#1 n O r L a N a . a szerep .



»
 
oo1. főoldal
»
oo2. vendégkönyv
» oo3. itt hirdess
»
oo4. panaszkönyv
»
oo5. ötletkönyv
»
oo6. társoldalaim
»
oo7. about blackfox

AJÁNLOTT KÉPKERESŐK

PhotoBucket
deviantART

Légy részese Te is 2201 legmerészebb kalandjának, ahol bármi megtörténhet.

 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 

 

 

 

 

 


   

 

 

       

 

 

            COOZEN SANA | KHIARA LAKEN | DANIEL BARTH | MIZUKI SAWA | ZEV OWEN  | AVILA MECOI
        DYLAN DYE  | ELIJAH HOOPKINSON  | HAYLEY CATHERINE SPLASH | CALLIEOPHE ROBBINS        

                         NORLANA      MEILIS      EGYÉB
                                                  Belváros                         Külváros                Minden más

 

 

 
Norlana | Belváros
[568-549] [548-529] [528-509] [508-489] [488-469] [468-449] [448-429] [428-409] [408-389] [388-369] [368-349] [348-329] [328-309] [308-289] [288-269] [268-249] [248-229] [228-209] [208-189] [188-169] [168-149] [148-129] [128-109] [108-89] [88-69] [68-49] [48-29] [28-9] [8-1]

2009.08.15. 19:22 Idézet
Mizuki Sawa

Kicsit furcsa érzés, hogy mst nem ő felelős az esőért. Már rég nem volt ilyenben része, de élvezi, ahogy a hűs esőcseppek bőrét érintik, és szép lassan teljesen átnedvesítik. Nem foglalkozik az emberek pillantásával, és kíváncsi tekintetükkel, csakis arra koncentrál, hogy beérjenek az utcába.
- Nem tudom... Valahogy Meilisben könnyebben boldogulok, mint itt... 
- Ha fura is... nekem ott jobban tetszett, ott még nem voltál ilyen... Vagyis már nem... - Lehajtja a fejét. Lehet, hogy ezt most nem kellett volna mondania, a fiú se direkt bántotta meg, de már nem bírta magában tartani. Túl sokat kellett elviselnie, és pont ez nem ment már. 
Amikor Daniel közelebb lép hozzá, legszívesebben újra elhúzodna, amolyan 'önvédelem' képpen, de a fiú átkarolja, és nem engedi, csak még közelebb lép hozzá.
- Ne csináld... Ne tedd, ha úgyis csak megint olyan hűvös leszel. Sokkal könnyebb lenne elviselni, ha nem csinálnád ezt... - Megpróbálna ellenállni, de nem megy neki. Inkább odabújik a fiúhoz, fejét mélyen eltemetve a fiú kabátjában. - Félek. Norlana rettegéssel tőlt el...
Tudja, hogy nem kéne megint a fiú támaszára hagyatkoznia, főképp nem most, hogy ilyen kiszámíthatatlan, de nem bír neki ellenállni. Szüksége van most erre a melegségre. Az egész helytől kirázza a hideg, és legszívesebben visszamenekülne a fülledt mérgező városba, de ha már itt van végig kell csinálnia. Ha már eljutottak idáig, akkor itt az ideje megbosszúlni a családját, és minden mást is.
- Először talán találnunk kéne egy rejtekhelyet, aztán majd kiötlünk valmi tervet... - Lassan elindul az utcácskában, de tulajdonképpen nem tudja merre tart, fogalma sincs, merre kéne menniük. Megáll, és a fiúra néz. - Azt hiszem most a te segítségedre lenne szükség...
Némán reméli, hogy a fiú most hogy újra lát, már sokkal inkább olyan lesz, mint mielőtt felhozták ide. Remélte, hogy a fiú, aki olyan sokat jelent neki, most is képes lesz rá, hogy a biztonság érzését nyújtsa neki. 
Ahogy lépkednek az utcán, nézi, ahogy az esőfüggöny körbevesz mindent, és elzárja őket a külvilágtól.  A nem oda tartozásuk érzése erősen körül veszi.  Tudja, hogy kilógnak onnan, de ez nem zavarja. Sőt inkább örül is. Nem akarna a norlanaiak közé tartozni. Nem tetszik neki a város, mintha az egész egy nagy hazugság lenne. Minden csak egy álca, és semmi sem olyan, mint ahogy az kinéz. Nem irigyelte az itt élőket. Nem gondolta volna, hogy valaha ezt fogja mondani, de ennél még a meilisi élet is jobb.
 


2009.08.15. 19:10 Idézet
Khiara Laken

 Jeges szemei erős hunyorgásba tódulnak, amint engedelmesen követve az Elsőt kilép utána a szabad ég alá. Kirázza a vérfagyasztó hideg az esőcseppek szakadatlan ostromától, ahogyan pillanatok alatt átáztatják a rajta lógó holmikat, melyek még inkább elnyúlnak vékony váza felett. Szinte marják őt az újszerű érzések, miközben a vihar hangjai eggyé mállnak a közelben felcsendülő utasítással.
 Egy kimért, megfeszített pillantást vet a mellette megmozduló alakra. Fogalma sincs, mi ezzel a szándéka, ahogy szinte a vérfagyasztó semmi fölött táncolnak a csúszós peremen; a szitáló esőfüggöny és az égben, a körülöttük járó, derengő felhők teljességgel elmossák még a legcsekélyebb látóhatárt is, azonban neki ugrania kell, mert ha azt utasítja, akkor ő minden ellenvetés nélkül leveti magát  még a látszólagos semmibe is.
 Nincs benne tudatosult félelem, ez azonban jóval több, mint puszta vakmerőség; nem tehet mást, kissé megbicsakló térddel, mélyen verdeső, dobbanva meglódult szívveréssel, makacs némaságba borulva igyekszik megmutatnia, mit tud, ám inkább csak esetlenül lépve egy elnyújtottat.
 Ugrik.


2009.08.15. 15:43 Idézet
Zev Owen

A vihar szülte, borús ég fénye némán villan át a felfelé nyúló messzeség sötétjén, mely olyan feldúltan kavarog, akár a tengeren felbőszült hullámok fékevesztett indulata. A felhőket kettéhasító villámok bódító kék színe alig észlelhető másodpercekre világítja be a halovány neonfényben fürdő szobát, melybe hirtelen vegyül, egy vadul feltörő fényjelzés vérvöröse. Ahogy váratlan mozdulattal megtorpan a helyiség közepén, hirtelen észleli a memóriájába suttogó, közelgő veszély csalogató hangját, melynek információi egy pillanat töredéke alatt ivódnak gondolatainak mélyére, akár egy megérzés, mely lassú méregként ereszkedik alá drótjainak borzongató áramlásában.
- Uram! Elkötöttek egy légjárót! – csapódik fel megrezzenve az automata fémajtó egy felfegyverkezett cyborg osztag előtt, úgy, hogy még megszokott szisszenését sem hallani, csak a kicsapódást követő, ütemes remegést.
- Nyugalom, tudok róla. Megadtuk nekik az egérutat, hadd kotródjanak vissza Meilisbe. – adja meg válaszát elmélázó hanglejtéssel, ahogy ráérősen beosztottja felé fordul, pillantásával mérve végig arcának alig kivehető riadalomban úszó élét, várakozón ösztönözve arra, hogy folytassa.
- Félre ért. A jelentés szerint egy másik is irányt változtatott. A radar szerint a központ közelében tartózkodik. Nem érte el a kijelölt úti célt, arról azonban nincs tudomásunk, hogy leérkezett e, vagy még mindig a levegőben van. A látási viszonyaink korlátozottak.
- Ez esetben majd én intézkedek. Kedves Másodikunk már amúgy is feszélyezve érzi magát ebben a légkörben. – lassan fordul az említett lány felé, hogy a felderengő neonfényben tisztán láthassák egymás arcát. Egyik szemöldökét kimérten felvonva pillant le rá, majd leintve a fegyelemre szervezett osztagot újra megszólal.
- Nem kell rögtön pánikba esni. Húsz perc sem kell és itt leszünk. – ajka gúnyos mosolyba szalad, ahogy sötét pillantást vetve a vezető cyborga, belé fagyasztja ajánlkozó szavait. – Nem, fedezni sem kell minket. Utasítom, hogy vonuljon vissza.
Aranyszín szemeinek tükörcsillámlású fényei végigszikráznak a szürkén sötétlő falak egyhangú vonalán, míg el nem érik a légjáróval érinthető lejárati terasz esőcsíkozta alakját, mely mintha folytonosan Norlana ezerszínű szíve felé hívogatna annak sötétben derengő, gyémántként ragyogó körvonalaival.
- Gyere, most megmutathatod, mit tudsz. – ejti szavait kajánul elvigyorodva, ahogy kilép az üvegajtó előtti kiszögellésre. A rászakadó esővíz váratlanul felzúgó erejét, s hangjait érzékeli maga körül, amint a záporozó, jeges cseppek kihűlt szövetének vonalába olvadnak, eláztatva, s arcára tapasztva fekete színben játszó tincseit, elnehezítve magára aggatott ruháit.
Türelmesen vár, míg az osztag visszavonul, s a Második robotváza beéri a kiugró párkánynál, majd egy erőteljes mozdulattal ragadja meg a mellé lépett lány csuklóját. Tekintetét a magasba emeli, s mélyen szántó szemeit lehunyva, komoly vonásokat próbál erőltetni magára, azonban látni a benne bujkáló flegma, gúnyos mosoly már-már félelmetesnek ható játékát. Lassan mozdul előre, a vihartól összemosott végtelen felé, egy pillanatra megtartva szög egyenessé dermedt testét.
- Ugorj.


2009.08.15. 14:21 Idézet
Daniel Barth

Megremegve, hosszasan fújja ki a levegőt, mely feltűnően tisztább, mint amilyen Meilisben valaha is volt, mégsem képes élvezni ezt az új helyzetet. Mostmár az is bántja, hogy feszültségét a lányon vezette le az imént, pedig neki aztán tényleg nem akar rosszat. Szándékosan tesz úgy, mintha nem érdekelné, hogy eltávolodott tőle Mizuki, fejét direkt az ellenkező irányba fordítja, hogy az ne láthassa a szemeiben csillogó zavarodottságot.
- Nem haragszom, csak fájt... Nem vagyok hozzászokva, hogy így beszélnek velem, főképp nem olyas valaki, aki ennyit jelent nekem, mint te... Segítettem, mert megígértem, de ezt már mondtam. És ne kezd megint, hogy nem csináltál semmit. Mindketten ugyan annyit tettünk azért, hogy itt lehessünk...  – nem válaszol, csupán aprót bólint, szinte észrevehetetlenül.
Fél, hogyha megszólalna, hangja megremegne, és nem akarja, hogy újra elveszítse az irányítást a saját érzelmei felett. Halk, még mindig bizonytalan léptekkel követi a lányt, tenyerével végigkövetve valamelyik falat, majd mikor egy pillanatra megállnak, előveszi kardjait, s fejébe húzza fekete kapucniját. Talán az eső ellen, de inkább csak mások pillantása ellen.
Túlságosan is különbözünk az itteniektől. Már most többen állják körül a légjárót. Ebben teljesen biztos vagyok.
- Erre gyere. – a halk suttogás irányába indul el lassú léptekkel, azonban mikor lelép a légjáró rámpájáról, megkönnyebbülten felsóhajt.
Bár már egy apró tömeg gyűlt össze a szokatlan jelenség körül, mégis próbál a lehető legnyugodtabban mozogni, hogy ha már külsejével kitűnik, legalább a viselkedése ne legyen feltűnő. Magukon érzi néhány ember érdeklődő pillantását, amitől csak még inkább lehajtja fejét, fegyvereit azonban visszacsúsztatja a bőrhüvelybe.
Mikor egy eldugott kis utcácskába érnek, lehúzza fejéről a kapucnit, mire néhány súlyos esőcsepp folyik végig hegekkel borított arcán.
- És most hogyan tovább? – némán néz maga elé, valami terven gondolkodik, azonban semmi sem jut az eszébe.
- Nem tudom... Valahogy Meilisben könnyebben boldogulok, mint itt... – mosolyodik el halványan, majd közelebblép a lányhoz.
Nem akarja, hogy ennyire ellenszenves legyen vele. Érzi, hogy legszívesebben, újra elhúzódna tőle, azonban ezt nem hagyja, akadozó mozdulatokkal átkarolja a vállát, s egy újabb, bizonytalan mozdulattal közelebblép.


2009.08.15. 11:55 Idézet
Mizuki Sawa

- Ne beszélj ilyeneket. Nem fogom hagyni, hogy akármi is történjen veled. És magamra is vigyázok, ígérem.- A szavak magukban elegek lettek volna, hogy megkönnyebbüljön, de a hűvösség és zárkózottság, ami a fiú régi énjének az emlékét ébresztette fel benne romba döntött mindent. Bármennyire is szeretett volna hinni a szavaknak, most csak egy apró, szinte láthatatlan remény maradt, és semmi több.- Egyébként hol vagyunk? Csak mert a kintről beszűrődő hangok alapján a norlanai elit lakónegyed kellős közepén raktad le a gépet!?
- Nem tudom... - motyogja halkan, és megrándítja a vállát. - Csak kerestem egy olyan helyet, ahol elég hely van, hogy lerakjam... - Nem bír megküzdeni a benne növekvő fájdalommal, így inkább oly módon elfojt minden érzelmet, hogy már-már úgy hat mint egy bábú. Nem csak hangja, de teljes kisugárzása is erről árulkodik.
- Jó, oké... Rendben, nyugalom... Nos, van valami ötleted afelől, hogy hogyan tudnánk feltűnés nélkül elhagyni a légjárót? Csak mert ha van, akkor nyögd be légy szíves.- Na ennyit az érzelmek elfojtásáról. Lassan ő is feláll, de nem megy oda a fiúhoz, inkább elhúzodik pár lépésre tőle, és nem szól semmit. Norlana ismét tönkre teszi a boldogságom? Elveszi az egyetlen embert, aki még maradt nekem. AZ egyetlen érzést... Gyűlölöm!!! Elkapja a vágy, hogy Danielre nézzen, de összesezdi magát, és ellenáll. Ehelyett elfordítja a fejét, és a csupasz fémfalat nézi. Tekintete árulkodik mindarról, ami most lejátszódik benne, de ezt senki nem láthatja.
- Ne haragudj. Megint csak én dumálok, pedig nem tettem semmit azért hogy eljussunk idáig. A te érdemed, akárhol is vagyunk. Köszönöm, hogy segítettél. Már megint én vagyok a bunkó, pedig neked kéne engem piszkálnod, amiért nem csináltam semmit. Az, hogy idáig eljutottunk, nagyobbrészt a Te érdemed. - Halkan sóhajt, miközben afiút hallgatja. De még mindig nem néz rá, nem fordul felé.
- Nem haragszom, csak fájt... Nem vagyok hozzászokva, hogy így beszélnek velem, főképp nem olyas valaki, aki ennyit jelent nekem, mint te... - Most nem csak testileg, de lelkileg is távolinak érzi magától Danielt. Nem volt már semmi, amibe kapaszkodhatott volna. - Segítettem, mert metgígértem, de ezt már mondtam. És ne kezd megint, hogy nem csináltál semmit. MIndketten ugyan annyit tettünk azért, hogy itt lehessünk. - És bárcsak ne tettük volna... Ott lent minden sokkal jobb volt. De vajon lesz még valaha olyan? Vagy msot már újra csak a rossz és a szenvedés marad?
– Ideje mennünk, hogyha nem akarjuk, hogy mindenki felfigyeljen ránk. És mivel a légjáró majd úgyis elvonja a figyelmüket, lehetőleg minél gyorsabban itt kéne hagynunk...  - Némán egyetértően bólintott, és elindult a kijárat felé. Körbe nézett, és mivel még nem volt olyan nagy a tömeg körülöttük megvárta, amíg senki nem nézi őket, és lassan kisurrant.
- Erre gyere. - suttogta a fiúnak, és elindult az egyik kis eldugott utca felé, ahol nem volt senki. Mikor oda értek pár lépés távolságra maradt Danieltől, és úgy fordult felé. - És most hogyan tovább?


2009.08.14. 22:23 Idézet
Daniel Barth

Halkan felsóhajt, mikor észreveszi, a lány még mindig nem tesz egy apró próbálkozást sem, hogy irányítsa a gépet, mégsem mozdul el a légjáró biztonságot adó fala mellől. Végül néhány csöndes, feszült perc múlva a jármű megremeg, ahogyan lassan, de biztosan földet ér.
Ahogyan a motor halk, már-már émelyítő zúgása egyre halkul, majd végül teljesen elcsendesedik, csak a kinti Világ éles zajai, és az eső monoton kopogása hallatszik. Néhány lépés tétova, félénk üteme játszadozik az évek alatt elhasználódott fém padlózaton, míg végül a lány mellé ér, s bizonytalanul lekuporodik ő is.
Halványan elmosolyodik annak halk szavainak hallatán, majd megkönnyebbülten fújja ki a tüdejében rekedt levegőt, mikor az szorosan átöleli, és a vállára hajtja fejét.
- Mielőtt kimennénk, és belevágnánk... N-nem maradhatnánk még egy kicsit így...? Szeretném a veled töltött pillanatokat örökké az emlékezetemben őrizni, és hát... ... Meglehet, hogy nem lesz több... – csak szótlanul, bizonytalanul kissé megingatja fejét, majd újra térdére támasztja állát; szemeit csak félig kinyitva, szinte kábultan néz a semmibe.
Nem... Az nem lehet. Nem adhatod fel ilyen könnyen...
- Ne beszélj ilyeneket. Nem fogom hagyni, hogy akármi is történjen veled. És magamra is vigyázok, ígérem. – szavai – bár nehezére esik – most újra olyan érzéketlenek, és elhidegültek, mint amilyennek valójában képzelte magát, eddig. Fejét akadozó mozdulatokkal fordítja el oldalra, azonban szándékosan nem néz a lányra, tekintete valamerre a semmibe, az Ő alakja mögé kalandozik.
- Egyébként hol vagyunk? Csak mert a kintről beszűrődő hangok alapján a norlanai elit lakónegyed kellős közepén raktad le a gépet!? – hangja rekedtes, meggyötört, mégis próbálja nem megbántani a lányt, csupán egy normális kérdésként próbálja feltenni, most mégis kissé ideges.
Nagyszerű, így még nehezebb lesz feltűnés nélkül bekeveredni a központba. Ráadásul kicsit sem lesz majd feltűnő a megjelenésünk...
- Jó, oké... Rendben, nyugalom... Nos, van valami ötleted afelől, hogy hogyan tudnánk feltűnés nélkül elhagyni a légjárót? – lassan feláll, karjaival megtámasztva magát az irányítópulton. – Csak mert ha van, akkor nyögd be légy szíves. – érzi, hogy már megint megbántotta a viselkedésével a lányt, így fejét lehajtva felé fordul, majd halkan felsóhajt.
- Ne haragudj. Megint csak én dumálok, pedig nem tettem semmit azért hogy eljussunk idáig. A te érdemed, akárhol is vagyunk. Köszönöm, hogy segítettél. Már megint én vagyok a bunkó, pedig neked kéne engem piszkálnod, amiért nem csináltam semmit. Az, hogy idáig eljutottunk, nagyobbrészt a Te érdemed. – félszegen elmosolyodik, majd visszafordul a hatalmas üveg”ablak” felé, mely előtt az ezernyi gombbal felszerelt irányítópult található. – Ideje mennünk, hogyha nem akarjuk, hogy mindenki felfigyeljen ránk. És mivel a légjáró majd úgyis elvonja a figyelmüket, lehetőleg minél gyorsabban itt kéne hagynunk...


2009.08.14. 20:15 Idézet
Mizuki Sawa

Boldogan adja át magát pár röpke pillanatra a fiú közelséének és melegségének. Véleménye szerint túl hamar szakad meg, de azért már ez is jól esett neki, és új erőt merített belőle.
- Hogyha kegyeskednél végre irányítani a gépet, akkor talán nem zuhanunk le. Egyébként pedig... Igen, kibírtam azt a 8 évet. De csak mert muszáj volt. Rengetegszer próbáltam feljutni, de soha nem sikerült. Vagy lezuhant a gép,még indulás után, vagy odáig sem jutottam, el hogy elinduljak vele. Amikor ti megjelentetek, reméltem, hogy végre van egy esélyem... Aztán megkértelek, hogy segíts... És nem akarok tőled megszabadulni. Miért akarnék? És mi van akkor, ha bajba kerülünk?! Legalább nem vagyok egyedül... - Hosszasan nézte a fiút, és tekintetében mindenféle érzelem felbukkant. Végül elmosolyodott, de még mindig nem mutatta jelét, hogy kezébe szeretné venni a gép irányítását. Általában nem szerette, ha bármiben is át kellett vennie az irányítást, nem szerette ezt a szerepet.
– Én nem tudom vezetni. Ülj le. Merre van a központ? - beleborzong ebbe az ismerős, és mégis oly távolni hangnembe. Nem akarja mutatni, de nem tudja től jól titkolni mennyire fáj neki.
- K18-as. Rossz irányba halad. Forduljon 28°-ot nyugatnak! - megszólal a gépies hang, de nem zavarja, amúgy se állt szándékában válaszolni Danielnek. Nem tudott ilyen könnyen átlépni a bántó viselkedése felett. Mégha mindezt nem is direkt tette.
- Látod? Már mindenkinek feltűnik, hogy itt bénázunk! Rakd le a gépet valahol a központ közelében...  - Egy darabig csak néz  afiú után, de nem tesz egy lépést se semerre. Sívbe markoló látvány, ahogy leroskad a falba. Legszívesebben oda menne, megölelné, és átadná neki az összes melegséget, szeretetet és boldogságot, amit magában érez. De nem teszi. Helyette csak sóhajt egyet, majd lassú léptekkel odamegy a kormányhoz, és leül. Nem foglalkozik az újra és újra felcsendülő gépi utasításokkal. Helyette egy ideig körbe kering, felméri a terepet, majd talál egy kicsit eldugott leszállópályának alkalmas helyet, ahol leteszi a gépet. Még egy kicsit csak ül ott, és fátyolos tekintettel néz maga elé.
- Nem akarok egyedül maradni... Ne kényszeríts rá... -meghallja a fiú halk suttogását, és rögötn arra fordítja a  fejét. Feláll, és félénk léptekkel megy oda a fiúhoz, ahol aztán leül mellé.
- Nem, nem foglak. Őszíntén szólva nem is tudnálak... Nem tűnt még fel, mennyie szükségem van rád? EL tudnéd képzelni, hogy én nélküled legyek? Mert én nem... - MIntha nem is lett volna semmi, nem fájt volna még neki a fiú iménti hűvössége, szorosan átölelte, és fejét a vállára hajtotta. Mélyen magába szívta a fiú jellegzetes és egyedi illatát, amit annyira szeretett. - Mielőtt kimennénk, és elevágnánk... N-nem maradhatnánk még egy kicsit így...? Szeretném a veled töltött pillanatokat örökké az emlékezetemben őrízni, és hát... - Egy picit elhalgatott. - ... meglehet, hogy nem lesz több...


2009.08.14. 12:19 Idézet
Khiara Laken

 Természetes ellenérzések dolgoznak benne, ahogy a robot fenyegetően fölé magasodik, s kiejti a kegyetlen hévvel fűtött szavakat, mintha égető árnyával képes lenne felemészteni egész lényét. Gépies agya szinte issza az utasító hangot, minden éles lejtést, melyeket átdolgozva áramoltat végig fémvázának és hálózatának még legvékonyabb drótján is. Lelke mintha métereket csúszott volna a jégverem mélyére, jajdul fel fájdalmas szisszenéssel, egy örökkévalóságnak tűnő idő alatt megremegve dermesztő, kietlen sivatagának fény nélküli temetőjében.
 Rettentően gyenge volt még, és felkészületlen – a második robotváz már nem méltatja őt, ahhoz túlságosan süket, vak, és zord, hogy teljes körű figyelmet szenteljen egy idegen betolakodónak.
 Süket, felerősödött hallása mégis tompa puffanásokként veszi fel a robot lépéseinek szinte néma visszhangjait, melyeknek vége csendesen múlik ki az egyre szelídebben csepegő eső kopogásában. Teste fémalkatrészei, forgó és pumpáló kerekei, műszerei zizegése tiszta melódiaként hozza egyensúlyba magát a mélyen dobogó műszívvel. Mire feleszmél, már elnémult robotként szemléli a kinti Világ csituló zokogását, fagyos ércességgel felszólítva önmagát.
...szereted az esőt, nem igaz...?
 Felgyorsított, ingó lépkedéssel siet az Első után – kezeit még kissé esetlenül lóbálva, hogy megtartsa egyensúlyát -, összekoccanó fogakkal, sikeresen beérve a tiszteletet ébresztő, neonfényekben vibráló alakját. Kissé lemarad mögötte, s megfeszített erővel suttogja magában az alapvető instrukciók tökéletesített formáit, melyeket valahol mélyen kelletlen elismeréssel nyugtáz, ezzel színt vonva a szürke egyhangúságba. Pislogás nélkül, lemerevedett fókusszal próbálja utánozni a ruganyos, tökéletes lépteket, a kifogástalan tartást, a tiszteletteljes kezek rezdüléseit, melyeket mintha fentről irányítana a báb határozott mestere.
 Egy súlyos, rekedt sóhajban kifulladva nyugtázza, hogy elhagyták a labortermet. Öntudatú gondolatai makacsul kanyarodnak vissza a megnyugvás felé, hogy végre kiléphetett a halál övezte helyiség fullasztásából - ám ezzel mintha szabadjára is eresztették volna egy darabot a pusztulás lényéből.
 Meg sem próbál már szimulálni. Annyira egysíkú és önvezérlésű, s rettentően hiányoznak neki a tápláló érzelmek, de mintha lehetetlen szomjúságát oldó, hideg víz után szomjazna, most ez is elérhetetlen távolságban kínálja fel magát neki. Talán erősebbé válhat, cikáznak át robotos merevségű agya felett a bizsergő hullámok, ha feláldoz egy részt önmagából. Ő nem lesz mindig mellette, ellene lesz, s tökéletesítenie kell a robottest minden porcikáját, ha nem akar mindörökké függeni az Elsőtől, s ha félemberként mindössze csak egy ócskavas lehetett.


2009.08.13. 21:02 Idézet
Daniel Barth

- Igazam? Nekem? Nem... Nem hiszem. Mindig csak tévedek. A mást úgy értettem, hogy túlságosan is különbözöm tőled, gyenge vagyok, és ezért nem illünk össze.... Ha nem lennék itt... Azt a 8 évet is nagyon jól kibírtad úgy, hogy ne vigyenek föl...Nem tűnt fel, hogy mióta megjelentem, egyfolytában bajba kerülünk? Jobb lenne, ha megszabadulnál tőlem, minél hamarabb... Mert én képtelen vagyok tőled elválni Daniel... – némán áll egy helyben, tekintetét megadóan a lány alakjába vésve, valami válaszon töri a fejét.
Az eső szüntelen kopogása és a motor monoton zúgása idegölő zajként jut el hozzá, s csak apró fejrázással próbál újra a feladatára koncentrálni.
Miért vonod el mindig a figyelmemet?
- Nem, nem foglak cserbenhagyni. Soha! Ígéretet tettem, és be is fogom tartani, mert fontos vagy nekem... Te vagy a legnagyszerűbb ember, akivel találkoztam... – karjait gyengéden nyugtatja a lány derekán, azonban néhány rövidke pillanat után elengedi, majd imbolygó léptekkel hátrál, egészen az irányító-pult előtt lévő karhoz.
- Hogyha kegyeskednél végre irányítani a gépet, akkor talán nem zuhanunk le. – szándékosan nem válaszol a lánynak, nem akar vitatkozni. – Egyébként pedig... Igen, kibírtam azt a 8 évet. De csak mert muszáj volt. Rengetegszer próbáltam feljutni, de soha nem sikerült. Vagy lezuhant a gép,még indulás után, vagy odáig sem jutottam, el hogy elinduljak vele. Amikor ti megjelentetek, reméltem, hogy végre van egy esélyem... Aztán megkértelek, hogy segíts...  És nem akarok tőled megszabadulni. Miért akarnék? És mi van akkor, ha bajba kerülünk?! Legalább nem vagyok egyedül... – hajtja le a fejét, miközben lassú mozdulatokkal feljebb irányítja a légjárót. – Én nem tudom vezetni. Ülj le. Merre van a központ? – hangja halk, mégis újra körbeveszi az érzéketlenség, mint ahogyan az első néhány órában szólt a lányhoz. Mint egy robot. Kihűlt, és elhaló.
- K18-as. Rossz irányba halad. Forduljon 28°-ot nyugatnak! – a rádió recsegésétől hirtelen összerezzen, azonban tudomást sem vesz róla, továbbra is egyhelyben állva, bizonytalanul próbálja irányítani a gépet, feszülten várva, hogy a lány végre átvegye a helyét.
- Látod? Már mindenkinek feltűnik, hogy itt bénázunk! Rakd le a gépet valahol a központ közelében... – hangja most kissé vádló, néhány pillanat múlva azonban makacs sóhajjal lehajtja fejét.
Miért dirigálok én? Hiszen én nem tettem semmit azért, hogy sikerüljön...
Szédelegve, bizonytalanul hátrál néhány lépést, míg hát nekiütközik a légjáró falának, majd csöndesen lekuporodik annak aljánál, térdeit átkarolva arcát szürke tincsei mögé rejtve. Még mindig, ennyi év után sem tudja titkolni, mennyire idegessé válik egy olyan helyen, ahol nem képes tájékozódni. Nem akarja megbántani a lányt a rideg viselkedésével, egyszerűen csak...
Mennyire élvezte, amikor egyszer, régen az apja tanítgatta, hogy hogyan kell vezetni egy ilyet. Alig lehetett 7-8 éves, mégis annyira fel tudta fogni a dolgokat. Persze sokan nem nézték jó szemmel, hogy egy Meilisi gyerek miért akarna éppen légjárót vezetni, de mégis...
Arcán fájdalmas mosoly jelenik meg, ahogyan visszaemlékezik, szemei most még fakóbbnak tűnnek, mint eddig voltak, mégis összeszorul a szíve. Sokszor gyűlölte a szüleit, de így utólag. Mostmár bánja, hogy akkor még velük is olyan ellenségesen bánt. Pedig mennyi mindent tettek érte! Olyanokat is megtudott, amit a Meilisi emberek legtöbbje még álmodni sem mert. Apja annyit mesélt arról, hogy milyen volt még nagyon régen az élet, amikor még nem volt Norlana, és Meilis volt a nyüzsgő nagyváros. Ez már csak mint mese keringett tovább a családban, hisz már nagyon rég volt, mégis mindig nyugalommal tölti el, hogyha arra gondol, egyszer talán újra eljön ennek az ideje.
- Nem akarok egyedül maradni... Ne kényszeríts rá... – suttogja maga elé alig hallható hangon, ahogyan a lányra emeli szürke tekintetét, s újra mélyen a szemébe néz, mindent eláruló pillantással.


2009.08.13. 20:56 Idézet
Zev Owen

Mélyen elgondolkodó pillantása fürkészve méri végig a saját maga alkotta testet, mintha az valami hibát, vagy nem várt dolgot produkált volna. Szemeinek élénk forgású tükre a legkisebb időegységekre bontva méri fel az alig kivehető, merev mosoly információtartalmát, addig tágítva pupilláját, míg a borostyánszín rész csak egy aranyló szegély nem lesz az ébenszínre vált szembogár mentén.
- Mit akarsz tőlem Második, a karjaimban vigyelek ki? Vagy csak utasításra vársz? – sziszegi megfeszített állkapoccsal, ahogy hirtelen felcsapó, háborgó indulata megmutatkozik sűrű érzelmeinek érthetetlen kavalkádjában.
- Nagyon ajánlom, hogy minél előbb összekapd magad, mert ha nem így lesz, nem marad belőled más csak egy halom ócskavas. Vannak lábaid, amik tudtommal arra valók, hogy használd őket. Már képes vagy járni, szóval... - egy határozott lépést téve előre, hagyja, hogy éjfeketében játszó sziluettje a lány alakja fölé magasodjon.
- Ne akarj ennyire függeni tőlem. – ejti utolsó mondatát hosszú szüneteket hagyva ellentmondást nem tűrő szavai között, miközben vonásai akaratlanul is önállósítva magukat, fejezik ki kegyetlenséget sugalló indulatának elrettentő, rendre utasító mozzanatait.
Ha ez így megy tovább, nem tudok majd megválni tőle.
Mit akartam? Mire készültem? Nem engedhetem
még közelebb magamhoz. Nem akarok újra az arcáról olvasni; nem akarom ennyire emberinek látni megint. Az a mosoly…
Meggondolatlan voltam. Elgyengültem.

Gondolatai érthetetlen zavart keltve forognak megszervezet memóriarendszerének mélyén, melynek tudatosulásával hátrál meg a saját magán eluralkodó érzelmek elevensége elől.
Egy végtelennek ható pillanat erejéig elmerengve figyeli a Második szemeit, de íriszeinek fakó fénye egyértelmű jelként hirdeti, hogy pillantása most teljesen máshol jár; mintha tekintetével könnyedén áthatolhatna az élő robotvázén, kortalan vonásaival a távolba révedve. Szemei összeszűkülnek, ahogy ajkai néma vonallá feszülve küzdenek a lelkében felcsapó keserű ellenérzésekkel. Teste fegyelmezetten fordul el, engedve a feszélyezett géplogika akaratának, mely némán a kijárat felé vezeti uralma alá vett vázának mozdulatait, mint aki egész életében csupán a tudatlan, süket, s érzelmek nélküli parancsteljesítésre lett programozva.


2009.08.13. 20:04 Idézet
Mizuki Sawa

- Ha beindítottad a motort, már tulajdonképpen nem túl sok mindent kell csinálni. Az irányításában pedig nem tudok segíteni.- Legszívesebben kiabált volna. Nem akarta, hogy a fiú azt higgye, hogy erső, azt akarta, hogy belássa ő is végre, hogy milyen gyenge, de nem tette ezt.  Másrészt azonban jól esett neki a fiú belé fektetett hite. Még ha annyira messze is állt a valóságtól.
- Én? Én... Több, mint nyolc éve... Viszont rajtam csak egyetlen-egy kísérletet végeztek el. Azóta csak próbálkozásaim voltak, hogy feljussak. De ez egyedül... Eléggé nehézkes ügy lett volna. Nem is sikerült, egyszer sem. - Már megint jobb lett volna ha hallgat. Rossz volt, hogy sokszor megbántotta azt az embert, aki olyan kedves hozzá.
- Nem tudom, miket gondoltál, de nem is érdekel. Amiket mondtál... Igazad volt. Mindig igazad volt. És amiket tettél... Nos igen. Néha eléggé egyedi megoldásaid vannak. Más vagy mint én? Képzeld el, milyen lenne a világ, ha mindenki ugyanolyan lenne? Persze, hogy más vagy. És hagyd ezt a hülye szöveget. Miért ne lennél méltó hozzám? Milyennek kéne lenned? Te úgy vagy jó, ahogy vagy. Nem kell megváltoznod. És nem vagy gyenge. Ha nem lennél itt, akkor már régen a laborokban tesztelnének valamit rajtam. Nem kevertél bajba. Eddig csak gyatra próbálkozásaim voltak arra, hogy feljussak, de soha nem sikerült. Igaz, nem épp így terveztem, de legalább feljutottam. És ha úgy vesszük, ezt is neked köszönhetem, ahogy azt is, hogy kimozdítottál abból a magányból, ami eddig körülvett. Tudod, én még mindig a jelennek élek. Nem érdekel a jövő. Mindig ott van az a bizonyos „ha”. „Ha” ezt magunk mögött tudjuk... Soha nem tudhatod, mi fog történni. Most pedig inkább próbáld meg irányítani ezt az ócskavasat, mielőtt lezuhanunk! - Lassan könnyes szemekkel néz fel a fiúra. Némán nézte, ahogy feláll, és odalépked hozzé, majd megáll előtte.
- Igazam? Nekem? Nem, nem hiszem... Mindig csak tévedek... A mást úgy értettem, hogy túlságosan is különbözőm tőled, gyenge vagyok, és eztért nem illünk össze... Ha nem lennék itt... Azt a 8 évet is nagyon jól kibírtad úgy, hogy ne vigyenek fel. Nem tűnt fel, hogy mióta megjelentem azóta egyfolytába bajba kerülünk? Vonzom a bajt... Jobb lenne, ha megszabadulnál tőlem, minél hamarabb... Mert én képtelen vagyok elválni tőled Daniel... - Még mindig a könnyeivel küszködött, de azért már szinte automatikusan nyúlt a fiú keze után, és felállt.
– Én bízok benne, hogy meg tudod csinálni. Ne hagyj cserben. Legalább Te ne...
- Nem, nem foglak cserben hagyni... Soha! Ígéretett tettem, és be is fogom tartani, mert fontos vagy nekem. - Hosszú percekig csak állt ott, és nézte a fiút, majd félénken odalépett elé, és odabújt hozzá. - Te vagy a legnagyszerűbb ember, akivel találkoztam...


2009.08.13. 17:06 Idézet
Khiara Laken

 Felperzseli éledő szöveteit a gyengéd érintés, mintha tüzes vasat szorítottak volna hozzá; a robot fémteste éppolyan kihűlt és jéghideg mint sajátja, ezért már-már fáj neki ez a hirtelen feltódult, forrónak ható érzés, mely inkább bent tombolja ki magát, s melytől tarkója csúcsától kezdődően borzong meg.
 Pillanatnyi megnyugvást nyújt számára a mély zengésű hang, azonban hátsó gondolatai továbbra is úgy keringenek benne, mintha a szerben egyfajta méreg is lett volna, mely zubogva járja át az ében folyadék mosta csöveket, elverekedve magát a meg-megdobbanó szívhez. Felnyíló tekintete hosszú pislogásba fullad, mikor egy másodpercre ténylegesen elmereng a súlyos kérdés terhében; csak annyira fél az első robottól, mint legnagyobb és legvégső ellenségétől, aki megölte és megmentette őt, s akit egyszerűen félt a megsemmisítő haláltól. Tudja, hamarosan eljön az idő mikor el kell válnia tőle, azonban ígéretét nem szegi meg soha, még tőle távol sem, mert egyedül csak az tartja benne a lelket; vele marad, megőrzi az emlékeket, s igyekszik fenntartania maradék emberségét.
 Akadozva fújja ki a bent rekedt levegőt, miközben megenged egy alig észrevehetően viszonzott, berozsdásodott merevségű mosolyt, mely betudható a robot formális, zavarba ejtő udvariaskodásának.
- Bárhová, csak ebből a szobából el – rázza meg gyengéden a fejét, utalva arra, hogy nem úgy értette.
 Óvatosan kászálódik le a műtőasztalról, felszisszenve, mikor zsibbadt lábai nesztelenül érik a dermesztő keménységű talajt; úgy érzi, mintha végtagjai elgémberedtek volna a szer hatása miatt. Megállva hirtelen ereszkedik rá új testének súlya, hiszen csak egyszerű órákban mérhető, mióta mozgatni próbálja a gondolataihoz egyre könnyedebbén odaforró vázat.
 Bárhol máshol szívesebben lenne most. Feszélyezi az elhagyatott, kiégett géplogika, a tisztán érezhető Második otthonérzete ebben a kórteremhez hasonlító helyiségben, ahogy fogai gyenge kocogtatásával küzd a hátborzongatóan erős vonzódás ellen, melytől fémes gerince mentén kirázza a hideg – hiszen itt bent
született.


2009.08.12. 21:19 Idézet
Daniel Barth

Színlelve feljajdul, mikor a lány oldalba böki, de azután csak újra elmosolyodva emeli rá szürke tekintetét. Annyira hiányzott neki eddig az, hogy végre tényleg el tudja felejteni mindazt, amit Ez a város tett vele, velük. És Mizuki még ilyenkor is képes arra, hogy ezt megtegye.
- Nekem egyik sem tetszik, beceneveken még gondolkodhatsz. – olyan hirtelen válik komollyá a helyzet, hogy saját maga is elcsodálkozik rajta, pedig eddig ő volt az, aki hirtelen változtatta a hangulatát.
- Semmi baj. Ami azt illeti... Inkább csak megpróbálom kezelni... Azt mondtad te már vezettél ilyet, nem segítenél? Azt hiszem, egyedül nem fog menni. – halványan elmosolyodik, azonban akarata ellenére is kissé megrázza a fejét.
- Ha beindítottad a motort, már tulajdonképpen nem túl sok mindent kell csinálni. Az irányításában pedig nem tudok segíteni. – hajtja le újra fejét, fájdalmasan felsóhajtva.
Annyira szeretne segíteni. Végre valamit. Akármit. Akárhogyan. Nem akarja magára hagyni a lányt, szeretné minél inkább kivenni a részét a feladatból. Tenni valamit azért, hogy feljussanak. Minél közelebb érnek Norlana központjához, annál inkább eluralkodik rajta a félelem. Félelem attól, hogy milyen lesz majd újra szembenézni vele. A düh, és a gyűlölet minden egyes megtett méterrel egyre inkább felemészti, és nem akarja a lányon kiereszteni ingerültségét.
- Ugyan, ilyennel nem zavarsz. Nem igazán tudom... Odabent elvesztettem az időérzékem. Tulajdonképpen minden érzékem. És az időérzék hiánya még idekint is letartott egy darabig, de talán 2 vagy 3 éve lehetett, hogy halottnak hittek és megszabadultak tőlem. Azóta bolyongtam ott lent... És te? – egy pillanatra megnyugszik a higgadt, kedves hang hallatán, mégis meggyötörten sóhajt fel, mikor Mizuki is felteszi a kérdést.
Persze rögtön gondolhatta volna már akkor, mikor rákérdezett, mégsem gondolta, hogy vissza is kapja a kérdést. Legszívesebben úgy tenne, mint aki nem is hallja, hogy szólnak hozzá, de végül felemeli fejét, és vesz egy mély levegőt, mielőtt válaszolna.
- Én? Én... Több, mint nyolc éve... Viszont rajtam csak egyetlen-egy kísérletet végeztek el. Azóta csak próbálkozásaim voltak, hogy feljussak. De ez egyedül... Eléggé nehézkes ügy lett volna. Nem is sikerült, egyszer sem.  – mikor befejezi mondanivalóját, karjait térdére támasztva, maga elé görnyedve hajtja vissza fejét, tekintetét újra a fém padlózatba vésve.
Kicsit furcsának találja, amikor a lány elhúzódik tőle, ismét csak magában keresi a hibát, hátha mondott valamit, amivel megbánthatta, azonban továbbra is úgy tesz, minthogyha nem is venné észre.
- Sajnálom... Sajnálom, hogy ilyen gyenge vagyok és soha semmit nem bírok egyedül... ráadásul mindig csak bajba keverlek. Ha... Ha ezt magunk mögött tudjuk, nyugodtan magamra hagyhatsz, és járhatod a saját utad. Akkor nem kell rám vigyáznod. Ne haragudj, hogy ilyen gyenge vagyok. Biztos utálsz ezért. Amiket tettem, gondoltam, és mondtam...Annyira más vagyok, mint te. Szeretném, ha méltó lennék hozzád, de nem vagyok az... – lassan, óvatosan emeli fel fejét, ránézve a földre görnyedt lányra, de csak bíztatóan elmosolyodik.
- Nem tudom, miket gondoltál, de nem is érdekel. Amiket mondtál... Igazad volt. Mindig igazad volt. És amiket tettél... Nos igen. Néha eléggé egyedi megoldásaid vannak. Más vagy mint én? Képzeld el, milyen lenne a világ, ha mindenki ugyanolyan lenne? Persze, hogy más vagy. És hagyd ezt a hülye szöveget. Miért ne lennél méltó hozzám? Milyennek kéne lenned? Te úgy vagy jó, ahogy vagy. Nem kell megváltoznod. És nem vagy gyenge. Ha nem lennél itt, akkor már régen a laborokban tesztelnének valamit rajtam. Nem kevertél bajba. Eddig csak gyatra próbálkozásaim voltak arra, hogy feljussak, de soha nem sikerült. Igaz, nem épp így terveztem, de legalább feljutottam. És ha úgy vesszük, ezt is neked köszönhetem, ahogy azt is, hogy kimozdítottál abból a magányból, ami eddig körülvett. Tudod, én még mindig a jelennek élek. Nem érdekel a jövő. Mindig ott van az a bizonyos „ha”. „Ha” ezt magunk mögött tudjuk... Soha nem tudhatod, mi fog történni. Most pedig inkább próbáld meg irányítani ezt az ócskavasat, mielőtt lezuhanunk! – lassan, imbolyogva föláll, majd a vezérlőpultra támaszkodva, bizonytalan léptekkel odamegy a lányhoz, s egyik karját felé nyújtva segít neki felállni. – Én bízok benne, hogy meg tudod csinálni. Ne hagyj cserben. Legalább Te ne... – rekedtes hangja elveszik a tompa zúgásban, mégis tudja, hogy Mizuki hallotta a neki szánt mondatokat.


2009.08.12. 16:37 Idézet
Zev Owen

Kifürkészhetetlen tekintettel figyeli az elváltozó vonásokat, melyeket a fájdalomjárta érzelmek csak még elragadóbbá tesznek. Hirtelen önti el testét a forróság, mintha sötétlő vére kapott volna lángra dróthálózatának megállíthatatlan áramlásában, ahogy ez a megperzselő érzés végtagjaiból futva fel, átívelve mellkasát, egészen a torkáig jut el, melyben az érzésnek csitíthatatlan lüktetésként ad hangot megtépázott szíve.
Szeretet. – suttogva zúgja füleibe a szót sivár géplogikája, azonban annak hangjában, mintha teljesen más értelmet nyerne a szó.
Ahogy a lány elfordítja fejét, homlokát bizonytalan lassúsággal dönti halántékának, mikor annak lehunyt szemei elzárják előle a kékes derengésű, jeges figyelmet. Aranyló írisze hevesen fókuszálva figyeli a kósza ujjak habozó mozdulatait, melyek a fekete farmer mélyvágású zsebénél állapodnak meg. Egyik kezét felszabadítva támaszából, a Másodikéra helyezi, kinek nőies ujjai egy pillanat alatt tűnnek el hideg tenyerének takarásában.
Ajkai halovány mosolyra húzódnak, ahogy még mindig kíváncsi, résnyire szűkített szemekkel méregeti a rejtett tárgy tapintását a védelmező ujjak érintésén keresztül.
- Fél tőlem, Miss. Laken? – sóhajtja flegmán a mondatot, színlelt csalódottságot vive saját tónusába, miközben leküzdi magában érdeklődéssel telt vágyát, hogy azonnal a kis doboz után nyúljon és magához vegye.
Talán az többet elárulhatna Rólad, mint Te magad.
Arcával lassan távolodik el a másik robotétól, egy pillanatra lehunyva szemeit, hogy érezze, ahogy bőrük egy másodpercig tartó érintés erejéig elválik egymástól. Jobb karját kimért tudatossággal húzza vissza, merev fémujjaival saját tincseit szántva fel, mint aki nem tudja, hirtelen mi tévő legyen.
- Ha nem itt, akkor hol kívánna lenni? Sajnos én a laborrészlegben élek, aminek különös és meghökkentő sajátossága, hogy mindig fémszikék és csövek között kell járnom.
De, ha Ön Norlana nyüzsgésére vágyik, szívesen elviszem bárhová. – könnyed mosoly foglalja el meggondolatlan tekintetének helyét, akár egy ártatlan kamasz, aki még nem képes megérezni a világ súlyát, ahogy most ismét hivatalos hangnemben kezdi fűzni szavainak játékát; éppen úgy, s olyan lejtésben, mint mikor elsők között szólította meg a lányt.
Azonban már most érzi magában azt a vihar előtti, vészjósló csendet, mely utolsó erejével tartja még együtt őket, s hiába ölti magára ártalmatlan, gyermeki maszkját, a saját jövőjükön már Ő sem változtathat.


2009.08.12. 07:51 Idézet
Khiara Laken

 Sötét szempillái, melyek lágy tükröt vetnek pislákoló tekintetében, épp csak megrezdülnek a robot szédítően közeli, dermesztő arca hűsében. Tudja, hogy olyan hideg mintha csak egy megfaragott jégszobor lenne, most mégis bizsergetően forrónak érzi a közelségét, ahogy feltódult, tiszta lélegzetei meghalnak az előtte veszteglő, éretlen vonásokon. Örökké el tudná nézni ezt a tekintetet, mely addig-addig üldözi őt, míg rá nem jön, hogy emlékeiből felmerítve s a jelen minden másodpercében is az ő arca lebeg a szemei előtt, mintha már a gondolat is érzésektől duzzadó kapaszkodókat építene lelkének és testének egyaránt.
 Valami mintha most mégis meghalt volna benne. Egy újabb lapáttal dobtak a földből, mikor a férfi könnyedén elzengte neki a szavakat, melyek láthatatlan béklyókként kötötték gúzsba tüdejét s ugráló gyomrát. Örülnie kéne, mint egy aligha felnőtt gyereknek, egy embernek, aki elszakadva mindentől a csúcson állhatna, hogy dobogó mellkassal óriásit kiálthasson a messzeségbe; most eltörpül mellette mindenfajta más érzés, s keserű monotonságot hagyva tovább marcangolja magát az értelmet nyerő, mély hanggal, mely abban a pillanatban túlságosan súlyossá, túl komollyá vált a számára.
A vázat előtted csak egyetlen embernek ajánlottam fel.
Elfogadta, de sosem érte meg, hogy újjászülethessen...
 Visszhangozva döngnek fejében a szavak. Nem szabadott volna rákérdeznie.
Hosszú, hosszú pillanatok telnek el, s ő egyszerűen csak állja ellágyult vonásaival a robot égető szemeit, mintha azok mélyén próbálná meglelni az emlékekbe sűrített fájdalmat. Miért? Mi történt?
Hogyan tűrted el?

Hazudsz, mert azt akarod, hogy én Ő legyek...? Kinek a szemeit fürkészted?
 Képtelen átlendülnie a felmerülő lehetőségek áradatában. Többé már titkot sem akar csinálni elhűlt zavartságából, arca meghökkentő módon szalad tiszta, már-már emberiséget tükröző félelembe s fájdalomba, miközben szemeit szorosra zárva igyekszik lecsillapodnia fojtogató hullámaiból. Lehunyt tekintete megremeg, mintha valaha volt könnyeit akarná visszatartani. Legszívesebben elmerülne a hívogató sötétségben, eggyé olvadna az őt beterítő árnyakkal, az esőben válna fulladozást eljátszó bábuvá, csak valaki mossa el az őt ostromló gyötrelmet; elfordult, zavartól égő arccal, s egy csepp megvetéssel nyugtázza, hogy ez jobban letaglózza őt, mint bármi más ebben a percben. Embertelenül mélyen és gyorsan szedi a feléledt tüdejét ledermesztő levegőt, mert tudja, hogy mindössze csak egyszer kell engednie a babonázó csitítást ígérő suttogásoknak, s megkezdődne az ostrom teste felett, melynek eredményeképp lehet, hogy már csak napok, hetek, hónapok múlva válna ismét azzá, aki most mindennél jobban vágyik a meleg szeretetre.
 Mit keres itt? Hogyan került ide?  Nem is olyan régen még a testvéreivel menekült el a Világ elől, melyből édesanyjuk kíntól eltorzult arca hívta őket csak vissza, beteg szívének heveny dobbanásai, melyet ezer közül is azonnal felismert volna. Most itt ül, mellette új testének összetákolója, végtelenül messze minden gyermeki képzelgéstől, mélyenszántó nyilallásokkal ébren tartva magát; valóban éretlen, és fiatal. Ő nem olyan, mint az Örök Létű, ő nem olyan, mint az Első – több mint harminc év a robotvázban, s az emberi évek... megszakad indulatos sóhaja, mikor fejében megfogan egy feltehető szám, melytől égnek és földnek érzi önmagát s a robotot. Megtéveszthetőnek, tapasztalatlannak hallja visszacsengeni saját maga adta pofonjait, mintha minden csattanásra tökéletes vonású tükörképe az arcába üvöltené a szavakat.
 Megfeszült, lehetetlenül görcsös ujjai önkéntelenül is a zsebére tévednek, kitapintva dobozát, melynek így vaktában történő érintése nyomán is mintha emlékek százai rohannák őt le. Vedd elő, tárd fel, súgják az ellenállhatatlan hangok, ám érzi, hogy képtelen lenne remegés nélkül megforgatnia felbecsülhetetlen értékű, emlékeket és érzéseket hordozó tárgyát. Nem kívánja őt, mintha a keserédesből elveszett volna az édes, pedig szinte a testvéreként tekint rá; szinte magát látja a karcolt fában.
- Bizonyítottad nekik. - Elhaló suttogása gyengébb és gyengédebb még a fuvallatnál is.
Hatalmas erőt vett önmagán, hogy hangjába belecsempéssze mindazt a csodálatot és hálát, egy megértéstől fűtött tónust, melyet a férfi iránt táplál minden rezdülésével. A sok keserűbe újra ízt vitt az őt megbabonázó szavak, a robot elképzelt szerettei, melyek sokféle érzettel elvegyülve olyan mélyen érintették meg, amennyire már csak régen tette ezt meg akármi más.
 Zárt tekintete, elfordított arca azonban továbbra sem rezdül, mintha így faragták volna, s szégyellné további pillantásait.
- Kérlek, menjünk innen... nem szeretnék tovább a laborban maradni.


2009.08.12. 00:36 Idézet
Zev Owen

Földre szegett pillantásán túl is érzékeli a Második közeledtét, ahogy az szorosan megtámasztott teste mellett lendül fel a sértőn nyikorgó asztal fémlapjára. A váratlanul visszakapott érzés, hogy a lány karja a sajátját éri, szinte rögtön komolytalan mosolyra készteti, ezzel szakítva ki magát vérkomolyságba fulladt, kifejezéstelen maszkja mögül. Hirtelen uralkodik el rajta az öröm váratlanul feltörő formája, ahogy változékony érzései és gondolatai nyomán perzsel végig mellkasán egy fajta ismeretlen vágy, mely automatikus, lágy nevetésre ösztönzi a váz visszhangzó testét, mely szinte beleremeg az elfeledett reakció élvezetébe.
- Mindig azzal jössz, hogy tudom. De mondjak valamit? Nem. Nem tudom. – halkan sóhajt fel, ahogy a számára ellenállhatatlan érzés véget ér, majd gyerekesen fújja fel kusza, tintaszínben játszó tincseit, mintha lelke újra a végtelenségig fiatalodott volna; mellkasának súlyát most milliószor érzi könnyebbnek.
- A vázat előtted csak egyetlen embernek ajánlottam fel. – hangja hirtelen válik megigéző, kifürkészhetetlen komolyságúvá, hogy hirtelen jövő érzelmeinek vad áramlatait még követni se lehessen. – Elfogadta, de sosem érte meg, hogy újjá születhessen...
Könnyed mozdulattal löki el magát az orvosi ágytól, mely gyengéden mozdul hátrébb a gépies karok hatása alatt.
- De Te életben vagy, nem számít honnan jöttél. Valóra váltottad az álmaimat, nekem más nem kell. Ha ezelőtt bármikor is érdekelt volna, hogy kihívom a sorsot magam ellen, akkor már 35 éve holtan feküdnék elfeledve, valahol a föld alatt.
De nem így történt, így kár rágódni rajta. Csak fogadd el és lépj tovább. – háttal állva a Másodiknak figyeli a karjára vetülő esőcseppek árnyalakjait, melyek apró mintákként fedik be szöveteinek ívét, hófehér ingjének anyagát, arcának minden egyes részletét, mintha ezernyi ébenfekete könnycsepp égetődött volna tekintélyt követelő sziluettjébe.
- Az elsődleges célom Te voltál; Norlana mindig is jelentéktelenebb volt a szememben. Bizonyítani akartam, hogy a halál megfékezhető. A sok vér után, ami a kezemhez tapadt végre életet akartam adni valakinek. Hogy újra képes legyek érezni, ember lenni. Hogy újra mások szemébe tudjak nézni. Olyanokéba, akik már csak az emlékeimben élnek, de tudom, hogy valamikor valamiért szerettek.
És bármit is mondjak, talán sohasem lennék képes ártani neked. – téve egy meggondolatlan fordulatot két kezét megtámasztja a lány lábai mellett, tekintetét beleégetve az azúrkéken csillogó szemekbe.
- És honnan tudtam, hogy Te vagy az, akire szükségem van? – az aranyba foglalt szempár összeszűkül, ahogy a lány arcához kissé közelebb hajolva válik gúnyos suttogássá hangja.
- Láttam a szemeidben, hogy élni akarsz.


2009.08.11. 23:17 Idézet
Mizuki Sawa

- Akkor öreg tyúk. Nekem mindegy. - Oldalba bökte a fiút, de jól esett neki a pimasz mosolya. Nem emlékezett rá, hogy látta volna már ilyennek.
- Nekem egyik se tetszik, beceneveken még gondolkozhatsz. - Még egyszer utoljára elmosolyodott, mielőtt elfogta a végleges elszántság. Eljött a harc ideje, most már kezdtek komollyá válni a dolgok, és nem volt visszaút. Ha annyira vágyik arra a boldog jövőre, akkor csak ez az egy út van. Ezen kell átvágnia. - Gyerünk.
Feleslegesnek tartja előkapni a kardját. Egy, azzal már elkésett, túl későn jutott eszébe, és másrészt mást eszelt ki. Norlanát a saját fegyverével fogja megtámadni. Kicsit koncentrált, és már fel is villantak a kékes villámok, amik átszelték a levegőt, és lecsaptak ellenfeleire. Egyszerre engedte ki a több évnyi felgyülemlett feszültséget. Végül aztán amikor mindegyikükkel végzett odalépett a pulthoz, és kezeivel kitámasztva a testét kapkodott levegő után, majd megpróbált rájönni hogyan indítsa be a járművet. Végül aztán végignyomkodott pár gombot, aminek eredménye képpen sikerült is beindítani a járművet.
- Merre járunk? - Először összerezzen a hangok hallatán,d e aztán rájön, hogy nincs mitől félnie. - Ugye... Legalább tudod kezelni? Egyáltalán tudod, merre megyünk? - A fiú felé néz, és elgondolkozik rajta, hogy most meg kéne-e sértődnie ezen a megjegyzésén. Minden olyan máslett, mióta felhurcolták őket. Nem, ez így nem igaz. Nem lett minden más, csak a fiú. Mint hogyha már nem lenne rá olyan mértékben szüksége. Ha már nem is számítana annyira. Megremeg3ett, és megpróbálta lerázni magáról ezt a gondolatot. Most nm gondolhat ilyenre, nem elmékedhet ezen, erősnke kell lennie. - Bocsi. Pont én beszélek már megint ugye?
- Semmi baj. - Kedvessen a fiúra mosolyog. - Ami azt illeti... Inkább csak megpróbálom kezelni... Azt mondtad te már vezettél ilyet, nem segítenél? Azt hiszem egyedül nem fog menni... - Az hogy beindítani sikerült is puszta véletlen volt, és ha továbbra is ezt a technikát alkalmazza, akkor még az is lehetséges, hogy csak azt éri el, hogy lezuhanjanak, ami nem lenne túl szerencsés. 
- Nem akarlak zavarni... De... Te hány éve voltál utoljára Norlana-ban?
- Ugyan, ilyennel nem zavarsz. Nem igazán tudom... Odabent elvesztettem az időérzékem. Tulajdonképpen minden érzékem. És az időérzék hiánya még idekint is letartott egy darabig, de talán 2 vagy 3 éve lehetett, hogy halottnak hittek és megsabadultak tőlem. Azóta bolyongtam ott lent... És te? - Kíváncsi tekintettel nézett a fiúra. Ezt még nem is tudta. Hogy mikor keült oda, és mikor szabadult onnan. Hogy mennyi ideig kísérleteztek rajta.
Hirtelen eszébe jutott valami, lehajtotta a fejét, és elfodult a fiútól. Még egy kicsit el is húzódott. - Sajnálom... sajnálom, hogy ilyen gyenge vagyok, és soha semmit nem bírok egyedül... ráadásul mindig csak bajba keverlek. Ha... ha ezt magunk mögött tudjuk, nyugodtan magamra hagyhatsz, és járhatod a saját útad. Akkor nem kell rám vigyáznod. - Már megnt a könnyeivel küszködött.  Túl gyenge volt, és ezt ezek a pillanatok is alá támasztották. Nem vagyok rá méltó, hogy vele legyek. Nem érdemlem meg, hogy velem törődjön. Más kéne neki... Valaki, aki erősebb, aki sokkal jobban tud neki segíteni, aki tényleg létre tudja hozni az új jövőt. De ez nem én vagyok... Lassan ereszkedett le a földre, felhúzta a térdeit, és átkarolta. Fejét eltemette. - Ne haragudj, hogy ilyen gyenge vagyok. Biztos utálsz ezért. Amiket tettem, gondoltam, és mondtam... Annyira más vagyok mint te. Szeretném, ha méltó lennék hozzád, de nem vagyok az...


2009.08.11. 22:49 Idézet
Khiara Laken

 Megborzongva adja át magát a testébe juttatott szer okozta jegességnek, mely forró tűzzé válva tölti ki vénáit, igyekezve elvegyülni olajszerű vérével.
Ujjai görcsösen feszülnek meg, ahogy azok zsibbadásba merülve hagyják tovább keringeni az idegen anyagot, nyoma mentén a vázát fedő bőrszerű szövet első, heves lélegzetekhez kapva, melynek hirtelenjében feltódult érzete egy pillanatra megrémíti őt. Mintha nem is fémszíve, hanem az eltávolodott robot suttogó szavai diktálnák magában egyre tovább s tovább a zúgó folyamot, tüzes, majd hűvös érzést adva karja mentén, onnan mellkasában tömörülve, hogy az ott dobogó szerkezet egy hirtelen nyilallással sürgesse a kényelmetlen szorongatást.
 Mikor az utolsó, halk szavak felcsendülnek, szomjazó testét is eléri az ablak megtörte, esős fuvallat, mintha hallása és tapintása eggyé vált volna arra a másodpercre; képtelen feleszmélni, melyik fáj jobban, miközben szorosra lehunyt szemmel próbál magához térni.
- Az ellenséged vagyok – visszhangozza a robotot a fogai közül kipréselt szavakkal, megfeszített drótokkal. Szinte érzi, hogy a Második roboti agya mennyire logikusnak találja az Elsőt, hogy mennyivel könnyebb és egyszerűbb lenne végleg fejet hajtania előtte. Könnyű lenne elnyúlni a végtelenbe vesző sötéten, eggyé válni a semmivel, és kegyetlen tudatlanságban várakozni teremtője oldalán. Nézni, ahogy elsőszülött otthonának utolsó szikrái is kihúnynak az új kezdet oltárán.
 Most nem kéne megfeszített erővel azon dolgoznia, hogy színt vigyen vonásai merevségébe; teste csillapíthatatlanul fázni kezd a vékony ing alatt, szinte minden egyes libbenése felmarja jéghideg bőrét, mire arca nehéz vívódások árán úszik egy kifejező, fájdalmasan torz fintorba.
- De nem mondok ellent, Első. Még nem vesztettem el mindent, azt hiszem. – Hangjába egy csepp gúnyt akart erőltetni, azonban ajkai megremegése miatt teljességgel elvesztette a tónust, és ismét csak egy csendes idegent sikerült megidéznie önmagából. Karjait tartózkodón fonja össze gyengén dobogó mellkasa előtt, s megadva magát a kissé nyitott ablakon át beszűrődő, permetező fuvallatnak távolodik el tőle, hogy ne kelljen szavainak elfúlnia a tarkójától kiinduló borzongás miatt feltörő mély lélegzeteibe.
- Magad alakítottad így a sorsot. Miért? - kérdezi dallamos puhasággal, elhessegetve a bent dúló érzelmeket, bőrének új érzékeit; talpa sajog a padló felett, mintha visszhangokat elnyomó jégen lépkedne. Egy erőteljes mozdulattal tolja meg magát, hogy felülhessen a fémasztalra, közel a robothoz, ezzel egy sötétségbe mélyedt illúziót adva, mintha csak két fiatal ült volna össze egy egyszerű csevegésre – nem két emberformájú robot, akik ellenségeknek lettek teremtve. - Már késő, de eddig képtelen voltam megkérdezni. Valószínűleg rengetegen elfogadták volna. Biztos sokaknak felajánlottad már előttem a vázat. Olyanoknak, akik... - fullad el csendes, tűnődő hangja a némaságba, elvágva a mondatot. Rájött, könnyebb, ha alábbhagy az erőlködéssel, s hagyja érvényesülni a robotosan babonázó, szinte szomorú lejtést, azonban most még ezt sem volt képes fenntartani. - Hiszen tudod. Én csak egy haldokló félrobot voltam, egy meilisi  lázadó, Te mégis az én arcomra formáztad a Másodikat. Az egyszerű foglyodra, aki mindig is Meilisre fog emlékeztetni. Nem zavar? Neked biztos sokkal tisztább lett volna, ha azonnal megölsz. Már rettentően közel vagyunk egymáshoz. A jövőnk, a sorsunk... nem tehetünk ellenük.
 Fürkészve keresi az aranyló tekintetet; már nem akarja tovább hallgatni a sebző, szinte győzködő mondatokat feléje, melyek úgyis csak arra szolgálnak, hogy minél előbb a háttérbe szoruljon. Képtelen szavakkal szembeszállnia az Elsővel, s most sokkal jobban hajtja őt a lehetetlen kíváncsiság, miközben elméje minden pillanatban egy gondolatot éget magába, erőteljes szívdobbanásait és bizsergő bőrét félrenyomva;
Férkőzz közel az ellenségedhez.
De ennyire?


2009.08.11. 20:55 Idézet
Daniel Barth

A légjáró fedélzetén még mindig eléggé bizonytalannak érzi magát, sebezhetőnek, és lassúnak, mégis pontosan tudja, hogy ez az egyetlen esély, amivel még menekülhetnek. Ha nem is örökké, de legalább egy kis időt kapnak.
- Kislány? – hallja meg a kíváncsi hangot, mire csak elmosolyodik, majd ránéz a lányra.
- Akkor öreg tyúk. Nekem mindegy. – pimaszul elvigyorodik, fejét azonban visszafordítja maga elé.
Néhány lépés megtétele után kitépi magát a robot szorításából, majd előkapva kardjait, a hozzá legközelebb álló kettőre támad rá, majd miután azoknak az áramkörét sikerült szétvágnia, hátrál néhány lépést, a lány felé.
- Gyerünk. – hangja nem cseng túl optimistán, talán túlságosan is nagy mércét állított fel kettejük elé.
Némán áll továbbra is ugyanott, mostmár újra magányosan, egyedül. Tudja, hogy nem hagyhatja cserben Mizukit, hogy neki is a lehető legtöbbet kell teljesítenie. Még annál is többet.
Halkan, remegve felsóhajt, mielőtt bizonytalan léptekkel a lány után fordulna, s kezével végigkövetve a légjáró falát, lassan oda is talál. Az irányító ajtajában megáll, s visszafordulva folyamatosan próbálja visszaverni a cyborgokat.
- Merre járunk? – kérdezi aggódva, ahogy behátrál a szűr kis szobába, majd gyors mozdulatokkal belülről magukra zárja a nehéz vasajtót, melyet még a robotok sem képesek áttörni.
Odafordul a lányhoz, karjával még mindig követve a jármű falát, lassan odasétál hozzá, majd az ezernyi gomb, s a hatalmas üvegablak előtt leül, fejét lehajtja, s halkan felsóhajt.
- Ugye... Legalább tudod kezelni? Egyáltalán tudod, merre megyünk? – buknak ki belőle a kérdések, azonban rögtön visszahajtja fejét, eltűnődve azon, hogy tulajdonképpen pont neki nem kéne kioktatnia arról, hogy, hogy kell egy légjárót vezetni. – Bocsi. Pont én beszélek már megint ugye? – motyogja maga elé, fakó tekintetével még mindig a földet bámulva.
A tompa zúgás mellett saját légzését hallgatja, néha felsóhajtva egyet-egyet; várja végre azt a szót, amitől újra kirázza majd a hideg. Norlana... Milyen rég volt már, és mégis... Minthogyha alig telt volna el csak néhány óra.
Hihetetlen, hogy mennyire éles néhány emlék, hogy mennyire képes összezavarodni az ember az időben. Annyira furcsán émelyítő érzés. Amikor hirtelen újra valósággá válnak azok az emlékek, amikre már senki sem akar emlékezni. Inkább csak szótlanul vár, remélve, hogy mégis csak álom az egész, mint ahogyan azt régen hitte. Egy rossz álom. A kísérletek után minden olyan könnyen ment, hiszen a tudat, hogy ez nem valóság... De persze ez már régen volt. Milyen jó olyan álmokban élni, amikről azt hisszük, hogy igazak. De persze egy idő után minden álom megtörik, és átveszi a helyét a keserű valóság.
- Nem akarlak zavarni... De... Te hány éve voltál utoljára Norlana-ban? – kérdezi kissé szűkölve, remélve, hogy nem bántotta meg a kérdésével a lányt.
Akadozva emeli fel fejét, Mizuki arcát fürkészve szürke tincsei alól, hallgatagon, zavartan túr bele hajába, egy halvány mosollyal nyugtázva újra lehajtja fejét.


2009.08.11. 16:10 Idézet
Mizuki Sawa

- Az előbb nagyon nem úgy tűntél, mint aki vigyázni akar magára. Azt hittem, feladod. - Nem tudta mennyire lett volna jó ötlet, ha bevallja a fiúnak, hogy tényleg annak a határán volt, hogy feladja. Valami azt sugallta neki, hogy Daniel nem fogadta volna örömmel ezt a hírt. És be kellett látnia magának, hogy szégyellte is, hogy ilyen könnyen behódolt volna Norlana előtt. De még is, lassan kezdett belőle kihalni a közdési vágy. Már nem volt olyan fontos a bosszú, inkább vágyott a nyugalomra, és a boldogságra. Viszont ott lebeg a kérdés is. Tartogat a jövő számukra ilyesmit? Ha nem is ezt, mást biztosan.- Nem sokára fölérünk. Nem tudom, hogy hol járunk, de szerintem készülődj.
Ha nem is mondja, így is azt sugallta neki valami, hogy nemsokára oda érnek. Kezdett egyre feszültebb lenni. El akart menekülni mindezelől, de ez most lehetetlennek tűnt. Folytogatva vette körül a félelem és a fájdalom emléke. Igen, félt, és nem is tudta voln álcázni. Ekkor megint kinyílik az ajtó, és pá cyborg lép be rajta. Finomnak nem nevezhető mozdulatokkal álították őket talpra, és indultak el velük kifele. Ki a hajóból, be a városba.
- Üdvözöl benneteket Norlana. - Monoton gépis hang jutott el a füleihez, és pislogva nézett maga elé. Hirtelen lobbant fel benne újra a gyűlölet lángja. Hát migéi újra találkozhat a várossal. Már másodszorra cipelték ide akarata ellenére. Fogyjok. Igen, nem voltak mások, mint foglyok, akikből később, talán nem is olyan sokára kiísérleti alany lesz. Ugyan úgy, mint már egyszer. Csak ezúttal nem vár rájuk remény, se a szabadulás. Jobban fogják őket őrizni. De most még a félelem se jutott el hozzá, mindent kitöltött a féktelen düh és bosszúvágy, ami már majdnem elhagyta.
- Engedj el...!!! - Arra kapja a fejét, amerről Daniel hangját hallja. Dühtől szikrázó tekintettel nézte a cyborgot, aki a fiút fogta. Nem bánthatják mégegyszer a szeretteteimet. Nem hagyhatom, hogy mg egyzer megtegyék, hogy elvegyék tőlem! Nem fogom még egyzser tehetetlenül végignézni, ahogy Norlana romba dönti az életemet. Elnyom, akár csak Meilist. Nem fogom ahgyni!!! Már nem vagyok az az védtelen kislány, aki egyszer voltam!
- Hé, kislány! Hogyha azt mondom, hogy most, akkor fuss az irányítóhoz! Ott valószínüleg csak 1-2-en lesznek, azokat neked kell valahogyan kikapcsolni, vagy mit tudom én! Majd feltalálod magad. Én meg lefoglalom ezeket. Ha kész vagy, akkor majd irányítsd a légjárót a centrum felé. Nem hagyhatod, hogy a kísérleti laborokhoz vigyenek minket. - Eltartott neki egy darabig, amíg leesett, hogy Daniel hozzá beszél, és ez kizökkentette az eddigi gondolatmenetéből.
- Kislány? - nézett felhúzott szemöldökkel a fiúra, de hangjában csupán kíváncsiság volt. - Rendben, megpróbálom. - Most már újra az elszántság volt csak. Nem ellenkezett, nem vetett fel más ötletek lehetőségét. Tudta, hogy ez az egyetlen esélyük. Csak egy valami volt... - De ígérd meg, hogy te is vigyázól magadra! - Amennyire a fogvatartóik engedték megkereste a fiú kezét, és megszorította. - Még nincs kedvem elveszíteni. - Halványan a fiúra mosoygott, közben már csak a jelére várt, hogy elkezdődhessen. Maga mögött akarta tudni ezt az egészet, és végre gondolkodás nélkül itthagyni mindent, hogy elmehessenek, és új életet kezdhessenek, egy ennél sokkal jobbat.


[568-549] [548-529] [528-509] [508-489] [488-469] [468-449] [448-429] [428-409] [408-389] [388-369] [368-349] [348-329] [328-309] [308-289] [288-269] [268-249] [248-229] [228-209] [208-189] [188-169] [168-149] [148-129] [128-109] [108-89] [88-69] [68-49] [48-29] [28-9] [8-1]

 



» oo1. szabályok
»
oo2. előtörténet
»
oo3. hogyan foglalj?
»
oo4. a szerepjátékról
»
oo5. itt foglalj karaktert
»
oo6. helyszínek leírása

I D Ő | norlana x meilis
[éjfél] augusztus
Az éjszakai levegő száraz. Az elvonult eső miatt hűvösebb és frissebb az este, a közelgő sötétség azonban rohamos gyorsasággal borul a tájra, hogy mindent maga alá temessen. A szél felélénkül, és messzire hordja Meilis lázongásának füstjét, és az eső bódító földillatát, mely a meleg, nyári pára után felszabadítja a tömény, vérszagban megült utcákat.

 

 

HAMAROSAN ÚJRA ITT A KARÁCSONY! HA SZERETNÉL KARÁCSONYI HANGULATBA KEVEREDNI, AKKOR KATT IDE: KARACSONY.GPORTAL.HU    *****    Nyakunkon a Karácsony, ajándékozz születési horoszkópot barátaidnak, ismerõseidnek.Nagyon szép ajándék! Várlak, kattints    *****    Dryvit, hõszigetelés! Vállaljuk családi házak, nyaralók és egyéb épületek homlokzati szigetelését! 0630/583-3168 Hívjon!    *****    A legfrissebb hírek a Super Mario világából és a legteljesebb adatbázis a Mario játékokról.Folyamatosan bõvülõ tartalom.    *****    Gigágá! Márton napján is gyertek a Mesetárba! Nemcsak libát, de kacsát is kaptok! Játsszatok velünk!    *****    A Nintendo a Nintendo Music-kal megint valami kiváló dolgot hozott létre! Alaposan nagyító alá vettem, az eredmény itt.    *****    Leanderek, Parfümök, Olajok, és Szépségápolási termékek! Használd a LEVI10 kupont és kapj 10% kedvezményt!Megnyitottunk    *****    Megjelent a Nintendo saját gyártású órája, a Nintendo Sound Clock Alarmo! Ha kíváncsi vagy, mit tud, itt olvashatsz róla    *****    Megnyílt a webáruházunk! Parfümök, Szépségápolási termékek, Olajok mind egy helyen! Nyitási akciók, siess mert limitált!    *****    Az általam legjobbnak vélt sportanimék listája itt olvasható. Top 10 Sportanime az Anime Odyssey-n!    *****    Pont ITT Pont MOST! Pont NEKED! Már fejlesztés alatt is szebbnél szebb képek! Ha gondolod gyere less be!    *****    Megnyílt a webáruházunk! NYITÁSI AKCIÓK! Tusfürdõ+Fogkrém+Sampon+Izzadásgátló+multifunkcionális balzsam most csak 4.490!    *****    Új mese a Mesetárban! Téged is vár, gyere bátran!    *****    Veterán anime rajongók egyik kedvence a Vadmacska kommandó. Retrospektív cikket olvashatsz róla az Anime Odyssey blogban    *****    Parfümök, Olajok, Párologtatók mind egy weboldalon! Siess mert nyitási AKCIÓNK nem sokáig tart! Nagy kedvezmények várnak    *****    Dryvit, hõszigetelés! Vállaljuk családi házak, nyaralók és egyéb épületek homlokzati szigetelését! 0630/583-3168 Hívjon!    *****    Aki érdeklõdik a horoszkópja után, az nem kíváncsi, hanem intelligens. Rendeld meg most és én segítek az értelmezésben!    *****    A Múzsa, egy gruppi élményei a színfalak mögött + napi agymenések és bölcseletek    *****    KARATE OKTATÁS *** kicsiknek és nagyoknak *** Budapest I. II. XII.kerületekben +36 70 779-55-77    *****    Augusztus 26-án Kutyák Világnapja! Gyertek a Mesetárba, és ünnepeljétek kutyás színezõkkel! Vau-vau!