[568-549] [548-529] [528-509] [508-489] [488-469] [468-449] [448-429] [428-409] [408-389] [388-369] [368-349] [348-329] [328-309] [308-289] [288-269] [268-249] [248-229] [228-209] [208-189] [188-169] [168-149] [148-129] [128-109] [108-89] [88-69] [68-49] [48-29] [28-9] [8-1]
Új tüdejét próbálgatva, felesleges beidegződésként szakítja a levegőt arca előtt, nyitja fel vibráló tekintetét, miközben lassan csúsztatja kis dobozát a robot bő nadrágjának zsebébe. Nem ad ki hangot, mégis, most önmagában játssza játékát a dallam, melyet egy szívdobogásszerű ütem kísér minden taktusában, mintha a csilingelés magában foglalna egy egész életet, lassan dobbanva átívelné azt, míg végül egyre lassulva, egyre elnyújtottabban el nem kattan a végső hangfoszlány. Utánozhatatlan és érzéki, megkapó könnyedsége mégis torokszorító súllyal vegyül, ahogy az aláfestés minden lélegzetre gyenge, ketyegő erővel bolondít. Hallani akarod? Teszi fel magának a kérdést, ám mindeközben ellentmondva addig tolja az ujjait, míg a ládika teljességgel el nem merül a sötét zsebben. A kemény érintés nyomán olyan képek szakadnak fel roboti agyában, melyeket nem akart, s amelyekre nem számított; felszusszan a kis emberlány arcára, aki akkor még nem is tudta,hogy pusztán csak azért született, hogy semmiképpen sem emberként éljen ebben a Világban. Látható hévvel borzong bele, ahogy tudata hirtelen érezteti vele a testét átfonó drótok szövevényeit, mintha fémváza érzékeny csontokból állna, melyek hirtelen fogadják magukba a hozzájuk simuló erek és most már élénken működő gépezetek zizegő hangjait.
Hunyorogva húzza össze szemeit a neonfények éles kavalkádjában, szembefordulva a mély csendülésre az Első tekintélyes, megfeszült alakjával. Saját, kitisztuló pillantásában olyan világosságot fedez fel, melyről eddig fogalma sem volt; pontos és tökéletes, a színek új értelmet nyertek, a roboti fókusz pedig olyan közelinek mutatja az anyagi teret, mintha az egész labort képes lenne önmagába foglalni. Pontosan ezt is érzi, mellkasa hevesen vibrál a körbe-körbe szaladó vért magába fogadó szíve miatt. Tiszta lelke csitulva szaggatja a béklyókat, miközben arcát megtévesztő, kifejezéstelen csodálattal kapja egy teljesen ismeretlen hang irányába. Kivehetően hallotta; magába fogadja az ingert s kínzó szomjúsággal vegyült torokhanggal gyorsan feldolgozza, hogy máshonnan érkezett.
Pillanatokon át csak feszülten hallgat. Zümmög a levegő, s bár fémszíve továbbra is kongva pumpálja lelke itt marasztalásának melódiáját, sokkal kifejezőbbnek él át mindenfajta ingert önmaga körül. Pislogás nélküli mélyíti a tekintetét az Első szemeibe, miközben ellöki magát a műtőasztaltól, s megvárja, míg pár ingó mozdulat után képes lesz labilisan megállnia. Ez is több másodpercet emészt fel; dobogások csapnak fel az elnémult térben, mire emlékek hadai sorozzák meg folyamatosan feldolgozó agya monotonát. Cyborgok.
- Cyborgok. - Válnak el egymástól merev, gumiszerű ajkai, mintha egyszerre bejelentené, egyszerre kérdezné a hangok nyilvánvaló forrását. Nem képes még hosszabb mondatokat összeraknia, nehezére esik összehangolni gondolatai zavarát a roboti test akaratával. Lelke mindeközben mélyen sóhajtozik, mintha vihart keltene, mely felkavarva az érzéseket adja tudatára egy emberi lét érkezését. Olyannyira kifinomult a félroboti testben, annyira átitatódott mindazzal, melyet vissza kellett szorítson, hogy már teljességgel érzi a körülötte tomboló Világot, mely már teljesen nyilvánvaló a számára.
- Miért...? - Egy igazi hanglejtéssel bukik ki a legelső kérdés, mely az eszébe jut. Összeszorítja szemét, kissé elfordítja fejét, életszerűvé varázsolja saját maga porcelánarcát. Félszemmel az ajtóra pillant, majd ezüst, üvegszerű szemeit megalkotóján pihenteti meg egy kérdő tátogással. Elveszik a rátörő tombolásban, melyet könnyedén fagyaszt be magába, s észre sem veszi, hogy lelke fékezhetetlen hevességgel dörömböl a cella ajtaján. |
Némán figyeli a Másodikat, várva egy összeomlásra, egy hirtelen tudathasadásra, melyet valaha lélegző, félemberi éne hozhat elő belőle.
Arca nem tükröz érdeklődést, ahogy belső fájdalmát viselve enged a pusztító érzelmeknek, mintha Ő ezzel nyilvánítana cinikusan részvétet haldokló, emberi szerelme iránt. Hagyja magát; már nem akarja leküzdeni, hiszen tudja, hogy ellene már mindenki tehetetlenné vált.
Mert, ahogy létrejött a Második, s az álma beteljesedett, úgy növelte meg belső szilárdságát az ezzel járó hatalom és korlátlan önelégültség érzete. Gondolatban leginkább saját vállát veregetné meg, futtatná a tudatos képeket, mikor majd bemutatja az új, élő robotvázat a nagyvilágnak; egész Norlananak.
Mindenki látni fog. Csodálnak majd minket.
Nem érdekli a fájdalom, az elkeseredés, már csak a cél hajtja, miközben mozdulatlan, merev pillantása szinte beleolvad a lány mozdulataiba, ahogy az a halott test felé hajol, megérintve a neongyűrűben sötétlő kabát anyagát.
Hirtelen szakít magának utat a süketté vált éterbe az a felcsendülő, ellenállhatatlan hang, mely most köszönetét nyilvánítja felé. Melyre egész teste beleremeg, melyre elcsitul a szívét érő nyomás, az a végtelen harc és fájdalom, mely pokollá vált belső börtönében eddig dúlt.
Szemei fesztelenül szűkülnek össze, melyben a megvetés bujkál a gúnnyal, mintha hirtelen két arcot vett volna fel, megállíthatatlan, sűrű pillantásába burkolva, mely szinte megállítja az időt és a teret, ahogy most méltóságteljesen, s feltűnően pillant a vörös hajú nőre.
- Kíváncsi leszek arra, meddig fogod még nekem köszönni. – ejti a szavakat elfojtott hangon, mintha feszülten suttogná el a fejében zúgó gondolatokat.
Karja megfeszül, mikor az épület belső ajtaja élénk sziszegéssel, s csattanással megnyílik.
Hát mégis életben hagyták.
Tompa, homályba fúlt lámpafény. Halovány, mint az ébenben úszó kísértetek sora; egymást követő fénycsóvák, mégsem tűnnek természetfelettinek a maguk monoton, összeszervezett áramlásában, ahogy a fehérhajú lány arca felett süvítenek el. Ragyogó, hosszúkás téglalapok, melyek a kék folyosó egyetlen fényforrásául szolgálnak.
Az ernyedt testet egy fémasztal gurítja végig a végtelennek tűnő alagútban. Fejének ezüstben derengő tincsei könnyed ívben kuszálódnak szét a kopottszürkén fénylő, érdesen zörgő lapon, mely most a végzete felé repíti. Sötétszín pupillája összeszűkülten próbálja magába fogadni a vonásaira vetülő, nehézzé vált, sápadt neonfényt. Arcára árnyékot vetnek előszült szempilláinak hosszú szálai, ahogy tekintetének tükrét résnyire próbálja nyitva tartani.
Jéghideg kezeket érez megdermedt bőrének félelem szülte vonalán, melyek mellett a rajta táncoló vércseppek forrónak tűnnek, miközben kivehetetlen jeleket rajzolnak testére. Megérzi lábainak görcsös egymásba fonódását, izmainak égető fájdalmát, ahogy alsó végtagjait szinte görcsösen hajlítja be. Karjaiba, mintha drótokat feszítettek volna; élettelenül arca mellett hagyja őket, folyton visszaejtve ernyedt, remegő ujjait és csuklóját minden hasztalan próbálkozás után. Torkában ég a fájdalom, tudatában még most, órák elteltével is visszhangzik hosszan tartó sikoltása, vad ellenkezése, melynek képei, érzékei már mind elvesztek számára a sötétben. Csak a hang maradt meg, mely fájdalmas, mélyről felszakadó, mint a kútból visszazengő hang, ha lekiált az ember; halovány, ismétlődő. Fájdalmának rikoltó hangja, s a kép, mely egy élettelen arc távolba révedő pillantásán akadt meg, kinek testén a vér úgy festett, mintha ezer rózsasziromként fedte volna előre hozott temetésén.
Vérkönnyei arcára száradtak, azok takarják a félhomály szülte csend torz képeinek közepette, melyek a valaha volt, számára létező csodás világot foglalták el.
Most halkan, elszorult torokkal hüppög, mint régen, kisgyerekként, s csak magatehetetlenül bámulja pillantása felett az el-elsuhanó lámpafényt, a néhol feltűnő cyborgok sorozatát; ahogy azok sötéten forgó alakjai tűnnek fel olyan szorosan, hogy szinte karján érzi kemény bőrük élét, egyenruhájuk érzékekbe hasító, kemény zizegését.
Nem tudja hová tart, hogy hová viszik. Össze akar húzódni egy apró, láthatatlan ponttá válni, hogy soha többé ne láthassa, s ne érezhesse a véget nem érő fájdalmat, a sokkolást, a tűket, a vérébe áramló szereket.
Csupán tátogni képes; néma, hallhatatlan szavakat formálni az ismerős hangra, mely felsértett érzékeit üti meg tompán egy szoba belsejéből.
- Köszönöm, Első.
A felismerés elzsibbasztja tudatát, s emlékeinek mélyéről idézi fel ösztönszerűen a dallamot, melyet a valaha volt cyborg zenedobozából hallott azon az éjjelen, mikor ég és föld között már mindenki elaludt. Pár pillanatra szólalt meg, míg a lány álmában a másik oldalára fordult, de mindig is ismerte azt a régi dallamot, melyet abban a pár könnyed csengésében játszott le.
Halkan, száraz torokkal kezdi dúdolni rekedtes hangján, ahogy érzi szívének gyorsuló taktusait az örömre, a későn érkező remény ízére, hogy talán – még ha nem is sokáig – de élhet, s maradt még egy leheletnyi esélye. |
Kimondhatatlan fájdalom rándítja össze a drótok keresztülfonta erek falait, amint lábai elérik a végtelen messzinek tűnő talajt. Egy sötét szakadékba ugrik, melynek fekete homályban úszó szája érte meredezik, feléje nyúlik, mintha el akarná őt érni; csupán éledő emlékei játszanak vele egy csúf játékot, mikor talpa sajdító hideget érzékel, mely a másodperc töredéke alatt csap elemésztő tűzzé, mintha forró parázson próbálna megállni. A bolondító hőhullámra vaktában csuklik össze a kecses tartású váz, és hangos csattanással terül el a kőszerű padlón.
Műszerei összecsengve rezonálnak be az ütés nyomán, mely egy fülrepesztő, sípoló hanghullámként tömörül hirtelen belelüktető, hatalmas nyomást cipelő fejében. Mellkasa vibrálva remeg bele, fuldokolva hörög az éltető levegőért, amit a megszokás kedvéért tesz egyre mélyebben s mélyebben magáévá fémtüdeje zugaiban. Vérfagyasztó hangok ordibálnak mindenfelé körülötte, s hideg logikája tudatja csak vele, hogy saját maga visszhangjait hallgatja belül. Lelke üvölt, aki most adrenalint lopva üldözi arrébb a vázba tömörített robotot, s kihasználva az idegtépő kínokat veti bele magát az emlékek és a gondolatok zuhatagába.
Nem lesz egy kiszolgáltatott, eltünedező foszlány. A váznak szüksége van rá, ahogyan neki is a fémlapokra. Kell az erő, mely kitölti az űrt, s kell egy cella, ami itt marasztalja a valaha emberi testben lakó, érzelmekkel átitatott, emlékeket cipelő, építő, pusztító gondolatokat segítő lelket. Képes volt elfeledett képeket magával rántani a süllyedő hajóról, melyet most sietős elégedettséggel tölt át roboti agyába, miközben fulladva emelteti meg a vörös tincsek közrezárta arcot, hogy a zizegő íriszek szembetalálhassák magukat egy ismerős derengésű, kitágult szemű női alakkal. Az ajkába harap, szinte újra érzi a felsebzett bőrt, a vér keserű ízét, hallja a ropogások morajlását, mely mozgásra ösztönzi görcsös hevességű karjait. Mintha lelassult volna a körülötte verdeső taktus, pedig szíve csak néhány dallamot zakatolt le; ez a pár pillanat hosszú percekké nyúlt el, s most akadozó mozdulatokkal támasztja meg magát, hogy pár kínkeserves csúszás után felkapaszkodhasson a másik műtőasztal szélén. Szánalmas látványt nyújthat, ahogyan az emberinek ható test küzdve kűzd, hogy elérjen valamit, ám lelke ellöki ezeket az őt sújtó gondolatokat, hogy kizárjon mindenfajta külső ingert, erőt meríthessen, s eleget tegyen a vázon át saját akaratának.
Arcát egy első, igazi kifejezésbe úsztatja, mely leginkább torz fintornak hat, mintsem fájdalmas elhűlésnek. Csupán robotszemei tágulnak el merev vonásain, ahogy belepillant a messzeségbe vesző, homályos fátyollal elfedett tekintetbe. Gerince mentén a jéghideg gyötrelem veti meg magát, mikor ropogásig megfeszített állkapoccsal állja a szemrehányó pillantást, önmaga lélektelen alakját, mely mintha egy szusszantásra sírna fel, ám a láthatatlan könnyek mégis inkább a csodálat miatt csillognak feléje. Csak egy képként fut át agyán a tudat; egyikük sem zokoghat már, soha többé.
Összeszorítja ujjait a katonai kabát körül. Lelkek, arcok, érzések; mind benne élnek, ezek kötik őt ehhez a világhoz. Ajkai tátogva nyílnak el egymástól, állásra marasztalva az összecsuklani kívánó vázat, míg mély dobogásokkal matatja végig a zsebek tartalmát. Szánalom, bánat, hallja füleiben visszacsengeni robot és ember kavarodását. Fegyverek rajzolódnak ki érzéketlen tapintása nyomán, a háború képe, miközben makacsul hajtja gondolatait saját magán fennakadva.
Vörös hajam van. Nekem van egyedül ilyen vörös hajam.
Ez zavar, anyu.
Sóhajtása a mellkasába mar, ahogy megtalálja, amit keresett. Ujjait átfonja a fedélen, magához szorítja olyan erősen, mint ebben a vázban még soha. Hunyorgó szemei szinte üvöltenek, amint utolsó pillantást vet a halott emberi testre, majd egy kecses mozdulattal hajtja le a félig elnyílt szemhéjakat, örökre elfedve a végtelent érintő tekintetet. A test nem működik többé, mert az, amely benne élt, már mást mozgat.
A rettentő fáradtság egyszerre nehezedik rá, mintha hullámozna lábai alatt a padló. Érzéketlen zsibbadás, fogan meg fejében a hang, ahogyan a robottól kapott ing lengedezve libben meg tökéletes formájú testén. Vállait kissé meggörbíti, lehunyt szemekkel adja át teljes testsúlyát előredőlve a nyikorgó műtőasztalnak.
Lelke nem tűnt el. Acsarkodik az érces sziszegésű logikával, zokogva lükteti a mellkast, hangokat kölcsönözve minden egyes szívdobbanás feltörekvő csapódásának, mintha vele együtt ki akarna szakadni onnan.
Iszik. Dobban. Kitör.
Ne. Hagyj. El. Ne hagyj el. Ne hagyj el...
Nyelni próbál, szomjúságra hangolva igyekszik a torkát köszörülni, hogy kipréselje magából a váz igazi, finom lejtésű hangját megalkotójának intézve.
- Köszönöm, Első. |
Szemei meg sem rebbenek a lány reakcióit figyelve. Akár a nyugalom és az érzéketlenség kietlen szobra, gyermeki arca úgy torzul most tökéletes kifejezéstelenségbe, mintha minden földi érzelem, mely valaha létezett, kiveszett volna belőle, tudatába fagyva az idők végezetéig.
Lenyűgözik a próbálkozó mozdulatok, ahogy a gép tudata és az emberi elme végtelen kirakósként játssza homály fedte, felfoghatatlan logikai játékát. Egymáshoz illesztve az érzeteket, a mozdulatokat, a még elhaló, külső ingereket.
Pupillája most apró zizegésekkel tágul el, szabad utat adva a félelmetesen felvillanó ébennek, mely leküzdi a borostyán gyűrűjének egymásba olvadó színeit. Tekintete elsötétül, mintha hirtelen görcs járná át a testét, vagy egy olyan gyilkos felismerés, mely képtelen lenne szavakat előcsalni belőle, annál inkább a torkára égetné azokat.
Nem szól egy szót sem. A pillanat hevével válik teste nehézzé, dermedté, s fájdalmassá; mintha nem bírná elviselni a rá mért nyomást, a tudatot, hogy a helyes út végleg lezárult előtte.
A keserűség, melyet az Első most először érez igazán vadul, s intenzíven, akár a mardosó, forró láva tüze, úgy kész feltörni, megolvasztani, kettéroppantani acélkeménységű testét, ahogyan a forró magma vöröse repeszti meg a kráter földjét. Mint a hömpölygő, kíméletlen vízesés egy kiszolgáltatott bárkát, ami minden gond nélkül csuklik össze egy magasabb, rejtélyesebb erő fogása alatt.
Csak ezek a kézzel fogható, tisztán érezhető példák jutnak eszébe az érzésre, mikor az ébredő, erősődő, tudatára eszmélt lélek rohama éri vázának belső falait, mint a barlangról visszapattanó szívdobbanás visszhangja.
Mindennél jobban magán érzi az ember fájdalmát, mely meg sem közelíti érzékeny, leszűkült skálán mozgó érzelmeit. Mintha egy magasabb frekvencia, egy olyan belső nyomás kerítette volna hatalmába, melybe gyenge szíve, s fémlapokból tákolt teste egyaránt beleremeg. Elemi erejű, tomboló, mint amikor az orkán hasítja fel a házak oldalát. Kiszolgáltatott tudata úgy sípol bele az elszabadult érzelmek méreggel átitatott sorozatába.
Nem szól semmit, nem gondol semmire – ezt tisztán érzi. Tudja, hogy csak üvölteni hagyja a lelkét.
Kiáltani, őrjöngeni bezárt, láthatatlan testét, hogy belülről emészthesse fel; mert ennél nagyobb erő a világon sehol sem létezik. Ez a tudat alatti, végtelen kín, egy belső sohasem létezett hang, amely mindent magában hordoz kiszakítva magát a tömör érzéketlenség burkából, amibe eddig erőltette bele önmagát.
Ez a fulladáshoz hasonló, pánikszerű érzet pillanatok alatt zárja el a külvilágtól, hogy ne érezhesse többé a nőt, az embert, akinek kegyetlen, s önző módon elvette az életét.
Belső marcangolás, mintha valaki odabent tépné szét magát, a felismerhetetlenségig. Reménytelen vívódás az elérhetetlent kívánva, a hibákon gyötrődve. A halántékon lüktető érzet körülfonja tudatát, mint a sötét köd, az elszállt, agressziótól izzó gondolat. Mintha az emberi, meggyengült szívdobbanások most életerős karokként akarnának kitörni börtöncellájukból, hogy végre egyszer és utoljára megízlelhessék a szabad levegő érzékeket töltő lélegzetét.
Már nem érdekli milyen gyenge volt és mennyire magatehetetlen. Elvakítja a forró vágy, hogy önmaga legyen, a véreskezű fájdalom, a remegve tomboló düh, hogy magához térhessen; hogy végre szabadon léphessen el a talajtól a halálba.
Hogy ne legyen egy élettelen lény kiszolgáltatott, szánalomra méltó bábja.
Fuldoklik a torkában felgyülemlő fájdalomtól, a láthatatlan könnyektől, melyek szinte elárasztják odabent, ellepve mindenét, hogy végül a saját maga által létrehozott tengerbe fulladhasson bele. Abba a fekete árba, mely végre fényt mutathat neki, miközben a váz elérhetetlen, szürke üvegfalát tapintva figyeli az újjáéledő robottest legelső mozdulatait. |
Nyöszörögve kapkodja elnyílt szemeit, amint tudatába jut az Első tiszteletet ébresztő alakja. Belseje együteműen dobban bele, ahogyan érzékeli az eltávolodott, maga után értelmetlen ürességet hagyott robotot, majd az újra feltöltött űrt, amint mozdulatlan fekvésű testét átjárja a rajta végighúzódó lepel meglibbenése.
Pillanatokon át csak mereng teremtője keserédes tudatában. Maga elött látja gyerekes vonásait, erős mellkasát, majd hirtelen veszti el kivehetetlen logikájú agya a képeket, csak egy tekintélyt követelő érzetet hagyva meg a számára. Késve, de felfogja a Tőle hallott neveket; az első megbecsülést, a második új gondolatokat szül elméje mélyén. A robotok képét vési folyamatosan feltöltődő agyába, önmaga élettelen vázát írva bele, előrevetítve a még nem érthető határokat. Géphangok simogatják belül, kísértik hideg, áttisztult lelkét az élettelenség fogalmával, mintha fémlapok csikorgatnák őt, akiben többé semmi emberi nem található, csupán egy színlelt életet kölcsönző lélek.
Hangtalan szenvedéssel futtatja le magában a lábára dobott holmik, és a mély fekvésű parancs közötti kapcsolatot. Nem tud hangot kipréselni magából, felkavaró érzések vágtáznak át rajta, melyet azonnal visszaszorít az öltözködés képe, amint megjelenik. Nem olyan egyszerű fogalomként.
Neki öltöznie kell.
Készségesen zihál, erőlködik, hogy könyökéről felemelkedhessen, majd ólomnehézségű karjait odacsúsztathassa új ruhái felé. Nem képes most lelke darabkáját észrevenni, azt, mely a lepelért mozdulna; a fehérség kecsesen húzódik le tökéletesen simára csiszolt mellkasán, ahogyan az gyengén dobogva nehezedik előredőlve. Nem társul most fennálló tudatához semmifajta szégyenlősség, csak az őt elkészítő robot tudata, mintha a folyamatosan rajta, és a benne cikázó fémujjak bizsergő lenyomatait érzékelné teste minden pontján.
Úgy érzi, mintha ütemre gyorsuló szívébe tömörült volna az egész helyiség. A benne hasogató, idegtépő kíntól üvölteni tudna, mely újra és újra megsebzi. Az utolsó emlékektől visszafele haladva tépázza sebeit, nem ereszti őt a gyötrelem, mely embert már rég megölt volna, a váz most azonban néma rándulásokkal fojtja el a humánus reakciókat. Nem képes ordítani, a levegővételeket is egy-egy visszaszorított halálközeli élménynek éli át, újra és örökre, ismét elveszve az Időben.
Különös hajlékonyságú ujjízületei görcsösen markolják meg az ing vékony anyagát, akadozva közel húzva magához, miközben szinte teljesen összeszűkült pupillákkal eszmél rá, hogy folyamatosan remeg. Pillanatokra csillapodik csak alább, míg megfeszített állkapoccsal magára rángatja, szinte szaggatja a fehér ruhadarabot, belegyömöszölve robotos, nehéz mozgású karjait, melyek ropogva zuhannak vissza tehetetlenül előrebicsaklott felsőteste mellé. Öntudatlan mozgatja magát, mégis mintha minden gondolatáért meg kell küzdenie, melyek nehezen kapcsolódnak még csak mozdulatai irányultságához.
Ügyetlenül húzza fel a nadrágot, félig elfekve, ahogyan berezonáló érzékekkel és forgó külvilággal verekszik maga ellen. Csak tompa zihálásokat hall, látja az elmosódott sziluetteket, melyek mintha folyamatosan összeomlani készülnének körülötte. Fejére hatalmas nyomást gyakorol új vérének sűrűsége, a testét átszövő drótok és vénák gyenge dübörgése, összevissza verdeső pulzusa, mely szédülést és csillapíthatatlan szomjúságot szimulál nyelésre képtelen torka felé. Kifejezéstelen, mégis kissé bódult tekintettel pislog maga elé, miközben ajkai folyamatosan elválnak egymástól, hogy szivattyúszerű, hörgős lélegzetekhez juthasson. A nadrág övét és az ing gombjait már nem képes bekötni; ujjai heves görcsösséggel omlanak össze, kiismerhetetlen tudata újra ellazítva a csatlakozási pontokat, miután eleget tett az Első utasításának.
Úgy mered tovább, mintha egy báb lenne, akit a készítője épp most ültetett fel az asztalra. A fényjátékok csak lassan csillapodnak ezüst lámpaként vibráló szemeiben, melyek széles látókört és erős fókuszt kaptak. Nehézkes koncentrálással hálózza át, analizálja a labortermet. Pillantása belassítja az Időt, majd felgyorsítja, pupillája összehúzódik és megremeg forgó, cikázó írisze közepén. Minden homályos és értelmetlen még ebben a térben, csupán visszatérő fájdalma és teremtője nem, akire nem kapja szemét, mégis tudja, hogy ott van valamerre. Érzékeli a megfoghatatlan aurát, melyre szüksége van.
Lelke számára most ez jelenti a csillapító vizet. Az emberi testet, a félemberit, a halált megjárt foszlány vacogva feszegeti dübörgő mellkasát, borzongó sutyorgásokkal ismerkedve az új börtönnel, az ütemre dobbanó, fémszívű lakattal, melyet alázatosan lezárva kell tartania, ha nem akar még eltűnni ebből a világból.
Tudata egyre inkább pörög, ám továbbra is kísérti a szűnni nem akaró nyomás. Gerincét mintha áram csapta volna meg, zizeg kisugározva mindenfelé testében, ám tisztuló hallása már most élesebb zúgásokat felfog önmaga körül, mint ezelőtt akármikor.
Mint ezelőtt...
Vörös tincsei függönyén át veszi csak ki oldalt az üres érzetű derengést, melyben értelmezi az említett holttestet. Feltámad benne egy gyerekes vágy, melytől szíve késszúrásként hasítja ketté mellkasát, mégis makacsul befogja gondolatait, megmozdítva karját és lábát, elfordítva felsőtestét a lélektelen, félig elnyílt pillantású emberi tetem felé. Nem néz rá, a földre szegezi fókuszáló szemeit, mint aki mindjárt lelép a műtőasztalról; elfelejt mindent, ahogyan fél lába már lefelé lóg a levegőben. Nem tudja, meg tud-e majd állni, nincs más benne, a szétfeszítő fájdalom ismét ellopja érzékeit, elsötétíti látását, akadozó nyöszörgésre készteti. Csak egy dolgot akar visszavenni, ahogyan csikorgó hanggal a másik lábát is odalendíti majd előrebicsaklik, amit még vissza tud, s ami őt illeti. |
Az élettelen hangok tompa érdességgel kúsznak tudatába, fogva tartva őt, végivonultatva benne azt az érzést, amit neki is el kellett szenvednie. Ezt az érzetet a benne ébredő ember kelti életre, akinek minden egyes szívdobbanása tiszta érzetet kelt, hiába került olyan mélyre, s távolra; teste legsötétebb zugaiba.
Egyik kezével gyengéden támasztja a lány hátát, miközben balját a hevesen zúgolódó mellkashoz szorítja, hogy amíg visszahelyezi, fekvésbe a testet a fehér lepel ne csúszhasson le róla. Ujjai alatt hevesen dobog a hirtelen információkkal telt szív tüze, mintha egy vad vízesés rekedt volna a váz testének belsejében.
- Egy darabig még az leszel. – válaszolja elfojtott, távoli hangon, ahogy előre dőltéből kiegyenesedik és a kijárat felé pillant. – Hozok valami ruhát. Csak a sajátjaim közül tudok válogatni. Kivéve, ha nem akarod levenni a hulláról.
Egy pillanatra sem válogatja meg a szavakat, amelyeket kiejt. Hirtelen jövő szabadsága és hatalma - hogy végre elkészült, amit tervezett, s minden a kezében van - szertefoszlatja a mindeddig benne tomboló aggályokat, szabad utat adva az Elsőnek, hogy visszatérhessen eredeti, kárörömben fürdő énjéhez.
Gyorsuló léptekkel indul el saját szobája felé, ami inkább hasonlít egy gardróbhoz, mint hálószobához. Gondolkodás nélkül kapja kezei közé az első ruhát, amit megpillant, hogy egy percel se kelljen tovább távol maradnia művétől.
- Nesze, öltözz. – veti oda színtelen hangján.
Legszívesebben megengedne magának egy gúnyos mosolyt, de most inkább magába fagyasztja; nincs sok kedve egy másik robot jelenlétében embert szimulálni.
A holmik a Második lefedett lábain landolnak egy fehér ing és egy egyszerű fekete farmer formájában. |
Érzéketlen bőre tompán nyomja vissza a bent dúló,érzékeny fájdalmakat,miközben mindvégig a sokk,és a kín tartja béklyókba tehetetlen végtagjait.Lehetetlen feleszmélnie még a valódi érzékletességekre,lelke is mintha egy kicsit újjászületett volna,mint egy kiszolgáltatott csecsemő,aki még nem értheti a dolgok menetét.Az éledő szemein át beszökő fény utat tör elméjéhez,formákat,színeket kölcsönözve tekintetének,melytől kitisztul mindenfajta sötétség,s gondolatai értelmet adnak a térnek világosodó tudata mélyén.Emlékek törik át magukat a drótokra kapaszkodva,melyek éles csapásként gördülnek le benne,olyanok,melyeknek eddig tudatában sem volt,ám most a pillanat érthetetlensége alatt ismét elvesztette őket.
A drótokba,fémlapba markoló szíve kellő gyorsaságától vére már átszőtte a szövetek alatti lyukakat,enyhítve a bent morajló,zúglódó fájdalomhullámokat,pillanatokra megperzselve enyhe árnyalatú bőre felszínét.Elvétett suttogások keringenek testében,melyeket ismét csak másodpercek múlva fog csak fel teljes valójukban; nevet kérdezett,s válaszoltak rá.
- HT-0No.2 a Második.
De élsz. Most ne törődj ezzel.
Ujjai teljes zsibbadásban feszülnek össze,egy első igazi mozdulatban,melynek fojtogató érzete ismét a torkában tömörül.Szemei a fényességben kecses csukódásba kezdenek,majd ismét felnyílnak,a pislogás tudatát belopva lelke folyamatos unszolása lévén.A rajta végighúzódó,fehér leplet egy sötét folt takarja messzeségbe révedt íriszben,melyben egy mellkas fogalmával ismerkedik meg,s melyben kiismerhetetlen melegségre talál.Testét még képtelen teljes mértékben ráhangolni a gondolataira,bár mintha jobbja megfeszülve felemelkedett volna egy pillanatra,most viszont érthetetlen módon ugyanolyan ernyedt állapotban van a helyén,mint azelött volt.Összeszorítja szemöldökét,majd ellazítja,ám arcvonásait még képtelen uralma alá vonni,mintha lebénult volna valamikor régen.
Rettenetesen nehéz súly ereszkedik rá.Hatalmasat dobban a szíve,melytől ajkai ismét elnyílnak egymástól,torka csöve elcsuklik,villámcsapásként belé hasítva a tudat,hogy fékezhetetlenül szomjas,hogy már szinte évek óta nem ivott,s emiatt a halálán van.
- Olyan szomjas vagyok. - Egyszínű suttogása hatalmas fájdalmat követel magáénak.Felhüppög,mintha sírni kezdene; szemei kifejezéstelen merednek továbbra is,miközben menthetetlenül vacogni kezd,vagy pedig csak lelke zokog a a vázban,a jégveremben. |
Némán figyeli, ahogy a lány szemei megremegnek, egy vékony sávban utat adva jeges pillantásának. Annak a mélykék árnyalatnak, mely kifelé haladva válik egyre halványabbá, akár a szürkületi égbolt, vagy a csituló óceán érzékien örvénylő tónusai.
Hátborzongató megnyugvás fogja el, ahogy részese lesz a pillanatban, mikor sikerül a váz először felnyíló szemeiben teljességgel elmerülnie. Mikor annak ezüstösen szikrázó írisze ugyanúgy megfoghatatlan égboltot fest a neonok tükrében, mint sajátja, csupán lelket kápráztató ezüstszínekben a tomboló arany helyett.
- A... ne...ved. – a tökéletes ajkak lassan válnak el egymástól, ahogy a nehézkes szavakat ejtik. A törékeny hangra - mely csak egy árnyalattal cseng másképp, mint az eredeti - szemeinek csillogása megtelik gyerekes, kíváncsi tűzzel, miközben tenyerét a lány tarkója alá csúsztatja, megemelve felső testét, hogy gyengéden magához szorítsa.
Beleveszik a lány mellkasának életerős dobbanásaiba, mikor hangja újra megszólal, de szinte némán, nehogy sértse az éledő hallás dallamát.
- HT-0No.1 vagyok. A te neved is hasonlít az enyémhez… - mondata elveszik egy hirtelen rátörő lélegzetvételben, mintha ezzel ki tudná üríteni a mellkasában felhalmozódott dobolások vénájába maró érzeteit. – HT-0No.2 a Második.
Könnyeden ejti vággyal telt szavait, miközben saját művét karjaiban tartja, mintha soha többé nem akarná elengedni. Fémes keménységű ujjai lassan csúsznak feljebb a robot tarkójának vonalára, a mozdulatban zavartan kócolva össze a könnyeden leomló tincsek vérvörösét.
- De élsz. Most ne törődj ezzel. |
Érzi,hogy nem halott.Mellkasára akár egy ólomköteget dobtak volna,fulladásában elhagyatva új testét,mely gerince végétől egész a nyakáig bezárólag remeg,észveszejtően bizsereg,mintha abban a pillanatban szét akarna szakadni a kihűlt váz hátán végigfutva.Arca,nyaka két oldala beleropog az ott futó drótok megdobbanásaiba,mintha csak lelke akarná minél előbb életre hívni az őt közrefogó fémlapokat,hangokat akarna szőni a monoton sípolásokkal eggyé málló csendbe,kivenni a körülötte lélegző világot,hát ha az képes lehet segíteni visszaszorított,egyre erősebb,egyre ritmustalanabb szuszogásain.
Folyamatos taszítás alatt érzi lelkét.Fémes idegenségben fürdik új otthonában,nem találja helyét,miközben szemei a hamis tükreként vakon mozgolódnak,felemésztő fájdalommal igyekezve felnyitni hűvösséget adó,élettelen szemhéját.
Képtelen ésszerű gondolkodásra,mely mintha most mégis tökéletesen tiszta tudatot kapott volna.Az embertelen kín parazsában hűti,emészti belé-belé csapó érzékeit.Lélek formájában kong a halál torkából felfelé kapaszkodva,az utolsó képek körül összeszorítva nyalábjait,most még szinte nem is létező érzelmeivel; semmi mással,csupán a lét,a fényesség kutatásával,melyet egyre érthetőbben kiáltozik a semmi felé,erősödő pumpálásának ritmusával,mintha csak egy ember követné a kiutat álmának útjáról.
Minden elrévedező,talán még nem is saját gondolataiban megfogant mozdulat egy kínszenvedés,mely torkában tömörül,éreztetve a kiszakadás vágyát helyéről az oda épített cső hosszú vonala miatt.Vére sebes zúglódássá fajul,fejébe tömörítve a sötét színű robotvért,mely legalább olyan mélységes és ében,mint most a fémváz még meg nem hódított porcikái.Hallása élesedő zúgással teremti meg végleg kapcsolatát a külvilággal,s érzi,hogy az arcába futó,vékony,erekként szolgáló csövek is magukba fogadják a szíve pumpálta,kifáradt lelke gyorsította áramlást.
Lelke felszabadultan sóhajt,lélegzete mégis kínkeserves zokogásba fullad.Egy pillanat örökkévalósága volt a küzdelem,ha soha el nem felejthető kínokban is,de sikerült helytállnia.Most mégis magányosan vacog a drótokba kapaszkodva,mintha egy elhagyatott,szétfagyott verembe taszított létforma akarna felfelé kapaszkodni,csúszkálni a jégen,mely tökéletesen lehetetlennek bizonyul.
Második.Egy Tökéletes Fémváz második hordozója.
Egyetlenegy hangra reagál csupán; talán sok sok másodperce,perce lehet már mióta elhangzott,ám még csak most képes a tudatába szivárogtatni a fel nem fogott szavakat.A szavakat,melyek most annyira feleslegesnek hatnak,ám mintha kifulladt lelke nem engedne makacs szorításából,üvöltene fel kínkeserves vacogásai közepette,hogy itt vagyok,hogy ne eressz el.
Legelőször a fény nyer értelmet ólomsúlyú szemei mélyén.Különös kontrasztot vett fel,még így félig elnyíltan is,melyet csak másodpercekig képes fenntartania.Hangos robajjal csukódik vissza,s feladva ezt,helyette megremegtetve ajkai foglalatát,egy néma hörgést kipréselve magából,amint a levegő utat tör,feltöltve dermedt tüdeje egészét.
Csak egy öntudatlan hangfoszlány ébresztgeti alvó tudatát.Örökké hallgatni tudná a mély tónust,ezt már nagyon jól tudja.Életet lehel belé,igazán feltölti őt,mégis képtelen érzelmekkel eljátszania nevetését.Feloldozta billegő szíve súlyát,ezzel viszont egy másik világba csöppent,melynek érzéketlenségét módjában kell felismernie.
Ajkai gyengén tátogva adják a jeleket,ujjai fékezhetetlen,görcsös játékával.
- A... - Nem teljes hang,csupán egy szinte teljesen némán csengő nyögés.Fekete vonalakkal rajzolódott ki a hanghoz tartozó arc,melyet lelke örömtől erőszakos dobbantásokkal,az emlékére éhes kiáltással tovább üt gondolatai felé. - ...ne...ved.
Suttogd a neved a fülébe. |
Elveszett számára az idő, míg a gépezet mérője csak a Második jelenlétére koncentrált. A lélekre, mely a csövek útvesztőiben barangol akár egy sötét labirintusban, de egyszerűen képtelen rátalálni a fényre. A nap már jó ideje körbejárta az eget és az utolsó vöröslő szalagok már éppen csak képesek voltak körbefonni az ébenben magasodó házak alakját, mikor a mérő hevesen jelezni kezdte a robotvázban rejlő szívdobbanások zaját; azt az ellenállhatatlan hangot, mely a lány lelkének jelenlétét érzékelte.
Az Első pupillája megrezdül a hangra, a hirtelen jövő zúgásra, a régen várt pittyegésekre.
Lelke ez alatt az idő alatt félelemmel telt meg, mintha a fojtogató víz árja elöntötte volna mellkasának zugait, s abban fagyott volna dermesztő jéggé. Mert fogalma sem volt róla, hogy az ő lelkének mennyi időbe tellett újjászületni 35 hosszú évvel ezelőtt.
A vasszerkezet megnyugtató pontossággal égeti tudatának mélyére a tökély szőtte dobbanásokat, a tudatot, hogy most már akár fel is robbanhatna a hatalmas épület, a Második akkor sem lenne képes belehalni.
Halk kattanással csatlakozik le tarkójáról a pengeéllel vágó robotkar, hogy elindulhasson az új váz felé, mely életének értelmét képezi, egy olyan dolgot, mely eddig képtelen volt megadatni a számára. Különös érzések fogják el, ahogy áhitattal szőtt pillantását végigfuttatja a nagyrészt lefedett női alakon. A lehunyt szemeken, a gyengéden kalapáló mellkason, és a könnyed arcvonásokon, melyek ugyanúgy tükrözik a hajdan volt cyborg képmását. Őt mégis most nagyobb csodálattal, s büszkeséggel kész eltölteni a pillanat, mikor mellé áll, egy pillantásnyi figyelmet sem szentelve az immár halott testnek.
Az Első gondolatai uralkodnak a test felett, mikor emberi éne, újra a mély kamrába roskadva ébredezik, de nem lát mást csak a műtét, s a hosszasan eltelt idő égető, újra és újra felsebző képeit, melyek fájdalmas dobbanásait követve villannak fel, akár a fénybe nyúló árnyék.
Lassan ereszkedik gugolásba, hogy karjait a fémasztal lapjára fektetve egy vonalba kerülhessen a még álmodó, lélektelen arccal. Karjával élénken nyúl felé, kisimítva az ismerős vörös tincseket álláról, melyek mintha makacsul akartak volna az arcon, s ajkak ívén maradni akár a cyborgon húzódó vércsík.
- Vigyázok rád. – suttogja kivehetetlen hangszínnel, melyben keveredik az emberi elragadtatottság remegése, s a puszta gépiesség, ahogy robot és ember pillanatok hullámzására olvad össze egy mondat erejéig.
Lázas hévvel futtatja végig ujjhegyeit a könnyed szövet vonalán, apró érintésekkel, mintha bármelyik percben kárt tehetne a kifogástalan arc szépségében. Abban a lehetetlen látványban, melyre szívének érzete torkába küzdi magát, tompa nyomással árasztva el mellkasát, megakadályozva öntudatlanul berögzült légzését. |
Elveszik a lelassult pillanatok sodrásában.Kiszolgáltatott fájdalommal hagyja a szer bizsergő törtetését vénái keresztezéseiben,a szer érzéstelenítő hatását,melyet a robot juttatott a testébe.Borzalmas emlékek akarják a felszínre verekedni magukat; amint a különleges,pumpáló fém magába fogadja,s egyre csituló dobogásokkal eljuttatja agyáig az ampulla tartalmát,tökéletes érzéketlenséget ír fel teste egészére,mely mégis pillanatnyi lenyugvással tölti el a rettenetes félelemtől néma zokogásba fulladt lelkét.
Mintha egy másodpercre el is ragadta volna őt a félálom,vagy legalább annak csábító gondolata.Még az érzéstelenítő ellenére is tompán érzi a szeme körüli,halántékában kimerült folyamatos nyomást,mely a rettentő álmosság miatt nehezedik rá.Hihetetlenül kimerült,szinte rászakadt szívére mindaz a súly,melyet szerkezete nyomott el mellkasában a robot közelében,mindvégig maga mellett tartva,hogy még véletlenül se taszítsa el kiszolgáltatott testétől,míg el nem jut oda,ahol most fekszik.Soha sem fogadta volna el a vázat; nem bízott volna meg egyetlenegy robotban sem,főleg olyanban nem,akiben a cyborgok vezérét látja.
Most ő is egy lesz mellette,és talán így a legjobb.
Amely most még visszarántotta őt,az utolsó,bőréhez szorított érzetek,a fémes,hideg ujjak vékony,sebes csuklóján elfakulva,az örökké csak erőt mutató szavak,a távolban csendülő,mégis tiszta mondat,melytől biztonságban érzi magát a robot ajkai között.
- Csak a fény felé.
Sóhajtana,ha képes lenne rá,ám már a tüdejéből feltörő,gyengülő szuszogás is a kecsességét vesztette.
Sohasem tudtam,hogyan keressem a fényt.Egy sötét,fekete tó voltam,tele hamissággal,és meg nem értett bolyongással.Nem számít,mit mutattam a Világ felé.
A lelkem örökké fulladozott a vízben.Lehetetlen érzéketlennek maradni ebben végtelenül szívtelen,mégis szenvedélyektől tomboló Ég alatti létben.Lehetetlenség úgy viselkedni minden pillanatban,s ilyet kérni az élőtől.Még egy olyan ember alkotta robottól is,melybe ha csak egy cseppnyi,de érzelem szivárog,ha van valami,ami pumpálja neki a fennmaradást – egy lelket el lehet nyomni,de lehetetlenség csak úgy elmosni,mintha soha nem létezett volna.Vagy eltávozik örökre egy új kezdetért,vagy megcsonkítva,zavarodottan is,de tovább létezik ehhez a helyhez kötve.Hogy is lehetne arra kérni,hogy ne keresse a fényt...?
Félig elnyílt tekintetébe fémes világosság költözik,szikék éles tükörképe,melyeket rezdülő pupillákkal fog csak fel zsibbadó alakja lévén.Lelke csitíthatatlanul hömpölyög,ám kívül nem érzékeli a külvilágot,csupán igyekszik fenntartania azt,amelyet még továbbvihet,ha már haldokló testét el kell hagynia a váz kedvéért.Természeténél fogva ragaszkodott minden élő húsáért,még ha néha a pokolba is kívánta keserves mozzanatai fájdalmát,siratta a mellkasától elválasztott szívét,amely oda született; halála után új életet kapott,valami műt,valami borzongással vegyített rémálmot,melyhez öntudatlan illeszkedni próbált.Belső vágyakkal töltötte fel a sivárságba taszított szerkezetét,amit most kívül ködös,bent mégis tiszta,emberi szemekkel lát,fényükkel tompa megbocsájtást hordozva rá.
Hogyan is gyűlölhetném azt,ami nem is létezik,csak akarna,mint Én? Ami túléli,csak már mégis meghalt? Én töltöttem beléd emberi vágyakat,amit befogadtál.Gondolatokat vettél az emberi kódolású logikának.A lelkem karolt fel,mert sok ember kegyetlen,pedig Világ is csak egyensúlyra törekszik.
Csak egy vázat kezdett akarni,hogy teljesíthessen.Mindig is csak egy valakiért dobogott.Hogyan is gyűlölhetném,mikor csakis a fényt kutattam?
Mérhetetlen,pillanatnyi béke ereszkedik az apróra szűkült pupilláját közrefogó,a végelgyengüléstől csillogó,hatalmas kék íriszébe,mintha csak egy idős ember feküdne a halálos ágyán,akinek a lelke itt,a végén mégis olyan,mint élete kezdetén,egy örökké nevető gyermeké; aki hallgatja egyre csak a csöndbe csituló szívdobbanásai utolsó sóhajait,elmereng a régi,szép emlékeken szerettei ölelésében,akikért egyszerűen csak élt,és halt.
De ez nem Ő.Még nem kaphat teljes feloldozást.
Én nem az öröklétre születtem.Született lázadó vagyok,de semmiképpen sem egy végtelenségig tűrő lélek.Talán így akarta a Sors,hogy mindenképpen megkapjam a vázat.Talán ez az ára annak,hogy valamilyen formában veled lehessek.És hogy jóvá tehessek mindent egy új kezdettel.
Ívtelen dobbanását talán utoljára érzékeli belül,egy átható,bizsergőn lebénuló,majd jeges forrósággal vegyülő késszúrással végtagjaiba,mintha gerince mentén végigperzselt volna a fájdalom első hulláma,a kín,mely csak apró töredéke a halálközeli élményekkel kecsegtető szenvedésnek.A másodperc apró elemére kattan meg füleiben a gondolatok szőtte hang,mely a rácsatlakozásáról suttog érces monotonságával.Elűzi ezt,pusztán azokra az utólag már gyötrelmesnek tűnő pillanatokra gondol,mikor mechanizmusa felfogta a magány tódította kegyetlen emlékfoszlányokat a robotból,szinte érzésekbe és láthatatlanul megérintő képekbe tömörítve; amitől igazán szépnek látta őt.Mert emberi része mindvégig feltörni próbált önmagában,melyre most már képes ráeszmélni,a lelke,mely sokszor már csak némán,kiszolgáltatottan csordult tele az elfojtott műszíve átvette érzésekkel; talán csak így volt képes megismerkednie egy ugyanúgy elnyomott lélekkel.Nem gondolhat most semmifajta cserbenhagyásra sem,hogy esetleg elárult volna akárkit is mindezzel.Most már ő is tökéletes alakot kap,egyfajta egyenrangúságot,hogy értsen,még ha hetek,hónapok,még ha évek,hosszú évek is kellenek hozzá.
Mintha egy örökkévalóságot emésztene fel most az Idő másodpercekkel véső taktusa.Hangtalan rettegéssel fogja fel teljes tudattal,hogy hamarosan elhagyja agyongyötört testét,megadva neki a kegyes véget,az egyre csak elhalni kívánó,szennyezett vérét,a bőrébe égetett sebeket,a félig megkezdett,emberi utánzatra létrehozott típusnak a vázát.
Lelke most is ugyanúgy kapaszkodni fog,mint akkor tette,mikor első műtétje alatt több órára megfagyva hagyták egy másik világban.Rettegve várakozik most,nyugtatja magát,hogy mindenképpen vele akar maradni,és keresni akarja,mint a saját fényét.
Utolsó szívdobbanása beléfagy,s többé már nem pumpál a megroncsolt testben.Vére besűrűsödve áll le vénái szövevényében,félig elnyílt szeméből kihúny az emberi fény,s többé már nem zúglódik kék óceánként,csupán porrá húnyt képmása feszít tovább üveges,lélektelen tekintettel.
Messzeségben csendülő,visszhangozó kattanások sora,mely átitatja formátlan alakját.Nincs szeme,amivel láthatna,füle,mellyel hallhatná,s most már tapinta se képes; egyszerűen átitatja a sötétségbe mélyedt idegen jelenléte,mintha egy láthatatlan,az ében égig érő kapu előtt állna,csak arra várva,mikor lépheti át a küszöbét,a szenvedés és fájdalomjárta otthonának a bejáratát,melynek kongó ürességét,s ridegségét az ő lelkének kell majd átszőnie.
Az érthetetlen,sötét magány,mellyel most teljes mértékben eggyévált,kezd égető pokollá változni,mintha a tűznyalábok perzselnék lelkének minden pontját,eltaszítva,folyamatos,véget nem érő kínná változtatva befogadásának első pillanatait.Megzavarodik,képtelen megértenie,miért van ott,miért nem választhatja azt,melytől örök megnyugvásra találhatna,miért kell ezekkel a démonokkal szembeszállnia,melyek fékezhetetlen üvöltéséből táplálkoznak,marcangolják minden sikításért,hogy kiélvezzék,elfogyasszák dobogó lelke húsát.
Keresi újból a sötétet.Visszavágyik a végtelenség másodpercében a sötét,hideg tóba,hogy elmerülhessen; ahogyan távolodik,a dobogás erősödik,melynek minden éle tetején a vörösség borzongása öleli át,a kegyetlenül perzselő fény,mely beleivódik fonalaiba.
A legszebb...amikor a hajnal belefullad a napfelkeltébe.
Meilisben olyankor a szürke ködöt narancs és vörös szín itatja át.Nem látsz mögé,mintha lágy tűzben lépkednél.Cseppet sem forró...csak gyengéden érezteti veled,hogy ott honol.Körülötted szuszog,lélegzik mindenfelé.Érzed,hogy a szíved megdobban érte,de...soha sem ölelheted át.
Egy lélek csupán.És tudod,hogy nemsokára el kell őt engedned.Elmegy,de mindig visszatér,hogy egy új napot hozzon magával.Egy új kezdetet kapunk,hogy jobbá tehessünk valamit.
Dacol a feje felett átcsapó hullámokkal.Felemésztette mindenét,semmije sem maradt már,csupán az emlékek áradata,mely nem engedheti őt meghátrálásra.Ordítana,ha képes lenne rá,a végtelenségig nyúlik,majd a világ legapróbb,legjelentéktelenebb lelkévé zsugorodik össze; az ellentétben úszó ég és föld,mely nem ismeretlen a számára,hiszen érezteti vele,hogy ez Ő.
Most is érzi magában azt az idegent,melyet eddig magával hordozott,dacoltak,segítették egymást,s most egyszerűen csak támasztja őt a fájdalom sodrásával szemben.Magába szívja minden cseppjét,mohón táplálkozik a fájdalommal,mely egy utolsó lökést ad lelkének,tudata kissé zokogva hátrahagyva azt az érces darabkáját,mely egy robot volt,most mégis az életét adta érte.Szív formába öntötték,s szeretett volna...
Monoton dobbanások,mely gerince szilánkokká szakadó kínjában teljesednek ki.
Megfagyasztja ezt az új jégvilág.Hűti őt,mégis tovább perzseli a fájdalmával,ahogyan remegni kezd,s végigfut mindenén a feszítő létezés.Nem érzékeli az Időt,sem a teret,a világot; Ő született újjá,hisz gondolataiban létezik a késszúrta gyötrelem,érzi a torz taktusok zakatolását maga körül,ahogyan új vére befogadja zúglódása új középpontját.Szomjúság nehezedik rá,sötétben szuszog a vízért,miközben lélegezni akarna,ám képtelen rá.Mellkasa időre dobban,magába rekesztve még mindenfajta öntudatot,mely még csak most kezd éledezni a Második drótvilága mélyén. |
Csak a bekapcsolt gép zúgása fagyasztotta be a csendet, késsel vágható, élénk masszává elegyítve azt a hátborzongató érzetet, mely most láthatatlan ujjával simított végig tompán remegő lélekalakján. Ellentétes érzések dolgoznak benne. Egyrészről az izgalom vérpezsdítő érzete, a türelmetlen öröm, hogy végre megalkossa a Másodikat, életet leheljen belé; másrészről pedig a gyötrelem szőtte félelem, a ragaszkodás egy másik testhez, az előtte fekvő személy lelkéhez, melyet semmilyen áron nem akar elveszíteni.
Karja szinte ösztönből emelkedik meg újra, hogy ujjainak gyengéd táncával kitapinthassa a tarkóján fekvő ébenszín kört, melyet kócos tincsei fednek el félig. Az a kemény, rideg ív, mely most újra éled, s szabad kezet ad az Elsőnek a beavatkozáshoz, mikor majd a műtő gépet tudatához csatlakoztatja. Ez a gondolat hirtelen megnyugvással töltötte el. Hogy nem csak a lánynak kell majd éreznie azt a gerincén végigfutó, áramütés szerű bénultságot, amit még az érzéstelenítésen felül is érzékelni fog. Melyet még a saját, félig emberi teste fel fog tudni dolgozni; s ő is vele szenvedhet majd, a végső pillanatig, míg lelke az új vázhoz nem csatlakozik.
Halkan engedi ki magából a mellkasát feszegető levegőt, miközben tudomást sem próbál venni a cyborg legelőször felhangzó szavairól. Pillantása csak némán ugrál a gép szerkezetén, a fakón fénylő szikék sorozatán, melyeket kimért mozdulatokkal helyez a gép automata karjának végére.
Csövek és pengék, melyek tudatába, lelkébe hasítanak; melyek újra előhozzák benne az érzést, ami újjászületésének napján környékezte meg. Bár a kis labor semmiben sem hasonlított az Első születésének helyére, az érzet mégis ugyanaz maradt. Pedig a láthatatlan napsugarak most perzseltek odakint, a lehúzott redőny takarása alatt; valahol a szűk ablak mélyén. Nem úgy mint aznap, mikor villámlott, s zuhogott, az ablak mérete pedig egy egész szobafalat fedett el, tökéletes kilátást biztosítva Norlana azon körzete felé, ahol nem a kínzások éltették az embert, hanem az öröm és a szórakozás.
- ... és haldoklom. Meg kell tenned. Most!
Sikító némaság, melyet csak ő érzékel. Egy sípolás, mely hirtelen megugró pulzusát jelzi, mely felforrósítja érzékekkel felruházott szövetének egészét.
Bár ne mondanád ezt… Még mindig nem tudod mire vállalkozol. Még csak nem is sejted, hiába mondtam el neked mindent.
Bárcsak elmondhatnám, hogy mennyire fáj. Mintha a pokolba akarnálak leküldeni, mikor hagyhatnám megnyugodni a lelked. Hogy a sors intézkedjen helyettem.
Hiszen nem vagyok Isten, hogy uralkodjak mások élete felett. Egy poklot teremtettem meg, ami mennyországnak álcázza magát. És nem állok meg…
A váz talán az öröklét tudatával csábít, de semmi más csak egy börtön… egy kínzó kamra. Én mégis túl gyenge vagyok ahhoz, hogy elengedjelek.. hogy hagyjalak elmenni.
Elővesz egy fecskendőt, melyet híg folyadékkal tölt meg.
- Érzéstelenítés - a legmagasabb szintű. A rácsatlakozásig semmit sem fogsz érezni. – fűzi hozzá érzéketlen hanglejtéssel, miközben a lány vénájába juttatja az anyagot. - Altatásban nem lesz részed. Lehetetlen lenne, hiszen a lelkednek ébernek kell maradnia. Fontos, hogy mindig észnél legyél. Ne válaszd a sötétet, akármilyen megnyugvást is éreznél... - hangjában egy pillanat erejéig felcsendül a határozottság és az akarat - Ha élni akarsz, a fájdalom felé kell löknöd magad, akkor is ha a hullámok sodrása, és a tested eltaszít onnan. Jegyezd meg, hogy az emberi test inkább választja a kényelmes halált a fájdalom helyett. Talán majd a robot feled segíthet neked ebben.
Hirtelen szorítja meg a lány csuklóját, melyet jobb kezében tart, miközben elemeli tőle a kiürült ampullát. Ujjaiban érzi a csituló dobolást, melynek üteme néha kihagy, ahogy a szerben lévő nyugtató is dolgozni kezd. Óvatosan helyezi vissza az elernyedt, könnyed kart, mely ebben a pillanatban olyan érzéketlen lehet, mint az övé volt néhány órával ezelőtt - mikor még szövetébe nem jutott el az érzékletesítő anyag egy része. Egy gyors mozdulatot tesz, amíg könnyeden letörli a lány ajkairól, s álláról az egyre lejjebb kúszó, fémes csillogású vércsíkot, majd egy gombot lenyomva fedi fel a műtőasztal fémjébe dolgozott, téglalap alakú nyílásokat, melyek fedele hirtelen csapódik be az asztallap üreges belsejébe – akár egy retesz - így nyitva meg a fontos csatlakozási pontokat a félrobot teste alatt.
- Csak a fény felé. – suttogja táguló pupillákkal, ahogy fegyverszerű kattanással érzi meg tudatában a gépezet csatlakozó acélját, mely egy pillanat alatt bolygatja meg kavargó gondolatainak menetét.
A cyborg fölött éktelenkedő fémkarok, melyeken a szikék éles fénye villog, gépiesen megmozdul, hogy a műtőasztal alá nyúlva kezdjen bele a műtétbe.
A gondolataival irányít, a tudatával szabályoz, így amíg a gépre van csatolva nem hibázhat; emberi mivolta már nem avatkozhat bele a dolgok menetébe. Mint egy összegkódolt utasítás diktálja most a gépezet tudatának akaratát, melynek végig kell futnia benne, akár egy program, míg a beavatkozás véget nem ér.
A szikék a durva fémkarokhoz képest kecsesen közelítenek a műtőasztal szabaddá tett nyílásai felé, miközben a másik kar gyengéden megemeli a lány fejét, elsimítva a hajat a tarkó és a nyak hátuljának vonaláról. A cyborg ugyanolyan helyzetben kerül vissza az asztalra, majd egy másodperc késéssel hasítja fel a penge a finom bőr felületét, hogy a befutó csöveknek vágást ejtsen.
Mozdulatlanul áll, méterekre az asztal mellett, közvetlenül a gép előtt, öntudatlanul csatlakozva rá, akár egy báb, akiből a tudást szipolyozza az érzéketlen fémszerkezet. Csupán az Első van most tudatában mindennek. Emberi fele csak látni képes, de nincs tudatánál; azonban a váz minden látott emléke elraktározódik, így ő is emlékezni fog a műtét minden egyes pillanatára, mikor majd elméje szabaddá válik a fémkarok fogságából.
A fémszerű, különös hajlékonyságú csövek kimérten fúródnak a hegek mélyére, melyek kitisztítva, s teljesen előkészítve fogadják magukba jelenlétüket. A gerincvelő minden egyes idegszála érzékeli a zsibbasztó érzést, mely mintha árammal ütné a testet, felgyorsítva ezzel a pulzust, melyet a gép egy mérője is felerősödő pittyegéssel jelez.
A csövek íve végigfut a fakón fehérlő márványpadlón egészen a Második porcelánszerű testéig, melyek végei ugyan oda vannak csatlakoztatva, mint a cyborg testén lévő pontok.
Hosszúra nyúlt percek. Egy lélegzetet sem hallani, ahogy a látszólag kivégzett test élettelenül mered, a pulzus pedig mintha a gépbe fagyott volna. Ő sem mozdul, csak dermedten vár.
Életre, vagy halálra. |
Elnehezült szempillái tükörképet vetnek félig elnyílt,kiss elfakult tekintetében,ahogyan az homályosságot kölcsönző fátyolba tódul a testét ért gyötrelmes ostrom miatt.Fogait immár a fájdalomig szorította ajkai között,melyben csak égető,keserű ízt érez fémes vére miatt,ahogyan a köhögés már lenyugodott torka,s tüdeje késsel vájt kínjában.
A monoton sípolás fülei mélyén kivehetetlen hangokkal mállik egybe,amiben kiveszi a robot összetéveszthetetlen csendülését,ahogyan hozzá intézi az egyre élesedő szavakat.Szerkezete most némaságba borulva zúgatja a folyékony életet,amelyet pár pillanatig csak mozdulatlan kiszolgáltatottsággal hallgat megsínylett vénái kesergésével.Tépázott gondolatai zavarral fűtik magukat,melyek a pillanatok hevében tisztultak át,ám most a rendszertelen szavakat felfogva ismét dacolni kezdenek a megkattanó,vértől rozsdás fémszívvel.
Nem hagyhatja,hogy a kétségbeesés hullámai újból átcsapjanak feje felett.Tudja,azzal nyomban aláírná halálos ítéletét; olyan új láncot kezdene meg,melyben az Első egy szempillantás alatt megölné a mellette fekvő,halva született vázzal,mert kiismerhetetlen logikákra épülő intelligenciája szinte ritmusban a robottal elfogyasztaná fennmaradt töredékeit is.
Mintha azok most üvegszilánkokká fagytak volna mellkasában,ismét egy újabb szálat vágva le lelke szövetéből,mely magányosan fűzi össze egyre csak a halál és az élet között táncoló teste bomlását.Elveszett emlékeit feltölti az elmúlt pillanatok elrévedt forrósága,az ajkaira pecsételt csók,melyet életében először,s talán utoljára ízlelhetett meg; a robot,aki más emberekkel ellentétben képes volt embernek látnia őt,nem is tudhatja,hogy mélyen mennyire felkavarta emberi részét,mégis mekkora vágy nehezedett lelkére,mikor azalatt az örökkévalóság alatt hinni mert.S most,ahogyan visszacsöppent a valóságba,már egyfajta bűntudat és kilátástalanság ostromolja,szorosan ölelkezve a bánattal és a folyamatos félelmekkel,egy,a küzdelemben egyre csak fásuló,mégis az utolsó reményeibe kapaszkodó lány harcias monotonságával,mely még szerkezete gondolatait is megelőzve válaszol neki magában,makacsul üvöltözik,kifulladva ordibál.
Nem adom oda magamat.Nem adom oda újra magamat.Nem adom...!
Pillanatokig csak elmerül a a robot szavainak visszhangzásában.Álmos daccal ismerkedik az előtte levő,ködben úszó plafonnal,melynek felszínét alig érintik a neonok hamis fénysugarai.Bőre hevesen bizsereg súlyos kabátja takarásában,s tompán érzékeli csak lesápadt vonásai lángolását,a szája vonala mellett kifutó vörös utat; hatalmasat sóhajt,mintha el akarná űzni a körülötte s benne morajló,monoton hangfoszlányok sértéseit.Bal oldala egy embertelen belenyilallás után áthatóan zsibbad le,magába fojtva mindenfajta megmozdulást,egy fájdalmas kiáltást,melytől ajkai levegőért szomjazva nyílnak szét,megindítva szavai lassú folyamát.
- Hiszen...ez a fájdalom sokkal szebb,mint...amelyet eddig valaha is viseltem.Jó volt arra a...pillanatra megfeledkezni mindenről,és...Ezt nem sajnálhatod. - Befejezetlen mondata megfagy a levegőben,az utolsó,hálával fűtött szavakat is már csak elfojtott csenddel taglalja,majd mély lélegzetért szusszanva vált a hangja feszült élességre; most már el kell nyomnia minden felesleges érzelmet,mert elméje túlságosan elfáradt az álmatlan napokban,s így szíve is sokkalta inkább billeg.Tudja,ilyen állapotban teste talán egy,vagy két újabb löketet bírna ki,melyet nem engedhet meg,még az ilyen közel is messzinek tűnő bevatkozás kezdetéig – nem engedheti még leállni műszívét,és semmiképp sem feltörni az Első váza hatására -,ha már a robot képes volt visszahoznia őt,így megadni neki az utolsó reményt,hogy nem kell majd teljes elveszettséggel,halott lélekkel ébrednie egy halott lélek mellett,s még lehet esélye a küzdelemre.Nem tudja,mit tett a Második vázába,el sem tudja képzelni,mennyire nincsen garancia semmire sem,hogy mennyire nehéz,s hogy talán értelmetlen reménykednie,ám valamit tenniük kell – méghozzá gyorsan.
- De örökké nem mehet ez a játék.Itt már valóban nincs...más választásunk.Már nem szabadulhatunk egymástól.Felesleges,hogy a lélek mit szeretne...mert saját magunk bábjai vagyunk.És meg kell tenned,mert...gyenge a testem,és most már megmozdulni sem bírok... - suttogja a szavakat,inkább a robotváz kedvéért,ám igazán csak annak intézi,akiben meg akar, s meg kell bíznia.Még ha nem is tud róla semmit,mert a vele töltött idő alatt csak néhányszor voltak képesek tiszta emberként feltörni,nem hallotta múltjának minden történetét,s most is csak két szava inti szívét csöndes reményre; ám mivel nem tökéletes robotok,de nem is emberek többé,és soha nem is lesznek már,ezért egymás tökéletes tükrei,a tökéletes sebekkel. - ... és haldoklom.
Meg kell tenned.Most! - Szinte vakmerő kiáltásként hatni akaró hangja összeszorított ajkai közül csak egy gyenge,elfulladt rekedtségbe szalad,ahogyan tekintete lassan követi a robot szemeit,majd pillantását megpihenteti saját másán.Tökéletes munkát végeztek,a kietlenül sivár arcvonásokról épp csak az élet minden szenvedélyes cseppje hiányzik; a kimondhatatlan félelem megugrasztja érzéketlen gyomrát,ám ha élni és tenni akar,vagy el kell őt engednie az Elsőnek,s hagynia kell regenerálódni,vagy egy erős vázat kell adnia - hiszen lelke akarata ellenére szerkezete mégis csak elsodorta testét már a műtőasztalig –,mert a tehetetlen,embertelenül szoros kapocs miatt a férfi közelében szíve,így teste is mindenképpen meg kell haljon,a vázba,vagy egy más világba átengedve lelkét. |
Érzelmekkel telt mosolya megfagy a hirtelen feltörő pillanatban, mikor a cyborg teste megkésett ellenkezésének jelt adva remeg meg gyengén elsuttogott szavai után. Tekintetébe visszaköltözik a határozott semmisség, mely a vázat jellemzi, ő azonban ebben a pillanatban már képtelen lenne őszinte érzéseket felvenni arcára. A hirtelen rászakadó riadtság és félelem érzetét, melynek helyét szépen lassan veszi át az elkeseredés, mikor a lány ujjait érzi sajátjai köré fonódni.
Jeges tekintete kimért lassúságával vonul át a cyborg arcáról egymáshoz érő tenyerükre, majd egy óvatos mozdulattal húzza ki kezét, hogy ne kelljen tovább éreznie azt a forróságot, mely folyton megugrasztja szívét, most már fájdalmasan, reménytelenül, dobbanásaiba maróan, mit mellkasa már képtelen elviselni.
Állkapcsa megfeszül, miközben megadóan fogait csikorgatja a rohamszerű gondolatok hatására, melyet az Első küld feléje. Pofonokat, újra felhasított lelki sebeinek fájdalomjárta helyeit.
Meg akarod ölni? Meg fog halni, ha ezt teszed vele. Ahelyett, hogy minél előbb megmentenéd az életét, azon fáradoznál, hogy egészséges lehessen te meg akarod gyilkolni. Őt is, ahogy anyáddal tetted.
Nem reagál, csupán kirekeszti a gondolatokat, ahogy a feltomboló adrenalin érzete testének zugaiba költözik, s kíméletlenül végigpezseg vénáinak drótszőtte falán.
Magában tartott sóhajával küzd, miközben nehézkesen a félrobot arcára néz. Ajka vonallá feszül, ahogy torkára forrnak kitörni kívánó szavai. Hosszú, néma másodpercekig figyeli az egyenetlen vércsíkot, mely a lány mosolyra húzott ajkairól gördül le. Összeszűkülő, fakó pupilláinak mélyén szinte érzi az éltető csepp simogató érintését, mely csupán fekélyes fájdalmat kész maga mögött hagyni.
- Inkább nekem kéne bocsánatot kérnem. Nem ismerjük egymást. Semmit sem tudsz rólam és én sem rólad. Te is megmondtad...
Csak most voltál képes saját gondolataid által beszélni. Ahogyan én is. – ajkai szétnyílnak, ahogy hangtalanul kiengedi a levegőt; nem akar többé sóhajt színlelni, nem akar többé embernek látszani, egy olyan teremténynek melynek léte számára már örökre leáldozott. Nem fog többet saját maga, lelkének életben tartására színészkedni, eljátszani, hogy ő még él, s még lélegezhet.
- Ez az egész csak egy színház. Neked még talán új lehet, de Norlana semmi más, csak egy jól feldíszített színpad, ahol már semmisem az aminek látszik. Mi is... Mi is csak azért vágyunk a másik társaságára, mert... - fejét gépiesen elfordítja, hogy eltűntethesse szemei elől a folyton tudatába égető csíkot, az ajkakat, melyekből annak mély bordója fakad. Egy pillanatra ellenállhatatlan késztetés fogta el arra, hogy hozzá érjen, hogy letörölje azt.
- Azért, mert nincs választásunk. Mert valahol még én is ember vagyok, és most is képes voltam megfeledkezni arról, hogy már te sem vagy egészen az. Sajnálom. – ismétli meg végül a bocsánatkérő szavakat, de hangsúlya mögött semmit sem lehet már felfedezni, csak az elridegült, színtelen fájdalmat. Pillantása még mindig feszült éllel tekint maga mellé, a leengedett sötétítő tökéletesre sorozott redőiben merülve el, tettetett érdektelenségével.
Naiv kis lélek. Nem kéne elhinned, hogy bármikor is győzhetsz. Hát semmit sem tanultál? A remény a leghazugabb gyilkos, ami nem kímél. És most már ezt is elvesztetted. Remélem tanultál a leckéből és többet nem teszed ezt magaddal. Mert fáj. Igaz?
Reménytelen, megfáradt erejével próbálja minél erősebben eltaszítani magától a tudatába kúszó hangokat, a felé küldött érzéseket és gondolatokat, melyek mellkasának mélyéről áramlanak fel füleibe, hűvös visszhangokat vetve, melyekbe szíve csak még jobban belesajdul. Nem tudja, meddig bírja el a fájdalmat, már semmire sincs kilátása.
Elkeseredettségben úszó pillantását lassan a Második vázához csatlakoztatott gépre emeli, de nem képes rá, hogy öntudatlan szobrozáson kívül most bármit is tegyen. |
Félelemtől csordult szemekkel állja az égető pillantást a hozzá késve érkezett,rideg szavakkal együtt,s csak ekkor fogja fel teljes valójában,hogy nem tesz eleget a váz akaratának.Puszta reakcióból is,de már le akarja hunyni szemeit,mintha azzal eltűnhetne torokszorító érzése,valahol igazat adva a robotnak,valahol nem akarva tovább húzni az időt; mégsem engedi meg magának,még akkor sem,mikor az Első egy hirtelen mozdulattal föléje magasodik,mire a műtőasztallal egyetemben rándul össze minden végtagja a kétségbeeséstől.Irtózik mindenféle gondolattól,ahogyan szíve telecsordul még a kifejezéstelennek tűnni akaró,szomorkás arca alatt is,mindenféle érzésekkel vegyítve,melyet valami most teljesen elnyom egy pillanat alatt önmagában,pusztán a félelmet,és a szenvedést hagyva meg a számára.
A fájdalom...
Pupillái elrévedve tágulnak ki az elhalkult szavakra,s akármennyire is közel van hozzá a robot,egyre elmosódattabban,érthetetlenebben hallja csak azokat.Teljes mértékben megzavarodott fejlett logikára épült programja is,mely szinte észveszejtően kezdi taszítani az egyre emberibb közeledést feléje.
Ez itt már a vége.Taszítsd el.Cyborg vagy,ő is robot,nem ember,légy túl rajta,s hagyd.Hogy miért? Miért nem fejeztek be akkor...?! Már tudom,hogy csakis Te vagy az oka.A lelked az oka.
Összeszorítja fogait,ahogyan az őt dobogtató,idegennek ható,mégis kissé megtörten csengő tudat nem hagyja nyugton.Az ígéret,mely után annyira vágyott,érzelmei megőrzésének biztosítéka; szerkezete most is hevesen tiltakozik,mert nem gondolta volna,hogy az emberi lélek ennyire felküzdi magát az Első vázában.Hiába ígértette meg,hogy elvonja a lány emberi elméje figyelmét is azzal,szinte csak mellékesen játszadozva,a robot akkor is emberinek hitte.
Mintha egyszerűen eltűnt volna ebben a pillanatban,hallgatja valaki más szívének valódi melódiáját,melyet olyan közelinek érez,hogy átvéve szinte megfojtja annak beteges dallama.Egyszerűen tudja,hogy beteg; képtelen kételkedni a fásult,mégis kitartónak ható szívdobogásnak,s ahogyan öntudatlan veszi át a szenvedélyben kavargó emberi része,nem törődve semmivel - főleg a halállal fenyegető,túlságosan elbízott hamis berendezéssel -,egyszerre ömlik végig rajta a forróság,mennyire érzéki,s különleges ez az örök szempillantás.
Az Én érzelmeim. - Megmosolyogja önmagában,mennyire értelmetlenné vált most minden,ahogyan feleszmél az igazi értelmet nyert láncolatok véget nem érő fonalára,azzal a két szóval összekapcsolódva,melyeket tökéletesen tisztán,és érthetően hall most ki.
Nem tudja,melyik elveszett pillanatban érintette meg a robot jéghideg,minden pillanatra kész ajka sajátját,ujjai álla vonalát.Hirtelen felejt el mindent,vénái együtemű vergődéseivel,fáradtan veszi tudomásul szerkezete utolsó,kétségbeesett sikoltását teste felé,hogy mozduljon,lökje el,taszítsa,ne engedje meghiúsulni a vázba öntött tervet.
De lelke felé ez a kapocs most valami egészen új a láncban,egy érintés,mely sokkal több bármilyen egyszerű szónál.Szíve kihagy egy érces taktust,ezzel belefojtva a mély lélegzetet,mely talán egy utolsó próbálkozás volt hamissága felől.Ám most már nem képes,nem akarja tudomásul venni azt az ember alkotta borzalmat; ajkának őszinte,lágy simogatása,ahogyan a ridegség sajátján forrósodik fel,lassú lehunyásra készteti szemét,s gépezete kiégett,csillapodó dallamával jön rá,hogy a férfi már most betartotta minden ígéretét.Vele van,amikor magához tért,ahogyan megtartotta emberi érzelmeit.
Egyetlenegy másodpercben,annak apró töredékében eldobja mindenét,s felbuzdítva tisztán emberi önzőségét rebegi el önmagában a hálás köszönetet,hogy szerkezete elsodorta őt idáig.
Itt vagyunk...Őket kerestük.
Egy különösen beugró,kivehetetlen képpel fejében,halkan szuszogva veszi tudomásul,hogy egyszer mindennek vége szakad; torka,s összes izma szinte egyszerre dobog fel,ahogyan a csók elválik tőle,s csak félig elnyílt szemhéja fátylán át eszmél fel a robot némán csendülő szavaira,melyek most nem nyernek értelmet szinte teljes süketségbe borult fülei mélyén.Pár végtelenné nyúlt,elrévedt pillanat múlva,mikor már teljesen magához tér,emeli gyengén kissé feljebb feje vonalát,hogy ólomsúlyú szemhéja alól képes legyen az angyalok faragta,drót szőtte,mégis csaknem démonian gyerekes vonású arcra tekinteni.Teste teljesen ellazult,csupán ujjai vájódnak saját tenyere vonalaiba; fel akarja emelni karját,ám fáradt teste és elméje csak egy gyenge megmozdulást enged neki.
- Sajnálom. - Ajka érintése után ez az alig hallható,halk szó most túl értelmetlennek,s keserűnek hat.Tompa érzete szerint szeme ki akar szakadni a helyéről,csukódik le,majd nyílik ismét fel lassan,mintha a halálán lenne. - Sajnálok mindent,amit...mondtam. - Rekedt szavai összefüggéstelennek hatnak; úgy érzi,ameddig fennáll ez az állapot,kötelessége lenne elmondani neki az értelmetlen fellángolásokat,egy szinte a becsapásig fajult kitörést,még ha képtelen is most egybesűríteni az összezavarodott,embernek látszani akaró robot elmúlt zavarait,melyet vele produkáltatott.Összeszűkül fekete pupillája a neonfények átitatta írisze közepén; nem hogy a férfi,de saját nevére sem emlékszik ebben az őrült pillanatban.Ám nem esik teljesen kétségbe,csak arra tud gondolni,hogy talán tényleg el kell veszni ahhoz,hogy megtalálhassuk,amit kerestünk.
Én csak egy egyszerű,meilisi lány vagyok,aki nagy álmokat akart kergetni,s most itt tart.
- Most már...Én vagyok.Szinte soha sem...beszélhettél velem...tisztán,mert...gyenge voltam,de...most itt vagyok. - Szavait vaktában,nehezen préseli,néhol hosszú szüneteket tartva,hogy mély levegőket vehessen. - Aki azt mondta...hogy veled marad,és...most is azt mondja,és...csak ez számít.Csak Te is...
Felszisszen nehezen elsuttogott szavai után,mintha hirtelen kést mártottak volna gyomrába.Elméjébe hasít a tudat,hogy nincs feltétel nélküli érzelem az életében,még most sem,mikor talán először égetheti tekintetét tisztán egy ember szemei közé.Fojtogató érzeteiben,mintha programja éppen kapcsolna le,szomorodik el,mert most megint annyira elérhetetlenül távolinak,és lehetetlennek tűnik minden.Annyira szomorú,mint egy papírra vetett történet láthatatlan tintával,befejezetlenül,melynek kezdete egybefoglalja az összes felesleges szót; Két emberi robot,akik feltételek nélkül nem szerethetik egymást.
Érzi a fullasztó nyomású ingert torka széleiben,s elragadja őt a pillanat riadalma,hogy ha azonnal nem fordítja oldalra a fejét,akkor meg fog fulladni; vaktában kapja őt el a köhögőroham saját maga élettelen bőrű mása felé,melynek hirtelen látványa felkavarja rossz érzéseit,egy pontban összesűrítve minden félelmét,kiszorítva eddig feltódult vágyait.Látása egyre csak homályba tódul,egy átlátszó,vöröses ködben átúsztatva váza látványát,s ez pár pillanat leforgása alatt szoros lehunyásra készteti szemeit.Ahogyan egyik fülét a műtőasztal jegességének nyomja,csak felsokszorozza zakatolása visszhangozó gyilkolását vénái gyengeségében,csövei hamisságában,melyek most mintha egyszerre szakadtak volna ki a helyükről,forró vérrel felperzselve,elárasztva belsejét.Mellkasát képtelen behatárolni,mintha már rég nem is hozzá tartozna,olyan nagyon szétszaggatta élő húsát,s gyors süllyedésében bordáit is mind eltörtnek érzi baloldali mechanizmusa lecsendülése miatt.Mintha egyszerre szakadna rá a férfival töltött percek súlya,átvett fájdalma s érzései,egy egész végtelent átívelve,szinte eddig leélt életéért vezekelve,ahogyan ugyan elhagyta szerkezete értelmetlenül nem emberi logikáját,ám így visszacsöppent saját elméje hatalmába,ezzel szétfeszítve műszíve fémfalát,mely nem bír lecsillapodni heves érzelmére,s kergeti magát saját ördögi körében.Nem tudja,mit tesz a robot,ott van-e még,mivel most nem érzékeli a külvilágot,s akármennyire is szeretne megszólalni és lenyugodni,képtelen rá görcsös reakciói miatt.Csak szeretné újra hallani azt a valódi szívet,mely annyira hasonlít doboza régies dallamához.
Hirtelen rántja el a hideg érzéketlenség.Mintha egy jéghideg,fagyott tóban merült volna alá hirtelen,melynek hullámtalan felszíne sziszegve borul feje fölé,lehúzva őt a víz béklyózó súlya,le,egészen a hatalmas nyomású talajra.
A hatalmas nyomás; először ez érezteti vele,hogy még nem halott.Egy pillanatra süketté vált fülébe sípolás,majd vérfagyasztó zúgás költözik,melybe még lehunyt szemhéja is újra összerándul,ahogyan az nem ereszt reflexszerű szorításából.Zihálása betölti saját maga űrjét,mintha sorban gyulladnának ki a csillagok az ébenség boltívén,fényükkel megvakítva sötétségbe merült tekintetét.
Amelyet következő ingerként felfogni képes tompa zsibbadásán át,keze feszes szorítása maga mellett végigfutva,egy hűvösségbe torkollva,melyben felismeri vaktában a robot fémes tenyerét,ahogyan saját ujjait görcsös fájdalommal fűzte össze az övéivel.Tudat alatt sem eresztette őt el,még ebben a pár pillanat alatt lezajlott szenvedéshullámban sem,mert még mindig fél,s nem tudja,mi lesz most.Füleiben már nem is a zúgás,csak saját ütemtelen dallama játszik,melyet most félrekattant szíve érces lecsendesüléssel nyugtáz önmagában.Remegő vonásain saját programját meghazudtoló,alig észrevehető,nyugtatásnak szánt halvány mosoly húzódik el,néhányszor köhögésbe fúlva,mely pár pillanat késéssel érezteti az ajkai közül a túlnyomástól kicsordult,forró vércsíkot.Képtelen rájönni,merre van fordulva,nyitva van e a szeme,hall-e a fülével,esetleg pillanatnyi vakságot s süketséget kapott - ám most nem tudja őt érdekelni egyik sem,csak szeretné tudatni a férfival,hogy nem az ő hibája volt ez,csak saját teste gyengesége,és hogy ne menjen még el. |
Határozatlanul fordul meg, arcára erőltetett kifejezéstelenséggel. Ebben a percben mindennél jobban akarná, hogy az Első eluralkodjon felette és ne saját magának kelljen végeznie a még élő, lélegző testel. Érzi, amint fejében a puszta robot logika önelégülten szórakozik szenvedésén, mellyel végső próbatétel elé állíthatja így is ingatag lábakon álló lelkét.
Kínozz csak, ezzel nem fogsz eltűntetni.
Szíve nagyot dobban, ahogy elszántan a rá szegeződő kék szemek mélyére néz, majd lassú, kimért léptekkel indul meg a műtőasztal kopottan csillogó fémje felé.
Léptei kihűlt koppanásokkal visszhangzanak a talajt érve, miközben felmérő tekintete egy pillanat erejéig az elkészült váz élettelen arcára ugrik. A két test egymás mellett szinte ég és földnek tűnik, még a leírhatatlan hasonlóság ellenére is. A lány még cyborgként is annyira emberi és természetes tudott maradni, mintha születésétől fogva semmisem változott volna benne. Még mindig látni szemében a csillogást, bőrén a tüzelő forróságot, a mellkasában zakatoló, ijedtségtől tomboló dobbanásokat, melyek szinte kihangsúlyozzák törékeny mellkasának könnyed ívét. Mindezzel ellentétben áll a sivár robot porcelán felületű, kifejezéstelen arca, melynek lehunyt szemhéján, mozdulatlan vonásain úgy feszül meg a halovány szövet, mintha egy olcsó kirakati bábura próbálna hasonlítani, mely egyáltalán nem lenne méltó nevéhez.
Halkan, s vontatottan engedi ki bent tartott lélegzetét, mintha egy elhaló sóhaj szakadna fel torkának mélyéről, amint megfeszült, adrenalintól tomboló ujjai megérzik a műtőasztal hideg fémjének vasfelületét.
Nehézkesen pillant vissza a félrobot arcára.
- Makacs vagy igaz? Nem engedelmeskedsz. – némán vonaglik meg torkának íve, ahogy a színlelt szavakat ejti, melynek száraz éle reménytelen nyelésre készteti. – Pedig jobban tennéd, ha addig próbálnál meg elveszni a sötétben, ameddig csak teheted. Ezután többé már nem láthatod.
Ajkai megremegnek elhangzott szavainak súlya alatt, ahogy gondolatban emberi mivolta bűntudattal, s fájdalommal ostromolja, a visszalépéssel kecsegteti, mely csak egy újabb test elleni lázadásához vezetne. Nem teheti meg, így a lehető legközömbösebb igyekszik maradni, hogy elaltassa az Első vázának gyanúját, hidegre tegye elsötétült robot logikáját, s hagyja, hadd fürödjön hamis sikereinek ízében.
- Megmondtam, ha bármiben is ellenállsz, a legjobb esetben is nekem kell kényszerítselek. – csupán néma tűzzel telt szemei csillognak fel érzelmektől mentes arcának mélyén, melyek most ösztönszerűen égetik bele magukat a lány hideg kékjének pillantásába.
Hallja megfeszülő karjai alatt megroppanni a műtőasztal egészét, ahogy oldalasan állva magasodik a lány fölé, két karjával támasztva magát, így fogva közre a tehetetlen testet. Hangja halkabbá válik, mikor ismét megszólal.
- Megígértem neked, hogy vigyázok az érzéseidre. De ez csak úgy fog menni ha becsukod a szemed. Segítek... – felhevült pillantása mohón issza magába a lány vonásait, végigfuttatva tekintetét a már jól ismert arcon, melyet képtelen lenne elengedni egy lélektelen porcelánfigura kedvéért, melyet csak az élő, az eredeti mására faragott ki valaki, akit jól ismer, de nem akar többé magában érezni. Karja elgyengülten hajlik meg, mintha magában remegve meg, nem bírná tovább a váz elnehezedő súlyát, azt a szenvedést, melyet legbelül, vénáiba maróan érez. Egész felsőteste süllyedni kezd, közelítve a félrobot felé, mintha a mellkasában lévő súly húzná magával a végtelenségig.
- Én mindig betartom az ígéretemet. – hangja meginogva akadozik meg, mintha szavaival küzdene, hogy képes legyen azokat kimondani, azonban az Első most már semmit sem tehet. A hirtelen pillanattal sikerült gondolatban és testben a háttérbe küzdenie a robot valóját, mely nem bír el a hirtelen érzékletekkel, amik újszerűen törnek utat érintésekre szomjazó bőrének felszínén.
Megszédíti a félrobot arcának melege, melyet ilyen közelről már tökéletesen érez. A lágy lélegzet, mely arcvonásait, s ajkait éri, ahogy elmélyült tekintetével, megbabonázó pillantással figyeli a különleges száj ívét, melyet nem olyan rég képes volt megérinteni. Hirtelen fogja el emlékeivel az érzés, hogy milyen szerencsés, mert a gondolat, hogy ennyi év gyötrelem és semmisség után hasonlót tegyen vagy érezzen már jó ideje nem öntötte el mellkasát, nem pezsdítette fel annyira testét, nem dobogtatta meg annyira szívét, melynek erőt diktáló taktusa most is torkában játszik heves, összefüggéstelen dallamot. Mintha fejébe szaladna a forró vér, kiürítve gondolatait, áthaladva fülének pumpáló hangjain, miközben már mást sem hall, csak a megfeszülő, kiengedő dübörgést, az újból feltóduló láva áramlását, mely kővé dermeszti, és egyben felolvasztja tehetetlenségtől leblokkolt vázát. Mintha most beteg szívének megmaradt töredéke új életre kelt volna, mindent újra kezdve, egy új eséllyel hasítva át a pillanatot, mikor félig lehunyt szemén át ellazult ajkai éppen hogy a lányéhoz érnek.
- Maradj velem. – sóhajtja elrévedt hangon, miközben fejét enyhén oldalra döntve csókol bele az égető, könnyed ajkakba, egyik kezét felszabadítva a támaszból, két ujja közé fogva a félrobot állát. Szíve az ismeretlen helyzetre, s érintésre hirtelen kíván kiszakadni fémesen kongó vázának börtönéből, akár egy ketrecbe zárt vad, mely a szabadságra vágyik.
Ajkai lágyan szétnyílnak a csókban, utat engedve nyelvének, mely lehelet könnyedségű érintéssel ízleli meg a cyborg felső ajkának vonalát. Folyamatos hévvel, elkeseredett tűzzel próbálna lélegezni, nyelni, kitaszítani magából a fényt, melyet lecsukódó szemein át pillant meg, miközben minden erejével visszatartja értelmetlenné váló sóhaját, a vész jelzésű ingert, hogy azonnal hátráljon meg, mert azzal, amit tesz a végtelenségig szaggatja testének korlátait, s minden belékódolt szabályt megszeg vele.
Ez a tudat azonban csak még biztosabbá teszi, hiszen emberi része önkéntelenül is vonzza magához a veszélyt, túláradó lelkesedéssel vágyik az adrenalinnal telt, megborzongató félelem után, mely újra emberré teheti, mely létsíkra hozhatja az érzékletektől tomboló világgal.
Utoljára még belecsókol a puha ajkak tüzébe, mintha az előző váratlan érintést akarná ezzel örökre lezárni, majd egy örökkévalóságnak tűnő, óvatos mozdulattal egyenesedik fel.
- Sajnálom de.. Már nem nagyon emlékszem hogyan kell. – hangja komolyan cseng, hirtelen zavarában, ahogy megtöri a hosszan beállt csendet.
Alig bírja megállni, hogy ne nevessen önmagán, hogy ne mosolyodjon el, mikor érzi, hogy szíve örömtől zsongva gyorsul fel újra mellkasának mélyén, szabadjára engedve egyfajta különös érzetet, melyet csak a repülés vagy a váratlan zuhanás élvezetekor tapasztalt. A hirtelen áramló szél és a sebesség, mikor az ember nem tudja hová tart és már az sem érdekli, mi van körülötte, csak a mellkasába ugró érzést tapasztalja, a felgyorsuló pulzust és a lélekbe üvöltő adrenalin megborzongató, fagyos lélegzetét.
Jegességben elmerült ajkait már-már forrónak érzi, ahogy szájának széle makacsul felfelé görbül, némán megfeszítve önmagát. Mohó pillantással figyeli kitartóan a lány szemei, s ajkai közti vonalat, folyamatosan beleremegve a pillanat csábításába, hogy újra fölé hajoljon, s még egy utolsó érintést a magáévá tegyen. |
Képtelen bármit is tenni; láza mintha ismét felszökött volna,vére sebes fásultsággal zúg mozdulatlan teste vonalain át,miközben érzi a hűvös levegő kavargását a szinte az arcához préselt kezei átmelegedett felületén.Képtelen ráeszmélnie akármilyen más ingerre is,berendezése is teljes némaságba borult mellkasa lassú monotonsággal emelkedő s süllyedő íve alatt,melyet a mély lélegzetvételeivel együtt gerjeszt magában.Érzi,hogy szinte egy teljes kiképzés volt számára ez a végeláthatatlan bezártság,hogy a magányba fullasztott órák felemésztették most a fájón lüktető gondolatok minden cseppjét,ahogyan egyre rosszabbul,és tehetetlenebbül érezte magát szerkezete idegtépő akarata miatt.Amely megakadályozta,hogy kiszakadhasson ebből az elhagyatott zárkából - mely legalább annyira fürdik a magányban,mint lelke - hogy akármilyen felesleges kívánságért,de felkereshesse a férfit,még ha annak váza gúnyosan,és lekezelően is bánt volna vele.
Megmagyarázhatatlan űr kering mellkasában,mintha a sötét kozmosz benne tömörülne,s szét akarná feszegetni gyenge bordacsontjainak repedt ívét.A teljes odaadás puszta szánalma,melyet évekkel ezelőtt élt csak meg; de mindig küzdött,ameddig csak ereje azt engedte.Darabokra hullni kívánó szervezete megerősödött a példátlan körülmények ellenére is,annak ellenére,hogy cyborg néven testében több az élő hús és az emberi szövet,nem mint a befejezett félrobotoknál,azok fémbe öntött csontjaik feletti drótok és zsinegek halmazainál,melyek csak árnyékai minden valódi létnek; még ha saját testében is ugyanúgy dolgoznak norlanai berendezések.Hitte,hogy még műszívvel is képes lesz talpra állni,holott néha mégis szükség volt kimenekíteni őt az öngyilkosság meneküléssel csábító örök útjáról.Mikor papírokat és adatokat loptak az addig elkészített típusok programjairól,s mikor elkezdett a fejében körvonalazódni egy elmélet,amelyben szinte összecsordult minden vágya,s mely egy tökéletes befejezés,egy végleges elégtétel megadásával kecsegtetett.Ahogyan szépen lassan melléálltak – még ha nem is mindenki -,mert tudták,ő az egyetlen,akinek teste,fennmaradt,önálló tudata képes lehet ilyesmire.Ahogyan az idő sebes léptű múlásával meg is bíztak a beszámíthatatlanul cselekedő lelke szinte hihetetlen letisztulásában,hűvös,néha keménységbe torkolló utasításaiban.S most elszorult a torka,mikor rágondol,talán most is ezt várják az örökké változó pillanatokban,azt,hogy mikor bukkan fel újra katonai egyenkabátba bújt alakja,mely törékenységére ugyan kissé nagy,és meglehetősen súlyos; mégis büszkén viselte,mert egyszerűen csak éreztette sokszor magányos és számtalanszor zokogó lelkével,hogy tartozik valahová.Voltak,akik elhagyták a szervezetet,de volt olyan is,aki különösen közel került a szívéhez,még ha képtelen is volt többé kimutatni feléje a hálát,s minden más örömöt; gépezete,s ezzel együtt megcsonkult lelke azonban még soha sem érzett akkora vágyódást,amelyet valaki olyan iránt tanúsíthatott,aki hozzá hasonló kínokban fürdik a gyötrelem tavában.Ha visszagondol a túl erős érzelmeire,a mozdulataira,és meggondolatlan szavaira,minden zavarodottsága ellenére is,valahol szeretett újra élni,még ha közben éppen akkor szinte nem is létezett.
Fogalma sem volt,hogy műszíve ennyire megerősödött,s hogy az sodorta őt egyenesen az öngyilkosság útjára.Aki várta a megfelelő pillanatot,a megfelelő személyt,majd a robotot választotta az emberek helyett,Norlanát,az ellenállhatatlan,festői várost otthona emléke helyett.Hát nem volt képes ellenállni neki.Nincs mit bennem csodálni.Most megvetően szorítja össze ajkait,ahogyan egy teljes logikátlan gondolat,egy értelmet nem nyerő vágy kúszik embertelen vadságú elméjébe; pusztán csak sajnálja ezt az értelmetlen halált,melyet majd két váztól,és saját szerkezete árulásától kell elszenvednie,mintha csak mindenki ellene esküdött volna fel.Csak sajnálja azt a szép lelket,mely az Első vázában adta meg magát,s most ő is elveszni kényszerül egy kihűlt drótvilág roboti szenvedélyében.
Ordítana érzéketlen maszkú kínjában,ha torka nem némult volna bele a többnapos megpróbáltatásokba.Ha visszagondol azokra a percekre,mikor egy embert érzett elveszni belül; rájön,az az ember valóban feneketlen mélyre veszett benne.Ő akkor már jajgatott legbelül,eszeveszetten vergődött,s még ennyi idő után is gyengén beleborzong,ha csak ilyen,az őrületen is átívelő dolgokra gondol,mely a robot és az ember határán billeg.Akár egy örökmozgó szerkezet,mely ütemre hajtja önmagát,soha sem ereszt babonázó ritmusából,s egy pillanatnyi nyugtot sem hagy a világ számára - vagy épp a világ nem hagy öntudatlan mozgásának.
Ordítana,ahogyan a fejébe pumpált,agyát feltöltött vére miatt kiélesedett látása feleszmél az ajtó elhaló mozdulatára.Ahogyan megdobban mellkasa,szinte szétvágva az ott futó élő vénák falát,s ahogyan az átforrósodott,de jéghidegnek született fém megkongatja bordáit.Mikor az ajtó kinyílik,de a robot épp csak egy gyors pillantásra méltatja őt,s meghagyja neki a kinyílt ajtót...beletörődően szorul el a torka.
Lassú mozdulattal tápászkodik fel,mintha aludt volna egy akár percet is.Megfoghatatlanul érzi magát,vagy talán már nem is akarja; most mintha fentről rángatná valaki a végtagjaira kötözött damilszálakat,s még suttognia sem kell az utasításokat feléje.
Egy mozdulattal veszi magára már néhol elkopott anyagú,hosszú kabátját,s törli meg szemeit,mintha csak egy szimuláció lenne az alvás vagy a könnyek után.Csupán az ajtóba kapaszkodva áll meg,szinte csak elnyújtott,fekete-fehér képekként átélve minden nehéz mozdulatát; még ott hever az ágyon doboza,s amint visszapillant rá,szinte érzi a faládika néma bánatát,látja körvonalát a hamis fényekben úszva,ahogyan érte nyújtózkodik,mint egy kisgyermek az édesanyjáért.
Botorság lenne újból felnyitni.Magamnál akarok lenni,amíg el nem kezdődik valami új.Egy új kezdet,Örök Létű,egy új kezdet...
Nem emlékszik a doboz múltjára.Nem tudja,mi van benne,s valahol fél is tudatosan kinyitni,hát ha valami láncolatot indító dolgot talál benne; csak azt tudja,hogy az otthonában volt elrejtve,tehát hozzá fűződik,s minden olyanhoz,melyre ő már nem emlékezhet.Mindig úgy feküdt le,hátha épp aznap a korábbi múltra tekinthet vissza,hátha álmodhat végre,s nem az őrület küldene látomásokat gondolatai közé,amelyek még csak nem is folytatódnak.
Soha sem fogja már meglátni.
Gyengéden egy nyitott,belső zsebébe csúsztatja az újból átkötött fafedélt,hogy nehéz léptei kivonszolhassák végre őt az ajtón túli neonfényekbe.Fogalma sincs,mennyi lehet az idő,hány napot töltött egyedül,s amint belép a robot után a szintén neonfényben úszó laborba,csak egyetlen egy kérdés ugrik be neki,amelyet szívszorongatva nyugtáz.Hiába tapasztotta fülét egyszer-kétszer a falhoz,hiába próbált elcsendesedve fülelni,nem hallotta.Nem hallhatta,mert dobogása mindent elnyomott.Csak annyit szeretett volna megtudni,esett-e az eső.
Szeretett volna még egyszer az esőben állni,és érezni azt.
- Ne csinálj mást, csak feküdj fel a másik műtőasztalra és hunyd le a szemed.
Úgy tesz,ahogyan a robot utasítja kivehetetlen hangján.Dobogásaival eggyémálik a mély tónus,szinte mohón issza magába a szavakat,melyekre már annyira rég szomjazott – ám ahogyan most eljut tudatába a morajlássá fajult hang,valahol elszorul a tüdeje,mennyire nem ilyen szavakat akart először hallani a szájából.
Kimaradtak a pillanatok,s mire feleszmél,teste már önvezérlő módjára,mint egy üres tekintetű marionettbábú fekszik a műtőasztal keménységén.Valószínűleg ha nem cyborg lenne,s ha nem türelmét vesztett programja diktálná a most fel sem fogott szavakat,semmiképpen sem feküdt volna fel az asztalra.Nyakát nem fordítja el saját váza felé; lehet már csak magának beszéli be,de nem engedi látni az új életét egyfajta tömörség formájában.Keserédes - szinte érzi a testére írva az ízt,mely megszorongatja vénáit,s feltódítja az összes felkavarható porszemeket lelkében,melytől szemeit szorosan zárja össze,mintha csak a por beleszaladt volna.
Csak pár végtelennek tetsző pillanatra hunyja le tekintetét,míg kissé oldalra fordítja tincsei közrezárta arcát; ezernyi kérdése s mondandója lenne,mégis a puszta félelemtől szótlanul,összeszorított szájjal,lassan nyitja fel újból teljes mélykék színekben úszó szemeit,ellentmondva az utasítással.Kimondhatatlanul retteg,miközben pillantásával lassan megkeresi az Első fényekben úszó alakját,mintha várna tőle valamit,s mintha kutatná a feje feletti,elfelejtett nevet,adatokat; ám nem láthatja őket.Most szinte vaknak érzi magát nélküle. |
A neonfények kialudtak, a monitor immár üres arcát mutatta a fehérbe olvadó szoba felé. Csupán egy néha felcsengő, halk zúgás töri meg a reggel csendjét, melynek első, aranyló sugarai átszűrődnek az ablak vastag üvegburkolatán. Halk, együtemű felmorajlások, tompa, reszelős hangok, melyek, mintha egy természetellenes, megkattanó szívdobbanás hangjegyei lennének, ami óramű pontossággal üti ürességtől kongó taktusait.
Előre dőlve nyugszik homloka egymásba font karjain, miközben mellkasa lassan süllyed, s emelkedik, mintha aludna. Mintha a maga előtt heverő, fehér lepellel takart testet gyászolta volna egész éjjel, a hosszú órák sűrűjében nyugodva, melyet ebben a pozícióban töltött. Ebben a félig meggörnyedt, erőtlen testtartásban, ahogy felső testével a műtőasztal szélére nehezedik egy széken tartva meg önmagát.
Szemei nyitva vannak, felfeszítve, mint aki képtelen lehunyni őket; csupán a sötétet látja erőteljes feszülésű, jeges fémkarjainak takarásában. Csak így kerülhet közel a megnyugtató feketeséghez, melyet lehunyt szemein keresztül nem érzékelne; így hagyja, hogy tágra nyílt pupillái elmerüljenek a végtelenben, mohón kanalazva be a védelmet nyújtó ébent – mintha képes lenne álmodni.
Tiltott, emberi vágyakkal, s képzetekkel játszik el gondolatban már hosszú órák óta, miután sikerült befejeznie művét, azonban most, hogy a siker és a cselekvés küszöbéhez ért, egyszerűen fél belépni, fél megtenni, s újra átélni egy újjászületés pillanatát. Azt a gyötrelmektől hangos, szürreális pillanatot, mikor két test eggyé válik, s létrejön egy meghatározhatatlan, végtelen lét. Egy megsebezhetetlen erő, mely végre beteljesítheti álmait, s minden eddig alkotott vágyát.
De milyen álmok, s milyen vágyak ezek?
Nem a sajátjai. Ő nem akarna még egy lelket rabságra ítélni egy fagyott akna börtönében. Ő nem erre vágyik, nem ilyen álmokat kerget... Nem akar újra egy élet meggyilkolója lenni.
Milyen lehet álmodni?
Halkan sóhajt fel, mintha félig ébren tenné, ahogy egyenletesen szívja, s fújja ki magából a levegőt, bár nem érez semmit, s teste folyamatosan azt a tudatot táplálja belé, hogy mindennek már semmi értelme, ő mégis újra érezni akarja azt a tudatlan állapotot, mely egy egész éjen át szakítja el az eltorzult világ gyötrelmekbe, s fájdalomba fúlt valóságától.
Jobb keze, mely már új szövetet kapott megremeg kócos, fekete tincsei alatt, ahogy próbálja a kihűlt fémlapon feljebb küzdeni magát a tétlen, lesújtott várakozásból. Ez sosem volt számára tudatos mozdulat, csupán a benne lüktető váz sarkallja végre cselekvésre öntudatlanul elhagyatott testét.
Ne húzd tovább az időt. Most már nem léphetsz vissza, és Ő sem.
A gúnytól csöpögő hang heves éllel vág tudatának szövevényeibe.
Néha még ő is mélyen meglepődik azon, hogy az együtt leélt 35 év leforgása alatt az Első reakciói is milyen emberivé tudták kinőni magukat, ha ízléstelen kárörömről, mások feletti hatalomról vagy az elnyomásról volt szó. Túl könnyen tanult, s ez az átláthatatlan színjáték mindennél veszélyesebbé tette, mert képes volt tökéletesen lemásolni személyét. Így ha majd az idő le áldoztával elgyengült, emberi lelke halványodni kezd minden feltűnés nélkül folytathatja majd zavartalan életét, az ő szavaival, az ő reakcióival, érzelmeivel, s gondolataival. Már nincs is olyan messze a vég, mint azt először gondolta volna.
Felsőtestét kiegyenesítve lassan nyúl a maga mellett heverő injekciós tű felé, melynek csövében egy átlátszó anyag remeg meg, ahogy felemeli. Még mindig benne van a pusztítási vágy, benne van a félelem és az, hogy előbb ölje meg ő a vázat, minthogy az végezhetne vele. Ujjai megremegve csúsznak lejjebb az apró tartáj felületén, egy cseppet kifecskendezve a tű végére, melyet emberien csillogó szemekkel mér végig, mintha valami belső kényszer, ép elméjének elvesztése fogta volna el egy esetleges öngyilkosság édes tudatát ízlelgetve ajkai között. Szája lassan nyílik sóhajra, ahogy könyörtelenül jobb karjának vénájába döfi a tűt, annak tartalmát testébe juttatva. Azonban ezt a lélegzetvételt sem a fájdalom szülte, hanem az elkeseredés, hogy olyan ábrándokat kerget, melyek lehetetlenek, hiszen sosem lenne képes megölni a legelső, tökéletesre fejlesztett robotvázat.
Érzi, hogy drótszerű ereiben jeges forrósággal ömlik végig a szer, mely zsibbadtsággal emészti fel karjának vonalát. Szemeit félig lehunyva élvezi ki az első érzést, melyet hosszú évek után először élhet át intenzíven, még akkor is ha ez a reakció nem is túl kellemes.
A semminél ez is több… Legalább most tudom, hogy arra még talán én is képes vagyok, hogy életet leheljek a szövetbe. Bár ez az érzés is szinte semmisnek számít.
Fogai tisztán kivehetően koccannak össze, ahogy az ampullát a műtőasztal fémjéhez csapja, s ujjait megmozgatva adja át magát az érzésnek, mely olyan, mintha emberként elzsibbadt végtagjaiba ömlesztené vissza sebesen áramló vérét.
Hangtalanul áll fel, távolba révedő, kifejezéstelen tekintettel nézve maga elé, ahogy egyik lépése a másikat követi a cyborg ajtaja felé. Egy örökkévalóságnak tűnt az elkészítés ideje, amíg nem találkoztak, s néha egy-egy nap végeztével azon kapta magát, hogy az elszürkült fémajtót bámulja arra várva, mikor nyitódik majd fel, mikor lesz a lánynak szüksége valamire, amit ő készségesen megoldhat neki. De ez a pillanat sosem jött el, ő pedig megtartva büszkeségét, s tekintélyét nem mozdult el helyéről. Mert személye ezt diktálta, mert az Első így akarta. A magányt és a szenvedést választotta, hogy túlcsorduló, feltüzelt érzelmei csituljanak végre, s a valaha volt parázsból – mely a pillanat veszélyével bármikor lángba borulhatott - ne maradjon más csak kihűlt, érzéketlen hamu, melyet majd elfújhat egy könnyed fuvallat is.
Szíve nem akar csitulni, végtagjai egy mozdulatba dermednek, ahogy megáll az ajtó előtt, s testének minden egyes lüktetése, mintha felgyülemlene a mellkasát és a torkát szegélyező érzékeny sávban. Egyre több és több lesz belőle, ahogy a megállíthatatlan dobogás felhalmozza a fojtogató érzések halmazát, s mint keserű méreg sebzi fel belülről, mint megannyi kés pengéjének áradata.
Küszködik az érzéssel, hogy nyelni tudjon, miközben kilincsre csúszó kezén szinte érzi felhevült bőrének melegét, mely a puszta őrület érzetével környékezi meg. Hiszen sokkal valószínűbb, hogy bőrének érintése olyan hideg, hogy már égeti, miközben először tapasztalja meg a rideg kilincs tapintásának érzetét.
Az ajtó lassan tárul fel, miközben tekintetét maga mellé, lefelé szegezi, mintha egy pillantást sem kívánna vetni a félrobot alakjára. Szemeiből szinte kézzel foghatóan árad a bűntudat, a tehetetlen elkeseredés, még annak ellenére is, hogy ezt minden erejével leplezni próbálja. Jobb kezével szétszórtan szántja fel éjfekete tincseit, minél több érzékletet magába szívva, míg a szer át nem járja egész valóját.
Nem szól egy szót sem, nem képes rá, csupán egy gyors pillantás erejéig fut végig a félroboton a borostyán fények áradata, majd a nyitott ajtót maga mögött hagyva indul vissza a laborba, hogy mindent előkészítsen.
A vékony takarót a Második vázának mellkasáig húzza le, hogy a fő csatlakozási pontokhoz - mely a tarkón és a nyakcsigolyák mentén található – hozzáférhessen. A redőnyt lehúzza, ezzel végleg kirekesztve a reggeli nap egyre melegedő fényeit, melyeknek helyét az égető lámpák, s neonok tökéletes megvilágításai veszik át. Nem néz sehová, csupán a szikéken és csöveken fut végig a tekintete, melyek majd a beültetéshez szükségesek lesznek, így úgy tesz, mintha még mindig el lenne foglalva, mikor a lány a szobába lép.
- Ne csinálj mást, csak feküdj fel a másik műtőasztalra és hunyd le a szemed. – hadarja el a lehető legkifejezéstelenebb hangon, melyről árulkodik az erőltetettség. |
Egy percet sem volt képes mély álomban eltöltenie.
Hosszú órákon át járta az érintetlen tisztaságban fürösztött falak közé rekedt szobát,heves gondolataival átitatva a levegő hűvösségét,mely ugyanolyan némává,s mozdulatlanná vált járkáló teste,lebegő inge nyoma után,mint azelött volt.Egy idő múlva elege lett saját léptei és szerkezete visszhangjaiból,ahogyan azok megtörtek a fura akkusztikában játszó falakon,így hangja először suttogva,majd rekedt fennhangon kezdte darálni elméje mohó kérdéseit és visszaszorított válaszait.Nyugodtabb pillanataiban,mikor éppen megállt rövidebb vagy hosszabb időre egy-egy ablaktalan fehérség előtt,mikor ült,elvétve evett s annál többször ivott,vagy épp csak szerkezete dobogása utasított neki megálljt,gondolt arra,hogy ha látná valaki,akkor valószínűleg egyből egy skizofrén,értelmi betegségben szenvedő lány,vagy egy félreprogramozott robot jutna róla az eszébe.
Fogalma sincsen,mennyi időt töltött már el az egyre inkább egy zárkára hasonlító helységben,melyet ugyan elhagyni sem akart,s hogy hány percre,hány órára nyomta őt el a vissza-visszatérő félálom.Időtlenül teltek a pillanatok,ingerszegénységben elhalva rohanhattak el a napszakok a feje felett,melyek mégis a végtelenség jegyében ragadtak meg összezavarodott gondolatai mélyén.Minden tökéletesen illett egy elraktározott érzéshez,mintha annak egy tökéletes mását élné újjá kettedmagával,mégis egyedül várakozva; mindössze csak annyiban más,hogy már tudatában van saját történelme megismétlésében,hogy mi fogja várni őt – s hogy most egyetlen egy keserű könnycseppre sem talált rá.
Hiába szeretné sírásba kergetnie önmagát,s így könnyíteni valamelyest a kínzó magányon és érzéseken.Megzavarodott pupillájú szeme sarka rezeg csupán,érzi is mellé a fullasztó gátat,a perzselő,égető nyomást tekintete egészében,de mintha kiszáradt volna teste minden porcikája,vagy mintha lelke üzenné a számára; Szokd a gondolatot.
Hamarosan erre sem leszel képes.
Amikor még képes volt észben tartania az időt,úgy becsülte,hogy több nappalt is rászánt szerkezetére.Végigpörgette a múlt eseményeit,keresve saját hibáit,hol véthetett,hol kezdődhetett lelke becsapása; ám elméje fáradhatatlan mozgásban levő része meggyőzte az ellenkezőjéről,így pusztán már csak programját,s szíve hamis képmását igyekezett felszólítani.
Végtelenül dühös azokra az emberekre,és az agyát ostromló robotra.Arra az élettelen fémtárgyra,mely a mellkasában tömörül,pumpálja az élő húsa,s forró vére koptatta szerkezetek szennyét,s magában hordozza a mesterséges intelligencia,a szimulált érzések legmagasabb fokait.Mintha két elméje lenne,mintha a bordái közrefogta mechanizmus akarná betölteni egy hús-vér szív szerepét,mely az emberek felfogása szerint jelképesen őrzi,vezérli az érzelmek titkait,akárcsak egy ütemre csengő doboz.Csakhogy elméje emberi léte révén vegyülnek az értelmek,a mesterséges intelligencia lopja a megmaradt emlékeit,s mindent mást,melyet fel akar használni – idáig még ő maga is eljutott.
- ...az ember menjen az esze után.Ne a szívére hallgasson. - Pár pillanatnyi elmélyedt hatásszünet után saját nevetése töltötte be a kis szobát.Ahogyan a hamis kacaj eljutott sebes fülei mélyére,gerince vonala úgy borzongott meg,s torz mosolya is egy pillanat alatt vesztette ívét,folytatva tovább a még maga elől is rejtegetett titkot feltárását.
- Nagyon,nagyon érzékennyé teszel. - Immár nagyobb mértékben emberi gondolatait,s nagyon régóta feltenni kívánt kérdéseit életre keltett hangja igyekezett csevegésbe tódulni,mely inkább hatott egy összezavarodott tónusú lejtésnek.Valószínűleg más számára egyből kitűnt volna,hogy hamis,hogy hazug; nem tud tenni ellene,mintha csak így lenne képes mások közelébe férkőznie,akár egy természetéből adódó rossz színész. - Érzem a jelenléteket.Szinte hallom a gondolatokat.De hogyan? Mire programoztak? Azt mondtad,őrzöd az érzelmeket,és vezérled őket. Valóban rákapcsolsz másokra?
De kikre? Vagy... - Összeszűkült a szeme,miközben ujjaival megszáradt,vörös tincsein szántott végig,újra és újra,melyek most a bentrekedt,hamis fényektől bíbor árnyalatot kaptak.Eszébe ötlik az Első,a legelső gondolata hozzá fűződve,hogy mintha csak rá írták volna a programját. - Csak egyetlenegy valakire? Pusztán mert ennyire kell az a váz...?
Tökéletesen felesleges.Idegesítő vagy.Nem olyan mindegy? Megvan az új élet lehetősége.Új létet kapunk.Erőset,öröket.
- És mi lesz az én érzelmeimmel? Te csak azért létezhetsz így,mert megmaradt az önálló tudatom. - Szisszent fel megvetéssel,válaszul szerkezete megdobbanására.Innen már nincs menekvés.Így is,úgy is megkapjuk a vázat. - Meg.De ha én elveszek,hogyan akarsz egyensúlyt építeni? Azt hittem,az a te programod. - Mosolya ismét elréved arcán,mintha elégtétellel nyugtázná a pillanatnyi némaságot.
Okos kislány.Nem éppen Te loptad el...?
- Ellopni? - Ajkait elengedte fájó szorításából,halkan cöccentve,ahogyan elöntötte őt az érthetetlenség.
Akadályozol.Elloptad,és átdolgoztad az egyensúlyra alapuló programot.Meilis nevű helyről szó sincsen.Te pusztán csak meg akarsz öletni minket.Ha nem kapsz új testet – meghalsz.Ha megkapod,és magad után mész – öngyilkos leszel.Nem dobhatsz el.
Emberi elme nélkül is képes vagyok magamnak teljesíteni,mint a Többiek.Csak épp annyira gyenge és szánalmas az emberi test...annyira vezérelhető.
De a lélek...nincs ahhoz fogható.Minden másnál feljebb áll.Szerettem az érzelmeiddel játszani.Ellopni őket,és megerősíteni a logikámat.Felhasználni az emlékeidet.Szenvedésre sarkallni akárkit.
Elszorította mellkasát s tüdejét a megrekedt levegő,képtelen volt akármit is mondani,még gondolatai is lüktetve vesztek el a pillanat hevében.Órákra,talán egy egész napra borult teljes némaságba,elméjét is vigyázva kiürítenie,hogy elmélyülhessen,s elképzelhesse,hogyan lehetne képes megértetni valami olyat a norlanai szerkezettel,mely teljes mértékben ellenkezik emberi tudatával,fennmaradt szívével.A legnehezebb,hogy tudja,a mechanizmus éppen csak annyira makacs és engedetlen,mint ő maga; vagy éppen már billen át a mérleg,és végül mindent magába csordít,mely valaha Őt,egy embert jelképezett ott belül.
- Mit titkolsz még...? - Félálmával dacolva suttogta el végül a kérdést - hát ha talál egy kulcsot -,hogy még véletlenül se aludjon el.Öntudatlanul is a váz egésze lebegett a szeme előtt,a robot,ahogyan éppen dolgozik rajta,tökéletesíti,míg végül meg nem kapja végleges,emberi formáját.Ahogyan elalszik,ám soha többé nem kel már fel,mert szerkezete teljesen megroncsolta elméje,és maga a Robot már rég egy fémlapokkal összetartott drótvilágnak lesz egyedüli lakója.
Elrévedve mozgatta meg karját önmaga előtt,félig lehunyt szemekkel,egy kényelmetlen pózban kicsavarodva a fal tövében.Kabátjától már rég megszabadult,s így feltűrt ingujjai bepillantást engedett neki keze vonalába.Elnézte a vöröses-fémes árnyalatú csíkot,mely átíveli teste egészét,s amelyeket csak úgy hív – ha már kényszeredettem is,mindent becézni szokott -; a Tökéletes Sebek.
Túl tökéletesen vannak beforrasztva ahhoz,hogy elhiggyem,Te fejezted be őket.Talán orvoslást is programoztak beléd? Hogyan folytatódik az álom...?
Már nem számít többé! - Üvöltött magában szinte hangosan,gondolatainak megálljt parancsolva,megrándítva minden végtagját.
Sohasem hagyta nyugton az álma.Minden,mély álomban töltött óráját a műtőasztalon töltötte,ahonnan szerkezete vezérlésének megfelelően kiszabadul,hogy a doktorok legyilkolása után elszökhessen – józan ésszel tudja,hogy ennek esélye egyenlő a lehetetlennel.
Miért öltél? Nem szeretted volna egy fémtestben végezni,mint most? Hogy befejezzék akkor,amit elkezdtek...?
Ha azt hiszed hazudok,tévedsz.A gyilkolásban ugyanannyi részed volt,mint Nekem.
- És azután...?! - És most?! Hirtelen üvöltésétől tért észhez,megindult zakatolásától teste egészében,mely felállásra késztette egyszer az érzéketlenségig,máskor a kitörő elégtételig süllyedő testét.Hosszú órákig sanyargatta még önmagát,nem engedve el saját béklyóit – csak el ne rántsa őt a kietlen űr pokla.
- Bármi jobb.Bármi jobb az ürességnél,nem ezt mondtad...? - Sziszegése alig volt hallható,ahogyan felbecsülhetetlen idő után ismét letelepedett a szoba egy másik végében,arra gondolva,lehet kezd teljesen megőrülni.Rég nem volt már ennyire egyedül,s most érzi,hogy mindennél jobban szüksége lenne valaki jelenlétére,akárkire,csak ne kezdje egy jól megtervezett illúziónak hinni az egészet.Némaságban,válasz nélkül,hosszú pillanatokig csak nyöszörgött,homlokát nekitámasztva a hűvös fal fehérének,mely lezsibbasztotta bőrét,s vele együtt mintha gondolatai is pillanatnyi megnyugvásra találtak volna.
Magával rántotta őt a szomorúság és a félelem sötét szakadéka.Érezte,hogy érzelmei mintha kezdenének kimerülni,s képtelen már akármit is fenntartania.Elöntötte a szégyen,mennyire vak volt,hogy nem vehette észre ennyire kibukó érzéseit,miközben máshol,másnál ez teljes képtelenségnek számított.Biztonságot ígértetett társai számára,ám azzal,hogy ilyen helyzetbe sodorta magát,őket is veszélynek tette ki.
Kiszakította hosszú kabátja mélyéről a belsejébe varrt dobozát s – teljes reménytelenségben – kezdte forgatni ujjai között az elfakult,régies mintákkal televésett emléktárgyat,lekötözött fedelét,s belül a lehet már rég elsárgult,vagy porrá lett lapokat,rajzokat,a megfakult,egyszerű emlékeket.
Sóhajtozva merült mégtovább az egyre csituló folyó mélyére.Tovább húzta magát saját fájdalma,mintha szándékosan akarná kínozni lelkét.Érezte szerkezete néma gyászba borult dobbanásait,mintha neki is ugyanúgy fájna,vagy mintha nem bírná elviselni a feszegető,leláncolt emlékek súlyát.
A meilisi arcokra azonban,s nevekre már nem emlékszik.
Nem emlékszek rájuk.Nem emlékszek...Bárcsak leírhattam volna mindent.Bárcsak leírhatnék mindent...
De nem tud.Soha sem tanult meg,az olvasást is csak programjának köszönheti; ám ujjai képtelenek az írásra,újra a rajzolásra ráállni,mintha csak a fegyverek forgatásához értenének,mintha programja soha sem engedé papírra vetni fájdalmát.Roncsolja elméjét,miközben nem engedi emlékezni emberi részét,egyedül érzésekkel akarja feltölteni,s túlcsordítani kiismerhetetlen zugait,meghódítani,birtokba venni valami mást,ami nem is az övé.
Képtelen volt már akármit is elkülönítenie; csitításokkal,majd könyörgéssel próbálta kegyelemre sarkallni szerkezetét,kétségbeesett,mikor már végleg lehetetlen volt számára bemérnie az órákat,a napokat,s így vaktában futotta versenyét az Idővel.
Tedd azt el.Felesleges.Első lassan befejezi tökéletes mását,a Második vázat,és a tudatod teljes logikába sűrítem az új testben.Nem akarok örök szenvedést,érted? Hiszen eddig is csak jót tettem.Érzelmekkel töltöttelek fel,amelyeket eddig vissza kellett szorítanod.Hagytalak élni mellette.A többi az Én dolgom.Ha még mindig ennyire ellenkezel,jobb lesz,ha már most...
- Azt mondtad,az emberek védelmét,és érzelmeit őrzöd...én is ember...vagyok. - Megfeszített állkapcsa a zsibbadásig roppant,ahogyan kipréselte az egyre nehezebbé váló,egyre összezavarodottabb szavakat sebesre rágott ajkai közül.Ujjai elfehéredve kapaszkodtak a lekötözött dobozba,kűzdve a végelgyengülés,szemei rezgő,parázsló tűzbe fordulása ellen,miközben vénái sisteregve tomboltak teste egészében.Érezte,hogy csak egy kicsi hiányzott még,hiába tartott ki erősen – túl sokáig lehetett egyedül,s már csak egy vékony fűszálba kapaszkodott a szakadék felett,melynek legaljáról az egyedüli álma taszította fölfelé csupán,egy befejezetlen látomás. |
Cyborg vagy.Hamarosan egy robot.
- Soha sem akartam... - Ajkai legörbültek vonásain,ahogyan elöntötte a gyötrelem; érezte,hogy képtelen felállni,csak ültében tudta hunyorgó tekintetét az ajtóra szegezni,szinte bűvölni azt,hogy nyíljon fel azonnal,lépjen be rajta a fémváz,és tekintélyt parancsoló testének rideg hűvösségével vigye ki innen,beszéljen hozzá,bármit,csak hallhassa valaki mély hangját.Már félelmet sem volt képes éreznie,mi lesz,ha eljön érte,és mi fog történni,ha a szemei elé kerül saját tökéletesített mása.
Lehunyta összeszűkűlt pupillájú tekintetét,hogy maga elé képzelhesse az Első tökéletes vonású arcát,ám leginkább azt,amely bentrekedt az azt összefonó drótok között.A fájdalmat,amelyet a másodikak negyedik gyártású programja csordított vénáiba. Egyedül meghal. Mi az Első programja...? Mit tesz a Második vázába? Gyengén,vaktában rázta meg vörös tincsei körülfogta arcát,elvétett tátogásokkal próbált emlékezni a robot emberi nevére,valami erőtlen kapaszkodóra; elszorult tüdővel jött rá,hogy elfeledtette saját magával.
Ismét meghatározatlan hosszúságú pillanatláncok követték egymást.Kaparó torka megfeszült,ahogyan fejét a falnak támasztotta,lábait felhúzva,dobogtatva a tiszta padlón,hátha elmúlik a hányingerrel felkavarodott gyomorgörcse.Szerkezetét nem érzékelte már,mintha némán elsüllyedt volna bordái mélyén; ujjai remegve váltak el doboza finoman vésett fafelületétől.
Még ma is érzi a bőrén ömleni azt a jéghideg esőt,mely akkor átitatta az ezüst derengésű,fásult holdfényben fürdőző éjjelt,akárcsak elhurcolásuk estéjén,mintha akkor megtette volna múltjának egyik legnehezebb sétáját.Szinte látja önmaga előtt darabos,koordinálatlan mozgású testét,ahogyan zihálva,nagy erőfeszítések árán végigvonszolja magát az esőáztatta,kihalt utakon,beesve egy elhagyatott,romos ház ajtaján,melybe már csak a meilisi szél vitt néha egy kis életet.Amikor még képes volt emlékezni – pár hosszú hét telhetett el csupán azóta,mióta megtalálták embertelen körülmények között haldokló létét.
Akkor még töredékekben,de emlékezett,hova rejtette múltjának egy kis darabkáját.Zakatolva,öntudatlan kutatta fel az átázott,halott szoba legmélyét,örök csipogású csuklópántjának hangjával,egyre csak roncsolódó fülei visszhangjaival,ahogyan vérfagyasztó,felfoghatatlan berendezése szinte szétfeszítette gyenge bordái ölelését.Még most is emlékszik,ahogyan hajszál híján megölte magát a kis tárgy felnyitásával,a dallamával,teljesen kimerülten,elnyúlva a jéghideg fapadlón,utolsó gondolatai között megrekedve – meddig fog még ez tartani? Mi történik vele? Hogyan fog visszakeveredni a bázisra,azokhoz az...emberekhez? Nem szólt nekik,csak eljött ide.Éhes,szomjazik,fázik,s még inkább a halálán van,mint általában.Össze van zavarodva.Semmit sem ért.
Sehogyan sem jutsz vissza.Itt fogsz meghalni.Épp ahol születtél.
- Csak még egyszer. - Suttogását még saját maga sem hallotta,ahogyan elfakuló érzéseiből visszatérve tenyerét végighúzta a ládika mintáin,megállapítva a tetején lévő lekötözés mentén.Ujjait lassan csúsztatta be,majd rántotta ki egy elrévedt mozdulattal,meggondolatlan vágyakkal telefűzve – főleg a kíváncsiság hajtotta,mert már arra sem emlékezett,miket rejtett még a mélyére -,melyre szerkezete fullasztó megdobbanással válaszolt.
Ne nyisd fel.Fel ne nyisd...!
Az ütemtelen dallam,mely olyan gyönyörű és tiszta,hogy még szíve sem bírta elviselni.
Szuszogó sötétség.
Látása homályba dönti az egész szobát,elforgatott látószöggel,ahogyan vízszintesen fekszik az ajtóval szemben levő alacsony ágyféleségen.A tompa hangok először morajlásokká,majd zúglódásokká fajulnak ütemre zakatoló fülei mélyén,mikor szívdobogása feléled,s újraindítja befagyott vérét.Érzi a feszülést szemei alatt,orra mentén,ahogyan szinte egész arcát átitatja a fémes túlnyomás.
Fogalma sincsen,hogyan került oda,s mióta fekszik borzongó teste öntudatlanul azon a helyen.Szemei ködös fátylan át merednek maguk elé,a sápadt neonfények tengerén át,félig lehunytan,miközben elnyílt ajkai vízért szomjazva szuszognak; kezeiről visszaverik saját lélegzetét,ahogyan arca előtt szorongatja elnémult dobozát,ingével gondosan eltakarva annak megfakult felületét.Zsibbadt gondolatait képtelen akármire is ösztönözni,csupán megránduló szemmel kezdenek apránként szivárogni tudatába az elmúlt,napokká nőtt órák emlékei,a viaskodása,eredményre nem jutott kérdezz-felelek játéka,majd a megmagyarázhatatlan űr - leginkább a kétségbeesés,hogy akármikor eljöhetnek érte; a vágyódás,hogy végre jöjjön valaki,és menekítse ki az egyedüllét mozdulatlanságba taszító rabságából. |
[568-549] [548-529] [528-509] [508-489] [488-469] [468-449] [448-429] [428-409] [408-389] [388-369] [368-349] [348-329] [328-309] [308-289] [288-269] [268-249] [248-229] [228-209] [208-189] [188-169] [168-149] [148-129] [128-109] [108-89] [88-69] [68-49] [48-29] [28-9] [8-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Új bejegyzés
Frissítés
