Új bejegyzés Frissítés

2009.08.10. 23:01 Daniel Barth

Újra lehajtja fejét, vonásait eltakarva a lány pillantásai elől. Még mindig kínosan érzi magát, hogyha ránéznek, talán egyfajta reflex, mégsem képes tőle szabadulni. Az elhatározás, a bosszúvágy most újra fellángol benne, újra győzni akar. A félelem, ami eddig visszatartotta mostanra ismét gyűlöletté változott. - Vigyázni fogok. Ígérem. Magamra és rád is. – elmosolyodik, bár ezt Mizuki nem láthatja, tincsei még mindig eltakarják arcát, ahogyan lehajtja fejét. - Az előbb nagyon nem úgy tűntél, mint aki vigyázni akar magára. Azt hittem, feladod. – jegyzi meg halkan, az apró mosoly azonban még mindig ott bujkál szája szélén. Mozdulatlanul térdel, miközben a lány kioldja a csuklóit szorosan összefonó köteleket, majd mikor végzett, hálás tekintettel néz rá. - Nem sokára fölérünk. Nem tudom, hogy hol járunk, de szerintem készülődj. – hangját újra átjárja az a hűvösség, a közömbösség. Reméli, hogy a lány most megérti, és nem próbálja meg újra kirángatni az érzéseiből. Persze jól esett neki, akkor, de ez most más. Norlanában nem lehet hibázni, hiszen jól tudja, hogyha egyszer valamit elront, soha többé nem találkozhat Mizukival. Az egyetlen ember, aki fontos számára. Néhány néma, feszült perc után kattan egyet a zár, majd pár cyborg lép be rajta. Közrefogva kettejüket, kitámogatják őket a laborból, egy hatalmas, leereszthető rámpa elé. - Üdvözöl benneteket Norlana. – a gépies, monoton, rekedtes hang unottan szólal meg mellőlük, a beprogramozott gép valószínűleg már rengetegszer darálta el a mondatot. Norlana... Nem gondoltam volna néhány órával ezelőtt, hogy most itt leszek. Remegve felsóhajt, az órákon át tűnő várakozás után végre elhangzott a mondat. Norlana. Milyen régóta várja már, hogy bosszút állhasson. Életnagyságban minden máshogy tűnik. Elképzelni könnyű. Az álmainkat megvalósítani viszont nehéz. Mostmár nem lehet föladni. Ennyi év gyakorlás, és a képességeinek a fejlesztése, szinte folyamatosan. Mostmár nem lehet azt mondani, hogy állj. Végig kell csinálni. - Engedj el...!!! – sziszegi a mellette álló robotnak, melynek fémes ujjai vállába marnak, erősen összeszorítva, mozdulatlanságra bírva, azonban mint hogyha az meg sem hallaná, továbbra is unottan bámul a semmibe, akárcsak ő. Vajon milyen lehet robot testben élni? Ezen sokszor elgondolkodom. Rengetegszer azon, hogy vajon mit érezhetnek. Milyen lehet nem érezni semmit? Lehet, hogy nem szeretném megtudni, és mégis. Az én életem már nem érdekel. Tudom, hogy mindennél van rosszabb, de vajon...? Fakó tekintetét ráemeli a mellette mozdulatlanul álló cyborgra, és valahol... valahol legbelül érzi, hogy tulajdonképpen azok sem voltak mások. Néhányan persze csak Norlana találmányai, de van néhány, aki szintén átesett a kísérleteken. Félrobotok. Vagy már teljesen? Valahogy biztos fel lehet bennük ébreszteni azt, akit eltemettek egykor a gépezet legmélyén. - Hé, kislány! Hogyha azt mondom, hogy most, akkor fuss az irányítóhoz! Ott valószínüleg csak 1-2-en lesznek, azokat neked kell valahogyan kikapcsolni, vagy mit tudom én! Majd feltalálod magad. Én meg lefoglalom ezeket. Ha kész vagy, akkor majd irányítsd a légjárót a centrum felé. Nem hagyhatod, hogy a kísérleti laborokhoz vigyenek minket. – szólal meg halkan, remélve, hogy a lány hallotta amit mondott.

2009.08.10. 16:22 Zev Owen

Fejét megdöntve vállai előre lendülnek, ahogy minden megerőltetés nélkül, még mindig zsebre vágott kezekkel eltolja magát a faltól, mintha csak egy győzedelmi emlékmű alakját húznák fel a város legszembetűnőbb helyén; büszkeséget tükröző, arrogáns körvonalai úgy suttognak már most elsöprő diadaláról, mely még el sem érkezett. Arcán folytonos, komolytalan mosolya bujkál, ezerszínű, kifürkészhetetlen jelentést hordozva magában, mely rejtélyes pillantását babonázza meg, mint aki íriszének jeges tüzével próbálja csitítani az előtte álló láthatatlanul is tomboló pillantását, melyet szinte önmagán érez. - Hiányoznak a könnyeid, igaz? Ahogy Meilis is. De egyik sem térhet vissza többé. – suttogja hízelgésétől ellágyult, robotias hangján, ahogy kezeit kiszabadítva hátulról átöleli a lányt, erőteljes állának ívét vállához érintve, mintha így könnyedén képes lehetne szavaival hatalmába keríteni az előtte állót. - Testből testbe vándorolsz, és mindez éppen elég volt ahhoz, hogy elveszítsd a fiatalságod. Nem kéne még ilyen problémákkal szembesülnöd. Túl korai még, hogy magadra erőltesd ezt a komolyságot és érettnek tűntesd fel magad. – fülébe suttogva figyeli a mozdulatlan, vérvörös tincseket, melyeket, ha emberi lény lenne, puszta lélegzetével kelthetne életre. A gondolattól hirtelen fogják el a rossz érzések, miközben egyik kezében megszorítja a zsebéből előhúzott tárgyat. – Elvettem tőled a legszebb éveket és egy börtönbe zártalak, ahogy azt magammal is tettem. A tested körül lehet, hogy megáll az idő, de a lelket, ami nem elég erős lassan elragadja majd a váz. Belefullad a sötétbe vágyak és emlékek nélkül, mintha sohasem létezett volna semmi. – arcát a lány nyakába temetve hunyja le szemeit újra, egy mély nyelést erőltetve magára, akár egy rémült gyerek, miközben karjával átívelve a Második felsőtestét, kiegyenesíti tartásukat, jobb karját egy határozott mozdulattal saját ujjai közé véve. A tenyerében tartott ampullán és a hozzá csatlakoztatott tűhegyen megcsillan a néhol felbukkanó Hold erőtlen fénye, ahogy lassú mozdulattal az élettelen bőr ébenszín véráramába juttatja az érzékleteket felélesztő szert, melyet magába is diktált, mikor a hajnali nap vöröse feléledt a fekete színű tornyok rengetegében. - Most már csak ennyit tehetek érted. – megakadó, gépies mozdulattal emeli el a robot karjától sajátját, egy határozott lépést téve hátra, hogy a kiürült fecskendőt a mögötte fénylő fémasztalra tehesse. - Mond el nekem Khiara, meddig fog tartani ez a meseszerű révület, amibe kapaszkodsz? Ami erőt ad... Én már eleget megéltem ahhoz, hogy lássam, ahogy minden emberi érték feledésbe merül és az álmok a szabadságról lassan megszűnnek létezni. Megtörtek. Odalent már meghalt a remény. Az emberek az őrületbe hajszolva önmagukat, könyörögtek, hogy öljem meg őket. Belefáradtak a küzdelembe és elfelejtették kik is voltak. Nem menthetek meg mindenkit. Véget kell vetni a szenvedéseiknek. Értsd meg végre... Az Ő világuk halott. Nem engedhetem, hogy az enyémmel is ez történjen. – szemei élettelen csillogásba vesznek, ahogy kegyetlen szavainak töretlen határozottsággal enged szabad utat, továbbra sem kímélve a látszólag már megtört lányt. - Ellentmondasz önmagadnak. Velem maradsz, mikor a céljaink mások. – hangja kiismerhetetlen suttogássá halkul, ahogy fejét lehajtva testsúlyát a műtőasztalnak dönti, melynek a tárgy alig hallható megnyikordulása ad jelet. - Én örökre el akarom tűntetni azt a várost... és mindenkit vele együtt, aki ellenáll. Mert ha mindez tovább folytatódik, már semmisem fog minket megvédeni egymástól. Az ellenséged vagyok. Így egyikünknek mindenképpen meg kell majd törnie, ha a saját békéjét akarja elhozni. – suttogó hangja ellentmondást nem tűrő erélyességgel szakítja át az újra beálló csend néma burkát, ahogy szemei keserű szikrákat vetve szűkülnek össze a félhomályban. Ökölbe szorított kezei gépies zizegéssel adnak hangot a hirtelen jött érzelmi túlterheltségnek, mely csendesen sziszegő, nyugodt hangjában egy pillanatig sem volt felfedezhető. - Ez a sorsunk.

2009.08.10. 08:03 Khiara Laken

A sötét homályba forduló, elázott város hideg lélegzetei mintha egyre intenzívebben ostromolnák érintésekre szomjazó bőrét. Mintha minden egyes szó metsző késként vájna utat elméjéhez, hogy az lassan élvezve égethesse érzelmek formájában lelkébe a rettentő kínzást. Hogy elviselje gyilkosától az igazat, a fennhangú valóságot, mely gyötrő emlékeket és robotos illúziók nélküli gondolatokat ébreszt benne. Mindenemet elvette, amely valaha fontos volt. - Mit gondolsz, a lélek halhatatlan...? Miért?  Az a mélyenszántó, páratlan hang, a sajátját idéző lejtések, az értelmet nyerő szavak; visszhangozva töltik ki fülei mélyét, a bent vacogó lélekhez vezető utakat, miközben semmibe vesző tekintetét elfedve temeti arcát a tenyeréig lelógó ing ujjába. A váz ólomsúlyú köpenyként nehezedik meggörbült vállaira, szinte kiszorítja belőle a szakadozó lélegzeteket, melyek csaknem fuldoklásra késztetik érzéketlen jéggé dermedt testét. Hát sohasem menekülhet. Vajon hány szívdobbanása van még hátra? Mert... - Mert... - rájön, hogy hangja alig szűrődik ki tenyerei közül. Újból felemelt vonásai összerándulnak az elvonuló esőfelhők vájta ezüst kontraszt miatt a sötétben; szemeiben babonázó láng remeg, akár egy jegesen szikrázó gyertya, melynek tüze amilyen aprócska és szelíd, olyan vad és fékezhetetlen, ha őrizetlenül hagyják. - Mert elfutni a legkönnyebb. Mert elfuthattam volna, de tudom, hogy magam elől  elbújni sehol sem tudnék. Sohasem találnék menedéket önmagunk elől. - Hangja merevségét ellágyítják az egyre csituló cseppek koppanásai, ahogyan ismét elréved a távolban, kerülve váza készítőjének árnyba olvadt alakját.  Elrettenti, hogy eddig teste, s most lelke ostromának van teljes tudatában. Fogalma sincs, melyik a rosszabb – mindössze csak annyit tud, hogy tehetetlenül várni a legborzasztóbb kínzás. Szinte már-már hallja az órakattogás összetéveszthetetlen taktusait, a Második szívének tiszteletet ütő ritmusát, ahogy azok súlyos lépteket hagyva tapossák a benne élő embert ott, ahol csak érik, idegtépő, sípoló süketséget és ürességet tömítve a sebekbe. - Mert ha végleg legyőzne engem, akkor láthasd, hogyan válik a váz a lelketlen, eszetlen, szótlan báboddá. Mert ha a lélek elmegy, a test  is értelmét veszti. Nem adom oda ennyire könnyen magamat – vágja el nyers élű szavait szinte figyelmeztetésképpen, eltompítva a végét, ahogy fémmellkasa ingerülten próbálja visszaszerezni saját ritmusát. - Túl sokáig voltam elveszett ahhoz, hogy ilyen könnyen lemondjak mindarról, amit még meghagytak a számomra...  Szinte megszédíti őt a gyötrelem; magányos és szerencsétlen, fulladozva elveszettnek hitt emlékei sebes áramlatú folyamában, melyek minduntalan talajra taszítják őt – ellágyult vonásai alatt zokogna a fájdalmas alázat miatt. - ... mert nem engedem, hogy megszegjem az ígéreteimet. Kétszer öltek meg, és három testet jártam be hogy tudjam, amíg van mi itt tartson, a lélekkel nem tudnak végezni. Legyőzhettek és megalázhattok, de elpusztítani soha sem fogtok. Nem veheted el az érzelmeimet, mert az emberi lélek soha sem szűnik meg létezni...! - Hangos és gyötrelemtől fűtött sziszegése elcsuklóan olvad szapora lélegzetvételeibe. Látása elhomályosul a hirtelen jött sokkban és indulatban, könyökét a vékony, nedves párkánynak kell támasztania, hogy összeszorított szemeit ismét tenyerébe temethesse, s hogy csillapíthassa lüktető, ezernyi darabra robbanó fejét.  Ellopja újjáéledt érzékeit a viszolygás. Irtózik papírszerű, érzéketlen bőrétől. Irtózik a neonfények átitatta labortól, melyet legszívesebben futva hagyna maga mögött. Hová futnál? Haza? Vagy csak el innen, el a Világból? - Mert van még, ami itt tartson. Mert én soha sem szegem meg az ígéreteimet. - Arcát épp csak annyira emeli el tenyereitől, hogy hallhatóvá tegye újból csendes, babonázó, erőtlen szavait. Hunyorogva konstantálja, reméli, hogy mindenre maradéktalanul sikerült felelnie. Mert hagynám Meilist odaveszni? Azokat, akik még élnek? - Mert megígértem, hogy veled maradok.

2009.08.09. 18:34 Zev Owen

Hangtalan léptekkel teszi meg a köztük lévő távolságot, majd hátát a falnak vetve áll meg az ablak mellett, hagyva, hogy a falak éjfestette szürkéje eggyé olvadjon testének sötétlő körvonalaival. Jéghideg kezeit ében fedte zsebeibe csúsztatja, ahogy arcát a lány felé fordítja, hogy Norlana beszűrődő fényei megvilágíthassák fakó lelketlenségét tükröző, szabályos vonásait, melyek mintha évekkel ezelőtt abba a nyugalmat sejtető, komoly tekintetbe fagytak volna, melyet most érzéketlen vágyával magára öltött. - Csak azt tudtam, hogy nem fogsz elmenni, arra viszont nem találtam meg a választ, miért. – a kint zúgó eső moraját átszelő légáram belekap hanyagul összegombolt ingjének anyagába, dermesztő fuvallatával érintve szabadon hagyott alkarját, s mellkasát, melynek hirtelen felcsapó hidegére fogai tisztán hallhatóan koccannak össze, ahogy remegő ajkai lassan elnyílnak egymástól. Pillantását a földre veti, mintha szégyellné saját váratlan reakcióját az újszerű érzés hatására, mely most képes megkülönböztetni testét egy érzéketlen szoborétól, minek mozdulatlanságra kárhoztatott alakja mindent képes észlelni évezredes pompája során, érezni azonban semmit sem. Fázik a testem… - Te is tudod. Elég okod lenne rá, hogy elmenj. – ejti szavait lehajtott fejjel maga elé, mintha az alattuk keringő szoba szénfekete tavához beszélne élettelen hangján. - Én képviselem Norlanat. Én vagyok a város szíve, és mozgatója. Miattam halnak meg a szeretteid. A családod, a barátaid. Én gyilkoltam meg az életed és én vagyok az, aki szépen lassan elragadja tőled az érzelmeidet is. – tekintete elréved, mintha valahol azért küzdene, hogy fájdalmat erőltessen arcára, azonban vázának suttogása képtelen elcsitulni könyörtelenül sípoló füleiben, melynek szimfóniájához zavart szívverései adják az alapot. Még csak rám sem néz. – próbál tiltakozni nyugtalan géplogikája ellen, mely szinte blokkolja máskor oly változékony vonásait, automatikusan előtörő szavait azonban már képtelen megfékezni. - Nem érzed, milyen lassú ez a halál? Nem érzed az élt, ami minden szívdobbanással közelebb visz a géphez? Vajon magadnál leszel még, mikor azt kell látnod, hogy más hideg szavai töltik ki a gondolataidat? Mikor azok, amiket mondasz már nem a sajátjaid, pedig jól tudod, hogy Te ejtetted ki őket? Csak azért, hogy láthasd. Hogy éreztesse veled, hogyan szűnik meg egy emberi lélek létezni. – halkan engedi ki a bent tartott levegőt, ahogy hátra vetett tarkójának ívén megérzi a hideg fal felfelé meredező vonalát. - Mit gondolsz, a lélek halhatatlan? Egy megkínzott fogoly képes gyilkosával maradni? Miért? – lehunyva szemét tekintetét a magasba emeli, szelíd, váratlannak ható mosolyával játszva arcán, annak biztos tudatában, hogy mindvégig önmaga ellen beszélt, tettének okát azonban ő sem képes felismerni. Nem várt, izgalomjárta örömmel tölti fel szokatlan humorát a lehetetlen helyzet, hogy még akadhat valami, amit nem ért tisztán; mert, míg az emberekből könnyedén olvas, egy másik gép hideg logikájával szemben már nem veheti fel ilyen egyszerűen a versenyt. Érzi magában; a mellkasában felderengő váratlan remegésben, hogy mindez az Elsőnek is felkeltette hajthatatlan kíváncsiságát, így a gép saját gyengeségét kijátszva volt most először teljesen tisztában saját fölényével a robot legyőzhetetlennek ható váza felett.

2009.08.08. 17:14 Khiara Laken

Tudta. Egyszerűen érezte lelke legmélyebb és legféltettebb zugában, valahol mégis visszakozott, hogy kimondják kegyetlen fennhangon a szemei közé; Deron halott. Fejében gátat vetnek a búcsúzásra szánt mondatok, megtörik az elválás, mely olyan hirtelen bukott ki az ablakon át, mint maguk az annak felét hordozó szökevények. Már nem látja őket, csupán az ezüst ködöt szőtt felhőket a városban járva, üres szemeibe pillanatnyi hűvösséget lopva a vihartól, mintha így, makacs kőszobor módjára őrt állva akarna lecsillapodni lehetetlen fájdalmából.  Immár az esti szellő háborítatlan játéka is mérhetetlen indulatot kelt benne, melyet csupán a rajta lengedező ing, és a sötétben mélybíbor árnyalatot felvett haja jelez; bőre mindössze visszataszító érzéketlenséget tűr, mintha a kint zuhogó eső egyszerű papírcseppek formájában hallatná a víz csobogó hangját, mintha a sebezhető Világ is csak erőtlen papírvárrá változott volna, hogy egy keserű leheletre a szempillantás sötétje alatt romba dőljön körülötte. Hogy lehet valamit ennyire nem érezni?  Ennyire mélyre temetni az életet...? Én nem akarok majd a Te kezed által meghalni.  Újra és újra felpofozza őt a hang. Egy örökkévalóságig hasítja soha be nem forradt sebeit, amit egy mély felcsendülés tompít el, mely átható basszusként járja át az árnyjátékos szoba minden rejtett, kopogó sarkát. - Hiszen tudod – feleli szárazon, most először egy csepp élt szolgáltatva hangjában. Képtelen a másodpercek alatt lehiggadni zaklatott állapotából, még az eső hőn szeretett visszhangjai sem tudják elrévedeztetni őt, még fémmellkasa sem képes visszaszorítani ingerre szomjazó remegését, melyet a berögzült levegővételek hiánya okozott. Váza a pillanatok alatt vált feleslegessé, úgy érzi, fényesen is sötét tekintetével most fel tudná perzselni még az előtte meredező kártyavárost  is. Csak ott állt, és... és... - Miért? Arra vártál, hogy elmenjek? - sziszegi gépszerűn, mégis titokzatos tónusokkal végigszántva, egy elfajult nyeléssel megremegtetve a lejtést, mely még a legyűrt indulat miatt sem vesztette el teljes törékenységét. Elszorult torokkal hajol még inkább az ablak felé, hátát mutatva az Elsőnek; a remény bontakozik ki egy felbukkanó légjáró formájában, ám csak fémszíve pecsételte lelkében - az égi könnyek teljességgel elmossák a sötétszürke horizontot.

2009.08.08. 14:30 Coozen Sana | Zev Owen

Felemelt karját, mellyel, ösztönös sietséggel barátjáért nyúlt volna, most döbbenettől megremegve engedi le. Ezüstszín szemöldökei megfakult csillogásba borulva szaladnak egymásba, ahogy szemei hirtelen elkerekedéssel tágulnak el, mintha így akarna a robot lelkének mélyére látni, megkeresve elváltozott hangtónusában Khiara Laken rég elveszett valóját. - Rendes. – suttogja hitetlen ábrázattal a kérdést, mely most inkább döbbent határozottságtól csengő mondatnak hangzik, ahogy a Másodikat idézi. - Ugyan már Khiara... Nem teheted, vagy csak nem akarod megtenni. – formálja lassan gúnyban fürdő, hangsúlytalan szavait, hagyva, hogy dühödt megvetése és fájdalma eluralkodjon felette. - Coozen, hagyd! Induljunk! – kapja el könyökét egy határozott kéz, melyben megremeg a félelem, mintha félgép érzékei kódolnák testébe a veszély vészjósló érzetét, ahogy farkasszemet néz az előttük feltáruló szoba vakságba borult sötétjével. Az Örök létű egy határozott rántással szabadítja fel magát a csontba markoló, fémes tapintású tenyér szorítása alól, téve egy határozott, már-már fenyegető mozdulatot az előtte álló lány felé. - Vigyázz, nehogy a végén még túl közel kerülj hozzá. Már most kezdesz rá hasonlítani, és könnyen lehet, ha ennek vége már Te sem leszel önmagad. Maga mellé fog állítani, csak idő kérdése. Én nem akarok majd a Te kezed által meghalni. – hangja elhalkul, miközben fejét lehajtva vértől vöröslő ajkai megremegnek. – Ő... Megölte Deront! Ne felejtsd el, hogy miatta halt meg. Megölte Őt, Khiara! – suttogja rekedten akadozó, elfojtott hangon, dühével telt sötét pillantását a gépébe fúrva, láthatóvá téve karmazsinszín könnyeinek csillogását fakó szemeinek tükrében. Gyötrelemtől égő arcát a feltárt ablak felé fordítja, letörölve kicsorduló vérkönnyeit, majd egy villámlásnyi idő alatt tűnik el, egy szívdobbanásra való másodpercet sem hagyva a búcsúzásra. Neonként világító szemeit mélyen lehunyva tartja, míg a szoba sötétben megbúvó falába olvadva vár. Egymással ellenséges érzések kavarognak benne, ahogy figyelemmel kíséri lázadóinak szabadulását; azonban mos jobban érzi magát a sűrű éj sötétjének védelmében, ahol szívének monoton kattogását hallgatva hagyhatja csitulni felkavart lelkét a fájdalmas emberi érzések béklyója alól kapva feloldozást. A töretlen higgadtság érzete visszafojtott örömmel borzongatja meg testét, ahogy némán előre lép, felszegve rejtett tónusokkal játszó tekintetét, aranyló íriszeit a szobában maradtra szegezve, mintha annak szikrázásával a felhők fedte ég szívéből akarná visszabűvölni a csillagokat. - Te miért nem mentél velük? – hangjának gépies zengését kísértetiesen verik vissza a falak, melynek visszhangjai egy pillanatra eggyé válnak az odakint zuhogó eső életről, s halálról suttogó altatódalaival.

2009.08.07. 20:30 Khiara Laken

Mintha a szél zúgott volna hirtelen fel, beleolvadva a vihar sűrűjébe, úgy gyorsult fel az Idő masszív üteme is. Elakadt szavakkal hagyja sodródni az eseményeket előre kivájt medrükben, s mintha hidegen hagyná minden, ami körülötte történik, áll szobor módjára még akkor is, mikor a sötét bőrű nő előlép a színfalak mögül, és megindítja a felfoghatatlan szökési tervet. Gerince csaknem szétpattan a hirtelen jött sokktól, kezei ökölbe szorulnak az Első neve hallatán, s meghökken, mellkasa mélyén mégis az öröm zsong, hogy van még lehetőség az Örök Lény számára. Sötétségbe mélyedt alakja felszusszanva nyugtázza a tényt, arcán keveredik a mohó kíváncsiság, melyet mintha feszélyezett tartózkodással próbálna elnyomni, bábszerű merevséget magára öltve, kísérteties hangulatot tükröztetve jegesen világító szemeivel. - Khiara, velünk kell jönnöd.  Pillantása megrezdül, ahogyan érces akasztókként markolnak szívébe a Coozentől származó hangok. Egyre zakatolóbban verve üti mellkasát a fémpumpa, még elnyíló ajkai is megremegnek, miközben széles körű tekintetével eljátszadozik az ablaknál ügyeskedő, Merna néven felszólított nő, az ajtó, a cyborg, és az őszes hajú ember között; szinte máris hallja a kint újból felcsendülő dobogásokat, maga előtt látja a fegyveres katonákat, az Elsőt, melytől odaképzelt gyomra indulatosan bukfencezik egy hatalmasat.  Gépiesen mosolyodik el. - Rendes vagy. De nem tehetem – bűvöli a csendes szavakat, melyek mintha eggyé válnának a lehűlt levegővel. - Nem futhatok el. Az Első mellett van még a helyem. Ha most csatlakoznék hozzátok, talán sokkal előbb rátok találnának... - halkul el színtelen hangja, beleolvadva az eső monoton kopogásába. Fejét szinte eltömítik a fellángoló hullámok és gondolatok, fogait összeszorítja, mikor rájön, hogy a kiejtett mondatok saját nyugtatására, gyengeségének megerősítésére is váltak. Gyenge még ahhoz, hogy csak így otthagyja őt, s elvigye a Második vázát. - Ne foglalkozz velem. Menj! - Sziszegése hosszas és ellentmondást nem tűrő, miközben elfordul, és az ablakhoz lépve letekint az alattuk tátongó semmibe. Egy pillanatra beleszédül a lehetetlen látványba, ahogy a cseppek szétmálló lyukakat égetnek az ott terjengő ködbe. Zord arcára fekete csíkok rajzolódnak a bent uralkodó félhomály végett, mintha a gyorsan szaladó árnyak sebes gondolatai rohamát idéznék oda, ahogyan tompa harcot vív az ádázul felkívánt lehetőséggel.

2009.08.07. 16:39 Coozen Sana

A hideg fémajtó halk szusszanással húzta be magát jól illeszkedő helyére, mintha egy alvó gyerek álomba merülő lélegzetét akarná utánozni egy éjszakába nyúló történet végeztével, mikor szülei fáradt mosollyal arcukon lépnek ki az ajtón, egy újabb nap elteltével. A megnyugtató hangra, s tudatra, hogy az Első távol van, gondolatai zavarossá, s képzelgővé válnak. Legszívesebben álomba merülne annak tudatában, hogy valahol egészen máshol van, távol mindentől, de lelke, s emlékei képtelenek beleképzelni magukat efféle hazugságokba. A Második szavaira engedelmesen lehunyja szemeit, fejét visszafordítva eredeti helyzetébe, miközben szemöldökét zaklatottan összevonva próbálja elhessegetni a fejében nyugtalanul forgolódó családias képet, mely mintha megfagyott volna a múló pillanat hevében. Hirtelen kúszott be a szobába a néma csend fojtogató érzete, melyre torkában fájdalmas gombóccá növekedett az aggodalom kimerítő érzete, ahogy a hangtalanság a másodperceket hosszú órákká növelte. A szoboralakokká dermedt négy cyborg sorfalat állva vibráltak az éjfekete falak gyűrűjében, mintha a feszült csendben hallgatózva várnának egy alkalmas pillanat eljöttére. - 3112995, 4863714. Utasítom, hogy hozzanak erősítést. Szökési kísérletet érzékelek. – rivallják a legelöl álló félgép lélektelen szavai, melynek érzéketlen tónusaira szívverése újra feldobol torkában, hatalmába kerítve egész tudatát, hogy már mást sem hall csak a dübörgő, megállíthatatlan zakatolást a két katona távolodó léptei mellett. Váratlan gyorsasággal önti el izmait az adrenalin érzete, mintha pulzusának minden pezsdítő üteme az élettel való harcra ösztönözné, reményt pumpálva sűrű vérének mozzanatai közé, új erőt élesztve haldokló testébe. Torka kiszáradt, s ez folytonos nyelésre készteti, ujjai megroppannak, ahogy ökölbe szorítja, majd minden alkalommal kiengedi őket. Szemeit sem nyitja ki, csupán egy hangra vár, melytől fellélegezhet. A két darabos mozgású, összeszervezett léptű alak a laborajtóval szembeni kapun lép ki, halkuló dobbantásaik elárulják távolodó helyzetüket, mely egyszerre kelt benne izgalmat és félelmet. - Rendben van Hófehérke, már kinyithatod a szemed. – csendül fel egy rekedtes, incselkedő női hang, mely mögött ravasz bajtársiasság bujkál. – De igyekeznünk kell, ezek az ócskavasak amilyen terheltek, olyan gyorsak. Nehézkesen, akadozva nyitja fel szemhéját, mint aki mély álmából ébred, azonban a fölötte álló magas, sötétbőrű nő figyelme már a Másodikra terelődve mustrálja csípőre tett kézzel a robot testet, kaján mosolyával arcán. - Te lennél Khiara Laken, igaz? Hallottam már az osztagodról. – ecseteli sokat mondó pillantásokkal méregetve a nőt, mintha ezzel képes lenne megfejteni működésének titkát. – Senki sem gondolta, hogy idáig fajulnak a dolgok, nemde? Csak azt sajnálom, hogy nem találkoztunk előbb. Sokkal jobban meg tudtalak volna bütykölni, mint az az öntelt fickó odakint. – hüvelykujjával a háta mögé bök, majd zsebéből előhúzva egy cyborg azonosító chipjét az asztalra csapja. - Sokkal könnyebb az Elsőt átverni, mint hittem. Köszönjük, hogy alánk dolgoztál egy kicsit. – gúnyban fürdő sötét pillantását elégedetten a szőke hajú félrobotra veti, közben cinkosul megveregetve a mellette álló robotnő vállát. - Nem érünk erre rá, Merna. Majd, ha élve kijutottunk eldicsekedhetsz vele. – zavartnak tűnő, önkénytelenül visszafogott hangja erőltetett határozottságot sejtet, ahogy vállával támaszt nyújtva lesegíti az Örök létűt kínzó asztalának vaslapjáról. Társa magabiztos szavai ellenére is tisztában van azzal, hogy hatalmas szerencsének köszönhetik a lehetőséget a szökésre. - Nélkülem Te is csak egy felhúzható játék baba lennél, szóval csak finoman a szavakkal. – rasztacsíkokba sodort hosszú, csokoládébarna haját hátradobva nyúl hosszú combjaira csatolt kampójáért, melyet mesteri pontossággal felkattintva kelt életre. - Alattunk van egy parkoló. Ha oda sikerülne lejutni és feltörni egy légjárót, percek alatt tűnhetnénk el innen végre... Más lehetőségünk nincs. – pillant le Coozen a gigantikus építmény alatt tátongó látszólag feneketlen szakadékba, mire homloka apró ráncokba szalad. – A laborrészleg nekem elég lezártnak tűnik ahhoz, hogy túl nagy forgalom legyen odakint, ráadásul az eső most még gátolja is a látási viszonyokat. - És elősegíti a csúszásiakat. – néz válaszképpen Merna a fehérhajú nőre, miközben a kampóvégű kötelet leeresztve csatlakoztatja olyan helyen, hogy csak ők tudják elérni és semmise gátolja a szökést. – Így fel sem tűnik majd, hogy az ablakot választottuk. – csókolja meg összeérintett két ujját, mintha egy remekművet alkotott volna.  Az Örök létű higgadtan tűri, hogy a szótlan, sötétszemű cyborg belé juttassa a szert, melytől pillanatok alatt új erőre kap. Testében most a sebek ellenére sem érzi a fájdalmat, s örül annak, hogy jó ideig még nem is kell róluk tudomást vennie, azonban ez nem hárítja azt a tényt, hogy milyen állapotban van, csupán azt, hogy képtelen megérezni őket. Hálás pillantással bólint némán a mellette álló felé, tudatva, hogy minden rendben van, majd óvatosan megállva saját erejéből a Második elé lép. - Khiara, velünk kell jönnöd.

2009.08.06. 21:00 Khiara Laken

Esik.  Mintha az éledő eső minden hűs cseppje egy-egy érzékeny dallamként égetődne új fémszíve mélyére. Mintha nem is kint, az Égi városban eredtek volna meg a súlyos felhők, hanem saját maga űrjét töltenék fel bent, mintha teste hamis életet kölcsönző tartozékai vernének fáradt visszhangot, újra és újra, egyre erősödve, megsajdítva mohó lélegzethez kapott emlékei keserédes feltörését.  Jönnek!  Zihál egy fiatal, rémült fiú, elveszve fülei mélyén. Újra érzi karját, mintha arra tompán csukódnának a bilincselő ujjak. Az ázott fa illata, tompa, ritmustalan szuszogások a sötét félhomályban, a csapódó ablakok, ahogy ijedt gyorsasággal csukják be őket, kirekesztve a koszos függöny lengedezésén át behatoló lágy permetezést, a kinti zuhogás érzéki morajlását, ahogy az végigszánt az egész utcán –  mintha képesek lennének elbújni.  Hunyd le a szemed. Lehelik a fülébe. Két meleg karra eszmél, egy beteg szív hangjára, majd még két testre, ahogy letelepednek melléjük a vérfagyasztó sötétben. Megborzong kicsi, gyenge, áthűlt teste; Ők  jönnek...? ...a fémtestűek. Igen, megérzik, ha félsz. De nem emberek, mert ahhoz túl hangosak – itt. Valaki megböki a mellkasát. Pupillái eltágulnak a hatásszünet beálltában, maga előtt látja a fiú gyerekes, izgalomtól égő arcát, ahogyan mesél neki a soha sem látott lényekről. Kintről a Nap szűrődik be, s nevet, mikor a nála alig pár évvel idősebb gyermek elmutogatja neki, hogyan járhat egy fémtestű; darabosan, összeszűkített ajkakkal, kimeredt tekintettel. Elakadó hanggal förmednek rá, egy komoly tekintetű lány, azonban ettől még izgalmasabbnak találja. És most, eljöttek értük Ők. Már a sűrű esőfüggöny sem tudja elnyomni az ütemes dobbanások visszhangjait. Már nem találja izgalmasnak; fél. És most, minden ember, aki abban az utcában valaha élt, már nem több, mint egy közülük.  Állkapcsa a végtelenségig feszül. Észre sem vette, hogy lehunyt tekintettel próbálja átadni magát az Ég hasogató meséjének. Vaktában szorítja össze a véres külvilágot éjfekete menekülőúttá változtató szemhéjait, talán így kutatva az örökre elapadt könnyeket, a perzselő nyomást szeme és orra környékén, mely annyiszor ostromolta emberi mivoltát. Az életet, a végtelenbe vesző érintéseket és érzékleteket, amik annyira nagyon messzinek csendülnek most, mint valaha volt társának szívfájdító, néma szilánkok formájában sebző szavai, majd teremtőjének szinte suttogásig fajult zümmögése, melynek érzete úgy keringi be vénáit, akár roboti vérének semmitmondó, tettetett embersége.  Még betarthatod, amit ígértél. Akarná hangoztatni, ha csitítással vegyült hazugsággal szándékozná itatni a haldokló embert; azonban csak szakadozva sóhajt egy végtelen hosszút, több lélegzetet már nem véve magához, mintha lelkét adta volna utolsó leheletéért. - Jól tudod, hogy meg fogom védeni - súgja magától értetődő hangon. A nő füléhez hajolva keltette életre a tónusokkal átitatott szavakat, olyan finom emberi vonásokat csempészve bele, amelyekre csak képes volt. Meg sem rezdül egy villám lesújtó haragjában, mely most fényével elvakította egy pillanatra a bent rekedt, neonos félsötétbe fúlt alakokat; kiemelte a haldokló riadt, fakón elmúlásba vesző tekintetét, vele ritmusban pedig saját fémvázát sötétítette el, mely mintha egy vérfagyasztó árnyként telepedett volna oda, hogy elkísérje az Örök Lényt a leghosszabb útjára.  Lassan hajol el, feltápászkodva billeg meg kissé eltompult, bő ing takarta teste. Érzéketlenül tekint fel, sivár farkasszemet eltűrve a cyborgoktól, lenyelve a továbbra is keserű tudatot; innen nincs menekvés a nő számára. Bárcsak elfuthatna ez az értékes lélek. Ha nem lenne sebesült...  Elbújni nem lehet. - Hunyd le a szemed – mormogja halkan, mintha zavarban lenne. Emberi gondolatai sebesen vágtáznak, miközben fényes tekintete újból megkeresi Coozenét. Légzőmaszkok, ugrik be neki a szellemes ötlet, mire legszívesebben felnevetve, azonban mindössze csak mellkasa remeg meg egy messze elhallatszódó dörgéssel egy ütemben. Elvitte a testet. Játszik tovább a felesleges gondolattal. Felszusszan a tudatra, hogy nincs most itt közvetlen az Első, azonban százalékokban sem kell lemérnie, mennyire nincs arra esély, hogy megóvja az embert a haláltól. A Második logikája már felhozta az érveit, Ő pedig csak annyit tehet, hogy vár, és végig mellette marad.

2009.08.06. 20:47 Michie Risaki

A város felbolydult,mióta a Bosszúálló újra üzenetett hagyott,egy újabb kiszemeltnek.Scholar biztonsági őröket fogadott fel maga mellé.Bízott benne,h két erős,felfegyverzett ember,majd elriasztja a gyilkost.  Leszállt az éj és eljött az ideje egy bizonyos embernek.Scholar most is a késő esti híreket nézte,mint minden nap. -És most fő hírünk!Matt Scholar üzenetet kapott a bosszúállótól!nem tudni mkor csap le rá,de már három hete nem történt semmi.Scholar ennek ellenére megerősítette a biztonságiakat.A lagújabb riasztót szereltete be és újabb őröket fogadott fel maga mellé.A ház előtt felváltva őrködnek,de senki se jelentett még semmi furcsát.Ennyi ideig még nem húzta a Bosszúálló a gyilkoságott!Lecsap egyáltalán?Vagy megsajnálta a tudóst?nézzenek minket holnap este is!Jó éjszakát kívánok!! Scholar kikapcsolja a tévét pár reklám után és elindul zuhanyozni.becsapja maga után az ajtót,az őrök kinmaradnak,de ezzel semmi probléme,hsz videókamera van felszerelve benre is,ami ha valami gyanúsat "meglát",azonnal jelez.Scholar megengedi a meleg vizet és már épp vetkőzne le,mikor egy halk puffanás hall az ajtónál. -Mi van már?Van valami baj?-kérdezi meglepetten.Az ajtó kilincse lassan mozdul és kinyílik az ajtó.Scholar már majdnem a kádba esik,ahogy hátrál. -Ki az?-kérdez remegó hangon.Az ajtó kitárul és a két őr nagy puffanással beesik rajta,mögöttük egy csuklyás idegen áll.fehér fogai a kapucni alól megvillan,de semmi más.Átlépi a két férfit és a tudó felé közelít. -Maga lenne az? -Attól függ kire gondol!-vigyora mégszélesebb lesz. -Mér nem húzza lesz azt a fejéről?Talán gyáva?-Scholar abban bízik,h a kamera majd felvesz az arcát és majd elkapják. -Miért is ne!Úgyse fog már emlékezni rám ha meghal és senkinek se tudja elárulni!-lassan lehúzza a kapucnit és áldozatának megmutatja magát.Kék szemei megvillanak a holdfényben,de nem anniyra,mint hófehér szemfogai. -Emlékszik még rám? -Te...te...te annak a ribancnak a fattya vagy!-hirtelen nekiront a férfinek és a falhoz szorítja. -Hogy merészelsz így beszélni az anyámról?Szemét láda!Mit ki nem állt!-jobban megszorítj a tudós nyakát. -Terhesen is még kísérleteket végezni!Nem szép dolog!-elengedi.A férfi köhögve rogy össze a földön,aki egyszerre csak felröhög. -Nem kellett volna elengedned! -Mégis miért? -Most megvagy! Scholar elővesz a henger alakú risztót,amit megnyom,de nem történk szemmi. -Mégis mit akart elérni ezzel?-kérdi értetlenül. -Ezzel riasztottam a rendőrséget a házam előtt. -Mármint ezek?-furcsamódon előveszi mobilját és a képeket kezd el mutogatni.Scholar megdöbben.Az összes rendőr elnyúlva fekszik odakinn. -Gondoltam jobb lesz a lefotózom!-mosolyog. -Megölte őket! -Nem éppen.Csak kiütöttem őket!-keze el kezd szikrázni az elekromosságtól.Scholar szeme kikerekedik,de közben mosolyog. -Még mindig megvan ez a képességed!Ezt is nekünk,nekem köszönheted! -Mondhatjuk így is!-Megint neki ront a férfinek. -De ezeket nem!-mutatja fehér,hegyes szemfogait. -Nézd meg jól....mert ezzel foglak megölni!-ingerülten és hangosan mondja ezeket a szavakat,utána a fájdalomtól ordít fel,mert a férfi egy kis pengét mélyeszt az oldalába.Scholar elrohan és vészjelzőt betör.Az egész házban,a rendőrségen hangos vijjogás,csörgés szólal meg.  Mire Scholar megfordul a bosszúálló már ott ál előtte,őrült vigyort mutatva a pofájába. -Pápá Mr.Scholar!!-Hatalmas fogait belemélyeszt áldozata nyakába és ktép egy nagy húsdarabot.Szinte a fél nyak hiányzik.A férfi azonnal meghal.a gyilkos mosolyogva csap egyet a falba,mire elekromosság fut végig rajta és az összes kamerát és riasztót leblokkolja.A kamerából minden törlődik,a lány nagy örömére.Csuklyáját leveszi és a holttestre teríti! -Előbb kelett volna gondolkodni.-ügyel arra,h távozásakkor egy csepp vére se hulljon,nehogy azonosítani tudják.  Rendőrök tömkelege érkezik a hotelhez,de már túl késő.A férfa,akt védeniük kelett volna halott.A pénze és a drága holmai is eltűntek és egy ujjlenyomatot se találtak.Egy újabb áldozat és megnt megszökött. -Nézzék meg a kamerákat! -Uram! -Tessék?Mit találtal? -Uram! -Mondja már! -A kamerán... -Igen? -Nincs rajta semmi! -Az meg h lehet! -Nem tudom! -Ki volt beoszva! -Picle!De ő is ki volt ütve,mint a többi őr! 1,5 NAPPAL KÉSŐBB -Olvassák a legújabb híreket!Egy újabb áldozat!Az őrök nem emlékleznek semmire!Olvassák,olvassák!Újabb kudarc,a Bosszúálló megnit megszökött! Egy fiatal lány meg oda az újságárus fiúhoz.Barna,szemébe lógó tincseit füle mögé simítja és vesz egy hírlapot. -Köszönöm! -Szívesen! A lány elsétál onnan,kezében a legfrissebb hírekkel.Messziről még mindig az újságos hangját hallanni,amint az kiabálja a fiss híreket,de nagyon nem is kell,hisz úgy fogy mint a cukor.Mindenki erre kiváncsi.  Míg mindenki kerek szemekkel olvassa,h hogyan játszotta ki a gyilkos a rendőröket,addig a lány halvány mosollyal sétál tovább,Merilisbe tarva.

2009.08.06. 15:39 Coozen Sana | Zev Owen

Az elsötétült ég hirtelen felmorajlott a villámok súlya alatt, mintha azok természetfeletti erejükkel mozgatnák a fentről lenyúló sötétszürke felhők élénk gomolygását. Az ablakon beáramló levegő a tiszta eső illatát hozza magával, valahonnan az elnehezült felhők szívéből, mintha a közelgő viharra akarnának figyelmeztetni minden egyes embert. Érzi összetört testét megfeszülni az őt fedő vérréteg alatt, mint akinek tükörképét zúzták ezer apró szilánkra. A közelgő halál tudata suttog émelyítő dallamot füleibe, mely mintha az Első hízelgő hangján szólna gondolataihoz, örökké hamisan csengve, melyben egy csepp érzés sem volt felfedezhető soha. Ezüstszín szempillái megrebbennek a rátörő éles fájdalmakra, melyek vad áramlatok formájában perzselik eddig kimerültségtől zsibbadt testét. Előserkenő könnyei, mint egy újra feltépett seb, úgy játszanak a vérvörös mohó árnyalataival, mélybordó rubinként csillogva bele a félhomály szőtte néma csendbe, miközben felrepedezett ajkai hangtalan tátogással próbálják tüdejébe juttatni a levegőt, talán legutoljára. Pupillája kifejezéstelenül tággá válik, mintha lelke már örökre elhagyta volna, vagy csak láthatatlan, vég nélküli küzdelmét folytatná önmagával egy teljesen más világba zárkózva, mely testvére képét őrzi. Egy mező, mely a Nap déli sugara alatt aranyszínben fürdik, s a hosszúra nőtt fű és a napraforgók széllel táncoló billegése a kápráztató tenger hullámaira emlékeztetnek, mikor szürkéskék szemei előtt puszta illúzióvá válva egymásba olvadnak a remegő légáram sűrű leple alatt. - Gyere San! Nézzük meg mekkorára nőtt apa fája! – a kislány csilingelő nevetése betöltötte a levegőt, mint aki felcsendülő szavaival, s őszinte örömével képes új életet adni a tájnak, vissza pörgetve az időt, hogy újra tavasz lehessen. Az a tavasz, mikor még apjuk élt, s nem egy síremlék miatt sétáltak el a fához, kettesben. A távolból füst gomolygott az ég tengerkék boltívébe olvadva, de a világosbarna, apró tincsek már eltűntek a hatalmasra nőtt napraforgók rengetegében. - Sewin, ne!  Erősen lehunyta szemeit, miközben érezte, hogy apró kezei ökölbe szorulnak. Nem szerette, ha édesanyjuk dühös, s most megrémítette kétségbeesett hangja, ahogy a rikító sárga virágok közé gázolt, mintha az élete múlna rajta. Soha többé nem látta azt a mezőt. Talán az volt legutolsó kincse a még lélegző Földnek, mielőtt mindent kegyetlenül felgyújtottak, s porrá égettek, egy kopár, kietlen fennsíkkal téve egyenlővé otthonát. Csupán apja lángoló fakeresztje égetődött tudatába a kivehetetlenségig szenesedett fa előtt és húga sikolyának hangja, mely mintha csak a haldokló fát siratta volna eltemetett világukkal együtt. - Ez már nem embernek való világ.  – nyöszörgi könnyektől elfojtódott szavakkal. Kezei megremegnek mint aki szégyelli gyengeségét, s kézfejével akarná letörölni jól kivehető vérkönnyeit, mely most eggyé olvad Deron arcára fröccsent vérével. - Szerencsés vagy, Khiara... Meg fog védeni Téged. Te pedig védd meg őket. Nem folyhat el több vér! Nem engedhetem. Megígértem neki... Megígértem, hogy felszabadítom érte Meilist. – hangja elcsuklik, ahogy lenyeli az ajkai közt ízlelt vért. Szavai még elhallgatása után is keserű visszhangokat vetnek a lehűlt levegő eső áztatta párájában. Tekintete most elszörnyed az emlékeibe csapó rémképektől, a reménytelenség tudatától, mely akár egy egy kegyetlen pofon éri el érzékeit, mint aki gondolatban egy pillanatba sűrítve éli át életének 103 éve alatt megélt sokkjait. Lassan kezdenek zuhogni az éjjel fáradhatatlan könnyei, melyek a nyitott ablakon át beverve érik a már lefedett holttest lepelét, sötétszínű foltokat festve annak sápadtfehér színére. Némán áll a lélektelen alak felett, akár annak védelmező szelleme, majd zaklatott, gépies gyorsaságával nyikordul meg a fémasztal kereke, előre billenve, mintha maga a tárgy is nyugtalankodna az Első karjainak súlya alatt. - 1129532-es. Ne kelljen csalódnom magában. – még mindig csupán hátát mutatja az ajtónak a bent égő neonok megvilágításában; sziluettje sötét körvonalakat kapva rajzolódik ki, akár egy száműzött árny, kinek nincs többé maradása. Hangja alig cseng hangosabban szívének feléledt, monoton zajánál, de tudja, hogy szavai tisztán érthetően elértek a célbevett cyborghoz annak tudtára adva, hogy távollétében fékezzen meg minden esetleges szökési kísérletet. A folyosóra vezető önműködő ajtó érzékelésre felnyílik laborjának elfakult mélyéről, tompa sziszegését messze viszi a folyosó visszhangja, ahogy határozottan kilép a műtőasztalt maga előtt tolva.

2009.08.05. 18:56 Khiara Laken

Tompa fényekben úszó alakja egy pillantásra sem rezdül meg. A levegő hirtelen csap sűrűvé és nyomottá, mintha az előtte fekvő diktálná a Nap utolsó lélegzeteit, melyek annyira nehézkesen, annyira fásultan ragadnak le, hogy számára is csak még elviselhetetlenebbé teszik a talpon állást; mégsem mutatja életnek semmi jelét. Mintha egyszerűen odafagyott volna a fémasztalhoz. Előremeredő szemében a félhomály visszfénye táncol csupán, mely vékony fátylat húz a világos íriszek körkörös ívére. Képtelen pislogni, hirtelen reagálni, rendes kontroll alá helyezni most agyát, melybe villámcsapásként hasít az ismeretlen; nem hagynak időt a számára, gyors és kegyetlen, ahogy mindenben új felfedezésre lel emlékei és elméje által. Ércesen suttognak körülötte, mintha a gépek életre hívnák magukat zizegő, embertelenül vérfagyasztó hangjaikkal - mintha minden könnyed érintésére várna, hogy abban a keserű pillanatban feleszmélhessen a rajta gúnyolódó Világra, tapintása semmisségére, arra, milyen hatalmas romokban hever a menteni kívánt jövő.  Fejét halk kattanással kapja oldalra, elváló, szívének dobbanására csukódó ajkakkal, a gyenge szemrebbenés törékenységével. Erőtlennek tudatja mostani állapotát, emberszerű hullámai azonban nem hagyják összecsuklani; maró tüzet szítanak mellkasában, melytől zörejei morajlássá fajulva adják tudatára, hogy önmaga s a közelében álló cyborgok testét hallja suttogásnak. Hogy a kényes jövő csak egy torz ábránd, éppolyan torz és fásult, mint a Föld egyre csituló szíve.  Lelke már a lehetetlenségig nekifeszült hideg fémfalakkal borított alakjának. Sajnálja, ha tiszteletlennek hatottak az újszerű szavak, s ha nem fejezhette ki eléggé háláját; valahol szinte mégis sziszeg az Első elviselhetetlen természete miatt, mert érzi, hogy a robot erőszakossága immár teljes ellentétét képzi az ő vázának.  Hirtelen rezeg meg, most először az elmúlt percekben. Nem is félelem – inkább a sajnálkozás kúszik vissza a Második gondolatai közé, s mintha beleláthattak volna fejébe, fordítja vissza szótlan, lassú hévvel maga elé kifejezéstelenül is kimerültséget hordozó vonásait; valaha változékony tekintetének árnyéka lehetetlenül kapcsolódik össze a kifakult íriszekkel, felkavarva mindazt a tudatot, mely az örökké tartó lét fogalmával párosul.  Semmit sem talál. Logikája üresen kong, ellentmond a sebesült ember szavainak, mert hiába kutatja, a vágy csepp szikráját sem találja a hallhatatlanság felé. Érzi, hogy valamikor mennyire félt a haláltól; félt tőle, hogy örökké  tart.  Hálás egy robotnak, hogy még él valahol – de az örökléttel párosulva inkább tűnik  még egy emberen is átoknak, mintsem páratlan áldásnak. Az egyre gyengülő, ezüst derengéssel beburkolózott testben a fékezhetetlen elmúlás tombolását érzékeli, mely kívül most ugyan csúnyán sérült, s teljességgel átitatódott a karmazsin vérrel, mégis fiatalos, kemény vonású; túl azon a megszabott idő rácáfolása honol, mintha egyre inkább nőne a szomjúsága, a rettegése – a lemondása, mintha minden másodperccel...idősebbé válna. - Nem szeretem ezt a gondolatot – jelenti ki csendes egyszerűséggel, mint egy tartózkodó, de makacs gyerek. - Azt hiszem, túl sokszor tartott fogva.  Lassú, fásult mozdulatokkal telepedik féltérdszerű guggolásba a fémasztal mellé, hogy könyökei elfekve még felérhessék annak felületét, épp úgy megtámasztva magát, mint az Első tette az ő teste mellé. Fáj neki az újszerű pozíció, mégsem annyira, mint a hirtelenjében kibukott szavak; mintha elperzselték volna torkának szomjas belső ívét, hallgat el újra a bent alig mozgó levegő néma nyelvére, miközben fejét oldalra döntve teszi egy vonalba saját, égető tekintetét az Idő kifakította szempárral. - Rettenetes áldozatok születnek a vágyak  árán. Az öröklét árán  – lemondóan ráz aprót a fején, miközben váza mosolygással próbálna egyensúlyozni, mire épp csak megrezzen ajkának merev vonala. - Én mindig is az új kezdetekben hittem. - Szíve vadul kong, nekicsapódva az őt védő alkatrészeknek; berezonálják fejében még a nő szemei mélyéről lopott emlékeiket is, melyek komótosan töltik fel. Bűntudat.  -  Azt hiszem, igazad volt; egy program voltam, semmi több. Lehet meg kellett volna ölnöd, mikor alkalmad nyílt rá. Azt hiszem, én csak úgy születhettem, hogy mindenképp robot, és ne ember legyek. Nem voltam elég erős és jó emberként. - Beleborzong saját szavaiba, megretten egyszínű, kivehetetlen hangja miatt. Nem gondolatok szőtték mindezt, úgy bukik ki belőle a szédítő szomorúság, mintha egy kísértet akarna halkan gurgulázni. Egyszerre hátborzongató és irreális, ahogy mozdulatlan vonásai báb módjára merednek, egy szinte alvó helyzetben elnyújtva kezeit, mintha így állították volna őt be. - Mégis, szívem legmélyén sem akartam, hogy bajotok essen. Sohasem akartam ártani. Elvakultan hittem, hogy beteljesedik majd a jövő, és könnyedén...sikerülhet - végtelenül szelíd hangja akadozóvá válik, arca enyhén torz, fájó kifejezésbe úszik át. Megfeszített ajkakkal követi egy vércsepp útját az arc vonalán, szemeivel lelassítja, hogy az lassú tűzzel koppanhasson a fémasztal hidegére. Visszhangja távolinak cseng de haragos dobbanással, új füleiben sértő élességgel mállik szét a törékeny vörösség. - Kétszer kellett meghaljak, hogy rájöjjek, ez nem így van. Bárcsak egy lehetnél Te is a sok közül, Coozen. Bárcsak ennyire egyszerű lehetett volna. - Elhaló, erőltetett sziszegése beleveszik a nyomasztó csöndbe. Érzi, hogy most végleg elgyengült, nem képes több szó elhagynia merev ajkait; csukódó szemhéjai alól csüggedten néz a nőre, s csak tompán ugrál a tudatában őrült szomjúsága, az, hogy mennyire kényelmes ott támaszkodni új, nehéz testével, némán hallgatni, mintha ő is meghalni készülne az emberrel együtt. Zsibbadtan is tudja, hogy ő semmit sem tehet, hogy az Első rendelkezik felettük, mozdulatlanul hagyja kavarogni maga körül a fáradt, érzéketlen levegőt. - Nem a vég... - Csupán szempillája megrebbenése, halk, szinte értelmetlen nyögése közli a Világgal, hogy még él. Mintha most is minden szívdobbanásának jelentése lenne, melyet lelke elfordult zokogással nyugtáz. Nem hiszi el, hogy így kell meghalnia. Most nem képes elmondani Neki. Felnézek Rád. Idáig kitartottál. Meilis élni fog. A nővéremre hasonlítasz. Megígérted, és kitartottál. Bocsáss meg.

2009.08.03. 11:00 Avila Mecoi

Az egyik ház tetején ült, és a lemenő nap utolsó sugarait szemlélte. Enyhe szellő ölelte körül, és belekapott őszesnek tűnő hajába. Az utcákról felhangzott a nagy zsivaj. Norlanában ilyenkor indul be igazán az élet. Egy darabig még ült egy helyben, majd felállt, és a tűzlétrán könnyed léptekkel lefutott, és magabiztos léptekkel indult el az utcán utat törve magának. Egyetlen célja volt, oda indult, ahova mindig vágyott. Elhaladt a házuk mellett, de egy pillantást se vetett rá, csak ment tovább. Végül aztán megérkezett, a hatalmas fehér épület látványa, melynek üvegablakain megcsillantak az éjszakai élet fényei melegséggel töltötte el. Sokkal inkább tekintette a kísérleti laborokat otthonának, mint a rendes otthonát. Elővette az azonosítóját, és bedugta a kis gépezetbe, ami pár pillanat múlva zölden világított fel jelezve a szabad utat. Ezután a fém detektor következett, majd miután ez is megvolt az új lenyomat és szemellenőrzés. A francba kell egyfolytában ezzel tökölni... Mérges volt, utálta, hogy minden egyes alkalommal végig kell mennie az összes pitiáner kis ellenőrzésen. Emlékezett, hogy mikor apja elintézte, hogy itt dolgozhasson közölték vele, hogy minden belépésekor ellenőrizni fogják, hiszen amúgy nem engednek be senki kívülállót, és ezt bárki kihasználhatja. Nem tartozott azok közé a tudatlan norlanaiak közé, akik nem tudták mi van lent. Sokan még Meilis létezéséről se igazán tudtak, csupán egy legendának tartották, de ő tudta, hogy igen is valóságos. Nem tartott sokáig, amíg rájött, hogy a kutatók tőlük tartanak. Sokszor kérte, hadd mehessen le, de szülei megtagadták a kérését, mondván túl veszélyes. Azóta is azon gondolkodik hogy szökhetne le. Megérkezett az első számú kísérleti laborhoz. Egy csapásra hatalmába kerítette a nyugalom. Mindig ellazult, ha itt lehetett, és azt tehette, amit annyira szeretett. Most épp nem volt ott senki, akin kísérleteztek volna, csak éppen az újabb szereket fejlesztették ki. - Áh, jó estét Mecoi kisasszony. - Köszönt az egyik kutató, aki épp felnézett, amikor belépett. - Nem számítottunk az érkezésére. - Szemei enyhe rémületet tükröztek. Tudta, hogy abban az esetben, hogy ha a lány elégedetlen, akkor rá nem túl sok jó vár. - Csupán unatkoztam, és nem volt jobb dolgom. - válaszolta közömbösen, és közelebb lépet, hogy szemügyre vegye a folyadékokat az asztalokon. Azonban most még ezek se foglalták le, így fogta magát, és elindult a folyosókon. Bár a belépésekor elég szigorú az ellenörzés, amúgy szabadon járkálhat az egész épületben, és senki nem szól közbe.

2009.08.02. 15:29 Zev Owen | Coozen Sana

A sötétben fénylő borostyánok zöldé válnak az erőtlen neonkék derengő fényében, miközben szemei pupilláinak mélyét összehúzva szűkülnek össze, akár egy fókuszáló kamera gépies lencséje. Tekintetében egy másodpercre kegyetlen, öntelt féltékenysége villan, fejét sértett gúnnyal fordítja a mögötte fekvő holttest alakja felé, magára erőltetve közönyös indulatának legszembetűnőbb jeleit, mintha teljesen hidegen hagyná mindaz, ami körülötte történik. Azonban képtelen figyelmen kívül hagyni a számára sértő szavakat, így akkor szólal meg újra, mikor a Második ajkait elhagyják az Örök létűhöz intézett legelső mondatok. - Egyelőre még én vagyok az Első és nem Te. Ne felejtsd el ki az, aki létrehozott, ki az, aki még most is életben tart... - hangja egy gyors pillanat műve alatt halkul el, mintha hirtelen elcsuklana vagy belefúlna a rátörő tudat súlyába, mely a hálátlanság lelkébe forduló tőrét hordozza. Mélyen szántó pillantása maga mellé vetülve villan meg az ajtó sötétje felé. - ... és ki az, akit minden áron tisztelned kell. – vonásai egy pillanatra megfeszülnek, mintha saját, lekezelő éllel telt szavaival küzdene, miközben a valaha volt cyborg fémasztala elé lép, teljesen hátat fordítva az imént megszólítottnak. Ahogy az ablakból beragyogó, szórt, ezüstös este fénygyűrűjébe lép, megmutatkozik az ujjai közt egészen kicsire szorított anyagdarab, ami nem is olyan régen még a Második tökéletesre formált testét takarta. Szemeiben a végtelen fájdalom érzete tombol, ahogy a Hold kusza fénycsíkja végighalad az asztal csillogó szürkéjén, elérve szemeinek zúgolódó mélyét, melyben, mint a megolvadt arany perzselő hője, úgy tombol a fájdalom érzete. Szinte füleibe csengve hallja emberi lelkének véres ellenállástól hevült kiáltását, mely mintha a beültetés óta visszhangozna érzéketlen vázának legrejtettebb zugaiban egy letűnt, félemberi élet után sóvárogva. Percekig képtelen megmozdulni. Úgy érzi, hogy a mellkasában lüktető fájdalom fel s alá áramolva lebénította, teljesen magatehetetlenné tette mindig határozott, tiszteletet követelő alakját, melynek képét már csak emlékeiben képes maga elé idézni, azokban a másodpercekben, melyekben ki tudja zárni egy rég volt fiú megremegő sóhaját. Végül, mint egy hirtelen jött nyári vihar utolsó fuvallata, úgy engedi ki magából a bent tartott levegőt egy keserű sóhaj formájában, mintha belső, néma énjét akarná újra életre hívni egy robot sírkamrájának legmélyéről. Kiszáradt torka olyan érzettel tölti meg nyelőcsövét, mintha ezernyi parázson hevített tűt nyelt volna le. Az ablakból beszűrődő fényen keresztül lát egy sötétlő körvonalat mozdulni elhanyatlott teste felé, azonban fakó pillantása a fémasztal tompa megnyikordulása után is kitartóan az ablakot fürkészi, mely egyetlen, szabadságot sejtető fényforrásként szolgál a fojtogató sötéten és a fullasztó neonfények gyötrő tengerén túl. A sajgón áramló, rikító kék falon túl, mely pengeként képes égetni, s hasítani egy emberi írisz természetes fényre vágyakozó tükrét. Csak arra tud gondolni, hogy minden, ami körülötte feltűnik – legyen az tárgy vagy személy – pusztán arra szolgál, hogy fájdalmat és rettegést égessen a szívébe. Így lesz az egyszerű lámpafényből vakító sugár, egy felfüggesztett festményből rémkép, ártalmatlan, faragott bábokból gúnyos, kárörvendő, lélektelen arc, ahogy eggyé málnak alakjaik a sötéttel. Vagy akár egy félig megüresedett szobából vesztőhely; Norlana védelmezőiből gyilkos hadosztag. Most mintha minden halálról suttogó sziluett összemosódott volna a szemei előtt, ahogy tompa hangfoszlányokként hallja meg a tökéletes lejtésű hangokat először magasan, sejtelmesen, majd mélyen, s kíméletlenül, mikor azok szinte testvérekként követik egymást. Mindkét csengésben talál valami borzongatóan közös, ellenállhatatlan vonást, melyet puszta földi lény – halandó – talán nem is lenne képes előcsalni torkából. - Az érzés lehet, hogy jó, de a látvány korántsem. - leheli a fájdalmas nyögés és a szakadozó lélegzetvétel határán, ahogy szavait követve kiszáradt ajkai között ismét felismeri a karmazsinszín vér ízét. - Azon gondolkodtam, lehet, hogy jobb lenne meghalni. – suttogja alig elnyíló ajkakkal nehézkes szavait, miközben hosszas szünetet tart, mintha csituló szívdobbanásait hallgatná. A cyborg, aki az imént szintén mély hallgatásba burkolózott, mindeddig moccanni sem mert, még a Második jelt adó pillantására sem, miután meghallotta vezérének szavait; de most az ő ujjai is szétnyílnak. Akár egy megmerevedett báb, melynek örökre szóló, megtervezett mozdulata az évek múltán elfáradt, s elengedett tartásából; a szőke tincsek hordozója épp ugyanúgy engedi kezét maga mellé, mintha a roboti mozgás ösztönösen vele született volna. Minden emberi vonás eltűnt félelmetes, darabos mozdulatából, miben csak egy cseppnyi tudatosság, s akarat diktál, mely puszta kegyelemre s megértésre szomjazik egy letűnt Világ vérben forgó alkonyán. Mikor olyan érzés kerít hatalmába minden lelket, mintha a szem, s a vágyakozó tekintet a Napot is legutoljára láthatná lebukni, annak tudatában, hogy az már soha többé nem térhet vissza. A félrobot sötét szemei eggyé olvadnak az éjjel, ahogy a legutolsó fénycsóva is alábukik az ébenszín házak forgatagában. A félgép sorozat élén, fátyolos tekintettel mered előre, mint akinek az elvesztegetett percek, s a közelgő jövő már mit sem számítanak; csupán az az egyetlen, hátra maradt tudat, hogy a lány, akit eddig fogva tartott már eléggé magatehetetlen ahhoz, hogy ne tanúsítson ellenállást. Egy új erőre kapott légáramlat sebes láthatatlansággal kúszik be a kint tomboló létből, simogatón végigsöpörve egy haldokló testen, mely újra életre kel, ahogy megérzi magán a Föld lélegzetét. - Nem én lennék az egyetlen. Csak egy... a sok közül. – mélyen lehunyja szemeit, s véres ajkai mintha mosolyra húzódnának, ahogy végleg megnyugvást talál. – Hiszen Te is tudod hány meilisi árva és szerencsétlen halt meg odalent. Csak egyetlen egy vagyok a haldokló világ legelső áldozatai közül, és végül egy leszek majd az összes közül is. Míg véget nem ér... Amíg csak Ti maradtok. Abban a hőn áhított öröklétben, amire mindenki vágyik. Hát tessék... Megkaptátok. – hangja a kivehetetlenségig halkul, ahogy fejét nehézkesen a Második irányába dönti, s szemöldökét gyengén összevonva mered rá, mintha gondolatban azt suttogná el: Megérte?

2009.07.24. 19:57 Khiara Laken

Némán áll a széles skálán mozgó tónusokkal átitatott szavak keresztjében. A meg-meglibbenő fülledt levegő, melyet már képtelen többé érzékelni, gyengéden játszik a magára aggatott, finom szövetű inggel, hogy így jelezze ottlétét a haláltudattal feltöltött térben. Az egyre ereszkedő sötétség ében árnyékossággal tölti ki a bent álló tárgyak és testek éles vonású alakjait, miközben a nyugvó Nap utolsó, fényes sugarai csak kihangsúlyozzák azok sziluettes körvonalát. A még csillogásra képes pontok lehetetlen gyémántként ragyognak, gyengén remegnek a feketeségbe olvadó labor legkülönbözőbb helyein, furcsa hangulatot kölcsönözve a kint emberektől tomboló, alkonyba fulladó Norlanától.  Egy képtelenné fajult nyeléssel igyekszik legyűrnie magán saját nevét, mely emlékeket ébreszt elnyújtott, hasító képekként, most mégsem törődik velük; visszavéve lélegzeteit nyúl inge gombjaihoz, hogy türelmes egyszerűséggel bekapcsolja őket. - Csak gondolkozz ésszerűen. Még egy cyborg is jobban tudja. Az emberi affektusaid nem hagynak tisztán látni. - Fel sem pillant, hangja továbbra is hideg érzékiséggel telepszik meg a levegő sűrűjében. Érződik rajta, hogy nem emberi lejtés, ahhoz túl földöntúli, túl törékeny, mégis rejtett erőtől duzzadó csengést kapott. Kezdi megszeretni szavai újszerűen életre keltett, jéghideg tisztasággal feltöltött tónusait, mintha már mind tökéletesen kapcsolódnának roboti agya azon részéhez, mely a beszédért felel.  - Badarság így játszani az életekkel, ha ennyi minden függ tőle, és múlik rajta. Tudom, hogy a legjobbat szeretnéd, de nem teheted mindig azt, amit csak és kizárólag Te látsz a legjobbnak. Mindent elveszíthetsz, Első. - Megigazítja a felsőtestét fedő ruhadarabot, miközben elvágja halk mondatait; szavai könnyedek, csendes valójuk mégis hatalmas súlyt fektetnek el, ahogy szinte bánatos szemeit rávilágítja a robot tekintetére. Kissé megrázza fejét, hogy megerősítse önmaga valóját, miközben mintha azt sugallná; ne akard, hogy gyűlöljelek. Erőt érez, még annak ellenére is, hogy még nincs teljesen tisztában hideg logikája a dolgok befogadásával, lefuttatásával és átdolgozásával.  Tekintete a sötétlő laborban fényes lámpaként vetül az Első szemeire, s látja, ahogyan a vonásokon pihenő, ezüst derengés tompán fogja vissza a borostyánok meggondolatlan vadságát. Egyre megszokottabb tartással fordul meg önmaga tengelye körül, mintha hagyná elmerülni gondolataiban a férfit, nesztelen léptekkel eljuttatva robotvázát az emberhez, aki felett most úgy folyik a küzdelem, mintha egy egyszerű, a licitje végét váró váló tárgy lenne.  A cyborgok látják az új, női robot tekintélyét, s még ha nem is engedelmeskednek egyből egy-egy néma pillantásra, mozdulatlan állják a közeledő Első mását. A folyamatos mozgás számára még egy új dolog, megfeszített erővel helyezi lábait egymás elé, elhagyva teremtőjét és a holttestet, ütemes lépteit lassan berekesztve, mikor odaér a kemény fémasztallal egy vonalba. Előre szegezett, ellágyult pillantása világít hosszú szempillái sora alól, ahogyan feje kissé oldalra kapásával jelzi a nő csuklóját tartó cyborgnak, eresszen egy kicsit a szoros, bilincselő szorításból, úgy sem tud menekülni ilyen állapotban.  Lelassul az Idő hosszú léptű taktusa. Titokzatos, mélyenszántó tekintete elréved a valaha volt férfin, s felfedezi benne a hajdani embert. Vakmerő, szellemes, szókimondó, temperamentumos; ahogyan pillantása végigszánt a sokaságon, mintha egy tucat bolyongó kísértetet érzékelne, mert lelkük apró darabkái, valaha volt tulajdonságai még mindig megtalálhatóak fennhatóság alatt álló testük rejtett zugaiban. Képtelenek nyugalomra lelni, ők már nem élnek, öntudatlan mozognak, öntudatlan teljesítik programjuk végeláthatatlan utasításait.  Hasa tájéka megremeg szíve berezonálása végett, ahogyan furcsa érzések kerítik őt hatalmukba, melyeket agya most képtelen feldolgozni. Keserűséget sugalló vonásait a vérben fürdő nő felé fordítja, árnyékot vetve az ezüst, kósza hajtincsekre, melyek sűrűjében kaotikus, vörös pöttyök és vonalak merülnek el, mintha egy őrült művész keze nyomát viselné a gyötrelmes alak.  Gyengéden összepréselt szájjal támasztja magát a gurulós fémasztal szélének, recsegő hanggal aláfestve testsúlya átadását. Fókuszáló robotszemei a kín és a fájdalom szót írják fel agyának, mintha lelke nem hüppögne még eléggé mellkasa mélyén. Sóhajtani próbálna orrán át, ám a levegő csúnyán bent reked, így egy apró, zavart köhintéssel megindítva továbbra is csendes, babonázó szavait. - Örök Lény. Jó újra látni.

2009.07.24. 14:19 Zev Owen

Áldozatának hirtelen felcsendülő, rekedt hangja könyörtelen puskalövésként éri érzékeit, melynek maró füstje, mintha még nagyobb lángokra kárhoztatná már amúgy is perzselő vérét. Állkapcsa dühödt éllel feszül meg, hogy fölösleges indulatát féken tartsa, mikor egy kéz éri állának vonalát, mely talán most hűvösebbnek hat még saját szöveténél is. Összeszűkült szemei tágra nyílnak, ahogy a Másodikra pillantva száll el a testében rekedt, hirtelen felcsapó méreg. Először érzi ilyen kiszolgáltatottnak és befolyásolhatónak magát és a lelkét egyaránt; mintha az előtte álló helyette uralkodna érzésein. Azonban ahelyett, hogy mindez megrémítené, inkább csak felcsigázza érdeklődését, mintha hirtelen minden mást képes lett volna kirekeszteni maguk körül. Elragadtatott, halvány mosolya ül ki arcára, amint végignéz a változó arcvonásokon. Pontosan ezt az érzést akarta látni a szemeiben, amely már-már vetekszik a féltékenységgel, azzal az önző, összetéveszthetetlen vággyal, melynek akár egyetlen halovány megnyilvánulása képes benne végtelen elégedettséget ébreszteni. Egy pillanat erejéig még az is kész megfordulni a fejében, hogy annak egy része, amit a robotnak mondott pusztán arra szolgált, hogy kiderítse, mennyire számít mindezek után a jelenléte. Most azonban mégis ledermeszti lelkét az a mélyről jövő tudat, amit a lány szavai táplálnak felé. Tágra feszülő pupillái őszinte meghökkenést tükröznek, mintha életében először képtelen lenne szilárd cinizmusával úrrá lenni felhasadó érzelmein. - Khiara. – szokatlanul bizonytalan hangja egy pillanatra elakad a hirtelen torkára forró név hallatán. – Most gyűlölnöd kéne, de... Te féltesz engem? – ajkai könnyed, gyerekes rácsodálkozással nyílnak szét szavainak végeztével, miközben testébe hasít a remegés, mely legszívesebben nevetésre ösztönözné a képtelen állítás hallatán. Őt még nem védte, nem féltette senki, mióta emberi mivolta megszűnt létezni. Talán a hitetlenség is játszik változékony érzelmeivel, de az az adrenalint feszegető, mélyről jövő pezsgés, mely fekete humorával párosul számára még ismeretlen, így csak ez tudja most féken tartani folyton komolytalanságot tükröző vonásainak ívét, mely mintha még mindig a mély áhítat rabja lenne. Szénfekete szemöldökeit összevonva figyeli a Másodikat, mint aki ugyan azt a kétkedő arcot akarja tükrözni, melyet az előtte álló is magára öltött néhány pillanattal ezelőtt. - Tudom, mit csinálok. – határozott hangot hallatva húzza ki magát, lehajtott fejét a magasba emelve, mint aki tudatni akarja: ha akar, bármikor felül tud kerekedni a szavakon, melyek annyira megérintették, miket annyira nem akar elhinni, vagy akár feldolgozni. Akár egy makacs gyerek, úgy fordítja el tekintetét , mintha máris érdeklődését vesztette volna, miközben zavartan figyelő tekintete újra megtalálja az ajtó sötétlő vonalát. - Beszélhetsz vele, de nem hagyhatom életben. A testében már épp elég ideje dolgozik a DNS átalakító anyag ahhoz, hogy ne lehessen Őt visszahozni. De ha sikerülne is, valószínűleg már olyan szinten legyengülne, hogy percek alatt vesztené el fiatal korát, és azonnal belehalna. – hangja végső lemondást tükröz, miközben azon veszi észre magát, hogy pillantásával folytonosan kerüli az ezüst tincsek viselőjének gyötrelemben égő arcát. Képtelen rávenni magát, hogy annak szemébe nézhessen, inkább csak a mellette álló cyborgok szoborszerű alakjait fürkészi, mint ezernyi ember alakú oszlopot, akiket az odabent keringő éjsötét halálra dermesztett. Vagy csak saját féltékenységem hajt, mert nekem küzdenem kellett azért a selejtes életért, amit Ő tökéletesre fejlesztve, ingyen megkapott egy sikeres kísérlet által. Ráadásul, milyen emberien… Még hálás is lehet nekem. Ha a Világom nem létezne, ha én nem lennék, valószínűleg már Ő sem élhetne, Ő sem létezne. Megérdemlem, hogy rendelkezzek afelett, amit én hoztam létre. Hogy megöljem azokat, akiket felelőtlenül a Világra szabadítottam. Mert mások el sem tudják képzelni milyen egy börtönben élni. Félszemmel maga mellé pillant, hogy ha csak egy pillanatra is, de láthassa a vörös hajú nőt; azt, hogy mit tett vele. Hogy milyen végtelenül önző volt, mert képes volt magával rántani abba a sötét aknába, ahonnan többé egyikük sem szabadulhat. Arcát most újra eluralja a kifejezéstelen komorság, ahogy újabb és újabb érzetekkel kell szembesülnie. Mintha felhántották volna a lelkét védő burkot, hogy ne maradjon más csak sebezhető, beteg szívének homályba fúlt árnyéka. Nem mozdul a levegő, mintha a szél, s az idő is leállt volna egy pillanatra, ahogy a háttérben lapuló, szoborszerű alakok egyikének ajkai elnyílnak egymástól. - Első. – az elhangzó névbe gépies torzság vegyül, mintha lankadó hangja szinte megremegne közelgő szavainak súlya alatt. – A Második szava logikusabbnak tűnik a számomra, ha minden áron az emberek és a jövő érdekét kívánjuk szem előtt tartani. Nem kéne meghalnia. Talán szükségünk lehet még rá. – a távolba révedő alak feneketlen kútszerű, sötét szemei tágra nyílnak, mintha csak egy pontot figyelt volna ki magának, hogy szavait legyen bátorsága felsorakoztatnia egymás után, hogy azok tiszta értelmet nyerhessenek. A férfi hosszú, tejfölszőke hajtincsei erőteljes ívben nyúlnak le lapockáján, melyek szinte világítanak a közelgő este félhomályában, ahogy a néma könnyárban fuldokló ezüsthajú lány csuklóját tartja fogva. - Az emberek, akik nem elég erősek robottá válni. Nekik segíthet a testében lévő szer, ha megfelelően használjuk. – fiatalos hangja folytonos bizonytalanságot tükröz, ahogy szemeit nagy nehezen vezérére csúsztatja egy várható, kegyetlen büntetéstől tartva. Az Első szemei macskaszerű alakot véve fel szűkülnek össze a neonfények vibráló gyűrűjében, ahogy ajkait mosolyra húzva nyugtázza az elveit leginkább sértő érvelést. - Talán féltenéd egyedül útjára engedni azt a lányt? Te is vele mehetsz. – suttogja alig mozgó ajkakkal, tenyérbe mászó hízelgéssel, mely mintha egyszerre olvasztaná, s fagyasztaná be a vészjósló csendet.

2009.07.23. 21:57 Khiara Laken

Elhagyja alig észlelhető lélegzeteit, amint a robot hol kemény élű, hol suttogássá csitult szavaival elé lép. Nem érzi a fülledt levegő felkavarodását, mely közöttük válik szét; nem érzi a neki szánt érintést. Rájön, mennyire kifinomultan szívhatta be ezelőtt az illatokat, mennyire kivehetően ízlelhette az örökké keserű ízt, milyen fájón vehette fel az őt ért tapintásokat. Most pedig csak a szavak súlyát képes felfogni, s emlékei hatására azt, hogy pár centivel magasabb lett; fejének teteje már érinti a robot szájának vonalát.  Az Első teste védelmező, mégis kebelező árnyékot vet merev alakjára, melyben most életerősen dobban meg fura fémű szerkezete a női hangfoszlányokra, mintha egy ütemtelen óra kattogna összevissza pörögve, bele-belesajdítva a lassú taktussal forgó kerekeket és a csavarokat.  Ő mindkettőben látja az elvetett igazságot. Mintha lelke szakadna ketté a felgyülemlett sokkban, mintha még saját, új életét sem fogta fel volna teljes mértékben. Egész teste minden porcikája hinni akarna az Elsőnek, mert most már ő is érzi a robotváz tekintélyét, az elpusztíthatatlan való mögé bújt magabiztosságot; mégis van egy hang, ami az emberi részéért felel, mely megnehezítve helyzetét dübörögteti minden monotonság nélkül a mellkas boltívű felszínét, visszhangokkal kitöltve a váz és a drótok közötti üreges teret. - Állj. - Hirtelen kitört, színtelen hangja az utasítást kapott cyborghoz szól. Nem kételkedik egy pillanatra sem a kiejtett szóban; ő már minden cyborgi lét felett áll. - Azt hittem, ennél...igényesebb vagy. - A tónusban egy csepp gúny sincs, csak merev csodálkozás, ahogy immár az Elsőhöz szól, célozva az ennyire értelmetlen halálát váró nőre. Sűrű gondolatok árán tolja lefelé, majd kissé oldalra fejét, húzza össze szemöldökét, s lágyan szétnyílt ajkakkal, résnyire szűkült tekintetébe tükröt vetett szempillái alól pillant a robotra; titokzatos, kételkedőn csodálkozó arcot szimulál.  Ő emlékszik a hihetetlen, az Örökléttel átitatott aurára. Stabil lábait megmozdítva lép egy beszámíthatatlant, miközben lejjebb ereszti feje vonalát, hogy ritmusban emelhesse fel a robottal; két ujjával erőtlenül tolja meg az erős élű állt, maga felé fordítva az emberi vonalakkal feltöltött arcot, mely új szemeiben már nem a tökéletességre mutat rá, inkább csak egy most is létező, gyerekes valóra. - Csak értsd meg, félek, hogy mire mindezzel  végeznél, a Föld már odaveszne. - Suttogó hangja olyannyira elhalkul, hogy tisztán kihallja az ostromló zúgásokat önmagában, a roboton belül, s körülötte mindenhol, mintha vibrálna a kora esti levegő. - Félek, hogy nem minden ember helyeselné. Bánthatnak. Én csak azért kerülhettem át a vázba, mert azt mondtad, hogy szívvel-lélekkel akarnom kell, és én így is tettem. Kell egy vágy, ami tiszta, vagy egy félelem...ami egy önszántú emberben nincs meg. Ha működne is, csak egy illúzió lenne, és hatalmasat csalódnál. Nem tudnák úgy akarni, és mindenki meghalna, mert nem lennének képesek elverekedni magukat az új testig. Mindez rajtuk múlna már, nem rajtad. Üres vázak lennének, és feleslegessé válnának. És lennének, akik szembeszegülnének. - A hihetetlen halk, szinte tátogássá fajult tónus most először csuklik el; a félelem logikává csapott érzete tömörül benne, mert félti a hatalmas, lehetetlen vállalkozásba vágó Elsőt, miközben elvegyül benne az emberi értelem, és lelke csitulni nem vágyó, sajátságos álmai. Valahol jót, valahol rosszat érez, melyek itt már értelmüket vesztették, s helyükre lépve kelt életre a vágy. - Félek, hogy rámenne minden jövő, és összeomlana az, amit menteni akarnál. És már nem is vagy többé egyedül. - Szaladnak össze éles vonásokba az arcizmokat pótló szövetek, ezzel homlokráncolást, és nyilvánvaló bánatot kölcsönözve az arcnak, miközben kissé felrántja vállait, mintha kikérné magának; ő bizony ott van. Valahol önző, de nem teljes mértékben, mintha százalékban fel tudná magában mondani egy-egy érzelem mércéjét. Mozdulatai kifinomultak és őszinték, egyetlen rezdülést sem lehet leolvasni róluk. Lelke prüszköl csak, annyi mindent ordítana fennhangon; hideg, acélpenge logikája azonban azt súgja, ne szálljon most azzal harcba, akihez minden tekintetben kötődik. - Hagyd még meg. Szeretnék vele beszélni. - Ereszti le karját egy erősödő hanglejtéssel, ahogy visszatér legelső mondatához, célozva az egyetlen emberre közvetlen környezetükben. Már nem is emlékszik a valaha volt ígéretekre; mind értelmüket vesztették. Hevesen égeti egy fagyott tóhoz hasonlító tekintetét a tomboló tűzbe, mintha ellenállhatatlan némasággal kérlelné a robotot valami olyanra, aminek még ő sem látja teljes értelmét.

2009.07.23. 16:13 Zev Owen

Tekintete szinte bocsánatkérően lágyul el, ahogy fejét kissé oldalra dönti; gyerekes, kíváncsiságtól fénylő szemeit egyenesen a lányéba égetve, mintha határtalanul lenyűgözné, amit a nem sokkal előtte állóban vél felfedezni. Ártatlan csillogással íriszében pislog bele az emberi érzésekbe, melyeket egyre inkább kész felfedezni, s átélni. Most mindent tisztán érzékel maga körül, ahogyan ébenszínű vérének forgatagában csitul el felolvadva az újonnan kifejlesztett szer hatása. Megnyugtatja, hogy a résnyire nyitott ablak felől jövő szél hátának határozott vonalát éri, könnyeden lebegtetve meg hófehér ingjét, mely csak még jobban kiemeli pillantásának változékony, élénk tónusait. Halovány mosollyal az arcán indul meg a robottest irányába, zsebre vágott kézzel, mintha csak egy ártatlan sétára készülné invitálni. Jéghideg keze - melyen az új szövet csak néhány órája pihen - kemény érzettel éri a Második arcának lágy vonalát, mikor elé ér, s szinte fölé magasodik. - Ez az elfajzott Világ örökre eltűnik majd. Csak egy kegyetlen, sivár emléket hagy maga után. Minden robot akit teremteni fogok úgy fog rá emlékezni, akár egy sokat megélt ember életének legszörnyűbb pillanataira, mikor szenvednie kellett a változékony sors igája alatt. Robot nem fog robotot ölni. – tekintete sűrű éllel vág bele a pillanatba, mintha abban az egyetlen szemkontaktusban megbúvó összes tüzét felélesztené a mézárnyalatú körgyűrűben, hogy mondanivalójába töretlen hangsúlyt fektethessen. - Egy szebb világ jön el, amire mindig is vágytam, és ha mások nem is mondják ki, attól még ugyanolyan áhítattal vágynak rá Ők is. Hány száz éve... vagy akár ezer éve már. Gondolj csak bele. Nem várhatunk vele tovább. A Föld.. Haldoklik. – határozottságtól perzselő hangja új életre kel utolsó mondatának suttogó szavaiban, miközben önmagában keserűen nyugtázza a tényt, hogy a lány most már semmit sem képes érezni érintéséből. - Ne félj; tökélyre fejlesztek majd minden egyes robottestet, hogy mindenki halhatatlan embernek érezhesse magát. Betegségek, fölösleges, gyógyíthatatlan szenvedések nélkül, ahol az érintés fogalma él, de a fájdalom örökre megszűnik létezni. Mert én nem akarok többé egyedül létezni egy végtelenbe vesző életben. Ez a jövő a miénk.  – borostyánszín szemében dermedt eltökéltsége honol, mintha újjáéledt volna az a fiatal álmodozó, aki 16 éves korában a világgal és a fizikai törvények mindegyikével is képes volt szembeszállni, csak, hogy élni és élvezni legyen képes ezt a páratlan, furcsa létet. Most minden gondolata szemrebbenés nélkül bukott ki belőle, begyorsítva ezzel olajszerű vérének áramlását, aranyló szemeinek vadul szikrázó, érdeklődő forgását, ahogy olvasni próbál az előtte fénylő szemekben, az azt körülfonó arcvonások rezdüléseiben. Ujjai egy másodpercre megremegnek, ahogy tenyere eltávolodik a porcelánszerű bőr, még természetellenesen feszülő felületétől. Arca most komoly, tekintélyt követelő, miközben beszámíthatatlan ideig néz farkasszemet a Másodikkal, lepillantva annak némán ellenálló szemeire, melyben mintha ezüstszín ékszerek keringenének egy feneketlen tó azúrkék mélyében. Csak közvetlenül bele pillant, mintha azt sugallná, hogy az ellenkezésnek itt már sem helye, sem pedig értelme. Fejét, hátrébb lépve dönti maga elé, a talajt fürkészve, mintha egy pillanatra megadná magát a lánynak, így készülve fel újabb, sajátos támadására. - 1129532-es, ölje meg a nőt. Itt már nincs szükség lázadás szítókra, annak a kornak már régen vége szakadt. Így is eleget szenvedett. Fülében dobol összesűrűsödött vére, mintha dobhártyáját pattintaná ki, az elhaló, felmorajló szavak hallatán, melyek percenként változnak sértő zúgássá. Érzi ajkain egy kéz parancsra mozduló, pillanatnyi szorítását, a vénájába jutó nyugtató szert, mely teljesen ellazítja görcsbe rándult, megfeszülő testét, mi még most is ellenkezne, utolsó csepp leheletéig. - Tudod mi a te bajod, Első? Azt hiszed, hogy az élet akkor lesz jó, ha minden tökéletes. De tévedsz! - felhörgő, rekedtes hangja erőlködve csuklik el minden második szavánál, ahogy vérrel telt ajkait próbálja szavai nyomán elfeszíteni egymástól. - Nem számít mennyit szenvedek, mert tudom, ha képes vagyok túlélni mindezt, annál jobban fogom csak értékelni az életet. Mert esélyt kaptam arra, hogy folytassam! - elenyésző hangja már szinte üvölt, kiszáradt, felhasadt torkának mélyéről, miközben erei megfeszülnek halántékában sebesen lüktetve fel, tisztán láthatóan. - Nem érheted el, amit akarsz mert az emberek önteltek és nem azt érzik amit Te vagy Én. Ők ingyen kapják, a semmiért! Nem szenved mindenki. Nem fog sikerülni, nem fog... - üveges szemeit összeszorítva hevesen szedi magába a levegőt, hogy leküzdje indulatában feltörő, elkeseredett zokogását, hogy elhallgattassa a fejében dúló hangot, mely végeláthatatlanul sorjázza belé a szavakat, tudatába táplálva. Meg fogok halni.

2009.07.23. 01:05 Khiara Laken

Rezonálva sikít fel, megremegtetve a visszhangokat verő fémváz tökéletes ívű faragását. Torka nem bírja a fájdalmakat, elszorítva előle a levegőt csuklik el a néma kiáltás, ahogy hirtelen rátört emberszerű tudata teljes valójában felfogja a női hangok arccá formálódott képét. Saját dallamát hallja, mely pillanatok alatt merül ki, végleg elhallgattatva azt az embert, akinek már érzi semmi máshoz nem fogható, ezüstös közelségét, s akinek soha nem akart semmi rosszat. Érte kiált, szinte érzi az érszorító fájdalmát, miközben emlékek hadai sorozzák továbbra is, rémült kérdéseket felmerítve lelke tavából; mindezt mozdulatlan, egyre könnyedebb és befogadóbb testtel, ellágyult vonású arccal, mely úgy figyeli a hirtelen felbuzdult eseményeket, mintha egy porcelánból legyártott marionettbaba csodálkozna hatalmas szemekkel a körülötte lélegző Világra.  Mindössze csupán a lelke kiált belül. Csak ő akarja érezni a fájdalmakat, melyet a robottest visszakozva hátráltat meg, mielőtt még valami meggondolatlant cselekedhetne.  Csak egy elhaló nyögés szalad ki résnyire nyílt ajkai foglalatából, amint a robot felcsapja a kinti fényeket mostohán kirekesztő redőnyt. Szemeit szoros rándulással hunyja le, elfordítva arcát a hirtelen jött, természetes fény sugaraitól, melyek most mintha hangok formájában égetődnének új robotváza legmélyebb zugaiba. Kirakósként illeszti egymáshoz az éles darabokat, s eljátszik egy rövid pillanatra a sebződő ujjak gondolatával, mintha érintése nyomán minduntalan kiserkenne a vér; elhessegeti az emberi foszlányokat, lehunyt szemekkel igyekszik pörgetni a múlt történelmét.  Óceánkék, mégis meleg tekintetek. Egy beteges dobogású mellkas, melynek fásultan csengő, összetéveszthetetlen hús-vér dobbanásait tompán nyom el a kint tomboló eső, a cseppek halálukat jelző koppanásai a felrepedezett földre.  Hangok; ott csengenek mindenfelé. Illatok tömörülnek orrában, melyeket nem érezhetne, mert csak agya játszadozik a képzeletével. Arcok, a legkisebb rezdülések; mosoly, mely most a robot arcán is nyugszik. Bánat, düh, csalódottság, új értelmet nyert gyűlölet, kötelékek, egy taszító ellentét, melynek végletei heves tűzzel tapasztják magukat egymáshoz. Emberi hullámok.  A nyomor telepszik meg dermedt gyomrában, mire elapadnak a feleslegessé vált indulatok, mintha minden elvesztené az értelmét körülötte. Összeomlani készül a Idő, mert minden olyat hirtelen fogad be önmagába, mely akaratlanul tör át felette, tiszta, és erős, még a halált is megjárt lelke végett; ez mind mégis még csak egy előleg, egy kis ízelítő abból, ami még rá vár.  Lassan húzza le vállait, s komótos törékenységgel emeli fejét az ablak felé, mintha félne, vagy mintha egy pofont kapott volna az Elsőtől, s annak fájdalmából keveredne ki. Szemei hunyorgásba csapnak át a meleg fényekben, összeszűkítve feketéllő pupilláit, melyek átengedik a hatalmat a hideg, jégcsapszerű íriszek fagyos uralkodásának. Csitulva gyöngyözik bennük az ezüst derengés, miközben a kintről beszűrődő sárga és vörös fénycsíkok boltíves utakat égetnek a tükörszerű burkokra. Más, mint az Elsőé; az aranyló borostyánok könnyedén fogadják magukba a lenyugvó, ezeréves Nap kicsinyített mását, s teljességgel itatódnak át a meleg színek keserédes csillogásával. Befogadja, a magáévá teszi; az ő szemei nem.  Alkony játszik a horizont peremén. Mégsem tudja élvezni; robotos tekintetében senki sem képes meglátni az elkeseredett tüzet, mert már lelke tükrét is egy egyszerű gépezet szolgáltatja a külvilág felé. Ebben a vázban most látja először Norlana simogató, festményszerű alakját, ahogy az elbűvölve igyekszik magára húzni az láthatáron éledező éj leplét.  Cseppet sem élvezi. Némán áll a heves élű csendben, elfojtott zúglódásokkal, ahogy fülelni próbál, ellazult pillantással, mely mélyenszántón simít végig az ablak előtt veszteglő testen. Az ében sziluett mögül megtörve nyúlnak ki a fénynyalábok, mire tagadhatatlan tisztelet éled újjá váza minden vénájában. Tisztelet, bűntudat; Coozen Sana talán a halálán van, Shocer Deronról pedig semmit sem tud. Megrándul a lehetetlen tudattól, hová jutottak a dolgok. Összezavarodott. Még minden túlságosan új, és annyira más. Nem így kellene mennie.  Mégis szinte megnyugvás félroboti teste után az új cella, s csak most eszmél fel rá, hogy végtagjai nem sajognak, vére nem fortyog elemésztő méregként, feje pedig nem szakad szét a folyamatos haláltudattól. Letisztulás, egyfajta megnyugtató katarzis egy olyannak, aki most menekült ki a halál szakadékából. Magabiztosságot sugall. - Én...hogyne érteném. Most kötöttem ki a Te robotvázadban. - Lágyan tárja szét bő,hosszú ing takarta karjait, mintha mutatni akarná védtelenségét. Hangja egyszínű az új nyelvtől és tökéletesen elnyújtott, mintha húzni akarná az időt. - Pontosan mit szánsz...a jövőnknek?  Mi két robot jövője ebben az elfajzott világban? - Kérdez bele hirtelen, s kelti életre az alapvető gondolatot, miközben a tónus kecses, ártatlanul rebegő lejtésbe csap át, egy tiszta rekedtségű szomorúságba, melyben önmagát ismeri fel. Kihúzza hátát, megadja a tekintélyt adó kisugárzást, mely már őt is teljességgel körülfonja. Megnyomta mellkasát egy pillanatra a robot naivságát megnevező jelzője, ám ha logikája hideg átdolgozása jól sejti, lenne mivel visszavágnia. És ott a vázon belül roskadozó ember is.  Igyekezett olyan szavakat felhoznia, melyek megállják a helyüket a Második szájából; nem mutat semmifajta ellenállást, talán nem is tud, csak időt akar nyerni kusza gondolatainak, és valahol, mélyen a cyborgok körülvette embernek is.

2009.07.22. 16:44 Zev Owen

Elragadva figyeli a robotmaszk mögötti érzelmek játékát, ahogy azok kitörni kívánkoznak jelet adva a lány minden belső vívódásának. Ajkai megfeszülve nyílnak el egymástól, fogain át szűrve magába a levegőt, mint egy ugrásra kész mérgeskígyó. Tekintetét tömör gépiességével emeli a plafonra, mintha attól várna választ az előtte álló robot kérdésére önmaga helyett. Nem akarja beismerni az őt elfogó indulatot, mely fémlapjainak belső reteszein, védelmi vonalain tör át, mint a gátat hasogató vad folyó. Ezek most a saját érzelmei, melyekkel mindenáron meg kell birkóznia, hogy hidegvérrel legyen képes gondolkodni. Nem Zevé, nem a valaha volt emberé, hanem az övé. Feszültségtől ugráló robotszemei teret fagyasztva siklanak végig a helyiség minden egyes pontján; hevesen váltakozó fókusszal pásztázzák körbe, míg az aranyló borostyánok tükrei meg nem állapodnak a labor ajtajának feketén kavargó nyílásán. Egy kimért, tompa lépéssel mozdul előre megdermedt helyzetéből, hogy egy vonalba kerülhessen a sötét téglalap hívogató ívével. Élénken forgó szemének fénysávokat vetítő lencséi kegyetlenséget tükrözve fúródnak az ében burokba, minden gond nélkül megtalálva a hozzá legközelebb álló cyborg határozottságot szimuláló tekintetét. - Hallgattasd el. – sziszegi újra felcsapó indulattal, vonallá feszült, alig mozgó ajkai mögül, mely után már csak egy elcsukló, fájdalmas női hang válik ki a megbabonázó zúgásból, a bejárati ajtó becsapódó zörgését kísérve. A hirtelen beálló csendben hunyja le szemeit, hogy érzékelhesse az Örök létű sebes, nehézkes légzését, kiszakadni kész szívverését. Fakó, semmit mondó tekintete pillant fel újra, amint az ablakhoz lép, hogy egy rántással felcsapja a redőnyt, tekintetének szabad utat engedve a pompában fürdő város alkonyodó fényeibe. Üvegszerű szemei eggyé válnak a látvánnyal; mintha azoknak mézszínű kavalkádjával akarná magába olvasztani Norlana vibrálásának ezerfényű arcát. A fekete épületek csillagként tükröződő lüktetését, mikor a haldokló Nap utolsó érintése a felületüket éri. Gondolatban megenged magának egy erőltetett sóhajt, mikor megfordulva a szűk ablakpárkánynak támasztja magát. A mögötte szikrázó naplemente fénygyűrűjében tiszteletet követelő vázának csak sötét körvonalai rajzolódnak ki, ahogy könnyed ívben hajlítja meg hátát már-már végtelenül emberien, pedig nem is lenne erre feltétlenül szüksége, hogy egyensúlyban tudja magát tartani. Csak szemei villannak fel most neonsárgán a sötét alakból, ahogy mardosó, nyers tekintetét a Másodikra szegezi, akár a sötétben váró, áldozatát leső puma. - Nem mondod, hogy ilyen naiv lennél. – csendül fel mélytónusú hangja gúnnyal telt csodálkozásába fúlva. – Ezt nem hittem volna. – cicceg bele mondatának közepébe, miközben jobb tenyerével, flegma mosollyal végigszánt tintaszín tincsein, mintha zavarba ejtené az, hogy a lányt neki kell felvilágosítania. - Nagyon jól tudtad ki vagyok, és olyan dolgot ígértettél meg velem aminek egy része számomra teljesíthetetlen egy olyan elfajzott világban, mint amilyen ez. Itt én felelek mindenért. Nekem kell biztosítanom Norlana jövőjét. A Mi jövőnket. Mert láttad, tapasztaltad milyen a szenvedés; így neked kéne ezt a legjobban értened. - szavai élesen hasítják át a nehézzé vált, fülledt nyári este levegőjét. Könnyed arcának vonásain még mosolya ellenére is látszik az erőltetettség, hogy néhány pillanatra figyelmen kívül tudja hagyni a kint állókat és a kihívást, hogy az, aki mindent tönkre tehet még életben van.  Azonban semmilyen áron nem veszítheti el maga mellől azt, akit teremtett. Számára az egyenlő lenne a keserű vereséggel, melyet nem bírna elviselni talán sohasem.

[568-549] [548-529] [528-509] [508-489] [488-469] [468-449] [448-429] [428-409] [408-389] [388-369] [368-349] [348-329] [328-309] [308-289] [288-269] [268-249] [248-229] [228-209] [208-189] [188-169] [168-149] [148-129] [128-109] [108-89] [88-69] [68-49] [48-29] [28-9] [8-1]