Új bejegyzés Frissítés

2009.09.23. 21:24 Daniel Barth

Fáradtan hátrál el a legközelebbi padig, majd fejét lehajtva, akadozva leül; zavarodottan emeli fel kissé ismét tekintetét a poros földről, mikor meglepve tapasztalja, hogy semmit sem érez abból, ahogyan Mizuki hozzáér sérült vállához. - Az baj, ha nem tudom megmozdítani? – hangja kissé gyerekesen cseng, miközben lassú mozdulatokkal lehúzza bal karjáról kabátjának szétfoszlott, véráztatta anyagát, majd szótlanul az ölébe fekteti. A lány kérdésére kissé hirtelen kapja föl a fejét; összezavarodottan, fájdalmasan felsóhajt, azonban mielőtt megszólalhatna, végül magába fojtja a furcsa választ. Lassan, akadozva hajtja le újra fejét, eltakarva bizonytalan vonásait a lány pillantása elől. - Én sem tudom pontosan, talán függ tőlem is. Most ideges voltam, akkor viszont nem igazán. Nem tudom. Igazából csak úgy... megérzés. – elhaló hangja újra bizonytalanságot áraszt, szürke tekintetét még mindig a földön pihentetve, lassan behunyja szemeit, akárcsak, mint amikor valaki a nappal szemben áll. Kissé meglepődve zárja össze markában az apró nyakláncot, majd bizonytalanul kabátjának zsebébe mélyeszti; egy másik, apró tárgyat előhúzva onnan. - Nem azért vigyázok rá, mert nem bízom benned annyira, hogy tudjam, hogy nem fogod feladni. De cserébe én is adok valamit.  – Lassan a lány csuklója felé nyúl, azt gyengéden megszorítva tenyerébe rakja az aprócska tárgyat, melynek könyvszerű alakját egy apró kötél szorítja össze. – Hogy minek van még nálam azt ne kérdezd. Amikor Norlanában voltam, és éppen láttam valamit a sötétben, megpróbáltam elolvasni. Persze alig szűrődött be fény odakintről, így nehéz volt. Ha érdekel, nyugodtan beleolvashatsz. Rád bízom, nekem úgyis csak egy emlék, soha nem fogom tudni megfejteni.  Ezt az egy dolgot hoztam magammal. – kissé megremeg, ahogyan kezével összezárja a lány tenyerét, majd eltolja magától a családja életét őrző aprócska füzetet. – Mostmár a tied.

2009.09.23. 20:02 Khiara Laken

Minden ízében összerezzen, ahogyan a hús-vér kéz érte kíván nyújtózkodni; ezzel együtemben, mintha meg lett volna tervezve csattan a földön egyetlen értéke, melynek szívszorító sikoltása éhesen harap mellkasának bal oldalába, ahogyan megdermedt szemei előtt lassítva reped meg kissé a doboz vésett fafelülete. Egy érzéki rezdülés szusszan fel váza mélyén, akár egy szárnycsapás, vagy egy könnyed táncmozdulat okozta légáram, mely átjárja szövetei vonalát, hogy ott váljon súlyossá a látvány okozta, gyerekes aggodalom és embertelen indulat keserédes kűzdelme.  Lebénítja a feltörő érzelmi kavalkád, miközben tekintete elsötétül az írisze világos körébe szökött mélykék árnyalat miatt; haragos szenvedélyében, fenyegető torzsággal mordul rá az Örök Lény megdermedt alakjára, mintha embertelen, vérfagyasztó torokhangja akarná meghátrálásra késztetni az elfakult pillantású női testet. Ordítana és tombolna mind a szavakra, mind a látványra, azonban csak egy lendülettel teli hévvel veti magát a padló lábnyomoktól égő hűvösére, hogy görcsöss ujjai – melyek rángó fémje acélként szakít bele egy-két elgyengült lapba – sebtében összekaphassák a körülöttük pihenő, más számára értéktelennek hatható emléktöredékeket, melyekre ő már alig-alig emlékszik programjai pusztítása végett. - Milyen jól ismersz. - súgja elhaló lélegzetekkel féltérden, megremegő tónussal, miközben arca semmifajta érzelmi tükröt nem képes mutatni; komoly vonásai elfagyott báb módjára feszítenek, csupán olyan mereven, mintha képtelen lenne más maszkot mutatni. - Belém látsz?  Mellkasának íve megremeg, ahogy pillanatokon át csak kutat a papírok finoman összefirkált kupaca alatt. Az apró, fekete tárgy felbukkanó látványa egyszerre önti el keserűséggel és melegséggel, mintha csak ezzel az egy dologgal lenne képes maga elé idézni az egyetlen lényt, aki olyan természetességgel vizslatta a lelkét, hogy még maga is elhitte a csodát. - Hidd el, kegyetlenül sajnálom a hibákat, és hogy nem vagyok elég jó.  De ne aggódj; igazán önzetlen vagy, és tökéletesen igazad van. - hangja ridegen szimulálja a kifejezéstelenségbe mártott bókolást, még ha először bele sem gondol, hogy valóban helyesek a nőtől származó szavak. – Nem kell félned. Hiába próbálok érezni, már nem vagyok más testileg, csupán egy fémtárgy.  Gondoskodni fogok mind a két robotról,  hogy soha többé ne árthassanak senkinek. Mindenképpen szabatok lesztek.  Felgyülemlő gondolataira, ki nem mondott ezernyi szavára szerkezete csitulásnak indul, mintha megnyugtatná a közelítő végzet; mert azok után, hogy megölte az Elsőt, még a félrobotokat is ki kell kapcsolnia,  hogy szabad utat adjon Meilis minden esélyének. Mintha nem csak egy ábránd lenne a tökéletesen lélektelen gépezet - többszörös pusztulásra és gyilkolásra van ítélve, hogy újra és újra meghaljon, mielőtt még a fájdalom emésztené fel. - És most tűnj a szemem elől!  - reccsen rá váratlanul ércesen torz hangja a felette álló alakra, ahogyan képtelenül elnehezült vázával még mindig doboza előtt matat a földön. Drótjai vadul feszítik halántékát, s ez az utolsó, amit még érzékelni képes, mielőtt egy pillantás alatt ki nem hűl  teljesen,  tenyerét öntudatlan ellazítva, melyben ott pihen a fekete kapszulába öntött halál.

2009.09.23. 19:53 Mizuki Sawa

A halk suttogásra a fiú felé fordítja a fejét, és arcáról le tudja olvasni, hogy vélekedne róla, hogy ha átadná helyét a másiknak. Elfogja a lelkiismeret, és elfordítja a fejét, helyette a másodikfelé néz. - Rendben, köszönöm. - mondja kedvesen a nőnek, majd elindul az elsősegélydobozokhoz, meg hogy hozzon vízet. Bár nagy a nyüzsgés és a sor, sikerül szerezni kötszereket, fertőtlenítőszert, meg még pár mindent, amiről úgy gondolja jól jöhet, majd vízért is beáll a sorba, és visszaindul a többiekhez. - Nyugi, Dan, nem idegesítsd fel magad, senkinek nem használ, és főképp nem neked. - Egyik kezét nyugtatóan a fiú kezére teszi. Megkérdezné a másik lányt is, hogy neki nincs-e sebe, amit el kellene látni, de az már a Második után indult. - Ülj le, hadd lássam el a sebeidet. - Bár kedvesen ejti ki a szavakat, érezteti, hogy nem tűr ellenállást. Gyengéden lenyomja a fiú épp vállát, hogy leüljön, majd már neki is áll, hogy kimossa a sebét. - Egy valamit nem értek... Amikor az én szemembe néztél, akkor elmúlt a hatása, és azóta nem is történik semmi, de nála nem így van. MIért? - Azt nem tudja elképzelni, hogy Dan simán csak elhallgatná előle, hogy el fog múlni, ahhoz képest túl komolynak tűnt. Újra felidézte magában a Második szavait. Érezzétek jól magatokat. Képesek lesznek rá, hogy jól érezzék magukat? Ebben a szituációban, és annak tudatában, hogy tudják mi vár rájuk? Az egyetlen amit most érezni tudott a félelem volt. És a megkönnyebülés, hogy a fiú vele van. - Daniel... - szólal meg halkan szinte suttogva, majd belenyúl a zsebébe, és előveszi belőle a nyakláncot, amit elhozott az otthonából. - Boldoggá tett, hogy megismertelek, és veled lehettem. - Lenézett a nyakláncra, majd átadta a fiúnak. - Szeretném, ha vigyáznál rá... Ha eljön a harc ideje, és én már nem bírnám tovább, nem szeretném, ha a másik keze közé kerülne...

2009.09.23. 15:38 Daniel Barth

- A másik... – suttogja elhaló hangon,ahogy akadozva, lassan fordítja a lány felé a fejét, összeszűkített szemei még mindig megvetést, gyűlöletet tükröznek szürke fényükben; mellkasának fáradt remegése újra eltorzítja kissé vonásait, egy apró lépéssel hátrébb lépve próbálja megtartani megimbolygó egyensúlyát. Egy aprót bólint, ahogyan továbbra is a lány arcát fürkészi piszkosfehér tincsei alól, képtelen azonban kimondani, amit akar, talán mostmár nem is annyira lényeges; a tudat, hogy esetleg Mizuki végleg feladná a küzdelmet, megemészthetetlen. Tompa remegés fut végig rajta, amikor a Második komoly, mégis érzéketlen hangja töri meg néhány másodpercre a csendet, minek hatására meglepve kapja felé a fejét. Hamarosan találkozunk... Apró elégedettséggel bólint, majd néma lépteivel újra az ezüsthajú nő felé fordul, zavarodottságtól csillogó, messzeségbe olvadó tekintetét újra a poros földbe vésve, fáradtan szorítja össze mellkasa előtt véráztatta kabátját, ahogyan megremeg a folyosón végigsöprő apró, hűvös szellő hatására. - Felajánlottam a segítségemet. Elfogadtad. Még sincs túl sok szükséged rám. Én viszont jóformán semmit sem tudok Norlana-ról... A múltamról... Magamról... – elhaló szavai halk zúgásba fulladnak, mire végre képes felidézni az elmúlt szürke éveket takaró, ködös szavakat, melyeket néhány nappal ezelőtt még tulajdonképp csupán üres, súlytalan mondatokként fogott fel, értelmük egészen mostanáig fogalmazódott meg benne. – Beleőrülök, hogy én nem tudok semmit. Még a múltamat is nyolc évvel azután tudtam meg, mint hogy kellett volna! Ha esetleg van más mondanivalód is velem kapcsolatban, akkor lehetőleg most nyögd ki, ne évek múlva! – ingerült szavaiból teljesen kiveszik az eddigi nyugodtsága, légzésének gyors üteme sípolva tör elő tüdejéből, éles tekintetét a lány sötét alakjába vetve.

2009.09.22. 21:52 Coozen Sana

- Akkor most döntsd el; nem vagyok képes többre vagy erősebb vagyok nálad? – kapja pillantását másodpercnyi megindultsággal a fiú felé, ahogy kétkedő, jeges szavait elhadarja. Közben egy pillanatra sem feledkezik meg a Második vívódását rejtegető, színlelt hangjáról, mely önmagát palástolva bújt érzések nélküli, kifejezéstelen maszkja mögé, akárcsak sajátja. Gondolatok nélkül indul meg utána, mintha maga a váz szólította volna, miközben képtelen pontosan betájolni a visszhangzó lépések tompán megcsikorduló hangjait. Sietős mozdulataira lépten, nyomon megtántorodik, ahogy koordinálatlan, sötétben tévelygő testét igyekszik a helyes irányba egyensúlyozni a homoktól csúszóssá vált talajon. - Ugye tudod, hogy még nem vagyunk elég erősek a nyílt harchoz? A legegyszerűbb az lenne, ha titokban hatástalanítanád a bombát. – szándékosan nem ismétli el újra a robot megnevezést; pontosan tudja, hogy a gépies léptű nőalak tökéletesen érti, kire céloz ezzel. Egy másodpercnyi szünetet tartva mered maga elé, kifújva hirtelen magába kapott lélegzetét, miközben az összemosódó, távolból felsejlő hangok csendesen beszélgető moraja mögött próbálja megtalálni a megszólított lány valódi helyét. - Bárcsak engem változtatott volna robottá. Bár lehetnék én is egy tökéletes, védőpáncélba burkolt gépezet. – suttogja elmerengve, mint aki már többször beleképzelte magát hasonló helyzetbe. - Nem kellenének az érzelmek sem, csak a tudat, hogy megvédjem a Földi várost. De a Te érzéseid veszélyesebbek. Talán egyszerűbb lenne a Te képességeiddel alattomban megnövelni az esélyeinket. Nehogy a csata hevében meggondold magad, ha a bravúros tervező magához szólít... – alkudozó, tárgyilagos hangot véve fel tesz még néhány bizonytalan lépést előre, karját teljes hosszában nyújtóztatva a Második maga elé gondolt alakja felé, azonban annak karja helyett csak újonnan szerzett ruhájának anyagát érinti, melynek érzete még most is a viseletlenség hűvösségét árasztja magából, annak ellenére, hogy érzi annak vonalát feszesen a robot szövetéhez feszülni. Heves, hirtelen lendülő mozdulatára koppanva zuhan valami a földre, melynek egy másodpercre felhangzó csilingelése éles dallamként üt szöget fülébe; mintha már hallotta volna valahol. Azonban az ezernyi papír susogása és a hirtelen felnyílt fafedő megnyikordulása mögött egy másik hang szívet tépő koccanása is megdermeszti reflexből visszarántott karjának mozdulatát, mely a levegőben marad, mintha hirtelenjében valaki keserű megálljt parancsolt volna az időnek.

2009.09.22. 20:28 Khiara Laken

Jobbjával lassan talál támaszt a medencéjét helyettesítő fémszerkezeten, miközben másik kezének ujjai elrévedve találnak menedéket ajkai matatásában, mintha egy belső, feltörni kívánkozó ingerét akarná visszaszorítani, vagy épp egy újabb szimulációját akarná próbálgatni. A kioktató, száraz hangnemtől, s a kiélezett lejtésű szótól nem sivárabbnak és elveszettebbnek, pusztán dühösebbnek  érzi magát, mintha egyenesen lelkét sértették volna meg. Azonban fémcellája valóban hibásan recseg, s tudja, hogy a hiba kódja mindig is érzelmeinek forrása lesz. A hiba, hogy megkínzott lélek létére érez;  sebzi őt az adatokká formálódó tudat, mintha most egyszerre akarna menekülni a haláltól, s menekülni a halál torkába. Hirtelen önti őt el a meg nem értő, taszító gúny, a magány mélykéke, mely finom lepelként borítja be érzékeny szellemalakját, még inkább vakká téve őt, kiélezve ezzel robotosan rezgő íriszeit. Sírni akarna, ahogyan nyomó elkeseredettségében és örökre eltűnt könnyeiben elfulladva önzősége fellángol, és dühében ezerszer elüvölti magának, hogy törlesszen a Sors,  hogy ebben a pillanatban bármit megadna pár csepp könnyért és vigaszért, mert már azt sem érti, kicsoda is ő, és miért mondta ki az elhangzott szavakat, melyek eddig elhagyták ajkait.  Hangtalanul tátog csupán Mizuki mondataira, kompenzálva gyors biccentésével az elsősegélydobozok és a víztartály körül forgó emberek irányába, mely mintha kifogyhatatlan folyadékkal kecsegtetne a szomjazó testeknek. - Minden sebet lássatok el. Használjátok a gyógyszereket, egyetek, igyatok, és aludjatok. Próbáljátok meg még jól érezni  magatokat. - formálja lassan a szavakat, melyek érzéketlenül tapadnak meg száján, már arra sem feleszmélve, lehet, hogy a szövetei érzékét adó szer kezdett behódolni robotos, tintaszerű üzemanyagának. - Hamarosan találkozunk... - elnyomja saját magát, mintha így akarná közölni, hogy éljenek a lehetőségekkel, ameddig csak lehet; mert nemsokára, egy nappal, mikor a Nap a legmagasabban jár, Meilis meg fogja mutatni az Égi városnak, hogy még él, és továbbra is élni kívánkozik.  Rezdületlen arckifejezéssel fordul el Coozen testétől, miközben még egy futó pillantást vet Mizuki sötét szemeire; ő megkérdezte, egy ember megkérdezte tőle  is, hogy jól van-e, mintha nem tudná felmérni, hogy egy norlanai gépezettel áll szemben, mely valaki olyan keze alatt született, akitől mindenki őrizgeti a maga sebeit. Önzőségét már sehol sem találja fémmellkasa legalján, ahogy elűzi emberszerű képzelgéseit, s kecses léptei elvezérlik őt oda, ahol képessé válhat átgondolni a terveket.

2009.09.22. 18:33 Mizuki Sawa

Kíváncsian figyeli a többieket, majd amikor a lány szavai elhangzanak, csak némán bólint gondolkodás nélkül, de hirtelen felkapja a fejét. Ő is harcolni akar. Neki is van rá oka, hogy bosszút álljon a fentieken, és nem fogja hagyni, hogy mások végezzék el helyette a munkát. Hogy mások áldozzák az életüket. Danielt sem akarta egyedül hagyni, és készen állt rá, hogy ápolja, de mint ahogy azt a fiú szavai is bizonyították, ő sem volt hajlandó ilyen könnyen beleegyezni, hogy itt hagyják. Halványan elmosolyodott, hiszen tudta, hogy így fog reagálni. Bár sok mindenben még mindig egy nagy rejtély számára, lassan talán tényleg kezdi jobban megismerni. De vajon lesz rá elég ideje? Vagy elbuknak? - Bele egyezem, hogy ápoljam Dant, erre nem is kell kérni, de én is fel akarok menni. Nem hagyom, hogy itt hagyjatok. Nem vagyok olyan gyenge, mint ahogy azt hiszitek. Végső esetben még ott van a... másik. - Emlékezett rá, amikor utoljára jelent meg a másik személyisége. Akkor Daniel nélkül elveszett volna, és tudta, legközelebb már nem fog neki sikerülni. Ha legközelebb legyengül, és véglegesen feladja, újra átveszi a helyét a másik. Tudta, hogy ő jobb harcos, és erősebb is. De a többieknek nem nagyon akarta kifejteni, hogy mit is jelentenek a szavai. Tudta, hogy hülyeség, hiszen a többiek élete is függ tőle, nem csak a sajátjával játszadozik, de valamiért képtelen volt. Még saját maga sem tudta miért. Talán csak azért nem akarta bevallani, mert nem bírta volna elviselni, ha a többiek inkább a másikat részesítik előnyben helyette, ami egy érthető és megalapozott döntés lett volna, hiszen ő volt a jobb harcos. Remélte, hogy egyenlőre Daniel is magában tartja a titkát. Felé fordította a fejét. Vajon ő mit gondol most? Tudta, hogy nem kedvelte a másikat. Legalábbis első és egyetlen találkozásukkor eléggé ellenszenves volt vele, de ez még mindig így van? Még most ebben a szituációban is, amikor szükségük lehet rá? Félt szembesülni a ténnyel, hogy esetleg így lehet. Most ismét a két nő felé néz. Gyengék és erősek. Mi lennénk a gyengék, és ők az erősek? Nem, Daniel nem gyenge, ha épp nincs ennyire kimerülve és megsérülve. Én vagyok a gyenge. Még csak megfelelő kifogásom sincsen erőtlenségemre. - Mindannyian felmegyünk, de előbb pihenjetek le ti is. Senkinek nem használtok vele, ha így mentek fel. Ha kivagytok merülve, lassabbak vagytok. Fizikailag és szellemileg is, és akkor el vagytok veszve. - Halkan és nyugodtan ejtette ki a szavakat, de mégis hangjában ott volt a komolyság. A Második felé fordította a fejét. - Hol találok kötszert és fertőtlenítőt, hogy ellássam Dan sebeit? Ti jól vagytok? Nem sebesültetek meg? - Halvány és erőtlen mosoly jelent meg az arcán. Ha már ő a leggyengébb közülük, legalább ebben had vegyék hasznát.

2009.09.21. 22:16 Daniel Barth

Ökölbe szorított kézfeje tompán megremeg, fátyolos tekintetét sértetten emeli fel az ezüsthajú lányra, ahogyan annak szavai újra és újra egyre halkabb visszhangként, mintha az örökkévalóságig járnák át a hűvös folyosót. Te maradsz... - Azt kérted tanítsalak. Cserébe azt kérem, hogy vigyetek fel. – meggyötört, rekedt hangjára teljes nyugodtságot erőltet, fejét kissé előrébb döntve takarja el feszélyezett vonásait, szürke szemeiben újra felcsillanó gyűlöletét, ahogyan keserves visszhangként újra felcsendülnek az Első gúnytól áztatott, méltóságteljes szavai. - Jelenleg Te sem vagy képes többre, mint én. Legalább néhány napot edzéssel kéne töltened, hogy hasznodat vehessék. Nem a Te, hanem Meilis érdekében... – tudatosan gyötri tovább a lány megtört lelkét, míg legalább egy apró beleegyezést ki nem ejt a száján, öntudatos szavai azonban mégis kissé elhalkulnak, ahogyan felemelve a földről semmibe vesző tekintetét, újra elfogja az érzés, az a fájdalmas érzés, hogy talán egyáltalán nem illik Meilis tökéletlen, furcsa összképébe. - Még most is erősebb vagy nálam. Talán ésszerűbb lenne, ha én kérnélek, hogy taníts. Elvégre tapasztaltabb vagy, mint én.

2009.09.21. 19:48 Coozen Sana

Kifejezéstelen arccal mered a Második alakjára, mintha a szavak éle újra gyengepontján találta volna. Próbálja kizárni a külvilágot, mely még annak ellenére is nehezére esik, hogy valójában semmit sem érzékel hallásán kívül belőle. - Ezzel tisztában vagyok, robot. – lekezelő hangja nyersen cseng, amint újra szólásra nyitja ajkait. – Ez az ára a hibáimnak. Inkább a sajátod törlesztésével kéne foglalkoznod, ahelyett, hogy az enyémbe ártod magad. – feszült vonásokkal húzza össze szemöldökét, mint akinek még mindig fájnak a tudatában kavargó gondolatok. Szinte pengeélként hasítják halántékát, gyalulva sebzik mellkasának közepét, akárhányszor csak végig gondolja leszűkült lehetőségeit. - Daniel Te maradsz, a Második majd összeszedi a csapatot. Minél előbb felkészülünk, annál jobb. Mizuki majd veled marad és rendbe tesz. – ejti kimérten, gondosan ügyelve arra, hogy belső vívódása egy pillanatra se mutatkozzon dermedt sápadtágú, élettelen arcán, melyben a tompa csillogású íriszek folyton csak a távolba kémlelnek, a jövő kilátásait fürkészve.

2009.09.20. 18:19 Khiara Laken

Hosszú pillanatokon át csak fürdik a hideg szavakban, melyeket eddig is nagyon jól tudott. Rossz érzéstöredékek tódulnak fel mellkasa mélyén, talán titokban lopva az előtte állótól, talán önmagából kiindulva, ahogyan logikája már-már pimaszul érezteti vele a halántékán kissé felhorzsolódott bőrszerű szövetet. Eddig elhagyott lélegzete ólomsúlyúvá válik, behorpasztva tüdőszerű mélyedését, mikor örömet akarna  érezni amiatt az apró dolog miatt, hogy a nő képes vele higgadtan beszélni; csupán magába fojt egy lélektelen rezdülést, fáradt szemekkel rádöbbenve, hogy nem tudja, melyik a nehezebb.  Mindezalatt fel sem fogja ingerként, ahogyan felsőtestével hangtalanul arréb dől; ellágyulva pofozza őt fel a felismerés, hogy Coozen elfakult íriszei nem követik merev mozdulatát. - Jól tudom, mit akarunk. A tervek hamarosan végleg elkészülnek, és mindenki megkapja belőle a maga részét. - mondja szinte emberszerűen egyszerű lejtésben, miközben lassan visszahajol. - De én nem ezt kérdeztem. Te  mire készülsz, Örök Lény. - hangja suttogássá fajult valója ellenére is, mintha rejteni kívánná jól kihallatszik, ahogy hidegen felülkerekedik a fullasztó, zsibongó félhomályon. - Remekül vezetsz légjárót, szükségünk kéne  hogy legyen rád. Azonban a gyengék... - Nem egyezhettek bele, hogy ilyen állapotban felmenjen! Ha most felviszitek, nem sokban különböztök a norlanaiaktól...!  A foszlányok tompán simogatják belső füleit. Nem kapja oldalra a fejét, rendületlen merevséggel néz továbbra is hol a messzeségbe elfúlva, hol Coozenre vetve szemeit, úgy, hogy egy pillanatra sem homályosodik el semmifajta körvonal az analizáló, robotos fókusz végett. Már fel sem dolgozza a tényt, hogy norlanai fémteste a legironikusabb válasz mindenfajta tényre, csupán gyerekes kíváncsisága töri ki magát Daniel utolsó szavaira. - Azonban a gyengék nem harcolhatnak. Puszta meggondolatlanság lenne. - fejezi be elutasítóan a mondatát felfokozott erővel, hogy mindenki hallhassa, s hogy úgy érezzék, a vezérlő tónus mindenki szívéig hatol. A szavak, melyek elhagyták mereven mozgó ajkait, hol hamissággal, hol igazsággal voltak telefűzve; hiszen ő is tudja, hogy olykor a leghatalmasabb válik a legnagyobb áldozattá, mert minél erősebb valami, annál jobban törik. - Itt egyedül ti számítotok. Ti  még dönthettek a sorsotok felől. - fanyar mosolyszerűsége és tovább emelt hangja elárulja, hogy szándékosan fejezte ki magát ilyen dallamosan is rideg lejtéssel, mintha a halál ébenét akarná élénk színekkel teletűzdelni.

2009.09.20. 16:37 Mizuki Sawa

Behunyja a szemét, és hagyja, hogy eluralkodjon rajta a rövidke, és csekély nyugalom, ami ebben a helyzetben megadódik neki. Úgy tűnik, mintha egy örökké valóság telt volna el azóta, hogy utoljára ilyen közel lehetett Danielhez, hogy nem kellett közvetlenül éreznie a veszély jelenlétét. Mikor újra kinyitotta a szemét, látta, hogy a két nő kicsit távolabb tőlük beszélget. Megkönnyebülten fújta ki a levegőt, hogy egyenlőre megúszta a további szemrehányást. - Ha nem is örökké, de akkor is kitartok melletted. - Megint úgy áradt az elszántásg a hangjából, mintha a pár perccel ezelőtti kétyelek nem is lettek volna. Beleborzongott a felismerésben, hogy tényleg eléggé szeszélyes tud lenni. Nem lehet könnyű kibírni mellettem... Halkan sóhajtott, majd kicsit összezavarodva nézett a fiúra. - Az ígéretét, milyen ígéretét? - Megpróbált visszaemlékezni arra, hogy mi is történt Norlanában, de csak halványan emlékezett pár elmosódott képre, és amikor megpróbált jobban koncentrálni csak megfájdult a feje. Megrázta a fejét, és újra az előtte álló fiúra emelte a tekintetét. Pont, amikor meg akart volna szólalni, akkor vette át a szót a fiú is. Kikerekedett, és rémült tekintettel nézett rá. Utána nyúlt, és megfogta a kezét. - De ne most... Pihenésre van szükséged, legalább várd meg, amíg a sebeid begyógyúlnak... Ilyen állapotban még az utat sem élnéd túl... - Megpróbálta palástolni aggodalmát, amiről hangja árulkodott, és úgy tűnni, mintha pusztán logikával érvelne, de tudta, hogy Daniel elől úgy sem tudja titkolni, és hiába mindnen próbálkozása. Tekintetét most a két nőre emelte. - Nem egyezhettek bele, hogy ilyen állapotban felmenjen! Ha most felviszitek nem sokban különböztök a norlanaiaktól... - Amint kiejtette a szavakat, érezte, mekkora súlyuk van, és hogy talán ezt nem kellett volna. Lehajtotta a fejét, és úgy vett vissza a hangerejéből. - Ezt nem kellett volna, ne haragudjatok... Én... én csak félek, és... össze vagyok zavarodva... Sajnálom... - Mélyen lélegezte be a levegőt, számolva azzal, hogy a nő most sem fogja vissza fogni magát vele szemben, és talán még az amúgy olyan nyugodtank tűnő Másodiknak is lesz némi hozzáfűzni valója.

2009.09.20. 15:15 Daniel Barth

Némán szegezi a földnek a tekintetét, lassan átkarolva a lány derekát, miközben élettelen bal karja továbbra is hasznavehetetlenül simul oldalához, véráztatta kabátjának takarásában. Egy fájdalmas, apró mosoly bujkál szája szélén, megfakult tekintetébe lassan visszatérni látszik az életet adó csillogás, élettelen, fakó szemei mintha újra képesek lennének tükrözni a halovány, kísérteties fényt, csupán szürke tincseinek takarása akadályozza meg. - Örökké úgysem maradhatsz mellettem. Az Első egyszer úgyis betartja majd az ígéretét, és senki nem tagadhatja, hogy semmi esélyem ellene. De legalább te most nem sérültél meg. Az is valami... – akadozva lép hátrébb, meggyötört vonásai órányi lassúsággal simulnak ki, ahogyan szürke valójáról újra eltűnik a visszafogott, szégyenlős mosoly, s helyette újra a zord, rideg tekintet váltja föl azt. Lassan, összeszorított fogakkal szorítja kezét újra szétroncsolódott vállának, honnan patakszerű vére lassan apró pocsolyát fest az ében padlóra, egyre jobban kifárasztva meggyengült testét; kissé megszédülve dől neki a jeges tapintású falnak. Megvakulnak... Elnémulnak... Feladják... Gondolataiban szűnni nem akaró végtelenséggel dübörögnek a gúnyos, hévvel telt szavak, mitől akaratlanul is végigfut a hátán a hideg, a tüdejében rekedt levegő kínzóan feszíti mellkasát; öklének remegve összeszorított ujjai falfehérré változnak az újra feltörő gyűlölettől, ahogyan egy akadozó lépéssel előrébb lép. - Van még egy kis elintézni valóm odafent. Muszáj feljutnom. – ingerültségétől megremegő szavai sokkal inkább hasonlítanak egy robotias, monoton parancshoz, mint egy megtört, fájdalmas sóhajhoz.

2009.09.20. 11:11 Coozen Sana

A meilisi fiú szavai lelkébe nyilallnak, amint kimondva kell hallania a tényt: többet nem élvezheti az adrenalin gyomorba vágó, szívet dobogtató élvezetét, melyet mindennél jobban imádott a repülésben. Most már a gyorsaság is csak elképzelt illúzió marad, ahogy gondolataiba férkőzik a látvány, amint majd tehetetlen utasként kapaszkodik meg szánalomban égő értetlenséggel, mert képtelen meglátni mi van előtte. Az elkeseredettség újabb indulatot szül a szívében. Nem tudja elképzelni, hogy lehet valaki olyan érzéketlen, hogy megvakítása után lelkifurdalás nélkül közölje számára a legborzalmasabb tényt, melyet világtalanná fakult szemei gátolnak. Próbál nem törődni vele, keze remegve szorítja még mindig az apró fegyver markolatát, ahogy a Második türelmetlen mozdulattal magához vonja, kikapva kezéből. - Mire készülsz? – bizalmatlan pillantással mered maga elé, mintha gondolatban megpróbálná maga elé idézni a vörös hajú lány tökéletesre faragott arcát. Ehelyett azonban csak a róla szóló emlékképek szűrődnek elő gondolatainak homályából, mint egy-egy látomás, mely nem hagyja nyugodni tébolyultan verdeső szívét. Egy pillanatra elnyitja egymástól megsebzett, sajgó ajkait, majd hirtelen vissza is csukja, mire fogainak tompa koccanása tökéletesen hallhatóvá válik a lehűlt, halk beszélgetésektől morajló térben. Halkan felsóhajt, pillantását a földre szegezve, miközben egy bizonytalan lépést tesz hátrébb, mintha attól tartana, hogy a robot bármelyik pillanatban torkát szegi tehetetlenségében. Nincs mit veszítenünk... - visszhangzanak tudatába a cyborg erélyes szavai, melyek rendületlen határozottsággal töltik ki gondolatait, hogy egy másodperc leforgása alatt jöjjön rá, másra nem számíthat, jelenleg a Második a legádázabb fegyverük Norlana gyilkos felsőbbsége ellen. - Inváziót akarunk, vagy nem? – kérdezi hidegen, kétkedő pillantását a robot feltételezett irányába szegve. – Nekünk kell Norlanaba mennünk, ha nem akarjuk megvárni, hogy ők jöjjenek le ide. Akkor csapdába szorítanának és csak a saját zsákutcáinkba menekülhetnénk. Rátámadnának a gyengékre, az idősekre és a gyerekekre is, akik még nem képesek vagy már túl erőtlenek a harcra. – testsúlyát egyik lábáról a másikra helyezi, karját közben összefonva mellkasán, mintha fázna a gondolattól is, ami majd rájuk vár. - Légjárók nélkül esélytelenek vagyunk. Legalább egy tucatot meg kéne szereznünk, ha nem akarunk meghalni. Ha a nélkül, vagy csak néhánnyal kerül sor a megütközésre olyanok leszünk, mint ezernyi nyamvadt rágcsáló egy hatalmas sas vadászterületén. Áldozatok... - egy pillanatra elhallgat, ahogy vonásai feszülten megdermednek. - Most nincs szükség áldozatokra. Te talán nem így látod? – vádló pillantását újra előre szegezi, íriszei néha kutatva mozdulnak el, mintha a lány szemeit keresnék a sűrűn gomolygó éjsötétben.

2009.09.19. 23:32 Khiara Laken

Az erőteljes visszhangokat ontó fal tompán hallatja a morajlást átszövő szavakat, melyekre sivár logikája reflexszerűen húzatja össze a váz szemeit, mintha az indulatos lejtések még újak lennének a számára. A láng olyan hirtelen oszlik szét és párolog füstté, amilyen hirtelen felgyulladt a semmiből, mintha egy huzat ontotta volna ki a gyertyaláng életét; a mély szavakat, melyekre gépszerű agya felzúgva hallatja a hiba kódját - zavarodottan jelezve, hogy végleg nem érti őket -, az ölelés képe mossa el, mire arcán tiszta, gyerekes rácsodálkozás terül szét. Egy pillanatra el is hitte, hogy csak ő felejtette el a kemény valóságot teste körül, látomásszerű alakokká forrasztva a jelen képeit, ahogyan a lelkek szinte magukba olvasztják egymást az érintés erejéig. Gyönyörűen  simogatja érzékeit, s mintha el akarna veszni a másodperc folyamszerű ömlésében, fotózza le képzeletben az emberi kötődés vágyálomszerű ábráját. - Sewin... - rebegi fagyos szenvedéllyel, gépiesen mozdítva megmerevedett vonásait a nő irányába. Amint szinte kívülről hallva saját maga hangját felfogja a név minden egyes jellemvonását, megfeszített állkapoccsal fojtva el tovább ostromló, gyengítő érzelmeit a Világ örökké pásztázó szemei elől. - Gyere velem. - meghagyva fásultan csengő tónusait húzza vissza Coozen ujjai takarásából az odadobott fegyvert, ugyanazzal a lendülettel kimérten megtapintva a nő vállát, hogy arrébb vonhassa, mintha attól félne, hogy újból kiereszti torkából kontrollálhatatlan szavait Mizuki felé. - Mire készülsz?  - tér azonnal a lényegre, elnyomva az üldözöttség folytonosan felpiszkáló gondolatát elméje gyorsan cikázó adatai közt, miközben lelke a Második szemein át fürkészi Coozen fakó tekintetét, melyben mintha az elrejtett életet akarná keresni.

2009.09.19. 22:19 Mizuki Sawa

Lassan és akadozva emeli fel a fejét, és az előtte álló dühös lányra néz. - Nem... nem vagyok... önző... - Lehelli ki nehezen a szavakat. Meg sem próbál felállni, inkább ülve marad, és megpróbál erőt gyűjteni. - Nem, nem gondolom, hogy csak nekem fáj... Tudom, hogy ami ezt illeti nem vagyok egyedül. És ha megkérhetelek, ne mondj ilyeneket. Azt hiszed fogalam sincs róla, milyen érzés lenne, ha elveszíteném Danielt? Átéltem, hogy elvesztettem a családomat, ez az érzés biztos neked is ismerős, akkor tudnod kell, hogy van róla fogalmam milyen lenne... Ott voltam nem egyszer mikor megsérült... Egyszer még én magam is felelős voltam. Azt hiszed nem tudom mennyire fáj? Ahelyett, hogy engem oktatsz kicsit gondolkozz el, mielőtt elkezdesz másokkal kiabálni. - Nehézkésen ejtette ki a szavakat, egyfoyltába levegő után kapkodott. De mégis megőrízte a nyugalmát. Átgondolta amit a lány mondott, és belátta, hogy valamiben igaza van, de ezt most nem akarta belátni. Nem akarta, hogy tovább folytassa az oktatását. Lassan és kicst akadozva emeli óvatos tekintetét a fiúra, és még halványan el is mosolyodik. - Nem akarok olyan lenni mint ő... Én nem akarlak magadra hagyni... - Végül aztán még is feláll, bár nehézkésen, és elég lassan mozog. Óvatosan átöleli a fiút, hogy ne okozzon neki még ő is fájdalmakat a sebek mellett. Megnyugtató hatással volt rá, hogy újra ilyen közel lehetett a fiúhoz, és érezhette a melegségét. Hirtelen másztak be szeme elé az emlékek, amikor ugyan ilyen nyugodtan tölthették azt a rövidke időt. - Szólj rám, ha megint hülye lennék... - Halkan, de némi könnyedséggel ejti ki ezeket a szavakat. A tudat, hogy a fiú egyenlőre nem szándékozik újra felmenni, megkönnyebbüléssel töltötte el. Simán kinézte volna belőle, hogy hajlandó újra neki vágni a sérülései ellenére is. Máris késztetést érzett rá, hogy újra megpróbálja elletni a fiú sebeit, de ezúttal saját maga beszélte le erről a tettről magát. Úgy gondolta előbb inkább megvárja a dolgok alakulását. Hogy van-e még a lánynak némi kedves szava hozzá. Bár így, hogy nem érezte olyan távolinak Danielt még ez sem zavarta.

2009.09.19. 21:52 Daniel Barth

- Lehet, hogy nehezedre esik elhinni, de egyelőre még élek. – halk suttogásának meggyötört sziszegése fáradtan remegve hagyja csak el megtépázott alakját, szavai alig hallhatóak a folyosón visszhangzó visszafogott nyüzsgéstől. Nehézkes, akadozó léptekkel áll meg az ezüsthajú nő előtt, egy fáradt mosolyt vetve a mögötte álló Mizuki felé. Kezeit nyugtatóan emeli vállának magasságába, végül bizonytalanul lép újra a fal mellé, halk koppanással megtámasztva sérült vállát. - Én egyelőre nem nagyon akarok újra feljutni. Örülhetek a fejemnek, hogy még élek. Őszintén szólva nem sok hasznomat vehetnétek most. – intézi nyugodt szavait a Második felé, majd az előtte álló lány felé fordul. – Te meg hűtsd le magad egy kicsit. Egyébként sem tudod már vezetni azt a nyamvadt légjárót, Sewin Sana... – szűkíti össze szemeit, ahogyan hangja elhalkul a név hallatán. Megremegve sóhajt föl, tekintete egy pillanatra eltorzul, mikor újra és újra belenyilall oldalába az égető fájdalom, az érzés, mintha sérült karja lassan egyre inkább kívánna szétszakadni, megrepedt csontjai pedig percről percre egyre jobban fenyegetőznének azzal, hogy eltávolodnak egymástól. - Ugyan olyan vagy, mint Ő. Mindig mindent feladsz, de aztán újra harcolsz, valami másért. Nem akarom, hogy megváltozz. Ne sajnálj semmit. – akadozó, megremegő hangja most feszélyezett melegséget áraszt, ahogyan kíntól összeszűkült tekintetét a földön kuporgó lányra veti.

2009.09.19. 12:44 Coozen Sana

Hirtelen kapja magába lélegzetét, ahogy meghökkenő hangja hirtelen előtör torkából a jéghideg fegyver érzetére, mely váratlan rezdülésének hangjával csuklójához csapódik. Ösztönös reflexszel nyúl másik karjával a zuhanó fémtárgy után, melynek váratlanul előtörő mozdulata árulkodik hosszú éves tapasztalatáról, mely előredőlő mozgását olyan magabiztossá teszi. Tétovázva forgatja meg vékony ujjai között az apró, gyilkolásra tervezett fegyver markolatát, mint aki képtelen mit kezdeni a helyzettel. Arcára árnyalatnyi értetlenség vetül ki, ahogy tekintetét a Második felé szegezi, mintha valóban látná annak kórteremben veszteglő alakját. Fesztelen arccal merevedik meg, amint Mizuki szavai is felhangzanak, s melynek hosszanti, elkeseredettségben égő mondatait a kihűlt falak most bűntudat nélkül visszhangoznak el újra és újra, mintha idegtépő suttogásukkal sürgetnék torkából feltörni kívánó válaszát. Egy másodperc leforgása alatt önti el a felszikrázó düh érzete, mely megmérgezi mindeddig higgadt szavait, amint a vészjósló, tehetetlen csönd ismét hatalmába keríti a bezártságot sugalló helyiséget. Még önmaga sem hiszi el teljesen, de ebben a pillanatban a Második minden egyes elhangzó szavával mélységesen egyetért, melyeknek kimért lejtése még inkább cselekvésre sarkallja megtört testének alakját. - Ostoba vagy, önző és undorító, ahogy sajnáltatod magad! – tódul ki haragja vádló mondatával együtt, melyet ugyanúgy ismételnek el a körülöttük magasodó kőfalak, s ahogy ezt meghallja mérhetetlen elégedettsége gyűlik benne, mintha a visszhangot is újra saját oldalára állíthatta volna. - Mégis mit gondolsz mi lesz a románcotokkal, ha Daniel meghal?! Mi lesz ezzel a mérhetetlen nagy fájdalommal, mikor már nem lesz, ami visszhangozza?! Mi lesz?? Te komolyan azt hiszed, hogy ennek az egésznek most bármi jelentősége van? Azt hiszed, hogy te vagy itt az egyetlen ember, akinek fáj? A halál mindenki ajtaján megállás nélkül dörömböl és akkor te csak arra tudsz gondolni, hogy sajnálkozz?! Hevesen zihál, miközben hagyja feltódulni minden egyes mondatát. Szavai szinte fülsértő hangerővel válaszolnak vissza az ürességben kongó falakról, ahogy kezét ökölbe szorítva a fegyver markolatán ingerültségében úszva tesz a megtört lány felé néhány hévvel telt lépést. Torka szinte sajog, mire mindennek végére ér, és ahogy elül hangjának felemésztő moraja, úgy száll el belőle hirtelen haragjának minden egyes perzselő szikrája, mely helyét újra a sivár jegesség veszi át. Nem érti miért reagált ennyire hevesen, vagy miért érintette ez most ennyire érzékenyen, de a testében lüktető rettegés megmoccant, amint rájött arra, mindenki gyenge, és ha nem tesznek semmit, hamarosan mind egyenlők lesznek azzal a földel, melyet annyira próbálnak megvédelmezni. Nem tűrheti tovább, hogy ez a gyengeség szavakban is feltörjön másokból, mert senkinek sincs joga ahhoz, hogy lesújtó járványként hangoztatva terjessze a reménytelen keserűség kórját, melytől eddig annyira óvott minden ingatag lábon álló emberi lelket. - Légjárókra lesz szükségünk... - leheli maga elé a Másodiknak címezve szavait, mintha hirtelen jövő mondatai csupán hihetetlen kimerültséget hagytak volna maguk után.

2009.09.19. 11:42 Mizuki Sawa

Tudtam, hogy nem lett volna szabad megbíznom benned. Lassan emeli fel fejét, és könnyektől áztatott tekintettel néz a fiúra. Fájdalmas tekintettel néz a távozó fiú után. Nem, nem hagyhatom, hogy csak így vége legyen... Nem aakrom, hogy...  Ahogy kicsit elfordítja a fejét, megláttja a másik női alakot nem is olyan messze magától. Ezernyi kérdés fogalmazódik meg a már amúgy is túlzsúfolt fejében, de most megpróbál nem azokkal foglalkozni. Bár lüktet a feje, és nehezére esik nem a foglalkozni vele, de most fontosabb dolgokkal kell foglalkoznia. Lassan és akadozó léptekkel feláll, hagyja, hogy hosszú másodpercekig remegő lábai hozzá szkjanak teste súlyához, mielőtt óvatos léptekkel a másik két ember után indul. Kicsit távolabb kettejük alakjától aztán megáll. - Lehet, hogy neki nincs rád szüksége, de nekem igen... Sajnálom, tudom sokat mondtam már ezt, de tényleg sajnálom. Túlságosan is hajlamos vagyok rá, hogy hülyén viselkedjem... Megígértem neked, hogy nem leszek olyan, mint a bátyád, hogy bennem nem fogsz csalódni... De nem jött össze, igaz? Csalódtál bennem is... Megígértem, és semmit nem ért az ígéretem... - Bűnbánóan lehajtja a fejét. Nem képes rá, hogy a fiúra nézzen, hogy a szemébe nézzen mindazok után, hogy így elárulta. - Nem igaz... Le tudsz beszélni róla... Te vagy az egyetlen aki képes rá... Ne haragudj, hogy az előbb azokat mondtam, nem kellett volna. Őszíntén szólva nagyon is hálás vagyok neked, hogy segítettél, és nem hagytál ott. Hogy nem hagytad, hogy egyedül legyek... Hülye voltam. Tönkretettem az egyetlen dolgot, ami még boldoggá tett... És most már esélyem sincs rá, hogy visszakapjam... - Egyre jobban elhalkul a hangja, még a végén csak néma suttogás. Még mindig nem képes rá, hogy ránézzen az előtte álló két alakra, de főleg nem Danielre. Szívesen mondana neki még többet is, elmondana neki mindent, ami a fejében kavarog, de nem látja már értelmét, ha úgyis le kell mondania róla, akkor jobb most elkezdenie. - Nem akartam, hogy így végződjön... - Hangja megcsúklik, felemeli a fejét, de rögtön el is kapja a tekintetét. Megfordul, és tesz pár lépést, majd leereszkedik az egyik fal tövébe, és felhúzott térdeit átkarolva temeti el az arcát.

2009.09.19. 10:58 Khiara Laken

Akadozva húzza vissza a levegőben megakadt kezét Mizuki elől, ujjait olyan görcsösen befeszítve, hogy az emberi külsejét és külső érzékeit adó, rugalmas szövet már-már beleszakad az indulat fűtötte mozdulatba. Zavartan forgatva szemeit távolodik el, mintha kínban érezné magát amiatt, hogy szánalmas próbálkozását valaki esetleg megláthatta; eltaszítottságát hirtelen tudja be a felcsendülő férfi hangjának, magához térve kimért, komoly révültségéből. Szinte biztos benne, a lány hamarosan talpra fog állni érte, hogy harcoljon, ahogyan felizzó szemeiben leugranak a számára most tökéletesen elhanyagolható adatok, csupán felmutatva bizonyítékként a tompán fénylő levegőben, hogy ők valaha, valóban kísérleti alanyokként szenvedtek.  Szíve hévbe fúlva dobban magasra, gúzsba kötve végtagjait az ezüsthajú nő láttán, aki nem csak külsejében, de hidegen csengő hangjában is mintha húga lenne a világtalan férfinek. Ha nem tudná, azt hinné, édes testvérek, akik újból egymásra találtak itt a föld mélyén, ahol emberek lelnek átmeneti menedékre; elgyengült porcikáikban mégis a közeledő halál illata borzongat, mely csitítólag édesen és kecsegtetően lengi át az élő lelkek és szívek melengette, nehézkes levegőt.  - Miért nem fogadtátok el a felkínált segítséget? - hangja érthetetlenül játszik a beteges nyüzsgés hangulatában, aggódó tónust és arckifejezést előcsalva magából, ahogyan elnézi az egyre rosszabb állapotba süllyedő emberi testeket. A látvány már szinte őt is kínozza, miközben legbelül, páncélszerű mellkasa legrejtettebb zugában azt kívánja, bárcsak ő is újra érezhetné egy pillanatra azt a szívet tépő, észveszejtő fájdalmat, mely a húsába mar, tíz körömmel kapaszkodik, hogy ez a sokk  ne csupán lelke átható szövetének fonalait bomlassza; csak hogy érezze, hogy valóban ott van még, s nem ragadta el a mély, emésztő álom, melyre figyelmeztették őt. - Szeretném tudni, hogy mihez akartok kezdeni. Mondjátok, nektek hogyan vált valósággá álmotok legmélyén a felszabadítás?  - logikája rendíthetetlen kíváncsisággal válogatja meg a fátyolos, elkeményített végű szavakat, miközben mozdulataiban továbbra is az érthetetlenség tükröződik, bélyeget nyomva habozó, könnyed testtartására.  Összeráncolt homlokkal nyúl a magára csatolt öve felé az előtte elhangzott mondatok tűzkeresztjében. Szemei mereven pihenve Coozenen megrezdülnek a hajnalszerű, hamis fények táncában, ahogyan keze közé kapja a legkisebb fegyver fenyegető fémalakját; hosszú ujjai fürkészve forgatják meg, mielőtt még a csövénél fogva elhajítja a lehető legnagyobb gondossággal Coozen karjának irányába.

2009.09.18. 22:19 Daniel Barth

Az egyre közeledő apró, bizonytalan lépésekre kissé felemeli addig lehajtott fejét, egy halvány, bíztatónak nem mondható, mégis elismerő mosolyt színlelve a lány felé. - Nos, ha ez nem okoz gondot, akkor idő kérdése és más sem fog. Nincs szükséged rám. – a szavaiba vegyülő hidegség, zárkózottság semmiféle megértést nem tanúsít, érzéketlen hangja mégis megremeg, ahogyan újra oldalába hasít az elviselhetetlen fájdalom, bal vállának vértől áztatott sérülésének kínzó égetése lassan továbbterjed, ahogyan kétségbeesett szíve képtelen már elegendő vérrel ellátni egyre gyengülő testét. Fakó tekintete meggyötörten szűkül össze, ahogy a fájdalom, mint halálos méreg terjed el egyre jobban erei között, minden perccel egyre közelebb hozva a számára kiírt halálos pillanatot, mely már talán nem is lehet olyan messze, mint azt valaha képzelte volna. - Csak egy tanácsomat fogadd el: Ne hagyatkozz mindig a hallásodra. Az kevés. Keress más megoldást. – megremegő szavai a lehető legnagyobb nyugodtsággal szelik át a kínos csöndet, miközben kétségbeesetten próbál talpon maradni, de végül halványan elmosolyodik. – Tudod, eléggé kínos, amikor egy ismeretlen helyen nekirongyolsz a falnak. – őszinte mosolya már-már furcsának hat hideg vonásain, egy pillanatra megfeledkezve róla, kivel is áll szemben.

[1115-1096] [1095-1076] [1075-1056] [1055-1036] [1035-1016] [1015-996] [995-976] [975-956] [955-936] [935-916] [915-896] [895-876] [875-856] [855-836] [835-816] [815-796] [795-776] [775-756] [755-736] [735-716] [715-696] [695-676] [675-656] [655-636] [635-616] [615-596] [595-576] [575-556] [555-536] [535-516] [515-496] [495-476] [475-456] [455-436] [435-416] [415-396] [395-376] [375-356] [355-336] [335-316] [315-296] [295-276] [275-256] [255-236] [235-216] [215-196] [195-176] [175-156] [Korábbi]