Új bejegyzés Frissítés

2009.10.14. 22:19 Daniel Barth

Mozdulatlanul sóhajt fel, ahogy fejét felemelve karolja át újra sérült vállát, halvány mosolyát nyugtatóan a lány felé fordítja. - Nem bántottál meg. – kissé megrázza a fejét, miközben szürke tincseinek takarása alól némán fürkészi a lány arcát, nyugodt mosolya lassan fájdalmas vonásokká mosódik el, ahogyan újra elönti a kétségbeesés, és a félelem. Némán csúsztatja a kezét Mizukiéra, annak megremegő bőrén át érzi szívének nyugodt ütemét, melyhez hasonlóan sajátja is egyre lassabb; hűvös kezével gyengéden szorítja össze a lányét, némán fordítva üres tekintetét a föld felé, újra egy kósza pillantást vetve a földön heverő néhány ruhára. Fejét akadozva emeli fel, megremegve hunyja be szemeit, megmerevedő vonásai fájdalom és félelem között ingadoznak, ahogy lassan újra elzárja önmagát szívének legmélyebb zugába; szemeinek tompán fénylő ezüstös csillogását újra átveszi az a fakó, élettelen szempár, melytől akárkit kiráz a hideg; elfojtott érzelmei mégis egyre jobban tornyosulnak erőtlen lelkében, egyre jobban elnyomva saját, igazi érzéseit.   - A nyaklánc, amit adtál... A tied volt? – jut eszébe hirtelen; szavainak hamis kedvessége megszűri egyre elsötétülő gondolkodását, próbál nem fájdalmat okozni az egyetlen embernek, aki még ér valamennyit, akiben képes volt teljes mértékben megbízni. Jeges vonásait fakó tincseinek takarásában fordítja a föld felé; kezét akadozva húzza vissza a lány kézfejéről, némán magához szorítva újra élettelen karját; ügyet sem vetve a továbbra is a földön fekvő ételre, és ruhára. Pillantása fáradtan bukik a talaj vonala alá, fókuszálatlan tekintetének fakó mélye egyre jobban elszürkül. Összehúzódott pupillái körül is eltűnik az a vékony, halványkék árnyalat, mely még az utolsó darab volt lelkének egy részéből, ami még igazi énjéből megmaradt, és mostmár ez is odaveszett.

2009.10.14. 20:37 Khiara Laken

Léptei tompa kopogása elveszik az előtte felzúgó bakancsok dobbantásaiban. Miközben elvezetik, érzi, hogy a szövetei érzékenységét adó szer kezdi végleg felmondani a szolgálatot; a nyomott levegőt, amelyet némán szelnek ketté, többé már nem hűvösként fogja fel, egyszerűen csak érzékeli, hogy az gyengéden ostromolja élettelen fémvázát.  Megfáradtan vezetik egy fémfalú, rozsdaette helyiségbe, melyben még a középen helyet foglaló asztal is ugyanabból az anyagból van alkotva. A neonfényektől rezgő, kissé homályos térben is tökéletesen ki tudja venni a szemben helyet foglaló idős katonát, beesett szemének élő csillogását, mely mintha örökké erősen fátyolos lenne az odaképzelt, rezgő könnyektől. Intésére kötelességtudóan ül le a megnyikorduló székre, mire a háttér árnyékából előlépő nő egy rántással ragadja meg csuklóját, és fordítja azt a fényes asztalra. - Rám figyelj. - szól hozzá a mély, rekedt hang, mikor önkéntelen is vissza próbálja húzni karját. Dühödten pillant a villogó tekintet mélyére, s engedelmes daccal próbálja kifürkészni a rejtett szavakat, melyek még váratnak magukra. - Hogy vagy? - Majdnem meghaltam. - suttogja színtelenül azonnal, és hirtelen zavarában fel sem eszmél az erőteljesen matatásra belső csuklóján, melyet folyamatosan eltakar a nő és egy katona felsőteste. - De élsz. - Nem tudom, hogyan  történhetett ilyen hirtelen mindez. Sajnálom. - ömlenek belőle az őszinte szavak, melyek már-már olyan emberien egyszerűek, hogy maga is beleborzong. Megroncsolt emlékeinek és hideg logikájának ütközése dúrván dobogtatja meg szerkezetét; arca eltorzul a belső fellángolásoktól, ahogyan most mindenki másnál magányosabbnak érzékeli az őrizgetett lelket. - Sajnálod? - nevet fel halkan az idős férfi, és gyorsan megrázza fejét. - Nem. Mi sajnáljuk. A tested valóban befejezetlenül lett hagyva, de ez már nem számít. - Ti  mit sajnáltok ezen...? - kérdezi élesen, miközben merev vonásaira kiül az érthetetlenséget kifejező szimuláció. Karjába hirtelen nyilall az égető fájdalom, mintha egészen szívéig akarna nyújtózkodni; elszorult torokkal tépi el kezét az emberektől, ám mikor felfogja a látványt, azt kívánja, bárcsak sose tette volna meg a gyors mozdulatot. - Hogy ne felejtsd el, mi a kötelességed. Vigyáznod kell rá. - sziszegi a katona mély, szinte könyörgő hangja, miközben öreg tekintete a fémből öntött mellkason, majd a csuklóra szegezett új karperecen játszadozik. - Már nem kell sem az álmaid, sem a tested  miatt aggódnod. De azért értsd meg, Khin. - Képtelen vagyok újból üres  lenni! - önző kiáltása visszhangokat vet a kongó falakon, ahogyan felpattan, és megpróbálja lefeszíteni az acélkeménységű pántot. - Nem ezt kérjük tőled! - a nyugtalanító lejtésből tudja, hogy valójában erre gondoltak az imént. Tudja, hogy az emberek soha sem fogják ezt megérteni. - De Meilisnek szüksége van arra a dobogó fémszerkezetre, és nem kockáztathatunk. Tudomásaink szerint más nem kapcsolódik a vezérlőkhöz, ezt te is nagyon jól tudod a logikáddal.  Visszajöttél hozzánk, a tested már tökéletes,  mi más számítana még?!  A nyugodt hangnem hirtelen vált feszültre és ingerültre; hosszú pillanatokig csak némán, mozdulatlan fürdik a keserű hangok és a tekintetek keresztjében, s már-már könyörög, ne mondjanak neki semmi mást, csak eresszék el, és ne ássák ki a mélyre temetett emlékeket. - Sajnálom. - nyöszörgi végül a megfáradt basszus messze, nagyon messze tőle. - De talán már Te is tudod. Mikor megtudtuk, mire van szükségünk, már nem habozhattunk a betöréssel. Akkor éppen Te  feküdtél ott, és nem volt több időnk... befejeztettünk,  amennyire csak tudtunk, de menekülnünk kellett. Szükségünk volt a fémszívre, és tökéletesebb vezért akartunk, mint egy ember.  Nem tudtuk, hogy ennyire tönkre fog menni a tested. Meg kell értened...  A keresett szavak hirtelen akadnak el, amint a robot felemeli a karját, mintha így akarná jelezni, hogy elég volt.  Úgy érzi, olyannyira szétszakadt már bent amiatt, hogy mindezt elhallgatták előle, hogy ez a gyötrő fájdalom tökéletesen képes érzéketlenné tenni őt. - Ne aggódj. Megértem. - suttogása lassú és kifejezéstelen, épp mint a maszk, amelyet magára öltött. - Megmentettetek az öntudatlanságtól. - Köszönöm. - az őszülő harcos gyorsan biccent, majd a tenyerébe temeti az arcát, mintha itt akarná álomra hajtani a fejét. A robot még egyszer végignéz a helyiségben rekedtekre – többen vannak, mint arra először feleszmélt volna -, majd kecses léptei kivezérlik őt a fémajtón túlra. Képtelen eldöntenie, még inkább hálás legyen vagy sebzetten elkeseredett, ahogyan a magába tömött programokra és elmúlt álmaira gondol, a fékeveszett gyilkolásra, melyet a lázadó meilisiek követtek el a labor mélyén. Csak elképzelni tudja, mennyivel könnyebb lehetne most olyan öntudatlanként vagy halottként, mint megroncsolt félemberi teste; felfogni azonban már nem képes azt a lelkétől származó, keserves üvöltést, amit rezonáló torkából hallat a kihalt folyosók mélye felé.

2009.10.14. 19:19 Mizuki Sawa

Halványan visszamosolyog, és bár nem igazán biztos benne, hogy a fiú tényleg jól van, vagy csak azért mondta, mert bármilyen okból is nem akarta, hogy ezzel foglalkozzon, nem merült bele, és inkább elfogadta Daniel válaszát. Behunyja a szemét, és hallgatja a halk légzésüket, majd lassan és óvatosan fejét a fiú fejére hajtja, ami most a vállán nyugszik. A kérdésen nem is kicsit meglepődik, és pislogva néz a fiúra, és hosszú pillanatokig csak a néma csend öleli őket körül. De aztán mielőtt szólna bármit is, amit úgyis eléggé elhúzott, megszólalt a fiú, és most azon kezdett el gondolkodni. - Nem akartalak megbántani a viselkedésemmel. Én sem tudom, mi volt velem, lehet, hogy túl gyorsan törtnt minden. Nem voltam rá felkészülve, hogy ilyen gyorsan feljutunk Norlanába... Bármennyire is akartam. Lehet, hogy nem kellett volna ennyire ragaszkodnom hozzá... Ami pedig azt illeti, amit mondtál, ne törd ezen a fejed. Olyan hosszú ideig egyedül voltál. Már akkor, amikor még megvolt a családod, amit meséltél... És utána, hogy a bátyád is cserben hagyott... Mwg lehet érteni, hogy ha úgy érzed egyedül vagy, és nincs senkid... - Maga elé meredve hajtotta vissza fejét a fiú fejére, kezét a földre csúsztatva. Gondolatai visszaterelődtek a megválaszolatlan kérdéshez. - Ha visszatérünk Meilisben, örülnék neki, ha velem maradnál. Ez a te döntésed, hogy mennyire bizol meg bennem, és hogy mennyire vagyok neked fontos, de részemről mindig fennáll a lehetőség. Bármikor meggondolhatod magad. - Nem akarta, hogy túl komoly legyen a hangulat, így hát elmosolyodott, és a zsebében rejtőző lapokra gondolt, amik Daniel anyukájának a naplóját jelentették. Azért adta neki, mert bizott benne, hogy siekrülni fog neki, ami azt jelenti, hogy legalább egy kis bizalom jelen volt.

2009.10.13. 21:44 Daniel Barth

Katonák... Halk, ütemtelen léptek zaját hallja, ahogyan a Második homályba fúló alakja kilép a szobából, újra magukra hagyva kettejüket. Néhány pillanatig visszafojtja gyorsan ziháló légzését, hogy átadja magát újra a tökéletes csendnek, melyet csupán az ezüsthajú nő halk szuszogása tör meg néha, mint valami kísérteties szellem a sötét szobában, ami az ijesztő csöndet még ijesztőbb hangokká varázsolja. Légzése újra utat tör magának kiszáradt torkán, ahogy akadozva fordítja felsebzett arcát a lassan mellé lépkedő lány felé, majd hálásan elmosolyodik. Fókuszálatlan pillantása némán mered maga elé, valahova Mizuki sötétség fedte alakja mögé, nyugodt vonásai fájdalmasan húzódnak halovány mosolyra; mielőtt lassan visszahajtaná tekintetét a poros földre, előremeredve a szürke ürességbe, majd némán ereszti el karjával sérült vállát. - Igen, jól vagyok. – színtelen hangja alig hallhatóan töri át a kísérteties csendet, fakó tekintetét a mellé lerakott néhány ruhadarabra fordítva, majd fáradtan hajtja fejét a lány vállára, miután az odaült mellé. - Még mindig áll a lehetőség, hogy veled maradjak, ha visszatérünk Meilisbe? – suttogja maga elé elhaló hangon a kérdést. Egy pillanatra, lassan behunyva szemeit, kissé elgondolkodik, fáradtan dőlve neki még jobban a lány alakjának. – Norlanában olyan furcsa voltál. Azért, amit mondtam? Ne haragudj rám, én csak... Hagyjuk. Úgysincs rá más magyarázatom, mint hogy önző vagyok. Vagy inkább egoista, ahogy te fogalmazol. – mosolyodik el újra halványan, egy megtört sóhaj kíséretében.

2009.10.12. 20:24 Mizuki Sawa

Elgondolkodik rajta, hogy inkább ő is a fiúval tart, nem sok kedve volt tőle elválni, de aztán arra az elhatározásra jutott, hogy egyenlőre biztonságban tudhatja, és itt nem történhet vele túl sok minden. Azon kívül jobb volt most Danielnek, ha pihent. Így hát még egyszer a fiúra mosolygott, majd lassan felállt, és elindult a másik irányba. Ahogy végighaladt az emberek között, mindenkit szemügyre vett, és elgondolkodott azon, hogy ők valyon hogy jutottak ide, milyen múltat hagytak maguk mögött, és milyen jövő vár rájuk. Remélte, hogy sokkal de sokkal jobb, mint amilyen a múltuk volt. Egy jövőre vágyott, amilyenről pár hete talán még álmodni sem mert volna, de az elmúlt napok cselekménye felkeltette benne a remény apró lángját. Végül aztán szerzett pár új ruhát, amit fel is vett - csak most tűnt fel neki, mennyire lestrapálta az eddigi ruháit, nem egy helyen el volt már szakadva, és az is csoda volt, hogy eddig rajta maradt. Majd amikor ételt is szerzett, elindult vissza. Persze a többiek már nem voltak ott, ahol elváltak, de ez nem töltötte el túl nagy félelemmel. Nyugodt léptekkel elindult, hogy megkeresse őket. És bár a nyugalma továbbra is megmaradt, kicsit azért aggódott, mert nem tudta merre is lehetnek. Végül aztán hosszú ide-oda kacskaringózás után meglátta a fiú faltövében összegörnyedt alakját. Lassú és gyengéd léptekkel odasétált hozzá, és leült mellé, majd lerakott mellé egy kupac ruhát és ételt. - Hoztam neked is új cuccokat és ételt. Muszály enned, hogy minéh hamarabb jobban legyél. - halkan bezsélt, és remélte, hogy a fiúnak nem most lesz hirtelen hangulatváltozása. Csak jót akart neki, ezzel is meghálálva mindazt, amit Daniel tett érte. Fejét lassan a másik lány alvó alakja felé fordította, és hosszú percekig csak nézte, mielőtt újra a fiú felé fordította a fejét. - Jól vagy? A sérülésed már jobban van?

2009.10.01. 18:34 Khiara Laken

Kecses ujjai megdermednek pár pillanat erejéig a levegőben, mintha az álom elrabolta nő szavai fagyasztották volna meg körülöttük a csöndes űrt. Elmerengve látja szemei sarkából padlóra koppanni a robottól kapott búcsúajándékot, mely elveszve a sötétben a néma fenyegetőzés érzetét kelti, hogy azonnal elragadja valamennyiüket a föld alatt, mielőtt még láthatnánk elveszni a hajnal fátyolos színeit a vörösen vibráló napfelkeltében.  Ügyet sem vetve a szakadt ruhákra vetkőzteti le a lázas bőrű nőt. Kihasználva az érzéstelenítőt és a mély alvást tisztítja ki bűnbánóan a felületi sérüléseket, merevíti ki kegyetlen mozdulatokkal a repedt csontokat, melyeket analizáló szemeivel, megfeszített gondolatok árán sikerül maradéktalanul kivennie a hús alatt. Ahogyan használatba veszi a különböző anyagokat tartalmazó kötéseket, fémteste élettelen vonalát eléri a hűvös levegővel keveredő betegség illata, mely teljességgel lemerevíti elméjét; vajon mennyi idő telhetett el, mióta a tükörbe nézve ő már nem találta szemei alatt a beesett véraláfutásokat, mióta csapongó félrobotságát elcserélte a tökéletes hamisságra. Már idegborzolóan magáénak érzi a fémből öntött vázat, ahogyan a három meilisi közt játszó kötelékeket is, melyek a szomorúsághoz  hasonlító nyomással vágják a földhöz, ahogy érzelmi forrásait önmagában sehol sem találja. Sorra fogadja a hibák vészes jeleit, mert az Örök Lény szavait sem értette tisztán, és csupán azt tudja, ahogyan egyre idősebb és tapasztaltabb lényekkel találkozik, úgy rendül meg az emberek iránti vágy, mintha az évek számával az eltaszítottság is fékeveszetten nőne. Színtelenül fedik fel magukat előző testének emlékei, lázadozó érzései, mennyire hevesen utálta börtönét, hogy furcsállta az embereket; gépagya eltömítve, már-már lefagyva akarna tiltakozni, mert még mindig úgy látja, ha meg kell halniuk egymás által, emberként tegyék, és ne egy robottestbe vezető csövön félúton.  Hosszú percek néma láncolata után fejezi csak be kimért matatását, majd ahogyan élettelen szövete is megbizonyosodik a tiszta, hűlő és erősödő szervezetről, teríti végig a nőn a fekhely lábánál gyűrődő, koszos anyagot, mely csupán látszatát kelti a gondoskodó melegségnek. Képtelen elhinni, hogyan bontakozhatott észrevétlenül annyira szívtelenné,  hogy kiadva elnyomott érzéseit hagyta őket faképnél ott fent – talán a Sors rendelte így, és ő  az egyedüli, akinek megbocsájtani csak nehezen lesz képes.  Fél szemét sem veti az ébren maradottakra, csak nyugtatni képes magát, hogy új ruhákért pattan fel hirtelen; fókuszáló tekintete segítségével kapja magához a kis töltényt, miközben szabályosan menekülve lép a szűk rejtekhelyről kijáratához. Olyan magányosnak érzi magát, hogy másra sem vágyik, minthogy ezek után szenvedélyesen taszítson. - Aludjatok, katonák. - veti a szavakat háta mögé színtelenül, érzéki gyerekességgel végigsimítva a fal vonalán, majd miközben kifordul az ajtón túlra, veszi elő fegyverét, és tölti meg egy kattintásra az apró halállal.

2009.09.29. 18:01 Daniel Barth

Megfáradt, tétova léptekkel követi a Második alakját a végeláthatatlan folyosón keresztül, melynek két oldalán sorban sorakoztak a rég használt, mégis menedéket nyújtó termek. Kissé az ajtófélfának támaszkodva lép be az üres szobába, tekintetét kitartóan a földbe vésve. Kiszáradt torkát kaparja a fülledt, dohos levegő, mely már a hetek, hónapok során meg sem mozdult itt lent, messze a szabad levegőtől. Visszafojt egy kaparó, fájdalmas köhögést, egyik karjával fáradtan támasztja meg magát a fal mellett állva. Csupán tompa, halk szófoszlányokat képes kivenni a párbeszédből, egyre jobban elnehezülő testét remegő térdei már alig képesek megtartani. Szürke tincsei alatt mélyen megbúvó fakó szemeit apró csíknyira szűkíti össze a fáradság, élettelen tekintetének fénytelen tükre meggyötörten fókuszál a semmibe. Rezdületlen vonásai egyre jobban ellágyulnak, mégis halványan elmosolyodik az elhangzó utolsó mondatok összefojt szavait hallgatva. Sérült vállát lassú mozdulatokkal öleli körbe karjával, halk koppanással érik térdei a poros padlót; hátát óvatosan támasztja neki a jeges falnak, halovány mosolya fokozatosan tűnik el felsebzett vonásairól, újra hideg, zárkózott maszkot festve arcára. Erőtlenül hasít oldalába újra az elviselhetetlen fájdalom; visszafojtott nyögése csupán saját képzeletében visszhangzik folyamatosan, akárcsak a gondolataiba tóduló, fakó emlékképek, melyeknek hatására leplezetlen félelem ül ki láthatatlan szemeibe, még jobban összeszűkítve apró pontnyi pupilláit. Mellkasának megremegő íve minden lélegzetvételekor egyre jobban kitágul, összefojt gondolatai egyre jobban elhomályosulnak a rátörő fáradtságtól, újra rátörő emlékeinek hatására azonban képtelen akárcsak egy pillanatra is lehunyni megfakult szemeit, élettelen pillantása homályos fátyolként terelődik az ósdi heverőn fekvő alakra, kinek egyenletesen lélegző testét most minden pillanatban képes lenne megölni, mégis hihetetlen csodálatot érez iránta, melyet kitartóan próbál palástolni mindenki elől.

2009.09.27. 18:42 Coozen Sana

Hallja a füle mellett tompán elsüvítő szavakat, de mintha minden egyes hangtónus zárt ajtók mögül hallatszana, elnyomva, alig kivehetően. Egyre inkább égni érzi arcának jobb felét, melyet még mindig a felrepedezett beton érdes köveinek szorít, hogy az arcában zsongó forróságot enyhíthesse. Egész testében megrándul, mikor egy erős, merev kar a magasba emeli, azonban hirtelen tett mozdulatától ismét idegtépő fájdalom nyilall oldalába, mely egy újabb elkeseredett nyögést szül, ahogy az elhaló sóhajába vész. Fogait még mindig összeszorítva tartja, miközben feje hátracsuklik a tehetetlen tartásban; szemeit már erővel tartja lehunyva, miközben legkínzóbb fájdalmaival küzd a kicsavart testhelyzetben. Végigömlik tudatán a szégyenteljes érzet, hogy ennyire gyenge és esetlen, és hogy újra sikerült bizonyítania, mennyivel értéktelenebb az őt tartó robotnál, aki imént a vezetőjüknek merte magát nevezni. Legszívesebben kitörne a szorításból és olyan messze rohanna, míg el nem téved a labirintusszerű alagutakban, míg végre teljesen egyedül nem lehet; azonban csupán fejét tudja megemelni, mely végül erőtlenül hanyatlik a Második felkarjának, ahogy az még jobban magához vonja. A levegő egyre inkább lehűl, ahogy lépteik végig visszhangoznak a rideg folyosó falai között és tovább erősödik a dohos pára, melynek torokszorító illata már mélyen beleitta magát hajtincseibe, s ruháinak elnyűtt anyagába. A szűkülő tér egyre inkább testükre nehezedik, mintha csak egy pince legmélyére vezetne végtelennek tűnő útjuk. Fel sem eszmél arra, hogy egy másik helyiségbe léptek, mikor elgyötört teste elnyúlik a kényelmetlen vászonágyon, s megérzi, hogy töltényt tartó kézfeje újra a dermedt talajt éri. Áramütésként éri el minden egyes pontját a bénító hideg, mintha jeges vízbe dobták volna, ajkai megremegnek összekoccanó fogaival, ahogy próbaképpen kifújja láztól izzó lélegzetét, mint aki képes meglátni annak hófehér páráját. Kinyitja a szemét, már csak önmaga áltatására is, hogy odaképzelhesse saját sóhajának nyomát, azonban nagyon jól tudja, hogy valószínűleg csak őt rázza az elviselhetetlen fájdalom, mely jeges érintéssel húzza végig láthatatlan fátylát bőrének felforrósodott vonalán. - Nem tévedtem, Második. Már nem tudom úgy csodálni az embereket, mint régen. Ez a Világ már csak a robotoknak lenne elég, mert az emberek ráuntak. Egyre szűkül a tér, és ahogy mindenki élete meghosszabbodik, úgy kuszálódnak össze a sors útjai. Egyre többen lesznek. Nem kell hozzá Meilis, hogy idővel újra kirobbanjon egy világméretű háború... hogy az emberek dühöngő gyilkosok módjára ontsák egymás vérét, felhasználva egy félemberi létet, ami már keveredett a modern tudománnyal. – halkan, akadozva sóhajt fel, ahogy kiengedi megnyúlt, csontos ujjai közül a töltényt, mely hirtelen koppanással ér földet, ében vércseppként gurulva végig a felrepedt talajon olyan lágyan, mintha lebegne felette, még az elhaló fény sem csillan meg tökéletesre csiszolt felületén. – Attól félek, hogy az emberek ideje lejárt... hogy csak a saját idejüket csonkítják. Hogy foghatnánk össze az egész Földet, hogy mindez ne így legyen? – hangja fáradtságtól rekedten hagyja el torkát, miközben az álomba merülés szélén, már érzi az öntudatlan sötét ölelő karjait. - Nem vesztettem el a hitem. Nem veszíthetem el. Küzdeni fogok, az utolsó nyomorult vércseppig, amit még Norlana kifacsarhat belőlem. Indítsd el a játékot Khiara és vesd el a kockákat... Ültess szerencsét az emberek sorsába. – gondolatai már teljesen egymásba mállanak, ahogy szavainak fonala lassan csitulva értelmét veszti. Ujjaival még utoljára végigsimít a hideg talajon, mint aki még egyszer meg akarja érinteni a fekete ovális sima felületét, azonban ahogy érintése a semmibe markol, utolsó mozzanata is átadja magát egy dühösen rátörő álom végtelenbe hívó erejének.

2009.09.26. 23:57 Khiara Laken

Összerándul a fájdalom táplálta, megfáradt szavakra, mintha azok langyos hullámokként érnék el zsibongó fejének áramköreit. Hamis visszhangokként válaszol helyette is mélyen zengő férfihang, melynek lejtésekből szinte inni lehet az álmosságot. - Ha nem tűnt volna fel... én vagyok itt a vezető,  és közösen  döntünk. Én sem szórakozásból vagyok gép,  az én logikámat nem fogják tudni kikezdeni. - megfeszített sziszegése színtelenül töri át a csendet, ahogy a Második szavai eluralkodnak, és kegyetlen szenvedéllyel támadják a vele szemben veszteglő férfit. Ilyenkor tudatja önmagával, hogy akármire képes lenne, s hidegvérrel bevégezné talán a legkegyetlenebb feladatot is, mely őt illeti. Feszesre húzott ajkának vonalán már szinte érzi a feltörni kívánó szavakat, vissza Coozen felé, mint a sajnálom,  a tudom,  ezek azonban olyannyira emberinek és felszínesnek hathatnak, hogy helyette csak vázát ösztönzi kecses mozgásra. Pehelykönnyedén emeli fel a testet, mintha még egy felnőtt férfit is túlszárnyalna; törékenynek ható alakjába rejtett erőt építettek, s úgy érzi, akármit képes lenne megtartania gépies kezeivel. Gyengén biccent fejével, megrázva az eredetiről másolt, vörös tincseit a meilisek felé, hogy ha nem akarnak egyedül maradni, akkor kövessék őket.  Megvesztegethetetlen füleivel tompán hallja a csontok ropogását, a lélek gyengülő rezdüléseit, miközben szapora lábai alatt sikoltva pattogzanak az apró kavicsok, ahogy kiér a bázis legfényesebb helyiségébe, a kiürült körcentrum burka alá, mely folyamatos emlékképekkel sorozza merev logikáját. Még közelebb vonja magához az elgyengült, vértől áztatott embert, melynek közelsége, dobogó húsa, láztól égő bőre rettentően taszítja hamis szöveteit, mégis hajtják a sebző szavak, melyek az ő lelkén is minduntalan felszakítanak egy-egy újabb, gyógyulatlan varratot. Fáj neki a bűntudatú igazság, hogy ezekkel együtt kell rá  gondolnia, mert képtelen összehasonlítani a lélekkel; tudja, hogy el kéne választania  a kettőt, hogy bebizonyítsa, a gonoszban is van jó, a jóban pedig puszta fájdalom és logikátlan szenvedés; hogy mindenki képes legyen teljességgel átérezni a tettek súlyát, mielőtt a kitaszítottak elnyerik méltó jogaikat, s megmutatják, hogy nem csak legendák,  s hogy az ő ereikben is ugyanolyan emberi vér csörgedezik, mint az Égi város lakóinak.  A nyújtózkodó alagút, amin hangtalanul száguld végig, csupán újból rohanó árnyékaikat idézi meg, melyek készségesen követik őket a mélyen fekvő szoba irányába. Önvezérlő robot módjára lép az egymás mellett sorakozó ajtók egyike mögé, mely legtöbb megtartott emlékeinek forrásaként szolgál váza zugaiban; azonban, ahogyan fénylő szemei megvilágítják sötét rejtekhely porosságát, s megcsapja a föld áthűlt, összetéveszthetetlen és érintetlen illata, úgy érzi, ez a legelső alkalom, hogy itt valaha is megfordult.  Óvatos hévvel helyezi a nőt a padlón heverő, elnyűtt fekhelyre a süketté omlott csendben, melyet csupán fékeveszett szívdobbanások, halk szuszogások töltenek fel élettel és melegséggel. Elfordulva Coozentől, kifejezéstelen merevséggel és higgadtsággal kezd kutatni a repedezett, magányos fiókban saját ellátása alapjaiként szolgáló kötések és fentről csempészett szerek után, mintha ismét önmagát akarná a fáslikkal összetartani, nehogy szétbomoljon rosszra tervezett teste. Beleborzong a valaha volt érzésbe, elönti az érthetetlenség, melyre csak lelke idegtépő sikoltása a semmitmondó válasz. - Tévedtél, mikor azt mondtad, hogy ez nem embernek való Világ. - mormogja hirtelen, miközben érzéstelenítőt juttat vénásan a nő testébe, mely csak tompítja az égető fájdalmat. - Robotoknak nincs helyük az érzékletek között... Csak még egy kicsit tarts ki, és ígérem, hogy nem lesz értelmetlen a szenvedésed. De most jobb lesz, ha alszol,  Örök Lény. - gyengéden támasztva ki a nő nyakát fordul vissza a merevítőkért és a kötésekért, hangját érzéki dallamon életre keltve, mintha altatódalt akarna énekelni.

2009.09.26. 21:05 Daniel Barth

Akadozó, mégis hangtalan lépteivel óvatosan követi a lányt, azonban néhány lépés után elbizonytalanodva megáll. - Én inkább maradok. Nem kell semmi, jól vagyok. Tényleg. – egy halvány, bíztató mosolyt vetve Mizuki felé, lassan visszaereszkedik a padra, fájdalmasan megszorítva sérült vállát, miközben lassan oldalra fordítja a fejét, meggyötörten szorítva össze szürke szemeit. Akaratlanul is odafigyel az ezüsthajú nő szavaira, még hogyha azok nem is neki szólnak, s a következő pillanatban halkan dobogó léptei a földön veszteglő alak felé viszik, sebes lépteivel kimérten megállva előtte. - Boccs hogy élek. – szűkíti össze megvetően fakó tekintetét, ahogyan semmibe vesző pillantásokkal végigméri a sötét alakot, majd enyhén, alig észrevehetően megrázza a fejét. – Ha én nem lennék itt, nyílván te sem lennél most ebben a helyzetben. Hiszen ez is az én hibám, igaz? Miattam nem láthatod megvalósulni az álmaidat. – hűvös szavait tompán visszhangozzák a kihalt folyosók, megremegő hangja még mindig ugyanolyan rekedtes, közömbös, mint mindig, megvető pillantása kíméletlenül égetődik a nő árnyék fedte alakjába. - Rengeteg ember bízik benned. Te vagy a vezetőjük, nem adhatod fel. Higgy bennük úgy, ahogy ők benned. Ha pedig mégis úgy érzed, hogy semmi esélyünk, akkor ne indíts támadást. Őrültség lenne a részedről, és Meilis egyetlen esélyét is eljátszanád. Már éppen nyúlna a nő karjáért, azonban az utolsó pillanatban mégis visszahúzza kezét, kétkedő pillantását a Második alakjára vetve. - Nekem úgysem engedi, hogy segítsek. Valakinek el kell látni az Ő sérüléseit is.

2009.09.26. 19:43 Coozen Sana

Erőtlen, megkopott írisze félig lecsukódott szemhéján keresztül mered a semmibe, ahogy fájdalomtól hajtva ajkába harap, míg ki nem serken a sebből újabb adag vére. Egyszerűen csak érezni akarja a fizikai fájdalmat, ami talán elmoshatja a lelkére nehezedő béklyó szúró érzetét, mely hatalmas döfésekkel kínozza belülről; szíve jobban szenved, ahogy a benne lüktető seb vére összemállik lelkének megfáradtan pislákoló lángjával. Még sosem érzett ehhez fogható zavartságot testében, szíve erőtlen lassúsággal dobol ropogó bordái között, ahogy gerince sajogva lüktet a kemény talaj fájdító gondolatával küzdve. Érzi az éles köveket zsibbadt végtagjaihoz tapadni, verejtéktől nedves tincsei forró arcát keresztezik, mely hevessége ellenére falfehér, akár egy élettelen testé. Torkából elkeseredett zihálása akar feltörni, azonban tüdejének kínzó kapkodását ajkába harapva tartja vissza, míg el nem csendesül annyira, hogy reszelős hangján újra meg bírjon szólalni. - Nem áll jól? – erőlteti meg érdes hangját, de vádló szavaiból csupán elhaló nyöszörgés keletkezik, amint szólásra nyitja vértől vöröslő ajkait. – Sajnálom, hogy nem kényezteti a szemed a látvány. De attól még gyenge vagyok. – elkeseredetten keresi hangjának rég elvesztett, kemény lejtését, szavai azonban hajthatatlanul fájdalmába vesznek, mintha minden egyes mondattal segítségért próbálna kiáltani. - Így is eleget éltem, nem gondolod? Nem akarok tovább élni. Csak látni akarom, ahogy Meilis felszabadul! Megígértem neki...! – hangja egyre hisztérikusabban cseng, ahogy töltényt szorongató öklét kíméletlenül a betontalajhoz szorítja. – Nem értem ezt a világot, Második. Hagyta... hogy kegyetlenül összezúzzák a testem. Ő sem ölt meg, mikor megtehette volna. Helyette hagy tovább szenvedni, hagyta Deront meghalni, hagyta, hogy mindez megtörténjen és ne láthassam megvalósulni az álmaimat! Már csak érezni tudnám az örömöt, ha a harc mégis a mi javunkra dőlne el. - akadozó lélegzetvételét torkába erőlteti, hogy utolsó szavait képes legyen kipréselni ledermedt tüdejéből. - Khiara... Én már régen belefáradtam. – suttogja végül, erőtlenül rázva meg fejét, mint aki hallani sem akar a segítségről. Most, hogy elcsendesültek az életben maradott meilisiek, egyszeriben már nem érezte értelmét, hogy visszatartsa előtörő gyötrelmét; végre egyszer átérezhette maga körül a teljes csönd szétfeszítetlen burkát. Megfeszült izmait megadóan engedi el, miközben lehunyt szemein át észleli, hogy a számára sötét, fényét vesztett Világ semmit sem változott.

2009.09.26. 14:37 Khiara Laken

Ajkai elnyílnak, ahogyan pár lelassult pillanatig, mely neki röpke óráknak hat, hallhatja közelről az idős szív hadaró meséjét, melynek hangja édes méregként árasztja el élettelen testét. Minden neszre felfigyelő szerkezetei haragosan élezik ki a tompa dobbanásokat, amik pusztító, élni kívánó, fémszerű valójával ő együtt lélegzett;  ez a darab azonban teljesen igazi, emberi vért pumpál, s megfáradt, kitartó lüktetése soha fel nem szakadt emlékeket ébreszt fel benne. Már rég elhúzódtak félelmet gerjeszthető testétől, miközben tehetetlenül követi végig tágra nyílt szemeivel, amint az örökké erősnek és lekezelően hidegnek tűnő alak megtörten próbál a földbe süllyedni, mintha máris temetni akarná önmagát. Nyomja saját mellkasát a tudat, talán minden az ő  hibája, valamit folyamatosan rosszul tehet rezdüléseivel, mert most is csupán földre rogyott testek képei játszanak részvétlen és könyörtelen gépagyának mélyén.  Gondolatai kuszán keverednek egymás ölelésében, könnytelen tekintetébe mar a levegő, ahogyan felrémlenek előtte az Első szívének hangjai is, melynek talán csak ő hallotta eddig igazi beteges,  és élően csengő zakatolását; nagyon szépnek találja, most mégis pofozza a tudat, hogy mindenki él  valahol, megőrizték emberségüket, egyedül ő van egyöntetűen fémből öntve. A robot valódinak elképzelt arca, lelkének kivetülése azonban felemeli őt a hirtelen beszakadt veremből, s arra ösztönzi, ne dobja arrébb saját szellemét, mert már csak ennyi maradt meg belőle, mely képes lehet rájönni a legnehezebb, de talán a leghelyesebb útra. - Ne próbáld gyengének beállítani magadat, neked nem áll jól. - csendül fel tökéletesen rideg és jéghideg érzékenységű hangja, ahogyan elfelejt szimulációt és színt belevonni, mintha Coozen fáradtsága rá is ráragadt volna. - Erősnek gondollak, és Te még sokáig, nagyon sokáig élhetsz majd. Én jóformán már halott  vagyok. Ne akarj olyan robot  lenni, mint én, Örök Lény. Én... akármit teszek, nem bízik bennem senki, és talán már szeretni sem képes. Lassan egy értéktelen, névtelen kacattá változok, mielőtt még eleget tehetnék az elvárásoknak. - saját, őszintén kibukott szavai lángoló tőrként vájják szerkezetét, s nagy a kísértés, hogy ő is olyan szeretetteljes alázatot mutasson, mint fent a robotnál; az a melegség forró olajjá változtatta kihűlt üzemanyagát, most azonban képtelen megmozdulnia, mintha berozsdásodott volna a percek alatt. - Én emberként nem tudnám eltűrni, de Te még mindig élsz.  Ne akarj ilyen lenni. - ismétli meg kissé indulatosan, azonban a golyót továbbra sem veszi vissza; nem akarja erőnek erejével szétfeszegetni az ujjakat, pedig legszívesebb újra érezné a lázas bőr felhevítette töltény ébenét. - Nos. Megengeded, hogy felvegyelek?  - újból elburkolja saját fájdalmát elhalkult, fátyolos hangjával, miközben üvegszerű szemeit pásztázva pihenteti a csorgó könnyeken, melyek eltűnni kívánva csillannak meg egy pillanatra a rezgő neonfények keresztjében. Saját olajpumpája erőtlenül dörömböl, s szinte érzi az Örök Lény kínját is, melyet tovább képtelen lesz eltűrnie tétlenül.

2009.09.26. 11:15 Coozen Sana

Mellkasa ziháltan megrázkódik a torkából feltörő, halk, ijedt nyögésre, mely ellenkező remegéssel bukik ki eddig hevesen összeszorított ajkai mögül. Szíve kifacsarodott fájdalommal dobog fel a fájdalomra, melyet a hirtelen mozdulat gerjesztett, mikor a nő kifeszítette gyenge karjának vonalát erőtlenül lélegző mellkasa elől. Torka hirtelen elszorul, ahogy azt érzi, hogy gyomra menthetetlenül görcsbe rándul a belenyilalló érzésre. Szinte fülében hallja az elviselhetetlen ropogást, mely könnyekkel perzselve égeti fel szemeinek sötétbe borult valóját. Sípolva veszi a levegőt, ahogy térdelésből hátratántorodik, és megpróbál arrébb csúszni, hogy minél távolabb kerüljön a hideg, érzéketlen testtől, melynek még lélegzeteit sem hallja. Tompa ijedtség fut végig erein, melyek elhűlten lüktetnek megindult véráramának mélyén, miközben nyelőcsöve egyre inkább összeszűkül a rátörő érzések hatása alatt; mintha teste saját magát készülné fulladásos halálra ítélni. Még mindig görcsösen tartja az apró töltényt, mint akit annak lélekbe markoló hidegje képes csak távol tartani a végső összeroppanástól. Hirtelen megindult makacssága megijeszti, mert csak most eszmél rá eddig felszínre kerületlen szándékára: valójában a Másodiktól akarja elszigetelni a töltényt, hogy az Első tovább élhessen. Váratlanul testébe ömlő önzése felforgatja elméjének minden zugát, mely hányingerkeltő szédüléssel fenyegeti holttá dermedt testének egészét. Az első pillanattól kezdve, hogy Khiarat robotvázában látta és attól kezdve, hogy világtalan szemeit felnyitotta, a sötétséggel nézve farkasszemet, fogant meg, s egyre inkább erősödött benne a makacs érzés, hogy erőnek erejével, ha kell, de ráveszi a kiszámíthatatlan robotot, hogy belőle is legyőzhetetlen gépezetet faragjon. Nem tudta volna magát másképp elképzelni és a kétségbeesés, melyet a rázúduló tudat szült, most keserű méregként árasztotta el fuldokló lelkének legvégső erőtartalékait. Feje végeláthatatlan zúgással homályosítja még tovább már amúgy is korlátozott kapcsolatát a külvilággal, mindaddig, míg már csak annyit képes felfogni, hogy a lány valahol azóta is csuklóját szorítja, a töltény azonban még mindig őnála van. Lehunyja megremegő szemhéját, tehetetlenül rázva meg fejét, mintha ezzel kiűzhetné magából a fájdalmat, és összes lehetetlen gondolatát, melyek még annál is nagyobb őrültségnek tűnnek, hogy egy kis csapat felszabadítsa Meilist. Csak most érezte meg igazán belesajdulni testébe a tudatot: Ő sem hisz benne igazán, hiába erőltette magára hosszú, gyötrelmektől hangos időkön át, mikor a remény egy halovány szikrája megmutatkozott. Könnyeinek lassan folyó, forróságba olvadó érintését érzi bőrén, ahogy arca lassan a hideg, érdes talajt éri. Nem szándékosan tette ugyan, de mozdulata óvatos volt, mintha ösztönből próbálná meg csitítani felforrósodott halántékának keserves lüktetését a jeges betonnal, melyen az éles homokszemcsék újszerű fájdalma talán összezavargó gondolatait is elterelheti majd. - Nem vagyok olyan, amilyennek gondolsz. – hebegik felsebzett ajkai, ahogy távolba révedő tekintete ismét megmutatja magát. – Én nem... - képtelen folytatni, mert remegő sóhaja elnyel minden szót. A hirtelen beállt csendben tisztán hallhatóvá válik kínnal telt, magára erőltetett nyelése, amint fájdalmasan lecsúszik annak vérrel kevert íze kiszáradt torkába. Még abban sem mer hinni, hogy egyáltalán lehetséges lenne, melyet önmagában tudat alatt eltervezett, de ha az Első meghalna, minden sajátos reménye is vele pusztulna, mert abban megingathatatlanul biztos, hogy a cyborgok nélküle sem veszítenék el a fejüket, mint az emberek, akik meghátrálnak, ha vezetőjük elesik a harcban. Ő viszont erőtlen, sérült és gyenge ráadásul már látását is elveszítette, mintha teste hirtelen igazolta volna eddig leélt, száz éven túlmenő korát, mikor a halál régen várt alakja kopogtat végre szívének kapuján. Tisztában van vele, hogy így már soha nem vennék semmi hasznát, akár van tapasztalata, akár nincs.   Fáj. – képtelen kimondani, még hangosan is saját tudtára adva ezt a szót. Csak véget akarna vetni mindennek, miközben oldalt fekvésben felhúzza térdeit, arccsontját még erőteljesebben a földhöz nyomva, melyeken ezer apró kavics tű éle segít neki elhagyni feldolgozhatatlan, távolba nyúló gondolatait. Nem tudna elviselni még egy sikertelen, kudarcba fúlt háborút, még egy ilyen csalódást.

2009.09.25. 23:05 Khiara Laken

Kifejezéstelen maszkkal tekint a színtelenül csillogó szemek mélyére; már-már látja vérpatakokként csorogni a bíboros könnyeket, melyek emlékképeire kényszeredetten az irigység  utánzata fogan meg gépagyának mélyén. A morajló tömeg csitulásba bontakozott ki a fáradt, föld temette bázisban, s az elnyűtt levegőben, melyet ő tompán érzékel szöveteire nehezedni, csupán alkatrészei hol dinamikus, hol kattogó és súlyos dallamait hallja műszívével összecsengeni. Az emberinek ható érzelem immár semmivé foszlott mellkasa nyomásában; nem képes heves irigységre, s ez sem volt igaz, miután lelke is ráébredt, hogy értelmetlen ennyire valótlan ábrándot kergetni. Észleli a nő bizalmatlan hangját lentről, de mintha egy szakadék túloldaláról hallaná felzúgni, mert csak ilyenkor ébred rá még gyerek és reménytelen gondoskodásra vágyó énje, hogy lehet, végleg át kéne adnia magát az egyerű, könnyítő logikának. - Ez a helyes, nem? - halk lejtése alig sejtet valamit, mégis őszinte, ahogyan szinte látja maga előtt a fémbe törtető golyót. Túl egyszerűnek tűnhet mindenki más számára, mégis eltömíti a súly, mintha csak ezért alkották volna őt, hogy test és lélek puszta kezű gyilkosává váljon egy ócska, semmitmondó puska által. Értelmetlenné és szürkévé mosódik előtte az eddigi szenvedés, eltűnik a győzelem iránti vágy.  - Tudom, mit gondolsz, de én akkor sem akarnám másra hárítani. Egy töltény... talán nincs több lehetőség. Tudom, Te szó nélkül megtennéd, mint akárki más, de meghalnál, mielőtt még lőhetnél. Tudom, hogy Meilisért robottá válnál, de azt is tudom, hogy akkor te  is küzdeni akarnál olyan érzelmekért és vágyakért, amiknek meg sem kellett volna születniük benned.  Egy Tudat már nem Te lennél.  Bárki alkothatna üres gépezetet, akármit beletáplálhatna, de Ő nem létezne.  Nem lenne szelleme, és nem lenne igazi sorsa.  Az emberek többet tudnak és alkotnak, mint kellene, de ezt az egyet soha sem fogják igazán megérteni.  Egyre emberibbnek ható szavai keserűvé érnek, ahogyan visszahúzva kezét térdel közvetlen a földön veszteglő, kimerült kisugárzású alak elé. Fémcsontjai megreccsennek, mintha gondolatai ropogása költözött volna beléjük; már olyan közel van hozzá, hogy úgy érzi, egyáltalán nem számít, mit és hogyan tesz. Szemei egy pillanatra fókuszt vetnek az összeszorított marokra, hogy mozdulata gyors és pontos legyen, egy másodpercnyi időt sem hagyva az ellenkezésre. Nyaka két oldala felforrósodik, mintha szégyellné magát és kínban lenne, miközben jobbját robotos fürgeséggel kapja a fiatal testbe bújt nőhöz, elrántva kezét mellkasa elől; még lejjebb döntve fejét, összeszorított szemekkel tapasztja fülét a recsegő bordák ívére, mintha egy fegyver jéghideg csövével akarná tartózkodóan fenyegetni az élő, hús-vér szívet.

2009.09.25. 21:03 Mizuki Sawa

- És most már úgy gondolod kell segítség? - Kérdezi meglepődve, hiszen nem gondolta volna, hogy Daniel tényleg így gondolja. De ha így is gondolja, akkor meddig tart ez? Bár most úgy tűnt, hogy komolyan gondolja. Kicsit közelebb csúszott hozzá, ezzel is érzékeltetve a fiú számára, hogy rá bármikor számíthat. - Anyukád naplójan? - hirtelen még az eddigieknél is nagyobb értékkel bírt a kezében tartot tárgy, és még jobban úgy érezte, hogy óvnia kell. - Ígérem, hogy vigyázni fogok rá. Ez azt jelenti, hogy mégis megbízol bennem, Daniel? - Óvatosan kérdezte, és közben a fiút szemlélte, majd lenézett a naplóra. Egyre jobban úgy érezte, ogy közelebb kerül a fiúhoz. Az elején azt mondta, hogy a hugára emlékezteti, akit nagyon szeretett, most pedig rá bízta a valószínüleg utolsó tárgyat, ami a családjára emlékeztette. Mi másért tette volna, ha nem azért, mert bízik benne? Ez a gondolat örömmel töltötte el, és a fiúra mosolygott. - Pedig néha jó, ha az ember a jövőn is gondolkodik... Van valami cél maga előtt, amiért harcol. Emiatt ne aggódj, vagy ne reménykedj ebben, emlékszel, hogy megígértem, hogy melletted maradok, és nem hagylak cserben? Még ha néha kicsit meg is inogtam, tartom magam ehhez az ígérethez. Kivéve, ha az ellenkezőjét akarod, akkor valahogy megpróbálom összehozni azt... - Válaszolja kicsit bizonytalanul, de azért még mindig ott van benne a remény, amit a jókedv szült. - Enned kéne valamit, eléggé le vagy gyengülve... - Mondja, és feláll, majd megfogja a fiú kezét, és elkezdi húzni magával. - Meg új ruháka is kerítenünk kéne, nem kéne ebbe a szakadt és véres ruhába mászkálnod... A sebeidnek sem tesz jót. - Miközben megint átveszi az aggódó szerepet közelebb lépve halad mellette. - Tudom, hogy ilyenkor kicsit idegesíteni tudlak, de csak jót akarok neked...

2009.09.25. 18:35 Coozen Sana

A bázis falai közt rekedt hangok lassan gyengülni kezdenek, míg végül a komoly, fáradtnak hangzó suttogások, melyek mind felnőttektől származnak, szintén elenyésznek a megfáradt sóhajokban és a gyötrelem elviselhetetlen gondolatában, mely kábító illatként lengi körbe a hely minden egyes részletét. Egy pillanatra képtelen felismerni, hogy az a behatárolhatatlan szag, amelyet érez a kiömlött vér illata, mely most töményen összekeveredik azzal a dohos, állott, párás léggel, mely az egész helyiséget uralja. Átsuhan rajta egy pánikszerű érzés, ahogy a fülledt levegő nehéz tömegét érezi vállain, szemei előtt pedig a megrepeszthetetlen sötétség burkát, melyeknek lélekbe hasító tudatai felváltva kínozzák veszni vágyó érzékeit. Még mindig térdel, szemeivel a semmibe meredve, mintha szégyenteljesen lesütné őket, hogy eddig nem jutott eszébe az imént tudatába villanó, hátborzongatóan logikus eshetőség. Száját tépelődve rágja, melytől újra nyelvén érzi felszakadó sebének ízét. Hirtelen rázza ki a hideg mintha beteg lenne, arcát is elviselhetetlenül forrónak érzi, miközben legszívesebben már nevetne a lehetetlen helyzeten; hogy a fegyver, mellyel bosszújának tárgya egy másodperc tört része alatt elpusztítható ott van az ujjai között, ráadásul olyan apró, hogy, ha a sors nem avatkozik közbe, végleg elveszett volna világtalan szemeinek örökké kutató pillantása elől. Még mindig nem bízik a robotvázban, s felé nyújtott mozdulatát sem látja, pusztán emberi ösztönből sejti meg a reakciót, hogy a mellette álló gépezet tenyerét felé nyújtja. Saját megérzésére tekintetét magasabbra emeli, hogy szemeik kíméletlenül találkozhassanak egymással. - Le akarod lőni? – kérdezi kétkedőn, azonban nem képes palástolni a hangjában megbújó, vádló élt, mely akaratlanul csendül fel torkának mélyéről. A töltényt még mindig feszesre zárt ujjai közt tartja, miközben elfehéredett öklét mellkasához szorítja, melynek vonalán saját, megfáradt szívdobbanásait érzi.

2009.09.24. 21:11 Daniel Barth

Hangtalanul összerezzen, mikor a lány hozzáér sérült vállához, mégsem szól egy szót sem, csak némán tűri, hogy az bekötözze a sérülését. Mikor kész van, újra magára húzza megkopott kabátját, mely kissé még mindig csatakos vérétől. - Nem kell mást keresni. Jó ez így. Köszönöm. – halk szavai alig érthetőek, ahogyan lehajtott fejjel motyogja a föld felé a szavakat, rekedtes hangja most még inkább fásultnak tűnik, mint eddig; végül azonban mégiscsak Mizuki felé fordítja a fejét, egy halvány, de hálás mosolyt erőltetve felsebzett vonásaira. Fáradtan karolja át a mellette ülő lányt, fejét óvatosan a vállára hajtva; nyugodt tekintete a szemben álló falon nyugszik, mégis ellágyulnak vonásai, ahogyan gyengén átkarolva Mizuki derekát, majd halkan, fáradtan felsóhajt. - Akkor még elszántan azt gondoltam, hogy nem kell segítség. – érzéketlen, üres szavai halkan visszhangoznak a folyosón, ökölbe szorított keze elszántan nyugszik a lány derekán, szemeit apró résnyire összeszűkítve fordítja fejét a mellette ülő felé. - Egy napló. Anyámé volt. – csendesen vet egy pillantást az apró könyv sejtett helyére, majd egy aprót bólint. – Egyszerűen tudom, hogy te nem hagynál cserben, ezért adom oda. Ha pedig nem így van, akkor jó érzés azt hinni. Az újabb kérdésre egy apró, alig észrevehető mosoly suhan át az arcán, azonban néhány pillanattal később kissé megrázza a fejét. - Tudhatnád, hogy nem törődöm a jövővel. Soha nem érdekelt. Talán ez az oka a hibáimnak is, mert soha nem gondolok bele, hogy mi fog történni. És még a te véleményed is változhat e felől. – féloldalas mosolyát kissé erősebbre húzza meggyötört vonásain, eltakart, szürke szemeiben pedig mintha újra megjelenne a rég kiveszett kék árnyalat, még hogyha csak egy kicsit is. Felejtsd el a múltadat...

2009.09.24. 18:43 Mizuki Sawa

- Hát ennek semmiképpen nem kéne így lennie... - válaszolja kicsit bizonytalanul. Amikor a fiú leveszi a kabátját összeszorul a szíve a fájdalomtól, ahogy látja, hogy a fiú vöröses vére mindent átitatott. - Lehet, hogy keresnünk kéne valakit, aki jobban ért ehhez, mint én... Én csak annyit tudok tenni, hogy bekötözöm... Fogta a fertőtlenítőt, és azzal is kimosta a sebet, közben remélve, hogy nem okoz túl nagy fájdalmat a fiúnak, majd bekötözte a sebet. - Nem voltál olyan mérges? Azt hittem, teljesen kiakasztottalak azért tetted... - Válaszolja halkan, és lehajtja a fejét. Valamiért örül annak, hogy megtudta, nem volt rá annyira mérges a fiú, hogy örökre elvegye tőle a látását. Nem is az zavarta, hogy most minden sötét lenne, hanem sokkal inkább a fiú érzései. Lenéz  akezében tartott kis tárgyra, de nem szemlélte meg jobban, hanem Danielre emelte a tekintetét. - Mi ez? - kérdezte kíváncsian, miközben leült a fiú mellé, és enyhén neki dőlt. - Ennyire megbízol bennem, hogy rámbízz egy olyan tárgyat, amit már évek óta magadbál hordasz? A fiú felé fordította a fejét, és kíváncsi tekintettel fürkészte az arcát. Szívesen nézett volna újra a szemébe. Valamiért megnyugtatta, ha tekinteteik összeakadtak, még ha a fiú nem is látta őt. - Kérdezhetek valamit? - szólalt meg halkan, és visszahajtotta a fejét, most Daniel kezeit nézve. - Ha mindennek vége, és ha esetleg sikerrel járnánk, és túl éljük... akkor is velem maradsz? - Ő maradt az egyetlen, akire még támaszkodhatott, akivel megoszthatta az érzéseit, aki egy biztos pont volt az életében, aki fontos volt neki. Nem akarta elveszteni, de ez a gondolat újra és újra kísértette, hogy Norlana Danielt is elveheti tőle, mint ahogy a családját. De nem akarja többé hagyni magát, nem fogja olyan könnyen feladni. Már nem az a gyenge kislány, aki akkor volt. Bár még most sem a legerősebb, most már sok mindent hozzátanult.

2009.09.24. 15:47 Khiara Laken

Szívébe kapaszkodik egy jeges rezdülés, ahogyan markából elemelik a meilisi szabadságot biztosító alkatrészt, azonban megtagadja emberi reagálását, megfagyva saját aurájában, ahogy reflexei újból éleződni kezdenek az előbb feltört érzelmek végett. Féltérden próbál robotos valójához térni, miközben lelassult képkockákkal pihenteti rezgő íriszeit a vele egy magasságban veszteglő testen, mintha cseppet sem érdekelné az, amit az orra előtt csinálnak. A tudat, hogy elemelték tőle, ami őt illeti, gépiességét arra ösztönzi, azonnal vegye ismét magához; egyfajta láng is pislákol azonban mellkasa belső boltívén, mintha fémlapokkal eltorlaszolt teste vaksötét égként meredne, mely pásztázva, tudva hatalmasságát figyel kíváncsian a magasból, felfogva minden apró, elhűlt arcrezdülést, minden félredobbant szívzörejt a tüdő cellájába rekedt lélegzetek meleg eltűnésével.  Gyűrű.  Nem érti, mire való a gyűrű, s mit jelképezhet az emberek vadította világban; adattárja szelíden kéklő vízgyűrűket fest elméjébe, azonban ennek természetes szépsége mellé képtelen értelmet társítania gondolataiba, vagy érzelmeket fűznie lelke kísérteties szövetébe. Ajkai elnyílnak érthetetlenségében, s csupán erre a szimulációra futja, ahogy kínzó pontossággal állásba verekszi magát. - Ha az lenne – csendesedik el önmagát elburkoló, átszellemült hangja. -, Te akkor sem tehetnél ellene  semmit.  Robotszerű képességeivel is jól érzékeli a felszínen, hogy az ezüst hajú nő gondolatban rettentő közel járhat az igazsághoz, s mintha ezzel meg lenne elégedve, vonja tovább kisiklott indulatát a hűvös nyugalomba. Lágy szeretettel veszi újból magához, majd zárja el felbecsülhetetlen értékű, kissé megrepedt fedelű dobozát a külvilágtól, mintha félne, hogy tovább csonkítják lelke néma látatlanságát.  Félhomályban felderengő árnyéka hideg felhőként magasodik a megvakult tekintetű alak fölé, sötét pillantással tekintve fentről, ahogy testével együtt mozduló ruháitól mentes, szabadon hagyott kezét türelmes kimértséggel nyújtja maga elé.

2009.09.23. 22:03 Coozen Sana

Próbálja kizárni a lelkére sújtó szavakat, melyek teljesen váratlanul rohamozzák meg. Annak ellenére, hogy a Második szavai még mindig higgadtan és kivehetetlen hangnemben csendülnek fel, sosem hitte volna, hogy bárki is ennyire ki tudja hozni magára erőltetett béketűréséből. Pillantása most ellágyul, ahogy szemöldökét összevonva pörgeti végig magában Daniel szavait. Hihetetlen ráébredésként éli meg, de vágyna rá, hogy védelmezőn átölelje, mert egy pillanatra olyan érzés fogja el, mintha a saját öccsével vitatkozna egy rohamosan esedékes dologról, és a felmérhetetlen erőviszonyokról, melyek mindkettejük esetében elég korlátozottak lettek. Hallja, hogy az előtte álló gépváz térdre ereszkedett, de egy pillanatra sem változtatta meg helyzetét, így meg sem fordul a fejében, hogy engedelmeskedjen a parancshoz hasonlítható kérésnek; ahhoz már túlzottan felcsigázta érzékenységbe olvadó hallását a halk mozgás zaja, melyet a robotváz karjai végeznek az általa már jól ismert zenedoboz mélyén. Tökéletesen maga elé tudja képzelni annak megkopott, felrepedezett, érdes felületét, mely óvón őrzi egy hajdan volt ember titkait, de a levegőben szétterülő feszültség nem az emlékek megsértettségét hordozza; abban az elenyésző pillanatban valami teljesen más, megrengető tudatot harsog szívének dobbanása, amint ő is óvatosan térdére ereszkedik, jobb tenyerét az éles kavicsokkal tűzdelt talajra fektetve. - Csak nem...? Már gyűrűt is adott, hogy ennyire felzaklat? – kérdezi maró gúnnyal, de hangja mélyén nyers ellenszenve bujkál, ahogy előre kap, esetlenül csúsztatva saját kezét a robot jeges tenyerébe. Ujjai úgy záródnak ökölbe a hideg töltény körül, mintha az élete múlna rajta, ahogy karját hirtelen behajlítva magához vonja, tapintásával szemügyre véve az apró, ámde halálos oválist. A gránit kemény, tökéletesen simára csiszolt felület szinte simogató hűvösséggel becézi ujjhegyeit, azonban félelemkeltő súlya tapintásával egyöntetű tökéletességre utal akkor is, ha valami hatalmas elpusztításáról van szó. Szemei megrettenve kerekednek el, ahogy megformálódik tudatában a sejtelem egy halovány sugara, mely egy pillanatra ledermeszti minden mozdulatát. Képtelen bármit is mondani, hiszen nagyon jól tudja, hogy pillanatok múlva úgyis megkapja kimondatlan kérdésére a megfelelő választ, legyen az akár hazugság vagy a vakmerő, szenvtelen igazság.

[1115-1096] [1095-1076] [1075-1056] [1055-1036] [1035-1016] [1015-996] [995-976] [975-956] [955-936] [935-916] [915-896] [895-876] [875-856] [855-836] [835-816] [815-796] [795-776] [775-756] [755-736] [735-716] [715-696] [695-676] [675-656] [655-636] [635-616] [615-596] [595-576] [575-556] [555-536] [535-516] [515-496] [495-476] [475-456] [455-436] [435-416] [415-396] [395-376] [375-356] [355-336] [335-316] [315-296] [295-276] [275-256] [255-236] [235-216] [215-196] [195-176] [175-156] [Korábbi]