Új bejegyzés Frissítés

2009.09.18. 19:45 Coozen Sana

Fejét megdöntve hallgatja végig a gyűlölettel mélyen átitatott szavakat és a számára érthetetlen indulatot, melyek hangszövevényei szinte testébe fagyasztják tompán lüktető ereiben rekedt vérét. Szíve egyre inkább lelassul, ahogy meredten néz szembe a sötétséggel, szemhéját félig pillantására engedve, hogy ne tükrözzön olyan elrettentő arckifejezést, mely az imént még elridegült vonásait uralta. Hidegvére most elképesztő súlyossággal borul rá, mintha a testére helyeztek volna egy átláthatatlan sötétségű fátylat, melynek biztonságot sugalló mélye megvédené őt minden külső fájdalomtól, csitítón simogatva megrepedt lelkének kínzón feltépett sebeit. Lassan magasodik fel, egyik remegő kezét zsebébe csúsztatva, hogy apró, ovális alakú piruláiért nyúljon, melyek csökkentik a testében üvöltő fájdalmat, mely, mint egy dühödt vadállat készül felszakadni fájdalomittas kiáltásában. Ő azonban elkeskenyített ajkakkal tartja meg magában minden vívódását, miközben gondolatban maga elé vázolja a szoba képét, egy könnyed mozdulattal nyelvére helyezve a világoskék színű gyógyszert. Tehetetlen tartással figyel a föld felé, míg várja, hogy a keserű anyag elolvadjon ajkai között, majd egy bizonytalan lépéssel indul meg előre, mint aki a fesztelen járás alapvető dolgait próbálja újra tanulni. Egy percnyi figyelmet sem szentel az utolsóként elhangzó mondatokra, melyek a nő majd a már ismert férfihang torkából törnek elő. Az éjsötét átláthatatlan ösvényében csupán hallására összpontosít, mintha azok könnyű támaszt nyújthatnának tompán visszhangzó, imbolygó lépteinek. Percekbe telik, mire megérzi maga körül a folyosó fölé magasodó ürességét; ujjainak hegyével gyengéden tapintja ki a falakat, mint aki attól tart, hogy bármikor megrepedhetnek, s szikláinak kegyetlen ereje örökre eltemetheti meggyengült testét. Az érdes falaktól kérve segítséget szaporázza meg lépéseit, majd mikor a fiú léptei elhallgatnak ő is megtorpan, alig néhány méterre a falat támasztó meilisi mellett. - Nem. Nem okoz. – taglalja válaszként hűvös szavait bosszantó kimértséggel, csak, hogy megmutathassa, nem Daniel az egyetlen, aki képes jéggé fagyni saját szavainak börtönében.

2009.09.18. 15:32 Daniel Barth

Fájdalmas mosolya határozatlanul ül ki arcára, ahogyan a tartózkodó szavakat meghallva a sötétben, némán megingatja a fejét. - Érdekes, hogy a nővérednek is ugyanez volt a neve... – jegyzi meg halk, érdektelen hangon, csak egy mellékes megjegyzésként, melynek tulajdonképpen semmi jelentősége. – De ha nem akarod, ne mond el. Értetlenül összeszűkülő szemeit fáradtan emeli fel a földről, jobb karjával megremegve szorítja össze roncsolódott vállát, ahonnan a kötések ellenére is szivárog még mindig megállíthatatlan vére, még vörösebbé festve fekete kabátjának megkopott anyagát. Megviselt vonásait undorodva keményíti meg az elhangzó szavak hallatán, felsebzett ajkainak íve némán remeg meg az évek óta elfojtott dühtől, mely most újra és újra a felszínre kívánkozik törni. - Adottság, ugye? – sziszegi elhűlten, miközben indulatos mozdulatokkal löki magától arrébb a kabátját szorongató lányt; fakó szemeiben vészjóslóan csillannak meg gyűlöletének újra feltörő szikrái, ökölbe szorult keze tompán megremeg az újra és újra visszafojtott érzelmektől. – Remek. Akkor vedd át a helyem, és legyél a legerősebb harcos. – hangtalanul áll fel, majd meggyötört lépteivel lassan kilép a kórteremhez hasonlító szoba ajtaján. - Ha akarsz valamit, akkor vonszold ki magad. Remélem, ez még nem okoz nehézségeket. – megremegő hangja hirtelen veszi fel természetellenes nyugodtságát, palástolt érzései újra elzárkóznak lelkének legmélyebb, lezárt zugában, ahonnan képtelen többet kiengedni őket. Ahogyan elhalad a földön veszteglő Mizuki alakja mellett, szemrehányó tekintetét némán emeli rá, fájdalmas pillantása némán kalandozik végig annak lágy vonásain. - Tudtam, hogy nem lett volna szabad megbíznom benned. De legalább az a néhány óra, míg azt hittem, minden megváltozik, az igazán jól esett. Köszönöm neked. Ha ezt akarod, nyugodtan add csak fel az életed. Úgysem tudlak róla lebeszélni, nem így van? – akadozva lép tovább a halványan kivilágított folyosóra, fáradtan dőlve neki annak hideg falához.

2009.09.18. 14:31 Mizuki Sawa

Némán figyeli az előtte zajló eseményeket. Mindent lát, hall és érzékel, mégis mintha a semmiben lebegne, nem venné körül senki és semmi, mitnha egyedül hagyták volna a fájdalmával és a magányával. Csak pár szónak sikerül áttörnie hozzá. - Miért ne? Miért nem engeden, hogy meghalljak? Soha nem kértem, hogy ments meg, se múltkor, se most, nem terhel téged a felelőség, hogy vigyázz rám, emiatt nem kell aggódnod. Mindenkinek jobb lesz így, hiszen senkinek nincs szüksége rám. Se Meilisnek, se neketek, de... de még neked se. - Megtörten hajtja le a fejét. Nem érz magában elegendő erőt, hogy akár csak az ujjait megmozdítsa. Tisztában vana  tudattal, hogy most már nem tarthat sokáig, hogy neki most már bármikor vége lehet. De nem lesz az úgy jobb? A többiek boldogulnni fognak, és akkor egy boldog élet várhat rájuk. Természetellenesen lassan emelte meg a fejét, és a két alakot figyelte maga előtt. Ismerősnek tünt neki a helyzet. Tudta jól, milyen volt, amikor a fiú vele volt ilyen, és azt is tudta, hogy mi lett a vége. Hirtelen tört rá az érzés, hogy véglegesen elvesztett mindent, az utolsó dologig, ami még maradt neki. Nem akarta elviselni a tudatot, hogy nem maradt neki már semmi, de mégis, most, közel a véghez élénkült fel az összes érzéke. Megpróbált fel állni, csak még egyszer, csak az örök emlékezetébe akarta v´sni, azt az időt, az alkalmat, amikor igazán boldog lehetett. De a sors ellene votl, amitn felállt, érzte, hogy milyen bizonytalanul áll, és rögtön össze is csuklott. - Sajnálom, hogy csalódnod kellett bennem... De remélem tudod, hogy milyen hálás vagyok azért, amit átélhettem neked hála... - Nehézkésen vette a levegőt, de még így is, talán az utolsó lélegzetvétellel, megpróbálta elmondni Danielnek amit akart. Maga sem tudta, hogy miért van ennyire kész. Nem emlékezett, és nem tudott már semmit.

2009.09.17. 22:50 Coozen Sana

Megfáradt tekintettel néz maga elé, elsápadt, hófehér bőre érzéketlen maszkot fest arcára, melynek sivár falát - mely mögött igazi lelke bújik meg - lehetetlen lenne feltárni. Karját lassan, megremegve engedi le, miközben eltágított pupillái látványosan megrezdülnek egy pillanatra, amint kézfeje az előtte térdelő fiú jobb vállába ütközik. Egy visszatartott sóhajjal memorizálja a fiú térdre eső testhelyzetét, melynek koppanása szinte hallhatatlanná enyészett gondolatainak töretlenül száguldó zsongásában. Az elhangzó kérdésre nehézkesen magára erőltet egy mosolyt, szemei a távolba révednek, mintha nem is a szavak, sokkal inkább egy múltbéli kép festette volna ajkaira azt a könnyed, rég elfeledett ívet. Tekintetében azonban kivehetetlen titok marad merengése, hiszen elvakított pillantása minden pillanatban ugyanolyan távolra tekint, mintha a jövőt vagy a múltat pásztázná, s egy pillanatra sem állna meg, hogy a jelenre fókuszáljon. - A nevem Sewin... Sewin Sana. – burkolja sajátját tartózkodóan húga nevébe, mint aki attól fél, ha felfedi igazi nevének nyers valóját hibái egyszerre tódulnak fel leplezhetetlen sebezhetősége mellett. Szemei még mindig gyerekes, rácsodálkozó kerekséggel figyelnek a külvilág felé, teste alig mozdul, ahogy mellkasával kissé előrébb billen, minek mozdulatára újra érzékelhetővé válik a vállára helyezett, súlyos tenyér. - Azt kérem, hogy taníts... Daniel. – leheli a nevet a fiú füléhez hajolva, mintha titkot sugallanának tompán remegő, izgatottságot sugárzó szavai. – Te lehetnél a legerősebb harcos. Mert képes vagy uralkodni magadon és sohasem gyengít a szenvedés látványa. Hát nem érzed az adottságod előnyeit? – elgyengült ujjainak szorítása ökölbe szorul a fiú véráztatta kabátján, ahogy egy gyengébb rántással pár rövid pillanatra közelebb vonja magához; követelően, mintha ezzel is nagyobb hangsújt fektethetne színtelen mondatainak egészébe.

2009.09.17. 22:15 Khiara Laken

Elméje minden mohó rezdülésével issza a hozzá csapódó kérdéseket és információtöredékeket, melyeket éles hangon keltenek életre körülötte az emberi tónusok. Gyorsan kúszó árnyéka hol eltűnik, hol felbukkan az átjáró kígyószerű falainak nyújtózásán, mintha a lámpasorozat fényei űznék messzire az ében sziluett érinthetetlen alakját, hogy azután az visszatérhessen, s újra végigfuthasson hűséges és önzetlen követőként maga mögött.  Mellkasának kimerevített íve remegve emelkedik magasra egy megszorongatott sóhaj közepén, ahogyan tisztán fénylő szemeiben egy földre borult alak tükörképe akarna tetszelegni, azonban mint egy üvegburok mélye, egyszerre taszítja és nyeli el jeges tekintete az ismerős lány körvonalait. Elrévedve torpan meg a földfolyosó szájánál, miközben füleiben ércesen cseng össze egy katona hozzá intézett suttogása, mely egyszerre válik olyan gonosszá  képzeletbeli szárnyalása közepette, hogy lelke egy csapásra mintha elolvadna a körülötte önkéntelen rezgő, emberi érzelmek és arcok félhomályba fúlt tüzében. A hang visszhangokat szül fémvázának cellalapjai közt, elvegyülve az elvonuló dobogásokkal, s még ha a szavakat értelmét fel sem fogja, a lejtés, a tónus olyan mértékben fürdik a félrobotként őszintén fel sem tűnt hamisságban, hogy újra érzi a fullasztó gátat, mely örök határt húz közöttük. Érzi, hogy roboti teste már-már olyan tökéletesen átadta magát Meilis felszabadításáért, s hogy mindenki helyes  megoldásának ütköztetése távolabbra úszott tőle egy szívdobbanásnyi idő alatt, mint azt gondolta volna.  Ajkait lágyan elnyitva lép közelebb Mizuki földre rogyott alakjához, fejét oldalra gördítve, mintha mereven elnézegetni kívánná a test megtört valóját, úgy tűnve, hogy a következő pillanatban már tovább is áll. Értelmetlen gondolatok születnek fejében – vajon mennyi idős is lehet pontosan, mi lesz, ha végleg meghal, elkezdett-e már hajnalodni -, miközben karját némán, kínzó lassúsággal emeli a lány felé; nem guggol le mellé, csak a kezét nyújtja érte a lehűlt levegő finom zsivajában, mintha ezzel azt vésné az ígéret kövébe, hogy segíteni fog.

2009.09.17. 20:19 Daniel Barth

Jeges, érzéketlen pillantása néhány percig elveszik az előtte veszteglő alak korom fedte vonásaiban, akaratlanul is elhúzódva tőle, mikor az felé nyúl. Fáradtan sóhajt fel, meggyötört, hangtalan mozdulatokkal lép egy aprót hátrébb, megremegve tartja meg egyensúlyát erőtlen lábain. - Sok szerencsét hozzá. – hideg szavainak rekedtes, mély tónusa kissé mégis megremeg, tekintetét hirtelen kapja vissza a megtört lány alakjára, mintha most fogná csak fel összezavarodott tudata tettének tonnányi súlyát. Fáradtan lép vissza, elbizonytalanodva támasztja meg magát gyengén hozzáérve a lány vállának, megremegő térdei azonban ennek ellenére minden előjel nélkül csuklanak össze alatta, mitől tompa koppanással esik térdre. - Ha kell valamiben segítség, szólj. – Elhaló hangja alig érthetően szűrődik ki összeszorított ajkai közül, megfáradt vonásai egy pillanatra mintha mély undort éreznének saját maga iránt. – De a nevedet legalább elárulod...?

2009.09.17. 18:03 Coozen Sana

Élettelen pillantással mered a hirtelen felnyílt szemekre, melyeknek fakó, tükörtelen mélye szinte pengeélként hatol látóidegeinek szövevényeibe. Egy pillanatra összeolvadnak benne a felhangzó szavak, mintha a hosszú láncot alkotó mondatok eggyé málnának egy örök kapocs súlya alatt, melyeket most a sebzett ajkak formálnak puszta valósággá. Nem lát a hang mögött értelmet, csupán az alig váltakozó hangszín tónusait érzékeli, ahogy azok könnyed lepelként fogják körül testét, bűvkörükben tartva ájulás szélére sodort tudatát. Pillantása önkéntelenül is elterelődik a gyilkoló szempárról, ahogy megérzi íriszéből kiindulva a belenyilalló nedvességet, mely mintha valós könnyek formájában törne elő összeszorított szempilláinak mélyéről. Észre sem vette, mikor hunyta le a szemét, de egy pillanat leforgása alatt sötétedett el minden, ahogy megremegő ujjait szemének ívéhez emelte. Pislog egyet, de mintha lezuhant szemhéja moccanni sem bírna, pedig ujjának hegyével tökéletesen érezte szempilláinak erőtlen felnyílását, s záródását, melyek lágy szálaikkal érintették meg fájdalomjárta bőrét. Hirtelen kezdi kapkodni a levegőt, ahogy többszöri felnyitásra sem észleli maga körül a világot, a tompa fény derengését, a neonok átható hangulatát, s nem látja többé a hálás Meilisiek arcát sem, kiket a távoli ovális szegélyez a folyosó végén. Megérzi, hogy könnyei patakokban folynak végig arcán, azok sértő vonalai most mégsem tűnnek olyan súlyosnak, mintha véreznének. Legszívesebben feloldaná a szemét tartó béklyót, hogy, akár egy pillanatra is, de láthassa tényleg valódi, kristálytiszta könnyek patakzanak szemeinek mélyéről, a mindig feltóduló sűrű véráram helyett. Homlokában egytaktusú monotonsággal lüktet szívének természetellenesen nyugodt hangzása, melynek visszhangzó dobbanásai érzékeibe fészkelik magukat, hogy hallása egy percig tartó zúgó sípolás után még észlelhesse a számára tompának hallatszó, mély hangokat, s a háta mögött felhangzó kimért lépteket. - ...meghalni... Ez mégis mivel jobb annál? – hihetetlenül önzőnek érzi a kérdést, ahogy fejét tehetetlenül mozgatva néz szembe minden oldalról a sötétséggel, melynek burka nem akar látómezejéből tisztulni. Hirtelen pánik önti el testét, de szíve csitíthatatlanul dörömböl egyhuzamban, lassan, mintha nem is érzékelné testének megriadt imbolygását, melyre lelkileg sohasem volt eléggé felkészülve. A gondolat, hogy minden elveszett, s nem érez semmi mást csak az üres fájdalmat, teljességgel megszédíti, mintha valami egy rántással tépné ketté belülről, s húzná le magával egy olyan alvilágba, ahol a szemben nyugvó lélek súlya örökre megszűnik létezni. Ledermedt, kinyújtott karjával megpróbálja kitapintani a fiú arcát, csak, hogy megbizonyosodjon róla, nem veszett el teljesen; ugyan ott van, mint néhány pillanattal ezelőtt, mikor a Világ színes képe még érzékleteit mutatta. - Nem tudom, hogy jó döntés volt-e. De akár igen akár nem, megbirkózok vele. – még önmaga is elcsodálkozik a torkából előforró szavak hangsúlytalanságán ahogy alig észlelhető remegéssel sóhajtja a szavakat, melyek élébe készakarva próbál határozott hangzást rejteni.

2009.09.16. 22:26 Khiara Laken

Tüzetesen pásztázza a furcsán tökéletes testet a piszkos tükörben, melyben még a gyenge fény is csak koszos fásultsággal képes megtörni, mintha a felületén égő, rezgő neonlámpák mása gondolatai remegését vetítenék maga elé szemei által.  Ezerszer kihűltebbnek, és még annál is üresebbnek érzékeli a vázat kívül-belül, még annak ellenére is, hogy agya most csordul a rászakadt információktól, és a tudattól, hogy hamarosan be kell végeznie azt, amit neki szántak; mintha nem is ő lenne többé, ahogyan magához vesz az összeválogatott, rásimuló ruhák közül párat, s alakjára húzza olyan kínzó lassúsággal, hogy a kódokba írt szimulálások közül a bűntudat nyomja arcára bélyegét, összeszoríttatva vele ajkának vonalát. Mintha egy feneketlen kút nézne farkasszemet félhomály burkolta szemeivel, mely mint egy tátongó szakadék, festi rá az üveges tekintetű ürességet, s azt a kavargó lelket, ami akár Meilis is lehetne, aki ugyanígy érezheti most magát Norlana alatt, ahol még a levegő hűvösségének is természetellenes súlya van.  Pillantása sarkából is látja felnyílt dobozának fakeretes alakját, melynek mélyére beejtette az apró, fekete tárgyat, amit zsebe legaljáról halászott elő; a töltény elveszett a papírtenger fogságában, még egy elhaló koppanást sem hallatva maga után, mintha a néma ládika tovább akarná bolondítani érzékeit, elhitetve vele, hogy pusztán csak ő süketült meg.  A csilingelő, szívszorító hangsorozatnak nyoma sincsen; tiszta éneklése alább maradt, s képtelen visszaemlékezni rá, mikor hagyhatta el doboza lelkét, mikor sérthette meg ennyire, hogy az eddig élő, idő sebezte emléktárgynak meg kellett halnia. Dühödtséget, elkeseredettséget és érthetetlenséget kéne éreznie, azonban a mellkasába épített szerkezetének erőteljes ritmusát fogja csak fel, melyhez most elérhetetlenül nem tud társítani semmifajta emberi érzelemtöredéket, annyi jelentése lehet a szív megindult dobogásának.  Minden feltűnőség és feszélyezettség nélkül nyújtottak át neki új fegyvereket, melyek most magára csatolva foglalták el a helyüket. Képtelen visszafele tekinteni ebben a pillanatban, mintha felgyorsult volna körülötte az élet, mely talán az örökléttel párosulva ütötte fel a fejét minden mozzanata árnyékában. Egy hideg mozdulattal csapja le a hangtalan emlékőrt, hogy magához véve kiléphessen a szobaszerű helyiség rejtekéből oda, ahol már újból várják őt, mintha kísérni kéne egyre kiegyenesedettebb, egyre erősebb tartású lépteit, melyek az Első mozdulatait idézik.

2009.09.15. 21:44 Daniel Barth

A jeges érintésre kissé összerezzen, mellkasa tompán megremeg, ahogyan erőtlen lélegzetvételei ütemesen követik egymást, az újra és újra oldalába maró fájdalommal egybeolvadva, arcára mégis kiül az a nyugodt hűvösség, az az érzelemmentes ábrázat. Egy pillanatra reflexszerűen hunyja be szemeit, mikor tekintete kikerül szürke tincseinek takarásából, azonban egy halk, fáradt sóhaj után apró résnyire tágítja őket, majd lassan egyre jobban láthatóvá teszi fakó szemeit, mintha félne a következő pillanatoktól. - Annyi időt elpazaroltam. Elpazaroltam arra, hogy megkeressem azt, akin végre bosszút állhatok mindenért. És csak most jöttem rá, hogy tulajdonképpen nem is ez a célom. Ha felszabadul Meilis, akkor képes leszek megbocsátani neked. – a tekintetében tükröződő gyűlölet fénye lassan halványul el, ahogyan a fakószürke szempár belevésődik az övéihez kísértetiesen hasonlító nyugodt vonásokba. - Nem akarsz meghalni... Ez mégis mivel jobb annál? – suttogja elhaló hangon, akadozva elfordítva a fejét, mitől szürke tincsei újra átláthatatlan függönyként ereszkednek vissza szemei elé, eltakarva fájdalmasan megcsillanó, összeszűkült pupilláit.

2009.09.14. 22:31 Coozen Sana

Szíve úgy pumpálja hevesen lüktető ereibe égetve perzselő vérét, mintha belső vérzése lenne. A kín melyet hirtelen érez, és karmazsin szín vérének íze, mely újra elfedi ízérzékelését, újabb fojtott köhögést idéz elő tüdejének mélyéről, összeszorított ajkai közül, miközben a fiú lassan magának támasztva álló helyzetbe emeli. Tenyerét felsebzett szájához tapasztva tűri az érzést, hogy ajkai közül előserkenő vére szabad utat törjön magának gyenge ujjainak résein, egészen a kiszikkadt betonföldig csorogva, apró, formátlan cseppekben terülve szét annak porfedte felszínén. Tiltakozni akarna, megmerevedett karjai esetlenül remegnek meg a fiú sérült vállán, miközben egész alkarját fájdalomtól fűtve próbálja kicsavarni, hogy enyhítse a mellette lévő testre gyakorolt súlyt. Ahogy megérzi a pad jegességét akadozva meghajló térdei alatt, hirtelen tör utat magának hatalmas lélegzete, melynek nyomán utolsó vércseppjének élénkpíros sávja is előserken, állára gördülve, hogy végül horzsolásokkal tűzdelt combjaira peregjen. - Tudom mit akartam. – leheli erőtlen, elfulladt rekedtséggel maga elé meredve, mint aki szándékosan kerüli a fehérhajú fiú pillantását. – Akkor rettentően értelmetlennek láttam, hogy továbbra is életben maradjak. Szánt szándékkal engedtem volna, hogy kioltsd az életemet. – nehézkesen nyel egyet, fejét még előrébb hajtva, egy újabb rátörő köhögő rohamtól tartva. - És most nézz rám... Szánalmasabb és gyengébb vagyok, mint valaha. Mégis élni akarok. Meilisért. Te is emiatt élsz és küzdesz, ne is tagadd. – néz fel hirtelen makacs megtörtséggel, de pillantása egy másodperc töredéke múltán már a távolba réved el. - A Te világtalan szemeidben is ezért csillog az élet utolsó szikrája. Az otthonod miatt. Kezét akadozva meghajlított lábai mellé csúsztatja, hogy nehézkesen feltornázhassa testét addig, míg másik kinyújtott karjával el nem éri Daniel arcát, melyet könnyeden érintve az álla alatt húz maga felé, hogy visszaülhessen; még mindig nem biztos abban, hogy huzamosabb ideig képes lenne önerőből mindkét lábán megmaradni. A fiú kényszeresen előrehajolt alakjára pillantva hasít újra belé a tudat, hogy a vele szemben álló talán még rosszabb állapotban lehet, mint saját maga, így csupán csak felületesen érinti a fiú lázótól izzó bőrét, ujjait egészen a szemeibe lógó tincsekig húzva, melyeket egy zavartalan mozdulattal mozdít arrébb a fakó tekintet elől. - Ennyivel tartozom neked. – suttogja elrévedő hangon hirtelen hunyva le szemeit, hogy maga elé képzelhesse a rá váró örökös sötétség korom festette tájképét, mely legnagyobb meglepetésére félelem helyett a legmegrengetőbb nyugodtság érzésével babonázza meg. Ezüstfehér szempillái gyengén rebbennek meg, ahogy lassan felnyitja szemeit, felfedve acélszínű íriszét a tompa fényben.

2009.09.14. 21:39 Daniel Barth

Némán hajol le az ezüsthajú lány előregörnyedt alakja után, majd átvetve annak karját nyaka körül, megremegve feláll. Fogait összeszorítva tűri, ahogyan annak súlya sérült vállára nehezedik, összecsuklani kívánó térdeit feszesen próbálja megtartani, miközben bizonytalan, apró lépésekkel egy széles pad felé navigál, odasegítve a sérült alakot. - Rendben. Akkor egy kis időre túlteszem magam rajta. Pedig először nagyon elszántan akartad elhitetni velem, hogy az lesz a legjobb, ha a szemedbe nézek, ha megvakítalak... ha megöllek. – nyugodt, halk szavai susogásként verődnek vissza a falakról, kísértetiesen megtörve a néhány pillanatra beálló csöndet. – Ha még mindig ezt akarod, akkor tedd meg. Nézz a szemembe. – fordul végül a nő felé, egy fájdalmas fintort vetve felé. Rám már csak egy vár... a halál. Hangtalan mozdulatokkal fordul Mizuki elesett alakja felé, egy megdöbbent sóhajjal nyugtázva, hogy a lány még mindig a közelében van. - Nem... Nem adhatod fel! Nehogy megint fel akard adni! – kissé éles szavai halkan sípoló lélegzetvételekbe torkollik, képtelen több szót kiejteni felsebzett ajkain, csupán megfáradt lélegzetének apró sistergését lehet hallani, ahogyan összeszűkülő tüdeje kétségbeesetten ellenkezik a vérveszteség ellenére kimondott heves szavak ellen. Összeszorított fogakkal küzd a szívébe újra és újra markoló fájdalom ellen, miközben szürke tekintetét lassan elfordítja Mizuki felől, várakozóan az ezüsthajú alakjába vésve.

2009.09.13. 21:21 Mizuki Sawa

Egész idáig alig észlelt valamit maga körül. Fogalma sincs m itörtént, hogy került oda, ahol van. Az utolsó, amire emlékszik, hogy Daniel  mellett térdelt, aki nem volt túl jó állapotban. Daniel. Hirtelen elfogja a nyugtalanság, és a félelem, de amikor meghallja a hangját egy csapásra múlnak el ezek az érzések. Bár egy szavát nem értette, érzékei még mindig elég tompák, semmi nem jut el a tudatáig, ami történik, annyit azért sikerül leszűrnie, hogy nincsenek egyedül. De azt, hogy vajon ellenség, vagy társ, azt már nem tudja megállapytani, nincs hozzá ereje. Az első, amit megérez, a gyötrő, már jól ismert fáradtság. Mikor is olt, hogy utoljára aludt? Meg nem tudta volna mondani. A napok összefolytak, nem volt különbség köztük. Csak várt. Várt, hogy mikor lesz vége mindennek, mikor csitulnak el a szenvedések véglegesen, ami egyben talán az élete végét is jelentené. Megint ez a jól ismert érzés. A vágy, hogy bárcsak ne élne. Csak halványan derengett neki, hogy miért is mondott le egy időre, mégha oly rövid is volt, a vágyról, hogy maga mögött hagyhassa ezt az életet. Volt valaki, aki reménnyel töltötte el, de most már ez sem volt. Azt se tudta, hogy tényleg lemondott-e erről, vagy csak össze van zavarodva. Bár ha valaki végig nézett volna rajta, biztos, hogy a másodikra tippel. Lábaira mintha csak parancsra, megadták magukat, és úgy rogyott össze ott, ahol éppen állt. Még csak nem is erőlködött, hogy kezeivel tompítsa az esést, így elég hangosan és fájdalmsan landolt a földön. Könnyei patakszerűen folytak, hogy aztán arcáról a földre csöppenjenek kisebb tócsát képezve lábai előtt. - Nem, nem akarom... Nem akarok mindenkinek szenvedést okozni... Én... én mindig csak segíteni akartam... De képtelen vagyok rá... Senki sem veszi a hasznomat... Rám már csak egy vár... a halál... Halkan suttogva ejti ki a szavakat. Olyan, mintha nem is az övéi lennének, de mégis túle származnak. És olyan komolyan hangzanak, hogy még ő maga is elhiszi, hogy így van.

2009.09.12. 22:55 Coozen Sana

Hitetlenül vonja össze szemöldökét a vádló szavakra, melyeknek élére tehetetlen testtartással húzza vissza oldala mellé élettelen karját. - Ha többet jelent, akkor ne azon fáradozz, hogy gyűlölj, hanem azon, hogy tegyél is valamit, hogy ez a kóceráj életben maradjon... - leheli válaszul megremegő szavait, ahogy arcát megkeményítve próbál elkeseredett arckifejezéséből határozottat varázsolni. Csak elhangzott mondata után ütközik meg benne a gondolat, hogy mindez akár neki is szólhatna, azonban saját magáról ezt képtelen lenne beismerni. Szívében még mindig súlyosan nehézzé vált önző haragját érzi a robottal szemben, sokkal inkább Norlana iránti személyes érzelmei, mint szilárd gépteste miatt. Igazságtalannak tartja, hogy olyasvalaki adjon nekik utasítást, aki már többször is megmutatta magáról megbízhatatlanságát, és makacs vonzódását egy olyan lényhez, akit a Földi város minden lélegző embere a halálba kíván már hosszú évek óta. A rátörő ingerültségtől hangosan tódul fel tüdejében a testében felhalmozódott szennyezettség maradéka, mely fuldokló köhögés formájában hagyja el újra ajkait. A megroppanó, torokszorító érzésre reflexből kapja felsebzett tenyerét sérült mellkasának fájdalomtól felsikoltó bordáira; teste előre lendülve görnyed meg a hirtelen belé hasító, elviselhetetlen fájdalom súlya alatt. Pillanatokra hagy ki lélegzete, ahogy teljesen eltűnik a külvilág, s fél térdre ereszkedve próbál leülni, hogy lábai idő előtt össze ne rogyjanak alatta. Arca hevesen lángol, melyről nem tudja megállapítani, hogy a hirtelen rátörő szégyentől, vagy felszökő lázától van e, vére azonban szüntelenül lüktet felforrósodott, meggyötört arcának izzásában. Ebben a pillanatban még az előtte álló fiútól is képes lenne bocsánatot kérni az imént elhangzott, vádló szavakért, mikor neki kéne megalázkodnia előtte, régvolt hibáiért bocsánatot kérve, mely eddig makacs öntudata miatt nem tudott kibukni elfojtott, megfélemlített lelkéből. Nagyon jól tudja, hogy nagy szavakkal játszik, s hogy Meilis felszabadítása korántsem lesz olyan könnyű, mint ahogy azt bárki ebben a pillanatban, étel, védelem és gyógyszerek közt gondolná.

2009.09.12. 18:03 Khiara Laken

Néma hévvel figyeli a körülötte zajló dolgokat, melyeknek minden képkockája most lehetetlen lassúsággal fagyasztja be magát a központi vezérlésű, merev és hideg agyába. Már a szimulálásra sem képes ráhangolódni, ahogyan tekintete végleg ellágyul, ezzel mégis még idegborzolóbb hangulatot kölcsönözve a sötét és fényes homály burkolta falaknak, mintha azt sugallná, soha sem tudhatják, mi következik az egy csapásra egyhangúan elfedett valóságban. Bent csodálattal töltik őt el az emberi pillanatok, a reményteli csókok és ölelések, újabb képek és kifejezések formájában magához véve őket, melyek tudatában csak még keservesebben ereszkedik rá fémtartozékainak és roboti ridegségének ólomsúlya, egy pillanatra kegyetlenül éreztetve vele teste megalkotójának a hiányát.  Coozen szavai erőteljes melegséggel árasztják el, mintha langyos vízzel öntötték volna őt nyakon, elgyengítve vázának ottlétét; magától értetődik a felszabadítás, azonban a gyűlölet teljes szavak, melyeket válaszul a vak férfi ejt ki felsebzett ajkai közül, egyszerre rombolják szét reményteliségét, robotosságának üressége felszívva a lángoló utálatot, melyet, hogy sietve eltaszítson magától, menekít ki egy indulatos ökölbeszorítás útján. - Nem mondom többször, hogy lássátok el magatokat. Visszajövök, kaptok új ruhákat és élelmet is, utána szabadon azt tehettek,  amit akartok. - szomjas hadarásából is tökéletesen ki lehet venni mondatainak áthatóságát, ahogyan füleiben felhangzik az átjáró elejéről beszűrődő dobogás, melyre szíve is fémesen kondul meg, megindítva lábait a sötétségben merengő alagútban. A csoport egy része mellette halad el a kórterem felé, önként futva a sebektől némán sikoltó, fájdalomban égő emberekhez, hogy segítsenek a hirtelen feltódult kavarodásban; jobb felkarjába emberi durvasággal markolnak bele, tompán éreztetve vele a kissé még nedves ing anyagát, ahogyan kihúzzák őt a fehér neonoktól vibráló centrum burokszerű köríve alá, melynek levegőjébe most csupán a némán vizslató katonák visznek rezdüléseket és életet.  Az idős harcos - akinek erős szorítású keze még mindig sajátján pihen -, gondterhelt ráncokba szaladó arca múlón kavarja fel a mellkasában keringő emlékfoszlányt. A deres hajú, tiszteletteljes kiállású ember egy azok közül, akik rátaláltak halála után, amikor még csak kisebb létszámban mozgolódott a lázadó szervezet; jeges szemei sarkából többek érthetetlen arcával találja szemben magát, az ismerősökén mégis egyfajta érdeklődés és büszkeség  játszik, melynek látványa most teljesen magával ragadja, emiatt csak tompán felfogva a neki szegezett szavakat. - Mi ez a gönc rajtad?!... - a mély basszus játékosságtól és a viszontlátottság okozta örömtől cseng, mintha apja szólt volna lányához; a lejtésbe azonban rejtett izgalom fészkelte be magát, nevetségesen ellentmondva a felelősségre vonással, a felharsanó haraggal, a felindultságból fakadó undorral, melyet robot embertől várhat a halál mellett.  Kerekre tágult szemekkel keresi az elfojtott forrást, a katona pillantása azonban tökéletesen hiányt szenved ezektől, érthetetlen módon helyet adva a túlfűtött kíváncsiságnak, a győzelem előtti, mohóságban úszó vonásoknak, az elvakultan dagadó mellkasnak, mely számára láthatóan csordul az érzelmek tüzétől. Magán érzi a pásztázó méregetéseket, miközben továbbra is neki szegezett hangokkal és kérdésekkel tarkítva vezetik őt el egy másik átjáró irányába; talán még egy üvöltésen és a testébe leadott sorozatlövésen is gyorsabban túltette volna magát, ez a gyötrő hamisság  azonban most acélerősen szorítja ketté torkát, mintha műszíve ostromolná dühödten fémvázának egyre erősödő ívét, jelezve keserű ottlétét a Világnak.

2009.09.11. 22:49 Daniel Barth

Némán hátrál egy apró lépést, mikor az ezüsthajú nő közelebblép hozzá, élettelen karja megremeg, ahogyan megérzi az óvatos érintést vörösen csillogó kabátjának foszladozó anyagán keresztül is. Meilis fölszabadul. Visszaszerzem a látásodat. Fejében szüntelenül visszhangoznak a szavak, azoknak elcsukló, halk hangját most mégis gúnnyal telt, kínzóan éles mondatoknak hallja. - Csak egy okot mondj, amiért meg kéne bíznom benned... – sziszegi maga elé fájdalmas, elhaló hangon, miközben gyűlölettől izzó szemeit kritikusan húzza össze, ép kezével még mindig a mellkasa előtt feszülő kabát anyagát szorongatja, s harciasan küzd a talpon maradásért.– Először a halálba küldesz, és most meg felajánlod a segítséged? Attól, hogy nem öltelek meg, ugyanúgy gyűlöllek, ahogy eddig. Nem azért nem tettem meg, mert nem akartam. Ha nem lenne olyan fontos nekem is Meilis jövője, akkor... Akkor már első alkalommal sem haboztam volna. Én ráérek. Ez a kóceráj sokkal többet jelent nekem, mint a saját sorsom.  – rekedtes, megremegő hangja egyre halkabban visszhangzik az üres folyosón, ahogyan szürke tekintetébe újra visszatér az a nyugalom, melyet néhány percre puszta gyűlölet, és visszafogott indulatok váltottak föl. Vállát fáradtan támasztja neki a hideg falnak, sípoló lélegzetét némán hangtalanná fojtva, miközben kezéből lassan kiejti véráztatta kabátjának elkopott anyagát, újra átkarolva élettelen karját.

2009.09.10. 22:10 Coozen Sana

A tompán fénylő neonok kísérteties hangulatot adnak a kórteremnek, ahogy felfelé törő fénysávjaik halovány színáradattal rajzolják ki a falon húzódó töréseket és repedéseket, melyek mintha sajátos, jellegtelen figurákkal írnák le az elrejtett bázis történetét. A robot rideg, semmit mondó szavaira hirtelen fogja el a csalódott reménytelenség keserűsége, mely szüntelen fájdalommal kavarog mellkasában, bordái között táncolva, ahogy lelkének szenvedése fizikailag is meggyötri kínnal telt csontjainak megtört ropogását. Elkeseredett, remegő sóhajokat hallat felszakadt ajkai mögül, mint aki ájultan kíván elnyúlni a hideg talajon; tekintete végigvonul a sötét folyosó túloldalára, melynek fényes, távoli oválisában kirajzolódnak az ételért hálálkodó Meilisiek fáradtan derengő alakjai. Fejében lüktetnek felzúgó szívdobbanásai, ahogy annak minden egyes hangja tomboló örvényként hasítja ketté ereinek falát. Némán figyeli egy anya örömkönnyeit, amint két fiát öleli át, arcát hol az egyik hol a másik fejére hajtva, mint aki először pillantja meg hosszú évek után rég elvesztett kincseit. A nő arcán halványan szikrázó könnyek patakzanak, melyeket, mintha a testébe jutó friss víz keltett volna életre, s tett volna olyan emberivé, amilyenről eddig álmodni sem mertek. A hirtelen felcsengő hangokat először távolinak véli, de ahogy a barlang falairól visszaverődnek, s visszhangokat vetnek, úgy fordítja megfáradtan fejét a sajátjáéhoz kísértetiesen hasonlító hófehér tincsek irányába. Szemeit összeszűkítve próbálja felidézni a rázúduló események közt elveszett múltképet, melyet gondolatban ismét felszínre kellett hoznia, ahhoz, hogy szembesülhessen rég elkövetett hibáinak végeláthatatlan sorával. Érzi, hogy szemeibe soha fel nem fakadó könnyek égnek, melyeket - mintha már örökre magába zárt volna - képtelen előcsalni acélszürke lelkének hevesen szikrázó tükréből. Már sivár vérkönnyeit sem képes ontani a tömény fájdalom és elkeseredettség illatával átitatott kórterem falai közt, miközben közelebb lép a Második előtt veszteglő alakhoz, annak sérült karját érintve meg a lehető legnagyobb óvatossággal, mint aki meg akar bizonyosodni arról, tényleg valós-e az, mit szemei mutatnak. - Meilis felszabadul. Visszaszerzem a látásodat. – nyögi maga elé elcsukló hangon, ahogy látszólag saját szavainak súlyába fullad bele, melyeket csak hosszú tétovázást követően bír előcsalni magából.

2009.09.09. 22:43 Daniel Barth

Hangtalan, mégis gyors lépteivel akadozva követi a Második alakját, miközben jobb karjával újra sérült vállát szorongatja. Minden lépésnél oldalába mar a kínzó fájdalom, minek hatására ösztönösen ül ki a hidegség, az az érzéketlen pillantás, az a fagyos aura. Némán lépdel oda az egyik vízzel telt tartályhoz, szürke tekintetét a gyér fényben alig tükröződő mására vetve, majd fájdalmasan felsóhajtva lép hátrébb, hangtalanul dőlve neki a terem falához. Néhány erőtlenül sípoló lélegzetvétel után újra megtartva egyensúlyát az ajtó felé lépdel, majd visszafordul a robot alakja felé, egyenesen annak tengerkék szemeibe vetve megfakult tekintetét, halk, monoton hangja mindeközben alig hallhatóan töri meg a csendet. - Merre találom a kijáratot? – szegezi a nőnek a kérdést; fáradtan támasztva ki magát a falnak, miközben teste tompán megremeg a szívébe markoló égető fájdalom hatására, mely mint egy jelzés terjed szét testében. Fogait összeszorítva kapja kezét mellkasához, szorosan összenyomva szúró tüdejét, némán hallgatva szívének erőtlen dobbanásait, ahogy kétségbeesetten küzd továbbra is, ahogy fáradhatatlanul próbálja életben tartani a harcolni kívánó, megtört lelkét.

2009.09.08. 23:06 Khiara Laken

Elgondolkodva hallgatja saját fülében összecsengeni a már beérő emberek életre keltette fémládák mohó nyikorgásait, a folyamatos zúgások és gyenge morajok csendet átszövő dallamát, ami lágyan vegyül el a közvetlen közelében felcsapó női hangfoszlányokkal. Mélyenszántó hatásának nyomán mintha egy csapásra nőne fel, kiélezve logikáját, mely villámcsapásként sorakoztatja fel önmaga elé a hibákat, amiket vétett a Világ ellen; átértékelődve veszi tudomásul, hogy túl könnyedén  osztogatja és áldozgatja az életét, túl könnyedén  jutott vissza a katonákhoz Meilisbe, túl csúfosan szép ahhoz, hogy a körülötte lévő, elhitetett valóság igaz lehessen, pusztán ne csak egy illúziókép, vagy épp hazugságokkal tarkított mentsvár.  Kiérve a neonfények átitatta helyiségbe vonásai egyszerre válnak kifejezéstelenné, pislogás nélküli tekintetével mégis lágyszívűséget sugároz, ahogyan pillanatokon át csak elrévedve veszi magához az előszült hajú zaklatottságba torzuló arcának minden rezdülését, valódi vért pumpáló szívének csapásait, bordái közt hörgő lélegzeteit, melynek hatására mintha csak tovább akarná húzni az időt, szimulál egy levegő nélküli, végtelen sóhajt.  - Garanciát, azt sehol sem kapsz. - válaszol eltűnődő hangnemben, rideg, keserédes melegséggel. - Nem tehetem... nem tudom  kérni sem tőled, sem mástól, hogy higgy.  Felesleges akárkit is bizonygatni, nem ettől fog megváltódni a Világ. Önszántamból jöttem vissza, mert tudom, hogy van egy pont mindannyiunk  életében, ahol egyet kívánunk.  Mellkasa már-már szétpattan a lehetetlen gondolatok és őrlődések végett; az egyfelől értelmetlen lét tompasága, mely most riadalmakat keltően könnyed lángoló érzelmei nélkül; a küzdelem végének vágyálma, melynek egyik darabját talán ő maga teszi ki. - Lásd el a sebeidet. - Elhalkult hangja tökéletesen élezi ki a súlyt, miközben karja kecsesen mozdul az emberek irányába, mintha mi sem történt volna az elmúlt pillanatokban. Szemei élénken izzanak a félhomályban, tudatva a nővel, hogy ezt a beszélgetést később fogják folytatni.

2009.09.07. 21:29 Coozen Sana

Ahogy a sötétség elnyeli az előtte menetelő, megtört emberi alakokat, s végül saját sziluettjét is, hatalmába keríti beteges paranoiája, folytonos sötéttől és bezártságtól való félelme, melynek mélyén úgy érzi, hogy önmagával együtt mind kiszolgáltatottá váltak Norlana ereje előtt, minek szóvivője csupán karnyújtásnyira állhat tőle, valahol a romos épület tömegbefúlt kavalkádjában. Megfáradt végtagjait megcsapja a lehűlt levegő, mely érzékeibe markolva fagyasztja be testébe a lelkéből felszakadt aggályokat, melyek fegyverének előhúzására késztetik, hogy annak pulzáló neonja egy halovány fénysávot vetíthessen a kézzel fogható, sűrű sötét szívének belsejébe. A rájuk boruló éjszínű bársony eltompulva szakadozik fel körülöttük, ahogy a neonkék fényáradat sejtelmesen megvilágítja kétkedő arcvonásait, pillantásával a Második vázát keresve. - A sebesültek velem jönnek. – hangzik fel a határozott hang, melyre reflexből kapja fel tekintetét, egy pillanat alatt oltva el fegyverének érzékelő fénysávját. Szíve hevesen dobog torkáig nyúlva fel, ahogy keményen küzd a testében rekedt fezsültséggel, mely a félelméből fakad, és az ingerültséggel, mit már indulásuk pillanata óta súlyos mellkasában hordoz. Lendületes léptekkel követi a vörös hajú nőalakot az alagút mélyére, hogy az embereket megkerülve minél előbb elérje jellegzetesre csiszolt, robotias alakját. - Nem fogom hagyni, hogy továbbra is maradj. Hiába vezettél ide, nem hiszek neked. Erősek a szavak, amikkel játszol, de nincs garancia arra, hogy nem csak áltatsz velük mindenkit. – egy pillanatra elhallgat, míg monoton hadarásából vesztett lélegzetét repedt bordái közt megbúvó tüdejébe szedi. – Bizonyítanod kell. Nem csak nekem, mindannyiunknak.

2009.09.07. 19:21 Khiara Laken

Az éjjeli szél nyikorgó suhogásokkal ostromolja a berozsdásodott fémromokat. Önkéntelenül zárja kívülre a katona akadozó hangját, miközben az egyre könnyedebb tartását adó, gerincét helyettesítő vázvonal mentén fut végig az áramszerű, érzéketlen zsibbadást követelő borzongás, ahogyan már-már magáénak érzi a mellettük meredező, kietlen roncsok sóhajait, felcsendülő köhögéseit, mely a gyár egyik állva maradt tornyának belsejéből szűrődik ki. Az az átható hideg, ami az élőt utánzó szöveteket éri, pusztán csak felszínes másolata  az érzetnek, ahogy húsába és csontjaiba többé már nem tud remegés nyilallni; hamissága most súlyos terheket emel arra a szikrányi embermaradványra, mely már csak emlékképeket szolgáltat a bázis pontos helyéről.  Szinte ingerként öleli magához, hogy a közelében feltódult köszönöm  mennyire távolra húzódott most tőle; az emberi szavak, a Köszönöm,  a Sajnálom,  a Szeretlek,  a robotok logikája felé mit sem érnek, mikor ők pusztán csak eljátszadoznak egy-egy mondattal, aláadva a lejtést és a tónust, melyet a legfejlettebb szerkezetek tesznek lehetővé mellkasuk és torkuk mélyéről.  A törmelékek közül egykor gyönyörűen állt házegyüttesek sziluettjei nyúlnak ki, elfakulva az éji szürkeségben derengő város képében. Egy gigantikus, mára már félig földbe süllyedt, por és elhalt növényzet fedte épület valaha forgóajtót befogó rése invitálja őket, mintha a falak ezáltal újból felemelkedhetnének halálukból, viselhetnék hatalmas üvegablakaikat, tekintélyes alakjukat, s fogadhatnák a régi korok embereit.  Leszakadt emeletek, némaságba boruló, megfáradt léptek visszhangjai; maga elé engedve a tömeget válik nyilvánossá robotos tekintetében, hogy az embereket a romos lift elnyíltan meredező szájához vezetik, mely lefelé engedi tovább a vaksötétbe vezető utat. Fénylő tekintetét lehunyva adja át magát az áthatolhatatlannak tűnő ébenségnek, azonban az alagútszerűség mélyedésével ütemben szíve is egyre hevesebben ver, nekiütődve mellkasa ívéhez, feldolgozva magában a puszta, gyerekes izgalmat. - Tudod Khin,  hogy ezen a lejáraton nincsenek fémdetektorok. - A hang egy utolsó figyelmeztetést kelt életre, ahogyan megállítják a hűvöset árasztó vaskapu előtt. Semmije sincs több, amivel végleg bizonyíthatná, hogy ő az, aki;  előhúzva dobozát nyitja fel szemeit, kékes derengéssel bevonva a fafelületet, hogy az emberi tekintet is láthassa a ládikát, melyért a halálán táncolva ment vissza egyedül oda, ahonnan a harcosoknak kellett visszahozniuk.  A föld mélyére épített, barlangrendszerhez hasonlító bázis köríves centrumának bejáratát tapossák. Megdobbanó szerkezettel eszmél rá, hogy ezt  nevezhette otthonának az örökkévalósággá fakuló év során; a kör formájúra tervezett csomópontból ki és befutó földfolyosók; a koszos, mégis a legtermészetesebbnek ható, fehéres neonlámpák sokasága, melyek a fényt szolgáltatják; felzsúfolt táplálék, a szükséges tartalékok, berendezések, fegyverépítmények és adatok, melyek itt nyugodnak az eddig tervezett invázió kezdetéig. Akár egy folytonos készenlétet fenntartó hangyaboly, Meilis szíve,  ahol emberek hol gyorsan, hol lassan cikázó alakjai mozgolódnak a hosszú bunker mélyén, köztük egyaránt megtalálhatva katonát, sebesültet, lábadozót, éhezőt, beteget; rengetegen találnak itt biztonságra, azonban ez a menedék - mely talán a legutóbbi globális háború alatt épülhetett -, is ugyanolyan véges területileg és készletileg, mint akármi más ezen a Világon. - Leveheti mindenki a maszkot. - szól az egyik katona, csapzottan leszakítva magáról a légzést segítő tárgyat, mélyet szívva a féltiszta, párás, ám befogadható levegőből. - Aki még nem járt erre, tudja, hogy Menedék rendelkezik légtisztító berendezésekkel...  A tompa zsivaj gyenge foszlánnyá halkul, azonban logikája mindent magához vesz, míg feszélyezetten tekint körbe a nyomott hangulatú térben. Szívrezdülések és lélekjelenlétek százai, morajló sokaság, az új csoport felé siető katonák segítségnyújtó alakjai; ahogyan elkezdik szétszakítani az újonnan érkezett tömeget, fürkésző tekintetek szúrósságát érzékeli testén, mint ezer kínzó tű, s már tudja is, hogy vörös haja leplezhetetlenül kitűnik a tömeg legvégén. - A sebesültek  velem jönnek. - Mindenkinél erőteljesebb hangja még a hallgatás ellenére sem rekedt be, ahogyan egy sokatmondó pillantást váltva az eddig mellette mozgolódó, ismerős katonával fordul el a fürkésző szemek elől, erős kitartással maga után vonva a leszakadó sérülteket egy sötétségbe borult folyosón át.  Az út végi helyiség már-már egy kórterem szellemét hordozza, felhalmozva a bebugyolált alakok között elterülő elsősegélyes ládákkal, gyógyszerekkel, és több mederszerű tégelyben tárolt vízzel; merev szája ellazítva magát enged meg egy hűvös mosolyt. - Szolgáljátok ki magatokat.

[1115-1096] [1095-1076] [1075-1056] [1055-1036] [1035-1016] [1015-996] [995-976] [975-956] [955-936] [935-916] [915-896] [895-876] [875-856] [855-836] [835-816] [815-796] [795-776] [775-756] [755-736] [735-716] [715-696] [695-676] [675-656] [655-636] [635-616] [615-596] [595-576] [575-556] [555-536] [535-516] [515-496] [495-476] [475-456] [455-436] [435-416] [415-396] [395-376] [375-356] [355-336] [335-316] [315-296] [295-276] [275-256] [255-236] [235-216] [215-196] [195-176] [175-156] [Korábbi]