[568-549] [548-529] [528-509] [508-489] [488-469] [468-449] [448-429] [428-409] [408-389] [388-369] [368-349] [348-329] [328-309] [308-289] [288-269] [268-249] [248-229] [228-209] [208-189] [188-169] [168-149] [148-129] [128-109] [108-89] [88-69] [68-49] [48-29] [28-9] [8-1]
Az ajtó becsukódásával egy időben karja reflexszerűen nyúl utána, mintha meg akarná állítani a mozdulatot, mely most elzárja őket egymástól. Hűvös ujjai azonban csak az érzéketlen ajtó fémfelületét érik, s ez az érintés élesen csattan, ahogy a felszaggatott váz szürkén derengő jobbja annak vonalához koccan. Hirtelen rántja vissza karját, mintha hevesen parázsló hamuba nyúlt volna, s az őt átjáró letaglózó szégyen – hogy öntudatlanul még most is a cyborg vágyik - erőteljesen dobogtatja meg hirtelen elcsitult szívét. Pár lépést hátrálva fordul meg, nehogy a lány újra feltárhassa az ajtót, nehogy újra a szemébe kelljen néznie, s vezekelnie azokért az érzésekért, melyeknek meg sem kellett volna születniük. Ajkai fájdalommal dermednek vonallá, szemei összevont szemöldöke alatt szűkülnek össze, ahogy elszánt arckifejezéssel merül el szűkös laboratóriumának neontengerében.
A számítógép élettelenül pulzál, ahogy rákapcsolódik az érzékelőjére helyezett karkötőre, s leveszi annak adatait. A némán dübörgő vonalak áradata egy pillanat alatt tölti fel a hatalmas, rikító négyzet egészét, tizedmásodperc pontosságú adatokat sorakoztatva fel a félrobot szívverésének reakcióiról. Elkerekedett pupillákkal figyeli a monitoron végigszáguldó hullámcsíkozást, melyek helyenként vad, hol pedig egész lágy cikcakkokat írnak le, kibukva az egyenetlen kavalkádból. Pár másodperc alatt fut le az egy éves szív életének története, melyet egy pillantással elméjébe éget – nincs szüksége hozzá több időre.
Halkan sóhajt fel, félig lehunyt szemekkel, melynek hangja most mindennél emberibben hangzik. Úgy érzi, mintha testében, érként szolgáló drótjainak folyamán lüktetne végig a lány szívének minden egyes taktusa, egy újjászületett félember szívének fájdalma.
Szemhéja tehetetlenül csukódik le teljesen, előhozva tudatában a rikító világosságot, mely pengeként égeti gondolatait. Ujját a gépezet érzékelő lapjához érinti, s hirtelen gyorsasággal kezdi Khiara arcának felvázolását, annak minden részletét a még halott váz kezdetleges memóriájába vésve.
Ez Te vagy. Ez a Te arcod.
Mintha kódnyelvén suttogná el neki a legelső szavakat, melyeket a Második gépszerű tudata tárolni, s felfogni képes egy monitor, egy érzékelő semmis rabjaként.
Vonás, vonást követ, ahogy az arcszerkezet hirtelen három dimenzióban életre kel, majd testet ölt meghatározhatatlan idő lepergésével.
Ez volt az elő amit megpillantott; vázának tökéletesre formált, lecsupaszított csúcstechnológiával felruházott makettje, mely a gépbe táplálva forgott, akár egy eladásra szánt kirakati báb. Tudata üres volt, mint egy újszülötté és a semmitmondó űr szivacsként szívta el magába a múltbéli, fájó, s örömteli gondolatokat, hogy azokat belső fémládájába gyűjtse, s egy lakattal pecsételje le, mint örök titkokat, melyek többé nem bolygathatják új jövőjének kilátásait. Már csak a mellkasára nehezedő nyomást érezte, mintha a súly ki akarná szakítani a hátát, teljesen behorpasztva tehetetlenül vonagló mellkasát. Légcsövében a levegő már csak erőtlenül hullámzott, mint egy megrekedt sóhaj; Zev Owen utolsó mondatának elhalt valója, mely sosem létezett, mert annak szavai sosem voltak képesek torkából felszakadva ajkaira forrni.
- Hölgyem…! Még nem jöhet be! – üvöltenek hallójáratába a rendezetlen zengésű hangok, melyek színtelenül öltenek formát homályosan derengő tudatában. Órák, talán hosszú napok, vagy évek óta – nem tud visszaemlékezni rá – csak szemeit tartja nyitva, de minden másra képtelen. Csak azt az egyet tudja, hogy nem akar így élni, azt azonban nem, hogyan kell meghalni.
Nem találja az utat a sötétbe.
- Zev. Zev… hogy érzed magad? Zev. – aggódó szavak, egy ismerős arcba zárva. Onnan törnek fel, valahonnan a zöldes barnán fénylő, gyengédséget tükröző szemek mögül, melyeket láthatatlan könnyek függönye homályosít el. A cseppek megcsillantak az erős fényben, s a homályon át - amit akkor és ott a külvilágból érzékelt - érthetetlen szikrákat vetnek, mint két hófehér gyémánt az eggyémáló szoba szürkeségében; az alakok tengerében.
Hallani lehet odakint az égzengés moraját, ahogy feldördül, mint egy hirtelen elsütött fegyver, mely nem akar több szenvedést látni, s teste pontról pontra továbbítja ezt a rezonáló zúgást, melyet a láthatatlan űr végtelen mélységű hangja kelt.
Egy perc leforgása alatt a csend torokszorító némasága riadt zsongássá növi ki magát, mintha ez az egy villanás a világ végét jelentené az ismeretlenek számára, kik a szoba némán forgó ringlispílében olvadnak eggyé, látása számára érthetetlen, kaotikus alakokat véve fel.
Már jóval magasabbról lát rá az őt körülvevő világra, melynek riasztó sárgában úszó fényeit néha kékké festi az égben morajló villám cikázó színe.
Felültél – hallja meg először az Első érzéketlen instrukcióját, azonban szavai számára nem nyernek értelmet. Feje zsibbad a tudatára mért nyomástól, nem képes érezni testét, sem végtagjait; látása már hosszú ideje nem működik tökéletes éllel, s most ráadásképp még mintha tudata is önálló életre kelt volna, úgy kommentálva érintetlen, emberi lelkének tetteit, mintha saját tudata örökké lebénult volna.
Dobhártyaszaggató sikoly szakít utat magának a tömeg eggyémáló moraját követően, egy öblös, fuldokló, könyörgő sóhajban teljesítve ki magát, mintha ajkainak remegése mögül utolsó szavait kívánná formálni.
Gyilkolsz.
Szemeinek borostyánsárga foglalata zizegve húzza össze a közepén fénylő pupillát, mely könyörtelenül néz farkasszemet azzal a tekintettel, kinek utolsó, erőtlen mosolyában tükröződik minden emléke, melyet kihűlt váza a napok folyamán már örökké eltemetett.
Ennek a sokknak nem kellene megtörténnie – csupán ez a tudat volt képes végigperegni benne, mikor vasmarkának gyilkos szorítása enyhült anyjának torkáról. Mikor az addig oly élettel teli test, kinek hullámos, ébenszín tincsei eddig könnyed vállait érték, abban a pillanatban már elfehéredett arcát takarták örökre.
Annak az arcát, aki utolsó, felismerő pillantásával is képes volt meglátni az érzéketlen gép életre hívott vázában az embert; egyetlen fiát, kinek nagy árat kellett fizetnie új létéért cserébe.
A friss, tavaszi eső illata, melynek csendje harmatként remeg meg az éledő tájon… Mikor rá gondol mindig ez az illat jut eszébe, mely minden percben körüllengte ennek az erős, mégis gyengéd nőnek a testét, mikor a közelében volt, s átölelte.
- Ne sírj Zev. Mikor esik, valójában az Ég könnye hullik, hogy elmossa az emberekét.
A mennydörgés csupán az univerzum egy-egy szívdobbanása, mely segít a zivatarnak elmosni a bánatot és az elkeseredést, hogy aztán új, még szebb Nap születhessen újjá a szürkeségből... - miközben szinte hangtalanul magának suttog, torka hirtelen elszorul, ahogy zavartan újra könnyeit keresné. Hogy azoknak ízét, érintését érezze, mikor könnyeden ajkaira peregnek, mint kisgyerekként, mikor rettegett a vihartól, s csak egy ember volt képes elcsitítani egy ilyen elhagyatott, félelemmel teli éjszakán.
Hát persze... Nem voltam magamnál. A váz tette. Eltussolták az ügyet, mert szükségük volt rám.
Fémkeze ökölbe szorul, miközben egyik emléke után egy másik nyeli el, mely éppolyan hideg és megfeketedett, akár egy magányos éjszaka.
Még most is szinte elevenen érzi megfagyott szövetein a hideget, mely aznap a váz mélyén ölelte át. Folyton csak anyja mondatai jártak a fejében, mint egy megkopott, megsárgult, régi fénykép, melyet az elhamvasztó tűz mélyére dobtak, melyet már sohasem lesz képes visszahozni.
Ő tette. Ő ölte meg, s most a magány jéghideg pengéjű kését érzi megfagyott, ütemtelen dallamú szívébe fúródni.
Nem tudja kicsoda valójában, s csak egy mondatot suttog el magának minden egyes percben a sötétben: Nem tudok sírni; nem tudok sírni…
Hallja, hogy lelke üvölt a fájdalomtól, de érzéketlen váza csak sivár szoborként mered maga elé, várva, hogy végleg feleméssze önmagát.
Odakint némán koppannak az esőcseppek, mint nem várt vendégek mennyben rekedt, sötét koporsójának ajtajában.
A telefon hirtelen csörren meg, hogy pillanatokra megtörhesse a szótlan felhőszakadás szimfóniáját. Három gyors csörgés, majd egy hangos sípolás zúg fel, egy fiatal női hangot rögzítve.
- Zev. Minden rendben? Hallottam, hogy hazaengedtek… - teste mozdulatlan, szemei kitágulva merednek előre, mintha nem látna, s nem hallana a Sötét burkának bűvkörében.
- Zev! Tudom, hogy ott vagy. Remélem nem történt semmi. Kérlek… Hívj majd fel. Kérlek!
Egy utolsó aggódó üzenet a sok közül, mielőtt végleg elzárta volna magát a külvilágtól, ezzel emberi mivoltának lassú gyilkolásába kezdve.
A hang elnémult, majd a másodpercig tartó gyors pittyegést egy hangos sípolás szakította félbe, mint a szív végső ütemének legutolsó sóhaja.
Ekkor a hirtelen beálló néma, gyászos csendben az eső suttogó hangjai újra kibontakoztak a helyiség tompán derengő, szűk ablakán, átadva a szobát az újonnan érkező hajnali fénynek. |
Teljes némaságban burkolózva áll egy ajtó mellett,a hatalmasra megnyúlt fal árnyékában,mely elé még a robot vezette pár pillanattal ezelőtt.Fakó érzéketlenséget tapint most a közelében,semmi többet.Mintha kiestek volna számára az elmúlt percek,mintha a sebeket széjjeltépő szavak csupán a rémálma részei lennének,melyeket valahol visszafojtott elégtétellel tudomásul vett,mintha mindig is ezt akarta volna - valahol viszont taszítja őket,félelemmel tölti el tudat,s nem akarja elveszteni azt,aki képes lenne segíteni mindenén.Ahogyan szépen lassan feleszmél a zsibbadó gondolatai közé szivárgó képekre,a váz karjai darabokra törte báb szívszorító tekintetére,mikor szilánkjai sikoltozva koppantak a padlóra,mikor annak hangja késként hasított a hűvösen mozdulatlan levegőben,már felrémlik előtte,mennyire fájt neki az a sértő hang; de nem annyira,mint a most szemei közé mélyedő tekintet.Ha képes lenne rá,és nem egy már rég halottnak ítéltetett,gyenge testbe lenne zárva,ha nem forrna egybe ennyire ember és robot,azonnal darabokra szakítaná az előtte álló,a halálával fenyegető fémvázat,így az utolsó drótszálig elpusztítva mindenki gyilkosát,mielőtt még elkezdhetné saját vázát,mielőtt még belekezdhetne mindenki vázába.Mérhetetlen dühből megindult kétségbeesés uralkodik el felette,melyre szíve a megfagyott csendben egy félredobbant ütemmel válaszol,összerándítva végtagjai minden izmát.Elvegyült lelkéből fakadóan még mindig vágyik a vázra,egy erős testre,a soha sem létezett örök életre,a hatalomra,amit csak egyetlen egy valaki képes megadni a számára – nem csak Ő akar létezni,hanem Robot is.
Csak három dolog.Nem nézek a szemeibe.Nem érek hozzá...
Legyenek biztonságban. Őrizd meg az érzelmeimet. Légy mellettem.
Nem! Nem nézek rá.Nem érek hozzá.Megteszem,amit mond.Nem nézek rá.Ne nézz rá.Ne érj hozzá.
Egy sóhajban kimerült hévvel kapja lejjebb elfásult tekintetét a robot arcára,majd a taszítóan is hívogató szobaajtóra,szemeit még véletlenül sem visszakapva a félhomályban is örökké embertelenül fénylő borostyánokra,hogy azzal elindítsa saját végzete folyamát.Tisztában van vele,hogy a váz azonnal képes lenne megölni,mint néma gyilkosát megnevezve.Hogy számára csak egy előre megfaragott arcú báb.Tudja,hogy mennyire egymás ellen ingerlik őket saját maguk fémszerkezetei.Ha minden egyszerűbb lenne,ha a Sors nem szólna közbe minduntalan,nem beszélne félre önakaratán kívül,pusztán már csak a halálban szabadítaná fel mindkettejüket,együtt,örökre.
De az még odébb van,te mocsok.Pusztulj bele a saját kínomba,hogy vagy órákig nem lehetsz vele.
Már érzi szerkezete késve érkezett reagálásait,ahogyan bordái falát ostromolja dühödt fájdalommal.Saját ingerült szavai önmagához elvesznek a pillanatokban,mely most egy végtelent ível át a számára.Fájón összeszorított szája egy sóhajra nyílik el csupán,miközben ujjait a jéghideg kilincsre csúsztatja,habozva,hányingert keltő dobogásokkal és szúrással fülei két oldalán,melybe még mozdulatlan nyaka is beleroppan.Érzi a fullasztó szorongatásokat kétfelől,mintha két tűz közé rekedt volna,melyek lángjait saját maga szítja fel minden pillanatban.Le kell tisztáznia önmagát.Nem lehet többé sem szerkezete,sem az Első bábja.
Még erre a pillanatra sem.
- Nem nézek többé a szemedbe.Soha nem fogok hozzád érni.Minden tőlem telhetőt megteszek. - Szavait rekedt monotonsággal taglalja fennhangon,egy halványat biccentve,mintha köszönetet is akarna mondani.Vonásait élesen feszíti meg,ahogyan lenyomja a fémkilincset; mintha a tompa kattanás elvenne belőle még egy kis darabot,keze pedig ólommá vált volna az alig engedelmeskedő ujjaival együtt.
Haragudhatna rá.Minden sértő és gúnyos szaváért felróhatna,gyűlölhetné minden ízében,még magát is elemészthetné saját utálatával; de egyszerűen képtelen rá.Nem Ő tehet róla,de még csak saját maga egyik fele sem.Mind bábok csupán,semmi többek.Csak még lélegeznek is.És talán éreznek.
Kissé lehajtja fejét,hogy vöröses tincsei keretet adjanak elszorult szíve tükrének,a félhomályban kékesszürke tónusú tekintetének,melyekben most pupillája megbolondulva tágul,s rándul össze-vissza.Megfáradtan lép az ajtót benyomva,ellépve a mellette magasodó robot előtt; szemeit a pillanat töredéke alatt égeti az Első váza mélyére,félúton visszapillantva vállai felett.
Elérte a célját.Minden cseppet kifeszített belőlem,amennyit csak tudott,annyira bomlasztotta a testemet csendesen,amennyire csak képes volt.Szándékosan feszegetve a határaidat.
Csak most érti meg,miért nem eszmélt még rá minden darabjára a folyton változó kirakósnak.
Nem magamban kell felmondanom.
Bárcsak elmondhatnám Neked.
Mintha a vérét pumpáló szerkezete tiltakozna mindene ellen,zakatol mellkasában, felforralva az életét biztosító,fémes-vöröses folyadékot.Gyengéden kapja el szemeit az elméjébe vésett arcról,s mire feleszmél,már az ajtó túloldalát dönti hátával egy újabb szoba határán,újabb magányban fürösztött falakkal körülvéve,régi susogással gondolatai fonalán.
Valahol mélyen most mégis szívesen meghalna itt,egyedül.Nem hangosan,mint az a báb,csendesen,hallgatva szíve egyre elhalkuló dallamát.Befejezne minden kilátástalannak tűnő harcot,legfőképpen ezt az önsanyargatást,amelyet akarata nélkül ruháztak rá.Valahogyan csak megtehetné,találhatna rá módot,hogy szerkezete is megadja magát végleg; mire a robot rátalálna,már késő lenne,egy holtat nem hozhat vissza egy fémváz sem – egy fémváz csak holtat szülhet.
Lassan csúszik le a földre,körül sem nézve a szobában,egy pillanatra sem felemelve tekintetét.Szinte látja maga előtt az élesen derengő képet,gyenge testét a tökéletes élettelenségben úszva.Ha önző lenne,talán csak azt sajnálná,hogy már nem láthatná,nem tudhatná,mit érezne az Első; teljes ürességet? Elégtétellel töltené el? Dühös lenne,mert hiába készítette el a vázat? Akaratból,már csak azért is megpróbálná átültetni elméjét a testbe? Újraindítaná szerkezetét? Vajon fájna neki? Egy kicsit is,de fájna neki...?
De nem mutathat fel több önzőséget.Mi lesz a társaival? Az emberekkel,akik segítettek rajta? Akik megtalálták,és tették vezérükké őt? Robotja számára a váz csillapíthatatlan vágya éppen elég nagy önzőség volt.
Egy cyborg nem lehet önző.Csak egy ember.
Gyűlöllek.
Így van.Magadat gyűlölöd.
Gyűlöli,hogy ennyire nem lehet egyedül sohasem.Mintha el akarna tűnni,még ha meghalni már nem is,temeti térdei közé mindvégig üres,és kifejezéstelen arcát,hogy megpróbáljon egy kicsit könnyezni. |
Arcán egy másodperc töredékére végigfut a meglepettséggel kevert indulat, melynek ösztönszerű, emberi arckifejezést ad a még benne parázsló vörös véráram utolsó fuldokló szikrája. Élénkülő szemeivel végigköveti a mozdulatot, ahogy a cyborg keze eltávolodik tőle, s tekintete úgy válik keménnyé, s mozdulatlanná, ahogy a félrobot keze is a teste mellé érkezik. Nyers éllel vág pengeként tekintete, ahogy pillantásával próbálja letaglózni a lányt, mielőtt még bármit is mondana. Vonásai megfeszülnek, ahogy egy zord kifejezés fagy meg a hajdani ember robottá vált tükrében. Ajkai vad vonallá formálódnak, éjfekete szemöldökei egymásba szaladnak, ahogy tökéletesen magára ölti az emberi düh egy sajátos kifejezését.
- Kígyó... - hadarja elfojtott indulattal a sértésnek szánt megnevezést, melynek hatására adrenalin formájában tódul fel benne a tökéletes alakítás édes sikerének egyvelege. – Ha még egyszer uralmad alá próbálod vonni a testemet, a saját lelkeddel kell fizetned érte. – lassan tér ki a lány elől, egy pillanatra sem tekintve másfelé, miközben a mellette lévő polcról egyik féltve őrzött bábját forgatja ujjai közé, melynek arcán a félelem torzul eggyé az elkeseredéssel.
- Látod ezt itt? Ő itt az egyik kedvencem. Néha ő sem tudja visszafogni magát. – hangja dallamos ívre vált, miközben tompa mosoly bújik meg dermedt ajkai mögött. – Persze az életben becsúsznak hibák. De tudod... Azt hiszem eleget tűrtem már el Tőle. – hangos roppanás hasítja át a hirtelen beálló csendet, ahogy az élettelen, tehetetlenül lifegő tárgy feje összezúzódik acélkeménységű tenyerében. A báb lábai, s karjai természetellenes pózban csavarodnak egymásba, ahogy hangos csattanással teste a kőkeménységű talajt éri.
- Kár lenne egy ilyen hibát elkövetni. Ezért jobb, ha megelőzöm a vészt és már most lefektetem az alapszabályokat. – hátrál pár lépést, hogy oldalt álljon vendégének, hátát könnyed ívben a falnak támasztva. Halkan szív be magába egy újabb adag levegőt, melyet gúnnyal telt félmosolya követ, ahogy kezeit flegmán zsebeibe csúsztatja, s még mindig fakón fénylő tekintetét a felettük meredező sápadt plafonra emeli.
- Három egyszerű dolog. Nem nézel a szemembe, nem érsz hozzám és mindig azt teszed, amire utasítalak. Gyerekjáték lesz.. Nem gondolod? – a cyborg felé fordulva engedi el ajkain egy bíztató, hamisnak tetsző mosolyt.
Szavai üres fenyegetésnek tűnnek, ahogy percről percre játssza el színészeket meghazudtoló profizmussal a fenyítő, ingerültségtől dagadó emberi érzelmeket, majd a szórakozott, cinikus kölyköt. Azonban az, hogy pusztán önvédelemből képes lenne megölni a lányt, mindennél valósabb.
Némán harap alsó ajkába felszisszenve a hirtelen beállt, feszélyezett helyzetre, ahogy még mindig a lányt méregeti – annak arcát, de továbbra sem a szemeit. Pupillái a végtelenségig szűkülnek, ahogy szemeit összehúzza, hogy újból megtörhesse a csendet, most már oldalt döntve magát lazán a masszívan álló fehérségnek. Halkan, megjátszva köszörüli meg torkát.
- Most... Jobban tennéd, ha ledőlnél és aludnál, amíg én rajtad dolgozom. Minél előbb kész akarok lenni vele, mielőtt ez az egész még tovább fajulhatna. – most már nem akarja vissza fogni magát, mindent kimond, ami csak az eszébe jut. Az előző pont után már semmi nincs, amit titkolnia kellene. Határozott, és tudja, hogy kíméletlen fölénnyel áll a születendő Másodikkal szemben.
Kimért, visszhangot vető léptekkel indul ki a dolgozó szobából, árnyékának takarását elhúzva a padlón összetört báb elől, melyet már csak a kellemetlen neon irritáló fénye éget. Válla fölött hangatanul biccent hátra a félrobot felé, hogy kövesse, miközben apró, sajátos labora felé veszi az irányt.
- A labor közelében helyeztem el a szobádat, így nem kell sokat megtenned, ha szükséged van valamire. Ételt is találsz bent; már elkészítettem neked. Plusz egy másik víztartályt, ha netán megint megszomjaznál. Most már tudod, hogyan kell használni. – megállva az ajtó előtt gúnnyal telt arccal néz le a lányra, mint aki rettentően jól szórakozik azon, hogy gyerekes cinizmusával húzhatja türelmét azzal, hogy teljesen hülyére veszi. Ennek ellenére nem tudja megállni, hogy ne magyarázzon el mindent részletesen, akár egy értelmi hiányosságokkal rendelkezőnek, csupán azért mert Meilisből érkezett. A végtelenségig kiélvezi a helyzetet - hogy mostmár minden ízében ő irányíthat.
A váratlan némaságban, ahol az imént elhangzottak emlékét csak a falak suttogják vissza, pillantását hirtelen égeti a lányéba, mint aki egy percre sem akarná tovább kerülni a kékszínű tó simogató felszínét. De mindez csak egy másodperc töredékére adatik meg számára, csak egyetlen tekintet cserében, melyben csupán két rövid szót taglal el, keserűen, s vontatottan.
Még élek. |
Lassan,ökölbe szorítva ereszti le,érezve magában foglalva a gyanakvással telt érthetetlenséget,hogy mennyire nagyon visszaszorította magát.Átfun a gondolatain,hogy rájött,már felmondta magában a megoldást,és szemtől szemben kihívta a harcot,még sincs fogalma; ennyire sikerült most valóban vezérelnie,ha csak a gondolatait is – vagy csak Robot ennyire biztos a dolgában,a váz tudatában,és hagyja őt ereje teljében még élni egy rövid ideig,gondolni,érezni,szerkezete minden pillanatban kész árnyékával.
|
Gyenge testének rezdületlen nyugalmával állja,hogy a robot azt tehessen,amit csak akar; szeme sarkából látja rideg ujjai játékát nedves tincsével,elmosódott hangokkal hallja a torokszorító szavakat,melyek csak még inkább tovább repesztik arcának hamis tükrét.Belső zajongása éles ritmusban követi szívének dobogását,ami a pillanat hevében zavarodik meg emelkedő mellkasában,amint megérzi a levegőnél is hűvösebb lélegzetet saját vonásain meghalva.Az érzéketlen váz arca hidegen érinti bőre élő húsának forróságát,mely végleg megtöri a tükröt; összeszorított fogakkal és szemekkel tűri tovább feszítő érzéseit,a szavak suttogássá fajult,fásult csengését a dobogások sebesítette füle mellett,mely megakadályozza,s mozdulatlanságba taszítja végtagjait.
Reménytelen kétségbeeséssel fogja fel a remegő ajkak életre keltett mondatait,a robotváz visszaszorította,kibukó emberi szavakat,melyek súlya – ha valahol már tudta is őket – mélyenszántó borzongással vegyítik el vénái lüktető érzetét,mintha ez a jegesség egy halálos érintésű kéz lenne,mely egyszerre igyekszik összeroppantani teste és lelke minden megadó porcikáját.Kirázza a hideg az összes szomjas lélegzetre,s hirtelen rántja őt magával az érzet,hogy azonnal megfullad a robot árnyékának ránehezült terhétől,mintha minden pillanatban magával akarná sodorni,olyan nagyon közel nyúlik föléje a magas,törhetetlen fémváz.Képtelen ráeszmélni a visszhangozó szavakra,teljes valójában felfogni a fájdalmas csengést kapott kitörést,mely több bármely egyszerű emberi fellángolásnál; ember küzdelme a robot dacával,a fémtesttel,melynek űrjét szinte feltöltik a hamis érzetek,elveszik benne minden emberi makacsság,önzőség,minden éhes,lélegzetre szomjas sikoly.Suttogva csendül az idegennek hallott hang egy elfojtott lélekben,elvétett dorgálásokat,fenyegetéseket,szidalmakat,vagy épp elnyomást és érzéketlenséget adva a test egészének,önmagával üldöztetve a létezés jogát elvesztett öntudatot – aki csak saját hangját hallja idegennek,saját magával kényszerítik egy aljas küzdelemre -,s magányban mégis a fémváz győzedelmeskedik,aki csak ellopta az érzéseket,aki pusztán csak felhasználja a hangokat.
Jól tudja,mennyire vad és szenvedélyes harc ez,melyben öntudatosan csak két lét kűzd.A másodpercek csitíthatatlanul hömpölygő hevében igyekszik fenntartania tiszta gondolatait,ám képtelen rá,zavarodottsága ismét úrrá lesz önmagán.Mintha most a percekre erőt merített lelke minden pontját átitatná a gyötrelem,mely teste kínjában merül ki véglegesen,a fájdalom érzetében vastag kabátja takarta karjain,a bilincselő,összeroppantó szorításon,ami kiáltásra ösztönözné levegőért kapkodó ajkait,ám képtelen bármilyen hangot is kipréselnie önmagából.Hiába csodálja valahol,egyszerűen retteg a robotváz erejétől,a súlytól,amely rá hárul,a tudattól,saját robotja kikezdhetetlen vágyaitól,melyek most elvegyültek szívdobogtató érzelmeivel,a fülrepesztő hangokkal,amik egyszerre támadják le őt.El sem tudja képzelni,ha ő annyira szenvedett és szenved lelke miatt,mit érezhet a teljes fémváz közé rekedt ember,aki már évtizedek óta a keserű magány foglya volt – mit fog Ő érezni,ha testét teljes mértékben drótok fogják uralni,az Elsőhöz hasonlóan? Hogy lenne képes akárkin is segíteni,ha valóban ennyire nehéz,és ha még magán se fog tudni? Jól tudja,mennyire babonázó az űr sötét magánya.Hogy melyik a könnyebb út.Lehet a robot valóban segít testének,de ha csak egy kicsit is elveszik az új vázban,akkor mind a ketten odalesznek,örökre.Minden tekintetben szükség van egyre,különben minden elveszik,minden véget ér,és a robotváz legyűri mindenki emberét.Soha sem fogja tudni beteljesíteni azt,amelyet valaki egyszerűen csak hősködésnek hívott.
Nem...! Nekem kell az a test.Ez az utolsó esély.Csak azzal tehetem meg azt,amit meg kell tennem.Az új váz nem fog bomlani az érzelmekre.Semmire sem.Csak úgy vagyok rá képes.
De mi van,ha nem is így volt? Ha mindezek nélkül is megtudtam volna tenni? Ha tényleg csak önző módon Miatta mentem bele?
Nem.Ki tudja,mi lett volna,ha nem jövünk el.Így minden rendbe jöhet.Azt ígérte,hogy megőrzi az érzelmeimet,ha én is kitartok.Ez emberi vágy volt.Én éreztem.És az enyém is az volt.Azt mondta,nem hagyja,hogy elvesszek.Én egyedül képtelen vagyok mindenre...
Eluralkodik rajta a kétségbeesés,ahogyan saját magával vitatkozik,megpróbálva a pillanat töredéke alatt feleleveníteni az estét,és az éjjelt; fogalma sincsen,hazug volt-e,vagy őszinte.Nem is a robot - maga a minden.
Hiszen az enyém is.Tisztán éreztem.
De nem Én vezéreltem.Nem is Én akartam.
Felnyögve dől meg felsőteste egy pillanatra,ahogyan a robot összeroskad a lábai előtt,mire végtagjai reflexből lépnek egy lépéssel hátrébb a test elől.Saját elvesztett bizonygatása önmagával,egy felismerés döbbenete,a benne kavargó indulatok és gondolatok szinte elveszik minden öntudatát.Felkavarja a látvány,ahogyan az elpusztíthatatlan Első szinte haldoklik maga előtt,miközben fuldoklásba mélyedt hangjai a fülére kényszerítik tenyereit,elnyomni kívánva az észveszejtő hörgést szemei szoros lehunyásával,hogy látnia se kelljen azt,amelyről csakis ő tehet.Fogalma sincsen hirtelen,hogyan tudna segíteni rajta,mivel enyhíthetné pillanatnyi kínján,saját elméje megzavarodott fonalain,melyek már szinte a végtelenségig bogozódtak önmagában,fejét együtemű dobogásokba taszítva mellkasával együtt,mintha minden pillanatban ki akarnának szakadni a helyükről.Már képtelen ráeszmélni,mennyi emésztődött fel az Elsőből,és saját emberségéből.
Hiába,ha bennem mindkét fél csak egy embert akar látni,annyira összefonódtak már a vágyak.Ha bennem egy rész egyszerű vágyat érez,a másik pedig pusztán csak rákapcsolódott egy elveszett emberre.Hiába akarnak egyet – igazán a mellkasomban lüktető robotnak kell a Második váza.Csak azt akarja,hogy majd elvesszek benne.Bomlik a test az érzelmekre,mert Ő az bennem,aki életet pumpál itt,bal oldalt,ő ítélkezik,miközben egy új váz tudatát is szimulálja.
A saját érzéseimmel bolondított meg.Végig én voltam a vak.
Érzi,ahogyan rájött saját maga igazára,elfogja őt a hányinger,és az undor.Csak most érti meg,miért érezte magát annyira erősnek; mert a benne elveszett robot annyira engedékeny volt.Végtelennek tűnt,ám csak pár veszteglő pillanat volt,míg felfogta mindezt az Első szavainak és fuldoklásának a hatására.Résnyire felnyílt szeme homályos fátylon át látja csak a földön heverő alakot,miközben tanácstalanul habozik már fájón zakatoló mellkasa hevében,s tudja,ha rajta lenne a csuklópánt,most figyelmeztetné őt,hogy azonnal fejezze be a felesleges hergelést,mert tökéletesen szükségtelen,ha már ilyen messze eljött.A viszolygás még inkább megrészegíti,mert érzi a szenvedés minden átvett cseppjét,mely saját fájdalmával kavarog végeláthatatlan lelkében; irtózik,mert valahol elégtétellel tölti őt el a látvány,hiába taszítja,hiába akarna segíteni azon,aki már nélkülözhetetlen a számára,Robot elégtétele egy pillanatra átvette a hatalmat.
Én is olyan leszek,mint Te...?
Ahogyan feleszmél az összegörnyedt test megnyugvására,szívébe riadalom költözik,kihagyva szerkezete egy hangos taktusát.Ez most áthatóan emberi,és tisztán kizár minden mást,csak saját gondolatai rohannak át megtépázott elméje mélyén.Ám csak egy pillanatra - már tudja,hogy talán nincs érintetlen,tiszta pont a lelkében.
Számomra nem egy elveszett akárki.Mindenemet rá bíztam.Rá kapcsolódott a program,mert csak Ő tudja megadni a vázat Robotnak.Öntudatlanul kötöttem magamat hozzá.Szenvedek,amikor ő is,és csendes gyilkosként fogok előbb-utóbb elemésztődni.Egy kihűlt vázban fogom végezni.Csak azért érzem a megnyugvást a közelében,mert NRL.'124. így akarja.Pedig Ő figyelmeztetett.Akkor is így vezérelt,és most is.Kell neki a hús nélküli váz,nekem viszont egy hús-vér szívre van szükségem.Nekem Ő kell.
Hát legyen.
Ha most képes lenne ebben az őrült hajszában,nevetni tudna saját tudatán,ahogyan elfogadta önmaga kihívását; ám mire feleszmél,már a robot mellett roskad,kezét az ingén pihentetve,mintha nyugtatni akarná őt.Érzi,hogy torka elszorul,ujjai remegnek perzselő dobogása miatt,hogy teste átforrósodott a hévben,de sikerül fenntartania magát,mielőtt még valami mást tehetne vagy mondana.
Azért is megtesz mindent.Még ha minden más már elveszett volna,még ha biztosan tudná,hogy nem fog tudni eljutni odaáig; mert ki van szolgáltatva,mert már itt van vele,és már csak büszkeségből,meg dacból is.Ha halnia kell,lelkiismerettel pusztuljon,mint egy igazi harcos,vagy legalább egy ütött-kopott cyborg,akinek megadatott,hogy megmaradjon az átkozott vagy áldott öntudata.
- Hazudik. - Sziszegése elhaló,mintha csak magához szólna,ám szavait az Elsőnek intézi.Fogalma sincsen,hallja-e,és nem is tudja hirtelen,hogyan szólítsa őt. - Még nem ölhet meg. Ne add át magad a teljes űrnek. Hagyd,hogy... - Hangja váratlanul akad el,amint a robot szeme felnyílik,és kifejezéstelenül mélyed a tekintet saját pillantása közé; ahogy meghallja a váz hangját,melynek csengése összetéveszthetetlen a számára,rájön,hogy elkésett.
Elnyílt ajka,torka ütemesen rezeg szennyezett vére dübörgésétől,s elnémultan réved pillantása még azután is maga elé,miután a robot egy könnyed mozdulattal felemelkedik,mintha mi sem történt volna az elmúlt pillanatokban.Szinte vele együtt tápászkodik fel,kétségbeesetten az ismét szilárd keménységet megtestesítő váz ingébe kapaszkodva,egy erőteljes rántással húzva fel magát állásba.A másodperc hevében kapja a férfi állát ujjai közé,nyersen maga felé fordítva az arcot,mintha akaratosan,makacs gyerek módjára keresni akarna akár egy elvétett emberi szikrát is; vagy csak saját magát kutatja a borostyán szemekben,az őszinteséget,csak egy kicsi igazat,melynek emberi értelme itt már rég elveszett.
- Te... - Tekintete összeszűkül,ahogy mélyen szuszogva ajkai közül kipréseli a nehéz szót,miközben ujjait még egy pillanatra összeszorítja a fémes tapintású áll között.Zavarodottságában megérzi gyenge karja elhanyagolható fájdalmát,melyet még a robot kezei mértek rá; hirtelen,reményvesztett dühvel feszíti le ujjait,önkéntelen hevességgel,hiszen józan ésszel tudja,hogy Ő nem érzi a tapintást. - ...ahogy gondolod. - Ismétli meg saját magát,rendületlen tekintettel állva a váz mély pillantását.
Robot számára az utolsó esély az,aki képes megadni a vázat – számomra pedig az,aki iránt érzek is valamit,még ha csendesen emészt is; de így nem nyel el a végtelen űr egy ideig.Mit tehetnék,ha az a kettő,aki kell,valaki ugyanaz? Hogy lenne a jobb meghalni?
Rettenetesen összejátszol.De Én sem adom oda olyan könnyen,sem elveszni hagyni,még ha a tudattal élek,még ha megkapom a vázat is,akkor sem.Nézzük,ki az erősebb.
- Már mondtam,ahogy gondolod.Rád van bízva a testem. - Direkt hajtja ugyanazt a mondatot,megadva a hosszúra nyújtott másodperceket,hogy kicsit lehiggadhasson a felindult vágyódás hatása után,hogy a robot se vehessen észre semmit zavarából.Szándékosan kerüli az Első robotvázából kibukott szavakat,nem felel rájuk,mintha gyorsan máris elfelejtette volna őket; pedig minduntalan elméje hasadékaiba szivárognak,egy pillanatnyi nyugtot sem hagyva gondolatainak,szánalmasan sajnálva a vázba olvadt embert.El sem tudja képzelni,mennyire érzékenyen próbált közel kerülni a robothoz,önmaga minden darabjával.Igyekszik elnyomnia a feljajduló kérdéseket,melyek bensejét ostromolják - Hogyan tehetne akármit,mikor ennyire összeforr a lélek a fémvázzal,még magában is? -,és csitítani rosszulléttel fenyegető mellkasát,miközben feleszmél,hogy karja még mindig a levegőben lóg közöttük.Látja csuklója száraz,élettelenül sebes bőrét,ahogyan a kabát és az ing hosszú ujja visszacsúszott kezén.
|
Elmélyülten néz végig a lány érzésektől változékony vonásain, miközben enged a feszengő mozdulatnak, kezeit lassan leemelve róla. Szemei a talajt mérik fel, annak minden egyes szegletét, mintha a kifakult márványtól várna választ, mindattól, amely már évtizedek óta új valójához tartozik. Vonzódik a helyhez, szereti és biztosan tudja, hogyha valamikor el kéne hagynia végtelenül hiányozna neki mindaz a nyugalom és csend, amit nyújtott a számára. Itt egyszerre érezheti magát gyereknek és végtelenül érettnek. Mikor elnyeli a gyászos csend, mégsem kell törődnie semmi mással csak az élet adta örömökkel, az alkotás vágyával, amit mindig is szeretett csinálni. Neki megadatott, hogy újra kezdje és most a hatalmas hála túlcsorduló, lelkesedéstől hevült érzete érintette meg hirtelen lelkének kihűlt, élettelen felületét. Ebben a pillanatban nem akart arra gondolni: lehet, hogy képtelen lesz, majd teljesíteni a cyborg számára azt, amit ígért.
- Mindenki kíván valamit. Mindenki vágyódik és álmodik, hiszen csak ez édesítheti meg az élet olykor nehéz pillanatait. – lassú mozdulattal veszi ép ujjai közé a lány mélyvörösben játszó nedves tincseit, pillantásának tompán csillogó fényével követve végig a mozdulatot, mikor az apró vízcseppek szinte láthatatlan buborékként válnak ki a könnyeden pörgő tincs felületéről. Hangja élettelenül rekedté válik, mikor újra megszólal. – Bárcsak érezhetném. Jó lenne, ha minden, amihez hozzá érek, megadná nekem azt a könnyed, elsöprő és minden mással össze nem hasonlítható érzést. A tapintás... - ajkai megremegnek, ahogy érzéketlen tüdejébe lélegzi a lehűlt levegőt, mintha fázna. Arcát a félrobotéhoz érinti, hogy semmi mást ne lásson, csupán a fehér, föléjük magasodó fal egészét.
- Elmondhatatlanul régóta dolgozom azon, hogy egyáltalán egy kis érzetet tudjak beleültetni a szövetbe. De rettentően nehéz olyan idegvégződést létrehozni, amely a fájdalmat kizárja, de a kellemes érintéseket élénken magában tartja.
Nem törődik azzal, hogy már lehetetlenül közel került a lányhoz, hogy miközben félhangos szavait hallatja jéghideg ajkai fülének felforrósodott ívéhez érnek. Már régen kiveszett belőle a tartózkodás azon magánszférája, mely illemből most megálljt parancsolhatna neki. Mert bár hatalmában van az előző és az eljövendő nemzedékek összes tudása, - melyet 100 ember is nehezen lenne képes birtokolni - a benne élő gyerek olyan élénken dolgozta életre magát, hogy lelkét fenntarthassa, hogy már képtelen megkülönböztetni a természetes viselkedést a logikátlan éretlenségtől.
- Még nagyon fiatal vagy Khiara. Valahol önmagamra emlékeztetsz. Átadtad nekem a testedet. Átadtad nekem a lelkedet. Kezembe adtad az életed.
Miért?!
- De az érzelmeidért... Nem én felelek. Azokat neked kell megtartanod. Mert egy robotvázban egy csepp érzékletesség is - mint az eső hűsítő érzete, egy simogatás lágysága, az öröm felpezsdítő hulláma - olyan lesz, mint egy kiszáradt, élettelen sivatagban a hazug délibáb látványa. Elindulhatsz felé, akarhatod minden porcikáddal, érezheted valósnak, érezheted azt, hogy elérted, de mindaz, amit érezni és odabent látni fogsz, semmi más nem lesz csak egy csalóka játék a tűréshatároddal. Egy végtelen... Örökös játszma. Ami fájdalmas, ami addig tépáz, amíg csak a lelked sivár valója marad, mely végül átadja magát a váz börtönének! – hirtelen felcsapó hadarásában, érzelmektől túlfűtött szavai eggyé málnak, s már észre sem veszi, hogy robot karjának elemi ereje a végtelenségig szorította az ujjai közt rekedt gyengéd kar vonalát. Mintha a benne ébredő robot öntudata akarná elhallgattatni a belőle kibukó szavakat azzal, hogy fájdalmat okoz annak a személynek, aki számára most a legértékesebb.
A torkában feszülő cső, mintha hirtelen behorpadt volna, a tüdejében bent rekedt a levegő, mely újabb átmeneti zavarokat idézett elő. Íriszének színe még inkább fakulásnak indult, s most már inkább látszott halványzöldnek, mint sárgának. Mintha a türkiz szín tükörfelületű pigmentjei darabokra zúzódtak, s eggyémáltak volna az eddig oly életerős borostyán árnyalatával, mely nem olyan rég még képes volt tűz csíkokat, égő fényű csillagokat festeni az elsötétült fal egészére. Feje ütemtelenül kezd dobolásba, hallása teljesen eltompul a vészjelzés szerű sípolásban, melyet a váz ad neki figyelmeztetésül.
- Sajnálom, hogy... eddig... nem szóltam. – préseli ki a szavakat összeszorított ajkain keresztül, mire teste a pillanat hirtelenségével csuklik össze a félrobot lábai előtt.
Elárultad neki, amit te sem akartál. Megtörtél te szánalmas alak. Mindent elveszel magadtól. Vége.
Szemeit erőteljesen hunyva le hirtelen fuldoklásban tör ki, ahogy a pattanásig feszített fémváz rezonálva adja ki magából a feszültség szőtte légáramot. Átmeneti süketsége nem hagy alább, az idegtépő sípolás helyét most a néma csend veszi át, melynek fogva tartó burkán keresztül semmilyen hang nem szivároghat át. Érzi, hogy fuldoklik, de képtelen mindebből bármit is meghallani.
Vak, süket és néma.
Hirtelen érti meg. Ha nem adja át magát a váznak, minden megszűnik. Ő már nem képes látni. Nem képes hallani. Nem képes beszélni. Csak a váz, de Ő már sohasem. Nincs miért harcolnia, nincs értelme maga ellen küzdeni.
Percekig tartó semmisség. A sötét némaság. Már a fényt sem látja. Tudja, hogy csak magzati pózhoz közeli tartásban guggol védekezve, összegörnyedve, mint egy hirtelen hatástalanított gépezet. De ő valahol végérvényesen eltűnt.
Ne beszélj, csak figyelj. Ne láss, csak nézz. Vezetlek.
Elönti a félelem, mely rettegve dobogtatja meg eddig elnémult szívét. Hogy élhet, mikor végtelenbe vesző pillanatok hosszú soráig hagyta, hogy annak üteme kihagyjon?
Szemeit akadozva tárja fel, melyen a hirtelen beszűrődő fény újabb vágásokat ejt. Fáj látni, s valószínűleg hallani is fájna, ha a dermedt csend nem fagyott volna el körülöttük. Elfagyott, vagy lehet, csak ő nem hall még semmit.
Kimérten néz a lány arcára. Csak rá, de nem a szemeibe. Rettentően felsebezné, ha írisze újra a cyborg tisztán kéklő tavát érinthetné.
- A tested... - elakad a hangja az ismeretlen tónus hallatán, melyet a gépváz produkál magából. – Azt majd én.
Zavartan rázza meg fejét értelmetlen mondatainak hallatán, miközben elhűlten maga elé pillant.
Vezetlek.
Hirtelen magasodik fel, egyik kezét zsebének mélyére helyezve, ahol a pulzust mérő, fémtapintású anyag emlékezteti halasztást nem tűrő feladatára.
- A testedről én gondoskodok. A lehető legpraktikusabb alkattal ruházom fel, amely majd mindent megkönnyít a számodra. – szívverése lassan csitul el, belefojtódva a jeges monotonságba, újra átadva magát egy sivár robotlélek szüntelenül pumpáló akaratának. |
Az ajtó bezárult, a helyiség kiürült és az egyetlen lélegző lény akivel egy börtönbe került beszámíthatatlan időre egy olyan alak akiben se nem bízik és akit még alapjáraton sem kedvel. A szívverése rendezetlenül ugrál a mellkasában a rátörő rettegéstől, a bezártság biztos tudatától, az ájulás megkörnyékező szédítésétől, melyet a benne lévő szárazság idéz elő. A torka, az izmai sikoltani tudnának egy kis vízért ha az ételről már le is tettek. A gyomra eddig percenként rángatta magát görcsbe, de most úgy tűnt, mintha teljeséggel összezsugorodott volna és egy élni kívánó rántást követően többé már nem lazult volna ki. Mindene feszülő fájdalommal adja át magát a tökéletes elkeseredésnek. Kívül sebei égető fájdalma, belül maró gyomra feszíti megszakadni kész tűréshatárait. Az asztalon még mindig ott áll a hívogató alma és a többi számára elképzelhetetlen gyümölcs látványa, melyet eltompult tudatában már megnevezni sem lenne képes, olyan régen nem látott már hasonlót, az elfajzott, megcsonkult meilisi világ sötétjében. Ajkai mögül szaggatott sóhaja tör fel, szemei még mindig az ajtót fürkészik, melyet Deron próbál kipattintani a helyéről. Öntudatlanul adja át magát egy elkeseredett lélegzetvételnek, mintha ez minden maradék erejét felemésztené, testének egyöntetű emelkedésével, mely mellkasában teljesedik ki. Némán követi végig a lélegzet útját, mely az utolsó esély tudatát leheli gondolataiba, de már képtelen ezzel foglalkozni, szívét elszorítja a gyűlölettel mérgezett fájdalom, az elkeseredés, a naiv féltékenység, melynek érzete még inkább lelombozza belülről. Mert talán magának sem képes tisztán bevallani, de valahol végtelenül féltékeny a vörös hajú lányra, aki akár öntudatát vesztve kaphat ajándékba egy sokkal szebb, fényűzőbb életet, melyben kiteljesedhet az örök lét soha fel nem fogott értelme.
Az ő helyzetük azonban kilátástalan...
- Szóval ez a terv. Kinyitod az ajtót és mi... - kezével eljátssza a mozdulatsort, mikor majd a férfi, erejével feltárja a falba ivódott, félig felkattant vasajtót és mind a ketten kisétálnak a folyosó fényébe, mint előttük a két idegen, akikre már gondolni sem kíván. – Hát persze. – motyogja maga elé végtelenbe tekintő pupillákkal, mint aki nem igazán érzi magát tudatánál. – És aztán? Egyszerűen csak kisétálunk innen... nemigaz? – ajkai röpke, irónikus mosolyra húzzák magukat, majd vállát megvonva indul el a fürdőszoba irányába, hogy végre egy kicsit egyedül lehessen, és büszkeségét megtartva titokban ihasson egy keveset a csap vizéből.
Csináld csak kölyök. Meglátjuk mire mész.
Lépteit megszaporázza és az ajtó becsukódása pillanatnyi nyugodtsággal önti el, mikor kiéhezett mozdulata vadul ér az érzékelős csap alá, egész fejét a zubogó víz árja alá tartva, nagyokat kortyolva annak éltető levéből. Végtelenbe nyúló percekig meg sem mozdul, miközben érzi, hogy vénáit eltelíti a friss víz ellenállhatatlan érzete, mely feltölti és hirtelen, nem várt energiával kecsegteti egész testét. Összeállt tincseiről átlátszó csíkokban pereg a víz, ahogy felemelkedik és futó pillantását a zuhanyra veti. Nem érzi magát biztonságban, de akadályát nem látná egy gyors fürdésnek még mielőtt bármit is tennének.
Ha meghalok, legalább tisztán tegyem.
Fújja ki magából a levegőt szórakozottan, vizes hajtincseit kisimítva arcából, miközben elindul a zuhanyrózsa felé úgy, ahogyan van. A vízsugár hirtelen önti el testét, ruhájáról és testéről egyaránt takarítva el a rászáradt koszt és a megalvadt vér bordón sötétlő foltjait. Szemeit némán hunyja le, feje előre csuklik, miközben remegő kezekkel lehámozza magáról a ruhákat, hogy egy mozdulattal kicsavarhassa őket.
Állkapcsa megfeszül, ahogy fogait összeszorítja a bőrét érő égető érzés hatására, melyet a forró cseppek útja váj magának gyógyulófélben lévő sebeit tisztítva ki. Nem akar már semmire sem gondolni. Ebben a pillanatban csak egy átlagos ember akar lenni. Elfeledkezve mindarról, amit maga mögött hagyott és ami még előtte állhat. Elfeledkezve a halál biztos tudatáról, arról, hogy hajszíne minden pillanatban árulkodó jelet fest rá.
Csak ember akar lenni. Egy a sok közül.
Csupán egy valaki. Része a tömegnek..
Aki éppen fürdik a hajnal óráiban, mielőtt kitenné a lábát egy olyan mesébe illő, csodálatos világba, ahol elfogadják. Ahol a virradat fénye megcsillan a felhőkarcolók üvegén… Senki más, csak egy a sok közül. |
A fémváz monotonsággal vegyült kíméletlen szavai önkéntelenül is halovány,gyengéd mosolyra késztetik összepréselt ajkait,mely azonnal ívét veszti,amint megérzi a robot közvetlen közelségét maga körül.Megértve a fennhangon ki nem mondott utasítást,néma kiszolgáltatottsággal fordul szembe a rideg valóval,hogy megkezdhessék megroncsolt teste felvázolását,melyben lelke most letisztázottan,szinte megkönnyebbülve kavarog dobogásaival,az örökké résen levő robottal együtt lüktetve.
Ezek voltak a legfontosabb szavak,amelyeket elmondhattam.Egyszer majd szükségünk lesz rájuk.Csak vigyázz,mert érzékeny a másodikok programja,erre már én is rájöttem.Szomjazik a szenvedésre.Nem csak önmagam emberét pásztázza minden pillanatban.
Tüdejében váratlan hirtelenséggel dermed meg a hűvös levegő; elfojtott lélegzettel hasít karjába az égető fájdalom,melyet egy elhaló szisszenéssel próbál csitítani a robot éles hangja keresztjében.Érzi a csíkban szabaddá vált bőrének felsebzett,parázsló légszomját,a nyomában kiserkent vérét,ahogyan a csuklópánt végleg elszakad lüktető pulzusától,melynek fájdalma felidézi emberi húsának átölelését.Mintha szíve kétségbeesetten tiltakozna ezellen,mégis felelőtlenül megkönnyebbülve dobban félre egy pillanatra mellkasa baloldalán,megszédítve tekintetét,miután szemei sarkából észreveszi a kihunyt pulzálást a robot kezében elhalva.Már az ehhez intézett egyszerű szavak feszélyezetté teszik számára a szűkössé vált légteret,miközben kifejezéstelen áhítattal állja a felfoghatatlan gúnyt feléje,egyenesen a pillantása közé égetődve.
Ahogyan megérzi arcát egy pillanat erejéig a dermesztő vonású ujjak közé fogva,gondolatai megerősítik feszengő gondolatai zuhatagát; tudja,hogy zsibongó,sebes csuklójánál lesznek fájdalmasabb pillanatai,a szavaknál lesznek érzékenyebb tapintások sérülékeny alakján,hiszen kívülről és belülről is látni fogják teste minden elgyengült pontját.
Eleget téve az erélyes parancsnak,lazítja el veszteglő végtagjait maga mellett,ereszti le megfeszült vállait,hogy a robot könnyedén hozzáférhessen arca csontjainak vonalához.Merev higgadtsága torokszorító szorongássá növi ki magát,ahogyan az elutasító,érzéketlen váz gunyorosra táplált mosolya ismét emberi hirtelenséggel szökik el a tökéletesre formált ajkakról,elejét véve a belső vívódásoknak önmagában is.Szemeit kimeríthetetlen,gyermeki túlcsordulással hagyja pihentetni az őt pásztázó borostyánok tisztára csiszolt aranylásán,azok lassú lecsukódása után is,kábult tekintetét továbbra is egy pontra,az előtte veszteglő arc vonásain vesztve el.Hiába képzeli el a robotot egy alvó emberi lénynek,mely most éppen saját arcát álmodja meg a sötétségben felrajzolva; hidegrázva érzi a folyamatos matatást vonalain,a pusztító erejű kéz lágy ujjait,melyek darabokra törhetnének maguk körül mindent,most mégis meghazudtolva önmagukat játszanak finoman érintésre szomjazó bőrén.Mélyenszántón lélegezve hagyja egy pillanatra lehunyni szemeit,melyek szinte akaratlanul is azonnal felnyílnak,s elrévedve térnek vissza a férfi drótok összetartotta arcára,ahogyan a hideg,fásult ujjak elhagyják szempillái vonalát.Némán rázza ki őt a hideg bizsergés vizes,vöröses bíbor tincsei fullasztó keretében,amint elnyílt ajkai megrezdülnek az élettelen súly alatt.Torka elszorított csöve megakadályozza,nem engedi nyelni őt,sem mélyen felsóhajtani; igyekszik elvonnia saját figyelmét a szerkezet elkeseredett szivattyúzásával,mely a fülsiketítő csendben durván lökdösi bordái falát,dobogásszerű hanggal aláfestve vágyakozó,ritmusos pislogásainak.Érzi szabaddá vált pulzusa kitörő gyorsaságát horzsolt húsa alatt,embertelen vérnyomás-ingadozása szédülő érzetét,melytől minduntalan megrémül,s emiatt lábai akaratlanul is igyekeznek elmozdulni valamilyen irányba; sohasem bír egy helyben vesztegelni,ám most tartja magát a robot utasításának megfelelve.
Szemeit azonban képtelen lecsukásra kényszeríteni,a félhomály túlságosan kiélesíti számára a robot körvonalát önmaga előtt.Látja,ahogyan minden pillanatban megfeszített erővel szenved,dacol saját maga vágyával,melyet már megint egy közéjük emeltetett,a robot építette láthatatlan fal korlátoz.Türtőztetnie kell izmait,hogy el ne mosolyodjon erre a számára tisztán kivehető határra,miközben érzi,hogy a csüggedt káosz ismét megtelepedett kikezdhetetlen lelke forgatagában.Nem tudja,könnyezzen-e vagy szusszanva felnevessen,mikor elmosódott visszhangzással meghallja a robot mély csengésű mondatait,melyet szinte már előre megjósolt egy végtelenné nyúló félmásodperccel ezelőtt; mintha az első,tévesen kibukott szavak tökéletesen feleslegesek lettek volna a rideg fémváz számára,vagy csak ő érzi most a robot karjait elnehezültnek,hevesen megremegve,ahogyan az ujjak még mindig saját vonásain pihennek.Szenvedélyes érzelmei egyszerre kavarodnak fel fájdalmával,taszítva ölelkeznek össze,így érezve most azt a keserédes ízt lelke minden rezdülésével,miközben szemei ugyanezektől csordulva állják az újból felnyílt borostyánok kivehetetlen tükrözését.Mintha elveszett volna valahol útközben,az Időben,türelmesen áll mozdulatlan végtagokkal,összeszedve elcsigázott gondolatait ezekben a zűrzavaros viselkedésekben,melyet még csak tapasztalva tanul a makacs robotváz végletes magatartásaiból.
Egy beidegződött nyeléssel veszi rá magát,hogy hangot tudjon adni késve érkezett reagálásának,miközben legyűri önmagában a dobogás megrészegítette vágyát,nehogy azonnal valami elhamarkodottat cselekedjen.
- Ahogy gondolod. - Vigyáz rá,hogy tisztán megformált szavai őszinte,mégis tartózkodó csengést kapjanak.Néhány hosszúra nyújtott pillanat után eszmél csak fel rá,hogy ugyan könnyen legyűrte a kaotikus érzésekben a végletes,könnyek és a visszaszorított felindultságából fakadó nevetés késztetéseit,egy elvétett,különös félmosoly mégis utat tört a robot ujjai alatt. - Tudod,hogy az ígéreted csak az érzelmeimre vonatkozik.A testemet olyanná formázod,amilyenné akarod.Megakadályozni sem tudnám. - Hangja rekedtesen cseng,mint mindig,miközben szemei elgyengülve ugranak el az éles,néhol mégis gyerekes vonású arcról,kissé megmozdítva saját fejét,szinte direkt feszegetve,kiélezve a mohó tartózkodással átitatott,feszélyezett légkört. |
Kavarog testében az üresség, mintha a vázon belül mindent egy hatalmas fekete lyuk mélye nyelt volna el. Hallja a cyborg szavait, de azok fülében alig nyernek értelmet. Hirtelen válik benne érdektelenné minden, amely egykor csordultig telt érzéssel, miközben hatalmába keríti az őt egyre inkább túlnövő gyors cselekvés vágya.
Szemei érzéketlen, megfoghatatlan ürességgel figyelik az asztalfelületen türelmetlenül doboló fémujjakat. Mintha őszintén szikrázó pillantásának eddigi színes, tűzzel telt elevensége, hirtelen halványult volna el, akár az éjszaka közeledtében elvesző utolsó halovány nyári fénysugár, mely végül megadja magát a gyilkos, rideg őszi szélnek. Arca feszült, ajkai mozdulatlanok, míg csak vár, hogy minden elhangozzon körülötte, majd újra néma csendbe boruljon.
- Nincs szükségem segítségre. – ejti a szavakat monoton mozgású ajkai mögül; testtartása egy percre sem mozdul feszült merevségéből, ahogy az asztal fölé hajol, könyökét annak felszínén pihentetve, hallgatva a másodpercek fagyosságát megtörő, ólomsúlyú koppanásokat.
- Nem vagyok sem elmeháborodott, sem lelki problémákkal küszködő, aki ne tudna boldogulni az életben külső támasz nélkül. Ilyen gondjai csak az embereknek vannak, és ha lehet ne vetítsd ki rám a problémás, meggyengült személyiséged vágyait. Ilyen tekintetben csak neked lehet szükséged rám.
Csak egy eszköz. Ideje lenne végre ésszerűen gondolkodni. Cselekedni. És abba hagyni ezt a véget nem érő, értelmetlen versenyfutást. Nem játszadozni jöttünk egymással, nem az a cél, hogy a másik tűrés határait feszegessük. Csak a Második váz elkészítése a lényeg.
Lassan áll fel, mint aki végső elhatározásra jutott. A szék görgői halkan adnak hangot a kimért, megfontolt mozdulatnak, ahogy támasz nélkül magasodik álló helyzetbe, a félrobot felé fordulva teljes testtartásával.
- Legyünk őszinték és lényegre törőek, mindenféle felesleges körítés nélkül. Te odaadod a lelked, cserébe én adok testet, amelyben ez a lélek élhet, lélegezhet. – ajkai öntudatlan, könnyed mosolyra húzódnak, ahogy szemeiben felcsillan az első szikra, mely egyáltalán bármiféle érdeklődést mutathat megkeményedett pillantásából. Megfeszült fémkarjai egy pillanatig egymásba fonódnak, majd, ahogy a lány elé ér halovány sárgává színeződött íriszét élénken pörgeti végig annak arcán, mintha nem zárta volna le mondandóját, s most valami fontos – a lényeg – következne. Ajkai hirtelen nyílnak szét, de hang nem jön ki torkán, csupán az érdeklődővé feszülő vonások árulkodnak a robot tettre kész valójáról.
Türelmesen várja ki, amíg a lány teljesen szembe nem fordítja magát vele, arra azonban már nem hagy időt neki, hogy bármit is mondhasson. Karja hirtelen nyúl csuklópántja felé, melyet egy halk kattanással szabadít meg öröknek ható összeforrtságától. Ujjai között könnyeden forog a pulzust szűntelenül mérő tárgy, melynek sávja hirtelen feketedik el, amint eltávolodik a lány bőrének felszínétől.
- Erre többé már nem lesz szükséged. Ez mostantól az én gondom lesz. Leveszem róla a szívműködésed adatait. Ez az okos kis szerkezet mindent magába táplált, az egyes helyzetekről attól függően, hogy azokra pulzusszám szerint, hogyan és milyen élénken reagáltál. – arcáról árulkodik a perzselő gúny, ahogy a lány kékszínnel átitatott szemeibe néz, mintha a benne végigpergő gondolatok áradatát akarná elkapni, minden erejével olvasni belőlük.
A könnyűnek ható tárgy hangtalanul tűnik el nadrágzsebének mélyén; felemás érintésű tenyerei az előtte álló arcát fogják közre, mintha a fej esetleges váratlan mozgását akarnák megfékezni.
Néhány csöndben elmélyült pillanat erejéig feszült éllel figyeli a lány szemeinek mélyét, ébenszínben játszó, néhol azúr árnyalatot felvevő pupillájának mozgását mérve fel.
- Most ne mozogj. – adja ki a ridegen csengő utasítást, miközben tenyerének felülete lassan eltávolodik a könnyed bőr simogató érintésétől, hogy csak ujjhegyeinek felülete érhesse az arc ívét.
Mintha minden egyes izülete ledermedt volna a lassú mozdulatok alatt, pillantása jéggé fagyott, miközben falat emelt maga köré.
Torka hirtelen szorul el, mintha visszatartaná sebessé kívánkozó lélegzetét, ajkairól hirtelen tűnik el cinikus mosolya, s feszül vonallá, mintha a falat áttörni kész erővel küzdene. Pupillája a végtelenségig feszül a halovány színben játszó mézárnyalat belsejében, ahogy belülről teljesen megfeszíti önmagát, hogy vázának uralma teljességgel kezei alatt maradjon. Félig előre nyújtott, könnyed ívben játszó karjain tökéletesen kivehető az inakhoz hasonló drótok árjának kitüremkedő feszülete, ahogy a feszültség szőtte pillanatban fájdalmas lüktetéssel hálózzák be alkarjának szabadon hagyott egészét.
Szíve némán pumpálja testének mélyén a megfeketedett vér összesűrűsödött halmazát, azonban ahogy lehunyja szemeit mindez üvöltéssé erősödik vadul csengő füleinek felemésztő belsejében.
Ahogy halad, érzi ledermedt ujjai alatt a lány állkapcsának harciasan megfeszülő ívét, fülének könnyed tapintását, melyet érzékeny porcok alkotnak. Újra visszatérve az arccsontot, a szemöldök alig érezhető helyét, melynek képe csukott szemein át, a fényekkel keresztülszabdalt fájdalmon keresztül lassan tiszta képet nyer, akár a vakoknál, ahogy érzékennyé vált érintésekkel tapogatják ki a másik ember arcát.
Ujjait érik a különleges vonású szemek, melyeket érintésének égető fagyossága lehunyásra késztet; a nőies lágyságú orr egésze, melyet leheletkönnyedén tapint ki, hogy annak minden egyes vonását az eszébe véshesse. A puha ajkak teltsége, ahogy hüvelykujjai két oldalról érik szinte egyszerre egyedi vonalát, többször is végigfuttatva rajtuk ujjperceinek érzésre éhes felületét, míg befejezésül el nem érik a vakmerő áll határozott, mégis könnyű tapintását.
A félrobot arcának minden mással össze nem hasonlítható érzeteit már akár vaksötétben is képes lenne könnyedén felismerni millió emberé között.
Hirtelen érzi meg a felkarjából induló, vénáin végig söprő, természetesnek ható remegést, mely kézfején át minden egyes porcikáján végigfut, hogy fémkidolgozású csontjai vágytól elnehezülve, s csordultig telve inogjanak meg egy pillanatra.
- Gyönyörű vagy. – hümmögi alig hallható hangon, felnyitva szemeit. – Semmit sem akarok változtatni az arcodon. |
Pillantása élesen pihen meg a robot végtelenbe vesző tekintetén,ahogyan azon tükrén a kint éledező meleg,a hamarosan felemelkedő napfény játszik egy látatlan játékot,a félhomályban is aranyló kavalkádot,melyet átszőnek a világoskék szálak írisze tengerében.Szemei megakadnak egy színes ponton a szürkeségben,egy állat formájú roboti testen,valahol az Első előtt,melynek zizegő öregsége,érezhetően elkopott alakja önkéntelenül is sóhajtásra ingerli áthűlt tüdejét.Mellette asztalon papírok halmai sorakoznak,szinte kíváncsian csábítva a vázlatok,a tervek; ám szíve most türelmesen csitul el,ha csak pár percre is félelmében,egyben mohóságában,tüdeje felső részén pihenő apró szűrőberendezésének tompa kattanásával.Most meglepően tisztán hall minden gyenge morajt ebben a szobában,melyek lehet,hogy csak saját magában fogannak meg az elmúlt,vagy soha nem is létezett érzelmek és emlékek látatlan képeként.Mély tekintete követi a robot vonásait; kifejezéstelenül futtatja végig szemeit az örökké a magányt ontó falak ürességén,a reszkető levegő tiszta,hűvös borzongásán át.Mintha minden érintetlen lenne,mintha csak kísértetek laknák ezt a szobát,akik elfeledve léteznek,azt hiszik,hogy léteznek itt fent a felhők között,vágyakozva,örökké kipillantva a fémrácsok nélküli börtön ablakán,soha meg nem értve,miért nem érzik sehol sem önmaguk testét.
Tiszta fejjel látja saját gondolatait; ám tudja,hogy mélyen továbbra is,ugyanannyira össze van zavarodva,mint a teljes fémvázba zárt ember.Áthatóan érzi a kusza felbolydulást a drótok közé rekesztve,az élni akarás minden értékes cseppjét.A gyötrődést,az elmúlást,a hirtelen jött fájdalmat jelenléte miatt,az elviselhetetlen hamisságot...a bűntudatot,melyet sehová sem képes behatárolnia.Majd a belső elzárkózást,melynek szinte hallotta lezáródó falát.Már késő - az átható csöndben akaratlanul fogta fel mindazt,melyre utasítva van minden apró rezdülése; mintha elméje a hideg űrben lenne megfagyva,egy fémes érzet,melyben emberi gondolatai küzdve küzdenek,hogy náluk nyerjen értelmet az érzelmek szavak nélküli,s szavakban való folyama.Mintha tudatosan vezérelve egy tökéletes egyveleget alkotna,a kaotikusság önmaga,mégis annak letisztult véglete.
Az emberek érzelmeinek programmá átdolgozása,roboti logikába és intelligenciába sűrítve.Hogy ezzel segítsenek rajtuk? Hogy megértsék az igazat,melyet ők emberien felfogni nem képesek? Hogy egyensúlyt adjanak? Hogy harcoljanak? Hogy így öljenek? Hogy tökéletesen tudjanak szeretni? Ki tudja,mire alkották meg a sorozatot.Egyedül vagyok.Egyedül vagyok,aki ezt tudni képes,és aki benne él.
Csak a testem ne kerülne minden másodperccel egyre közelebb a halálhoz pont emiatt.Felgyorsult számomra az Idő.Minden emberi perc egy kínban átvészelt nap.Csak ne bomlanék.Talán már nem itt lennék.
Elrévedve fordítja vissza tükörtelen vonásait,egy pillanat alatt végigfuttatva tekintetét a roboton; majd önmagán,darabokra hulló testén,melyet már csak lelke fonalai fűznek össze.Hosszú,hosszú másodpercekig néma csendben áll az egyedüllét béklyózó érzetében,a falak csitításra váró zokogásában,mely ugyan nem kavarja fel,de reménytelenül simogatja és érinti léte háborgó mélységét,torka feszülő érzetét,mely most egy hatalmas sóhajban meríti ki önmagát,halk,monoton szavait.
- Hamis a világ.Igazságtalan az élet.Nem így kellett volna végeznünk.Senkinek sem így kellett volna. - Érzi,hogy lépései egy fal felé vezérelték veszteglő lábait,hogy szemei a semmi,a derengő homály felé irányítják fejét,a plafon alig látható magasságába,mintha pillantásával át akarná törni,mintha meg akarná érinteni a felfelé nyújtózkodó levegő tetejét.Fennhangon suttogó szavait önmagának intézte,a robotnak,a kint lógó festmények jéghideg színekkel felvázolt életeinek,a bábok reményteli,reményvesztett arcainak; akárkinek,aki most hallja egyszerűséggel vegyült szavait. - Semmi baj.A születésedtől fogva jogod van létezni.Hagyd lélegezni magad.Beszélj,amiről akarsz.Azért vagyok itt,hogy egy új testért cserébe segítsek neked.Tudom,hogy még nehéz.Tudom,hogy fáj. - Épp csak egy villantásra emeli fejét a robotra,míg utolsó mondatait letisztázza fennhangon,majd ismét elfordítja önmagát.
Ha feladod,akkor örökké fog tartani,és sohasem lesz vége.Emeld a terhet.Építsd az egyensúlyt.
- Utólag már csak percekként peregnek az évek.Tudod,elszakítottak mindentől,ami fontos volt valaha.Ami egy kisgyereknek fontos volt.
Sajnálom a kisgyerekeket.Még túl ártatlanok.Őket könnyű kitenni a Sorsnak.A Sors pedig átíveli az életet. - Kifejezéstelenül ejti az ajkait égető szavakat,mégis öntudatlan közvetlenséggel,várva a könnyeket,melyek nem tudnak kibukni,amelyek gátat vetettek,és makacsul váratnak magukra.Nem érdekelné,ha gyengeséggel vádolná valaki őt,ha szíve kiugrana a helyéről,nem érdekelné semmi; egyszerűen képtelen rá. - Mindig...mindig azt hittem,hogy valami rettentően rosszat tettem,és amiatt kell bűnhődni.Várakoztam...ott bent,mint mások,és próbáltam emlékezni,mit ronthattam el.Miért mondták azt folyton,hogy csak megmentenek minket.Hogy miért éreztem másként. - Most már tudja,honnan annyira ismerősek a magányos falak.A fehér rettentően tiszta színe,az észveszejtően babonázó üresség; a termek simasága,a zárkák,a kórtermek fehérben úszó fényei,az ártatlanság és az érintetlenség békéje,melytől már a gyomra is felfordult az első napok után.Mintha négy sima papír között ült volna,melyre saját fájdalma írta volna láthatatlan betűit,mintha az itatta volna akkor még apró,kiképzésre váró szíve könnyeit. - Örökös félelembe taszítottak minket.Ezt előtte sohasem éltem át,pedig igazából mindig is abban éltünk.Nem emlékszem biztosan,de azt hiszem,lent védtek,amennyire csak tudtak.Elmenekültem egy teljesen más világba,még ha a valóság,minden más közben összeomlani is készült körülöttem.Kicsi voltam.Nem érthettem. - Fejét lágyan gördíti oldalra,ahogyan válla egy elfojtott,szinte megvetően feltörő szusszanás után megrázkódik a vastag kabát súlya alatt.Kezeit a háta mögött görgeti egymás markaiban,tapintott feszültséggel morzsolgatja ujjait,mintha éppen most fognák le,s cipelnék utolsó útjára. - Egyszerűen tudtam,hogy onnantól semmi sem lesz a régi.Fordult egyet a Világ.Tudtam,hogy senki sincsen mellettem.Hogy senki sem véd.Nem éreztem senki szeretetét.Nem éreztem egy embert sem,pedig sokan körülvettek minket.Csak egy...fájdalmat.Semmi többet. - Többé mintha már nem is lenne szüksége enyésző testére; halkan diktálja saját lelkét,mintha ezeket a szavakat égették volna zugainak mélyére.Szíve szinte az érzéketlenségig süllyedt mellkasában,ahogyan hideg monotonitással formálja elrévedt ajkai a mondatokat,leküzdve az érzelmeket felkavaró robotot önmagában. - Félek.Ilyen messze az úton már nem akarok meghalni.És dühös vagyok.Sok minden miatt.Sok mindenki miatt.És ez most is annyira fáj. - Nekem is.Egyre zavarodottabban préseli ki a ajkai közül a levegőt,ám úrrá lesz hangja elgyengülésén,ahogyan féloldalas pillantást vet a félhomály takarta sziluettre,befejezve mondatai értelmet nyerését,mielőtt még a robot szólalhatna meg. - Tudod,miért mondtam el neked mindezeket éppen most?
Mert az ürességnél bármi jobb.Még ha nagyon fáj is.
Még ha nagyon fáj is; a múlt emléke.A jelen pillanata.A jövő tudata.És ha hagyod fájni...csak tudd,hogy ez az igazi,elpusztíthatatlan erő.
Add ki,ha akarod.Add ki,ahogy gondolod.Ahogy nehezen,de képes vagy rá.Engedd fájni,mint még soha.
- Soha semmi sem lesz a régi,és nagyon hosszú még az út.Ez csupán mindennek egy kezdete.Nem azt akarom,hogy dühös légy miattam.Nem akarom,hogy örökké szenvedj. - A pillanatnyi csend után szinte visszakozó hangja üres űrt von látatlan érintése végett,ahogyan visszhangozva hallja vissza tompa zakatolása dallamán,s átengedi magát saját melódiájának.Lehunyt szemekkel fordul a fal felé,mintha feloldozta volna önmagát a szavakkal.Megbánás nélkül érinti meg ujjaival a sima fehérséget; tapintása nyomán felsír lelkében egy érzet,akárcsak egy magányos kisgyermek.A tömör fal még a keze alatt is jéghideg,tiszta és őszinte marad,mint egy tó mélyéről kihalászott kő.Csendesen várakozik,rezgéseit nyugtatva várja,mit tett a robottal; felbolygatták-e a hirtelen jött szavak,megrémítik,lecsillapították,vagy csak csitításra vár,teljesen érzéketlenül hagyták a szívét – némán ráhagyja,mond a számára valamit,akármit,a vázról,a terveiről,vagy épp a fájdalmát adja -,a szavak,melyek súlyát még ő is csak most,utólag volt képes felfogni. |
Nem törődve pillant a várakozó lány alakjára, ő azonban nem mozdul,s kísértet módjára, vagy mintha egy puszta emlékképként tűnt volna fel, úgy el is tűnt az magabiztos,baljós gépalakkal együtt, a csendesen nyitódó fémajtó szürkületében. Hallja a bejáraton túli folyosó csöndjében halkan felcsendülő lábak dobogását, ahogy azok egyre halkabb formát öltenek a távolság nőttével. Ujjait maga előtt kulcsolja össze , feje támasztásából kiemelve, rezdületlenül figyeli a szoba csendjét, mely most inkább torokszorító a csalódottság áztatta hűvös levegőtől.
Csak legyenek itt biztonságban…. Ennyire bízna benne? És ő… Figyelmét most Coozen heves lélegzetű sziluettére intézi, tisztán érzi a lányban felgyülemlett mérget, az Első tetteiben és ígéreteiben kételkedő, lázongó ellenállást. Testét elönti a felismerő félelem, hogy ezen érzéseket önmagában ugyan úgy megtalálja, mégis mennyire…mennyire különböző a gondolkodásuk.
Mi nem benned kételkedünk. Az én szememben te már semmit sem jelentesz… Ez szomorú… Szomorú ,hogy az ő szemében a bizalom ilyen rövid skálán mozog. Egy hiba mindent tönkretehet? Ezzel a felfogásmóddal én már egy hatalmas link elem lehetnék ebben a szerkezetben.
Nedves jobbja – mellyel eddig fejét támasztotta -, most apró sistergő neszeket bocsát az eddig csendes légtérbe, ahogy rövid másodpercekig tenyereit összeérinti. Hajvégeiről alászálló apró vízcseppek takarásában arcára húzódik egy beletörődő, magabiztos mosoly,s egy mély lélegzet vétel közepette emelkedik fel a bútordarab nyújtotta kényelemből. Egy lassú, gondtalan nyújtózást felöltve roppantja meg vállát, mintha már hosszú órák teltek volna el mialatt a kialakult helyzetet felmérte volna, holott csupán, pár elhúzódott, megzavart pillanat. Lelkes önbizalomban égő,fénytelen tekintete ismét a tömör fémajtó szerkezetére szegeződik, a pillanat heve, a gyors s egyszerű megoldásra sarkallja, fel akarja tárni az ellenálló vasképződményt, ám lelke mélyén tovább tiltakoznak Khiara határozott, beletörődő szavai. Hirtelen jött eltöprengését, mintha egy láthatatlan, mégis erős kéz lökése szakítaná félbe, s ez a rejtett fantom, a zárt bejárat bíbor izzású fényéhez vezetné. Nem sejti, hogy Coozennek van e bárminemű terve, s saját, készülő tetteinek sem ad hangot, csupán a vele immár szemben lévő, centikre álló ajtó hideg fémjét méri fel.
Nincs heveskedés. Nem mutatsz ellenállást. Visszhangzanak gondolatai közt a szigorú szavak, ám a szemei előtt felvillanó lány alakja immár nem olyan tiszteletet parancsoló mint egykor.
Én bízom benned, de a vezéred őszinteségére semmi garancia sincsen. Tenyerét hezitálás nélkül a kilincs alatti, szürke pigmentű sávhoz érinti, majd egy rövid szikra fellángolását követve a vörös fényjelenséget hirtelen kék izzás váltja fel. Egy apró kattanás, mely az ajtó feltáródását jelezné, majd hosszas,néma csend. A kemény vas fölött megjelenő fényjelenség helyét, most sötét, színtelen üresség foglalja el, s a hosszú folyosó fénye a résnyire engedő ajtó mögül, csupán egy apró csíkban tűnik fel a félhomály borította szobán. Fejével értetlenül követi a beáramló, vékony fénysugár útját, míg tekintete össze nem akad az indulatokban fürdőző lányéval.
A Sors… aljas egy dolog…A legjobb pillanatokban fogok ki egy ilyen rendszert..
- Öhm..
Egy kínos mosolyt felöltve fordul meg az ajtónak hátat fordítva, s hátát kissé előredöntve, egyik karját hirtelen mellkasa elé kapja, míg másikat egy közeli ajtó irányába nyújtja, akár egy szégyenbe került inas, aki a megvárakoztatott vendég előtt áll.
- Technikai problémáink adódtak, ha igényt tart a szolgáltatásra, kérném a főnökasszony türelmét. Addig is, saját tapasztalatból ajánlom a fürdőszoba kényelmét, hátha ezután a roppant szemét helyzet után fel akarnál frissülni. – előadása végére, hangneme ismét saját, élcelődő, halvány bosszúságot rejtő hangszínét ütötte meg, ám ezúttal kíváncsian várta Coozen, a helyzetre való visszahatását. |
A réginek ható gurulós szék a szoba homályában megnyikordul, ahogy testének súlya felületét éri. Könyökei az asztal lapjának támasztják magukat, de pillantása most a távolba réved. Háborognak benne a gondolatok, mert teste lelke együttesen ellenkezik, akárhányszor csak rápillant a vázlatokra. Hajtja az elvakult vágy, hogy minél előbb kész legyen, minél hamarabb beteljesítse azt, amit a sors számára vésett az idő végtelen könyvébe. De mindeközben elfogja az undor, mely a tomboló akarat tüzének vad vörösét feketévé színezi át.
Képes lennék elvenni tőle azt, ami után én is a legjobban vágyom? Egy élő, érző testet még akkor is ha az már egyébként nem akar tovább működni?
Ajkai megremegnek a tudatába égő mondatok súlya alatt; ujjai a kuszált sorban fekvő papírokat gyűrögetik, melyek rendezetlensége ingerült bizsergéssel tölti fel karjának minden egyes pontját. Másodpercekkel küzdve kell magában túlharsognia az ingert, a robotot, mely a fegyelmezett rendre utasítaná maga körül. Két ellentétes érzés, a hideg precizitás és a lázadó káosz csap össze lelkének tükrén, melyek egymáshoz oly hasonlóak, s mégis annyira különböznek. Szét akar szakadni, szét akarja feszíteni belülről a hirtelen rátörő keserédes indulat, mely legszívesebben mindent romba döntene melyet maga körül alkotott. És nevetne. Emberien nevetne a pusztításon, amelyet véghez vitt, hogy felrúgta a szabályokat, hogy újra élni, s lélegezni kezdett.
Mert nincs olyan pillanat, hogy ez ne játszódna le benne.
Ujjaiban megfeszülnek a fémszálak, ahogy balkeze ökölbe szorul, amíg a jobb minden egyes lapot már-már megrögzött tökéletességgel a helyére rak, a szürkéskék asztal sarkába, hogy a legkevesebb helyet foglalja el. Fejét lassú mozdulattal hajtja le és némán hagyja, hogy érzéketlenségtől lüktető ujjai végigszántsanak az ébenfekete, örökké kócos tincseken.
Utolsó sóhajában kiengedi a maradék levegőt, mely szétfeszíti ólomsúlyú tüdejének egészét, majd az asztalfelületre ugró macska halk dobbantására emeli fel pillantását, melynek több színben játszó fekete narancs és fehér színei élettel töltik fel a megfakult szoba képének teljességét. A hirtelen jött mozdulatban megkoppanó fém zengését még azután is hallani, hogy az állat az asztalra érkezett, mozgásában hangosan zizeg a fémösszeillesztések elöregedett hangja, ahogy örökké apró testét összetartja. Mozgása helyenként már darabos, mintha a fejlődés zsákutcáját testesítené meg; egy végtelenben haldokló állat küzdelmét tükrözve az élettel.
- Ez őrület Orin. Mit művelek? Sosem gondoltam bele abba, hogy ez nekem is ennyire fog fájni. Hogy fájhat?
Az elhűlt, színtelen kérdések szárazon törnek elő torkának mélyéről, melyben egy ember váratlanul feltörő csalódottsága bujkál; hirtelen felhangzó szavai kellemetlen érzést hagynak maguk után. Mostani szemével végigtekintve magán őrültnek érzi a helyzetet, amelyben él. Hogy mindeddig mozdulatlan, dermedt arcú bábjai jelentették számára a lelki, hamis érzelmekkel telt társaságot, és a legtöbb mondani valója is csak egy hozzá hasonló robotvázban élő macska számára volt, melynek teste mára már olyannyira elhasználódott, hogy mellkasát minden egyes rávetett aggódó pillantásban fojtogatni kezdi a tudat: még egy emberi váz sem tarthat örökké, hiába erősebb a kitartó, emberi lélek, mely összetartja.
Torkában megfeszül a cső, melyet láthatatlan drótszálak ezrei szőnek körül. Vénáiban néma liftezésbe kezd a félelem, a harag és a bánat, mely két lélek együttes fájdalmának ad hangtalan jelet. Végignéz felhasadt jobb karján, melyen már több helyen felszakadozott a puha szövetezésű bőr. Vonásai ledermednek, ahogy mellkasa újra zúgolódni és hirtelen emelkedni kezd. Ajkai vonallá feszülnek, ahogy bal karja hirtelen mozdulva tépi fel az érintéseket közvetítő borítást, miközben ingerültségre újra halk önpusztításra ösztönzi. Legszívesebben letépné magáról a vázat takaró egész halványbarna felületet, hogy kíméletlenül szembe nézhessen azzal aki valójában önmaga. Azzal a gépezettel, amelynek egy hajdan élt emberi arc másolata függ időtlenül tekintetében. Hogy lássa a fém kihűlt csillogását. Érezze azt, hogy mikor ujjai egymást érik semmi mást sem hall csak a velőt tépő, érzéketlenül súrlódó koccanást, a karistolódást, mely mostanra már igazán jól tükrözi saját, valódi személyiségét, melyből eltűnt az érzelem, eltűnt az öröm, s eltűnt a gyengédség. Hogy láthassa a kifejezéstelen, lelkét vesztett szemeket, melyek feketelyukként vonzzák a tekintetet, de nem adnak jelet, nem adnak csillogást bármilyen fajta életről, amely még benne létezhet.
Összeszorított ujjai között tehetetlen anyagként szakad újabb darabokra a feltépett réteg, mely már egész jobb karjáról eltűnt. Szemöldöke egymásba ugrik, ahogy fájdalomtól égő tekintetét elkapja róla, mintha annak pillantása is feltóduló parázsként érné látószervének érzékeit.
Résnyire szűkíti szemeit, de képtelen lehunyni, csak azért, hogy újra hamis megnyugvás önthesse el, s ne emlékezzen újra semmi másra a felkavaró emberi lét gyönyöreiből, melyek még mindig megbújnak emlékének tudatfoszlányain, melyek épp olyan tovatűnőek és sérülékenyek, mint a felhasadó bőrszövet felülete a megszürkült fémváz felületén. Pupillája hangtalanul kerekedik el, miközben ujjai elengednek megfeszült szorításukból, s felnyílva engedik, hogy a valaha volt szövet lecsússzon felületükről.
Hiányoznak neki a hűvös, téli éjszakák, mikor olyan elevenen érezhette a hideget. Mikor volt miért keresni más testének melegét, mikor érezhette azt az örömöt amit egy torkán legördülő forró ital adhatott neki. Az íz, mely megbabonázta, mely a kedvencei közé tartozott. Hiányoznak neki az ízek. Hiányoznak az érzékletes érintések sóhajai. A forró nyári éjszakák, mikor Meilis körzetébe szöktek le és az adrenalin felrobbantani lett volna kész a haldokló szívből éledő test egészét. Az érzést, mikor még a tudás nem állt hatalmában, mikor a végzet nem suttogta el neki keserű, megfakult imáit. Mikor szabadon rohanhatott, s érezhette izmainak erejét, testének szabad előre lendülését, inainak megfeszülését, a természetes száguldás örömét, melyet nem a gépek nyújtanak. Mikor nevethetett, mert az izgalommal vegyült félelem, hogy elkapják őket örömre ösztönözte, hogy feloldja, s tisztító erejével megszüntesse a benne tomboló riadalmat, melyet még kisgyerekként átélt. És nem volt egyedül.
Még most is érezni akarja a hideg esőt, melyre mindennél jobban vágyik. Érezni akarja, ahogy annak lezuhogó ereje kimelegedett bőrét éri, s leheletének tüzessége párával hagy nyomot az eső csitította éterben. Érezni akarja, ahogy megnedvesedett haja halántékához, s tarkójához tapad, újra érezni, hogy mikor tekintetét az égre emeli a csillagok özönéből, a felhők vonulata alól zúdul alá, végig gördülve arcán akár egy-egy igaz, érintetlen könnycsepp.
Érezni a lélegzetet, mely átjárja a testet. Érezni a zokogást, mely olyan mélyről üvölt, hogy a puszta gondolat, a tudás hatalma sem érheti el annak legsötétebb, legtisztább pontját, mely maga a lélek.
Ujjhegye lassan simít végig porcelántapintású, megfagyott bőrén, mely már egyáltalán nem tükrözi régi forró, élettel teli arcának könnyed ívű érintését. A robot ujjak izületük természetellenesen váltakozó mozgásával futnak fel egészen a szemekig, melyek alatt, mintha láthatatlan könnyeit keresné.
Ha megtehettem volna… Ha esélyem lett volna rá… Inkább éltem volna végig egy emberi életet, hogy aztán robot legyek, minthogy fiatalon vessek véget az egész életemnek. Mert egy rövid élet emberként sokkal többet ér, mint az öröknek ható robotlét.
Ez a sivárság… Ez a semmisség…. Elviselhetetlen. Még annyi mindent át kellett volna élnem. Még annyi mindent megtapasztaltam volna.. De már túl késő.
Meghallja, hogy a lány a szobába lép, mire teste teljességgel ledermed, pillantása hirtelen fagy egy pontra; gondolatainak fala hirtelen csapóajtóként zárul le, mely után nem marad semmi más, csak a puszta, érintetlen belső magány. |
Mintha életében először kapna vizet,szorítja össze hálásan megfeszült ujjait az üvegpohár körül; lehunyt szemmel dönti magába az életet adó folyadékot,mely szinte végigperzsel kiszáradt torka csövén,jéggé fagyott gombócként marva gyomra falát egy fájdalmas pillanat erejéig.Sóhajtással vegyült fuldoklás fogja el,ám mohón diktálja magának az utolsó cseppig,ameddig résnyire felnyílt,homályos szeme meg nem látja a pohár kristályos alját.Érzi a pillanatnyi felfrissülés hűvösét önmagában,ahogyan fémes vére felissza a tiszta víz legapróbb részecskéit is,mindent megtéve,hogy felhíguljon és megszabaduljon,ha csak egy kicsit is keserű mérgeitől; mire köhögve eljut az egyik polchoz,hogy lerakhassa valahová a poharat,perzselő vére,mely mindent – legyen az táplálék,folyadék – azonnal lebont,már ismét a víz fölé kerekedett,beindítva a pár másodpercre ledermedt áramlást vénáiban.
Képtelen akármit is kiejtenie összepréselt,maró ajkai közül,csupán sietve indul a robot navigálását követve a folyosó egyenes mélye felé,nyúzott gondolatai között az önkéntelenül is felkavaró szavakkal,melyeket igyekszik taszítania,kizárnia érces dobogásán túlra.Feszélyezetten követi tekintetével a szobák végeláthatatlannak tűnő számait,szorosra összehúzott kabáttal önmaga körül,mintha reszketve fázna,vagy kínosan ügyelne rá,hogy ne érjen hozzá semmihez sem; valahol mégis ellenállhatatlan kísértést érez egy-egy fal érintésére,szinte megbabonázza őt a nyújtózkodó fehérségek hajnali sötétet és mélységet árasztó csendje.Régebbi korokról,elmúlt dolgokról mesélnek neki,aljasul elborzasztva,ám kíváncsiságát élénken fenntartva,mintha egy rémtörténetet suttognának egyenesen egy gyermek kimeríthetetlen fantáziájának.
Egy mozdulattal ragadja meg a hűvös kilincset,s nyitja fel balra fordulva az első ajtót,valahol kíváncsisággal és érdeklődéssel vegyülve,hátha egy ébenségben fulladozó,bábokkal telefüggő szobába rohan,mely amennyire keltene félelmet benne,olyannyira hívnák is magukhoz a benne fekvő lelketlen,rezdülésektől mentes ember-bábuk.Pillanatnyi csalódottságát,hogy sikerült egyenesen rátalálnia a fürdőszobára,kimondatlan lenyugvás váltja fel; hideg felfrissülését sikoltó,félredobbanó szerkezettel csukja be maga után az ajtót,élvezettel kirekesztve a neonok mindenhová követő fényét,melyeket a belül felkattanó lámpa vált fel.Élesen fut végig a fehér fényforrás az egybemálló csempék simaságán,a fémfoglalatú akasztók és a tükör felszínén,melyek tisztasága megnövelik a szűkösre tervezett fürdő szegleteit,kiszélesítve a kis szoba négy sarkát.Ahogyan pillantását végigszántja minden egyes vakító ponton,az egyedül becsben tartott ruhadarabját,súlyos kabátját letolva gyenge vállairól,majd felakasztva,egy pillanatra találkozik oldalt saját tükörképével,vöröslő haja oda nem illő színével; egy összeszorított ajkú villanással kapja el szemeit zilált,vér és könnyekben ázott,élettelenséget sugalló sápadt vonásairól,szinte letépve magáról a már fullasztó,varrásokkal és új szakadásokkal teli bő inget.Rezgő ujjakkal szedi a koszos,elnyűtt ruhadarabokat áthevült bőréről,szabaddá téve a lélegzetre vágyó szöveteket,alattuk feltárva a megkezdett,elkopott,élő húsa hevítette fémszerkezetek semmitmondóságát,mely a legváratlanabb pillanatokban béklyózza embertelen fájdalomba végtagjai elevenségét.
Megindult nemtörődömséggel,szinte már-már indulatból rúgja félre bakancsait,katonai nadrágját,hogy végül megkezdhesse óvatosan letekerni az összetartó fáslikat teste legkülönbözőbb csomópontjairól; felkarja,lábai izmairól,a kiismerhetetlen vénák útját végigkövető,erősebb dobogásokról,majd egy vastagabb kötést mellkasa elől,mely mögül még így is kiugrik szerkezete dobogásszerű zakatolása.Átható sóhajokkal csitítja bordái üvöltözését,ahogyan az utolsó sort is lefeszíti maga elől,majd eldobva a kötéseket többi a földön heverő ruháira,kimérten és lassan lép a szegély nélküli érzékelőcsap alá.Az utolsó,amit még tisztán hall,mielőtt megindulna a víz zuhataga,szívének pumpáló visszhangjai a falakon,melyek felerősödve csengenek össze az előbb megdobogott füle mélyén,ütemtelen szimfóniával borzasztva felszínesen kiürített gondolatai folyamatos vágtázását.
Szorosan össze kell szorítania ajkát és fogait,hogy ne kiáltson fel,amikor a jéghideg vízcseppek felszántják áthevült bőrét.Mintha ezernyi kés metszené élő húsának minden pontját,hirtelen sötétül el,majd ugyanazzal a hévvel is tisztul ki előtte a csobogó,homályos fürdőszoba fényekben úszó képe.A feltörő fájdalom egy mély sóhajban merül ki,teste és füle már csak együteműen zsibong a fagyott hidegtől,a vízcseppek ömlésének kopogó visszhangjaitól,ahogyan azok elérik a csempe síkos felületét; érezhetően megszaporázzák vére áramlását vénáiban,ám ütemesen peregnek azok ezrei,gyenge dallammal,így nem zavarodik meg túl szédítően a hangokra is érzékeny mechanizmusa mellkasában.
Kíméletlenül szántja végig ujjait a most mélybíborban játszó tincsei sűrűjében,hagyva a belemélyedt vércseppek kiszabadulását,melyek mintha hajának színét vennék a tiszta vízzel összekeveredve,vörös árnyalatban lezúdulva a fehér csempékkel kirakott földre.Elfeledkezve,összerándult szemöldökkel kapja nyakához jobbját; az aprócska programozó-korong egy behegedt sebet hagyott maga után,mikor észrevétlenül leválhatott nyakáról.Lemerülhetett,befejezte feladatát,sikerült pillanatnyi zavarokat előidéznie nála; egyedül vöröslő íriszét képtelen megszokásra bírni,vibráló szemét,melyet most igyekezett lehunyva,összepréselve tartani.
Sóhajtva engedi át magát a gyomrát megugrasztó,érzéketlen zsibbasztásba taszító érzésnek,ahogyan meggyötörten maga elé támasztja vékony csuklópántos kezét,hunyorgó szemeit azon eggyel feljebb,majd eggyel lejjeb ugró számain megpihentetve.Az első időkben még igyekezett lefejteni magáról a pulzusát mutató karkötőt; még emberként kapták az igazolásukkor,szorosan belemélyítve az ütőerek felszínéhez,folyamatosan nyomon követve szívük erősségét,feszegetve emberi határaikat,sokszor átlépve az ingadozó,bomló vonalat.Ahogyan önkéntelenül fordítja maga felé karja belső felét,végighordozza keserű pillantásait a fémes-vöröses árnyalatú,könnyed torzsággal végigfutó csíkon,mely egészen a csuklójától kezdi bőre átívelését,a nyakán fel és körbefutva,hátán lehúzódva,párhuzamosan többi végtagja vonalával,elveszve a többi heg és sérülés rajza között,melyeknél még ő sem tudja,hány része harci seb és hány nem.Egy elrévedt pillantással hajtja fejét maga elé,szemei megakadva a jéghideg vízben lenyugvó,magához térő teste többi részén; a cseppek halványan emelik ki a vékony fémszálak megindult kéklését bőre alatt,melyek akár észrevehetetlen erek is lehetnének,csak éppen érezhetően törtetnek,vájják húsának minden élő pontját.Még ma is emlékszik az érzésre,amikor napokon,heteken,hónapokon át szenvedett saját kínjában fürödve,mikor még szokta önmaga pusztítását,zavarodottan,szinte önkívületlen,miután lent,emberek között felébredt örök álmából,s szervezete segítve felerősödött egy élésre képes szintre.
Amikor egy félrobot,emberi tudattal éledezni kezd; ahogyan azokban a végtelenségbe fúló pillanatokban veszekedtek felette,jobb lenne e megadni a kegyelmes halált,hagyják a sorsára,segítsenek rajta?; az önkívületlen mozdulatlanság rabja volt,éledező fájdalommal,vissza-visszatérő érzékekkel,egy ütemes robajban,tehetetlenül megakadva az Időben,mikor a szavak semmit sem értek,mikor azok megmagyarázhatatlan sötétségben kavarodtak fel lehunyt szemhéja,megroncsolt elméje mélyén.Semmi fogalom nem létezett akkor.Képtelen volt bármit is felfogni,csak később - a mondatok,az érzelmek nem nyertek értelmet.
Egyet kivéve.
Hirtelen lép ki a vizet ontó fürdő alól,hogy egy pillanat alatt elálljon a csobogás.Elveszik a visszhangozó pillanatokban,fel sem rémlik elötte,mikor a tiszta,cseppek karcolta tükör elé állt.Pillantása megpihen a testén hordozott legnagyobb seben,egy fájó hegen lelke tükrén,dobogó mellkasa ívét átszelő forradáson,melynek egyenesen is kibogozhatatlan vonala a szíve fölött pihen meg.
Sírni szeretne.Hangosan zokogni,jajgatni,neheztelni,előhozni az eltemetett emlékeket,melyre már nem is emlékszik,és talán soha többé nem is fog.Torkát szorongatják a könnyek,marják az embert,egy törékeny világot,aki semmi mást nem akar,csak vigasztalódni,létezni valahol máshol,érezni azt,amire annyira szomjazik.
Nem azért,mert gyengének érzi a lelkét.A szeme most üres,fátyoltalan maradt; meredten nézi saját,kifejezéstelen arcát,legyűrve önmagában a sikoltozó,vergődő lányt,aki annyira nagyon fél,és annyira nagyon nem érti,hogyan és miért.Megnyugtatta őt; megnyugtatta magát - csak élni szeretne.Még nem halhat meg.
Óvatosan törli sebzett bőrét,újonnan szerzett,kitisztult hegeit olyan szárazra,amennyire csak képes.Szorosan tekeri fel magára a tartását segítő kötések tömkelegét,más ruhák nem lévén bújik vissza kissé nedves ingébe,nadrágjába,vizes,bíboros haját némán hátravetve,mikor fegyverekkel teli kabátja gallérját köti meg nyaka körül.
Hangtalan léptekkel követi a neonok útját végig a folyosón,hosszan elnyújtott kecsességgel,mintha mindig is otthon lett volna.A falak most saját gondolatait,vegyes érzéseit és keserédes emlékeit verik vissza lépései tompa koppanásaiként,fáradt suhogásaként,ahogyan újra lélegzethez jutott testét és felfrissült lelkét hordozza.
- ...nem ember.
- Hiszen könnyezett.
Én nem ölöm meg.
- Felesleges szenvedni hagyni.Így is,úgy is elpusztul.Előbb,vagy utóbb.
Azzal teszünk jót,ha megadjuk neki a halált.Megváltás lesz neki,higgyétek el.
- Én látom,hogy még lélegzik.
- Nem Ő lélegzik.Nincsen Ő.Mi vagyunk,de Ő nincsen többé.
- És ha többen jártak így?
- Egyedül volt.
Szerencsétlen lány.
Ő már most halott.A Sorsa meg van pecsételve.
- De hát még él.
Nem ölheted meg...!
Most látja igazán tisztán.Jobb szeme szinte észrevétlenül nyerte vissza mélykék színét; egy hosszúra nyújtott pislogással,másodpercekig lehunyt,majd felnyílt tekintettel fordul a vázlataiba mélyedt robot dolgozószobájába.Tudja,hogy lesz pillanat,mikor visszatér – lesznek pillanatok,lesznek percek - de most ismét érzi a tiszta embert önmagában.Teste bomlása egy kézzel fogható dolog,ám a saját maga vezérelte lélek egy megfoghatatlan erő,egy érzelmeken alapuló mechanizmus,melyet Robot soha sem fog tudni túlszárnyalni.Rettenetesen fél most is,rettenetesen él az ígéreteiben,rettenetesen vágyódik az Első után; ez erőt ad,mert mindben egy embert érez elveszni.
...hiszen még dobog a szíve. |
A meggyűrt papír redői érdes zizegéssel játszanak könnyed dallamot fémes feszülésű ujjai között, ahogy annak egyenetlenné vált, firkákkal teleszőtt felületét a neon halványkékké festi át. Csupán a lap szélének lágy mozgása mutatja a szobát folyton körüljáró halk, hűvös légáramlatot, mely jóleső borzongással éri felhevült bőrének felületét. Nem képes érzékelni az ujjai közé zárt vázlatot, ahogyan annak vékony vonalát balja tartja megfeszülten; jobb karja hirtelen emelkedik fel, amint a lány szavai elmélyült gondolatait érik. Szemöldökét némán vonja össze, figyelő tekintete egy pillanatra sem csitul koncentrációjából, ahogy behajlított mutató és hüvelykujja közé csípi tökéletesen ívelt alsó ajkának végét, mint mindig mikor erősen gondolkodik valamin.
- Víz kéne? – sóhajtja elhaló lélegzettel, ahogy kiengedi a természetellenesen magában tartott levegő egy részét. Pillantásának türkiz csíkjai még mindig a lap felületét mérik végig, melyeken a hibátlan vázszerkezet alap összetevői épülnek fel lépésről-lépésre. – Jobb, ha szokod a szomjúság érzését. Új életed első napjaiban ez állandó ingerként fog jelentkezni. Olyan lesz mintha... - hirtelen csúszik ki az elkékült jegyzetdarab ujjai közül, visszalibbenve az asztal lapjára. – Haldokolnál.
Mondatának végeztével egyik szemöldöke felszökik, ahogy a lányra pillant - ezzel kissé meglágyítva, gyerekessé, s cinikussá téve gondterhelt vonásainak menetét - majd megnyújtott lépteivel indul el a nappali helyiség felé.
- Itt sajnos nincs konyha, egy Második kedvéért sem építettem be magamnak, mert csak a helyet foglalná. Úgyis csak néhány napig fogsz igényt tartani az alapvető szükségleteidre. – szavai idegenül csengenek, ahogy megáll egy ablak előtt, melynek vonala mintha absztrakt módon résnyire szűkült volna, mintha a felettük magasodó hatalmas plafon még így sem adna számára elég helyet, hogy kiteljesedett panorámát nyújthasson.
A kintről áradó hajnali félhomály lassan fest alakot egy hatalmas víztartály hengerszerű formájára, kibontakoztatva a szobában uralkodó megszürkült sötétből.
- Itt bármikor ihatsz, amikor csak megszomjazol. – ejti a szavakat elhűlt monotonitásával, miközben kimért, lassú pontossággal emel le egy üvegpoharat a többi tetejéről megérintve annak felületével a vizet adagoló gépezet érzékelősávját. Az éltető, szinte láthatatlan folyadék hangos zúgással tör utat magának az átlátszó műanyag börtönéből; zubogása csupán akkor csitul el, mikor vonala a kristálypohár legtetejét éri el. Kezei lassú ütemben dolgoznak, ahogy a lány felé nyújtja a csordultig töltött tárgyat, mintha minden egyes kirészletezett mozdulattal a félrobot szomját akarná túlhúzni, csak a puszta fájdalomért, melyet felhevült, kiszáradt testéből érez saját váza felé áramlani.
- A fürdőszoba a második folyosón balra, nem lehet eltéveszteni. Kellemes időtöltést. – húzza félmosolyra megfeszült ajkait, mintha nehezére esne ez az egyszerű, mégis fájdalmasan emberi mozzanat. Egy percre sem néz az üveg víz csábító látványára, melynek akár röpke pillantása is emberi érzetet lenne képes előcsalni belőle. Évek óta még arra sem kerütl sor, hogy ezt a mozdulatsort elvégezze, egész egyszerűen sosem vált szükségessé, sem neki sem pedig másnak.
Amint érzi, hogy ujjait elhagyja a pohár jeges felülete habozás nélkül, szótlanul halad el a lány mellett; csupán tompult cipőinek elhaló koppanásai kísérik útját vissza dolgozószobájának mélyére. |
Gépies lassúsággal fordítja el fejét a lehunyt szemű,dermedt nyugalomban menekülő robot testétől,csupán elcsigázottan biccent,hogy megértette a felkavaró emlékeket elfedő,hazugságba torkolló szavakat; nem képzelte egyből,hogy kiömlenek a mondatokká formázott gondolatok,mégis,őt is mélyen felkavarta a múltból cipelt képek soha el nem ereszthető súlya.Ahogyan ébren fenntartva,félálmából kijött testét sűrűn pislogó,hunyorgó szemekkel végigtekint a hajnalba fúló éjjelen,szakadozva ugyan,de felrémlik előtte a vérben csordult kínszenvedés minden apró porcikája,mintha már testet is öltött volna egy fémpáncél valójában.Érzi a felemésztő tüzet,a porrá hunyni kívánó parazsat,melyről már fogalma sincsen,hogy saját testét és húsát emészti-e,vagy a mellette ülő robot jéghideg fémvázát ostromolja belülről,olyannyira ráhangolódott az érzések szülte emlékképekre,a megkövetelt viselkedésére; olyannyira átformázza azt a benne tiltottan élő ember,önmagába tömörítve mindazt,melyet egy szív küld neki,még a láthatatlan érintéseken és lélegzeteken át is.
Rettegéssel,ám csitított dobogásokkal összebilincselve tapogatja ki a vastag kabátja legmélyére bevarrt emléktárgyat,megszokása szerint némán kopogtatva felszínén hosszú ujjait,miközben önkéntelen ellazulása gyomorba markoló bizsergéssé fajul a gazdagon feldíszített házak között kibukkanó tornyok mélységes nyújtózkodásán,egyenesen a sötét,hamarosan szürkületbe tóduló éjszakai égbolt felé.Mintha a magasztos otthonok után egy börtön,a legbiztonságosabban és legsivárabban őrzött cellák foglya lenne az épület együttesek szoros ölelése,melynek egyike előtt egy áthatolt védőburok után szinte észrevehetetlen hangtalansággal fékez le a megrepedezett felszínű üvegkabin; ingerszegényebb minden mozzanat,mintha fény még sohasem szántott volna végig a szürke felszíneken,mégis sokkal megszokottabb és furcsábbnál furcsább érzések kavarodnak fel mellkasában,egy dejá vu szorongató béklyója,mintha járt már volna ezen a helyen,mintha már érintette volna ugyanezeket a sűrű felhőket a pillantásával.Megfeszített izmokkal tápászkodik fel az ülés mélyéről,akaratlanul összeszorított fogakkal követve az őt vezető robotot az otthona felé,egy szoba fehér,de mégis sötétben feszítő mélyére,mely a maga egyszerű,íves kecsességével és hideg borzongatásával szinte megbabonázza hűvösségre szomjazó testét.Elnyílt ajkakkal simogatja végig szemeivel az időben megfagyott festményeket,egy robot vászonra hívott lelkét,valahol az űrben bolyongó emlékeit,melyek torz,elvont esztétikát kölcsönöznek a kísértet járta,kongó falak négyszögének,a látatlan égbe nyúló visszhangoknak,akárcsak egy elhagyatott kastély lépcsőin lépkedve,egyre előrébb és előrébb,noha közben egyetlen lépést sem tesz felfelé.Szinte tapintja a dermesztő magányt önmaga körül,a messzeségbe vesző elhagyatottság fulladozását,mely szinte ontja az emlékeket,mintha már ő is vezekelne az elmondhatatlan titkok miatt,egy teljesen más világról suttogva,lélegezve élnének a falak,figyelve minden mozzanatát,egy elvétet mozdulatát,kibukott szavát...ismerős,mint saját,poros dobozva zárt lelke,melyet ha öntudatlanul,ha nem,hamisan vagy tisztán,célt szentesítő eszközökkel,valódi vágyakkal,örökre vagy pillanatokra,de egy robot nyitott fel a számára.
Mélyenszántó sóhajjal tartja vissza feltörő szomjúságát a víz hiánya miatt,melyet már szinte képtelen elviselnie ennyi minden után.Az utánuk felkattanó neon végigfut rajtuk s a lélektelen tárgyakon,életre hívva az emberszerű bábok sorát,egymás mellett nyomorgó valójukat,mintha csak egy hitegetett feloldozásra várnának,ki tudja,hány éve és évtizede óta.Akármit,még érzelmeket is előcsalnak,kipréselnek önmagukból,hogy azokat az arcukra erőltetve elszabaduljanak innen,s szabadon élhessenek messze,egy soha sem,de mégis örökké létezett Világban.
Megborzong egy keserédes fényképtől szemei előtt,melyben egy saját,üres pillantásában elvesző fémvázat érez; a napfény kietlen sivatagként húzódik fel vibráló,ám lélektelen tekintetén,miközben ellentmondva a fásult fénynyaláb színének festi,karcolja rideg művészetét a bőrszerű vásznon.Elmélyülten,napokig fel sem tekintve faragja önmaga kénye-kedvére a hamis érzelmeket bábjai arcára,színlelt elégtétellel töltve el őt legújabb munkája,tudatosítva szíve legmélyén,a gyökerében eszét vesztett gondolatait,egy kiút nélküli,képzelt vágyat,hogy valamivel nyugtatgassa magányát,nem létező sóhajokban és könnyekben kifulladt fájdalmát.Csitítania kell.Nem bírja elviselni...
- Vizet... - Kiáltana rekedten,de csak egy elfulladt nyöszörgés ad hangot elemésztő szomjúságának,vére sűrűsödő mérgének elfásult dobogása keresztjében.Azt akarná suttogni elhűlten; szóval itt,és így élsz.Ám agya eszeveszettül zsibong a kiszáradás jeleként,torok köszörülve,visszafogott mohósággal,kezeit keresztezve dübörgő mellkasán és hasán igyekszik megismételnie kínját a robot sötétségbe mélyült alakja felé.
- Nagyon,nagyon szomjas vagyok,Első.Kaphatnék egy kis vizet? Kérlek. - Fájnak neki a lélegzetek,ahogyan erőt vesz a fürdésre és ivásra szomjazón testén,végleg visszatérve elrévedt gondolataiból.Zavarában eltekint,ám azzal a lendülettel is kapja vissza fejét a báboktól,mintha megsértette volna őt egyikük nevetésben,másikuk végtelen sírásban meghalt arca.Önkéntelenül is a helyükbe képzeli magát,ahogyan újból a mozgó robot sziluettjén pihenteti meg szemét,melynek helyét elgyengült látásán át csupán a föléje vésett nevek,adatok mutatják.Otthon,de mégis idegennek érzi magát itt,feszélyezi önmaga gyengesége az egyszerű erőt és kitartást adó falak biztonsága,szorongásra hívása,az emlékképek csitíthatatlan mozgolódása. |
Tudata órakattogás szerűen borzong bele minden egyes gondolat súlyának élességébe. Azoknak a képeknek az érzetébe, amelyek olyan valósan hasítanak emlékeinek mélyére, mintha pillanatokkal ezelőtt történt volna, mintha kívülről szemlélhetné önmagát, tehetetlen bábként dermedve mozdulatlanná egy valaha steril kórházi ágy felszínén, melyet már felitatott forrón párolgó ében szín vére. Még most is érzi karjának vonalán, ahol az alig érzékeny bőrszövetet fektették fel. Azt a maró, mással össze nem hasonlítató érzést, melybe beleolvadt, melyben órákon át kénytelen volt mozdulatlanul feküdni. Érezte a kiömlő emberi vér szagát is, mely keveredett a szurokkal. Ember és robot vérének egyvelege volt ez, melynek leutánozhatatlan, érzékekbe markoló szaga sohasem fogja elhagyni tudatának legelfeledettebb zugait sem.
- Első...? Első? Minden rendben...? – a lány hangja váltakozó erősségben éri el a hallását szabályozó gépezetet, mely most szűnni nem akaró dobolásába veszik bele. Homlokát tartó ujjai megfeszülnek a fémváz rideg érzete körül, remegő pupilláinak mélyén szinte érzi az egymást súroló drótok fájdalmát, amint megtébolyulva dolgoznak memóriájának helyrehozásán.
- Persze. Minden tökéletes. Ne aggódj. – szavai színtelenek, ahogy megfeszült ajkaiból csordulnak ki egymás után az elhadart, végeláthatatlannak tűnő mondatok. Fejét gépiesen, akadozva emeli meg; nem néz a lányra, csak előre mered, mintha képtelen lenne oldalra tekinteni.
- Csak megzavartak a hirtelen látókörömbe áramló élénk színek a hosszas félsötét után. Nem szoktam hozzá.. – az utolsó mondatot már csak suttogja, ahogy lehunyt szemein át próbál megnyugvásra lelni, azonban saját belső fényét látva csak még nyugtalanabb pozíciót vesz fel a benne dühöngő ember, melyet mintha lefogva tartanának egy nyugtató méreg testébe áramló hatása alatt, amíg a robot szemei lecsukódnak.
Érzi a vázban végigömlő higgadtságot, mely hevesen tüzelő vérét dermedté teszi, akár a jég. Tudatát logikusságba fagyasztja, hogy ne legyen oka értelmetlen érzelmek kiváltására, testét gyengítő gondolatok produkálására. A lehunyt szemhéjak tökéletessé teszik az önmagával hosszú pillanatokra magányosságba kerülő testet, mikor a robotszív minden határozott rezdülése a tökéletes nyugalmat sulykolja a megbabonázott emberi tudat, s lélek legmélyére.
Ajkai némán válnak el egymástól; arca ellazul a biztos tudat hatása alatt, ahogy fejét gyengéden a szék támlájának dönti. Karjaival már nem érzi a felperzselő emlékek hatását, bőre újra teljesen érzéketlenné válik minden tudatalatti kitörésre, mostmár csupán a karfa könnyed, simogató anyagát érzi a szövetezés vonala alatt.
Szemei halk zizegéssel nyílnak fel újra, miközben tekintete a magasban nyugvó Norlana pillantásában merül el; ahogy az Égi város a hajnali égbolt éltető lélegzetében fürdik. Minden elcsendesedett, minden elnémult, akár egy hibátlanná faragott szellemváros makettjén. Egy elkápráztató, képzeletbeli tájképen, melyet egy fantáziától túlcsorduló alkotó formázott meg kusza álmaiból hívva elő a páratlan látvány szépségét.
A légjáró hangtalan lassúsággal halad el a felső gyűrű hatalmasra szabott, gigantikus villái között, melyben a város leggazdagabbjai és legbefolyásosabbjai élnek. A színes, pompában fürdő házakat lassan váltja fel egy szürkébb, monotonabb, egyszerűségre törekvő puritán városrész, ahol a felhők közé magasodó tornyok mintha nem a gyönyör, hanem a félelemkeltés eszközei lennének. Mintha színek, s fények egyszerre vesztek volna el, hogy az időben megfagyva sugallhassa a hely azt, ha ide elértél, könnyebb, ha minden félelmet, s érzelmet elhagysz, mindent, ami mögötted áll, minden gondolatot, ami valaha téged alkotott jobb ha örökre, s végérvényesen elfelejtesz.
A gépezet lelassít, ahogy egy láthatatlan burok elé érnek, melynek lézerei a jármű által keltett kódszerű rezgések érzékelésre villannak fel, a pillanat váratlanságával olvasztva magába annak fémszerű alakját. Nem érzékelni semmi mást, csak a másodperceket felemésztő lassulást, mielőtt áthaladnának a kivehetetlen terű védőfalon.
A légjáró megáll egy épület magasának legfelső ablakán, mely ugyanolyan külső ajtóként funkciónál, akár a hotelszoba ajtajánál kiképzett üvegborítású bejárat. Az ajtók egy pillanatra újra egymásba olvadnak, amíg kiszállnak, majd a jármű gyors ereszkedésbe kezdve tűnik el az alattuk gomolygó felhők sűrűjében.
A szoba, ahová lépteik vezetik az érkezőket végtelenül néma, sötét és üres. Mindent körbefon a megbéklyózó csend mely szinte már süketségre ingerli az élni, lélegezni kívánó érzékeket. Mindig is imádta ezt a csendet, de a benne éledő ember számára ez már sokkal inkább visszataszítónak hatott, mintsem, hogy élvezettel, vagy megnyugvással töltötte volna el. Ez a vészjósló némaság újra visszarántotta a tehetetlen magányba, melyet a rendezett szoba és a semmit mondó fehér falak látványa okozott a számára. A sok élére rendezett holmi, minden mértani pontossággal a helyén, a résnyi ablak, mely alig engedi át vékony üvegfalán a fényt. A hűs levegő, mely hirtelen áramlik feléjük a hajnali meleg szülte időből, mely odakint kész felemészteni a teret. Melynek hűvöse most jóleső érzettel kellene, hogy eltöltse, ő mégis visszakozik tovább haladni. Lábaiban pezseg a félelem, a bűntudat, melyet nem a benne dobbanó robot szíve táplál, hanem az ember, aki nem akarja a mögötte sétáló, élettől lüktető értéket egy hozzá hasonló feneketlen börtön mélyére juttatni. Legszívesebben habozás nélkül megfordulna, kiáltana és mindent megtenne, hogy menekülésre késztesse. Megtenné... megpróbálná, ha egy másik érzés nem sajdítaná éles fájdalomba a lelkét. Nem akar újra egyedül maradni. A pillanatnyi szabadság, melyet a lány adott neki, képes volt kizökkenteni tudatos gondolkodásából, képes volt lélegzethez, egy olyan eleven, emberi érzethez juttatni, melyért kész saját önzésébe fulladni, a szívet fájdító tudat érintésével halni örökké, csak ne hagyja el soha többé.
Most nem gondol semmire. Némán halad a meglepően szűk otthon belseje felé, ahol a plafon elrettentő magasan meredezik a sötéten bolyongó plafon láthatatlan mélye felé; ahol a legapróbb rezzenés is visszhangzik. Amely tele van a legkülönbözőbb festményekkel, amiken mintha törvénybe szabták volna, hogy csak a sötét és hideg színek domináljanak összekuszálódó, felfedhetetlen érzésű vonásaikon. Még most is emlékszik arra, hogy hány magányos napon át készítette őket, elfeledve önmagát, egy külön világba menekülve, egy elfagyott zsákutca mélyére, ahonnan már úgy hitte nincs visszaút.
Szoba szobát követ, s úgy érzi az egyre sötétebbé váló éter elszorítja torkát. A félhomályban pusztán egy halovány neon villan fel, mely kiszűr minden természetes érzetet, s csak a puszta révületre váltott rettegést hozza magával. Lassan áll meg dolgozóasztala előtt, nem pillantva sehová; aranyfoglalatú szemei most csupán a vázlataira firkált kódtartalmat vizsgálják. Alig található a helyiségben bútor, minden olyan mintha félig lakatlan lenne, mintha valaki csak a ház részleteibe épített volna tökéletes rendet egy-egy őrült fénykép erejéig. A polcokat egymás mellett sorakozó bábok fedik, melyek mindegyike más-más érzelmet tükröz arcán. De ezek sem mutatnak életet; egyszerű, dermedt bábok csupán, melyeken látszik, hogy különös darabjaik mindegyikét hatalmas becsben tartják. |
Önkívületlenül remeg meg a székhez odaszorított,enyhén összegörnyedt teste,mely most a gépzúgásokkal elvegyülő,mély hangokkal tartja fent el-elmerülő félálmát.Nehéz gondolatai közé fészkelik be magukat a kivehetetlen,elnyújtott visszhangzású szavak,szinte ráíródnak programja örök ébrenlétére,melyeket a mély alvással dacoló emberi elméje dolgoz át.Mesél neki a hang,mennyire szörnyen magányos lesz,egy igazságtalan életről,melyet neki szántak; egyedül az ezt követő,segítséget biztosító szavak nyugtatják meg,hogy nem a végtelen halálba nyúlva,a múltban tesz egy sétát,akkoriból,mikor szíve örök leállása után bentről diktálta neki valaki ugyanezeket az embertelenül felfoghatatlan,jövőre szánt mondatokat.Ujjai bizakodással és fájdalommal telve szorítják össze a szék puha karfáját,mikor feleszmél az alvásra képtelen robot álmának hangot adásáról,mintha új nevéről suttogna fennhangon,egy új vázról,lelkéről,olyanokról,melyek csak töredékei még fel nem tett kérdései kimeríthetetlen válaszainak.Torkának csöve fáradtan erőlködik egy tisztító sóhajért,nyelésért,miközben a program diktálta dobogás együteműen áramoltatja vére keserű zuhatagát.Ilyenkor érzi csak igazán forrongó,bomló teste belsejének zavarodott csomópontjait; megvetéstől szusszant fel a tucatnyi ember vakítóan fehérbe olvadó emléke után,mintha összevissza kezdtek volna neki műtétjének,az új sorozat prototípusainak,s emiatt fogalma sincsen,pontosan még mi nem,s mi változott önmagában.
Talán többé ez már nem is fog számítani.
Forrósággal keresztezett borzongás érzete tömörül vastag kabát burkolta bőrén,ahogyan magán érzi az égető pillantásokat,földöntúli összhangban a tovább ömlő,nyugtató hangokkal,melyek csak fenntartják szíve monoton,most szivattyúszerű zúgását bordái mélyén.Mintha egy gyermek szabadkozna neki,akit félálmával dacolva is biztosítani akar,ne hagyja félbe,hallja minden egyes szavát,pusztán csak nem bír megszólalni.Kimerítették testét a hirtelen kicsordult érzések; kimerítőbb,mint ha napokat töltött volna folyamatos,fegyelmezett utasításokkal,épp csak kipréselve magából egy változékony hangszínt.
...Tudom.Az én felem is a mellkasomban dobog.Enélkül én omlanék össze.Képes lehetek fenntartani,de kell...kell neki...
A sóhajban megszakadt szavak végleg elvágják súlyos gondolatai menetét.Mintha ébren lenne,de mégsem,hallgatja a dobogások megsebesítette fülei mélyén, kiszolgáltatott testtel lázas vére áramlását,húsa zsibongó küzdelmét a törtető fémszálak ellen.Szíve megszabott ütemre ver,megzörög karcolásai mentén; szinte látja lehunyt szemhéjai előtt,ahogyan minden pillanatban továbbreped,egy furcsa ívet rajzolva fémfelülete sérülékeny bevonatára,mintha lelke firkálna bosszúból az idegen szerkezetre.Ében vérrel csordul tele,mintha a Halál sóhajtana fel.Fáj minden sóhaj...ez nem egy álom.Ez még nem önmaga.
Érzi a vázat.Az szüli meg a fájdalom végtelenné fakuló fogalmát,ahogyan ridegen öleli át egy lüktető élet utolsó óráit.Magában foglalja az Időt,a Halált,egy új élet kezdetét,valami hazugságban elporladt álmot,melyet ő most csak egy robot emberi gondolatain át lát; szeme keserű könnyekbe tódul,ahogyan felfogja a szívszorító belső hangok néma kiáltásait.Nem bírja elviselni,hogy szenved mellette; saját jövője – ahogyan megtestesíti a félbeszakadt múltat.
Érezlek.Ennyire nehéz lesz? Ennyire végtelenül fájdalmas? Ne engedd meg,hogy így fájjon.Fel akarok ébredni belőle.Érezni akarom,hogy ott vagy.Hogy tompítod.Segíts.Engedd,hogy segítsek.Ennyit el kell bírnia két szívnek...
Félredobbanva nyöszörög fel egy hirtelen jött rázkódásba,egy majdnem ütközéssé fajult súrolásba,mely a vénáiban is érezteti a fájdalom gondolatát.Kipattant szemei azonnal fedik ismét el magukat szemhéja mögött,amint hamis fények tódulnak fel bennük,mellkasában Norlana városának sértő zsivajával,ami most egyszerre tömörül meg a kis légjáró levegőjében.Fájón emelkedő és süllyedő tüdeje szuszogva szorítja vissza élesen megindult dübörgését,miközben az ülés széleibe kapaszkodik,egészen addig,ameddig a hajó nem vált robotpilótára,végleg egyenesbe hozva önmagát.Hunyorogva képes csak felnyitni fátyolos szemeit,ám azonnal meg is bánja,ahogyan a jármű üvegből épült oldalai felfedik a nyüzsgő metropolisz ezer színű fénytömegét körülötte.Lüktető verőérrel kapja el fejét a gyomorforgató látványtól,homályos tekintetét a maga mellett ülő Elsőn megpihentetve; a másodperc törtrésze alatt kavarodik fel magában az akaratlanul is a gondolataiba bepillantást engedő robot emlékei,érzései képpé formálásai,maga a fájdalom,mint mikor ő éledt újjá,egyedül,magányosan,nagyon,nagyon messze.
Istenem...
- Első...? - Rekedt suttogása elveszik a géphangú csipogások között,ahogyan erős szuszogása mélyenszántó félelemmel és aggódással vegyül az arcát a tenyerébe temető robot felé.Elgyötörten nyúlna a férfiért,ám nem éri őt el. - Első? Minden rendben...? - Fáradtan támasztja ki karjait az ülés szélein,hogy fel tudjon állni,ám teste,feladva magát a hirtelen megindult dobogástól,ugyanazzal a lendülettel is zuhan vissza a megreccsenő székbe.Feje együteműen zsong,érzi,hogy egyre csüggedtebben szomjazik a jéghideg víz után,mind kívülről,mind belülről.Ahogyan a vakító fényektől homályos pillantását továbbra is oldalra tartja gyengén előredőlve,megtörtnek,és elesettnek látja az elpusztíthatatlan kitartást megtestesítő Első vázat.Felrémlenek emberi valójában a robot szavai,amelyeket még félálmában hallott,s mohón kérlelné őt,kíváncsi roboti része is,meséljen még arról,amelybe ennyire hamar beleszaladt; ám a tehetetlen látványtól és a fájdalmától elszorul a torka,megrémíti az emberi tudat,hogy még Őt is ennyire kísérti a múlt ezen béklyója,nem ereszti szabadjára,ahogyan saját álmaiban is újjáéled a Halál.
- Nagyon fáj... - Szinte hangtalan susogása megreked alig engedelmeskedő,kiszáradt ajkai között,elrévedt hangsúllyal tátog,mintha egy elromlott robot akarna szimulálni valaki felé egy beépített mondatot.
Minden ember hibázik.Mindig létezni fog valamilyen hiba.Sohasem lehet minden tökéletes.Sohasem lehet minden szabad.Csak adj egy új vázat,és felélesztem,amit valahol már Te is tudsz. |
Hallja a lány szavait maga előtt, melyek most olyan tisztán és érthetően csengenek bele a csendbe, hogy képtelen lenne kételkedni annak igazában. Mégsem tud a mondatok tartalmára összpontosítani. Egyszerűen elveszik a szavak hordozójának képmásában. A vörös árnyalatban játszó tincsekben, melyek a lány törékeny vállaira omlanak. A könnyed testen, melynek gyengeségét egy hatalmas kabát takarja. Az éjszaka tengereként megcsillanó, bársonyként kényeztető mélykék szemek pillantásán, melynek hullámai közt a Hold fénye csak kiegészítője a gyönyörnek, mely az élni akarást sugározza felé. Torkára forrnak a szavak. Képtelen bármit is mondani, így hagyja, hogy a lány mindent elmondjon, amit akar, mielőtt valami végzetes hibát követne el.
Követi a mozdulatot, magára találva a sötéten magasodó szék mélyén, miközben újra működésbe hozza a járművet, felélesztve benne az alvó géptechnológia csodáit. A motor alig kivehetően felmorajlik, ami megnyugtatja és beszédre készteti.
Így nehezebben hallhat ki a hangomból bármit is..
- Később én már kelleni sem fogok. Magadtól is feljöhetsz majd ide, amikor csak akarsz. Végre teljes értékű életed lesz. Kapsz majd egy légjárót és... Szabad leszel. – próbál kitérni bármilyen más választási lehetőség elől, az egyszerűséggel vegyült keserűséggel a hangjában próbál reményteliséget erőltetni magára, hogy ezzel erőt adhasson, elfedve saját vonakvó fájdalmát.
- Sose ítélj az első pár év alapján. Rettenetesen magányos lesz és semmit sem fogsz érteni abból, ami körülötted zajlik. Hihetetlen egyedül fogod érezni magad, az életet pedig végtelenül igazságtalannak veled szemben. De ne aggódj... majd segítek. Megígértem, hogy ahogy tudok melletted leszek. Hiszen te vagy a legnagyobb álmom. A Második...
Vesz egy hang nélküli levegőt, csak, hogy újra rátaláljon a szavakra, amelyeket keres.
- Ha odaértünk, majd lehetőséged lesz a fürdésre és a táplálkozásra is. Felkészültem rá, hogy jössz.
Olyan sok éve készülök már rá.
- A váz elkészítése még nekem is minimum három napba telik, de nem akarok hanyag munkát kiadni a kezeim közül, főleg nem, ha rólad van szó. Mert ha esetleg emiatt fellépne valamilyen hiba, akkor annak a helyrehozása másodpercek alatt követelné magáévá az életed. – az utolsó szavakat elnyújtva, lassabban ejti ki, ahogy futva a lányra pillant; talán túl messzire ment.
- Én sohasem hibázok. – próbálja menteni a helyzetet. – Tökéletes leszel. Viszont az idő is erősen ellenünk dolgozik, ami elől nem tudok kitérni. Az sem tesz jót, ha elhúzzuk és túl hosszú időn át teszlek ki ennek a várakozással teli megpróbáltatásnak. A lelked valahol már most is haldoklik. De tudom, hogy képes vagy életben tartani.
Hosszú szünet, csak a monoton légúton felkavarodó szél zúgását hallani, ahogy az ablak felrepedezett üvegét simogatja. Ajkai a feszélyezett légkör hatása alatt húzódnak flegma félmosolyra, ahogy már saját magán szórakozik gondolatban. Elhaló iróniával nevet fel, most már észlelhetően pillantva a félálomba merült lányra. Vonásai ellágyulnak, ahogy végigpillantva rajta újra megszólal.
- Sajnálom, hogy ilyen sokat beszélek, de már vagy három évtizede a parancsosztáson kívül egy szót sem szóltam senkihez. Nekem nincs is rá szükségem, de az emberek alapjában társas lények és negyedrészt még én is az vagyok.. Abban a negyedrészben, ami nélkül könnyedén összeomlanék. Ezért most jól esik... - hangszíne hirtelen vált át halkká, ahogy tekintete újra az útvonalra téved. – Valaki olyanhoz beszélni aki...
Szinte némán csengő sóhaj.
Francba. Jobb, ha befogom. Csak próbálj meg pihenni.
Fejét egy pillanat erejéig hátra veti, hogy még utoljára láthassa a felettük eltűnő csillagok utolsóit, majd fém merevségű tarkóját a szék támlájának vetve begyorsít, hogy minél közelebb kerüljenek a cél felé. A csend beálltával azonban a félelem szülte gondolatok elől, már képtelen menedéket találni. A múlt olyan őr, mely védelmez a magányos pillanatokban, de fájdalmával sosem kész elengedni, mikor már magad mögött hagynál belőle minden egyes megfeketedett pillanatot.
A tovatűnő sötétség. Az elfeledett, megnyugtató elzárkózás mely pillanatnyi menedéket nyújtana, elfedve a lelket, az íriszek tompán fénylő tükrén keresztül… Képtelen többé úgy lehunyni szemét, hogy ne lásson semmi mást, csak a simogató ében szín forgatagát. Nem akarja felnyitni szemhéját. Belülről égeti a vakító fényesség, mintha damil szálak pengeéles ezrei kúsznának végig látóidegein, halántékán, idegszálain, gerincének mentén rácsatlakozva természetellenesen feszülő csontszövevényeire. Mintha vér csordulna minden egyes izmában melyről már képtelen megállapítani, hogy forró vagy végtelenül hideg, mely fájdalmas ridegséggel éget sebet szöveteinek mélyére. Minden hamis, minden hazug.
Torz hangok érik hallójáratát, mely fülsértőn, ércesen kattog, mintha egy ismeretlen erő dobhártyáját feszítené ketté. Mellkasa három másodperces pontossággal remeg meg, vibrálón, élettel telin, egy egészséges szívdobbanás hangjait utánozva, mely elszorítja torkának feszesre fonódott csövét. Nem képes tőle levegőt venni. Kiáltana, de a hangját sem találja. Nem érzékeli még tudatát sem; csak egyetlen egy dolgot tud: létezik… él.
Fémujjai megfeszülnek a kormány fakószürke vonalán, ahogy észrevehetetlen pillantást vet a lányra. Egy pillanat erejéig érzékelni sem volt képes a kilométerek vagy az idő múlását; mintha minden egy helyben ragadt volna, megállt volna, hogy gondolataiban egy örökké valóság képmásaként elveszhessen.
Minden fáj. Minden új. Nem képes nyelni. Mintha ólomsúly nehezedne rá. Kapkodja a levegőt, de nem érez semmit. A pulzusa hirtelen emelkedik meg, szemei megfeszülve nyílnak résnyire, melyet azonnal vissza is csuk eredeti állapotába. Mintha pupillájának egésze tűzzel telt vérben forogna. Elviselhetetlen tűkként döfik emlékezetének minden pontját…
Hosszú, végtelenre nyúlt órák telnek el, amint folyamatosan érzi magán a figyelő tekinteteket. Képtelen megmondani kik veszik körül, de határtalanul zavarja a jelenlétük. Egyedül akar lenni, el akar veszni a biztos halál tudatában, ahogy a hirtelen visszatérő, felkavaró gondolatok, s emlékképek megbabonázzák gondolatait. Nem tudja összeegyeztetni mozdulatait akaratával. Állkapcsa keményen feszül, mintha a helyére hegesztve állna már megmondhatatlanra nyúlt évek óta.
Ő is kísérleti tárgy lett volna tudta és akarata nélkül? Egy elkárhozott test csupán? Egy új gyógyszer eddigi sikerének életben tartója? Vajon meddig fog még tartani ez a szenvedés?
Csupán ujjait képes mozgásra bírni, melynek minden egyes megemelése elviselhetetlen fájdalommal jár. Már képtelen érzékelni teret és időt, nem érzi a testét sem, csak a gondolatait, melyek utolsó, végső csapásként készek megölni, s egyben életben tartani. Elviselhetetlen, véget nem érő fájdalom, mely lüktet, mintha tonnasúlyú kalapács mérne csapást egy eleven hús-vér test tehetetlen alakjára. Most már inkább meghalna, mintsem, hogy rájöjjön arra mi történik vele. A szíve jobban szúr, s éget, mint annak előtte. Ahogy elhalt érzékei valamennyire visszatérnek, már tisztán kezdi érezni mellkasának bal felében a dobbanásokba mélyülő fémszerű lapot, mely most határozottan egyben tartja a haldokló taktus egységét.
Egy villanás, az utolsó percek lepergése, mikor még ember volt, mikor még mindent értett. Visszatért...
Mégsem tud erre koncentrálni. A sokk, mely még mindig az ember szót üvölti kiélezetlen hallásába légszomjban úszva, az őrület határán kívánkozik levegő, s az éltető víz hűs, hevültséget csitító érzete után, melyre már soha többé nem lesz szüksége.
Elrévedt pillantásának aranycsillogású mélyén, éjfeketén vibráló íriszei megremegnek a benne haldokló fájdalomittas emlékek súlya alatt, visszazökkentve őt a valóságba, a monoton gépzaj zúgásába, mely a légjáró szinte hangtalan szerkezetét működteti. Most minden egyes hang kiéleződik, felsokszorozza önmagát. A hirtelen rátörő emberi gondolatok megzavarják robotszerű tudatát, látásának erős kontrasztot adva, megkeverve a színeket. Karjának fémfoglalata hirtelen ad parancsszerű rántást a kormánynak, amint heves pislogásán keresztül kiveszi a pirosat jelző neon felvillanását. A jármű hirtelen rázkódik meg egy heves riasztó hang kíséretében, melyet az előttük álló ledermedt légjáró hallat magából, amint koccanva érintik annak oldalsó felületét. A kereszteződés éltető ritmusa egy pillanatra ledermed, ahogy a lebegő kocsiban leblokkolt tartású ember dühével küszködve próbálja összeszedni magát, hogy tovább induljon. Csupán most tudatosul benne, hogy percekkel ezelőtt elérték Norlana városának legfelső körzetét.
Érzi, hogy vázán belül szinte visszhangzik szívének feldúlt kalapálása, egy néma pillanat erejéig képtelen bármit is tenni, majd egy hirtelen mozdulattal nyomja be a robotpilóta gombját. Karjai megfeszülve könyökölnek térdeire, hogy felszaggatott tenyerének vonala arcát fedve megtámaszthassa kifejezéstelen homlokának összerándulását. Még ujjhegyein keresztül is érzi halántékának heves lüktetését a bőrszövet alatt, az elridegült fémváz gyűrűjében kongani. Felsőteste nem mozdul, ahogy a géphang ismét üdvözli, a jármű pedig automata módba állva, bekapcsolva a navigációs rendszert újra elindul a kijelölt uticél felé. |
Saját alakja takarásában remeg meg a fémes csikorgású kérdések egymást követő súlyától,melyek egy elkeseredett robot rideg hevességével törnek utat elburkolt,a félelme írta,fájdalmas vonású arcához.Hátborzongató érzések kavarodnak fel reszkető lelkében,a borzalommal átitatott,félkészen megroncsolt vázán belül,miközben lehunyt szemei előtt kiszolgáltatott testének sebezhetősége fogan meg,az áttörhetetlen üvegfalak mostanra már megrepedt emléke,mintha annak tükrére szíve törékeny,karcolásokkal teli felszínén egy új,vékony törés rajzolt volna egy mélyenszántó keresztet.A tompa,gépies lépések feléje,az elhaló lélegzetek visszhagjaival kevert hűvös bizonytalanság,melynek embertelen ereje most vaktában szeli át az ablakhoz húzódott testének haldokló légterét,kidobbantják szíve ütemtelen taktusát.
Ne bánts,kérlek.Nem akartam,hogy ennyire dühös légy.Nem azt akarom,hogy szenvedj.Csak szeretném feloldozni a súlyt,amelyet a lelked hordoz önmagadra,és minden másra.Ne akarom,hogy minden elvesszen.
Öntudatlan könyörgése a kemény robotvázhoz elhalón csitul el önmagában,amint a vad dühből kijött,higgadtsággal feltöltött hangfoszlányok értelmet nyernek folyamatos dobogásainak szövevényén.A vívódó pillanatok mélységében súlyos kabát takarta alakja akaratlanul,a bizalmasságra reményt keresve egyenesedik ki a robot magas,tekintélyt sugárzó teste mellett,hogy felpattant,könnyeknek gátat vetett szemeit lassan végigfutatthassa egy felkarcolt,valaha emberi kéz géppé átfaragott valóján.A hamisságot feledő látvány furcsa,szinte gyermeki kíváncsisággal szövi át saját vénái mérgező vére koptatta belsejét; egy érzés égető nyomására a gondolatai közé mélyedt,elfeledett rajzok áttörik a fejét behálózó programok vékony vonalait,egy jelenné formált,ironikusnak ható képpel, hiszen tudja,hogy nemsokára az ő testét is ilyen és ehhez hasonló,végleges fémszálak és drótok fogják erőssé,s kemény tartásúvá faragni.
Bíznom kell.Én is erős leszek.A testem többé nem fog gátolni lelkem kiteljesedésének,ameddig meg nem ismerem újra a magány fogalmát.A tükör is beforr végre,amelyben egy másik arcot látok visszaköszönni.
Mintha álomba akarná ringatni magát,pihenteti meg elrévült,ismét élettel és pislákoló tűzzel feltöltött szemei világát a szinte hangtalanul susogó ajkak minden pillanatban kész ívén,az ezüst és arany keretbe foglalt tekintet őszinteségén és hazugságán,melyek ellen már képtelen,s felesleges is lenne védekeznie.Hallja egy szív életet ontó melódiáját,mintha a sápadt holdfény dallamának a sötétséget megtörni akaró lüktetése lenne; megkönnyebbülve üríti ki
gondolatait,hogy egy pillanatra mindent elfelejthessen,hogy lehunyt szemmel átengedhesse lelkét és testét a másodperc susogó csendjének,a robot pusztulásokat idéző karjának,ami egyszerűen csak odavonja magához törékeny alakját.Elveszettnek,majd újra megtaláltnak érzi önmagát,mintha egy múló viharban állna az esőcseppek rideg érintései keresztjében,mely egyszerre tódít fel benne édes és keserű érzéseket vágtázó,de már cseppet sem érces dobogású mellkasában.
A halál elötti csend.Ilyenkor még fájni sem képes,pedig máskor ebbe már régen belehaltam volna.Miért pont ennek kell életben tartania...?
Hirtelen jut az eszébe,hogy voltaképpen egy robot öleli át,puszta drótszövevények és fémszerkezetek alakjában,gépi,visszaszorított erő,az elpusztíthatatlant megtestesítő váz,mely nem érezhetne,mert egy kietlen tó őrzi lelke felszínét; csak ő hallja a tavat zúglódó folyónak,melyet egy egy hús-vér szív diktál az örök páncél bal oldalán,a torkollatot,amit most betegnek,tartózkodónak,és visszaszorítottnak érzékel a sötétségbe mélyedt sziluettjük takarásában.
- Tudom,hogy mennyire nehéz... - Formálja némán,hideg zavarodottsággal az üvegen túli mélység felé fordítva fejét,mintha csak az életet pumpáló,fémszálak és lapok bevonta ketyegőhöz szólna; képtelen most bármi mást is szavakba sűrítenie.A végtelenné nyúló másodpercek mértéktartón hozzák vissza az Idő fogalmát,amint a visszakozó érintés elhúzódik tőle,és a robot megfeszített léptekkel megindul mellette a pilótaülés irányába.Elfordított feje továbbra is az átlátszó üveget pásztázza; zavaros pillantása saját,ezüstös tükörképére siklik át,kísértetiesen élettelen vonásaira,melyek most szinte zaklatott merevséggel takarják a bentről felzúgó ezernyi és ezernyi kérdések tömkelegét.
- ...Mert valóban túl sok minden változik.Túl kevés marad érintetlen. - Félhangos dünnyögése elveszik a léptek kopogó visszhangjai között,s már fogalma sincsen,hogy a szavak elérték-e a robotvázba zárt,pár percre szabadjára engedett ember füleit.Mélyről feltörő szuszogását a kint susogó,jéghideg szél erősíti fel,ahogyan kidobannó szerkezete lépésre sarkallja vesztegelő lábait,s karperecén pár számmal feljebb pergő pulzálással pördül meg a robot háta után.Pár,gyorsan felzárkózó lépéssel kerüli meg a másik oldalról a pilótaülést,hogy az Első elé vághasson,mielött még leülhetne a szék mélyére; gyenge zihálással zárja össze ujjai között a karfa puha anyagát,esetlenül összegörnyedt mellkassal,ahogyan hirtelen ömlik rá az elmúlt percek érzelmes súlya,az észveszejtő magasságban vesztegelő teste,amelynek tudata szinte összeroppantja zúglódó halántékát.Egy mély sóhajjal ösztönzi magát gerince kiegyenesítésére a méltóságteljes mellkas előtt,hogy szemeit az aranylás mélyébe égethesse,vele együtt pedig mindent,amelyet kimondhatatlanul,szavak nélkül akar megértetni a férfival; a megértést,ahogyan valódi – számára elsőszülött,a robot számára újjászületett – arcát fürkészi,a hálát,a bizalmasságra kereső áhitatot,a félelmet,a titkokat,a hazugsággal vegyült vágyódást.
- Még mindig nem vagyunk teljesen őszinték egymáshoz. - Elfojtott suttogása élettelenül ömlik remegő ajkai foglalatából,ahogyan igyekszik úrrá lenni önmaga felett.Szeretné ő is megérintenie a drótok átfonta,megsérült tenyeret,minden további nélkül megmondani,hogy segít majd begyógyítani a karcolást,ám nem akar egyszerre még több súlyt helyezni önmagukra. - De tudom,hogy nem lesz baj.Majd egyszer... - Egy mély nyeléssel vágja el sietős szavait,s fordítja el a pillanat töredékére tekintetét; éhségérzet nélkül ugrik meg égetően gyomra,miközben vére heves zúglódással adja tudatára a testének szükséges tápanyag és tiszta víz keserű hiányát,mely az egyedüli,ami még enyhíteni,átmosni képes az életéért küzdő vénáit.Tudja,hogy így valóban nincs már sok idejük. - ...megteszel bármit,amire csak kérlek? Akármit? - Megfeszült,repedezett vörösségben fürdöző szája élesen tükrözi szenvedélyes hanglejtését,visszhangozva a robot őszintének vallott szavait,ahogyan új mondatot nyit,mélyenszántó szemeit újra az aranylás tisztára csiszolt felületébe fúrva.Pár pillanatnyi,az erősen emelkedő mellkasából feltörő szuszogása megtört csendet követően szemei önző hunyorgással mosolyodnak el felemelt arca vonásain. - Ha kész leszek...Hozz el engem újra ide.Szeretném majd ismét átélni.Lenyűgözött. - Bár igyekezett mélyen az emlékébe vésni az ében végtelen csillagok teleszórta óceánját,mely a fejük felett járja megszabott ideje örök taktusát,nem tudhatja,hány és mennyi emléke fog tovább roncsolódni ehhez az időtlen helyhez főződve,ami még Norlana fölé is képes volt megemeltetnie önmagát,így nem érinti,mégcsak nem is köti az Égi városhoz semmifajta erős fonál; egyedül egy érzés,melyet meg szeretne ismételni,hogy újra emlékezhessen.Ha a Sors is úgy akarja. - Kérlek.Akkor majd én is képes leszek válaszolni a kérdéseidre. - Tartózkodó mohósággal bólint észrevehetetlen gyengeséggel az ellenálló,ében vihar sűrűjébe,felelevenítve a dühödt morajlású miérteket és a lecsendesült miket,miközben válasz nélkül is megelégedve,gyors,kecses monotonitással indul meg a másik ülés irányába.Fáradtan ereszkedik a szék mélyébe,felsóhajtva,ahogyan végre átengedheti elnehezült testsúlyát egy tárgy élettelenségének; a másodpercbe sűrített gondolatok hunyorgásra,majd lehunyásra késztetik némán ásító szemeit a széles üvegen túli végtelen előtt.Érzi,hogy akármennyire is nincs szüksége sok alvásra,most azonnal képes lenne álomba merülnie a mindentől csorduló légtér hűvösségében,melegséget adó kabátja takarásában,ismét lelassult szerkezete pumpálásának kattogó dallamában.Megindult félálmában is csak arra tud gondolni,mennyi minden dolgot nem értett sohasem,és még most sem ért az univerzum végtelen történetéből; csak igyekszik fenntartania emberi gondolkodását,ígéretei büszkeségét,miközben szíve egy egészen más dolog felé húzza. |
Végigpörögnek benne a gondolatok, amik olyan hirtelen tűnnek fel és múlnak semmisé, mint egy megkésett, el sem kezdett, végtelen gondolat, melyet sem megérteni sem érezni nem lehet. Hallja a lány fojtott hangját a háta mögött, ahogy hangot ad fájdalmának, keserű szavai visszhangot vetnek gondolatainak némán csengő falain, mely újra érzések magával ragadó, lebilincselő gyűrűjébe zárja, s nem engedi el többé. Felsőtestét megfeszíti a székben, mintha a pillanat hevében eggyé kívánna olvadni támlájával, mintha el akarna tűnni annak ébenszín foglalatában, a sötéten kavargó textil semmitmondó mélyében. El a rájuk tekintő csillagok árja elől, el a világ elől, valahová messzire, csak amíg újra vissza nem szerzi az önuralmát.
- Miért? – leheli zavart kivehetetlenségbe fulladva, majd hirtelen megmarkolja az ülés karfáját és megpördülve feláll, félig meggörnyedt tartással, ahogy egyik megfeszült karja még mindig támasztja magát az ülés szélébe kapaszkodva, mintha bármelyik pillanatban egyensúlyát veszthetné.
- Miért csinálod ezt?! Mit akarsz tudni..? Mit akarsz ezzel elérni?! – szemei pengeélként hasítanak át a félsötéten; vadul csillognak bele a homályba, de a tekintet, a pillantás már régen elvesztette puszta emberi mivoltát. A lencse mely borostyánsárga íriszét fedi csak a cyborg halovány alakját tükrözi vissza, mindennemű elevenség nélkül.
Szíve hevesen lüktet fel, végigszántva halántékának falán, a karján keresztülfutó dróthálózaton, a tarkóját megborzongató jegességen; robotmerevségű ujjhegyein áramolva végig zsongásszerű, zsibbasztó erejével beledobogva a könnyed anyag ívébe, melyet utolsó kapaszkodóként markol, segélykérő, merev mozdulatával. Torka megfeszül, mintha a benne felgyülemlett feszültség újra kiáltásra ösztönözné, de mindezt egy nehézkes nyeléssel magába fojtja; nem enged az emberi düh alantas ösztönének, mely már őt is kész megmérgezni belülről.
Ajkai mögül feltörő mély lélegzeteinek sora hirtelen elakad, ahogy remegő pillantása újra és újra végigfut a lány megtört alakján.
Már túl késő. Hiba volt ilyen közel engednem magamhoz. De megtörtént. El kell fogadnom, hogy így van. Most már nem hagyhatom elveszni. Engednem kell a büszkeségemből. Egy időre hátra kell hagynom magamból egy darabot. Csak amíg…
Tartása újra egyenessé, tiszteletet követelővé válik, ahogy tagjainak minden egyes pontja szigorral telt mozdulatlanságba dermed. Az arcát elborító pillanatnyi zavarodottság hirtelen tűnik el, mintha másodpercenként változtatná meg önmagát, egy lehetetlen képet mutatva lényéből, összekuszált, kivehetetlen lelkének végtelen szálaiból. Tekintetében most a határozottság mutatkozik meg, ahogy a simára munkált emberi vonások újra felfedik magukat a csillagok ezüstbe öltözött fényének.
A szék karfája fájdalmasan roppan meg, ahogy ujjai engednek a rá mért szorításból és visszazuhannak megemelkedett felsőteste mellé. Pillantását egyenesen a félrobot irányába szegezi, ahogy nehézkesen megkoppanó léptekkel elindul felé, melynek felmorajló zajai élénk visszhangot vetnek a megfagyott éter egy olyan börtönében, ahol a csillagok által keltett gyönyör ejti foglyává a testet és a lelket egyaránt.
- Akarod... hogy én is őszinte legyek? Hát legyen. Jelen pillanatban rád vagyok utalva. Megteszek bármit, amit csak kérsz és megadok mindent amire szükséged van. – ejti kifejezéstelenséggé burkolva szavait, amint kimért lépteinek hűvösségével tesz egy ívet a lány teste körül megállva a másik oldalán, közvetlenül az ablak előtt. Nem pillant rá, csupán kifelé, a messzeségbe mered, miközben egy röpke másodpercig elidőző tekintete találkozik az alattuk elterülő hatalmas fénytömeg egészével, mely Norlana áhitatott nevét suttogja feléjük.
- 35 éve voltam ember. Egy fölösleges kolonc a világ nyakán, egy egyszerű kamasz, aki túl sokat tudott. Nem vagyok már gyerek.. én mégis úgy érzem magam. Mintha semmisem változott volna... És mégis átalakult minden. – hangja egy néma perc erejéig elhalkul, ahogy ujjai láthatatlan mintákat rajzolnak az üveg jeges vonalának felületére.
Nem érzem a külvilág.. az ablak hidegét. Mert az én testem is ugyanilyen érzéketlen jegességgel van felruházva.
- Nem kell sajnálkoznod. Mindenki viselje a saját terheit. A tiéd a kérdéseid súlya, amit kénytelen vagy feltenni. Az enyém pedig az érzelmeké, amit meg kell tanulnom kezelni.
De mond meg... Mégis mit kéne éreznem? Mit vársz egy halom dróttól, fémlaptól, fogaskeréktől? Hiszen te is láttad... az igazi arcomat. – szemei elidőznek ablaknak támasztott kezének felületén, melyet lassan húz vissza maga elé, hogy végül egy könnyed mozdulattal a lány felé tarthassa annak megkarcolt, felszaggatott mélyét. A tenyerébe vésett sebeket, melyek most felfedik az eddig titkolt fémváz valóját; az egymáshoz illesztett kemény ólomfoglalat egészét, az ujjizületek természetellenesnek ható kékjét, mely visszatükrözi az eget behálózó csillagok egyre halványuló fényét, ahogy a hajnal órája feléjük közelít megállíthatatlan gyorsaságú lépteivel.
Érzi, hogy a benne dobogó robotszív lehetetlenként ható légzésének minden pillanatában megremeg, mintha belülről csapódna mellkasának ívéhez, ellenálló sikoltással karcolva bele felületébe azt az érces, mélyre zengő hangot, mely őrült kiáltásával próbál a helyzetben értelmet találni.
- A lázadásod... engem nyűgöz le. Nem akarom, hogy mindez elvesszen belőled. Nem akarlak megölni, nem akarok ártani neked. Az a célom, hogy új életet adjak. – préseli ki megfeszült ajkai mögül a nehézkes szavakat, melyek éle ellen a lelkében pulzáló minden egyes gondolat tiltakozik.
Legalább ne hazudj neki. Mert mi van, ha mindez nem igaz? Ne nevettesd ki magad. Mit ér neked a lelke, mikor a te álmod beteljesüléséhez elég az is, ha életben marad?
- Lélek nélkül a test is elhal... - suttogja önmagának, alig rezdülő ajkakkal, miközben tudatában sincs annak, hogy csenddel egyé málló szavai esetleg hallhatóak voltak.
Szemei egy ideig még az összemosódó univerzum végtelenjét figyelik, majd gépies, nehézkesnek tűnő mozdulatával fordul a lány felé, karját vállához nyújtva, melynek először határozottan ható mozdulata félúton dermed meg. Ajkai vonallá feszülnek, vonásai megkeményednek, ahogy a lelassult pillanat érzelmekkel telt szövevényében hirtelen úgy érzi, hogy karjában tomboló fekete vére összesűrűsödik, elnehezül, mintha megakadt volna a köztük húzódó határvonal élében, melynek mérge karjától kezdve dermeszti le egész testét, mintha kővé vált volna. Ujjai megremegnek, ahogy alkarjának vonala egy másodperc töredékére gyáván, s érzéketlenül visszahúzódik, majd hirtelen erőt véve magán nyúl újra a cyborg vállának érintéséért, szorosan mellkasához húzva az égbolthoz mérten aprónak ható, elgyengült testet, hogy erőt tükröző karjaival leheletkönnyedén átölelhesse.
- Nem lesz baj. Az ígéretem él. Csak ne hagyd el magad. Én nem fogom megengedni magamnak, hogy elvessz. Kérlek... - suttogja, újra megfagyott testel, akadozó, bizonytalan suttogásának elrévedő hangjával, ahogy a félrobot alakját karjaiban tartja. Tekintetét zavartan fordítja el, mintha nem lenne biztos a dolgában, szíve ütemtelenül dobog összevisszaságot tükrözve, miközben érzi, hogy fejének minden pontja zsong, testének rezzenéseivel lüktet együtt, melytől olyan érzet keríti hatalmába mintha szédülne. Ajkai elnyílnak egymástól, de hosszú másodpercekig egy hang sem tud kijönni torkának mélyéről, így kénytelen eltávolodni tőle, hogy összeszedhesse a gondolatait.
- Ez kérés volt... Nem parancs. Neked kell akarnod. - leheli alig hallható rekedtséggel, felszabdalt tenyerének fémes hidegjét még mindig a lány karjának vonalán tartva. Kerüli a pillantását; szemeinek mézbarna csillogása most már a pilótaszék sötétlő alakját fürkészi, miközben egy határozatlan mozdulattal emeli el a félrobot felkarjától saját tenyerét.
- Jobba ha mostmár elindulunk. Nincs sok időnk. – szavai már végleg hangsúlyukat vesztették. Próbál nyelni, de képtelen rá, miközben hosszúra nyújtott, gyors léptekkel távolodik a lehető legmesszebbre heves érzelemkitöréseinek felélesztőjétől, aki épp olyan erősen vonzza magához, ahogyan taszítja. |
[568-549] [548-529] [528-509] [508-489] [488-469] [468-449] [448-429] [428-409] [408-389] [388-369] [368-349] [348-329] [328-309] [308-289] [288-269] [268-249] [248-229] [228-209] [208-189] [188-169] [168-149] [148-129] [128-109] [108-89] [88-69] [68-49] [48-29] [28-9] [8-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Új bejegyzés
Frissítés
