ne legyél ostoba, semmi esélyünk nem lenne! Azt mondtad, hogy megvédesz, és magadra is vigyázol. Hát ez nálam nem így néz ki, hogy mindenféle terv nélkül nekik rontasz! - A kelleténél talán kicsit ingerültebben hagyták el a szavak ajkait.  Rögtön le is sütötte a tekintetét, és kicsit elfordította a fejét. - Kérlek Daniel, ne legyél felelőtlen... Fejét az ég felé fordította. Este volt, már majdnem éjszaka és itt fent még most is világos volt. A fények mindent beborítana. Persze Meilisben még nappal is sötét van. Az esőcseppeket is megvilágítják a lámpék fénye.. Az egészben van valami csodálatos, még szépnek is nevezné, ha nem Norlanáról lenne szó, de túl sokat tud a városról, túl sok ellenséges érzés lakozik benne ellene, hogy valaha is azt tudja mondani, hogy ez egy szép és jó hely. Nem, ezt soha nem fogom mondani, ez nem így van! Ideje lenne, hogy az ittlakók is kinyssák a szemüket, és meglássák a valóságot, de a város már túlságosan a hatalmába kerített itt mindenkit. - Állj meg. Norlana nem olyan kihalt, mint Meilis. Itt rengetegen vannak. Ekkora távolságból itt nem sok haszna van a képességemnek. Úgy értem, hogy... Szóval arra a célra nem tudom használni, amire te akarod. Maximum 100-200m távolságban tudom megmondani, mi merre van, de még így sem biztosak a feltételezéseim. - Megáll, és lassan a fiú felé fordul, majd bólint. Újra a léghajó felé fordul, amivel érkeztek. Egyre többen állták körül, és lassan pár cyborg is felbukkant. Nem tarthat sokáig, és rájuk találnak. Tett egy lépést hátra, és beleütközött Danielbe. - B-bocs... - motyogta halkan.

2009.08.17. 05:15 Khiara Laken

Érzései szerint élettelen vére teljességgel belefagyott, melyet még zsibbasztón zakatoló szívdobbanásai sem tudnak újra helyes útra téríteni. Megfeszült, bábszerű vonásain mindössze kitágult szemei, összeszűkült pupillái adják az életnek azt a jelét, mely a hirtelen jött zuhanás okozta sokkért felel, miközben némán süpped be ülésének mélyére, görcsös ujjait a dobozához szorítva, mintha meg akarna bizonyosodni tényleges ottlétéről. Fémszerkezete torkot elszorító ütései miatt fülei mélyén mindössze zihálásszerű szivattyúzást érzékel, amit csak a mellette levő robot elmosódott, mély hangjai szelnek ketté. Gerincét eltompult érzékszervei szerint jéghideg levegő tölti ki.  Képtelen felocsúdni, mintha még mindig maga előtt látná azt a végtelenbe vesző homályt, mely rohanva kergette őket. Egyek voltak a levegő süvítésével, együtt zuhantak az esőcseppekkel, mintha egyszerű senkikként  vállalkoztak volna az embertelen mutatványra; vad hullámok cikáztak mellkasában, bármit megtehet  és nem eshet baja, gondolta vaktában, hunyorgó szemein át fürkészve az Első csillagként világító szemeit; egy pillantásra, mikor a robot ujjai lekulcsolódtak csuklójáról, érezte a halál megvető közelségét, mely még a hirtelen jött zuhanásnál is nagyobb riadalmat keltett benne. Mindez immár csitulásnak indult, mindössze a szabadesés emléke, a dobogástól hullámzó mellkasa érezteti vele az életerős lángot, ami azokban a felbecsülhetetlen értékű pillanatokban öntötte el szétzilált alakja takarta lelkét.  A mellette megmozduló test téríti észhez elvonult gondolatait, s tudatja vele, hogy megérkeztek. - Próbatétel...? - visszhangozza a robotot álmodozó hangján. - Nem, nincs harag, Első. - Hideg acélpengén kihívó, felfelé görbülő ajakrezdülése szinte tökéletesen elfedi az utóhatások okozta remegést és a bizonytalan kíváncsiságot, miközben kikászálódik az átázott ülés mélyéről, s elnézegetve az Első sziluettjének rezdüléseit kerüli ki őt egy félköríves lejtéssel. Dermedtnek tudatja testét, ellenállóbbnak, mint percekkel ezelőtt; mohón kezd az erejére kapni, ahogy megelőzve a robotot ruganyos léptekkel tornázza el magát a sötétségbe fúlt kijárat felé, feltárva Norlana kaotikus fénytömegét, mely még a légjáró legapróbb, legelrejtettebb zugába is színes, formátlan alakként férkőzik be.  Összehúzott szemek, fürkésző, kíváncsi tekintetek sorozata – a zsúfolt város még ebben az árnyakban elmerült viharban is tolong az emberek sietős lépteitől, a villogó kavalkádtól, a légi cirkálóktól, melyeknek alig észlelhető hangjaik a fémes felületükön meghaló kopogásokkal együtt elvesznek az ég felhördüléseiben és ropogásában. Mintha lehetetlen gyorsaságukkal csíkokat égethetnének az esőfüggönyök és a felhők örökké változó mozzanataiba; összekoccanó fogakkal áll meg a lejáró alján, hirtelen megsajdult halántékkal, melyet az oldalt fölé magasodó központi épület vetít ki rá. Ében alakján kísértetiesen fénylő, tükörszerű lemezek sorakoznak, melyek úgy taszítják a vizet, akárcsak emberszerű szöveteik a váz felett. Makacsul sóhajtozva igyekszik kerülnie a pillantását, mintha egy élő, lélegző létforma meredezne meghazudtoló gigantikusságával, városmagként és szívként felállítva, melyet dolgozó és rohanó emberek töltenek ki a nap minden elvesztegetett másodpercében.  Elnyitja ajkait, szemöldökét enyhén összehúzva; a nő, akit gyerekesen kiszúrt magának, épp ilyen arccal mutatkozik a külvilág felé, s mire észbe kap, ő máris egy új elemként tudatosítja elméjében a változó vonások minden apró részletét. Talán megérezhette analizáló pillantását, kapja fejét a rátapadt, vörös tincsek keretezte arcra, melytől megrezzenve, embertelenül roppanó gerinccel fordítja el nyakát, mintha váratlanul talált volna egy sokkal érdekfeszítőbb jelenséget.  Feszélyezi a sok ezer, rázuhant szívdobbanás. Végleg elszakadt az emberi léttől, s most minden másnál jobban érzi és temeti a körülötte lüktető Világ tomboló, érzékletektől fűtött lényét.

2009.08.16. 20:27 Zev Owen

Megérzi csuklóján a mélybe hívó rántást, mely az ő testét is a semmitmondó szürkeségbe lendíti, akár egy élettelen bábot, amin megigézve uralkodnak el a gravitáció megszeghetetlen törvényei. Érzékeit sértően hallja, ahogy a szél most lélektelen hangján sző éles dallamot hajthatatlanul sípoló füleibe, miközben íriszében tisztán érzi neonkéken vibráló drótjainak feszülését, melyeket a leplezetlen, tiszta adrenalin keltett életre kihűlt fémtestében. Szemeit reflexszerűen szűkíti össze, amint megérzi átnedvesedett hajtincseit fakó arcához csapódni a zuhanás keltette, örvénykő szélben; testében azonban alig képes megérezni a szabadesés szülte felpörgető, megdobogtató félelmet, mely gyomrát – ha még ember lenne – izgatottságtól megfeszült görcsbe rántaná. Pár néma pillanatig csak az előtte kavargó vörös tincsek játékát figyeli a szélben, mint aki feladta az életével való küzdelmet, majd csüggedt önuralmát visszanyerve nyúl újra zsebének mélyére, robot kezét ökölbe feszítve, mintha egy gombot nyomna le. Határtalan összeszedettsége egy pillanat alatt zavarog össze sárga fényben fürdő szemei előtt, ahogy a Második vázával lassan egy vonalba kerülve veszíti el az eddig tartott vékony csukló fogását, mikor szöveteik nedvességtől csúszóssá válva nehezítik meg még jobban a dolgát. Monoton szívveréseinek taktusa erőteljes kattogással zúdul rá ütemre berezonáló mellkasára, ahogy meghallja a tarkóján fellélegző apró csippanások jel értékű hangját, melyektől új erőre kapva nyúl a lány alkarja után, szinte a levegőben rántva maga után a váratlanul alájuk száguldó légi motor ülésére. Hangos koppanást hallatva érkezik testük a sebesen cirkáló jármű fedetlen alakjára, majd az Első egy irányt váltó rántással fordul meg a kísértetalakokká mosódott ében házak közt lavírozva, Norlana éjtől őrjöngő, feltüzelt központja felé tartva. Mellettük lassan láthatóvá válik a kibontakozó ablakok fényáradata, melynek színerdeje akár egy felbolydult ringlispíl, úgy mosódik el a gyorsan haladó jármű mellett; mintha csak egy végtelen filmszalag szivárványszerű képkockái lennének. - Ugye nincs harag, ha azt mondom, hogy ez még nem volt a próbatételed része? – kérdezi fejét kissé oldalra fordítva, hogy félszemmel láthassa utasának arcát, majd egy másodperc lassú folyású töredéke alatt áll meg a koordináknak megfelelő ponton, ahol a hazaigyekvő járókelők tömege leginkább felbolydult. - Na lássuk, mit tehetünk. – sóhajtja bele félhangos szavait a zivatar szőtte sötétbe, mintha lélegzete bármikor meleg párát hagyhatna benne. Zuhanás blokkolta, dermedt lábait nehézkes lendülettel emeli át a barnán fénylő, eső áztatta bőrülés anyaga felett, hogy felmagasodva rázhassa meg fekete sziluettű tincseit, melyről az ezüstös cseppek apró gyöngyökként málnak egybe a már földre érkezettekkel.

2009.08.15. 21:56 Daniel Barth

Szürke tincsei percről percre egyre jobban átnedvesednek, ahogyan végigfolynak rajtuk a hatalmas cseppek, végül mindegyik tompa koppanással hullik le a földre. Az eső halkan kopog mindenen, ami csak elérhető számára, monoton hangja nyugalmat, biztonságot áraszt. - Ha fura is... nekem ott jobban tetszett, ott még nem voltál ilyen... Vagyis már nem... – zavarodottan félrefordítja fejét, majd halkan felsóhajt. - Sajnálom...  Egyszerűen csak... Nem vagyok egy olyan típus, aki átgondolja a dolgokat, mielőtt bármit is mondana. Szokj hozzá. – halványan elmosolyodik. – Nem akartalak megbántani, remélem, tudod. Gyengéden karolja át a lány derekát, s bár az először ellenkezni próbál, szándékosan nem veszi észre. Nem érdekli az emberek hideg, szinte már-már gyilkolni képes tekintete, ezzel most nem képes foglalkozni. Ez a fene nagy jólét... Az életben soha nem gondoltam volna... Undorító férgek, azok vagytok mind! Soha nem akarnék itt élni. Soha... - Ne csináld...Ne tedd, ha úgyis megint olyan hűvös leszel. Sokkal könnyebb lenne elviselni, ha nem csinálnád ezt. – szándékosan elengedi a füle mellett a kijelentést, továbbra is mozdulatlanul áll egy helyben. – Félek. Norlana rettegéssel tölt el... – fejét lehajtva, megremegve sóhajt fel, miközben tincseiről továbbra is vidáman peregnek egyre lejjebb az esőcseppek, mígnem a földön egy apróbb tócsává állnak össze. - Vigyázni fogok rád. És nem engedem, hogy bajod essen. – arca rezdületlen marad, csupán ajkainak apró mozgásából lehet tudni, hogy a kimondott szavak tőle származnak. - Először talán találnunk kéne egy rejtekhelyet, aztán majd kiötlünk valami tervet... – lassan, akadozva ingatja meg fejét, azonban nem megy Mizuki után, ahogyan az kilép az elhagyatott utcából. - Nincs erre időnk. Minél előbb meg kell találnunk a központot. Akárhol maradunk, megtalálnak. – lassan ő is kilép a sikátor védelméből, mire újra magukon érzi azokat a gyűlölködő, mégis kíváncsi pillantásokat. - Azt hiszem, most a te segítségedre lenne szükség. - Állj meg. Norlana nem olyan kihalt, mint Meilis. Itt rengetegen vannak. Ekkora távolságból itt nem sok haszna van a képességemnek. Úgy értem, hogy... Szóval arra a célra nem tudom használni, amire te akarod. Maximum 100-200m távolságban tudom megmondani, mi merre van, de még így sem biztosak a feltételezéseim. Rossz érzéseim vannak...

[568-549] [548-529] [528-509] [508-489] [488-469] [468-449] [448-429] [428-409] [408-389] [388-369] [368-349] [348-329] [328-309] [308-289] [288-269] [268-249] [248-229] [228-209] [208-189] [188-169] [168-149] [148-129] [128-109] [108-89] [88-69] [68-49] [48-29] [28-9] [8-1]