Új bejegyzés Frissítés

2009.10.21. 18:45 Avila Mecoi

Félig hátra fordította a fejét, és kérdőn az őt árnyékként követő férfire nézett, de nem tartott sokáig, míg megértette, hogy miért is tartott vele. - Hé, nem szép dolog mások játékszerét elvenni. - mondta kicsit dacosan, és ennek megfelelő tekintettel nézett a férfire. Kezét nyugtatóan a férfi kezére teszi, egy tőle elég szokatlan gesztus. - Nézzenek oda, milyen népszerű, és nemes lelkű a mi kis szépfiúnk. De örülnék, ha nem torzítanád el, még szükségem van rá, hogy szórakoztasson. Unalmas az élet odafent, és még pár kísérlet mindenkinek jól jönne. Szeretnéd, ha kiderítenénk, hogy vissza tudod-e szerezni a hajad eredeti színét? - Hangja egyáltalán nem csengett kedvesen. - És még szerény is. Gúnyos tekintetét ide oda kapkodta a két férfi között, de csak egyikük arcáról tudta az érzelmeket leolvasni, bár kíváncsi lett volna a másikéira is. Mivel annyira el volt ezzel foglalva, csak túl későn vette észre a sakkban tartott fiú lépését, és nem sikerült elég gyorsan kitérnie, így annak kardjának hegye felszakította ruhájának anyagát, egy hosszú, bár nem túl mély sebet ejtve a hasára. - A francba veled! - morogta márgessen. - Ezt nem kellett volna, cicafiú. De nem volt sok ideje a morgásra, hiszen majdnem rögtön érte a következő meglepetés támadás. Először teljes nyugodt arccal a neki szegezett fegyverre nézett, majd a nőre, és végül, amikor az nem figyelt, az Elsőre emelte a tekintetét. - Ha valami mondani valód van számára, akkor ne rajtunk keresztül üzengess, hanem mond meg neki személyesen. Hogy is mondtad...? Nézz a szemébe! - szája gúnyos mosolyra húzódott, majd egy gyors mozdulattal, mielőtt bárki is rájöhetett volna, hogy mire készül kirúgta a nőz kezéből a fegyvert, elkapta, és ezúttal ő szegezte rá. Másik kezével hasához kapott, ezután az akció után ugyanis erősebben kezdett vérezni a fiú által ejtett seb, de még ez sem tántorította el attól, hogy kitartóan, és egész figyelmével arra koncentráljon, hogy sakkban tartsa a Másodikat. És tekinetével ismét a férfi tekintetét keresve, megtudakolva, hogy mire készül. Szeretné ő befejezni, vagy beváltsa a fenyegetését.

2009.10.21. 15:03 Khiara Laken

Hirtelen egy katona ütődik mozgó alakjának. Az ember arcán és maszkján bíbor patakot festett a fején ért sérülésből csorgó vére, szeme azonban nem ködösült még el, ahogy morajban elvesző ordításokkal mutatja számára az irányt, merre nézzen fókuszáló tekintetével. - Egy töltényről beszélt össze-vissza, kéri, hogy adják oda, de nem értettem tisztán! - üvölti félig lehunyt szemmel, fegyvert markoló kezével erőteljesen gesztikulálva. - Ott áll, és nem csinál semmit! Fogalmam sincs, mire készülhetnek megint. Megpróbálhatjuk kilőni, de...!  Elég volt.  További szavait elmossa a felzúgó fémcsattanások sorozata, miközben pár színtelen parancs után, kifejezéstelen arccal elindítja vázát, kikerülve a lövéseket, többször ellökve embereket halálos útjukból. A fullasztó, halványarany színbe öltözött köd tovább nehezíti a látási viszonyokat, s mintha egy külön Világot hozna létre a számukra, egy menedéket, vagy éppen egy, a végtelenség hatásával kecsegtető csatateret, mely sivatag módjára nyeli el a hol csendesebb, hol fájdalmasabb mozzanatokat. A napkelte már-már elragadóan vakká festi a hangokkal tarkított levegőt, mégis úgy érzi, hogy nem tudna elrejtőzni  sehol sem, mert szemszögéből továbbra is tisztán kivehető a törött sisakú egyenruhás, a kifakult hajú nő, és Daniel megtört alakja, melynek látványára csak egy elnyújtott pislogással jelzi a magába fagyasztott indulat és a tanácstalan, megfáradt sóhaj kavarodását.  Önkéntelenül tapintja ki dobozát; jól tudja, milyen töltényt akarnak, s ennek tudatában lelkén ismét feltépődött az összes beforratlan seb. Még magának sem vallotta be, de valahol bízott egyszerű, önlázadó vágyaiban, hogy felesleges háború nélkül sikerülhet összekovácsolni a két várost, ha a robotok képesek lesznek kitörni az emberek diktálása  alól. Most ismét csakis miattuk halnak meg – ezeket a lehetetlenül gyilkoló gondolatokat olyan mélyre temeti, hogy össze ne rogyjon hevülni kívánó fémváza, hogy csupán karperece jelezze ütemtelen szívzakatolását. - Kéne a töltény?!  - váratlan hevességgel szegezi fegyverét a cyborg fejére, majd Avila alakjára, ahogyan rezdületlen hidegséggel megáll előttük a fel-felkavarodó porfelhő védelmében. – Hát... azt hiszem, elrejtettem.  Üzenjétek meg a vezérnek,  hogy ha ilyen fontos neki, akkor adja fel az ostromot; úgyis mi állunk győzelemre.  Üzenjétek meg, hogy nézzen a szemembe,  és ne ilyen  elvtelen, gyáva és kicsinyes módon követelje azt, amire még csak szükségem sincsen, ahhoz, hogy ki merjek ellene állni. - fanyar, kimért mosolya úgy játszik ajkain, mintha fel sem fogná a körülötte játszadozó halált, vagy éppen mást jelentene számára ez a valósággá formált fogalom, ahogy megindult szavai fékezhetetlen, dermesztő szenvedéllyel törnek utat maguknak.  Bocsánatkérően tekint Daniel szürke fátyol takarta szemeibe; hirtelen érzi eltörpültnek az ében töltényt a lelke legmélyén dúló dühe és megrendültsége mellett, s tudja, ha csak így vaktában eldobná az apró halált a kérésre, akkor sem változna meg a kialakult helyzet.

2009.10.20. 22:48 Daniel Barth

Még fel sem fogja az ismeretlen nő összeolvadó szavait, mikor a rideg fémujjak őrülten sajgó karja felé mozdulnak, egy gyors mozdulattal elrántva addigi helyzetéből. Felszisszenve rázkódik össze, ahogyan az élénken mozgó fegyver csöve hidegen nyakához szorul, görcsbe rándítva érzékszerveit; egy kiszolgáltatottnak ható remegés fut végig egész testén, mintha csupán valami reflex lenne, mely önkéntelenül is végigfut rajta, valahányszor kihívóan közeledik felé sorsának a legvégét leírt mondata, életére végleg egy hatalmas pontot téve. - Én nem tartozom az ő csapatához, miattam nem fogja odaadni azt a töltényt, ezt hiába várod. – alig hallhatóan megremegő hangjára lehetetlen nyugodtságot erőltet, miközben fejét kissé oldalra fordítja, hogy megfakult tekintete farkasszemet nézhessen az érzéketlen robot sötét maszkjával. Eltorzult vonásai gyűlölettől remegnek meg, ahogyan szabad karját erőtlenül háta felé emeli, élettelen mozdulatokkal markolja meg fegyverének markolatát, mindeközben tudva, hogy támadásának semmi értelme nem lenne; így erőtlenül hajítja fegyverét az előbb gúnyos hangon megszólaló nő felé, remélve, hogy gyors mozdulatai még neki is kiszámíthatatlanok. Elhalóan lüktető szívének dobogása egyre jobban kezdi cserbenhagyni, ahogyan sérült vállából újra kicsordul vére, ismét karmazsinvörössé festve az eddig jó szolgálatot teljesítő, szoros kötést. Fájdalmasan húzza ajkait félelmet nem ismerő mosolyra, ahogyan elhagyott pillantását merőn a puska végeláthatatlan csövének szegezve, melynek borzongató hűvössége érzékekbe maróan borzongatja meg halántékát; újra elhozva a feszült pillanatokat, melyek kétséget kizáróan újra a halál véres képeivel töltik meg elkalandozó gondolatait.

2009.10.20. 21:51 Zev Owen

Színlelt ellenkezéssel hagyja, hogy ellenfele könnyedén a földre gyűrje, hiszen az egész akció amit végrehajtott csak arra szolgált, hogy felvonja magára a Második figyelmét. Fogcsikorgatva tűri az éles hangot, mely sötétszínű hálót sző sisakjára, miközben a fülére tapadó hangtárcsák csak még inkább felerősítik a fölöslegessé váló zörgést. Magába folyt egy fájdalmas nyögést, ahogy az ütés hangja szinte dobhártyát repesztően zengeti meg gépi logikáját olyannyira, hogy a támadás erejét elhaló szöveteiben már nem is képes érzékelni. Hirtelen felzúgó dühöt érez testében, mely feszélyezetten tölti ki bénult fémtüdejét minden egyes, feleslegessé vált, fújtató lélegzete után. A kényszeres tehetetlenség egyre inkább úrrá lesz önfegyelmet gyakorló alakján, ahogy teste magatehetetlenül csapódik a nem sokkal előtte veszteglő Aviláénak. Szánt szándékkal veszíti el egyensúlyát, hogy földre kerülésük után egy pillanat leforgása alatt gördülhessen le róla, a gyanú legkisebb szikráját sem keltve ellenfelében. Szinte egyszerre magasodik fel a hófehér tincsek hordozójával, aki önmagát adva máris egy másik áldozat felé veszi az irányt, áttörve magát az erején felül teljesítő emberek megfélemlíthetetlen hadán. Árnyékként követi végig mozdulatait, mintha csak vezetőjét akarná fedezni, majd egy gyors mozdulattal ragadja meg Daniel vérrel áztatott karját, mint aki kiolvasta társa fejéből tervét és most azon lenne, hogy minél előbb megakadályozza. - Szóljon valaki a nagyfőnöknek, hogy adja át a nála lévő töltényt, ha nem akarja, hogy az ágyasát a másvilágra küldjem. – harsan fel eltorzított, félelmet ébresztően gépies hangja, ahogy az előtte veszteglő fiú hozzá képest törékeny alakját közel vonja magához, jeges fémujjait durván a fájdalomban égő, vörösre festett végtagba mélyesztve. – Választhatsz: a karját tépjem le, vagy a halántékát lyukasszam ki? Esetleg mindkettőt, egymás után? – rezonált, természetellenes hangjában elveszik a gúny és a hízelgő hanglejtés szándéka, miközben a hatalmas, ébenszínben fénylő puska vékony csöve felkattanva érinti a fakó haj keresztezte halánték sápadt bőrét. - Nagyon siettél, hogy a Második védelmére kelj, nemde? Majd meglátjuk szeret-e annyira, hogy megmentse az életed. - elégedett vigyora mely arcára ül ki, most egy pillanatra sem cseng ki monoton hangjából, mely eltorzult tónusával szinte felerősödik a körülöttük visszhangzó falak között.

2009.10.20. 20:41 Avila Mecoi

A robbanásra hátra fordította a fejét, majd egy mosoly terült el az arcán. Nagyon is jól tudta, hogy nem támadtak rájuk, és mivel azt is tudta, hogy a cyborgok nem tennének ilyet, így tisztában volt vele, hogy ez az Első cselekedete volt. Na mivan, csak nem meguntad a várakozást? Még látta, ahogy a férfi elindult a Második irányába, és végül a földre küldte. De most nem foglalkozott ezzel, úgyanis pont ekkor lépett ki az épületből egy újabb alak. Kicsit elveszettnek hatott, de mégis áradt belőle, hogy az volt a célja, hogy ide jöjjön. Hogy szembeszegüljön velük. Már épp elindult volna felé, amikor hirtelen ütés érte, és egyensúlyát vesztve a földre esett félig-meddig összegabalyodva az Elsővel. Nem kellett sokáig keresgélnie, hogy rájöjjön, ki okozta. Sajgott mindene, és a fejét is beverte, és fel is horzsolta, akárcsak a kezeit. Mérgesen nézett a nőre. - Ne felejtsd, ha te nem végzel vele, megteszem helyetted én! - válaszolta mérgesen, majd egy macska könnyedségével felállt, és leporolta magát. Még vetett egy utolsó gyilkos pillantást a Második irányába, majd újra eredeti kiszemeltje felé fordult. Nem foglalkozott a nő figyelemfelkeltő akciójával sem. Csak a fakó hajú fiút szemlélte, de nem sok ideje volt rá, hogy csak ott ácsorogjon, és bambuljon. Nem tartott sokáig, amíg pár lelkes lázadozó megpróbált rá támadni. De ugyan úgy a kiiktatásuk sem tartott neki sokáig. Mindezt annélkül, hogy bevetette volna a képességeit. Nem volt rá most ideje, hogy szórakozzon. De lesz még rá ideje, ha ezzel itt végeztek. Volt itt még éppen elég ember. A rövid megszakítás után újból büszke léptekkel indult el a fiú felé, de a támadások most sem maradtak el, így ugrálva tért ki előlük, közben tovább haladva előre. Most a fiú mögé került. - Nocsak nocsak, mink van itt. Hát te meg mit csinálsz itt szépfiú? - kérdezte extra gúnnyal a hangjában, közben egy félkört téve a fiú köröl, így most eléje került. - Csak nem szeretnél te is harcba szállni? Oh, milyen aranyos. Hangja csak úgy csengett a gúnytúl, és látszott rajta, hogy iagzán jól szórakozik. Úgy tűnt megtalálta az eslő áldozatát, akit felcipeltet majd a kísérleti laborokba.  Fejét kicsit odlalra döntve szemlélte a fiú haját, és azon gondolkodott, hogy vajon az övé is a kísérltek miatt vált ilyen fakóvá.

2009.10.20. 18:39 Mizuki Sawa

Kicsit meglepődik a fiú szavain. Most már biztosra vehette, hogy komolyan gondolja. Halványan elmosolyodott, és a mellette álló fiúra nézett. - Köszönöm. - suttogja, ajkaival néma szavakat formálva. Ismét ellenkezni akarna, el akarja mondani, amit már elmondott egyszer, hogy csak a fiúval együtt hajlandó elhagyni a várost. De hirtelen nem talál elég erőt magában, hogy újra vitába bocsátkozzon vele. És mire esetleg rászánná magát, Daniel már biztos léptekkel halad az ajtó felé, hogy aztán a hosszú folyosón szép lassan eltünjön az alakja. Halkan sóhajtva néz utána, majd lehajtja a fejét. Tudja, nincs értelme utána igyekezni, és meggyőzni az ellenkezőjéről, hogy inkább maradjon velük, ahelyett, hogy harcba bocsátkozna. Bár féltette, megbízott annyira a Másodikban, és a többiekben, hogy elhigyje, tudnak rá vigyázni. Azonkívül felmerült benne a gondolat, hogy ha most követné, csak még nagyobb veszélybe keverni, mint ahogy egész idő alatt, mióta találkoztak. Így hát lassú léptekkel követte a két alakot, hogy valahol az épület mélyén meghúzodjón, amig az, aki igazán fontos neki kint harcol a többiekkel együtt, akik most olyan hősiesen szegülnek szembe Norlana erőivel, hogy megvédjék a a városukat, a szeretteiket, otthonukat és magukat. Könnyek gyülekeztek a szemeiben, ha ezekre az emberekre gondolt, meg akart fordulni, utánuk akart menni, ő is tenni akart valamit, de tudta, hogy egy értelmetlen lépés lenne tőle. Túl gyenge a harchoz, és csak a többieket is veszélybe sodorná, ahelyett, hogy segítene. Az előtte lépkedő Coozen-re emelte a tekintetét, és el tudta képzelni, hogy ebben a pillanatban hogyan érezheti magát. - Eljön majd a mi időnk is? Amikor mi is tehetünk valamit értük, ugye? - kérdezte halk megbicsakló hanggal, de mégis reményekkel tele.

2009.10.20. 14:35 Khiara Laken

Halkan szisszen fel, mikor a rideg gúnnyal körülvett nő közel lép hozzá, s olyan ártatlanul, fesztelen közelséggel suttog feléje, mintha csak a Nap színeit kutató, fullasztó szél kerekedett volna ismét fel. Analizáló szemei tüzetesen veszik szemügyre minden jellegzetességét pár pillanattöredék leforgása alatt; még komoly vonásai is gyerekesnek hatnak Avila magasztossága mellett, mintha egy világtalan kísértet lebegett volna elé. Amely a leginkább átpulzál élettelen fémváza mentén gondolati adatok formájában, az, hogy a nő nem érzékeli a félelmet,  hogy szíve kihívóságtól és büszkeségtől ég, hogy elveszett íriszei ellenére tekintetében őrült vágy lobog, melynek kisugárzása teljességgel feltölti őt is egyfajta merészséggel  és dühvel.  Hirtelen érzi úgy, hogy felgyülemlett keserűségét egyszerre ki tudná adni lelkének mélyéről - s mintha szánt szándékkal így számították volna, bicsaklik meg teste a váratlan robbanás lökéshulláma alatt, elvesztve elrévedt érzékeit az orkánszerű morajlásban, a pillanatban, mikor a földre lökik, és halott ujjak fonódnak torkának ívére.  A felrepedezett talajon végigfutó lábdobogások, erőteljes csörömpölések, a saját visszhangjaikba és fegyverropogásba fúlt ordítások folyamatosan rezonálják fémvázát, miközben összeszorított szemekkel hörög fel, újabb és újabb önkéntelen lélegzeteket magáénak téve. Vaktában önti el a mély megnyugvással keveredő rémület,  mely lelkét ismerősen indulatos borzongással itatja át, azonban felzúgó karperecére mindezt kénytelen elnyomnia önmagában, hogy erőt meríthessen robotságából. Mire feleszmél, gyötrelemben fürdő, felnyíló tekintete dühödté válva néz farkasszemet az elsötétített fejvédővel, ez idő alatt kiélezetten hagyva, hogy a rá mért szorítás még inkább fullasztóbbá és keményebbé váljon.  Embertelen ereje könnyedén kerekedik felül a cyborgon. Kiszabadítva kezeit ragadja meg a nyakánál veszteglő csuklókat, s kicsavarva azokat fordul át teljes testsúlyával, hogy a férfi edzettre faragott teste kerüljön az ő törékenynek ható alakja alá. Heves indulatból, köhögéssel vegyült kiáltással vágja könyökeit a sisakra, egy pillantás alatt fekete pókhálót szőve az üvegszerű burok ívére, melyen sápadtan remeg meg egy eltévedt, ködben úszó fénysáv, ezzel olyan érzést keltve, mintha ráfagyott, mézszerű harmat csillogna fel a repedések mentén.  Mielőtt még megölhetné a félrobotot, veszi ki hunyorgó szemein át Avila villódzó nevét. Logikátlanabb ötlettől vezérelve bilincselődnek ujjai a cyborg egyenruhája körül, hogy lendületből felpattanva taszíthassa egész testét a nőnek, egyszerre leterítve mind a kettejüket, mindezt pár, rettentő gyors pillanat leforgása alatt.  Higgadtság önti el dübörgő lelkét, mikor elveszve a vér tömény, sűrű párával átitatott illatában, a zúgó kavalkádban is látja, hogy katonái pontosan azt teszik, amit tenniük kell; egyre hátrább és hátrább szorítják a hadsort a bázist fedő épülettől, annak ellenére, hogy testük jóval kikezdhetőbb, s hogy számukra a látótávolság még a fele sem egy beprogramozott szem fókuszának. Előveszi fegyverét, majd tüzet adva, kissé meginogva indul el a házakból fennmaradt kő és faroncsok között, apró üveg és fémszilánkokat megszólaltatva lábai alatt, hogy alakjával magára vonhassa több cyborg figyelmét is, miközben egyre erősödik benne a tudat Avila szavaira, fémteste megnevezésére és a támadásra, hogy tökéletes célzással jöttek értük és érte.

2009.10.19. 23:05 Zev Owen

Ujjai ökölbe feszülnek, ahogy pillantásával még elkapja a mellette elhaladó nő aranyban fürdő tincseit, melyeket másodpercekre elnyel egy kósza, falakat áthasító fénysugár. Szinte feszélyezi a tudat, hogy nem mozdulhat meg, s a mellette veszteglő félgépek olyan halálra vált nyugodtsággal várnak mellette, mintha csak élettelen oszlopként állnának sorfalat egy békés megnyitón. A hirtelen felcsendülő hang megkísértően lágy tónusai gyengéden érintik lelkének törékeny ívű vonalát, ahogy háttal állva, lehunyt szemmel maga elé idézi a vörös hajú lány kecses, hűvösségtől borzongató alakját. Mit művel ez az eszement nő? Azt mondtam várjon és nem azt, hogy hagyja itt a csapatát védtelenül és bájcsevegjen a Másodikkal! Így saját magát is sebezhetővé teszi… Képtelen várni; feltörni kívánó érzelmeiről tudja, hogy egy pillanat alatt eluralkodhatnak egész tudatán, ha nem cselekszik most rögtön. Gépi logikája vontatottan kezd visszaszámlálásba, ahogy ujjai közül kigörget egy apró, gyilkos szerkezetet, s egy tökéletesen burkolt kézmozdulattal társai közé veti. 3…2…1 A robbanás szívet tépő örvényében a felkavarodott szmog olyan hirtelen változtatja alakját, mintha maga a mérgező füstköd is megfélemlíthető lenne. Apró, tűhegyes betondarabok szakadnak fel a megremegő talaj mélyéről, melyek golyózáporszerűen koppannak a rendezett sisakok felületén. A házak fájdalmasan reccsennek bele a felhangzó morajlásba, hogy belesajduló, foszladozó köhögésükkel nyugtázzák egy újabb, nem várt halál bekövetkeztét. A cyborgok sora hirtelen tántorodik meg, ahogy a zúgást követő porfelhő nem hagy maga után mást, mint szétzúzott, kifacsart emberi szervek s gépi alkatrészek egyvelegét, melyek szinte elevenébe találva szaggatták szét a félig ember, félig fém katonát. Sisakja rejtekében megenged magának egy halvány mosolyt, amint hang nélkül is cselekvésre készteti a hidegvérű félrobotok ledöbbent sorát. Megtámadtak. – az egyöntetű, torz suttogás végtelen visszhangokkal áramlik végig az egyenruhás hadon, mintha halott társuk szelleme súgná óvón fülükbe, hogy végre fegyvert ragadjanak. A hirtelen elsülő töltényrajok érdes szaga, a suhogó egyenruhák és csontba nyilalló fegyverropogások hangjai egy pillanat alatt töltik ki a mindeddig halotti csendben úszó falakat, melyek egy másodperc alatt változtatják vérben forgóra a hajnali nap mindeddig lágynak tetsző sugarait. Mint aki csak a pillanatra várt, fegyverét lazán egyik kezében tartva indul meg a Második tökéletesre munkált alakja felé, hosszú lépteit egyre gyorsabban szedve, hogy egy pillanat se teljen el a megtébolyult meghökkenést követően, míg egy ugrással a földre nem teríti célpontját. Hosszú puskáját a háta mögé veti, mely éles sistergéssel változtatja meg helyét a ráaggatott szíjon, mintha többé már szükségét sem érezné annak, hogy használja. Acélkemény ujjai most egy pillanat leforgása alatt fonódnak alkotásának torka köré, szótlanul és ridegen, mint akit csakis erre programoztak. Térdeire helyezi súlyát, mely a Második karjait szorítja a jéghideg betonhoz, hogy alakja megtörhetetlen fensőbbséggel magasodhasson a robot váratlanul leterített alakja fölé, miközben minden pillanatban ügyel arra, hogy ne fejtsen ki sokkal nagyobb erőt, mint egy erősen képzett cyborg.

2009.10.19. 20:35 Daniel Barth

a saját álmaink... Létezik egyáltalán olyan? Valahol belül mindenki vágyik valamire, legyen az akár kicsi, akár nagy dolog. Lassan, elgondolkodva hajtja le fejét, színtelen tekintetét álmatagon maga elé szegezve, némán engedi el a lány hűvös kezét, kissé elfordulva tőle. - Ne mondj ilyeneket. Vigyázni fogok rád. Túléled, és elmész innen. Ezt garantálom. – hűvös hangja csupán elhaló suttogásként hallatszik ki szürke tincsei alól, ahogyan egy újabb lépést hátrál. Hangtalan léptei szinte ólomsúlyúként dobognak a hideg földön, ahogyan némán elsétál az ajtóig, ügyet sem vetve az újonnan felbukkanó alakkal, csupán annak parancsoló hangnemére kapja fel fejét. - Nekem Te nem parancsolsz. – sietős léptekkel indul el a kihalt folyosókon, ahol már csak alig néhány ember sétálgat, nem tudva mit is kéne tennie. Ahogy kilép a fojtogató füst, és homály fedte épület elé, zihálva kapja kezét mellkasához, amint a sűrű por újra égetve marja kiszáradt torkát, miközben egyre közelebb oldalog a körbefogott robotokhoz.

2009.10.19. 20:23 Avila Mecoi

Mérgesen ráncolja össze a homlokát az Első szavain. Legszívesebben megállna, megfordulna, és kioktatná, de jelen esetben ellen kell állni ebbéli csábításának, hiszen azzal mindent elrontana. Így hát csak egy megvető ciccenést hallat, annak tudatában, hogy a férfi füléig is eljutott. - Még hogy megfutamodjak, na arra várhatsz! Nos, ha tudjuk a gyengepontjukat, akkor minek várnánk meg, amig ránk támadnak? Nem szeretnék a célpontjuk lenni, és kivárni, amíg kegyeskednek úgy dönteni, hogy esetleg ránktámadnak... - morogja, most már nem olyan nyugodt hangon, mint eddig. Még ha nem is vallotta volna be, igenis sértette a büszkeségét a férfi feltételezése, és hogy ilyen lekezelően bánt vele. Mielőtt azonban bármiféle parancsot is kiadhatott volna, meghallotta az ellenséges oldalról jövő gúnyos női hangot. - Csak ne bízd el magad. - válaszolja, és egy ugyan olyan gyúnyos mosolyra húzza a száját, mint ahogy a női szavai csengtek az imént. - Oh, igazán megtisztelő, hogy külön kiemelsz eközül a pereputty közül, de nincs szükségem a különleges bánásmódodra, mert nem fognak odáig fajulni a dolgok. - Gyorsan felmérte a helyzetet, és meg kellett neki hagyni, hogy ő sem hülye. - Sokkal inkább aggódhatnál a saját életed, és az embereidért, Második. Igazam van, nemde? - Magabiztos mosoly ült ki az arcára, és nem foglalkozva nagyon az esetleges támadásoktól, pár lépést közelített a nő felé. - Sokat hallottam már rólad, és igen kíváncsi votlam rád. Vakmerő merészséggel ált most ott, pár lépéssel a cyborgok előtt, tulajdonképpen a tökéletes céltáblát kínálva, mégsem mutatta jelét a félelemnek. Tudta, hogy ha bárki is rátámadna, meg tudná védeni magát. Már csak a képességei segítségével is, ami mint az kiderült szintén az egyik titkos fegyverük közé volt számítható, hiszen mint az megtudta, az ellenfél azt hitte, hogy csak egy sima ember. És ezen a ponton vétették az első hibájukat. Ami szintén csak arra ösztökélte, hogy elmosolyodjon. - De tudod mit, hallasszuk el ezt a kellemes kis beszélgetést máskorra, esetleg egy teát is megihatunk mellette. - Halkan felkacagott. - De most igazán untat, és egy kis akcióra vágyom. - Alighogy kiejtette száján a szavakat, pár gyors és ügyes ugrással a lány mellett termett. - Eldkezdhetsz imdákozni az embereidért. - Suttogta kihívóan a lány fülébe.

2009.10.19. 19:16 Khiara Laken

Fáradtan kavarodik fel a szemcsés por fémtüdeje mélyén; amint megpillantotta a cyborgok és vezérük szállítására szolgáló, norlanai felségjelzésű cirkálót, önkéntelenül is szívott egy mélyet, dühödtet a fel-felkavarodó elhagyatottságból.  Csapatával hangtalanul mérik fel egy valaha volt betonház bomló fala mögül a félrobotok homályos alakjait, az élükön veszteglő nő büszke kiállású testét, mely számára tisztán kivehető még a szmogos köd börtönén át is. Érthetetlenségéből fellángolva meríti fel pár pillanat erejéig emberi gondolatait, ahogyan tökéletes, fürge hidegvért imitálva kapja elő oldalára csatolt fegyverét, egy kattintással kiejtve a fekete töltényt, hogy még véletlenül se használja el, ha futótűzszerű lövésekre kerülne sor. Zenedobozán végtelen szeretettel simít végig, szemeivel ismét önzőn lelassítva a megdermedt képkockákat, míg résnyire felnyitva elrejti harcokat átélt, mostohán repedt értékének mélyén a felbecsülhetetlen golyót, hogy mindezt újból feszes ruhája alá csúsztathassa. Fémszíve melegen dobban meg, azonban karperecével nem árulhatja el kilétüket; mire feleszmél, az Idő betartva saját diktálását gyorsítja fel számára az eseményeket, vázát szinte önkívületlen, logikus mozdulatsorokra ösztönözve.  A katonák fürgén kerítik véglegesen körbe a két tucatnyi főt számoló hadat, titkot sem csinálva ittlétükből, ahogyan féltérdre ereszkedve biztosítják egyensúlyukat a kora hajnali szél ostroma ellen, mereven a félrobotokra szegezve fegyverük fakón vibráló csövét. Az éjszakai bázisvédők szintúgy megjelennek egy épület oromzatán, azonban tekintetükön a kimerültség tükröződik, s jól tudja, egyedül bosszúvágyuk fűti őket vénáik mélyéről. Minden félelem nélkül sétál a halkan, álmosan, nyomottan szuszogó harcosok elé, mintha védeni akarná őket kiélezett pillantásával, a testtel, melyet mozgó fegyverként használnak. Érzi,  hogy a hús-vér szívek még kissé zavarodottak, hiszen álmukból, orvul rázták fel az emberi testeket, azonban mindez egyre inkább alábbhagy, ahogyan a lélegzetek felerősödnek a maszkokon túlról, ahogyan megremeg párak ujja a ravaszon, mutatva, hogy életüket adnák a bázisért és a benne létezőkért. - Ez túlerő,  akárhogyan is számolom. - zendíti fel gúnyban mártott, borzongató hangját egy szelídnek ható, megzavaró mosoly keretében. - Nem szabadott volna idehoznod a kis csapatodat, ember.  Ha megadjátok magatokat, elkerülhetjük a felesleges harcot... - gyöngyszerű, ezüstös tekintete mélyenszántón égetődik Avila lélektelen szemeibe, melytől végigszánt mellkasában a hideg. - És talán életben hagyunk Téged is.

2009.10.19. 17:46 Zev Owen

A hajnali fények porban csillámló fátyla némán ereszkedik a romhalmok boltozatára, hogy aranysugarainak sápadt fényével keresztezze a sűrű, homályos levegőt, melyben az emberi szem nehezen tájékozódik, még akkor is, ha már hozzászokott a fakó világosság elenyésző darabjaihoz, vagy épp az örökké ott tenyésző sötéthez. - Csak nem begyulladtál Avila? Ezt nevezed te tökéletességnek? Hát irányíts! Nem erre vágytál mindig? Attól tartok csalódnom kell benned. – ajkai szinte hangtalanul mozognak az elsötétített sisak mélyén, ahogy előre szegett, mozdulatlan fejtartással állja, hogy arcát vágyakozva az érkező fénycsóvák simogató érintése felé emelje. - Körülvettek minket, azonban számukra szennyezett a levegő. Gyengék, és ha legelőször a maszkokra támadunk, esélyük sem lesz. – végigfut hátán a figyelő bizsergés, mely kételyek nélkül tudatja vele, tucatnyi rászegeződő emberi szempár fenyegető pillantását. Szinte tudatába csengve hallja alig hallható, megnyikorgó lépteiket a megrepedt beton vonalán, a szmogfüst gomolygó, elhagyatott mélyében. - Ha támadnak, kettéválunk. Te meg sem állsz az épületig, én a katonák negyedével kint maradok és hárítom őket. De mostantól ne számíts a segítségemre. Menekülj vissza a légjáróba, ha megfutamodnál, de nem kockáztatok az esetlenséged miatt.   Avila tehetetlenségét látva kiélezett stratégiai és irányítói érzéke átgondolatlanul is a felszínre tör, miközben várja, hogy a hirtelen rájuk szakadó történések magukkal ragadják.

2009.10.18. 18:45 Avila Mecoi

Végig csendben ül a férfi mellett, ahogy a ragyogó várost maguk mögött hagyva szállnak le a szennyezett városba. Sokkal rövidebb volt az út, mint ahogy azt képzelte, vagy ahogy emlékeiben volt. - Szívest örömest, de sérti a büszkeségemet, hogy egyáltalán kinézed belőlem, hogy képes vagyok rá, hogy hibázzak. Nem te mondtad nem is olyan régen, hogy ha robot lennék, akkor tökéletes lennék? A tökéletesbe az is beletartozik, hogy az ember nem hibázik. Úgyhogy kérlek... - Lassan feláll, éselindul, hogy elfoglalja a heylét a cyborgok élén, majd nyugodt léptekkel elhagyják a légjárművet. Ahogy kiléptek, egy enyhe fuvallat belekapott a fakó hajába, és furcsa táncra hívta. Magabiztos léptekkel haladt a kis csapat élén, és büszkesége látszott az arcán. Bár pár lépéssel az Első előtt haladt, mégis ügyelt rá, hogy az hallhassa, hogy ha mondani akar neki valamit. Kívülről úgy tűnhetett, nála van az irányítás, és ha valaki így látta volna őket, nem is gondolta volna, hogy az Első is ott menetel. És pont ez votl a céljuk. A megtévesztés. Feltűnt neki a mozgolódás, ami nem tőlük jött. Tehát észrevették a jelenlétüket. Gúnyosan elhúzta a száját. Nem is olyan rosszak, mint ahogy azt gondoltam. Talán még érdekesebb lesz, mint az képzeltem... - És most? Támadunk, vagy várunk? - Halkan suttogta a szavakat, hogy csak az hallhassa, akinek szánta őket. Igazság szerint most hogy itt voltak, már alig bírta kívárni, hogy harcolhassanak. És kíváncsi votl a Másodikra. Arra, akinek ennyire sikerült elkápráztatni azt a goromba férfit, aki Norlanát vezette.

2009.10.18. 18:23 Coozen Sana

Meleg, száraz, korahajnali levegő áramlik a szobába a lazán mozgó ajtó résén át, melyet a könnyed nyári fuvallat billegtet ritmusosan jobbra-balra. Érzi torkában a már ébredni készülő forróságot, ahogy szemeit nagy nehezen résnyire nyitja, szemöldökét felvonva, mintha így képes lenne kikergetni az imént látott hosszú rémálmot fejéből. Szinte érzi felhömpölyögni mellkasában a nevetésre késztető érzést, mikor a tökéletesen szikrázó, sárga fénysugarak betöltik ragyogó kék íriszeit. Fel sem eszmél az elfeledni kívánt színek fogalmára, mikor ütemes koppanások érik a szegényes, felkopott faajtót, melynek óvatos, csendes érintései hirtelen válnak dühössé és akaratossá, mintha egy gyilkos kívánná rászakítani az ajtót. Tompa ütődés éri mellkasát, mintha az önmagából kifordult világ zuhanása után fejjel előre csattant volna a valóság oltárán. Teste hirtelen kezd reszketni, ahogy megérzi maga körül a fojtogató hideget, és azt az állott dohos illatot, mely verejtékben úszó homlokát, s elnehezült, szürkének ható hajtincseit is már teljesen átitatta. A dobogás egyre erősebbé válik, olyannyira, hogy már el sem tudja dönteni, hogy valóban kívülről hallatszik-e, vagy csak saját szíve próbál megtébolyulni a hirtelen jött félelemtől, a sötéttől, mely nyitott szemein át árad tudatába, könyörtelenül tépve ki egy rég nem látott álomból. Egy jeges kéz tapad hirtelen karjaira, ami elegendő lendületet ad a sokkhoz, mely egy harsány sikoltást csal elő kiszáradt torkából. Teste reflexszerűen rándul össze, hogy védekezni kezdjen, azonban az idegen ebben az állapotában most jóval erősebbnek mondhatja magát nála, így kénytelen magatehetetlenül hagyni, hogy az átfagyott ujjak ajkaira tapadjanak, s végérvényesen elhallgatassák torkának ellenkező kiáltását. - Figyelj rám Coozen, én vagyok. – hallja meg a markáns, mély tónusú női hangot, melyben rögtön felismeri Merna személyét. Halk szuszogása, s elcsitult légzése jelzi a megnyugvást mely átjárja, azonban az ütemes zaj nem kíván csillapodni, csupán egyre erősebbé válik, míg egy pillanat alatt el nem ér tudatáig a soha nem kívánt szó: cyborgok. - Le kell menned a hátsó részlegbe a gyengékhez és a sérültekhez. Most nem harcolhatsz! Megértettél engem?! – a nő hangjából eltűnt a korábban oly jól ismert játékosság, ez a személy, akinek a hangját hallotta most parancsoló volt és ellentmondást nem ismerő. Elviselhetetlenül védtelennek érezte magát a helyzetben, hogy még ellent sem képes mondani, így csak hagyta, hogy azok az áthűlt kezek rántsák fel őt fekhelyéről. - Ez rátok is vonatkozik! – a hang még utoljára kitölti a kis teret, mielőtt gyors lépteik fel nem hangzanak a nemrégiben elhagyott, hosszú folyosó keskeny, alagútszerű mélyében, melynek törékeny hangfoszlányait elnyomják a kintről felhangzó, készülő csata zajai. Fogalma sincs kik lehettek még mellette, és, hogy azok követni fogják-e az ismeretlenbe; most nem tehetett mást, mint azt, hogy sodródott az árral, saját szégyenében fürödve.

2009.10.17. 22:38 Khiara Laken

Gondolatai vadul zúgnak, akár egy hömpölygő vízfolyam, mely miatt hűlő érzékei nem képesek jelezni a felcsapó vad dobogást, mintha egy hosszas másodperc erejéig egymásba olvadna a kint és a bent tomboló őrjöngés. Lelke megrezdül, mire szívéig ismét felnyúl az oktató szorítás egészen csuklójától kezdődően; fájdalomtól eltorzult maszkjával tépi fel az ajtót, miközben csak arra képes gondolni, hogy gyilkosai saját emberei lesznek.  A félhomályba burkolta folyosókat egyszerre töltik meg fékeveszett parancsok, szívdobbanások, hirtelenjében öltözködő emberek, mintha valaki egy hangyaboly mellé taposott volna. Rémületet, harcvágyat, bizonytalanságot olvas le a változékony arcokról, miközben újból felkarjába markolnak, és megindítják őt a labirintus egy neonfény övezte alagútján. - Légjáró. - sziszegik a fülébe, mire nyaka ismét felforrósodik. - Rettentő  közel. Az őrség szerint legalább két tucat cyborg.  Egyre szaporább léptei egy másik kijárathoz vezérlik, ahogyan a felkészült katonák is követik őket, egy gyors igazítást és rendezést tartva maguk között, míg a sérülteket és a gyerekeket felébresztve elterelik a hátsóbb helyiségekbe. Két tucat cyborg; nem tűnik soknak a számára, ahogyan elfeledve örlődő keserűségét felszámolja magában az esélyeket. - Itt vezetik  őket?  Mellette harsant fel a félreeső, visszaszorított kiáltás, mire utált karperece ismét mélyenszántón sajdította meg. Az őt közrefogó férfi egy Norlanaban legyártott, kissé megroncsolt adóvevőn kapja vissza a választ, halkan és óvatosan, hogy a kint menetelők ne figyelhessenek fel a megbúvókra. - Egy... - a közvetítő katona arcán a halvány meghökkentség játékát véli felfedezni, miközben kissé előre kell görnyednie, hogy égető fémszerkezetét visszatartsa. - Egy nő.  A húszas éveiben járhat... - a harcos felmordul, és gúnyosan sziszeg. - Ez vagy egy ócska vicc, vagy pedig egy rohadt csapda. - Ők sétáltak bele a mi  csapdánkba. A bázis nem létezik védelem nélkül. Körbevesszük őket, mielőtt még lejuthatnának az alagutakba, és kárt tehetnének bennünk.  A félig földbe süllyedt, halott épületen fakón fut végig a hajnal lágy fénye, mely a szemcsés térben durvának és elfojtottnak hat, ahogyan kiérnek az álmos, borzongató levegőbe, melyet már csak elvétve érzékel hamis bőrén. Az emberek egyként veszik magukhoz a szűrést biztosító maszkokat, hangtalan lépteikkel felverve a földi port, mely elveszik hamarosan a napfelkelte színeibe öltöző ködben. - Ti mögéjük. - választja el színtelen, érces logikájában fürdő hangja az egyre több főt számoló csapatot, miközben bíboros tincseibe belekap a hűvös szél. - Mi is csatlakozunk hamarosan. Lassítsátok őket.  Senki sem ellenkezik, ahogyan a katonák egy része megindul, hogy a cyborgok mögé érve feltartóztathassák őket a rájuk fogott fegyverekkel. Az önmaga vezette had egy másik kerülőutat tesz; senki sem figyelmezteti őt semmi másra, hiszen ez a harc nem elrejtett, erős érzelmeitől fog függni, így testét képtelenség lesz kikezdeni egyszerű fegyverekkel és támadásokkal.

2009.10.17. 21:43 Zev Owen

A hajnal első, lágy fényei felmelegítik a házak ébenjét, szikrázásra késztetve a beléfoglalt ezüstablakokat, melyek foglalatában néhol apró lámpások gyúlnak, emberek ébrednek, hogy napjukat kezdjék. Szemeit élénken a megnyúló házak magaslatára szegezi, várva, hogy mindez köddé váljon a meilisi szmogtömeg tengerében, az örök éjsötét hideg lélegzetében, mely évtizedek óta fészket vert ebben az átkozott, elfeledett kis világban, melyben haldokló nyögések rekedtes zöreje hallatszik a távolból, a Norlanaban jól ismert nevetések és boldog kiáltozások helyett. Nem arról van szó, hogy a pozitív emberi gesztusok iránt érezne vágyat hirtelen; maga a felkelő Nap hiányát észleli csupán, ahogy a hosszú éjszaka után, olyannak tűnik minden, mintha visszafelé hajtanák a végtelen idő nyikorgó kerekét. Kihallja a mellette helyet foglalt lány hangjából a határozottságot, hangszínéből azonban kicseng az a tébolyult dac, mellyel eddig egy pillanatra sem vettet számot. Fejét meredten szegezi előre, mintha pusztán egy tesztbáb lenne, aki a becsapódás percét várja, hogy végül darabokra szakadhasson az emberiség védelmében. Nem akar Avilára nézni, képtelen lenne újra látni azt a kihívó arckifejezést, mely ismét bizalmatlan érzéssel töltené el. Most már csak saját magára akar koncentrálni, hisz önmagában kell leginkább megbíznia, hogy a csapatot győzelemre tudja vinni; hogy ne gátolhassák semmiben mélyre rejtett érzelmei. - Most megmutathatod mit tudsz, Avila. – keményen felzengő hangszíne váratlanul töri meg a hirtelen beállt csendet, mikor a gép elnémult zajai már sejtetik, hogy földet értek. Oldalra pillant, de csak írisze mozdul az elsötétített sisak mélyén, teste továbbra is élettelen merevséggel ül a vezérlő pult előtt, a V alakú kormányt szorosra zárt ujjakkal markolva. – Természetesen Te parancsolsz, amíg én meg nem indítom a támadást. De nem hibázhatsz. – sziszegi el utolsó mondatát, egy elnémult pillanatig a lány felé fordítva tekintetét. Szemeit szótlanságba merülve keskenyíti el sisakja mögött, mely nem várt szabadsággal ruházza fel örökké változékony vonásait. Igyekszik elfojtani torkában rekedt szívdobbanásait, ahogy csatlakozik a cyborg hadosztag első sorához, és ütemesen menetelve lép ki a hófehér hajú lány vezetésével a hatalmas, elhagyatottnak tűnő épület elé.

2009.10.17. 14:34 Mizuki Sawa

Fejét felemeli, és tekintetét most a Második alakjára szegezi végigkövetve minden apró mozdulatát. Nem szentel túl nagy figyelmet a mellettük landoló ruháknak. Sokkal nagyobb figyelemmel követi azonban, ahogy a nő óvatosan felöltözteti az alvó lányt. Nem szakítja meg a gondolatatit néhány felesleges kérdéssel, hanem inkább újra a fiú felé fordul. - Igen elhiszem... És ha bárhogy is tudok segíteni, akkor megteszem. - Vajon a többiek mennyire találják érzéketlennek, mert látszólag olyan könnyen maga mögött hagyta a múlt fájdalmait. Pedig nem így van, a múl fájdalmas emlékei örökké vele vannak, és belülről emésztik, a sötétségben, és csendben, ahol senki nem látja, és nem hallja, csak ő. Soha egy percre nem tudott megszabadulni a történtekktől, és az egyetlen, ami erőt adott neki, az a remény volt. Ahogy a szüleitől tanulta, soha nem adta fel a reményt egy jobb jövőre. Még ha néha meg is ingott az elszántsága. - Én bízom benne, hogy egy nap sikerülni fog.Í Megfogta a fiú felé nyújtott kezét, és hagyta, hogy az felsegítse. Mintha csak egy reménytelen próbálkozást tett volna, hogy Daniel tükörképévé váljon, leutánozta a mosolyát, és valahol mélyen talán még örült is neki, hogy a fiú jelen pillanatban nem láthatja. - Igen, lehet, hogy ha elhagyom Meilist valahol máshol valóra válhat az álmom, de nem hagyom el ezt  ahelyet, amíg te itt vagy, és amíg bosszút nem áltam. Bár lehet, hogy utóbbi után már nem is fogom tudni elhagyni a várost, de vannak dolgok, amik fontosabbak, mint a saját álmaink...

2009.10.16. 21:05 Daniel Barth

Hó... Némán bólint, kissé megdöntve fejét, mintha csak kíváncsiságán próbálna úrrá lenni; akadozva a lányra emelve élettelen tekintetét, fájdalmas, kényszerített mosolyra húzza száját. A lány szavaira újra egy sötét lavinát indítanak el amúgy is összetörni kívánó lelkében, mire fájdalmasan összeszűkítve szemeit, újra a földbe vési fakó tekintetét. - Elhiszed, ha azt mondom, szeretnék megszabadulni tőle? – tompán megremegő, rekedtes hangja alig hallhatóan, szinte már halotti suttogásként szólal meg, remegve vár legalább néhány, apró könnycseppre, megfakult szemei azonban továbbra is csak élettelenül merednek a sötétség fedte homályba. Idegenül pillant a Második sötét alakja felé, mikor az kissé feléjük lép; némán rázkódik össze, ahogyan a feléjük hajított ruhák tompa puffanással csapódnak a hátát támasztó hideg falnak, majd tehetetlenül csúsznak le egészen a földig. Néhány másodpercig még a robot hideg alakját követik rezdületlen vonásai, majd újra mozdulatlanná dermed, lassan maga elé fordítva semmibe vesző tekintetét. - Ha itt hagyod ezt a romhalmazt, máshol talán teljesülhet az álmod. – halványan elmosolyodik, karját lassan leengedve mozdulatlan válláról, bizonytalanul támaszkodik neki a falnak, segítve mozgását, miközben feláll. Kezét akadozva nyújtja a lány felé, féloldalas mosolyával ellágyítva arcának fagyos vonásait; óvatosan hátrébb lépve húzza föl Mizuki alakját is a földről.

2009.10.16. 12:56 Khiara Laken

Önkívületlen mozdulatokkal vezérli tovább merev kiállású alakját a labirintusszerű alagutakban, melyeket egy csapásra töltenek meg ütemtelen hangokkal, ahogyan néhány gyorsan eszmélő harcos fegyverét fogva lép ki a folyosóra, keresve a hangos feljajdulás forrását. Egy percig sem képes törődni velük amiatt a lelki pulzálás miatt, mely zubogó bal felétől járja át vázának vonalát, s melynek zsibbasztó forrósága illúziók nélkül hevíti fémtartozékait, mintha élő és lázas lenne. Tüzesen fáj, sajog a feje és a mellkasa, mert az emberek ismét emlékeztették őt arra az mérhetetlen undorra,  amelyet semmi sem törölhet ki szelleméből a testek és önmaga iránt.  Minden ruhát magához vesz, amelybe ujjai beleakadnak, majd tökéletesen elfedve a bent dúló sokkot és a befagyott, embertelen tombolást lép vissza a szűkös rejtekhelyre. Üveges szemei előre merednek, rá sem hederít a meilisekre - a legkevésbé sem érdekli, mit zavart meg és mit nem -, s későn észrevéve a földön heverőket hajítja feléjük lendületből a göncöket, melyek a fal mellett találnak helyükre. A kezében maradottakkal hajol vissza kimérten Coozen teste fölé, leemelve alvó, kötések tarkította alakjáról a piszkos leplet, s magányos némaságba burkolózva kezdi felöltöztetni, mielőtt még teljesen kihűlne.  Levehetetlen karperece minduntalan jeges tekintete elé kerül; modernebb és masszívabb, mint előző pántja, s mintha már előre összeszerelték volna egy robot számára, csatlakozik erőteljesen csuklójának ívére. Fekete kijelzőjén monoton vörös csíkok futnak és tűnnek el, melyek még csak illeszkedni próbálnak szerkezetének csitulni nem vágyó zakatolásához. Marja  őt a látvány, akár egy lassan ölő méreg, várja, mikor sípol fülébe, miközben mélyen most úgy érzékeli, ha ajkait nem szorítaná, újból és újból sikoltani kezdene a semmi felé.

2009.10.15. 20:19 Mizuki Sawa

Visszamosolyog a fiúra, majd előre fordítja a fejét, és a semmibe néz. Gondolatai a múltban járnak. A kezdetektől, amikor még a szüleivel és a bátyjával élt együtt, amikor még igazán kicsi volt, és mindig a testvérével játszott. Akkoriban nem sok minden kellett, hogy boldog legyen. De az emlékek egyre sötétebbek és magányosak lettek. És bár most sem volt egyedül, hiszen Daniel ott volt vele, már mennyi ideje is? Annyira összefolytak az órák és a napok, hogy már meg sem tudta volna mondani. Viszont még most is egy része egyedül érezte magát, nem érezte úgy, hogy tényleg lett volna valaki az oldalán. Hirtelen a fiú kezének a súlyát érezte a saját kezén, majd ahogy megszorította. Bár Daniel keze is hideg volt, mégis melegséggel öntötte el az érzés. És egyidejüleg hajtotta a fejét a térdére, eltakarva az arcát, és a lassan előtörő könnyeket. Amikor a fiú elengedte a kezét, még várt egy kicsit, mielőtt visszahúzta a sajátját, és körbeölelte felhúzott lábait. - Igenis meg nemis. Eredetileg anyukámé volt, aki azt hiszem az ő anyukájától kapta, és később nekem adta, mert annyira tetszett. Mindig látni akartam a havat. Kiskoromban végig csak az az egy álmom volt, hogy lássam, ahogy havazik, és játszhassak a bátyámmal a frissen lehullott fehér hóban. De ez egy álom, amit hiába kergetek. Nem marad más, csak a vágyakozás, és az emlék azokról az időkről, amikor még hittem benne, hogy valóra válhat. Kicsit felemelte a fejét, és oldalra fordította, hogy szemügyre vegye a fiút. Megint mintha változott volna. Mindig, mikor úgy tűnik előre haladnak, jön egy lépés vissza. Ez most sem volt másképpen. Csak némán szemlélte a fiút, mielőtt újra visszahajtotta a fejét. - Ennyire nehéz a múlt láncaitól szabadulnod? - kérdezi halkan merengő hangon.

[1115-1096] [1095-1076] [1075-1056] [1055-1036] [1035-1016] [1015-996] [995-976] [975-956] [955-936] [935-916] [915-896] [895-876] [875-856] [855-836] [835-816] [815-796] [795-776] [775-756] [755-736] [735-716] [715-696] [695-676] [675-656] [655-636] [635-616] [615-596] [595-576] [575-556] [555-536] [535-516] [515-496] [495-476] [475-456] [455-436] [435-416] [415-396] [395-376] [375-356] [355-336] [335-316] [315-296] [295-276] [275-256] [255-236] [235-216] [215-196] [195-176] [175-156] [Korábbi]